 |
 |
|
Kiss Lajos András AZ ELLENÁLLÁSRÓL, AMI ÚGYSZÓLVÁN LEHETETLEN 8 töredék az ontológiai pacifizmusról (részlet) 1. Természetesen a háború maga a megtestesült irracionalitás. Ehhez képest - legalábbis ezt állítják a kérdést kutató történészek - az emberiség ismert históriájában talán egy-két hónapot tett ki a globális béke korszaka. Mivel nem vagyok járatos az Európán kívüli kultúrák világában, mondanivalómhoz a szellemi "muníciót" (ugye, milyen árulkodó kifejezés!) az okcidentális világ eszmetörténetéből merítem. Ez a hagyomány pedig azt sugallja, hogy a háborús logika elválaszthatatlan a Nyugati Civilizáció önértelmezésének két évezredes történetétől. Persze ugyanúgy a háborúval való szembenállás is, amint azt - nagyon helyesen - Győrffy Iván hangsúlyozza. Umberto Eco, a nyugati racionalitás/irracionalitás eredetét firtató írásában azt mondja, hogy az ésszerűség kérdése már az antikvitásban is szorosan egybefonódott egy zavartalanul működő, általános világ- és társadalmi rend elismerésével. A latinok átveszik a görögöktől az ok-okozati viszonyokon nyugvó ésszerű világrend elvét, de azt jogi argumentációval is kiegészítik. Az újfajta logikai norma (modus) egyben korlátozás és határ. Azaz: az egyértelműen rögzített térbeli határok összefonódnak a megalapozás mítoszával. Romulus meghúzza a (város)határt, és megöli testvérét, mert az nem respektálja a határt. "A határok elismerése nélkül nincs civitas" (Eco, 1989: 378). Innentől a harcias erények és az ésszerű viselkedés egymástól elválaszthatatlannak tűnnek. Horatius Cocles is azért lehet hős, mert megpróbálja feltartóztatni az ellenséget azon a hídon, amely elválasztotta a rómaiakat az ellenségtől. A vizes árok és a fal egyúttal a város határait is definiálja. A Pax Romana ideológiája és az Augustus-féle politikai tervezet is a határok pontosításán nyugszik. Az impérium erejét az a tudás biztosítja, amely világosan tervezi meg a sánc (vallum) vonalát, azt a határt, amelyen belül sikeresen lehet védeni a birodalmat. A határon kívül lévők, a barbárok, egy egészen más, ellenséges világot testesítenek meg. A kereszténység Krisztusa persze heroizmust hoz a nyugati embernek - kétezer év tapasztalatát summázva: hullámzó eredményességgel. 2. A háború (némelykor a modern polgárháborút is ideértve) a végletekig fokozott racionális cselekvés és az irracionális orgia keveréke. S a háború-kiméra eme fajspecifikus vonása igazából az utóbbi két évszázadban mutatkozott meg - mondja Jan Patoc`´ka. Először a nagy francia forradalomban fonódott össze kibogozhatatlanul a kalkulatív társadalomtervezés (Condorcet) és a határtalan pszeudo-vallási rajongás (jakobinus terror). "Már a modern kor kezdetén, a 16-17. századi vallásháborúk idején megjelent a 20. századihoz hasonló kegyetlenség és orgiasztika, amelyért már akkor is az addigi fegyelem felbomlása és az ellenség démonizálása a felelős. Arra azonban, hogy a démoni éppen a maximális józanság és racionalitás korszakában tetőzzék, még eddig nem akadt példa a történelemben" (Patoc`´ka, 1996: 345). A modern világban a mindennapi élet banális eseményeit és a mega-orgiát (többek között a háborút) ugyanaz az erő szervezi. Ernst Jünger elhíresült kifejezésével: a totálisan mozgósított korban a béke és a háború ideje relativizálódik. Mindennek a hátterében pedig az újabb korok emberének céltalan bolyongása és unalma áll. Az első világháború kitörésére alig-alig szolgál magyarázatul az imperialista hatalmak gyarmatosító éhsége. Ugyan, kérem! Mi köze Max Schelernek, Sigmund Freudnak, Thomas Mann-nak, Rainer Maria Rilkének, Georg Simmelnek, Guillaume Apollinaire-nek, Emile Durkheimnek stb. a hagyományosan értelmezett imperialista törekvésekhez? Európa vezető entellektüeljei tömegével álltak be a háborús uszítók táborába, metafizikai argumentációval igazolva a nyilvánvaló őrültséget - legalábbis a frontélmények kijózanító hatásáig. Mintha a német filozófus, Hans Joas számára is szinte megoldhatatlan rejtvény lenne ez a megszállott - az egész nyugati világra kiterjedő - háborúpártiság, a huszadik század elején. Ezt írja: "Ha csak egyes gondolkodói iskolákról lenne szó, akkor kézenfekvő volna, hogy ezen iskolák belső problematikájára háborús írásaik segítségével reflektáljunk. Csakhogy a háború iránti lelkesedést mutató értelmiségiek között racionalisták és irracionalisták, idealisták és anti-idealisták, neokantiánusok, életfilozófusok, pragmatikusok egyaránt megtalálhatóak voltak, s még a marxizmus sem tette immunissá képviselőit a háborúhoz fűzött reményekkel szemben" (Joas, 2002: 101). Talán leginkább mégis azoknak van igazuk, akik az általános zavarodottságban, az ideges bizonytalansággal kevert beteges aktivizmusban látják a Nagy Háború kitörésének okait? A második világháború látszólag sokkal egyszerűbb képlet. A démoni gonoszság és a demokratikus elkötelezettség mintha elválni látszana egymástól. Bár Drezda, Hirosima, s mindenekelőtt a Szovjetunió "felszabadító háborúja", továbbra is "bosszantó" momentumok a jó/rossz dichotómiájában érvelők számára. |