←Vissza

Méhes Károly ALEX KASAY NAPLÓJÁBÓL (részlet) Igaza volt G. tiszteletesnek, bárhol lehet "normálisan", vagyis tisztességesen dolgozni. Most jó, hogy igaza volt (megint), mégis idegesít, hogy mindig igaza van. Bár ő azt mondja, ez nincs így, sokszor hibázik, hiszen ember ő is, mint bárki más. Úgy látszik, csak abban van kivétel nélkül igaza, ami velem kapcsolatos. Amikor régi patronáltja, Irv Biondi szólt G. tiszteletesnek, hogy volna ez a hely a Target nevű fegyverkereskedésben, és én konokul ráztam a fejemet egy egész szombati napon és vasárnap délelőtt, még a szertartás után is, G. tiszteletes leült velem szemben a gyalult konyaasztalhoz. Nem magadat akarod végre legyőzni, Alex, fiam? Bólintottam. Nem dolgozni akarsz már mióta, egy rendes helyen? Bólintottam. Az embereken akarok segíteni, tettem hozzá érdesen. Tudom én azt, felelte G., és a kezét kinyújtotta a karom felé, de te vagy a legelső ember, akin segítened kell, nem érted? Bólintottam. E nélkül fityfenét se ér az egész, drágaságom, úgyhogy csak rajta. Ezt mondta G. tiszteletes, és megütögette a kézfejemet. Igaza volt, persze, hogy igaza. Itt voltam én, túlontúl is jó alany. Ő már segített ennek az alaknak, aki én voltam, méghozzá mennyit. Rajtam volt hát a sor. * Nagy szél. Összehúzott, magamhoz szorított dzsekivel siettem vissza kajázásból a Targetbe. Magas, hajlott hátú, botra támaszkodó papa ballagott velem szemben. Akkora szélroham jött, hogy az öreget szinte felkapta és odébb taszította. Meg kellett kapaszkodnia a villanydúcban, a keze nem érte át a szurokkal lekent, vastag törzset. Egyik lába lelógott a járdáról. Odaugrottam, megfogtam a derekánál, visszahúztam, hogy biztonságosan álljon. Erre a bot kicsúszott a kezéből, azt is felvettem és tartottam, amíg újból meg nem markolta. Kérdeztem, persze: jól van, uram? Ne hívjak orvost? De élénken tiltakozott. Nem, nem, isten ments, kutya bajom, csak ez a nyavalyás szél. Aztán azt mondta: maga nagyon derék fiatalember, köszönöm a figyelmességét, de most már nyugodtan menjen, elboldogulok egyedül is... Otthagytam hát, mert igazság szerint a Boss be tud rágni, ha valaki húsz percnél tovább odavan kajázni, de mielőtt még a Flower Streetre befordultam, egyszer hátralestem, és láttam, hogy az öreg még mindig majdnem ugyanott bóklászik, tántorog ide-oda a szélben. Most akkor segítettem vagy nem segítettem? * G. tiszteletes azt állítja, hogy nem programszerűen teszünk jót, nem egyes, akár előre eltervezett cselekedeteket kell mutogatni, mint egy vitrinbe rakott érmet. Egész életünkkel, vagy ahogy ő nevezi, "életvitelünkkel" kellene megtestesíteni ezt a jóságot, és ez az, ami cefetül nehéz. Észrevétlenül lenni jónak, azt mondja, ilyesmire csak nagyon kevesek képesek.      Nem könnyű ezt se elfogadni.      A Boss kifejtette, hogy egy pisztolynak és puskának is lelke van. Amikor valaki kézbe veszi a fegyvert, akkor két lélek találkozik. Azt is leszögezte: sose alkalmazna olyasvalakit, aki már ölt, vagy akár csak rálőtt emberre, értsen akármilyen jól is a témához. Szerinte egy ilyennel csak úgy járna, mint a kocsmáros haverja, aki könyörületből magához vette melózni valami rokonát, aki állítólag kigyógyult az alkoholizmusából, aztán szép lassan, titokban a tönk szélére itta a jótevőjét. Piszokmód vigyázni kell!, emelgette bozontos szemöldökét a Boss. * Kora délután bejött a boltba egy botos öregember. Először nem tudtam, honnan olyan ismerős, de amikor megszólalt, rájöttem: ő volt az, akinek néhány napja segítettem abban a megveszekedett szélben. Meg is kérdeztem tőle: hogy tetszik lenni?, de nem túlzottan örvendett a bizalmaskodásnak. Revolvert akart vásárolni, úgyhogy fel kellett öltsem a figyelmes eladó álarcát, és kezdtem ajánlgatni a különböző típusokat. Láttam, a Boss is les a szeme sarkából, mintha egyfajta vizsga lett volna a részéről, na lássuk, hogy egy ilyen, első ránézésre nem komoly, tétova vevővel elboldogulok-e? Kétségtelen, a bácsi semmit sem konyított a revolverekhez, sovány, májfoltos kezével meg-megemelte, mintha a súlyuk volna a legfontosabb. De lehet, hogy ebben a korban már az is számít. Azt mondta, nemrég ment el a felesége, szörnyű volt bejárni hozzá az elfekvőbe. A felesége egyszer, az utolsó napok egyikén, félig öntudatlan állapotban azt mondta, milyen lassan halok meg, ez azóta is a fülében cseng. Kettőszázhuszonöt dollárt fizetett a revolverért. A Boss záráskor megjegyezte, még az is lehet, hogy viszem valamire ebben az átkozott (más szót használt) életben. * G. tiszteletes hisz bennem, mondja. Jó ezt hallani, de ha belegondolok, inkább nyomasztó egy "hitnek" megfelelni. Nyilván olyasmit hisz, mint minden szülő - még akkor is, ha ő csak nevelőszülő, és rám nézve ez is megtiszteltetés -, hogy utódjából a csámborgások, kihágások, bolond tettek idejének lejártával ugyanolyan derék ember válik, mint ő maga.      Nem akarok olyan lenni, mint G. tiszteletes. Egyrészt: sose leszek tiszteletes, de még tán olyasvalaki se, akit különösebben tisztelni kellene, vagy inkább lehetne... Mégis, ennyi ragadt rám a nála töltött két év alatt - hangozzék bármilyen idiótán, mert úgy hangzik! -, egyszerűen jó ember szeretnék lenni. Úgy, hogy igazából nem tudom, milyen az, mert - ebben is biztos vagyok - olyan, vagyis annyira jó se akarok lenni, mint ő...      Ezt mintha tudná is (mindent tud!). Ezért mondhatta, ha majd "akad valaki, aki mindennél fontosabb lesz a számodra, akkor tudod meg, mennyit ér az életed, és mire jó". Pedig ez is olyan hülyén hangzik, szenteskedőn.      Annyit szűrtem le belőle, ezek szerint várni kell. Dolgozni. Mert lassan készül a jó. Huszonhét év nem elég hozzá. Várni kell.