 |
 |
|
Levendel Júlia CSAK NE MOST Ültem a televízió előtt, egészen gyanútlanul leülök, hogy megnézzem, mi újság a világban, és amint jöttek ezek a képek, azt mondtam magamban: ez éppen a mi esetünk. Mi majd pontosan így járunk. És nem is tagadom, én abban a pillanatban elhatároztam, hogy túladok a lakásomon, de még azt sem várom meg, míg eladom és másikat találok... ki tudja, mennyi idő az... én akkor este felhívtam a nővéremet, és megkértem, hogy kis ideig meghúzhassam magam nála. Megértette, hogy életveszélyben vagyok... nem tolakodtam még nála így soha, és ismer ő engem, tudja azt, hogy jó oka kell legyen, ha én menedéket keresek... aztán emlékeztettem rá, hogy amikor ötvenhat novemberében hozzánk kellett jönniük... úgy bizony, az egész családjának, pedig akkor még mi is öten éltünk abban a lakásban... de oda kellett hagyniuk mindent, mert akkor a Tanács körúton laktak... ahol a Filmmúzeum volt... tudja, abban a házban, s a lakásukat ripityára lőtték, hát mit tehettek szegények... két kis gyerekkel... akkoriban még a sógorom is élt... de csak úgy emlékeztünk erre az időre, nem kellett felhánytorgatnom... érti? Nem úgy mondtam én... mert a nővérem szeretettel fogadott... csak eltűnődtünk, hogy most mintha ugyanott tartanánk... pedig milyen régen volt az... és most mind a ketten egyedül maradtunk... a nővérem is, én is... persze nem sejtettük, hogy ilyen nehéz lesz ez a lakáscsere, egyik hét telik a másik után. Először azt gondoltam, elegendő feladni hirdetést... megmondom őszintén: feladtam már jó pár hirdetést, de azt hiszem, így nem megy... az meg tűrhetetlen, hogy ott lakom a nővéremnél, amikor van rendes lakásom... Hát miért kell énnekem úgy élni, mintha bűnös volnék és menekülnék... vagy mintha üldöznének... mert most úgy élek... képzelje csak el, hogy hazamegyek ruhát váltani... fel-felugrom ezért-azért, de már amikor belépek a kapun, a torkomban érzem a szívemet, és imádkozom, hogy ne most... édes istenem, csak ne most, és kapkodok, remeg a kezem... mit gondol, a végtelenségig tarthat ez?! |