←Vissza

Bíró Béla ERDÉLY EURÓPÁBAN (részlet) Erdély a Dák Királyságra vonatkozó tudósításokkal lép be a történeti tudatba. Az első bizonytalan említések az i.e. 2. századra utalnak. A különböző dák törzseket később Buerebiszta egyesíti egyetlen birodalomban, s a Krisztus utáni 1. századra a királyság olyannyira megerősödik, hogy Decebal dák király legyőzését és az ország meghódítását követően Rómában 123 napig tartó cirkuszi játékokat rendeznek, még érmeket is vernek Dacia capta felirattal. Az eseménynek Traianus császár hatalmas győzelmi oszlop felállításával állít emléket (Traianus oszlopa).      A terület civilizációján a 106-tól 271-ig tartó római hódoltság másfél évszázada mély nyomokat hagyott. Ennek településtörténeti és építészeti emlékei ma is mindenütt fellelhetők Erdély területén.      A rómaiak kivonulását követően a terület a "népvándorlás országútjává" válik, a vizigótok, a hunok, a gepidák, az avarok, majd a bolgárok vonják sorra hatalmuk alá, s hoznak létre hosszabb-rövidebb ideig fennálló birodalmakat.      A honfoglaló magyarság 895 táján főként bolgár-szláv népesség lakta területeket talált Erdélyben.      A román népi elem jelenlétének, illetve hiányának kérdése régi és meglehetősen aszimmetrikus vita forrása. A hivatalos magyar politika jó fél évszázada törölte argumentumai sorából a történelmi elsőbbségre vonatkozó érveket (igaz, a két világháború közti periódusban a magyar irredentizmus is nagy előszeretettel hivatkozott a magyarok állítólagos történelmi elsőbbségére), a román politikai életben azonban a dákó-román kontinuitás-elmélete a 45 utáni időszakban is központi szerepet játszik. Megkérdőjelezése a kommunista diktatúra évtizedeiben a marxi eszmék megkérdőjelezésénél is súlyosabb, a szó szoros értelmében főbenjáró bűntettnek számít. 89 után a kérdés agresszív hangsúlyozása a direkt politikai diskurzusból Romániában is kiszorulni látszik, de a háttérben ma is erőteljesen jelen van. Bár az újabb román történeti iskola lépten nyomon hangsúlyozza: a kérdésnek nincs politikai relevanciája, az elméletet továbbra is olyan erős történelmi hipotézisnek tartja, melyet kizárólag a magyarok vitatnak. Ez az állítás azonban sem a múltra, sem a jelenre nem érvényes. Az Erdélyben élő román népelem és a latin uralom közti összefüggést először Mátyás király humanistái állítják fel, és az őket követő magyar történetírók mentik át a modern korba. Az elmélet első kritikái is a magyarokkal nem túlságosan rokonszenvező német tudósoktól származnak. Az sem igaz, hogy a kontinuitás-elméletet pusztán a magyar tudósok kérdőjelezik meg. Nemzetközileg is általánosabb a kétely. A csúsztatás magyarázata nézetem szerint az, hogy a román értelmiségi elit domináns része még mindig nem tett le a magyar kisebbség beolvasztásának szándékáról, bár a folyamat tempójának mérséklését és módszereinek humanizálását a korábbi türelmetlenségnél ésszerűbbnek látja. A kontinuitáselmélet a megvalósítás lélektani alapjait hivatott fenntartani. A román nacionalistának, aki a magyar nyelv lokális egyenjogúsításának igényét mereven elutasítja, a megfelelő magabiztossághoz továbbra is szüksége van a "jövevény" magyarokkal szembeni "őshonosság" öntudatára.      Szerencsére a román nyilvánosságban is mind többen vannak, akik érzékelik ennek az attitűdnek az abszurditását, s a kérdéskör megoldásának kulcsát az ország föderalizásában, a kisebbségi autonómiák rendszerének kiépítésében, és nem az asszimilációban látják.      A honfoglalás korából származó régészeti leletek minden kétséget kizáróan gyér lakosságra utalnak. A népsűrűség, mely a hun uralmat követően erősen visszaesett, ekkor alig 3-4 fő négyzetkilométerenként. A népesedési vákuum egyszerre két irányból is szívta magába a más országokból a túlnépesedés vagy a népmozgások által kiszorított néprétegeket: Nyugatról és Keletről. Az első nagy betelepülési hullámnak Nyugatról főként észak-francia és vallon, Keletről főként böszörmény, úz, besenyő telepesek alkotják a gerincét, akik jobbára magyar környezetbe telepszenek le, s a 14. századra kevés kivételtől eltekintve beolvadnak. Anélkül, hogy bárki is asszimilálni akarta volna őket. Ennek akkor épp az ellenkezője érvényesült. Minden nép saját törvényei szerint élhetett, saját nyelvét használhatta, saját istenének áldozhatott. Az államalapító magyar király, I. István, fiához intézett (1015-ből származó) Intelmeinek VI., A vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló fejezete világosan beszél: "Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek vendégek, úgy különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." Ezek az elvek egyébként a kor európai társadalmára általában is érvényesek. Amint azt Szűcs Jenő is megjegyzi, a második szentencia szinte szó szerinti átvétel a kora középkori bajor jogkönyvből. "A középkor általános szemlélete gyökerezett meg Magyarországon is, mely éles ellentétben a nacionalizmus korával, egyrészt pozitívumnak - nem pedig ördögi rossznak - tekintette a népi sokszínűséget, másrészt sajátos értékként, már-már szentségként tisztelte a népek hagyományvilágát és jogait - >>szokásait<<."      Az 1200-as években azonban megváltoztak a telepítés földrajzi és egyidejűleg jogi-intézményi keretei is. Olyan folyamatok indulnak be, melyek az ország újkori nemzetiségi összetételének kialakulása felé mutatnak. A királyi hatalom és a főúri nagybirtok közti rivalizálás az egyik legfontosabb társadalomtörténeti fejlemény.      A betelepítések második nagy hullámát a 13. század második felében a szászok, a kunok és a németek egységes etnikai tömbökként való letelepítése jelentette. E betelepítések fő feladata a királyi hatalom növelése volt: "az idegen jövevények annak arányában jelentenek gazdasági vagy katonai - következésképpen politikai - ellensúlyt a nagybirtokkal szemben, minél összefüggőbb területen és minél zártabb népi egységben élnek, >>hűségük<< fejében pedig intézményesen biztosíttatnak >>népük szokásai<< - csakhogy most már nem elszórt faluközösségekben, mint a 11-12. században, hanem népes tömbökben."      A betelepítés emberanyagát továbbra is a Nyugat és a Kelet szolgáltatja. II. András az Erdélybe települő szászok számára egyetlen összefüggő területet jelölt ki lakhelyül, s a terület zártsága érdekében még az ott élő magyar nyelvű és kultúrájú székelyeket is Erdély keleti sarkába telepítette át. Privilégiumban garantálta, hogy saját vezetőik, egyetlen bíró alá rendelve, autonóm önkormányzatban élhessenek. A szászok és a németek a német nyelvterület legkülönbözőbb részeiből kerülnek Erdélybe, és sajátos "szász" etnikai-nyelvi arculatuk is itt jön létre. A kialakuló városokba és bányavidékekre beáramló németség is a kiváltságos autonóm lét, a communitas révén őrizhette meg - a szigetszerű elszórtság ellenére is - etnikai folyamatosságát.      Valamivel később IV. Béla az előrenyomuló tatárok elől az országba bekéredzkedő kunokat és jászokat is összefüggő tömbökben - igaz a magyar nyelvterület központi részén - telepítette le. Szűcs Jenő szavaival: "biztosítva hagyományos életkereteiket és szokásrendjüket, minek fejében tíz kun főember különös nomád ceremónia keretében >>népük szokása szerint<< tette le az esküt, hogy >>a magyarok földjét a király híveiként a tatárokkal és más népekkel szemben megvédik<<."A magyar nyelvterület közepén letelepedett kunok és a közéjük ékelt, szintén Keletről érkező jászok azonban - lévén hagyományaikban és szokásaikban a magyarokhoz nagyon hasonlók - a 18. századig autonóm berendezkedésük, a területi alapokra (a magyar etnikumú székelyeknél a legutóbbi időkig fennmaradt "székekre") épített önkormányzat dacára is fokozatosan beolvadtak.      A nemzetiségi lakosság legnagyobb tömbjei azonban egy harmadik modell szerint alakultak ki. A 13. század második felére a nyugati betelepülők második hulláma is elapad, keletről is mérséklődik az áramlás, a mongol birodalom bekebelezi a korábban Nyugat felé sodródó népelemeket. A betelepítés mégis folytatódik, de a jövevények a továbbiakban a szomszédos országokból érkeznek, és főként a perifériákon telepszenek meg. Ezek az ugyancsak összefüggő tömbökben élő népelemek már nem olvadnak a magyarságba, megőrzik etnikai azonosságukat, s az idők folyamán újabb és újabb utánpótlást is kapnak. Ezeket a telepeseket a király továbbra is egységes "népekként" kezeli. S végül a királyi hatalommal rivalizáló nagybirtok is belép a "népek gyűjtésének" versenyébe. A hatások azonosak. A betelepítések továbbra is az ország gyérebben lakott perifériáit érintik.      Az első összefüggő román tömbök délkeleten a Fogarasi havasok (Munt¸ii Fãgãras¸ului) alján elterülő Terra Blacorumnak is nevezett területen, valamint Hátszeg (Hat¸eg) vidékén alakulnak ki. A beáramlás azonban a pusztító hatású tatárjárás után erősödik föl, mely az ország népességének jelentős részét - főként az erdélyi és a bánsági területeken - a szó szoros értelmében kiirtja. Kiüresedett falvak, elpusztult városok maradtak a nyomában. A király és a nagybirtok, a főúri és egyházi uradalmak versengve hívják az országba az új telepeseket. A betelepítés ütemét érzékelteti, hogy míg a 13. században az írott forrásokból a románoknak mindössze tíz állandó települése ismert, a következő század első felében 217 új falu jelenik meg. Az így létrejövő közösségek is megőrizték jogszokásaikat, és önkormányzati rendszert alakíthattak ki, s ahogy azt az 1595. évi törvény kimondta: "...a maguk szokásai szerint ... a királyi felség, a vajdák, a bánok és egyéb országtartó tisztek hívására és biztosítékai mellett laknak helyeiken." Ez az önkormányzat azonban lényegesen (s az újkor elején a nemzetiségek által már támadottan) különbözött a szászokétól: Többé nem az egységes entitásként kezelt "nép", hanem sok-sok egymással össze nem függő népi csoport helyi jogszokásai voltak a mérvadóak, az önkormányzat fölött pedig egy felső réteg őrködött, melynek tagjai előbb-utóbb általában felszívódtak a magyar nemességbe, s ezzel az önkormányzat etnikai alapjai nemcsak megszűntek, de a "magyar" földesúr-"román" paraszt nacionalisták által abszolutizált és ezer esztendőre viszszavetített "ellentétét", az ezer esztendős irgalmatlan elmagyarosítás (önellentmondó) mítoszát segítettek megalapozni.