 |
 |
|
Gelencsér Gábor Köz-érzet A társadalmi-anyagi körülmények motivációs bázisára alapozott lélektani drámák a hatvanas évek közéleti hagyományát folytatva lépnek túl a publicisztikus álkonfliktusokon. A közéleti konfliktusok - és a közéleti szereplők - leértékelődésére épülnek a korszak szatirikus és groteszk filmjei, amelyek szintén hatvanas évekbeli, magyar és kelet-európai (elsősorban cseh) filmtörténeti hagyományokhoz nyúlnak vissza. Születik azonban a nemzedéki közérzetfilmek csoportján belül néhány olyan film, amely szakít ezekkel az előzményekkel, és az évtized végére egyre jobban elhatalmasodó tehetetlenség, cselekvésképtelenség társadalomlélektani élményéhez új történeteket és új kifejezési módot keres. A korszak alapélményéből fakadó feladat a társadalomról, a világról leszakadó egyén létállapotának megfogalmazása. Ebből adódóan ezek a filmek igyekeznek kizárni a társadalmiságot hőseik történetéből, aminek lényeges formai - ugyanakkor indirekt módon a társadalmi állapotokról is valló - következménye lesz a drámaiatlanság, a történetek mozdulatlansága, életképszerűsége. A hetvenes évek uralkodó közérzete, a közéleti lehetőségek beszűkülése, ugyanakkor a magánszféra kiszolgáltatottsága a szociális körülményeknek, a társas magány, a döntés- és cselekvésképtelenség, a drámaiatlanság drámájának élménye a történetek hiányából, az egyéni konfliktusokat motiváló társadalmi konfliktusok degradációjából fakad. A hatvanas évek hőseivel szemben a hetvenes évek szereplőinek már nincs miért és nincs kivel küzdeniük; egymással vagy még inkább önmagukkal hadakoznak - a megváltás reménye nélkül. Az évtized második felének filmjei fölött - a Boldogtalan kalap hármas asszonyportréjában közvetett módon, Dárday István Filmregényében pedig közvetlenül is megidézett - Csehov szelleme lebeg. |