HORVÁTH LAJOS

 

Ilona

Monodráma Kubik Anna hangjára

 

Az Úr engem eszközül használa, hogy felébresszem a

magyarok keblében a szabadságnak szerelmét.

II. Rákóczi Ferenc

 

 

II. Rákóczi Ferencnek Lengyelországba

 

Nagyságos Úrfi!

 

Leszakasztotta a halál a virágot mezejéről, ezt a legnemesebb virágot, édes jó anyját, Zrínyi Ilonát. Megmenekedett a rossz világtól, istenfélő, kegyes, tiszta életű, jó erkölcsű, sok boldogtalanságait férfiszívvel meggyőző s annyi gyötrelmet békességes lélekkel szenvedő, nékem édes jó kegyelmes asszonyom.

Élte utolsó idejét Kis-Ázsi­á­ban, a Vi­rá­gok me­ze­jén töl­töt­te. Egyet­len vi­ga­sza a szép vi­dék és a sok vi­rág volt. A vi­rá­got mind­ég na­gyon sze­ret­te, hi­szen ő ma­ga is vi­rág volt: fe­hér li­li­om fe­ke­te gyász­ban.

Úgy élt mind­vé­gig, mint egy an­gyal, és úgy halt meg, mint egy szent. A ma­gyar­ság Gol­go­tá­ját vé­gig­szen­ved­te, de a föl­tá­ma­dá­sát meg nem ér­te. Mi­kor haló­fél­ben volt, a Nagy­sá­gos Úr­fi, de csak­is az Úr­fi, ak­kor is el­mé­jé­ben for­gott. El­ha­ló han­gon ké­ré kör­nye­ze­tét: „Tu­das­sák fi­am­mal utol­só anyai ál­dá­so­mat, ő so­ha meg nem szo­mo­rí­tott en­gem.”

Ezen ál­dás és a mel­lé­kelt bú­csú­le­vél kí­sér­je a Nagy­sá­gos Úr­fit a ha­zá­ért ví­vott el­jö­ven­dő har­cá­ban.

 

Kis-Ázsia, Vi­rá­gok me­ze­je                                                  Ko­má­ro­my Já­nos

 

1703. feb­ru­ár 18.                                                                Thö­köly Im­re ti­tok­no­ka

 

 

Is­ten ál­dá­sa le­gyen raj­tad! Édes ­fiam, Fe­renc! Meg kell val­la­nom, hogy ele­i­től fog­vást mind mái na­pig az én dol­ga­im­ban nem az em­be­ri, ha­nem az is­te­ni gond­vi­se­lés és aka­rat volt a ve­ze­tőm. Mi­kor ugyan­is nem is sejt­het­tem, Is­ten az ő kü­lö­nös ke­gyel­mé­ből meg­kö­nyö­rült raj­tam. Fér­jem-uram, Thö­köly Im­re ugyan­is Bécs­ből ma­gá­hoz hí­va­tott en­gem. Ugyan­csak a jó Is­ten meg­lá­gyí­tot­ta őfel­sé­ge szí­vét is, s Bécs­ből el­bo­csát­ván, kel­lő kí­sé­ret­tel egész Er­dély­or­szá­gon át sza­ba­don utaz­hat­tam. Ret­ten­tő nagy út állt előt­tem, de azért si­et­ve si­et­tem uram­hoz és hű­sé­ges fér­jem­hez. Kö­te­les­sé­gem hoz­ta ezt ma­gá­val. Sem­mi nem esett né­kem oly sú­lyo­san, mint tő­led, leg­ked­ve­sebb fi­am­tól el­sza­kad­nom. Kö­nyö­rög­tem őfel­sé­gé­nek, en­ged­né meg, hogy te hoz­zám jöjj, s hogy tő­led bú­csút ve­hes­sek. De a sors na­gyon mos­to­ha volt hoz­zám. Nem en­ged­ték meg. Sú­lyo­san esett az né­kem, de az is­te­ni vég­zés­nek tel­je­sül­nie kell min­den­ben. Mi­ko­ron Bécs­be jöt­tem, té­ged nő­vé­red­del együtt el­sza­kí­tot­tak tő­lem, s én sze­ren­csét­len, bú­csút sem ve­het­tem tő­led; de anyai ál­dá­som­ban azért ré­szed volt, s ez anyai ál­dá­som­nak most is osz­tá­lyo­sa vagy, s az is ma­radsz, mert te né­kem bá­na­tot so­ha­sem okoz­tál, s azért mél­tán vár­ha­tod az Is­ten ál­dá­sát.

Nem ír­tam ne­ked, mert nem volt sza­bad ír­nom; csu­pán egy bú­csú­le­ve­let, azt is la­ti­nul, mert ma­gya­rul nem ír­hat­tam. Tud­tam, hogy azt a la­tin nyel­vű le­ve­let is cen­sú­rál­ják, így ar­ról, ami iga­zán a szí­ve­men fe­küdt, hall­gat­nom kel­lett. Egyet­len szót sem ejt­het­tem te­hát nem­ze­tünk szen­ve­dé­sé­ről, nem buz­dít­hat­ta­lak, hogy ha­zánk­hoz hű ma­radj; nem szól­hat­tam a lel­kem el­ön­tő fáj­da­lom­ról és két­ség­ről. De azért raj­ta vol­tam, re­mé­lem, érez­ted is, édes ­fiam, hogy sze­re­te­tem tel­je­sen ki­önt­sem ama le­vél­ben. Mert ép­pen csak azt nem le­het: sze­re­tet nél­kül él­ni!

Most sza­ba­don ír­ha­tok s írok is né­ked, ez is bú­csú­le­vél, de a leg­vég­ső. Vi­szont ma­gya­rul szól, édes ha­zánk nyel­vén. Ér­zem, az Úr ma­gá­hoz szó­lít en­gem, de adott még egy utol­só pa­ran­csot. Ezen le­vél Tes­tá­men­tum kell hogy le­gyen: az Úr té­ged esz­kö­zül hasz­ná­la, hogy fel­éb­reszd a ma­gya­rok keb­lé­ben a sza­bad­ság­nak sze­rel­mét. Most, hogy ott állsz Len­gyel­or­szág­ban, in­du­lás­ra ké­szen har­col­ni a zsar­nok­ság el­len, zász­lód­ra a ha­za és sza­bad­ság mel­lett az Úr ne­vét írasd. Lé­gyen ez Tes­tá­men­tu­mom el­ső ja­val­la­ta.

Mint mon­dám, most sza­ba­don ír­ha­tok, nem vesz sen­ki kö­rül, csak a vi­rá­gok. Vi­rá­gok…

Mily kü­lö­nös, hogy most vis­­sza­em­lé­kez­vén hos­­szú él­tem­re, el­sőbb­ként a vi­rá­gok jut­nak el­mém­be. Mi­dőn atyád­dal há­zas­sá­got kö­töt­tem, nem a há­rom na­pig, há­rom éj­je­lig tar­tó la­ko­da­lom ké­pe­it lá­tám lel­ki sze­me­im előtt, ha­nem mi­u­tán el­jö­vénk Mun­kács vá­rá­ból, mái na­pig em­lék­szém, hogy a domb­ol­da­lon dél fe­lé, mes­­szi­re el a ha­tár­ban, már vi­rág­ban áll­tak a gyü­mölcs­fák. Bár­ha ál­dott gyü­möl­csöt hoz­ná­nak, gon­do­lám. Osz­tán Pa­ta­kon nagy sé­ták­ra men­tünk a ker­tek­be. Nem kö­zön­sé­ge­sek vol­tak azok a ker­tek, ha­nem kin­cses szé­pek és meg­cso­dál­ni va­lók, mert­hogy hi­tes uram igaz szí­vű nagy­any­ja, Lórántffy Zsu­zsán­na ter­vez­te, gon­doz­ta, is­tá­pol­ta őket. És egy­for­mán gyö­nyö­rű­sé­ges, a vi­rá­gos, a gyü­möl­csös és a fü­ves. Osz­tán té­ged lát­lak, édes­ fiam, Fe­renc, még mint kis Fer­kót. És hal­lom ak­ko­ri han­go­mat, mit mon­dék Or­so­lyá­nak, a daj­kád­nak: „Olyan szép lett az idő a teg­nap es­ti vi­har után. Ez ma a leg­szebb jú­ni­u­si nap. Arany­fé­nye van. Vi­rá­gos­ker­tem­ben a bim­bók mind ki­nyíl­tak. A jáz­min, a ró­zsa, a tu­li­pán. Le­me­gyünk a gyer­mek­kel a kert­be. Ne alud­jék to­vább, öl­töz­tesd fel! És ne túl me­le­gen. Egy ke­vés szel­lő ugyan fú, de ne ké­nyez­tes­sük el Fer­kót. Lesz még ne­ki elég ne­héz dol­ga, ne félj. Az én Fer­kóm, az én fi­am bír­jon ki min­dent, akár az any­ja…”

Re­pül, re­pül a szár­nyas idő… Most Pa­lán­kán va­gyok gon­do­lat­ban Thö­köly Im­ré­vel. Pa­lán­ka nagy rác–bol­gár fa­lu az Al-Du­na kö­ze­lé­ben. A nán­dor­fe­hér­vá­ri tö­rök kor­mány­zó, a szer­dár pa­ran­csol va­la­men­­nyi­ünk­nek. Sok­szor fut szám­ban ke­ser­ve­sen ös­­sze a szó: Thö­köly Im­re rö­vid szá­ron… Ám a ház­hoz kert tar­to­zik, ab­lak­so­rom alatt vi­rág­sző­nyeg. Nyár van, a tárt-nyi­tott ab­la­kon át ré­sze­gí­tőn száll be a jáz­mi­nok és a ró­zsák il­la­ta. Csu­pa is­me­ret­len, ne­mes ró­zsa­tő, a szer­dár ked­ves­ke­dé­se, az ő kert­je ré­szé­re ho­zat­ta már ko­ra ta­vas­­szal Ana­tó­li­á­ból és Per­zsi­á­ból. A ház bel­se­je is szí­nes lett, de­rűt fa­kasz­tó és vi­dám a sok cse­re­pes vi­rág­gal együtt, amit a kert­ből be­ho­zat­tam. De­rű­re és jó­kedv­re pe­dig szük­ség van. Jó­kedv­re kell han­gol­ni Thö­kölyt, mert­hogy a ked­ve­sze­gett em­ber nem ké­pes küz­de­lem­re…

Ne­künk pe­dig cé­lunk, élet­cé­lunk a küz­de­lem!

Küz­de­lem… Itt, a vi­rág­me­zőn már nincs küz­de­lem. Itt csend van. Vi­rá­gok. Mir­tusz, grá­nát­vi­rág, ró­zsa, oleán­der. Li­ge­tek. Na­rancs-, cit­rom-, olaj­fa. Fü­ge­fa és sző­lő. A ma­gas hegy­ről – Il­lés pró­fé­ta bú­vó­he­lyé­ről – piszt­rán­gos pa­ta­kok foly­nak le a ház kö­ré, és a rét­re szar­va­sok, őzek, fá­cá­nyok és fo­goly­ma­da­rak jő­nek so­ka­ság­ban, meg sem ijed­nek az em­ber­től…

Édes ­fiam, Fe­renc! Ta­lán a kö­röt­tem rep­ke­dő pil­lan­gók lát­vá­nya te­szi, gon­do­la­tim is ös­­sze­vis­­sza csa­pon­ga­nak, míg ke­zem­ben al­szik a toll. Pe­dig­len sű­rűn kell, hogy szánt­sa a pa­pi­ruszt, mert ten­ger­nyi az, mit tu­dat­nom kell vé­led, az időm pe­dig, ér­zem, vé­ges. Őszin­te le­szek, édes­ fiam, szí­vem ka­pu­ját sar­kig ki­tá­rom, ho­lott a leg­sze­re­tőbb anyá­nak is ma­rad­hat­nak tit­kai hőn sze­re­tett fia előtt is, de én sem­mi tit­kot nem ké­vá­nok a sír­ba vin­ni, mert nem áll­hat­nék emelt fő­vel az Úr elé.

Már­pe­dig­len én, er­re büsz­ke is va­gyok, mind­ég emelt fő­vel jár­tam e föl­dön. Több csa­pás alig ért as­­szonyt, mint én­gem, de meg­tör­ni sem­mi nem tu­dott. Gyön­ge nő vol­tam, de olyan aka­rat­erő­vel, mely a leg­erő­sebb fér­fi­ú­nak is be­csü­le­té­re vált vol­na. Aka­rat­erőm alap­ja és is­táp­ja Is­ten­ben va­ló mély hi­tem volt. Min­dent, ami vé­lem tör­tént, Is­ten aka­ra­ta nyil­vá­nu­lá­sá­nak tart­ván, ez előtt meg­ha­jol­tam, eb­ben meg­nyu­god­tam. Ha a szí­vem fájt is, érez­tem a zsol­tár sza­vát: Kö­zel van az Is­ten azok­hoz, akik­nek a szí­ve meg­tö­rött!

So­kan mond­ták, rej­té­lyes az éle­tem. Élet­vi­szo­nya­im olya­nok vol­tak, hogy iga­zá­ban ön­ma­gam el­len kel­lett foly­ton har­col­nom. Ha tény­leg van rej­tély, ez a lel­ki harc az éle­tem rej­té­lye. Olyan har­co­kat vív­tam ön­ma­gam­ban, mely­ről a vi­lág mit sem tu­dott. Egész éle­te­men át hű vol­tam nem­ze­tem­hez és enyé­im­hez, pe­dig ez a hű­ség re­ám néz­ve sok­szor nagy ál­do­zat­tal járt. Ami­nek min­dent alá­ve­tet­tem, az a kö­te­les­ség­tu­dás volt. Csu­pa ér­zés, csu­pa szív vol­tam mind­ég, de ha a kö­te­les­ség­ér­zés úgy ké­ván­ta, olyan­ra is el­szán­tam ma­gam, ami­re egy erős fér­fi sem ké­pes. A kö­te­les­ség­ér­zés vitt ar­ra, hogy fel­ál­doz­zam a föl­di ja­va­kat, a vi­lá­gi örö­mö­ket, az anyai sze­re­te­tet. Ez utób­bi mind­ég ke­mény har­cot ví­vott a fér­jem­hez va­ló hű­ség­gel és kö­te­les­ség­ér­zés­sel. Gond­ta­la­nul él­het­tem vol­na, köz­te­tek ma­rad­hat­tam vol­na, de mi­vel kö­te­les­ség­ér­zé­sem úgy ké­ván­ta, el­jöt­tem ide meg­vé­nült és be­te­ges uram­hoz, hogy szám­ki­ve­tés­ében ápo­ló­ja le­gyek. Pe­dig érez­tem, hogy so­ha­sem lát­hat­lak töb­bé ben­ne­te­ket. Hidd el, édes ­fiam, hogy rop­pant ál­do­zat volt ez tő­lem, gyön­ge as­­szony­tól, ki­ben a mái na­pig ki­be­szél­he­tet­le­nül nagy az anyai sze­re­tet, s fél­ha­lál volt tő­le­tek mes­­sze el­es­ni. S né­kem, ki­nek an­­nyi tört ér­zés gyö­tör­te szí­vét, ha enyé­im­nek ér­de­ke úgy ké­ván­ta, elég erős vol­tam ér­zé­se­im el­rej­te­ni, s vi­dám ar­cot vág­ni csak azért, hogy enyé­i­met föl­vi­dít­sam. S min­den mo­soly, amit má­sok aj­ká­ra csal­tam, min­den elé­ge­dett­ség, amit enyé­im lel­ké­ben kel­tet­tem, sa­ját fáj­dal­mam csil­la­pí­tá­sa volt.

De az as­­szony­nak az ura mel­lett van a he­lye. Kinsky gróf­nak, leg­főbb bé­csi is­tá­pom­nak meg is ír­tam: „A há­zas­ság­be­li sze­re­tet, hű­ség és kö­te­les­ség­tu­dás nem­csak a bol­dog­ság­ban, de a nagy bol­dog­ta­lan­ság­ban is se­gít. Bár meg tud­nám vál­ta­ni uram éle­tét az én ha­lá­lom­mal. Kész va­gyok rá, amint az a be­csü­le­tes as­­szony­nak kö­te­les­sé­ge is.”

Így jöt­tem el Bécs­ből, édes ­fiam, Fe­renc, s né­mi meg­nyug­vást adott lel­kem­nek, hogy Is­ten aka­ra­ta az, ami ve­lem tör­tént. Az én fél­be­ma­ra­dott ügye­i­met az Ő se­gít­sé­gé­vel im­má­ron te vi­szed to­vább, ahogy ez a mi csa­lá­dunk­ban min­den­ko­ron tör­tént. Mi­lyen nagy sze­ren­cse, hogy min­den ge­ne­rá­ció meg­szü­li a ma­ga te­rem­tő és meg­tar­tó em­be­re­it. Jaj an­nak a nép­nek, ahol meg­rit­kul­nak a te­rem­tő és meg­tar­tó fér­fi­ak és as­­szo­nyok! Is­ten ily fér­fi­ak­ból és as­­szo­nyok­ból gyúr­ta ös­­sze a mi csa­lá­dun­kat. Zrí­nyi Mik­lós és Pé­ter, Fran­ge­pán Ka­ta­lin, I. Rá­kó­czi Fe­renc, Thö­köly Im­re; csu­pa fé­nyes csil­lag a ma­gyar­ság sok­szor bo­ron­gó, vész­ter­hes fel­hők­kel be­bo­rí­tott egén.

Elő­ször Mik­lós bán­ról, nagy­bá­tyám­ról, Zrí­nyi Mik­lós­ról kell szól­nom. Kis­lány­ként sok­szor meg­for­dul­tam vá­rá­ban, Csák­tor­nyán. Ott lát­tam köny­ves­há­zá­nak pol­ca­in szám­ta­lan ma­gyar és ide­gen nyel­ven írt köny­ve­ket. Ott lát­tam karóra tű­zött tö­rök fe­je­ket szá­rad­ni a tor­ná­con, to­váb­bá harc­ban zsák­má­nyolt vé­res ha­di zász­ló­kat, s min­den­fé­le fegy­ve­re­ket, és lát­tam a vár erő­dí­té­si mun­ká­la­ta­it. Lát­tam az ük­nagy­apa, a szi­get­vá­ri hős csa­lá­di erek­lyé­it: a fe­szü­le­tet s a pán­cél­in­get; to­váb­bá egy­re gyak­rab­ban hal­lot­tam ba­rát­ként em­le­get­ni a Rá­kó­czi ne­vet. Ott hal­lot­tam elő­ször Mik­lós bá­tyám hí­res jel­mon­da­tát: „Jó sze­ren­cse, sem­mi más!” És ott hal­lot­tam sok oly ta­ní­tást, me­lyek él­tem fo­lyá­sán vé­gig­kí­sér­te­nek, s me­lye­ket mind­ég igye­kez­tem to­vább ad­ni, mint most né­ked, édes ­fiam.

Bár rög­vest az el­ső kí­sér­le­tem ku­dar­cot val­lott. Atyád­dal kö­tött há­zas­sá­gom előt­ti éj­sza­kán ma­gam­hoz von­tam édes hú­gom, Auró­ri­kát, ki Kla­gen­furt­ból, a má­te­rek­től jött es­kü­vőm­re, nem úgy, mint má­sik hú­gom, Pet­ro­nel­la, kit Zág­ráb­ban nyel­tek el a szent­atyák. Érez­ve le­en­dő ma­gá­nyom, ar­ra kér­tem Auró­ri­kát, ne men­jen vis­­sza Kla­gen­furt­ba, ha­nem ma­rad­jon ná­lam a pa­ta­ki vár­ban; hol fér­jem­urammal él­ni kí­ván­tunk. „Nem te­he­tem”, sut­tog­ta alig hall­ha­tó­an. Nem-e?, kér­dém. Mert meg­ígér­te az apá­cák­nak, hogy vis­­sza­megy? Auró­ri­ka le­sü­tött szem­mel ült, nem né­zett a sze­mem­be, úgy mond­ta: „Édes né­ném-szí­vem, ne ha­ra­gud­jék meg ke­gyel­med, nem­csak az ígé­ret vi­szen en­gem vis­­sza, de én nem ta­lá­lom meg a he­lye­met eb­ben a za­jos vi­lág­ban. Nem va­ló ne­kem a harc és nyű­gös­kö­dés az éle­tért. Nem éri meg.” Nem-é?!, csat­tan­tam fel, majd né­mi hall­ga­tás után kis­sé hal­kab­ban foly­tat­tam: Ért­se meg, szí­vem­hú­gom, mind­egyi­künk­nek el kell vé­gez­nie a föl­dön a ma­ga kö­te­les em­ber­dol­gát. Csend­ben él­ni, csak térd­re bo­rul­ni, csak imá­ra kul­csol­ni a do­log­ta­lan ke­zet, bi­zony, ez kön­­nyű mes­ter­ség. De el­vé­gez­ni a leg­töb­bet, ami­re ké­pe­sek va­gyunk e vi­lá­gon, hogy be­csü­let­tel me­gáll­juk he­lyün­ket, mely­re a sors ál­lí­tott, hogy ne csa­lód­jon ben­nünk sen­ki, és fe­lel­hes­sünk azért, amit ránk bíz­tak – lás­sa, hú­gom, ez kü­lönb cél. Ezt szol­gál­ta Mik­lós bá­tyám. Er­re ta­ní­tott en­gem is. Kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés­re, a má­so­kért vál­lalt kö­te­les­ség tel­je­sí­té­sé­re ha­lá­lig. Szük­ség van re­ánk, Zrí­nyi­ek­re. Nem va­gyunk so­kan. Ne pár­tol­jon el szí­vem-hú­gom tő­lünk. Ma­rad­jon!

Auró­ri­ka ar­cán vé­gig­öm­lött a könny. „Ese­de­zem…”, mondd ös­­sze­kul­csolt kéz­zel. Is­meg Mik­lós bá­tyám ju­tott eszem­be. Hány­szor mond­ta még ap­ró­lány ko­rom­ban Osza­lyon, a Kul­pa mel­lett – má­sik ott­ho­nunk­ban –, ami­kor ló­ra ül­te­tett, ma­ga pe­dig ott po­rosz­kált mel­let­tem: „In­kább fiú let­tél vol­na, te el­ső, nem lyány. An­nak szü­let­tél.” Min­den­eset­re érez­tem, hogy túl­es­tem va­la­min. Nyu­god­tan mond­tam a hú­gom­nak: Hát igen. Én majd har­co­lok.

Eb­bé­li hi­tem­ben meg­erő­sí­tett az a sze­ren­csét­len ös­­sze­es­kü­vés, mely­ben atyám s a te atyád is részt­ vett. Én, az as­­szony, tét­le­nül ül­tem Sá­ros­pa­ta­kon, sza­vam nem volt, hogy vé­le­ményt mond­has­sak. Pe­dig én tisz­tán lát­tam a nagy zűr­za­var­ban. Kap­ko­dás, áru­lás és árul­ko­dás folyt az urak kö­zött, s ahogy az már len­ni szo­kott, min­den egyes úr a ma­ga ér­de­két ke­res­te. Ná­das­dy Fe­renc az el­ső órá­tól ket­tős já­té­kot ját­szott. Azért akart ő be­ava­tott len­ni, hogy min­dent be­árul­has­son Bécs­ben őfel­sé­gé­nek, cse­ré­be a meg­üre­se­dett ná­do­ri szé­kért. Utá­na az én sze­gény, meg­té­vedt atyám is, mint­ha az ud­var­tól ta­nul­ta vol­na el a ha­mis já­té­kot. Amit ma mon­dott, meg­szeg­te hol­nap, de ugyan­így cse­le­ke­dett a csá­szár is. Sen­ki sza­va sem ért sem­mit… Vé­gül Ná­dasdy­nak a bé­csi vá­ros­há­zán, atyám­nak és Fran­ge­pán­nak Bécs­új­he­lyen vet­ték a fe­jét. Anyám el­hur­col­ták Graz­ba, ahol ín­sé­get szen­ve­dett. Még a Zrí­nyi ne­vet sem hasz­nál­hat­ta töb­bé. Meg­vál­toz­tat­ták ne­vét „Gnade”-ra, „Ke­gye­lem”-re. Catha­ri­na Gnade, így lajst­ro­moz­ták an­­nyi ki­tar­tás­sal, míg sze­gény as­­szony meg­őrült. Őrül­ten halt meg az egy­ko­ri hor­vát bán­né, büsz­ke és nagy­ra­vá­gyó nagy­as­­szony, Fran­ge­pán Ka­ta – va­la­mi klast­rom­fé­lé­ben, ahol úgy tar­tot­ták, mint ra­bot. Há­rom év­vel él­te túl urát.

A te atyád nem bán­tot­ták a csá­szá­ri­ak: Bá­tho­ry Zsó­fia kö­nyör­gött Li­pót­nál ér­te. Bá­tho­ry Zsó­fia ked­vé­ért a je­zsu­i­ta atyák is. Ó, be nagy sza­vuk van azok­nak Li­pót­nál! A do­log úgy állt, ők ütik le a ma­gyar urak fe­jét, vagy ők hagy­ják meg. A gyón­ta­tó­szék volt az iga­zi íté­lő­szék. Ha­nem az öreg fe­je­de­lem­asz­­szony le­tett száz­ezer fo­rin­tot a ka­ma­rá­nál, és ezen az áron Mun­kács és Ecsed men­te­sült a meg­aláz­ta­tás­tól, a né­met meg­szál­lás­tól. Ter­mé­sze­te­sen én is hoz­tam ál­do­za­tot. Előbb csak ál­doz­tam, majd har­col­tam és vé­de­kez­tem. Oda­ad­tam a nász­ajan­dé­kom és a szü­lői ház­ból ho­zott ara­nya­kat is. Negy­ven­ezer arany­ra volt ak­kor szük­ség, mi­kor ura­mért le­tet­tem a vált­sá­got, ez nem­csak hogy ki­me­rí­tett, de adós­sá­gok­ba is so­dort.

Ne­héz na­pok sza­kad­tak ránk, még­is cso­dá­la­tos volt, hogy ami­kor atyád­dal ket­ten ma­rad­tunk egye­dül, a fel­ke­lés le­ve­re­té­se és anya­gi ki­me­rü­lé­sünk után, ami­kor jó so­ká­ig egyet­len ba­rá­tunk, ro­ko­nunk nem nyi­tott ránk aj­tót, hogy ma­guk rossz hír­be ne ke­ve­red­je­nek, és még Bá­tho­ry Zsó­fia is gő­gö­sen vis­­sza­vo­nult tő­lünk – ha­ra­gu­dott a Zrí­nyi­ek­re –, ak­kor mi ket­ten kö­ze­led­tünk egy­más­hoz. Va­la­mi meg­ol­dó­dott ben­nem atyád iránt, szí­vem­ben áll­tam most elő­ször mel­lé­je, mert sze­ren­csét­len­nek, meg­bán­tott­nak érez­tem, és bal­sor­sá­ban let­tem csak iga­zá­ban hit­ve­sé­vé. Ak­kor szü­let­te­tek ti, édes ­fiam, a nő­vé­red és te, szá­mom­ra két drá­ga lény. Jöt­te­tek, mert mi ket­ten egy­más­ra ta­lál­tunk. És ezért si­rat­ni tud­tam az uram, kit nem sok­kal a szü­le­té­sed után ma­gá­hoz szó­lí­tott az Úr.

Még va­la­ki­ről kell szó­la­nom, ki­ről, ha más­nak ír­nám e le­ve­let, ro­ha­nó har­ci mén­ként szá­gul­da­na tol­lam a pa­pi­ru­szon; né­ked ír­ván azon­ban lé­pés­ben mé­gyen az a ló. Nem sza­bad szét­ta­pos­ni kö­zös éle­tünk leg­szebb vi­rá­ga­it. Min­den­eset­re tudd: Thö­köly Im­re fi­a­ként sze­re­tett té­ged.

…Ta­vasz volt, má­jus, kö­zel egy éve, hogy Rá­kó­czi Fe­ren­cet el­te­met­tük. Hin­tóm Szent Mik­lós fe­lé ha­ladt, és egy ivó előtt meg kel­lett ál­la­nunk, mert a lo­vak ki­ful­lad­tak. Le­ül­tünk a kecs­ke­lá­bú asz­ta­lok mel­lé, a hár­sak alá. A má­jus il­la­ta szállt a kön­­nyű szél­ben.

Meg­it­tam po­hár bo­rom, s ahogy ül­tem ott a na­pon, a jó szag­ban, csend­ben, eszem­be ju­tott egy ta­va­szi nap, ami­kor az Ad­ria fe­lett kis po­hár fe­ke­te bort it­tunk Mik­lós bán­nal ket­ten. A ten­ger fény­lett a ta­va­szi nap­tól.

 

If­jú or­cá­val min­dent meg­vi­dá­mít,

Ő föld­bül vi­rá­got szép­sé­gé­vel in­dít,

Ő fü­le­mü­lé­ben ke­ser­ves tor­kot nyit,

Ő for­rást, ő fo­lyást, er­dőt, me­zőt újít…

 

Mily gyö­nyö­rű ez a sor:

 

Ő fü­le­mü­lé­ben ke­ser­ves tor­kot nyit…

 

An­nak a bor­nak, mit ott it­tam, ab­ban a perc­ben olyan volt az íze, mint an­nak a ré­gi fe­ke­te bor­nak. Ta­lán csak Mik­lós bán ver­sé­től, mely­re em­lé­kez­tem.

Ám­de az idillt va­la­mi meg­za­var­ta, lo­va­sok buk­kan­tak föl a domb­ol­da­lon. Egy szép if­jú ve­zet­te őket, gyö­nyö­rű al­más­szür­ke pa­ri­pán. Kí­sé­rő­it hát­ra pa­ran­csol­ta, ő ma­ga meg­állt asz­ta­lom előtt, s kö­szön­té­sül le­vet­te kal­pag­ját. Re­ám né­zett, s sze­me tág­ra nyíl­tan raj­tam fe­lejt­ke­zett. „Nagy­as­­szo­nyom nem le­het más, mint Zrí­nyi Ilo­na.”

Nem tu­dom, mi­ért, el­ha­gyott a lé­lek­je­len­lé­tem. Igen, za­var­ban vol­tam. Az if­jú ar­cán he­vü­let. He­vü­let me­le­ge és alá­zat. Alá­zat és ra­jon­gás. Is­meg meg­haj­lott mé­lyen. „En­ge­del­mé­vel… kés­már­ki Thö­köly Im­re va­gyok.” Thö­köly Imre?, hök­ken­tem meg. Né­hai Ist­ván úr fia, ki apá­mu­ram­mal és Mik­lós bán nagy­bá­tyám­mal cim­bo­rált? „Az, pa­ran­csá­ra.” Ke­gyel­med en­gem hon­nét is­mer?, kér­dém tő­le. „Kö­lyök­ko­rom­ban lát­tam nagy­sá­go­dat… És re­gö­sök éne­kel­ték Zrí­nyi Ilo­na szép­sé­gét.”

El­pi­rul­tam. Ar­ról, hogy szí­ne vál­to­zik, egy fe­je­de­lem­as­­szony sem te­het.

Le­het­sé­ges, Thö­köly uram, hogy még ta­lál­ko­zunk. Is­ten áld­ja meg ke­gyel­me­det. Jó sor­sa le­gyen út­ján, kí­vá­nom tisz­ta szív­ből. Lo­va­i­mat bé­fog­ták, men­nem kell. „Alá­za­tos szol­gá­ja mély saj­ná­la­tá­ra. Ké­rem fe­je­de­lem­as­­szo­nyo­mat, bár­mi­kor, bár­mi­ben, bár­hol a föld­ke­rek­sé­gen, ha jó­nak íté­li, ren­del­kez­zék ve­lem.” El­jö­het an­nak a nap­ja is, bó­lin­tot­tam, s ke­zem nyúj­tám Thö­köly­nek. Ő fö­lé­je ha­jolt és meg­csó­kol­ta. Úgy csó­kol­ta meg, hogy nem nyom­ta rá il­let­le­nül aj­kát. Én még­is érez­tem, hogy meg­csó­kol­tak. És iz­gul­tam, hogy sen­ki ne lás­sa meg raj­tam e pil­la­nat­ban az as­­szonyt. Az as­­szonyt, kit sor­sa utol­ért.

Attúl fog­vást meg­vál­to­zott éle­tem so­ra. Min­den do­log csak úgy re­pült a ke­zem alatt. Fél­gyá­szom fél­re­tet­tem, szí­ne­ket vi­sel­tem, és tü­kör­ben né­ze­get­tem ma­gam. Atyád ha­lá­la óta el­til­tot­tam a ze­nét, se­hol a pa­lo­tá­ban nem tűr­tem mu­zsi­kát. Attúl fog­vást né­hány­szor est­ve el­hí­vat­tam ma­gam­hoz a he­ge­dűst meg a sí­post. Na­gyon halk mu­zsi­kát pa­ran­csol­tam. Ha egye­dül ma­rad­tam, ak­kor is hal­kan éne­kel­tem. Csak ma­gam­nak; csak úgy, mint aki gon­do­lat­ban dú­dol, de még­is.

 

Két sze­me vi­lá­ga

Éle­tem csil­la­ga,

Szí­vem, sze­rel­mem, lel­kem;

Ki­nek mód­ján, ne­vin,

Sza­ván, szép ter­me­tin

 

Jut eszem­be én­ne­kem

Ré­gi nagy sze­rel­mem,

Ki lőn nagy sze­rel­mem,

Végy sze­rel­med­ben engem!…

 

Ezt mind­ég meg­pa­ran­csol­tam a he­ge­dűs­nek is, aki fenn­han­gon éne­kel­te a szö­ve­get. Jól em­lé­ke­zett reá, sok­szor ol­vas­ta a Ba­las­si-ver­ses­könyv­ben.

De el­lá­gyu­ló szí­vem ak­kor dob­bant na­gyot, mi­dőn a nagy hó­ban el­aka­dó er­dé­lyi urak ese­dez­tek szál­lá­sért ná­lam. A kül­vi­lág hí­re­i­ből Thö­köly Im­re iránt ér­dek­lőd­tem óva­to­san. Höm­pöly­gő fo­lyam­ként áradt be­lő­lük a di­cső­í­tő szó. Veégh Má­tyás uram mondd: „Fegy­ver, fegy­ver, fegy­ver ké­ván­ta­tik, és jó vi­té­zi re­so­lu­tio!” – es­te, a harc után, ha ös­­sze­ve­rőd­tünk a sá­tor­ban, fag­­gyú­gyer­tya mel­lett egy po­hár bor után mon­do­gat­ta Zrí­nyi Mik­lós sza­va­it. Gyúj­tott az, mint a láng, úgy mond­ta. S mi­kor ve­zér­ré vá­lasz­tot­ták, min­den­ki szí­vét meg­ha­tot­ta nyi­lat­ko­za­ta, me­lyet mind­ég ma­gam­nál hor­dok.

…mi­vel az én buj­do­só nem­ze­tem az ge­ne­rál­lis­ság­ban en­gem kon­fir­mált, én is kö­te­le­zem ar­ra ma­ga­mat, hogy kit-kit ma­ga ren­di­ben s be­csü­le­ti­ben meg­tar­tok, mind kö­zön­sé­ge­sen, mind sze­mély sze­rint ő kel­mé­ket tör­vé­nye­sen igaz­ga­tom. Tör­vény­te­len­ség­gel, sza­bad­ság­ta­lan­ság­gal sen­kit meg nem bán­tok, hí­rük s aka­rat­juk el­len nem­ze­tem kö­zül sem­mi szín alatt ki nem me­gyek fe­jem fenn­ál­lá­sá­ig, s az do­log vé­ge­sza­ka­dá­sáig el nem ál­lok, nem­ze­tem ja­vát té­vén fel, min­de­nek fe­lett buj­do­só nem­ze­tem­mel együtt élek, ha­lok! Is­ten en­gem úgy se­gél­jen!

Ak­kor már tud­tam, hogy sze­re­tem… Egy­re több­ször ta­lál­ko­zánk, ter­vez­tük há­zas­sá­gun­kat, bár el­len­szél­ben tet­tük min­den lé­pé­sünk. So­kan vol­tak, kik­nek nem tet­szett sze­rel­münk vi­rá­ga, s igye­kez­tek le­tép­ni. Ki ér­dek­ből, szá­mí­tás­ból; ki egy­sze­rű irigy­ség­ből.

És vol­tak a ká­ro­gók, akik­nek tet­szik má­sok ba­ja, nyo­mo­ra, akik­nek öröm, ha má­so­kat mos­dat­lan száj­jal mocs­kol­nak, és csá­cso­gó be­szé­dek­kel gú­nyol­nak. Akik­nek a vi­lág vé­get ér por­tá­juk ka­pu­já­nál, s nem lát­nak azon túl. Akik­nek fü­le sü­ket a meg­cson­kí­tot­tak és az el­ár­vul­tak jaj­sza­vá­ra, va­kon men­nek el a fel­dúlt mag­tá­rak mel­lett, s nem in­dul meg szí­vük még ak­kor sem, mi­kor a vi­té­ze­ket lát­ják, akik azon nyi­lak és go­lyó­bi­sok elé áll­nak, amik elé né­kiek kel­lett vol­na áll­niok, s a har­cot víj­ják, ami­ket né­kiek kel­lett vol­na meg­ví­niuk.

Bán­tott a sok ár­tó nyíl, még­is mi­dőn el­jö­vend a nap, ami­kor el­ér­tem es­kü­vőm nap­ját, nem szólt ben­nem már sem­mi, csak bol­dog­ság. Hű­sé­get es­küd­het­tem sze­rel­mem­nek – s ami ná­lunk egyet je­len­tett ez­zel: föl­es­küd­het­tem az ő zász­la­já­ra. Thö­köly lo­va­sai fö­lött vö­rös zász­ló len­gett, el­len­ál­lá­sa és har­ca je­lé­ül. Ez a ku­ruc zász­ló – a ma­gyar füg­get­len­ség ki­har­co­lá­sá­nak el­szánt­sá­ga – vo­nult be Mun­kács­ra Thö­köly dan­dá­rai­val és ma­gá­val a ve­zér­rel. Hi­á­ba ál­lott be­vo­nu­ló ka­to­na­sá­ga me­ne­té­be az a né­met dan­dár, mely­nek rész­vé­tel­ét a be­vo­nu­lás­ban Cap­ra­ra tá­bor­nok úr kö­ve­tel­te a csá­szár őfel­sé­ge jel­ké­pe­ként. A Thö­kö­ly-dan­dá­rok fe­lett még­is­csak ott lo­bo­gott a sok ku­ruc har­cot meg­járt ne­héz se­lyem, vö­rös zászló…

…De a zász­ló las­san-las­san ha­nyat­la­ni kez­dett, és szür­kül­ni Thö­köly fé­nyes csil­la­ga. Az el­len­sé­gek egy­re va­dab­bak, a jó ba­rát­nak hitt szö­vet­sé­ge­sek egy­re két­szí­nűb­bek let­tek.

Thö­köly ma­ga in­dult Vá­rad­ra a pa­sá­hoz, hogy meg­győz­ze őt a hű­sé­gé­ről – és té­ged akart ke­ze­sül ad­ni!

Ó, édes ­fiam, Fe­renc, ne élj át so­ha oly lé­lek­szag­ga­tó, szív­bé­ní­tó éj­sza­kát, mint ak­kor én. Vir­ra­dat­kor az ud­va­ron áll­tak a lo­vak s a kí­sé­rő sze­ke­rek. Thö­köly azt hit­te, bú­csú­csók­ra men­tem hoz­zá: Nem, Im­re, édes­uram… most nem azért jöt­tem… A szí­vem sza­kad meg, meg kell mond­jam, nem adom oda Fer­kót… Nem adom, nem és nem! Ez nem Zrí­nyi-gyer­mek, de Rá­kóczi… Jus­suk van hoz­zá ne­kik… Hal­lom a sza­vu­kat! Nem ad­ják oda ke­gyel­med­nek. Fer­kó itt ma­rad ve­lem Mun­kács vá­rá­ban…

Thö­köly lá­ba gyö­ke­ret vert, kar­ja le­ha­nyat­lott, ar­ca ha­lott­hal­vány­ra sá­padt.

Én me­gyek ke­gyel­med­del!, ug­rot­tam elé­be. Akar­ja? Én me­gyek… „Nem, Ilo­na szí­vem, oda nem jö­het ve­lem.” És ki­vág­ta­tott a vár­ból. Utá­na me­red­tem: mi­kor lá­tom vi­szont? Mi­kor? Mi­kor? Ha a sors fe­lel­ni tud­na, meg­mond­hat­ta vol­na. Le­het, hogy meg is mond­ta, de ma már tu­dom, jobb, hogy nem hal­lot­tam a fe­le­le­tet…

Csa­pá­sa­it azon­ban so­ro­za­to­san ér­zém. Leg­ke­mé­nyebb Mun­kács vá­rá­nak ost­ro­ma. Ó, mily pök­hen­di le­ve­let kül­dött az ost­rom­ló Cap­ra­ra tá­bor­nagy: ad­jam meg ma­gam a csá­szár­nak, ad­jam át harc nél­kül a vá­rat és a vá­rost, ő azu­tán nagy ke­gyel­me­sen grá­ci­át ád né­kem és gyer­me­ke­im­nek. Fenn­han­gon ol­vas­tam fel a vár­vé­dők­nek a fe­le­lő le­ve­let.

 

Én, mint Rá­kó­czi fe­je­de­lem ár­vá­i­nak any­ja, von­tam meg ma­ga­mat gyer­me­ke­im­mel ezek­nek vá­rá­ban, ame­lyet mint örök­sé­gü­ket kö­te­les va­gyok szá­muk­ra meg­ol­tal­maz­ni, ha meg­tá­mad­ta­tik. Sem én, sem kis­ko­rú ár­tat­lan gyer­me­ke­im nem vé­tet­tünk sem­mit a csá­szár­nak, mi­ért fog­lal­ják még­is el vá­ra­in­kat egy­más után? Én nem el­len­sé­ges­ke­dem sen­ki­vel, de a bán­tók­nak el­len­ál­lok, s ha a csá­szár fegy­ve­re­it egy nő és gyön­ge ár­vák el­len fog­ják for­dí­ta­ni; nem hi­szem, hogy ilye­tén harc akár őfel­sé­gé­nek, akár tá­bor­no­ka­i­nak va­la­mi nagy di­cső­sé­gé­re vál­nék! Ké­re­tem te­hát a tá­bor­nagy urat: szűn­jék meg há­bor­gat­ni Mun­ká­csot, ha pe­dig a ké­rel­mem­re nem hall­gat, hát tud­ja meg, hogy en­ge­met, bár gyön­ge as­­szonyt, sem töb­bi vá­ra­i­nak el­vesz­te, sem az ost­rom fé­lel­me nem ké­pes ar­ra kény­sze­rí­te­ni, hogy meg­fe­led­kez­zem ar­ról, ami­vel gyer­me­ke­im­nek tar­to­zom..

 

Thö­köly Im­ré­nek is ír­tam.

 

Az én Is­te­nem ne ad­ja azt ér­nem, hogy az én édes uram nél­kül bár­mi­ne­mű bá­tor­sá­gos vár­ban vagy hely­ben meg­ma­ra­dá­so­mat lel­hes­sem. Én azt nem kí­vá­nom: ha­nem vagy élet, vagy ha­lál – sem­mi­né­mű fé­le­lem vagy nyo­mo­rú­ság en­gem ke­gyel­med­től el nem re­keszt. Csak ép­pen ke­gyel­med el ne hagy­jon, én ha gya­log is, kész va­gyok el­men­ni, va­la­hun hal­lom ke­gyel­me­det len­ni…

Sen­ki sem en­ge­met, sem két gyer­me­ke­met meg­ijedt ál­la­pot­tal nem lát­ta. Va­la­mint ele­jén, úgy a do­log foly­tán ké­szek vol­tunk fe­jünk fel­száll­tá­ig a vá­rat meg­tar­ta­ni éle­tünk le­hel­le­té­vel is. Lás­sa im­már, kik­kel tett fel az el­len­ség, ha as­­szony­em­ber va­gyok is, Mun­ká­cson meg mer­tem vár­ni őket, vi­gyék hí­rét más­hu­vá is…

El­ső­ben is le­gyen a szent há­rom­ság egy Is­ten­nek, ki az ár­tat­la­nok párt­fo­gó­ja s az el­tö­kél­te­ké. Meg­ta­lál­ta ke­gyel­me­det is édes ked­ves uram, s az én mél­tat­lan sze­mé­lye­met, má­sod­ma­gam­mal lé­vén, ol­tal­maz­ta két­ség­be­esés­től…

Nem tu­dom, mi­kor kell vár­ni új ven­dé­ge­ket, nem is tu­dom, tart­ha­tom-e ve­res bal­da­chi­nos ágy­ra, de az is­te­nért, édes szí­vem uram ak­kor, ha le­het, le­gyünk együtt, hogy igaz sze­re­tet­tel s hű­ség­gel át­ad­has­sam gyer­me­ke­i­met, a vár­ral s ben­ne­va­lók­kal együtt, ha hó­tan tör­tén­nék is kön­­nyebb le­szen lel­kem­nek…

Az el­len­ség fé­lel­me mi­att sen­ki bú­su­lá­so­mat nem lát­ta; de is­ten el­len­sé­ge­i­met mi­ó­ta ma­ga ré­mí­tés­sel el­vit­te, csak sí­rás­sal töl­töm ke­vés szá­mú órá­i­mat, sok, ne­héz az én bol­dog­ta­lan­sá­go­mat ki­gon­dol­ni is, an­­nyi­val ne­he­zebb ki­bír­ni…

Míg élek, sen­ki ne félt­se Mun­ká­csot, de órán­kint nem tu­dom mi éri fe­je­met. Ad­ja is­ten, oly sze­ren­csés le­het­nék édes szí­vem, ör­ven­dez­tet­het­ném ma­gam éle­tem­nek le­té­te­lé­vel és fiú mag­zat­tal. Ron­gyos vár­ban jó szív­vel lát­nánk mind­nyá­jan ke­gyel­me­det…

 

A töb­bit te is tu­dod, édes ­fiam, hisz vé­gig ott vol­tál a há­rom évig tar­tó ost­rom alatt. Egy­fe­lől ag­gaszt­va anyai szí­vem, mert pa­ran­csom el­le­né­re úgy jö­vél-me­nél a röp­kö­dő go­lyó­bi­sok kö­zött, mint­ha gye­rek­ko­ri tár­sa­id­dal ját­szot­tál vol­na kug­li­zást és gó­lya­lá­bon já­rást; más­fe­lől da­gaszt­va keb­lem, lát­ván bá­tor­sá­go­dat. De leg­szeb­ben ak­kor pen­dí­tet­ted meg szí­vem húr­ja­it, mi­kor ne­vem nap­ján ver­set mond­tál, ün­ne­pi ver­set, Ba­di­nyi ma­gisz­ter uram rig­mu­sa­it.

 

Ál­dott ez mai nap, és sze­ren­csés óra!

Ál­dott bol­dog­ság­gal tel­jes Szent Ilo­na,

Hogy lel­künk ál­ta­la vir­ra­dott ily jóra…

 

De meg­dob­bant szí­vem, hogy ju­ta eszem­ben,

Ke­gyel­mes as­­szo­nyunk fo­rog­ván el­ménk­ben,

Ki­vel múlt na­pok­ban valánk nagy ín­ség­ben,

És még­is ma­rad­tunk, va­gyunk, ke­gyel­mé­ben.

Két pe­li­kán fi­át szár­nya­i­val fe­dez­te,

Szem­pil­lan­tás nem volt: sze­me­i­vel néz­te,

Hogy vagy egyi­ké­nek ne len­ne eleste…

Ke­vés­sé tá­voz­ván, azon­nal ke­res­te.

 

Munkács-Betulia, mit mon­dasz ezek­re?

Vi­téz la­ko­sai szól­tok min­de­nek­re;

Ilo­na, nem Ju­dit ment az el­len­ség­re.

 

Rab­ság bi­lin­csit ke­rü­lő ma­gyar­ság:

Egy Mun­kács vá­rá­ba szo­rult a sza­bad­ság,

Kit egy Zrí­nyi-szí­vű tar­tott meg as­­szony­ság –

Hol vagy, s há­lát nem adsz az egész ma­gyar­ság?

 

Itt ülök a vi­rá­gok me­ze­jén, de mái na­pig az a ró­zsa­szál a leg­szebb vi­rág, me­lyet a nagy lán­go­lás­sal el­mon­dott vers után nyúj­tot­tál ne­kem. Bi­zo­nyá­ra te is em­lé­ke­zel a je­le­net­re, édes ­fiam, mint ahogy em­lé­ke­zel az el­jö­ven­dők­re is. Az al­jas áru­lás­ra, mely mi­att fel kel­lett ad­nunk a vá­rat, s a ka­pi­tu­lá­ció ér­tel­mé­ben Bécs­be köl­töz­nünk.

Bécs… Sok­szor bün­te­tett en­gem az Úr, de úgy még anyai szív nem vér­zett, mint az enyém Bécs­ben. Ti­te­ket el­sza­kí­tot­tak tő­lem, Julianka nő­vé­re­det pe­dig el­le­nem va­dí­tot­ták. Há­la is­ten­nek, az én re­pu­tá­ci­óm min­den­kép­pen meg­ma­radt. Nem úgy, ahogy le­á­nyom­nak go­nosz ta­nács­adói re­mél­het­ték. Ez em­be­rek el­bo­lon­dí­tot­ták őt, s ő ma­ga meg­vet­vén édes­any­ját, olyat me­ré­szelt, ami mi­att – Is­ten tud­ja – ar­ra kény­sze­rül­tem, hogy e gya­lá­za­tos el­já­rás­ra át­kot mond­jak. Min­den­ki meg­ítél­he­ti, mi­lyen szív­vel vol­tam ak­kor. De a do­log meg­tör­tént. Is­ten így akart en­gem súj­ta­ni, le­gyen meg az ő szent aka­ra­ta. Ha mi­ró­lunk vet­tek vol­na pél­dát, a do­log nem si­ke­rült vol­na így ne­kik. Thö­köly Im­ré­nek öt évig kel­lett re­ám vár­nia, s még­sem es­tünk két­ség­be. Én hat évig vol­tam öz­vegy. Ez a dol­gok­nak dik­te­riu­ma! Jobb, ha az em­ber di­cső­sé­ge­sen hal meg, mint ha gya­lá­za­to­san és rú­tul él e vi­lá­gon.

Min­den öröm­nek, min­den bá­nat­nak, szi­da­lom­nak és va­ló­ság­nak meg­van a ma­ga cél­ja. A Min­den­ha­tó ér­tel­met és sza­bad aka­ra­tot adott ne­künk. Ezért imád­koz­nunk kell azért is, aki meg­bán­tott min­ket. Úgy nye­rünk mi is bo­csá­na­tot, amint meg­bo­csá­tunk má­sok­nak, és imád­ko­zunk éret­tök. Én nem­csak Is­ten pa­ran­csá­ra, de anyai sze­re­te­tem­ből is – bár lá­nyom dur­ván és fáj­dal­ma­san meg­bán­tott, s nagy szív­bé­li fáj­dal­mat oko­zott – gon­dul vet­tem őt, és szí­ve­sen se­gí­tek raj­ta, ha mó­dom­ban van. A sze­re­tet ugyan­is nagy, és ez az, ami en­gem er­re ösz­tö­kélt. A tár­sa­ság so­kat be­szélt és re­gélt ne­ki a sza­bad­ság­ról. Eb­ben bí­zott ő, de ros­­szul épí­tet­te er­re re­mé­nyét, mert az alap­já­nak nem volt biz­ton­sá­ga, s ő ret­te­ne­te­sen bűn­hő­dött min­de­nütt. Ó, cso­dá­la­tos vál­to­zá­sok! De azért a ha­tal­mas Is­ten tud­ni fog­ja, mi­ért tör­tént ez, vagy mi­ért kel­lett így tör­tén­nie. Az Is­ten út­jai ugyan­is rejt­ve van­nak. S ki az, aki ál­lí­ta­ni me­ri, hogy ő tud­ja, mi­ért tör­tént ez? Ezért ál­dott le­gyen az ő ne­ve mind­örök­ké. Ő ad­ta Ju­li­an­na le­á­nyo­mat – mi­u­tán hat évig gyer­mek­te­len vol­tam –, s ő vet­te el hu­sza­dik évé­ben, mi­kor a ko­los­tor­ból el­vesz­tet­tem őt. Is­ten aján­dé­kát ör­ven­de­tes szív­vel fo­gad­tam, s így kel­lett fo­gad­nom azt is, hogy is­mét el­vet­te tő­lem. Amit Is­ten akar, az az én aka­ra­tom is min­den­ben…

…Mi­dőn a zernyesti csa­tá­ban Thö­köly tönk­re­ver­te az oszt­rá­ko­kat, s fog­ság­ba ej­tet­te Heisler és Doria ge­ne­rá­li­so­kat, ér­tük cse­ré­be le­he­tő­sé­gem nyílt uram kö­vet­ni. A ta­lál­ko­zás szo­mo­rú­vá, fáj­dal­mas­sá si­ke­re­dett. Az elém lo­vag­ló egy­kor da­li­ás Thö­kölyt ket­ten se­gí­tet­ték le nyer­gé­ből. Bi­ceg­ve jött elém, s el­ső kér­dé­se az volt, men­­nyi bort hoz­tam ne­ki… Él­te utol­só nap­ja­it élő édes­anyád utol­só le­ve­lé­nek utol­só so­ra­it ol­va­sod.

Ne bú­sulj azon, édes ­fiam, hogy ja­va­id ide­gen ké­zen van­nak, s hogy pusz­tán áll­nak. Új­ra hely­re­hoz­ha­tod azo­kat. A ha­dak le­ron­tot­ták vá­ra­i­dat, ad­ja Is­ten, hogy te is­mét föl­épít­hesd azo­kat. Te csak ta­nulj szor­gal­ma­san, s raj­ta légy, hogy a di­cső­ség ko­ro­ná­ját el­nyer­jed. NINCS A VI­LÁ­GON SZEBB ÉS DI­CSŐBB DO­LOG, MINT A BE­CSÜ­LE­TES NÉV ÉS A JÓ HÍR! Ez so­ha meg nem hal, ha­nem örök­ké él. A föl­di ja­vak el­vesz­het­nek – az nem nagy baj –, de aki a be­csü­le­tét vesz­tet­te, min­de­nét el­vesz­tet­te. Ezért, édes­ fiam, te­ben­ned lé­vén min­den gyö­nyö­rű­sé­gem, ne sze­rezz ne­kem ke­se­rű­sé­get, mint nő­vé­red, aki mi­att oly so­kat szen­ved­tem. Is­ten­nek és a bol­dog­sá­gos szűz­nek aján­lot­tam őt. Ő le­gyen édes­anyá­tok és gond­vi­se­lő­tök min­den ba­jo­tok­ban. Ő so­ha el nem hagy ti­te­ket. Be­csüld az em­be­re­ket, szí­ve­sen tár­sa­logj az ide­ge­nek­kel, s így vé­led is jól bán­nak és sze­ret­ni fog­nak. Aki má­so­kat meg­be­csül, ma­gam­agát be­csü­li. A rossz tár­sa­sá­go­kat szor­gal­ma­san ke­rüld, mert ezek az em­be­rek tes­tét és lel­két po­kol­ra jut­tat­ják. Azok­kal kell tár­sa­sá­got tar­ta­nod, akik­től min­den jót és oko­sat ta­nul­hatsz. Egyéb­ként a ha­tal­mas Is­ten­től anyai ál­dá­som­mal egye­tem­ben min­den jót kí­vá­nok né­ked. Bár­ho­vá vet a sors, ma­ra­dok min­de­nütt és min­den­kor a te for­rón sze­re­tő anyád: Zrí­nyi Ilo­na.

 

 

 

 

 

GY. SZABÓ ANDRÁS

 

Aztán vertek, fiam?

 

 

1949-ben apá­mat az egye­tem­ről ki­szó­lí­tot­ta az ÁVH két em­be­re, és ál­lam­el­le­nes szer­vez­ke­dés vád­já­val le­tar­tóz­tat­ták. A ki­hall­ga­tás az And­rássy úton kez­dő­dött, itt foly­ta­tó­dott há­rom hé­tig, majd kö­vet­ke­zett a Mar­kó ut­cai és a Fő ut­cai bör­tön. Anyám, aki­vel apám ak­kor már hall­ga­tó­la­go­san ös­­sze­kö­töt­te az éle­tét – egy év­fo­lyam­ba jár­tak az egye­te­men –, hó­na­po­kig nem ka­pott hírt fe­lő­le. Apám egyik ba­rát­ja, ugyan­csak év­fo­lyam­társ, még az év ele­jén meg­pró­bált Nyu­gat­ra szök­ni. El­fog­ták. Zse­bé­ben meg­ta­lál­ták no­te­szét, mely­ben édes­apám ne­ve is ott sze­re­pelt. Je­len­ték­te­len ügy: egy ci­pő­vá­sár­lás­ra köl­csön­adott ös­­szeg, s an­nak szá­mon­tar­tása, a köl­csön­adó ne­vé­nek meg­je­lö­lé­sé­vel okoz­ta apám vesz­tét. Hat hó­nap­ra el­tűnt a vi­lág sze­me elől.

A tel­jes hír­zár­lat azért még­sem mű­kö­dött tö­ké­le­te­sen. Apám édes­ap­já­nak egy fa­lu­be­li­je a hír­hedt And­rássy út 60-ban, mint iro­dán dol­go­zó, hoz­zá­ju­tott édes­apám kar­ton­já­hoz, s az el­ső adan­dó al­ka­lom­mal egyik is­me­rő­sé­vel meg­üzen­te nagy­apám­nak, hogy fia bör­tön­ben van. Mi­re a hír a kis Vas me­gyei fa­lu­ba el­ju­tott, apám ár­tat­lan­sá­ga tisz­tá­zó­dott, és fél év után – elég­té­tel és bo­csá­nat­ké­rés nél­kül – sza­ba­dult. Ek­kor tör­tént meg kö­zöt­tük a ta­lál­ko­zás. Egy át nem aludt éj­sza­ka után, sze­kér­rel, vo­nat­tal, több­szö­ri át­szál­lás­sal vé­gül is meg­ér­ke­zett nagy­apám a fő­vá­ros­ba. Amit a szív, az ag­gó­dás ki­lök­he­tett ma­gá­ból, az nagy­apám szá­ján egyet­len mon­dat­ba sű­rű­sö­dött, a hú­sát-vé­rét fél­tő szü­lői fáj­da­lom egye­dü­li hi­te­les mon­da­tá­vá:

– Az­tán ver­tek, fi­am?

Nagy­apám­mal ülök a bői ház­ban, a hos­­szú ló­cán, a ház osz­lo­pos fo­lyo­só­ján. A lu­gas le­ve­le­in át be­tűz a jú­li­u­si fény, gyön­ge nyá­ri szel­lő reb­ben­ti meg a sző­lő­le­ve­le­ket, ját­szik a fe­hér­re me­szelt fa­lon a sok pi­ci ár­nyék. A kony­há­ból ki­leng az ebéd il­la­ta, be­szél­ge­tünk. Egé­szen ap­ró gye­rek va­gyok, ta­lán nyolc-ki­lencéves. A há­bo­rú­ról kér­de­zem, a le­gen­dás el­ső vi­lág­há­bo­rú­ról, mert ezt a há­bo­rút ő emel­te le­gen­dá­vá a mi gyer­mek­sze­münk­ben. Vért so­sem em­lít, csak fegy­ve­re­ket. A tél­ről be­szél so­kat, a hi­deg hó­me­ző­ről, a me­ne­te­lés­ről, a lö­vész­ár­kok­ról.

Ér­de­kes, hogy több­éves ka­to­nás­ko­dá­sa, ha­di­fo­goly vol­ta, cse­léd­sor­sa hos­­szú esz­ten­de­it nem­igen osz­tot­ta meg gye­re­ke­i­vel. Ma­gá­ba zár­ta eze­ket az él­mé­nye­ket, nem be­szélt ró­luk. Az uno­kák­nak már töb­bet mon­dott az Orosz­or­szág­ban tör­tént évek­ről, da­ra­bo­san, meg-meg­ira­mod­va tó­dul­tak fel em­lé­kei, de a szu­rony­vég­re tű­zött ha­lál kö­zel­sé­gé­ről, a vér­ről, a mo­csok­ról, az éh­ség­ről, a fo­goly­tá­bor túl­élé­si esé­lye­i­ről, majd az azt kö­ve­tő szol­ga­sors min­den­nap­ja­i­ról hall­ga­tott. Pon­to­san azok a rész­le­tek ma­rad­tak így ki be­szá­mo­ló­já­ból, me­lyek ki­ta­szí­tott, meg­szo­rí­tott lét­hely­ze­té­ből ugyan­csak sű­rűn adód­hat­tak: ar­ról nem be­szélt, ami­kor meg­alá­zott volt, ami­kor meg­aláz­ták. A csóti fo­goly­tá­bor bor­zal­ma­i­ról egy­szer hal­lot­tam tő­le, már jó­val ké­sőbb, kö­zép­is­ko­lás ko­rom­ban va­la­mi ke­ve­set; 1921-ben, ami­kor töb­bed­ma­gá­val ha­za­ke­rült, és mint a vö­rös ha­ta­lom „ki­szol­gá­ló­it” esz­mé­let­len­re ver­ték őket.

Tud­ta, mi a ve­rés; nem is a fi­zi­kai fáj­da­lom súj­tot­ta föld­re, ha­nem a szé­gyen, hogy ezt ve­le meg­cse­le­ked­ték. Ezért sza­kadt fel ben­ne ak­kor, a fi­á­val va­ló ta­lál­ko­zás pil­la­na­tá­ban az em­be­ri meg­alá­zás leg­bru­tá­li­sabb for­má­já­ra uta­ló kér­dés, mert ő ezt már el­szen­ved­te, mert ő en­nek már ré­sze­se volt.

Mi­köz­ben nagy­apá­mat hall­ga­tom a ke­gyet­len orosz tél meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ról, ami­kor az iszo­nyú hi­deg­ben, úgy ahogy ki­jön, su­gár­ban fagy meg az em­ber vi­ze­le­te pi­si­lés köz­ben, ő erős uj­ja­i­val drót­szá­la­kat küld át egy pi­ros gomb lyu­ka­in, s már kész is van, már ke­zem­ben is tar­tom az az évi nyár leg­szebb aján­dé­kát, gomb­há­tú és drót­lá­bú ka­ti­ca­bo­ga­ra­mat.

Ami­kor nagy­apám reg­ge­len­te de­ré­kig ne­ki­vet­kőz­ve a la­vór fö­lé ha­jol­va mo­sa­ko­dott, min­dig meg­les­tem őt. A lát­vány kí­sér­te­ti­e­sen pon­tos, más idő­sí­ko­kat is meg­moz­ga­tó le­írá­sát évek múl­va Far­kas Ár­pád Je­ge­nye­kör cí­mű kö­te­té­ben ta­lál­tam meg vers­be sze­det­ten. A pró­za­vers a se­bész­kés éles­sé­gé­vel ha­tolt be a gye­rek­fej­ben meg­ma­radt em­lék­kép­be. „Szét­ter­pesz­tett láb­bal, ke­resz­te­lő­já­no­sok mél­tó­sá­gá­val” állt nagy­apám is a mos­dó­tál fe­lett, akár a va­la­mi­ko­ri ka­to­nák a Mi­kor az öreg­em­be­rek mo­sa­kod­nak cí­mű vers­ben. „Rá­érős, me­re­ge­tő és nyúj­tóz­ko­dó moz­du­la­tok­kal” pas­kol­ta ma­gá­ra a vi­zet, mint azok a ha­dat-föl­det jár­tak, akik­nek „há­rom­ne­gyed szá­zad szen­­nyét kel­le­ne ma­guk­ról le­mos­ni­uk”.

A kö­vet­ke­ző ké­pet egy­szer­re őr­zi apám és nagy­apám em­lé­ke­ze­te. Ide tar­to­zik ez is, ér­tel­me­ző-ma­gya­rá­zó láb­jegy­ze­te­ként a bár­mi­kor elő­hív­ha­tó mon­tá­zsok em­lék­sa­rá­nak. Ara­tás ide­je van, tik­kasz­tó for­ró­ság. A Rép­cé­ben alig van víz, de fenn a ma­lom­nál, a gát előtt, a ki­öb­lö­sö­dő, par­ti fű­zek­kel öve­zett ré­szen né­há­nyan für­de­nek. Elől, a híd alatt, ahol se­kély a fo­lyó, nagy­tes­tű lo­vak szór­ják szét a vi­zet erős pa­tá­ik­kal. Tér­dig gá­zol­nak a ka­nyar­gó fo­lyó­ban, van, ame­lyik nya­kig meg­me­rí­ti ma­gát, be­úsz­va a ma­lom­gá­tig. A nagy és kis Rép­ce ta­lál­ko­zá­sá­nak há­rom­szög­ében, köz­vet­len a fa­lu ha­tá­rá­ban fo­lyik az ara­tás, in­nen néz­ve a Rép­ce mind­két híd­ja jól szem­mel tart­ha­tó. Egy adott pil­la­nat­ban a rend­vá­gó el­ső ka­szás ke­zé­ben meg­áll a ka­sza, ke­ze­fe­jét hom­lo­ká­hoz vi­szi, egy moz­du­lat­ba sű­rít­ve a ve­rí­ték­tör­lést és sze­mé­nek ár­nyé­ko­lá­sát. A töb­bi­ek is vá­ra­ko­zón meg­áll­nak, te­kin­te­tük­kel kö­vet­ve az el­ső ka­szás ar­cá­nak irá­nyát. A hí­don, a kis Rép­ce híd­ján, Gór fe­lől em­ber lép­ked. For­má­ja, ter­me­te is­me­rős, egye­dül moz­gá­sa nem. Hi­he­tet­le­nül las­san megy, már nem is megy, ván­szo­rog, el­csi­gá­zot­tan, meg-meg­áll­va, ólom­súly­ok­kal lá­ba­in. Ka­to­na­ru­há­ban van, ke­zét a híd kor­lát­ján tart­ja, vé­gig­re­sze­li te­nye­ré­vel, amíg a fo­lyó egyik part­já­ról át­von­szol­ja ma­gát a má­sik­ra. Hon­nan jön, mek­ko­ra, mi­fé­le mes­­sze­sé­gek­ből? Mint­ha az egész há­bo­rú iszony­ta­tó ter­hét ci­pel­né ma­gán, rossz csiz­má­ja tal­pá­ra szö­gez­ve az ös­­szes or­szág­utat, me­lye­ken át­gya­lo­golt.

S már el is hang­zik va­la­ki­nek a szá­já­ról a név, a Jós­ka ne­ve, akit a fa­lu már rég ha­lott­nak hitt. A hi­tet­len­ke­dés, a cso­dá­lat lesz úr­rá az ara­tó­kon, ahogy hir­te­len moz­gás­sal meg­in­dul­nak fe­lé, fut­nak, sza­lad­nak sír­va, kör­be­ve­szik és ölel­ge­tik. Ha­za­tért az utol­só túl­élő.

A fris­sen ve­tett ágy­ban el­töl­tött más­fél ­na­pos mély al­vás után, ami­kor asz­tal­hoz ül­tet­ték, s meg­kér­dez­ték tő­le, mi volt a leg­ne­he­zebb a ka­to­na­sors­ban, a nagy­da­rab em­ber el­fed­te ke­zé­vel ar­cát, és úgy sírt mint egy gye­rek. – Öl­ni.

Ott­hon va­gyok apám­nál. Tes­té­ben a két comb­csont­pro­té­zis, s az or­vul rá­tá­ma­dó agy­vér­zés évek óta szék­hez, ágy­hoz kö­ti. Már rég le­mond­tam ar­ról, ami­kor ka­masz­ko­rom kí­ván­csi­sá­gát ki­elé­gí­ten­dő, ar­ra kér­tem, me­sél­je el vagy ír­ja le az And­rássy úton töl­tött he­tek s az azt kö­ve­tő bör­tön­hó­na­pok tör­té­ne­tét. Nem be­szél ró­la, én meg nem kér­de­zem. Egy­ál­ta­lán nem za­var, hogy éle­té­nek ez a hat hó­nap­ja zár­va van előt­tem. Nagy­apám­ból ki­in­dul­va ér­tem meg őt. Egy­szer ugyan a mi ost­rom­ló, mo­hó kér­dé­se­ink­re vá­la­szol­va be­szélt a talp ri­tu­á­li­san meg­is­mét­lő­dő na­pi vé­gig­ve­ré­sé­ről, de a meg­alá­zás mé­lyebb bugy­ra­i­val so­ha nem is­mer­te­tett meg min­ket.

Még ugyan­csak gye­rek­ko­rom­ban, a szom­széd Vik­tor bá­csi pad­lá­sá­nak zu­gá­ból ki­bá­nyász­tunk egy „baj­nét­tal” fel­sze­relt pus­kát. Rozs­dás csö­ve fo­goly­ként őriz­te a ki nem lőtt töl­tényt. A paj­ta ár­nyé­ká­ban, egy szil­va­fa tö­vé­ben ás­ták el ket­ten, apám és nagy­apám a fegy­vert. Lá­tom őket, ahogy dol­guk vé­ge­zet­ten ki­lép­nek a hű­vös, moh­ver­te, öreg paj­ta­desz­kák sö­tét­jé­ből a nyá­ri fény­re. Csönd­ben jön­nek az időt­len nap­sü­tés­ben. Mély egyet­ér­tés van kö­zöt­tük. 

 

 

 

 

 

 

 

NOVÁK VALENTIN

 

„Szép a Nyikó s a vidéke…”

 

 

Ben­céd fe­lől nagy idő ké­szü­lő­dött. Leánka éne­kelt. „Szép a Nyikó s a vi­dé­ke, // sza­bad széköly, jám­bor széköly, hej! // Szöbb ott még a lyányka is, // édösebb még csók­ja is, // szöbb a hal is gö­bé­ben, // mint az öreg Kükül’őben…” – pen­de­lyes ko­rá­ból így de­ren­gett né­ki a dal. A fal­vak­ban meg­kon­dul­tak a ha­ran­gok. Hát­ha si­ke­rül szer­te­bon­gat­ni ér­ces hang­juk­kal a fel­le­ge­ket. Zen­gett ott uni­tá­ri­us és ka­to­li­kus ha­rang­érc egy­aránt… Bé­kés, dél­előt­ti ki­rán­du­lá­sunk idill­jét szét­böm­böl­te hát az ég. Fö­löt­tébb ha­ra­gos le­he­tett az „egy-Is­ten”, meg a „szent­há­rom”, mert nem ér­te be ennyivel…

Szé­kely­szent­mi­hály­ra még szá­raz bőr­rel si­ke­rült be­fut­nunk. Ri­a­dal­munk­ra sört it­tunk, de köz­ben meg­ha­sad­tak a ne­héz duny­ha­fel­hők. Te­tő alól mu­ta­tós a fel­hő­sza­ka­dás. A gú­na­rak a fő­út asz­falt­ján cö­ve­kel­tek le, s nyúj­tott nyak­kal él­vez­ték a zu­hanyt. Csön­de­se­dett a zi­va­tar. Irány a nagy­ma­ma há­za, az et­nog­rá­fi­ai ku­ri­ó­zum, a kék­fa­lú, más-há­zas, ta­pasz­tott pad­lós, sző­lő­vel fut­ta­tott ám­bi­tu­sú kis épü­let. Az úton já­rók ve­lünk sza­po­ráz­ták. Né­ha elő­vil­lant a nap, s szi­vár­vány-ígé­ret­tel ra­gyog­tat­ta a tá­jat. A he­gyek ma­ga­sá­ban azon­ban ott hab­zot­tak az át­kos fel­le­gek. A Nyikó, ez a nyik­haj, ki­csiny fo­lyó, ahol Leánka, még kis­lány­ként an­­nyit fe­re­dett paj­tá­sa­i­val, reg­gel szin­te sza­bód­va eresz­ke­dett alá a bér­cek­ről… Va­gyok én is – só­haj­tot­ta ár­tat­la­nul. Most, vis­­sza­fe­lé jö­vet, már meg­ta­lál­ta hang­ját: Per­sze, hogy va­gyok, nem is akár­mi­lyen víz, híd­dal tisz­tel­nek, egy em­ber­öl­tő­vel ez­előtt, lám, jól meg­tor­nász­tat­tam a fa­lu né­pét… A Kö­ves pa­tak pe­dig né­mán szi­vár­gott, azon gon­dol­ko­dott, el­apad­jon-e er­re a nyár­ra, vagy sem…

 

Ebéd­re ér­kez­tünk. Köz­ben a ma­ra­dék dé­zsák is meg­re­ped­tek oda­fönn. A hegy­ről ban­du­ko­ló út, mely a csor­dá­nak a legelő­re szol­gál, cser­mel­­lyé, ér­ré, pa­tak­ká höm­pö­lyö­dött. Ez sem­mi jó­val nem ke­cseg­tet a víz­mo­sás­ok ha­zá­já­ban… Ag­gasz­tó szí­nek, vib­rá­lá­sok, fé­nyek. Föld­mé­lyi szim­fó­nia az egek­ben? Köz­ben a le­ge­lő­höz ve­ze­tő út­ról le­zú­du­ló víz a domb­ol­dal kert­je­it kezd­te ost­ro­mol­ni. Ir­ma né­ni ka­pá­já­val pró­bál sán­cot emel­ni elé­be. Nem néz­he­tem, se­gí­tek. Ő köz­ben fel­sze­di az árok fö­löt­ti be­já­ró­desz­ká­kat, ne­hogy azon át önt­se el a ker­tet a ne­ve­nincs, pon­to­sab­ban Er­dő ut­ca ne­ve­ze­tű víz­fo­lyás. A Kö­ves pa­ta­kocs­ka ez alatt for­dít­va dön­tött… Még hogy el­csi­tu­lás? Vág­ta! Hadd tud­ják meg, mi­fé­le erőt ren­delt ne­kem az Is­ten! S in­nen­től nem volt meg­ál­lás. A ba­rom­fi­ak mit sem sejt­ve pi­pis­ked­tek a por­tá­kon. Ta­lán kis­sé iz­ga­tot­tab­bak vol­tak a kel­le­té­nél. A ku­tyák ri­a­doz­va, fark­be­húz­va ka­fa­tol­tak. A fecs­kék ala­cso­nyabb­ra csap­tak. Az em­be­rek kis­kert­je­ik­ből be­ku­co­rod­tak a há­zak­ba. Ha­za­szál­lin­góz­tak a ka­szá­lók­ról, a föl­dek­ről; s a pit­va­rok­ból, csű­rök­ből fi­gyel­ték, mi ké­szül itt… Mert va­la­mi föl­dön­tú­li má­kony ha­tot­ta át a le­get. Az eső­füg­göny ne­héz dra­pé­ri­a­ként vág­ta el a Nyi­kó-men­tét a kül­vi­lág­tól. Egy he­te a Kü­kül­lő ker­gült meg, s ha­lál­ra ré­mí­tet­te az ud­var­he­lyie­ket. Mi lesz itt? A zi­va­tar ugyan alább­ha­gyott, hol sze­me­telt, hol szi­tált, de hir­te­len… Ki­a­bá­lás a csön­des-sze­rény Kö­ves part­já­ról: Jön az ár! S láss iszonyt! A vi­lág ös­­szes vi­ze ide­zú­dul, hab­zik, csat­tog és ör­vény­lik. A mé­te­res me­der meg­ad­ja ma­gát. A ka­nyar­ból utat emészt­ve lép elő a „pa­tak”. S ne­vé­hez hí­ven em­ber­fej­nyi ka­vi­cso­kat gör­get alá. A gyen­ge fa­cse­me­ték da­col­nak a szá­gul­dó ve­sze­de­lem­mel. A sá­ros höm­pöly­gés meg­ta­lál­ja a fő­ut­ca bur­ko­lat­lan há­tát, s nyar­gal a ker­tek­nek. Már most lát­ha­tó – a víz­el­ve­ze­tő ár­kocs­kák ke­ve­sek. Meg­mu­ta­tom nek­tek, em­be­rek! – ri­vall­ja a szi­laj Kö­ves, de ek­kor sár-, tör­me­lék- s ág­ter­hé­vel még to­vább­sza­lad a fa­lu­ha­tár­ba, bár ki­kez­di a be­ton­ge­ren­dák­ból ra­kott hi­dacs­ka ha­sa­al­ját. A szé­ke­lyek fur­csáll­kod­va le­sik az is­ten­csa­pást. A fön­ti ut­cá­ból töb­ben is a pa­lán­kok­ba ka­pasz­kod­va ké­pe­sek csak alá­eresz­ked­ni. Va­la­ki a ke­rí­tés bak­ján ül­ve ló­gáz, s úgy fi­gye­li a víz­özönt. Ap­ro­pó! Elő­ző nap bib­li­ai mé­re­tű­vel ke­cseg­tet­tek a té­vé­ből… A nyolc­van­éves Al­bert bá­csi por­tá­já­ra in­vi­tál. Min­de­nütt szi­vár­gás, hí­zó tó­csák. A kert­be a Kö­ves fe­lől egyen­le­te­sen árad a sár­lé. Így dol­goz­zon az em­ber, en­­nyi lesz a hasz­na! – ke­se­reg. A sö­vény­fo­nat tá­vol tart­ja ugyan a nagy fer­ge­te­get, de az eresz­té­ke­ket meg­ta­lál­ja a dú­ló elem. Fo­tóz­zam le, mu­tat­ja, fo­tóz­zam csak le, az éves mun­ká­ja, ho­gyan lesz sem­mi­vé! Jöj­jön, ve­zet a sö­vény­hez. Ott a víz te­te­je. S ka­lap­ja előtt meg­lá­tom a meg­ker­gült pa­ta­kot, a me­der fe­ne­ké­től vagy két öl­nyi ma­ga­san…

Csu­rom­ra áz­va jö­vök ki a kert­ből, mert az ég sem kí­mél. A Kö­ves ural­ja az ut­cát. A nö­ven­dék fák­nak pil­la­na­to­kat adok. Tus­kók, ge­ren­dák hem­pe­red­nek a híd­nak. A pa­tak nem fér már el alat­ta. Duz­zad a föl­fe­lé út­nak, de a ja­va el­fo­lyik a la­pály­ra, a ker­tek­be, hisz el­tűn­tek már a kert­vé­dő sán­cok. Be­ázott a hir­te­len föl­rán­ga­tott gu­mi­csiz­ma. Vis­­sza­sza­la­dok szá­rít­koz­ni a ház­ba, mely sze­ren­csé­re fel­jebb áll. A kert vé­gé­ben azon­ban ott dü­bö­rög a Kö­ves, amit a tér­kép sem je­lez, lé­vén idő­le­ges víz­fo­lyás. Hir­te­len ri­adt ki­a­bá­lás kél. Min­den­ki egy­ön­te­tű­en jaj­dul. A víz meg­in­dult emel­ke­dő­nek föl­fe­lé. Nem fér med­ré­be, bő­ré­be. Min­den kell ne­ki! El­tö­mőd­he­tett a híd al­ja. Nem cso­da! A hegy ös­­szes szuty­kát alá­rán­gat­ta a za­bo­lát­lan­ja. Fé­lő volt, meg­rec­­csen a hi­dacs­ka, bár el­len­ál­ló­sá­gát a csor­da na­pi két­sze­ri po­rosz­ká­já­ra szab­ták. Most azon­ban szál ge­ren­dák dön­get­ték ol­da­lát. S jött a domb­nak az ára­dat. Az em­be­rek ki­ke­re­ke­dett szem­mel les­ték. Ri­ad­tan, da­co­san ha­rap­va szá­juk­ba, a leg­ros­­szabb­ra vár­va. Al­bert bá­csi ke­rí­té­sét mar­kol­va ügyel­te a ro­ha­mo­zó pa­ta­kot. Cir­cum­de­de­runt… Töb­ben is ki­ált­ják a ne­vét, de nem hall­ja a böm­bö­lő víz­től. Jöj­jön el on­nan, men­jen a ház­ba! Ám ren­dít­he­tet­len ha­jós­ka­pi­tány­ként da­col a sors­sal. Szug­ge­rál­ja a vi­zet. Sőt, ne­ki­lát a re­mény­te­len­ség kel­lős kö­ze­pén ka­pu­ját erő­sí­te­ni. Nem hagy­ta cser­ben lé­lek­je­len­lé­te. Köz­ben az ára­dás el­éri Fe­ri bá­csi kert­jét, s aka­dály­ta­la­nul zú­dul a mé­lyeb­ben hú­zó­dó por­tá­ra. A le­gény­em­ber ki­csiny, kék­fa­lú há­zát nem lát­hat­juk, mert ah­hoz com­big kel­le­ne a víz­be lá­bal­ni. Leánka ré­mü­le­té­ben el­sír­ja ma­gát. Mi lesz az öreg­gel? Kia­bá­lunk… De nem tud­juk, benn van-e, s ha igen, él-e, hal-e… Nincs idő ezen el­mél­ked­ni, mert a dom­bon meg­je­le­nik a gu­lya. A leg­elés­ből ér­ke­ző, re­pe­dő tő­gyű te­he­nek, sze­le­ver­di kecs­kék ha­za­vo­nul­ná­nak, de nincs ho­vá… A víz az úr… A csor­dá­sok élénk kur­jon­ga­tás­sal, os­tor­pat­tog­ta­tás­sal tor­pant­ják az egy­ügyű, já­szolt re­mény­lő ál­la­to­kat. Ne­héz fel­adat fel­tar­tóz­tat­ni a lej­tő­nek ló­dult be­he­mó­to­kat. Több mint a fe­le a Nyi­kón tú­li ker­tek­ből va­ló. Ta­lán még le­me­het­né­nek… Sem­mi­képp sem egye­dül. A Kö­ves azon­ban, mint tü­dő a fa­zék­ból, egy­re csak da­gad, te­re­bé­lye­se­dik… Föl­fe­lé… A te­he­nek gaz­dái nem jön­nek ál­la­ta­i­kért, nem jön­nek, mert nem tud­nak jön­ni… A lej­jebb ra­gad­tak vész­hí­re­ket ki­ál­ta­nak. A tá­vol­ban, ke­reszt­ben a fa­lun, csak a szá­gul­dó vi­zet lát­ni. A Nyikó len­ne, mi „el akar­ja nyel­ni a vi­lá­got”? Az. És bi­zony ol­dal­ba kap­ta vol­na a jó­szá­go­kat, ha to­vább bal­lag­nak… A sar­ki ház­ból, ahol Jú­lia ottra­gadt kis­lá­nyá­val a tor­ná­con, jaj­ga­tás hal­lik. Gyor­san ki kell men­te­ni őket. Si­ke­rül. Egy fi­a­ta­labb le­gény ló­val ro­han­na az ára­dat­nak. Vé­gül meg­kö­ti a ha­lál­ra vált pá­rát. A víz böm­böl, az ál­la­tok bőg­nek, az em­be­rek sír­nak és ki­a­bál­nak. Va­la­ki Leánka ma­má­já­nak kert­vé­gé­ből in­te­get át a csa­lád­já­nak: él. S meg­nyu­god­va há­lál­ko­dik a „te­le­fon vé­gett”. Fe­ke­te kecs­ke ira­mo­dik a sem­mi­be. Egy te­he­net ha­za­von­szol a gaz­dá­ja a zú­gó el­le­né­ben. A ló csen­de­sen ma­ga alá vi­zel. Tel­jes a ká­osz. Órá­kon át. Vé­gül a Kö­ves apad­ni kezd nagy ke­gye­sen. Az ut­cá­ból sár­ten­ger ma­radt, míg a szem el­lát. Né­hány száz mé­ter­re pe­dig még min­dig tom­bol a Nyi­kó… Az em­be­rek elő­se­reg­le­nek „vá­ra­ik­ból”. Fe­ri bá­csi ott ül kis há­za grá­di­csán – nyug­táz­zák, s né­zi a két ol­da­lon szét­te­rü­lő vi­zet. Sem­mi ba­ja. A lá­nyok, as­­szo­nyok rí­nak, kön­­nyez­nek. De nincs idő a tét­len­ke­dés­re, meg kell bir­kóz­ni az iszap­pal, ami min­den­ho­vá be­te­le­pe­dett. Áram nincs. Te­le­fon nincs. Sö­tét, hi­deg és sár­szag. Ka­pák, la­pá­tok akad­nak a hor­da­lék­kö­vek­ben. Ka­pa­rom az isza­pot, amíg lá­tok. Az­tán nincs mit ten­nem, alud­ni té­rek. Leánka, aki an­nak ide­jén a Nyi­kó­ban fe­re­dett, most ott re­meg mel­let­tem. Kinn pe­dig hos­­szan, haj­nal­ha­sad­tá­ig bőg a csor­da…

Más­nap ko­rán esz­mé­lek. Ta­lán nem is alud­tam. Hány­ko­lód­tam az ál­mat­lan­ság és áju­lás ha­tá­rán. Irány a fa­lu. Fény­ké­pe­ző­gép­pel. Meg­fa­gyott te­kin­te­tek. Morc ar­cok. Vir­rasz­tás­tól vö­rös, sí­rás­tól pók­há­lós sze­mek. Én meg kat­tint­ga­tom a gé­pe­met. Eszem­be jut Ta­má­si no­vel­lá­ja, a Nép­szak­ér­tők, ahol at­tól fél a le­égett fa­lu­ba ér­ke­ző tri­ász: a po­li­ti­kus, a tu­dós és az író, hogy a bajt szé­gyen­lő szé­ke­lyek el­ker­ge­tik őket. Kat­tint­ga­tok, kap­ko­dom a fe­jem, nem szól­nak meg. Kö­szön­ni sem me­rek. „Jó na­pot”-ot még sem le­het. „Ad­jon Is­ten”-t? Mit ad­jon, hisz épp most vett el?! Bic­cen­tek… Bic­cen­te­nek… Min­den­ki tüs­tén­ke­dik a fa­lu ma­ra­dé­kán. A Nyikó szét­szag­gat­ta ön­ma­ga med­rét. A ku­ko­ri­ca föld­re bo­rult, tíz­ki­lós ka­vi­csok se­gí­tet­ték eb­ben. Egy csűr el­úszott. Ki­lo­mé­ter­rel odább szin­te sér­tet­len te­tő­zet­tel tet­te le a víz. A fo­ci­pá­lya ka­pui meg­rop­pan­va. El­be­szé­lők sze­rint a fel­ső ka­pu­fa fö­lött höm­pöly­gött az ár. A hol­lan­dus air­bag-gyár, a he­lyi nők egyet­len, éh­bé­res jö­ve­de­lem­for­rá­sa, ri­pi­tyom­ra ázott. Hi­á­ba is ér­ke­zik más­nap a türk ka­mi­on el­vi­en­dő az el­ké­szült da­ra­bo­kat. A lát­vány bor­zal­mas, si­ra­lom­völ­gyi. Dél­előtt se­géd­ke­zek a he­lyi­ek­nek. Sár­la­pá­to­lás, amíg az erőm­ből fut­ja. Lát­szik, nem edződ­tem me­zei mun­kán. Ta­lán nem ve­szik zo­kon ka­rom fe­szü­lé­sét. Min­den la­pát­len­dü­lés egy igen, egy nem-fe­led­te­tő igen. Má­sok he­lyett… Gon­do­lom leg­alább­is utóbb. Ak­kor nem gon­dol­kod­tam… A ne­héz, re­mény­te­len­nek tet­sző mun­ka kö­ze­pet­te ér­kez­nek a hí­rek. Itt ha­lott, ott ha­lott. Far­kas­la­ka és Nyi­kó­ma­lom­fal­va szin­te fel­is­mer­he­tet­len. Kis­gyer­me­ket so­dort a víz… Autós­tul… Két nap múl­va kap­ták meg egy fa­lu­val lej­jebb. Itt, Szent­mi­há­lyon élet­ben van min­den­ki. Bár sok a kár e helyt is, utóbb ki­de­rül, még­is ke­ve­sebb, mint az em­lí­tett fal­vak­ban. Per­sze a bajt szen­ve­det­tek­nek ez nem vi­gasz. Az­tán Hiób-pos­ta kél, es­mét da­ga­do­zik a Nyikó. Az újabb özön azon­ban el­ma­rad… El­len­ben jön egy te­her­au­tó. Föl­dö­cög a ren­ge­teg­be ve­sző úton. Óra múl­tán bok­sák on­tot­ta fa­szén­nel ros­ka­doz­va tá­vo­zik. Két nap tel­té­vel az ud­var­he­lyi új­ság­ban far­kas­la­ki hoz­zá­szó­lást ol­va­sok: az auszt­ri­ai ben­zin­ku­tak­nál ad­ják el az Szé­kely­föl­dön kok­szolt sze­net par­ti­gril­lek­hez. A kép­let egy­sze­rű. Esz­te­len fa­ki­ter­me­lés a gyors ha­szon ér­de­ké­ben, ta­laj­eró­zió, sár­la­vi­na, özön­víz. Egy jegy­zet­ben az USA-t kár­hoz­tat­ják Ki­o­tó kap­csán. Ab­ban is van igaz­ság. De in­kább a sa­ját há­za tá­já­ra les­sen szét az em­ber…

Dél­után Leán­ká­val, akin úr­ra lett a szo­mo­rú­ság, be­té­rünk egy sör­re a Tik-Tak­ba. Ko­ráb­ban azt ter­jesz­tet­ték, ki­pa­kol­ta a víz azt is. De nem. A komló­lé me­leg. Nincs áram. Far­kas­la­kán át ér­ke­zett em­be­rek me­sél­nek. Rém­tör­té­ne­tek so­ka­dik ver­zi­ó­ját vagy meg­erő­sí­té­sét fü­lel­jük. Holt­fá­radt szent­mi­há­lyi fér­fi jön. Sört kér. Vic­cel. A pul­tos le­ány in­ti: Nem tud­ja, mi il­lik?! Sír­jak?! – vág vis­­sza. Sír ott­hon a fe­hér­nép ele­get! Reg­gel óta az isza­pot la­pá­to­lom a fris­sen fel­újí­tott ház­ból. Ne­ve­tek in­kább… Egy ben­cé­di­vel gó­bés­kod­nak. Már ott tar­ta­nak, hogy az egyik he­lyi­ség­ből für­dőt nyit, a má­sik­ból té­len kor­cso­lya­pá­lyát. Vé­gül a szent­mi­há­lyi el­ko­mo­ro­dik: nem lá­to­gat­ná azt sen­ki, mert szür­ke len­ne a jég az iszap­tól. Az­tán gö­cög kis­sé az él­cen. Ve­le mo­soly­gunk… „Szép a Nyikó s a vi­dé­ke…” Szép­pé te­szi az itt élők tág és tör­he­tet­len lel­ke… 

 

 

 

 

 

 

 

SZÉNÁSI MIKLÓS

 

Isten görbe ujja

 

 

 

Me­le­ged­ni fog, azt ír­ták, az­tán azt, hogy még­sem ez lesz a meg­nyug­ta­tó vál­to­zat. Meg­nyug­ta­tó? Ugyan már, gon­dol­ta ak­kor, eb­ben a hely­zet­ben ez a leg­ros­­szabb szó, amit az a fel­szí­nes fir­kász oda­ka­par­ha­tott. El­len­ke­ző­leg, okos­ko­dott a szer­ző, aki­nek a ne­vé­re nem em­lé­ke­zett a ko­ráb­bi lap­szám­ok­ból, a jég­kor­sza­kok­ra kell gon­dol­ni, mi­cso­da te­lek szo­ron­gat­ták ezt az or­szá­got a mon­gol hor­dák dú­lá­sa ide­jén pél­dá­ul, mi­cso­da mí­nu­szok ver­ték mel­len a sze­gény né­pet, aki hi­á­ba tör­te a gal­­lyat, rak­ta vol­na tü­zét, csak ép­pen erő­sebb volt a fé­le­lem a sár­ga ve­sze­de­lem­től, a sur­ro­gó nyí­lon ér­ke­ző ha­lál­tól, az as­­szo­nyok comb­ja kö­zé ka­pasz­ko­dó éhes és ke­gyet­len ka­to­ná­tól, mint a csen­des, de fáj­dal­mas tél­től, az épí­tett ház­ban la­ko­zó is­ten, a ke­reszt­re ka­la­pált is­ten hi­de­gé­től. Nem glo­bá­lis fel­me­le­ge­dés­re, ha­nem glo­bá­lis le­hű­lés­re kell szá­mí­ta­ni, von­ta le a kö­vet­kez­te­tést a cikk szá­má­ra is­me­ret­len szer­ző­je. Pász­tor meg ar­ra gon­dolt, a fe­ne meget­te ezt a vi­lá­got úgy, aho­gyan van. Ha már az as­­szony azt mond­ta, hoz­zák be a gázt, hát hoz­zák, majd be­jön egy­szer, ha be­jön, majd ép­pen ide fog­ják, ta­más­ko­dott, de azért a vas­kály­ha is ma­rad, eh­hez ra­gasz­ko­dott. A fá­nak más a me­le­ge. Ott az egész er­dő lo­bog a láng­ban, sza­ga is van, az igaz, füst­je, kor­ma, per­nyé­je, ha­mu­ja a ha­sáb­nak, vö­rös lesz, az­tán fe­ke­te, szür­ke por, vi­szi a szél, ha ki­szór­ja a kert vé­gé­ben, oda ta­lán, ahon­nan ér­ke­zett, a sű­rű er­dők fe­lé. Sű­rűk, ugyan már, rán­gott a szá­ja szé­le Pász­tor­nak, ha ar­ra gon­dolt, mint pusz­tul min­den, ami­hez hoz­zá­ér­nek ezek, bi­zser­gett szí­vé­ben a te­he­tet­len­ség. E föl­det úgy tet­ték tönk­re, hogy az va­ló­sá­gos Bib­li­á­ba kí­ván­koz­na, de nin­cse­nek már pró­fé­ták, hogy új köny­ve­ket nyis­sa­nak, az utol­sót még a gróf úr ír­ta meg, de a gróf urat el­űz­ték, a gróf úr meg­öre­ge­dett és ha­za­jött vol­na, de nem kap­ta meg ezt a ke­gyet at­tól a hő­bör­gő nagy pa­raszt­tól, at­tól a mi­nisz­ter­től, ser­cin­tett a lu­gas föld­jé­re en­gesz­tel­he­tet­len ha­rag­gal Pász­tor, hogy ott hajt­sa le a fe­jét, ahol elő­ször sírt fel, mi­kor any­ja mel­lé­re he­lyez­ték, vagy ha nem is ott, de kö­ze­lebb oda, leg­alább a nagy ví­zen in­nen, a gróf úr írt utol­já­ra iga­zi pró­fé­ták­ról, ő, aki ma­ga is egy volt ta­lán e rit­ka faj­tá­ból, szál­kás hegy­orom a sza­kál­las, pu­ha sí­kon. A kály­ha ma­rad, le­het majd fű­te­ni, ha jön megint a hosz­­szú te­lek je­ges kor­sza­ka. A fi­a­ta­lab­bik Pász­tor meg azt mond­ta er­re, bo­lond ma­ga apu­ka, ha el­hi­szi a la­pok ha­zug­sá­ga­it, a cse­re­pek­ről is mi min­den szé­pet le­ír­tak, hogy majd megy a ré­gi, a sem­mi­re se jó a te­tők­ről az uta­kat ha­so­ga­tó ká­tyúk­ba, és ami a he­lyük­re ke­rül, vö­rös lesz, akár a nap­le­men­te, sta­bil, tar­tós, tisz­ta, tisz­ta Ame­ri­ka vagy mi a szösz, ugyan már, lát­ta Te­ri­ke há­zát, mi­lyen kön­­nye­dén le­bo­rot­vál­ta az el­ső ko­mo­lyabb fer­ge­teg, ki­nek vagy mi­nek le­het­ne hin­ni eb­ben a nyo­mo­rult vi­lág­ban, ha nem an­nak, amit az em­ber ma­ga ta­pasz­tal. Ha me­leg­szik, ha fagy, nem lesz jó. Mi már na­gyon azt szok­tuk meg, mond­ta a fi­a­ta­lab­bik Pász­tor, hogy van­nak gó­lyák meg fecs­kék, és azok jön­nek és men­nek, men­nek és jön­nek, és ahogy vál­toz­nak a na­pok, ka­bá­tot hú­zunk, vagy szek­rény­be vet­jük a kesz­tyűt, nem az örök nyár vagy az örök tél va­ló ide, ha­bár, va­kar­ta a fe­jét, és néz­te a kis­lányt, Klá­ri­kát, aho­gyan igaz­gat­ta a ki­csi a véz­na, szí­nes mű­anyag lo­va­kat a pad­lón, fé­sül­te ku­sza sö­ré­nyü­ket, va­la­mi csak le­het, mond­ta, és el­kép­zel­te, mi­cso­da sor­sa len­ne en­nek a tes­té­ből fa­kadt ap­ró­ság­nak, ha hir­te­len­jé­ben a hó vagy az ir­gal­mat­lan fény kez­de­ne ural­kod­ni, és ér­tel­mét ve­szí­te­né min­den tu­dás, ta­pasz­ta­lat, rég­ről itt ma­radt imád­ság, még ha meg is van ír­va az idők kez­de­te és vé­ge, ak­kor is, és mi min­den vár­hat­na reá kü­lön­ben, egé­szen ös­­sze­fa­csa­ro­dott a sző­rös mell­ka­sá­ban a szí­ve, en­nek a gye­rek­nek még fel kell nő­nie, él­ni, lát­ni, sze­ret­ni, gon­dol­ta a fi­a­ta­lab­bik Pász­tor, és ká­rom­ko­dott egyet, hogy mi­cso­da iz­gá­ga, rém­sé­ges, ide­ge­sí­tő em­ber is az öreg. Mit ki nem ta­lál. Jég­kor­szak. Hő­hul­lám. Atya­is­ten.

– Azért a hi­deg­gel még le­het­ne va­la­mit kez­de­ni – mond­ta az apa. – A füs­tölt sós hús el­áll so­ká­ig. A föld az ko­pog­na ta­lán, de ha van fa vagy olaj, az­zal tud­nánk fű­te­ni. Ahol tűz van, ott él­ni is le­het. Nagy­apád bun­dá­ja, ha em­lék­szel még, ugyan a moly jó ét­vág­­gyal esze­get­te, a fe­ne a gusz­tu­sát, de még bun­da. A pa­don van, nem dob­tam ki. Jó volt azok­nak az ál­lat­kák­nak is a ré­gi, hi­deg te­le­ken, aki­ket le­te­rí­tett az öreg az er­dé­szek ti­lal­ma el­le­né­re, míg ma­gu­kon hord­ták, jó volt ne­ki is, ne­ked is az len­ne. Mert ne­kem már nem kel­le­ne. Mi­re men­nék én az élet­tel, ha el­tűn­ne az ég­ről a nap és örö­kös éj­sza­ká­ban küsz­köd­ne az em­be­ri­ség? Egyem el a ke­nye­ret, azt a ke­ve­set, ami ma­rad­na má­sok elől? Ugyan már, minden­nek van kez­de­te és vé­ge, nem ne­kem szán­ná az is­ten, hogy igye­kez­zek, és óv­jam meg véd­jem azt, amim van. A bun­da a ti­ed len­ne. Alá­búj­nál itt­hon Klá­rá­val meg Klá­ri­ká­val, ha meg fá­ért in­dul­nál, ma­gad­ra kö­töz­néd. Van bel­ső zse­be is, hogy a bics­ka ne fagy­jon a nye­lé­be – gon­dol­ta to­vább han­go­san –, és ott le­het­ne a pá­lin­kát is vin­ni. Az so­sem árt.

A me­leg­gel nem bír­nánk, gon­dol­ta, és él­vez­te, ahogy a tor­kán le­fut a tisz­ta fe­hér szil­va, hű­vös, de ép­pen csak­ hogy kel­le­me­sebb le­gyen, és sem­mi­kép­pen nem hi­deg, mert ak­kor el­vész a lé­nye­ge, csak ol­csó, rossz pá­lin­kát sza­bad je­ge­sen nyel­ni, az ilyet, ami nem is hul­lott, ha­nem fá­ról sze­dett gyü­mölcs­ből van, meg kell be­csül­ni.

– Töb­bet ne tölts! – mond­ta Pász­tor a fi­á­nak. – Ve­zet­ni fo­gok még ma.

Ne­vet­tek. A völgy és a vá­ros­ka kö­zött kacs­ka­rin­gós út tán­tor­gott. Ál­má­ban sem té­vesz­tet­te vol­na el, hol tér­jen le, ha mér­né­nek fel­sőbb uta­sí­tás­ra. De rit­kán esett meg, hogy rend­őr jött ide. Mit ke­res­tek vol­na egyen­ru­hás­ok a vi­lág­nak e tá­vo­li zu­gá­ban? Akadt til­ta­ni és bün­tet­ni­va­ló más­hol. A be­fek­te­tett időt és ener­gi­át fi­gye­lem­be vé­ve a ki­osz­tott csek­kek nyo­mán az ál­la­mi kas­­szá­ba be­fo­lyó ös­­szeg itt gya­lá­za­to­san so­vá­nyan va­co­gott vol­na. Ha min­den em­bert, nyu­lat, ró­kát, kó­sza fá­cánt és kó­bor macs­kát, ebet is meg­bé­lye­gez­tek vol­na ezek a gya­lá­za­tos anya­szo­mo­rí­tók, ak­kor sem akad olyan elöl­já­ró, aki ja­vu­lást tud ki­mu­tat­ni a sta­tisz­ti­ká­ban. Pász­tor sze­ret­te a kor­mányt fog­ni, és bár a ko­csi meg­bíz­ha­tat­lan volt, mint min­den, ami ezek­től szár­ma­zott, mert más szót nem iga­zán hasz­nált ve­lük kap­cso­lat­ban, nem akar­ta őket az­zal tisz­tel­ni, akik és amik vol­tak iga­zá­ból, de mást sem szí­ve­sen mon­dott vol­na rá­juk, mert nincs az a szé­pen tán­co­ló szó, ma­gya­ráz­ta né­ha, fő­leg, ha oka volt an­nak, hogy a Him­nuszt dú­dol­gas­sák, és it­tak is már a bal­sor­son ke­se­reg­ve, amit e fer­tő­nek vet­nék ön­szán­tam­ból, azért es­kü­dött ar­ra, hogy­ha már ló nin­csen a ma korcs fi­a­i­nak fe­ne­ke alatt, e négy ke­rék ta­lán vis­­sza­csem­pész a ka­land ko­rá­ból csi­pet­nyit. A vi­lá­got nem fog­ja ki­for­gat­ni, leg­fel­jebb a ha­vat szór­ja a gu­mi, ha nem elég fi­no­man in­dul, nem egyes­ben és na­gyon ki­csi gáz­zal. Ve­zet­ni ak­kor is jó, ha drá­ga a ben­zin, ha oly­kor út sincs, fo­lya­ma­tos asz­falt­kí­gyó a lyu­kak sű­rű­jé­ben. A két test, a vas meg a hús­vér mint­ha egyet­len dü­bör­gő, kö­hé­cse­lő ken­taur­gó­lem­mé lett vol­na ab­ban a pil­la­nat­ban, hogy el­he­lyez­ke­dett, a biz­ton­sá­gi övet be­kap­csol­ta, mert tisz­tel­te a tör­vényt, ha meg is ve­tet­te oly­kor nem egy pa­ra­gra­fu­sát, mely az éle­tet szá­má­ra alig-alig el­vi­sel­he­tő­vé tet­te itt, a mos­to­ha anya­or­szág ha­tá­rán túl, he­lyé­re csúsz­tat­ta a kul­csot, és el­for­dí­tot­ta, és ép­pen olyan ütem­ben emel­te fel a lá­bát a pe­dál­szent­há­rom­ság bal ol­da­li la­tor­já­nak fe­jé­ről, aho­gyan a job­bat meg nyom­ta le­fe­lé, sze­lí­den, már-már sze­re­tet­tel, hadd kö­pőd­jön a mo­tor­ba a ben­zin, por­lad­jon csak­, rob­ban­jon, men­je­nek, s mind­ezt a misz­ti­kus har­mó­ni­át te­téz­te a jobb kéz ta­lál­ko­zá­sa a se­bes­ség­vál­tó­val, moz­gat­ni azt, fi­no­man, sze­rel­me­sen szin­te, in­dul­ja­nak az út­nak, ami előt­tük nyí­lik, mert olyan rö­vid az élet, és olyan je­len­tő­ség­te­li min­den per­ce, az is, ami­re em­lé­kez­ni fog, és az is, ami­re nem, csak ha a vég­ső el­szá­mo­lás ér­ke­zik, de ki tud­ja most még, mi lesz ad­dig, ho­gyan is ala­kul­nak a dol­gok.

Saj­nos, nem egé­szen úgy for­dult az idő né­hány hét­tel ké­sőbb, ahogy Pász­tor sze­ret­te vol­na. A hí­rek­ben már mond­ták és mu­tat­ták, hogy mi van Ame­ri­ká­ban, mi a né­me­tek­nél, az ola­szok­nál, és a spa­nyo­lok is csak néz­ték, ho­va fut­nak a tu­ris­ták, ha ki­önt med­ré­ből ten­ger és fo­lyó, és a nyár szik­rá­zó ege szer­te­fosz­lik, eső­fel­hők duz­zad­nak, és so­ha nem lá­tott és hal­lott sze­lek vo­nul­nak zúg­va, és nyo­muk­ban si­ra­lom isza­pos völ­gye ma­rad, a há­zak te­te­je el­re­pül a le­ve­gő­ben, de­rék­nyi vas­tag fák hul­la­nak térd­re eme iszo­nyat előtt, au­tók szél­vé­dő­jét zúz­zák szét a ma­gas­ról zú­gó cse­re­pek és re­cseg­ve, rop­pan­va ér­ke­ző ágak, a pin­cé­ket el­ön­ti a bel­víz, a tűz­ol­tó­ság, a men­tők vég­ső­kig el­gyö­tört mun­ka­tár­sai pi­he­nés­hez nem jut­nak oly­kor na­po­kon ke­resz­tül, és nincs biz­tos ígé­ret s re­mény sem így, mi lesz és med­dig tart ez, ami­re azok, akik ná­la sű­rűb­ben jár­tak temp­lom­ba, kön­­nyen rá­fog­ták, hogy nem le­het más ez, mint az is­ten gör­bü­lő uj­já­nak sze­líd len­dí­té­se, aki meg­elé­gel­het­te már mind­azt a pi­szok­sá­got, amit az el­múlt száz esz­ten­dő­ben el­kö­vet­tek a te­remt­mé­nyek a ne­vé­ben, még in­kább nél­kü­le, fe­led­ve őt, aki úr min­de­nek fe­lett, még­ha rend­sze­rint nem is te­szi je­len­lét­ét nyil­ván­va­ló­vá har­sány gesz­tu­sok­kal, de most ta­lán még­is sza­kí­tott e kon­zer­va­tív ál­lás­pont­tal, és ta­lán ezért van az, hogy min­den ki­for­dul, el­bo­rul, rom­lás­ba dől, akár gyö­ke­ré­vel a ha­jol­ni kép­te­len tölgy vagy a ko­sár a fe­le­sé­ge ke­zé­ből, ne­ki is fej­te­get­te ugyan­is, mint a fi­á­nak ko­ráb­ban, hogy a hi­deg el­len le­het vé­de­kez­ni, a ká­ni­ku­lá­val meg, ami megy a szív­re, az ideg­rend­szer­re, leg­in­kább sem­mit nem tud kez­de­ni sen­ki, és az as­­szony meg úgy gon­dol­ta, ve­le el­len­tét­ben szor­gos lá­to­ga­tó­ja a le­gen­dák sze­rint Szent Lász­ló ál­tal ki­je­lölt ká­pol­ná­nak, hogy nem hasz­nál ez a be­széd sen­ki­nek, ne le­gyen po­gány, ha már vol­tak szí­ve­sek jó szü­lei ke­reszt­víz­zel je­löl­ni ide­jé­ben, ne le­gyen el­ve­szett bá­rány, hall­gas­son, ne kí­sért­se az urat, de Pász­tor er­re nem is akart, nem is tu­dott mit mon­da­ni ak­kor, nem hit­te, hogy el­mé­le­te, mely nagy­ap­ja bun­dá­ján ala­pult, ek­ko­ra vi­hart okoz majd hit­ve­se lel­ké­ben, ezért in­kább nyög­ve, mert de­re­ka nem haj­lott már an­­nyi­ra kön­­nyen, se­gí­tett ös­­sze­szed­ni a szer­te­sza­ladt ubor­kát és ka­ra­lá­bét, amit Pász­tor­né úr­as­­szony a kert­ből sze­dett ös­­sze.

– Azért az ebéd le­het­ne ko­ráb­ban – dün­­nyög­te köz­ben, ezt az egyet ne­he­zen vi­sel­te ugyan­is, hogy a dél bi­zony így nem ti­zen­ket­tő­kor ér­ke­zett el va­sár­na­pon­ta hoz­zá­juk, pe­dig azt sze­ret­te, ha ka­na­lát ha­rang­szó­ra me­rít­he­ti a jó tész­ta­le­ves­be, haj­ta­ni a pi­ros zsír­ka­ri­ká­kat, krump­li­koc­kát. Így volt min­dig is fe­lé­jük, ap­ja, nagy­ap­ja szo­ká­sát ci­pel­te ma­gá­val a te­rí­tett asz­tal mel­lé is.

Szep­tem­ber­re az­tán már nem ilyen sem­mi­sé­gek mi­att ha­sa­do­zott a szí­ve. A víz el­ér­te a vá­ros­kát. Ott volt ná­luk ép­pen, Klá­rát néz­te, hogy va­la­mi tör­tén­he­tett ve­le, nem úgy izeg-mo­zog a kony­há­ban, ahogy más­kor. Ked­ves most is, szol­gá­lat­kész ve­le, egyet­len sza­vá­ra ug­rik, főz ká­vét, tölt a szil­vá­ból, de azt vet­te ész­re, más­kép­pen rez­dül, ahogy ha­jol a hul­ló kony­ha­ru­há­ért, az em­ber ne ve­gye ész­re a me­nye tes­té­nek dom­bor­za­tát, gon­dol­ta Pász­tor, de nem tud­ta nem meg­lát­ni, hogy tel­tebb most, mint egyéb­ként, és alig­ha azért, mert mér­ték­te­le­nebb lett vol­na az asz­tal­nál. A rá­di­ót hall­gat­ták ép­pen, ze­ne szólt, vár­ták a hí­re­ket, mi­kor az ég rec­­csent egyet.

– Vil­lám­lott? – kap­ta szá­ja elé jobb­ját Klá­ra. – Klá­ri­ka – szólt ki az ab­la­kon az ud­var­ra –, gye­re be!

Úgy ma­radt, ab­ban a póz­ban, fél ke­zé­vel a ke­nyér után nyúl­va, ahogy né­zett ki­fe­lé, és szá­ja el­nyílt, sze­mét pe­dig el­fá­tyo­loz­ta va­la­mi, utóbb azt gon­dol­ta er­ről Pász­tor, a fé­le­lem, az ősi, a leg­bel­ső és leg­tit­ko­sabb ér­zés, ami igaz­gat­ja az em­bert azon az úton, ahol nem a test jár pá­vás­kod­va, ha­nem gör­nyed­ten az a kü­lön­ben lát­ha­tat­lan rész, ami az­tán a hús ha­lá­la után vagy le­süp­ped a mély­be, vagy el­száll, akár a sza­ba­don en­ge­dett sár­kány a ma­gas­ban. Kö­vet­te a nő pil­lan­tá­sát, és hir­te­len ne­héz­nek érez­te ma­gát, hogy két kéz­zel kel­lett ka­pasz­kod­nia a szé­ké­be. Az egyik má­sod­perc­ben még fé­nyes le­he­tett min­den, nyá­ron mi­lyen is len­ne az ég, de a má­sik­ban fe­ke­tén ro­hant a ho­ri­zont­tól fel­fe­le az eső­től duz­zadt, sű­rű éj­sza­kát lo­bog­ta­tó fel­hő­zet. Vá­ros­nyi vil­lám si­kol­tott fent, a hang­ja is itt volt azon­nal. Már esett is. A fia tép­te fel az aj­tót, és alig bír­ta be­rán­ta­ni, hó­na alatt a gye­rek­kel. Öm­lött be­lő­lük a víz.

– Hát te? – sza­kadt ki az as­­szony­ból.

– El­jöt­tem – mond­ta az if­jabb Pász­tor. Nem sok­kal ké­sőbb az­tán a rész­le­tek­ről is be­szá­molt az ap­já­nak, de csak na­gyon rö­vi­den, hogy ros­­szul aludt na­pok óta, min­dig azt ál­mod­ta, hogy esik, nem kel­lett vol­na din­­nyét en­ni, nyug­tat­gat­ta ma­gát elő­ször, az­tán a sör­re fog­ta, de most, hogy a hí­re­ket fi­gyel­ték bent, és néz­ték a tér­ké­pet, olyan rossz ér­zé­se tá­madt, szólt, hogy ne­ki el kel­le­ne men­nie, úgy­sincs iga­zán mit csi­nál­ni, ma­rad majd más­nap­ra is, a fő­nö­ke meg le­gyin­tett, eredj. A ka­pu­ban kap­ta fel a fe­jét, de ak­kor­ra már ide is ért az íté­let­idő, még jó, hogy Klá­ri­ka elé­be fu­tott, csak a lo­vacs­ká­ja ma­radt kint.

– Anyá­tok egye­dül van – ju­tott Pász­tor eszé­be, hogy in­dul­ni kel­le­ne. De ami­kor a ki­lincs­re tet­te a ke­zét, azt érez­te, re­meg az egész aj­tó. A víz csor­gott be­fe­lé az ab­la­kon, hi­á­ba zár­ta be Klá­ra, víz­szin­te­sen vert be. A vá­ro­son túl a völ­gyet sű­rű hegy­ka­réj óv­ta. Még té­len sem ráz­ták iga­zán go­nosz sze­lek, a ge­rin­cen ter­pesz­ke­dő szik­lá­kon fen­na­kadt min­den ir­gal­mat­lan ter­mé­sze­ti erő, nem hi­á­ba em­le­get­ték az öre­gek a jó Lász­ló ki­rályt, hogy ál­dás fa­kadt nyo­má­ban, amer­re csak járt, nem is olyan volt ő, mint más né­pek szent­jei, hogy ször­nyű ha­lá­lá­val vál­tot­ta meg tiszt­sé­gét a men­­nyek­nek or­szá­gá­ban, ha­nem már éle­té­ben is az volt, aki­vé az egy­ház utóbb avat­ta. – Men­nem kel­le­ne – mond­ta Pász­tor, nem akar­ta, hogy fél­jen ott­hon az as­­szony, mert ba­ja ugyan alig­ha len­ne, de ez a vi­har ha­ma­ro­san oda fog ér­ni, ezt sej­tet­te, és ha a hegy nem is en­ge­di át a bor­zal­mat, de még­is, mit kez­de­ne egye­dül ott­hon, a csir­kék­re fi­gyel­ne, a disz­nó­ra ta­lán, néz­né, ho­gyan haj­lon­ga­nak a gal­­lyak, és ret­teg­ne, mint ak­kor, ami­kor éle­tük­ben elő­ször és utol­já­ra nya­ral­ni vol­tak, és a csó­nak csak su­hant a hul­lá­mok te­te­jén, szik­rá­zó nyár­ban, és azt mond­ta, mind­járt meg­áll a szí­ve, men­je­nek azon­nal a part­ra, és Pász­tor nem ér­tet­te, mi­ért ir­tó­zik en­­nyi­re a víz­től, de hi­á­ba ne­vet­te, az as­­szony már majd­nem sírt, ki­vit­te hát, és vet­tek lán­gost, meg it­tak sört, és az ő fe­le­sé­ge, aki a pá­lin­kát ad­dig csak más­nak töl­töt­te, azt mond­ta, sze­ret­ne most egy ku­pi­cá­val er­re a nagy ije­de­lem­re. Még jó, hogy Pász­to­ron rö­vid uj­jú ing volt, és gyűrt elég pénzt a zse­bé­be, mert a fecs­ké­jé­be, a cip­zár óv­ta kis ta­sak­ba ol­dalt alig né­hány ér­mét tu­dott el­rej­te­ni.

A fia ku­tyá­kat em­le­ge­tett, eszet, mely a vén­ség­gel ki­vo­nul a vi­lág­ból, kí­sér­tést, po­gány bo­lond­sá­got. Az ap­ja azon­ban hajt­ha­tat­lan volt. Az sem ér­de­kel­te, hogy csen­gett a te­le­fon, és jött a hír, a jaj, Klá­ra el is fe­hé­re­dett, és a ke­zét a ha­sá­ra tet­te, aho­gyan a ma­don­nák a temp­lo­mi fres­kó­kon, ami­től Pász­tor rög­tön tud­ta, nem csalt a meg­ér­zé­se, biz­tos, hogy úgy van, jól gon­dol­ta ő, er­re más ma­gya­rá­zat nincs, nem le­het, de hogy a Cselle-patak, az a ku­sza kis ér, amit por le­pett hosz­­szú nya­ra­kon át, az­tán meg a gyom is ki­ver­te, hogy né­mi so­vány­ka eső­vel kö­nyö­rült raj­tuk az ég, ne sül­jön ki min­den ve­tés, az most fel­bő­szült fo­lyó­vá da­gadt hir­te­len­jé­ben, és a hi­dat, azt a hi­dat, ahol ő is járt ha­za­fe­lé, el­so­dor­ta, ezt alig-alig tud­ta és­­szel fel­fog­ni. A ház, mo­tyog­ta ma­gá­ban, az as­­szony meg a ház, ez járt a fe­jé­ben. A há­zat nem fél­tet­te iga­zá­ból, ak­ko­ri­ban, mi­kor épí­tet­ték, mel­lé sze­gő­dött a sze­ren­cse, hi­á­ba volt ma­gyar, volt pén­ze, kő­ből rak­ták, mé­lyen ala­poz­ták, a te­te­je is rend­ben volt, olyan szél nem járt ezen az ég­haj­la­ton, ami árt­ha­tott vol­na e szi­go­rú fa­lak­nak, aho­gyan a vá­ra­kat is úgy emel­ték az ősök, hogy le­ráz­zák ma­guk­ról az ost­rom­ló ha­ra­got, ezt a há­zat is azért épí­tet­te, hogy amíg él, szol­gál­ja őket, és majd ha nem lesz már, ak­kor a fi­át meg a fia gye­re­két vagy a fia gye­re­ke­it, ja­ví­tot­ta ki gon­do­lat­ban ma­gát, mert há­zat iga­zán ne épít­sen az em­ber, csak egyet­len egyet éle­té­ben, de az tart­son to­vább, mint a test, ne úgy, aho­gyan a vá­ro­si ka­szár­nyák, hogy füs­tös a fa­lak, ab­la­kok re­meg­nek min­den szel­lő­re, és lát­ni va­ló, tu­cat­nyi év múl­va már csak az lesz a kér­dés, mit ta­lál­ja­nak ki, hogy ne te­mes­se ma­guk alá az ott élő nyo­mo­rul­ta­kat, akik nem te­het­nek ar­ról, hogy e tün­dér­ker­tet gyom nö­vi most be, és fér­gek pusz­tít­ják a haj­dan vi­rág­zó ágyá­so­kat. A ház­nak nem árt­hat sem eső, sem szél­vi­har, de az as­­szony szí­vét fé­le­lem fa­csar­hat­ja, és szük­sé­ge lesz rá ott­hon, megy te­hát. Nem volt haj­lan­dó vár­ni, hogy csen­de­sed­jen. Ha csen­de­se­dik, csen­de­sed­jen majd ak­kor, ha akar, megy, mond­ta, és ment. A szem­üveg­ét a zse­bé­be dug­ta, es­er­nyőt sem kért, csak in­tett, ki­lök­te vol­na, de nyom­nia kel­lett, hogy ki­fér­jen, azon­nal ga­tyá­ig vi­zes lett, alig lá­tott, érez­te, a ka­put a szél mind­járt ki­té­pi a ke­zé­ből, eről­köd­ve tol­ta vis­­sza a he­lyé­re, ne­hogy el­vi­gye a vi­har, még ko­ra dél­után van, cso­dál­ko­zott rá a sö­tét­re, a kul­csot az uj­ján tar­tot­ta, ez is jó öt­let volt, ne most mo­toz­zon a zse­be­i­ben, és mint­ha si­he­der vol­na, va­gány ug­rás­sal be­pré­sel­te öreg tes­tét a kor­mány mö­gé. Kap­ko­dott le­ve­gő­ért. Zseb­ken­dő­je ép­pen úgy el­ázott, ahogy a ru­há­ja. A ke­ze re­me­gett, a slussz­kul­csot azért ru­ti­no­san be­nyom­ta a he­lyé­re.

– Apa, várj!

Az uno­ká­ja meg a fia pré­se­lőd­tek hát­ra. Csu­pa víz, csu­pa pá­ra lett min­den. For­go­lód­ni nem tu­dott, a tü­kör­ből néz­te fi­át, ahogy ott va­co­gott há­tul. A gye­rek na­gyon fél­he­tett, nyü­szö­gött, mint a vak kö­lyök­macs­ka. Klá­ri­ka, gon­dol­ta, de szép vagy, így csu­rig áz­va is. A fia kö­zel ha­jolt hoz­zá. Hos­­szan su­so­gott a fü­lé­be, ő meg azt gon­dol­ta, vé­ge lesz itt minden­nek, ha az ő po­gány gyer­me­ke ilye­ne­ket sut­tog, mint­ha szen­telt­víz löt­­tyin­tet­te vol­na nya­kon, nem au­gusz­tu­si íté­let­idő vi­ha­ra fa­csar­ta eső.

– Jól van – mond­ta e val­lo­más­ra, nem ka­cag­ta ki a rossz éj­sza­kák ve­rí­té­kes ál­ma­it, lát­ta, hogy ami lát­szik, az va­ló­ban bor­zal­mas. Az if­jabb Pász­tor már tér­dig érő víz­ben gá­zolt vis­­sza a ház­ba, és a ka­put már nem tud­ta be­ten­ni, az ap­ja csak néz­te, hogy inog az egész ke­rí­tés, ide­je volt in­dul­ni­uk.

So­ha nem volt ké­pes vis­­sza­idéz­ni az utat ha­za­fe­lé. Aho­gyan azt sem tud­ta vol­na meg­bo­csá­ta­ni ma­gá­nak, ha ott ma­rad a vá­ros­ban, az­zal sem tu­dott mit kez­de­ni, hogy nem úgy cse­le­ke­dett. Nem volt éj at­tól kezd­ve, hogy ne ri­adt vol­na fel ki­ál­toz­va. A Cselle-patak bősz ha­rag­já­val nem le­he­tett mit kez­de­ni. Más­fe­lől for­dult a völgy­nek. A más­kor szá­raz ré­ten csak azért bírt ke­resz­tül­ver­gőd­ni, mert nem fé­ke­zett, nem las­sí­tott, nem hagy­ta, hogy el­süp­ped­jen az au­tó a pu­ding­sze­rű, pu­ha sár­ban, a szik­kadt föld he­lyén tá­madt in­go­vány­ban. Mind­járt ott va­gyunk, mond­ta. A fa­lut te­li­be kap­ta a vi­har, a szél meg a nyo­má­ban őr­jön­gő ára­dat. A hegy most nem fog­ta fel: a ge­rin­cen egyen­sú­lyo­zó szik­la a vá­rat­lan és ed­dig nem ta­pasz­talt nagy erők­kel tá­ma­dó ter­mé­szet­nek nem tu­dott el­len­áll­ni, a mély­be zu­hant, s amit ad­dig tar­tott, az mind oda­zú­dult rá­juk. A hang­ját hal­lot­ta e kő ha­lá­lá­nak, mint­ha egy­szer­re súj­tott vol­na menny­dö­rög­ve, de fény nél­kül ezer­nyi vil­lám a há­za te­te­jén ál­ló an­ten­ná­ba, olyan volt, és ar­ra gon­dolt, már ha gon­do­lat­nak le­het az ilyen­kor ci­ká­zó ön­tu­dat­lan ener­gia­fosz­lá­nyo­kat mi­nő­sí­te­ni, csak az el­szánt és ha­ra­gos an­gya­lok ké­pe­sek ek­ko­ra pusz­tí­tás­ra. Fe­ke­te volt az ára­dat, és fe­ke­te az ég is. Sze­re­tett vol­na az öreg au­tó­val ha nem is a ga­rázs­ba, leg­alább az ud­var­ra be­áll­ni. A ka­pu ne­he­zen nyí­lott ki, a víz vas­ta­gon öm­lött a lá­bá­nál, com­big ért, ezt nem hit­te vol­na, ha me­sé­lik ne­ki szil­va meg sör mel­lett, ka­pasz­kod­nia kel­lett, hogy el ne so­dor­ja őt ma­gát is, és egy­sze­rű­en mu­száj volt el­fe­led­nie azt, hogy kö­zel het­ven éve szív­ja ezt a le­ve­gőt, és kop­tat­ja tag­ja­it, mert ilyen vén­ség alig­ha ju­tott vol­na bár­mi­re ez­zel a bor­zal­ma­san sú­lyos ka­pu­val eb­ben a po­kol­ban. Lát­ta, hogy vil­lany nem ég bent, biz­to­san el­ment az áram, hogy­ne, de az as­­szony csak ott le­het, jaj, ki ne jöj­jön, mi­hez is kez­de­ne itt, csak za­var­ná őt, az­zal ké­ne fog­lal­koz­nia, hogy vi­gasz­tal­ja, ápol­ja, nyug­tas­sa, de nem is hal­la­na sem­mit ta­lán eb­ben a zú­gás­ban, jó az, ha ott va­cog az üveg mö­gött, és azon so­pán­ko­dik, mi lesz a disz­nó­val, mert azt lát­ta, a csir­kék­nek an­­nyi, ne­ki­ütő­dött egy, tom­pán, az­tán még egy és még egy, a hát­só kert meg az ud­var ha­tá­rán emelt ól­ból jöt­tek, ak­kor lát­ta, a rongy­cso­mó toll iga­zá­ból, víz­be ful­ladt mind, de azt csak na­pok múl­va tud­ta el­len­őriz­ni, mi ma­radt vé­gül, mert az ár nem csak a ku­ká­kat, a kocs­ma elé tá­masz­tott bi­cik­li­ket, a ros­ka­tag ke­rí­té­se­ket vit­te ma­gá­val, ku­tyát és macs­kát, ba­rom­fit és kecs­két vá­lo­ga­tás nél­kül, szá­rad­ni füg­gesz­tett ru­hát, tö­rött an­ten­nát, mo­tor­ke­rék­párt, hul­la­dék desz­kát, ker­ti asz­talt és pa­dot, és a ki tud­ja, mi­lyen meg­gon­do­lás­ból a mes­­szi Ba­la­ton mel­lé ren­delt fa­ra­gott szé­kely­ka­put Csíkiék ud­va­rá­ból, a szín­ből meg azt is ma­gát s mind­azt, ami­ről azt hit­te az it­te­ni nép, ha nem is örök, de ad­dig ta­lán tart, míg itt él­nek, aki­ket még a nyü­ves fran­ci­ák ál­tal ge­ne­rált vál­to­zá­sok sem űz­tek el. Ki­tá­masz­tot­ta vé­gül, és in­dult vol­na a ko­csi­hoz, de a ko­csi nem állt már ott, ahol hagy­ta. Az öreg Pász­tort mint­ha bel­ső vil­lám súj­tot­ta vol­na mell­ka­son, a ka­put is­mét meg­moc­can­tot­ta az ár, őt ma­gát is majd­nem el­so­dor­ta, két kéz­zel mar­kol­ta, a rács­ba ka­pasz­ko­dott, sö­tét volt, alig ka­pott le­ve­gőt, nem akar­ta el­hin­ni, hogy azt lát­ja, amit lát, a szom­széd Kisst, aki so­ha nem tet­te ki a lá­bát a völgy­ből tán, vit­te a víz, a ka­lap­ja még a fe­jén volt, az ar­cá­ra mint­ha ki­ál­tás fa­gyott vol­na, de nem hal­lot­ta, csak a szá­ját lát­ta, a nyi­tott sze­met és szá­jat, a sár­gás fo­ga­kat, és lát­ta, de nem akar­ta el­hin­ni, hogy va­ló­ban az tör­té­nik, amit lát, hogy vil­lany­osz­lo­pot is visz az isza­pos hul­lám és akár kön­­nyű pál­ci­kát, le­égett fe­jű gyu­fa­szá­lat for­gat­ja, és a kát­rá­nyos szál tar­kón ve­ri Kisst, és hi­á­ba les utá­na, már csak az osz­lop fo­rog és ver a víz­be min­dent, ami út­já­ba ke­rül. Csak az el­szánt és ha­ra­gos an­gya­lok, mo­tyog­ta Pász­tor, és in­nen­től még any­­nyi­ra sem em­lé­ke­zett, mit tud­ta ő, ho­gyan ért ha­za a vá­ros­ká­ból a völgy­be, fo­gal­ma sem volt, ho­gyan ér­te el a há­zat, ho­gyan von­szol­ták ma­gu­kat az as­­szon­­nyal a pad­ra, néz­ni iszo­nyod­va, mit visz a víz, és nem be­szél­tek ar­ról, ami ott volt ben­nük, az as­­szony, mert nem tud­ta, Pász­tor meg mert, nem mer­te mon­da­ni, csak az­tán, hogy el­vo­nult a víz, és la­pát­tal kezd­ték ki­ás­ni a sár­ból a há­za­kat, és olyan sok ha­lot­tat ta­lál­tak, és mond­ták, hogy a le­ge­lő szé­lén a fű­zek fog­ták fel a bor­dó au­tót, nyit­va volt a hát­só aj­tó, ak­kor hagy­tam ta­lán úgy, mi­kor a ka­pu­hoz jöt­tem, az öreg­em­ber sze­ret­te vol­na tud­ni az iga­zat, nem mint­ha szá­mí­tott vol­na már, ha va­la­ki­nek, a fi­á­nak és a me­nyé­nek nem kel­lett ma­gya­ráz­kod­nia, azok már nem fog­nak kér­dez­ni tő­le sem­mit, a vá­ros­ká­ból sem­mi és sen­ki nem ma­radt, csak érez­he­tett va­la­mit a gye­rek, mi­kor azt mond­ta, vi­gye ma­gá­val Klá­ri­kát.

És ar­ra gon­dolt, ar­ra a gör­bü­lő, in­tő ujj­ra, és ar­ra a szo­mo­rú, de so­ha nem bi­zo­nyít­ha­tó igaz­ság­ra, hogy bár­mi­kép­pen is tör­tént vol­na, ta­lán min­den­kép­pen ez lesz a vé­ge.