 |
 |
|
Győrffy Iván NEM VAGYUNK VADAK Az állatáldozat kultúrtörténeti összefüggései Az áldozat ember és isten kapcsolatának fordulópontja: egymás lényegéből kölcsönösen részesülnek (az ember isteni erők birtokosa lesz, vagy szolgálatába állíthatja őket, az isten pedig a neki szentelt áldozaton keresztül szorosabbra fűzi viszonyát mindennel, ami földi), s összefüggésükben mindketten megújulnak. Az áldozatokat a felhasznált áldozati eszközök, szándékok, alkalmak, végrehajtási módozatok szerint több kategóriába szokták sorolni. Szándékok tekintetében az Encyclopaedia Britannica vonatkozó szócikke megkülönbözteti az engesztelő/vezeklő áldozatokat, az adományokat, a köszönetnyilvánításokat, a termékenységi, építéssel kapcsolatos, halottkultusszal összefüggő, valamint közösségteremtő rítusokat. Az engesztelő/vezeklő áldozatok esetén valamely válsághelyzetben lévő egyén vagy közösség az isteni erő birtokosához fordul, hogy bűneit lemossa (avagy hatásukat semlegesítse), s helyreállítsa a kettejük között lévő zavartalan kapcsolatot. Ismert esetei például a nyugat-afrikai jorubák véráldozata a természeti istenségeknek; ilyenkor a bűnbeesett emberek madarat vagy kecskét, a közösség akár állatok százait is feláldozhatta (eredetileg emberáldozat is lehetséges volt). A rituálisan szétdarabolt áldozatot elégették, eltemették vagy sorsára hagyták, de sosem fogyasztották el. Hasonló bűnfelajánló áldozatnak számított a judaizmusban a hatta't: a bűnös az áldozati bika vagy bak fejére helyezte kezét, képviselőjének (de nem helyettesének!) téve meg az állatot. A pap az áldozat vérét az oltár környékén széthintette. A kora keresztény áldozatfogalomra is nagy hatást gyakorolt ez az elképzelés, Krisztus szintén az emberiségért (de nem az emberiség helyett) halt meg, eltörölte annak bűneit, és megújította a kapcsolatot Isten és az emberek között. A fő különbség a kettő között, hogy Jézus halála önkéntes és hatékony, mi több, tökéletes, megismételhetetlen, örökkévaló áldozat volt. Más kultúrákban előfordult, hogy az áldozati állat teljesen átvállalta az ember bűneit. Egyes nyugat-afrikai törzseknél az így kivégzett állatot emberként temették el díszes körülmények között; az ártatlanná vált ember pedig tiszta lappal folytathatta (kezdhette újra) életét. Az adományáldozatok esetében az ajándékok az istenség viszontajándékának, kedvezésének szóltak: Görögországban Pallasz Athénének, Zeusznak, Artemisznek, Árésznak és más isteneknek csatában aratott győzelemért hoztak áldozatot. Hasonló esetek az Ószövetségben is előfordultak. Köszönetnyilvánításnak számított például a zsengeáldozat a földművelő társadalmakban, amely egyúttal deszakralizálta az addig szent terményt, alkalmassá tette az emberi fogyasztásra. A termékenységet célzó rítusok gyakran éltek emberáldozattal, mivel olyan istenséget kívántak megjeleníteni, aki halálával, szétszabdalásával termékennyé tette a földet (Attisz, Adonisz, Tammúz, Ozirisz stb.). Az áldozat testét, illetve vérét sok esetben a földdel tették egyenlővé. Házak, utak, hidak és más építmények esetében ember- és állatáldozattal is gyakran találkozunk. Céljuk, hogy a rosszindulatú erők akadályba ütközzenek, ha rombolni, vagy élhetetlenné tenni kívánnak egy helyet; másfelől az istenség pozitív jelenlétét is megerősítik. Számos társadalomban időről időre a halottaknak is áldoztak, hogy távol tartsák őket maguktól, saját életerejüket megnöveljék, avagy a halottak isteneinek jóindulatát biztosítsák. A közösségteremtő áldozatok (amelyek végül is minden áldozat lényegét jelentik) az isten és az ember közötti kapcsolatot közös étkezéssel szentesítették; a görög thüszia vagy a zsidó zevah áldozatokban az oltáron elégetett áldozati étket az istennek szánták, a többin a hívők osztoztak. A hindu szóma-rituáléban az istenség az áldozati étket is áthatotta, így fogyasztásakor a résztvevők mintegy az istenből is részt kaptak. |