FEHÉR ZOLTÁN

 

A fejsze a gyökerekre vettetett

A parasztság XX. századi története egy falu példáján

 

 

1952-ben a bá­tyai ál­ta­lá­nos is­ko­la ha­to­dik osz­tá­lyá­ba 42 gye­rek járt. Ami­kor az osz­tály­nap­ló­ba be­ír­tam az ada­ta­i­kat, em­lék­szem, hogy egy ta­ní­tó, egy ko­vács meg egy kis­ke­res­ke­dő fi­án kí­vül, va­la­men­­nyi­ük­nek az ap­ja fog­lal­ko­zá­sá­hoz az fm, az any­já­é­hoz, a htb rö­vi­dí­tést je­gyez­tem. If­jú kol­lé­gám­tól tu­dom, hogy ma a ha­to­dik osz­tály 18 ta­nu­ló­ja kö­zül egyet­len egy­nek sem föld­mű­ves az ap­ja, s mind­ös­­sze há­rom anyát le­het a ház­tar­tás­be­li ro­vat­ba so­rol­ni. (Bár a sta­tisz­ti­ka itt sem hű ké­pe a va­ló­ság­nak, hisz jól tu­dom, nem egy csa­lád ka­lo­csai mun­ka­he­lyé­ről ha­za­tér­ve gaz­dál­ko­dik ki­csiny bir­to­kán.) Még­is mint­ha nem is egy fa­lu­si, ha­nem va­la­mi­fé­le vá­ro­si né­pes­sé­get rep­re­zen­tál­na ez a po­pu­lá­ció. Ki­a­bál és meg­ijeszt a két osz­tály­lét­szám kü­lönb­sé­ge is, de tu­dom, ob­jek­tív ké­pét ad­ja a haj­da­ni 3200 és a mai 2200 lel­kes ugyan­azon fa­lu fél év­szá­zad alatt le­ját­szó­dó de­mog­rá­fi­ai le­rob­ba­ná­sá­nak. Az okok kö­zött el­ső­sor­ban a pa­rasz­ti né­pes­ség hi­á­nyát gya­nít­hat­juk.

Ve­res Pé­ter mond­ta ki a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött a so­kat kár­hoz­ta­tott Pa­raszt sors – ma­gyar sors cí­mű köny­vé­ben, hogy min­den nem­zet pa­raszt­sá­gá­ban fej­lő­dik, sza­po­ro­dik, más ré­te­ge­i­ben pe­dig fo­gyat­ko­zik, pusz­tul. Eb­ben a meg­vi­lá­gí­tás­ban már nem is tű­nik olyan üres szó­lam­nak a Hor­thy­-kor­szak ide­jén a pa­raszt­ság szi­no­ni­má­ja­ként sok­szor hasz­nált „nem­zet­fenn­tar­tó osz­tály” meg­ne­ve­zés. Va­ló­ban a pa­raszt­ság je­len­tet­te a ma­gyar­ság fá­já­nak gyö­ke­rét, amely­ből foly­ton-foly­vást friss erő áram­lott gyü­möl­csöt ter­mő ága­i­ba. A tör­té­ne­lem vi­ha­rai sok­szor le­tör­del­ték, meg­té­páz­ták az ága­kat, de azok új­ra meg új­ra ki­haj­tot­tak, amíg a gyö­kér­zet egész­sé­ges volt.

A fej­sze azon­ban 1960-ban a gyö­ke­rek­re vet­te­tett. A szov­jet min­tá­jú kol­ho­zo­sí­tás­sal be­fe­je­ző­dött a ma­gyar pa­raszt­ság sok ezer éves tör­té­nel­me. A pusz­tu­lás je­lei azon­ban jó­val ko­ráb­ban je­lent­kez­tek, ám meg­té­vesz­tők vol­tak, hisz eze­ket még fej­lő­dés­nek is le­he­tett ér­tel­mez­ni. Ve­gyük ezért szám­ba a ma­gyar pa­raszt­ság utol­só bő más­fél szá­za­dos tör­té­ne­té­nek négy for­du­ló­pont­ját: 1848-at, az el­ső vi­lág­há­bo­rút, 1945-öt és 1960-at.

Az 1848-as job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás pél­dá­ul meg­szün­tet­te a fe­u­dá­lis kö­tött­sé­ge­ket, a föl­des­úr job­bá­gyá­ból füg­get­len pa­raszt lett. Na­gyon jól jár­tak ve­le a tel­kes job­bá­gyok, de na­gyon ros­­szul a nincs­te­len zsel­lé­rek, akik­ről már nem kel­lett gon­dos­kod­nia föl­des­uruk­nak. Ez utób­bi ré­teg le­he­tett a ka­pi­ta­li­zá­ló­dó Ma­gyar­or­szág ipa­ri pro­le­ta­ri­á­tu­sa, a nö­vek­vő vá­ro­sok alap­né­pes­sé­ge De be­lő­lük ver­bu­vá­ló­dott a pusz­ták né­pe cse­léd­sé­ge, az em­ber­vá­sá­rok nap­szá­mos tö­me­ge, a sum­má­sok és a ku­bi­ko­sok. Ró­luk ír­ta Jó­zsef At­ti­la: „há­tán kis ba­tyu­val ki­lá­bol a nép­ség­ből a nép fia. Hol le­het­ne al­tiszt, azt kutatja…” Mó­ricz­tól és Ko­do­lá­nyi­tól tud­juk, hogy pa­raszt­sá­gunk tör­té­ne­ti tu­da­tá­ban még a XX. szá­zad ele­jén is a job­bágy­vi­lág a nosz­tal­gia ál­tal meg­szé­pít­ve, idil­li ál­la­pot­ként tük­rö­ző­dött.

Bá­tya nép­ének mint­egy két­har­ma­da az 1770-es úr­bé­ri ta­bel­la sze­rint job­bágy, egy­har­ma­da zsel­lér volt. A va­ló­ság­ban azon­ban a job­bá­gyi stá­tu­sú­a­kat is zsel­lér­nek kel­lett vol­na te­kin­te­ni, mert egyi­kük sem bir­to­kolt 1/8 te­lek­nél töb­bet. S még ez a ki­csiny bir­tok­kü­lönb­ség is ki­in­du­lá­sa le­he­tett 1848, majd az úr­bé­ri per után a ré­te­gek tár­sa­dal­mi di­ver­gen­ci­á­já­nak. Nyolc csa­lád ugyan­is 1935-re már a 20–50 hol­das, ket­tő pe­dig az 50–100 hol­das sta­tisz­ti­kai ka­te­gó­ri­á­ba ke­rült. A ma­gyar tár­sa­da­lom­fej­lő­dés kö­vet­kez­té­ben ki­ala­kult fél­fe­u­dá­lis rend­szer­ben meg­me­re­ve­dett a tár­sa­dal­mi és a bir­tok­struk­tú­ra, amely­ben egy­fe­lől a nagy­bir­tok, más­fe­lől a föld­nél­kü­li­ség fe­szí­tet­te szin­te rob­ba­ná­sig az or­szá­got. Eb­ben a foj­to­ga­tó lég­kör­ben a mó­dos pa­raszt­ság a vi­szony­la­gos jó­lét el­vesz­té­sé­től va­ló fé­lel­mé­ben meg­kezd­te ön­fel­szá­mo­lá­sát, meg­je­lent – mint­egy a mai vi­lág elő­ké­pe­ként – az or­mán­sá­gi és a sár­kö­zi egy­ke.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ala­po­san föl­for­gat­ta a ma­gyar fal­vak né­pes­sé­gét. A fa­lu­já­ból ed­dig ki sem moz­du­ló, te­hát a vi­lá­got alig is­me­rő pa­rasz­ti tö­me­gek mil­li­ói ke­rül­tek szü­lő­föld­jük­től óri­á­si tá­vol­sá­gok­ra. Tá­vo­li tá­jak és kü­lön­bö­ző né­pek ka­to­na­ru­há­ba búj­ta­tott fi­ai ta­lál­koz­hat­tak egy­más­sal a front­vo­na­la­kon, s cse­rél­het­ték ki vé­le­mé­nyü­ket a vi­lág­ról. Szem­be­sül­het­tek kü­lön­fé­le ér­ték­ren­dek. A vér­zi­va­ta­ros négy esz­ten­dő alatt Bá­tya la­kos­sá­gá­nak 23%-a har­colt, s min­den ötö­dik be­vo­nult ál­doz­ta éle­tét ha­zá­já­ért. Fő­képp a le­gé­nyek hul­lot­tak, hi­szen 167 hő­si ha­lott kö­zül „csak­” 33 volt há­zas. A há­bo­rú so­rán Ma­gyar­or­szág fér­fila­kos­sá­gá­nak kb. a 3%-a pusz­tult el, Bá­tyán en­nek majd­nem a há­rom­szo­ro­sa, 8,6%. Ez a vesz­tes­ség nem­csak ön­ma­gá­val, ha­nem a meg nem szü­le­tett gyer­me­ke­ik­kel is csök­ken­tet­te a szü­lő­fa­lu né­pes­sé­gét. Bá­tya lé­lek­szá­ma pél­dá­ul 1914-ben meg­ha­lad­ta a 3800 főt, míg 1919-ben már csak 3625 a fa­lu lé­lek­szá­ma, s et­től kezd­ve fo­ko­za­to­san csök­ken a fa­lu la­kos­sá­ga.

Az egy­sze­ri né­pe­se­dé­si hul­lám­völ­gyet ma­gya­ráz­hat­juk ugyan bi­o­ló­gi­ai okok­kal, de a csök­ke­nés tar­tós ten­den­ci­á­ja mö­gött szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­ai té­nye­ző­ket is kell ke­res­nünk. Ez utób­bi­nak alap­ja a va­gyo­ni hely­zet ál­tal de­ter­mi­nált élet­mód. Mi­vel a fa­lu bir­tok­struk­tú­rá­ja a Nagy­atá­di-fé­le ház­hely­osz­tás­sal sem vál­to­zott, ko­mo­lyan kell ven­nünk a vesz­tett há­bo­rú és a Tri­a­non okoz­ta sok­kot, amit épp úgy át­élt a ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­te­gek tag­ja, mint a pa­raszt­ság is. Egy nem­zet op­ti­miz­mu­sa vagy pes­­szi­miz­mu­sa nyil­ván tör­té­nel­mé­nek függ­vé­nye, s minden­nek de­mog­rá­fi­ai kö­vet­kez­mé­nyei is van­nak. Für La­jos­tól tud­juk pél­dá­ul, hogy, 1940-ben, Észak-Er­dély vis­­sza­csa­to­lá­sa után ha­zánk­ban az ön­gyil­kos­ság­ok szá­ma a mély­pont­já­ra jutott.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rút Bá­tya egy olyan né­pes­ség­gel ér­te meg, amely lét­szá­má­ban las­san fo­gyat­ko­zott (1940-ben 3472 la­kos), s ahol már 1935-ben meg­nö­ve­ke­dett a med­dő há­zas­sá­gok szá­ma, ti­pi­kus lett a két­gyer­me­kes csa­lád­mo­dell, és kez­dett tért hó­dí­ta­ni az egy­ke is. Mi­köz­ben az egy fő­re ju­tó föld­men­­nyi­ség 0,7 ka­taszt­rá­lis hold volt, a sta­tisz­ti­ka sze­rint jó­for­mán min­den­kinek volt föld­je. Igaz, a föld­tu­laj­do­no­sok fe­le 1 kh-nál ki­sebb bir­to­kot mond­ha­tott ma­gá­é­nak. A tel­jes né­pes­ség­ből – ez mint­egy ezer csa­lád – mind­ös­­sze 400-nak volt pa­raszt­ko­csi­ja a hoz­zá­tar­to­zó iga­erő­vel. Míg egy 10–20 hol­das gaz­da má­sutt kö­zép­pa­raszt­nak szá­mí­tott, itt a szo­ci­a­liz­mus ide­jén ne­megy­szer ku­lák­nak nyil­vá­ní­tot­ták.

A mo­csár­vi­lág mi­att földszűkös ha­tár­ban már a kö­zép­kor óta folyt az in­ten­zív kert­gaz­dál­ko­dás a tá­ji mun­ka­meg­osz­tás ered­mé­nye­kép­pen. A XVIII. szá­zad­tól a ká­posz­ta-, majd a hagy­ma-, a XX. szá­zad ele­jé­től pe­dig a fű­szer­pap­ri­ka-ter­me­lés vált ural­ko­dó­vá. Ez az új­faj­ta ipa­ri nö­vény öt­ször an­­nyi mun­kát igényelt, és tíz­szer an­­nyi jö­ve­del­met hozott a la­kos­ság­nak, mint­ha szem­ter­me­lést foly­ta­tott vol­na. A ter­me­lés, a ki­ké­szí­tés és a ke­res­ke­dés pe­dig fel­szív­ta a nincs­te­len vagy né­hány­száz négy­szög­öl­es ag­rár­pro­le­ta­ri­á­tust.

Kü­lö­nö­sen a ke­res­ke­dés je­len­tett so­kat Bá­tya pa­raszt­sá­gá­nak éle­té­ben. Köz­is­mert, mi­sze­rint né­pünk ál­ta­lá­ban ide­gen­ke­dett az adás­vé­tel­lel va­ló fog­lal­ko­zás­tól, nem tar­tot­ta tisz­tes­sé­ges do­log­nak, hogy pusz­tán a köz­ve­tí­tés mi­att ha­szon­ra te­gyen szert. Jó­részt át­en­ged­te ezt a te­vé­keny­sé­get ide­ge­nek­nek. Bá­tyán azon­ban már a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ből van­nak ada­ta­ink ar­ról, hogy hagy­más ha­jó­ik­kal jár­ták vé­gig a Du­na hos­­szát, árul­va ter­mé­kü­ket, s nem­csak a job­bá­gyok, ha­nem a hely­bé­li kur­ta­ne­me­sek is. E szá­zad vé­gén meg ká­posz­tás sze­ke­re­ik­ről ki­a­bál­va kí­nál­ták por­té­ká­ju­kat a Kis­kun­ság te­le­pü­lé­se­in. Gyak­ran a cse­re­ke­res­ke­de­lem for­má­ját öl­töt­te az üz­let­kö­té­sük. A XX. szá­zad­ban ki­ala­kult ba­tyus­ke­res­ke­de­lem le­bo­nyo­lí­tói kö­zött ott ta­lál­juk a leg­sze­gé­nyebb em­be­re­ket, akik tíz-húsz ki­ló sa­ját ter­mé­sű vagy má­sok­tól hi­tel­ben vá­sá­rolt őrölt pap­ri­ká­ju­kat a há­tu­kon ci­pel­ték fa­lu­ról fa­lu­ra, vá­ros­ról vá­ros­ra sok­szor az or­szág tá­vo­li vi­dé­ke­it is be­jár­va gya­log vagy ke­rék­pá­ron. Az ügyes­ke­dés­től sem men­tes élel­mes­ség, a vál­lal­ko­zói kedv, a tö­ret­len op­ti­miz­mus haj­tot­ta őket. Fon­tos­nak tar­tom, hogy meg­em­lí­tsem a sa­já­tos pap­ri­ka­kul­tú­ra egész ver­ti­ku­ma a ter­me­lés­től a fel­dol­go­zá­son át az ér­té­ke­sí­té­sig a pa­raszt­ság ke­zé­ben volt. A ter­me­lők épp úgy pa­raszt­em­be­rek vol­tak, mint a du­nai ha­jó­mal­mo­sok, a mol­ná­rok, sőt a va­gon­szám­ra kül­föld­re szál­lí­tó nagy­ke­res­ke­dők is. Ami­kor az ál­lam se­gí­tő szán­dé­kú be­avat­ko­zá­sa kö­vet­kez­té­ben 1937-ben lét­re­jön a mo­no­pó­li­um, egy­re job­ban ér­vé­nye­sül­nek az ide­gen ér­de­kek, s las­san­ként, iga­zi ka­pi­ta­lis­ta rend­szer sze­rint, a fo­lya­mat vég­ső lánc­sze­méé, a ke­res­ke­de­le­mé lesz az irá­nyí­tó sze­rep, no, és ter­mé­sze­te­sen a leg­na­gyobb ha­szon is. Még­is fu­tott a sze­kér a bá­tyaiak­kal, s ez volt az oka an­nak, hogy a kö­ze­li, ke­vés­bé élel­mes dus­no­kia­kat, ezt a szin­tén ma­gyar–rác két­nyel­vű fa­lu né­pét sze­gény­sé­ge mi­att le­néz­ték. Azok meg mély böl­cses­ség­gel úgy trom­fol­tak vis­­sza, hogy „a bá­tya­i­ak­nak sem­mi­jük sincs, csak pén­zük”. A fa­lu gaz­da­sá­gá­nak pros­pe­ri­tá­sát a ko­ra­be­li saj­tó is cso­dá­lat­tal em­le­get­te.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban jó­val ki­sebb volt Bá­tya em­ber­vesz­tes­sé­ge, mint az el­ső­ben. („Mind­ös­­sze” 108 fő.) A há­bo­rú kö­vet­kez­mé­nyei azon­ban sú­lyo­sab­bak vol­tak. 1945-ben fel­osz­tot­ták a köz­ség ha­tá­rá­nak fe­lét ki­te­vő mint­egy 2500 hold­nyi aka­dé­mi­ai és egy­há­zi nagy­bir­to­ko­kat, s így kb. 700 csa­lád ju­tott. föld­höz. Az át­lag­ban 3,5 hol­das jut­ta­tott bir­to­kok azon­ban jó­for­mán csak a tör­pe­bir­tok­ok szá­mát sza­po­rí­tot­ták, il­let­ve egé­szí­tet­ték ki... Az egy fő­re ju­tó föld­te­rü­let még meg­dup­lá­zód­va, 1,3 hold­ra nö­ve­ked­ve is ki­csiny volt. Ez­zel a „tör­té­nel­mi tet­tel” az MKP az 1945-ös sza­va­zá­son még­is csak a sza­va­za­tok 15%-át zse­bel­het­te be, még a Nem­ze­ti Pa­raszt­párt is meg­előz­te a ma­ga 18,5%-os ered­mé­nyé­vel, s együtt sem ér­ték el a Kis­gaz­da­párt 56%-át. A pa­rasz­ti jö­ven­dő ugyan­is már fel­sej­lett. Az em­be­rek úgy gon­dol­ták, hogy az orosz meg­szál­lás­sal együtt fog jár­ni a kol­hoz­rend­szer is.

A Ke­mény Ber­ta­lan In­ter­pel­lá­ció az ap­ró­fal­vak ügyé­ben cí­mű írásában1 (Pol­gá­ri Szem­le, 2005/1) föl­ve­tett gon­do­la­tok né­me­lyi­ke a na­gyobb fal­vak prob­lé­má­it is érin­ti. A szer­ző a ja­ví­tás egyik lé­nye­ges aka­dá­lyát va­ló­ság­is­me­re­tünk hi­á­nyá­ban lát­ja. Az 1930-as évek fa­lu­ku­ta­tói ugyan­is leg­fő­kép­pen a sze­gény­pa­raszt­sá­got, az ag­rár­pro­le­ta­ri­á­tust vagy a cse­léd­sé­get vizs­gál­ták. Fal­va­ink kü­lö­nö­sen az el­múlt hat­van év­ben olyan nagy mér­té­kű mig­rá­ci­ó­nak vol­tak az el­szen­ve­dői, amely a ha­gyo­má­nyok gyors fel­adá­sá­hoz is hoz­zá­já­rult. Be­tel­je­sült Mu­ha­ray Elem­ér jós­la­ta, mi­sze­rint a kol­lek­ti­vi­zá­lás­sal nem­csak a tu­laj­do­ná­tól foszt­ják meg a pa­raszt­sá­got, hanem kul­tú­rá­já­tól, ha­gyo­má­nya­i­tól is. Ma­ga a nép­rajz is „elő­ször a vi­se­le­tet, a szo­ká­so­kat, majd a nép­dal­kin­cset, az épít­ke­zést stb. ku­tat­ta, s vi­szony­lag ké­sőn ma­gát a pa­rasz­ti kö­zös­sé­get, an­nak mű­kö­dé­sét. A tár­sa­da­lom­nép­rajz az ’50-es évek­ben til­tott te­rü­let­té vált” – ír­ja a szer­ző. Nem állt te­hát ele­gen­dő is­me­ret­anyag dön­tés-elő­ké­szí­tő mun­ká­juk­hoz a vi­dék­fej­lesz­tés­sel fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek ren­del­ke­zé­sé­re. Má­ig ke­ve­set tu­dunk „a föld­jé­ből meg­élő ún. kö­zép­pa­raszt­ság­ról, a ne­me­si ha­gyo­má­nyok­kal ren­del­ke­ző fal­vak társ­al­má­ról. […] A „ku­lák­ság” úgy szűnt meg sze­münk lát­tá­ra, hogy vaj­mi ke­ve­set tud­ha­tunk ró­luk.”

Bá­tya né­pes­ség­meg­tar­tó kép­te­len­sé­gét a mig­rá­ció ijesz­tő szá­mai jel­zik. Csak 1975 és 1990 kö­zött 923 fő köl­tö­zött el Bá­tyá­ról, 61,8%-uk Ka­lo­csá­ra. Az exo­gám há­zas­sá­gok ará­nya pe­dig az 1945–50 kö­zöt­ti idő­szak 17,5%-os ará­nyá­ról 1981–90 kö­zöt­ti idő­szak­ra 60,8%-ra nőtt.

A har­min­cas évek­ben már Er­dei Fe­renc is ész­re­vet­te, hogy a ka­lo­csai sár­kö­zi né­met fal­vak nép­ének men­ta­li­tá­sa men­­nyi­re más, mint a Du­na-men­ti tör­zsö­kös ma­gyar fal­va­ké. Míg ezek be­le­fá­rad­tak ki­lá­tás­ta­lan küz­del­me­ik­be, ön­pusz­tí­tók­ká, ké­nyel­me­sek­ké vál­tak, a svá­bok szí­vós igye­ke­zet­tel tö­rek­sze­nek meg­nyer­ni a ma­guk szá­má­ra a jö­vőt. A két „dal­mát” fa­lu­ról (Bá­tya, Dus­nok) vi­szont azt mond­ja, hogy azok ter­me­lé­si kul­tú­rá­juk­ban és ma­ga­tar­tá­suk­ban azo­no­sul­tak a kör­nyék­be­li ma­gyar­ság­gal. Ezt ma­gam is meg­erő­sít­he­tem, s sze­rin­tem en­nek tör­té­ne­ti okai van­nak. Dus­nok és fő­kép­pen Bá­tya né­pe ugyan­is nem tel­jes egé­szé­ben dél­szláv ere­de­tű. A tö­rök után be­köl­tö­ző ka­to­li­kus rá­cok egy kon­ti­nuus ma­ra­dék ma­gyar né­pes­ség­re te­le­ped­tek rá, a kul­tú­rá­juk­ban, lel­ki­sé­gük­ben meg­mu­tat­ko­zó erős ma­gyar ha­tá­sok el­ső­sor­ban en­nek kö­szön­he­tők. Név­ta­ni vizs­gá­la­ta­im mel­lett Hen­key Gyu­la ant­ro­po­ló­gi­ai mé­ré­sei is meg­erő­sí­tik gya­nún­kat, hisz ő azt mond­ja, hogy e hely­sé­gek­ben a di­na­roid ele­mek ará­nya ki­sebb a várt­nál, a hon­fog­la­ló ma­gyar­ság­gal kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó tí­pu­sok vi­szont a min­ta­vé­tel po­pu­lá­ci­ó­já­ban 35%-ban mu­tat­ha­tók ki

Va­ló­szí­nű­leg ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó az a sa­já­tos te­le­pü­lé­si szer­ke­zet is, ame­lyet ker­tes te­le­pü­lés­nek, meg­osz­tott­nak vagy két­bel­tel­kes­nek is ne­vez­nek. En­nek lé­nye­ge, hogy kü­lön­vá­laszt­ják a la­kó­he­lyet és a mun­ka­he­lyet. A csa­lá­dok a fa­lu­ban lak­nak, jó­szá­ga­i­kat, szer­szá­ma­i­kat pe­dig a fa­lu­tól né­hány ki­lo­mé­ter­re fek­vő „szál­lá­so­kon” tart­ják. A bá­tyai folk­lór ugyan ket­tős­ gyö­ke­rű, van tisz­tán dél­szláv ere­de­tű ré­sze, de ren­ge­teg olyan ősi ma­gyar ele­met is őriz, ame­lye­ket a kör­nye­ző szín­ma­gyar te­le­pü­lé­sek né­pe már rég el­fe­lej­tett. A ha­gyo­mány­nak ezt a fe­lét bi­zo­nyá­ra a be­ol­vadt ma­gyar­ság ha­gya­té­ká­nak le­het in­kább te­kin­te­ni, mint­sem in­te­ret­ni­kus át­vé­tel­nek. Ele­gen­dő itt most a ma­gyar folk­lór leg­ősibb hős­me­sé­i­nek, tál­tosmon­dá­i­nak, gyö­nyö­rű du­nán­tú­li pen­ta­ton dal­la­ma­i­nak (né­ha rác szö­veg­gel), bál­vá­nya­in­kat idé­ző em­ber ala­kú ka­pu­fél­fá­i­nak he­lyi vál­to­za­ta­i­ra utal­nom.

Ma már lá­tom, hogy a bá­tyai tár­sa­da­lom­nak az a szer­ke­ze­te, ame­lyet én ko­ráb­ban a pap­ri­ka­kul­tú­ra he­lyi tár­sa­dal­mat struk­tu­rá­ló sze­re­pe alap­ján vé­gez­tem, meg­le­he­tő­sen me­cha­ni­kus, és ben­ne szin­te min­den sze­rep­lő egy­szer­re több ka­te­gó­ri­á­ba is be­so­rol­ha­tó. A ter­me­lők, a ki­ké­szí­tők, a ke­res­ke­dők, a nap­szá­mo­sok, mol­ná­rok, mal­mo­sok, ér­tel­mi­sé­gi­ek iga­zi he­lyét a fa­lu hi­e­rar­chi­á­já­ban sok­kal in­kább va­gyo­ni hely­ze­tük ha­tá­roz­ta meg, mint­sem a pap­ri­ka­gaz­da­ság­ban be­töl­tött stá­tu­suk. Ezt az ál­la­po­tot min­den­nél job­ban rep­re­zen­tál­ta az a gya­kor­lat, hogy a köz­hasz­ná­lat­ban nem a te­lek­könyv­ben szo­ká­sos ka­tasz­te­ri, nem is a köny­­nyen fe­lez­he­tő, har­ma­dol­ha­tó 1200 négy­szög­öles ma­gyar, ha­nem a leg­ki­sebb, az 1000 négy­szög­öles kis­hol­dat em­le­get­ték. Egy négy ka­taszt­rá­lis hold­on gazdálkodó ember pél­dá­ul bát­ran mond­hat­ta, hogy több mint hat hold van a bir­to­ká­ban. (Csak a rá­kér­de­zés­re de­rült ki, hogy kis­hol­dak­ban szá­molt.)

A ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti ér­ték­rend­ben az el­ső he­lyen sze­re­pelt a mun­ka­sze­re­tet. A csa­lá­di ne­ve­lés cél­ja is az „ügyes gye­rek” volt, aki nem­csak tud, de sze­ret is dol­goz­ni, s nem vár foly­ton uta­sí­tás­ra. Szé­gyen volt mun­ka­idő­ben kocs­máz­ni vagy he­ve­rész­ni. „Aki nem sze­ret dó­goz­ni, az ros­­szabb, mint a tü­dő­baj” – hang­zott el sok­szor a szen­ten­cia. A ros­­szul meg­mű­velt föld szé­gye­ne volt gaz­dá­já­nak. Leg­fel­jebb a lum­pen­pro­le­tár mond­hat­ta, hogy „el­men­ne a mun­ka te­me­té­sé­re”. A té­esz­ben las­san­ként ki­ala­kult a cse­léd­men­ta­li­tás. Ha el­rom­lott a trak­tor, ve­ze­tő­je nem igye­ke­zett azt meg­ja­ví­ta­ni, in­kább ad­dig várt, míg meg nem jött a sze­re­lő. Ha vé­gé­re ért a bri­gád a pász­tá­nak, le­he­ve­re­dett, mert nem volt, aki újabb pász­tá­ba ál­lí­ta­ná őket. Szó­lás­sá vált a „té­esz­csés ka­pá­lás” fo­gal­ma, te­hát az az el­já­rás, ami­kor csak a lát­szat ked­vé­ért a par­cel­la szé­lét ka­pál­ták meg. A pa­raszt­ud­var so­ha­sem volt gyö­pös, hisz ott örö­kös sür­gés-for­gás folyt. A té­esz után, a meg­vál­to­zott élet­mód mi­att sok he­lyen be­kö­vet­ke­zett a szó­lás: „Fog­jon meg a ci­gány-átok! Gyö­pö­söd­jön be az ud­va­rod!”

A pa­rasz­ti élet­től me­ne­kü­lő, to­vább­ta­nu­ló fi­a­ta­lok lát­tán az 1950-es évek­ben nem­csak a fi­zi­ok­ra­ta fel­fo­gá­suk mi­att mond­ták két­ség­be­es­ve: „Min­den­ki ta­nul. Ki fog dol­goz­ni?” A fa­lu sze­mé­ben a ka­pa a pa­raszt, az ak­ta­tás­ka az élős­kö­dő hi­va­tal­nok jel­ké­pe lett. Fo­ga­lom­má vált az „ak­ta­tás­kás”. Egy kö­zép­pa­raszt, ami­kor meg­kér­dez­tem, mi­ért nem akar­ja fi­át to­vább­ta­nít­tat­ni, azt vá­la­szol­ta: „Nem aka­rom, hogy a fi­am in­gyen­élő, ak­ta­tás­kás fi­csúr le­gyen.” A té­esz után a gyer­mek­ne­ve­lés­ben is meg­vál­to­zik a fi­zi­kai mun­ka sze­re­pe. Az el­ret­ten­tés esz­kö­zé­vé vá­lik. Egy ta­nít­vá­nyom 1965-ben írott ma­gyar dol­go­za­tá­ból idé­zek: „Én édes­anyám mel­lett ül­tet­tem. – Gyor­sab­ban, gyor­sab­ban! – mond­ta édes­anyám. Nem bi­rok már gyor­sab­ban, mert na­gyon fáj a de­re­kam – nyög­tem ki nagy­ne­he­zen. – Bi­zony, kis­lá­nyom, ha nem ta­nulsz, egész éle­ted­ben ül­tet­hetsz – szólt is­mét édes­anyám… Sok­szor mond­ták gyer­me­ke­ik­nek: Ta­nulj, fi­am, va­la­mi mes­ter­sé­get, mer ha föld­mű­ves lösző, ak­kor na­gyon ke­ser­ves lösz az éle­ted. Lá­tod, ezt a leg­utol­só mes­ter­sé­get ne vá­laszd!” (Ta­nu­lói dol­go­za­tok­ból.)

Az ös­­sze­tar­to­zás tu­da­ta a ro­kon­sá­gi kap­cso­la­tok­nak igen nagy mély­sé­gű szá­mon­tar­tá­sá­ban nyi­lat­ko­zik meg. En­nek alap­ján il­lik a ro­kon­sá­got meg­hív­ni a la­ko­da­lom­ba. A test­vé­rek, nagy­né­nik és nagy­bá­csik, uno­ka­test­vé­rek, nagy­szü­lők, ke­reszt­szü­lők, ko­mák, ná­szok, só­go­rok ál­lan­dó­an ké­szek ar­ra, hogy épít­ke­zés­kor vagy pap­ri­ka­ül­te­tés­kor köl­csö­nö­sen se­gít­se­nek egy­más­nak. Ők azok, akik el­ső­sor­ban „pa­mo­dát” visz­nek a gyer­mek­ágyas anyá­nak, el­men­nek az idős ro­kon te­me­té­sé­re. Az apát­lan, anyát­lan ár­vá­ról nem­csak az elöl­já­ró­ság gyám­ügyi elő­adó­ja gon­dos­ko­dott, ha­nem a tá­vo­li ro­ko­nok is, mint er­ről egy ön­élet­rajz szí­ne­sen be­szá­mol. A szom­széd­ról meg az a vé­le­mény, hogy „előbb lát­juk, mint a na­pot”, va­gyis a jó szom­széd­tól vár­hat­juk leg­in­kább a leg­gyor­sabb se­gít­sé­get.

A fa­lu­kö­zös­ség­nek ez a csa­lá­di­as meg­hitt­sé­ge az el­len­tét­jé­be for­dult, mi­helyt bi­zo­nyos csa­lá­dok po­li­ti­ka­i­lag is tá­mo­ga­tott ha­ta­lom bir­to­ká­ba ju­tot­tak. A té­esz ve­ze­tő­ségének tag­jai ugyan­is igye­kez­tek kö­ze­li és tá­vo­li ro­ko­na­i­kat mi­nél kö­ze­lebb húz­ni a hú­sos fa­zék­hoz. Ezt az ál­la­po­tot fe­jez­te ki ak­ko­ri­ban – a ta­lán sza­miz­dat­ban is ter­je­dő – úgy­ne­ve­zett „té­esz mi­atyánk”, amely­ben, ha jól em­lék­szem, a ro­kon­ság tag­ja­it em­le­get­ték az iro­dák­ban meg a bri­gád­ve­ze­tők kö­zött. Az egy­kor mó­dos gaz­da, Ha­ran­go­zó Lász­ló élet­raj­zá­ban el­mond­ta, hogy emi­att volt kény­te­len ki­lép­ni a té­esz­ből.

A bá­tyai em­ber tör­vény­tisz­te­lő volt ugyan, de pél­dá­ul az ele­mi ér­de­ke­it sér­tő in­téz­ke­dé­sek ki­ját­szá­sá­ban óri­á­si gya­kor­lat­ra tett szert. A pap­ri­ka­mo­no­pó­li­um, a pap­ri­ka sza­bad ke­res­ke­del­mi ti­lal­mát is je­len­tet­te. En­nek el­le­né­re min­den idők­ben folyt a fe­ke­te­ke­res­ke­de­lem. Bő­szok­nya alatt vagy ka­bát bé­lé­sé­be varr­va vit­ték az ér­té­kes árut a pi­a­cok­ra. A be­adá­sok ide­jén több he­lyen vis­­sza­tér­tek az éj­sza­kai ha­da­ró csép­pel tör­té­nő vagy a ke­rék­pár kül­lő­in va­ló csép­lés­hez. A fe­ke­te­vá­gá­so­kat kény­szer­vá­gás­nak ál­cáz­ták, s gyak­ran él­tek a kor­rupt ká­de­rek meg­vesz­te­ge­té­sé­nek le­he­tő­sé­gé­vel. Tet­ték ezt an­nál is in­kább, mert azt mond­ták: „Ami­lyen az ad­jon- is­ten, olyan a fo­gadjis­ten.” Ha meg le­he­tett csi­nál­ni azt, hogy a be­adá­sát tel­je­sí­tő gaz­dát azért bün­tet­ték meg, mert az ut­cá­já­ban va­la­ki nem tel­je­sí­tet­te a kö­te­les­sé­gét, ak­kor a pa­rasz­ti ra­vasz­ko­dá­sok va­ló­ban csak a vé­de­ke­zés két­ség­beesett ref­le­xei vol­tak.

A ma­gán­tu­laj­don szent­sé­gé­be ve­tett hit meg­in­gá­sát jel­zi a té­esz ne­vé­re ki­ta­lált ko­ra­be­li szó­lás­mon­dás, mi­sze­rint: „Pi­ros Arany arany­bá­nya, aki nem lop majd meg­bán­ja.” A té­esz­be be­já­ró ta­gok ugyan­is ha ki­vit­tek egy lo­vat jó szer­szá­mok­kal ház­tá­ji­juk meg­mű­ve­lé­sé­re, es­té­re, fa­kó­hám­mal hoz­ták vis­­sza.

A meg­vál­to­zott hely­zet­be még­is leg­jobb volt be­le­nyu­god­ni, s a jel­szó az lett, hogy: „Ha má ránk kö­töt­ték a ko­lom­pot, ak­kor ráz­zuk.” A té­e­szek nagy ál­la­mi tá­mo­ga­tá­sok­kal, ügyes ag­ro­nó­mu­sok­kal („agro­mó­nus­nak” vagy tré­fá­san „ug­ró­mó­kus­nak” ne­vez­te őket a nép) in­gye­nes di­ák- és hon­véd­sé­gi mun­ká­val, gyors gé­pe­sí­tés­sel még­is­csak egy­re jobb ered­mé­nye­ket ér­tek el. A tag­ság pe­dig a szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ban ta­lán ma­gyar sa­já­tos­ság­nak szá­mí­tó ház­tá­jik­ban cso­dá­kat mű­velt. Nagy­ság­ren­dek­kel ki­sebb te­rü­le­ten, arány­ta­la­nul na­gyobb jö­ve­de­lem­re tett szert. El­ter­jedt a cső­ku­tas ön­tö­zés és fó­li­ás ker­tész­ke­dés. Meg­je­len­tek a kis­ipa­ros­ok ál­tal bar­ká­csolt „cset­te­gők”, a két­ke­re­kű, em­ber­húz­ta „ház­tá­ji ko­csik”, a ke­rék­pár­ok­ra meg óri­á­si cso­mag­tar­tó­kat sze­rel­tek. Így pró­bál­ták az ál­la­ti iga­erő hi­á­nyát pó­tol­ni. Leg­utóbb pe­dig a mo­dern au­tók­hoz kap­csolt után­fu­tók he­lyet­te­sí­tik a pa­raszt-­ko­csi­kat.

A föld­sze­re­tet a föld­szer­zés vá­gyá­ban mu­tat­ko­zott meg leg­in­kább. A föld­höz ju­tás föld­osz­tás, örök­lés vagy vá­sár­lás ré­vén leg­több em­lé­ke­zés­ben sze­re­pel. A plety­ka sze­rint egy nagy­gaz­da min­dig ar­ra biz­tat­ta bé­re­se­it, hogy min­den szán­tás­kor leg­alább egy ba­ráz­dát szánt­sa­nak el a szom­széd­tól, mert pusz­tán ez­ál­tal is hol­dak­kal gya­ra­po­dik éven­ként a bir­to­ka. De még egy nincs­te­len if­jú pár is ar­ra tö­re­ke­dett, hogy mi­e­lőbb meg­vá­sá­rol­has­son egy né­hány­száz öles par­cel­lát. Má­ra el­ju­tot­tunk oda, hogy a meg­öre­ge­dett nyug­dí­jas egy­ko­ri gaz­dák nyűg­nek ér­zik vissza­ka­pott föld­je­i­ket. Azo­kat nem mű­ve­lik, ga­zo­san hagy­ják. Nincs ér­té­ke a föld­nek. Akár in­gyen is oda­ad­ják bár­ki­nek, aki el­vál­lal­ja.

A bá­tya­i­ak pö­rös­kö­dő ter­mé­sze­te is a föld­szer­zés vá­gyá­val ma­gya­ráz­ha­tó. Már a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a több mint tíz esz­ten­de­ig tar­tó úr­bé­ri per is az­zal a ta­nul­ság­gal szol­gált, hogy a fa­lu kö­zös erő­vel sem győz­het a társ­bir­to­kos­ság­gal, a nagy­bir­tok­kal szem­ben. A pe­res­ke­dé­si kedv azon­ban a XX. szá­zad­ban új­ból fel­tá­madt, ami­kor az úgy­ne­ve­zett „par­ti bir­to­ko­so­kat” egy mér­nök föl­vi­lá­go­sí­tot­ta ar­ról, hogy a Du­na sod­ra ál­tal föld­je­ik nö­ve­ked­nek, s a nö­vek­mény nem a szom­szé­dos aka­dé­mi­ai nagy­bir­to­kot il­le­ti. Az éve­kig el­hú­zó­dó pert vé­gül meg is nyer­ték, de a per­költ­ség töb­be ke­rült, mint az új szer­ze­mény ér­té­ke. Az igaz­ta­lan vagy an­nak tar­tott örö­kö­sö­dés, vagy az, hogy ki tart­ja el az öre­ge­ket, sok csa­lá­dot ál­lí­tott szem­be egy­más­sal nem­ze­dé­ke­ken át. A gyű­löl­kö­dést egy-egy la­ko­da­lom al­kal­má­val azon­ban föl le­he­tett füg­gesz­te­ni, il­lett el­men­ni a be­szé­lő vi­szony­ban sem le­vő ro­kon gyer­me­ké­nek lag­zi­já­ba, mert mint egy as­­szony ma­gya­ráz­ta: „Most la­ko­da­lom van, most nem köll ha­ra­gud­ni.” Olyan volt ez, mit a kö­zép­ko­ri treuga Dei.

A té­esz­szer­ve­zés­kor a pa­raszt­em­be­rek­nek le kel­lett mon­da­niuk ar­ról a ter­me­lő­esz­köz­ről, a föld­ről, ami ad­dig éle­tük ér­tel­mét je­len­tet­te. Ho­gyan él­ték ezt át? Er­ről szin­te min­den élet­rajz­ban ol­vas­ha­tunk...

Töb­ben be­szá­mol­tak ró­la, mi­lyen ra­vasz­sá­gok­kal pró­bál­ták né­mely mun­ka­esz­kö­zü­ket, hen­ge­rü­ket, ko­csi­ju­kat meg­men­te­ni a kö­zös­től si­ker­te­le­nül. A lo­vak azon­ban töb­bet je­len­tet­tek, mint egy­sze­rű mun­ka­esz­köz. A ló szin­te tár­sa volt a pa­raszt­em­ber­nek a mun­ká­ban, aki­re büsz­ke volt, aki­vel be­szél­get­ni szo­kott, és akit ter­mé­sze­te­sen óvott, gon­do­zott. A ló is sze­ret­te gaz­dá­ját, ra­gasz­ko­dott hoz­zá. Ha hos­­szabb idő­re igény­be vet­te a ka­to­na­ság, gaz­dái ott­hon csak­nem an­­nyit em­le­get­ték, mint egy had­ba vo­nult csa­lád­ta­got. Me­sé­lik, hogy a har­min­cas évek­ben Je­len­csity Gás­pá­rék lo­va­it is be­so­roz­ták, be­vo­nul­tat­ták. Né­hány hét múl­va egy gya­kor­la­to­zó hon­véd fo­ga­tolt tü­zér­üteg vo­nult vé­gig a fa­lun. Hir­te­len az egyik fo­gat be­ka­nya­ro­dott Je­len­csi­tyék ka­pu­ja elé szer­ko­csis­tul, ágyús­tul. A ba­kon ülő tü­zér hi­á­ba ütöt­te-ver­te a lo­va­kat, azok ad­dig nem moz­dul­tak on­nan, amíg nye­rí­té­sük­kel ki nem hív­ták gaz­dá­ju­kat. A lo­vat ment­he­tet­le­nül be kel­lett ad­ni. Apó­som, míg te­het­te, ház­tá­ji föld­je meg­mun­ká­lá­sá­ra min­dig ré­gi lo­vát, a Csil­la­got hoz­ta ki. Csil­lag ilyen­kor min­dig bol­dog­nak lát­szott, mert bi­zony a kö­zös is­tál­ló­ban kö­zös ló­nak sok­szor turos (se­bes) volt a há­ta. (Kez­dett ki­ala­kul­ni a cse­léd­men­ta­li­tás, a té­esz­dol­go­zó már nem pa­raszt, nincs tu­laj­do­no­si tu­da­ta, csak me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás.) Mond­hat­juk em­ber­te­le­nül, nem ál­lat­hoz mél­tó mó­don tar­tot­ták a jó­szá­go­kat. A lo­vak­tól va­ló meg­sza­ba­dí­tás, az üres is­tál­ló lát­vá­nya nem egy gaz­dát az ön­gyil­kos­ság gon­do­la­tá­ig vitte el

Tud­juk, hogy a pa­rasz­ti kul­tú­ra a ha­gyo­má­nyok kul­tú­rá­ja. A pa­rasz­ti tár­sa­da­lom mé­lyén a meg­tar­tó és meg­újí­tó erők küz­del­mé­ben az előb­bi­nek van dön­tő sze­re­pe. A bá­tya­i­ak is ra­gasz­kod­tak a sa­já­tos­sá­ga­i­kat ki­fe­lé és be­fe­lé is rep­re­zen­táló ha­gyo­má­nya­ik­hoz. E ha­gyo­má­nyok pe­dig a szó­be­li­ség és a meg­mu­ta­tás ré­vén szár­maz­nak át az if­jabb nem­ze­dék­re. A bá­tyai folk­lór ku­ta­tá­sa so­rán rá­jöt­tem, hogy már a XVIII. szá­zad ele­jé­ről szár­ma­zó ima­köny­vek­ben igen sok ér­té­kes szö­ve­get, éne­ke­ket, apok­rif imád­sá­go­kat je­gyez­tek föl kéz­írás­sal. Az 1960-as évek­ben pe­dig akad­tak olya­nok, akik me­sé­ket és nép­dal­szö­ve­ge­ket ír­tak le fü­zet­szám­ra. Még egy fűz­fa­po­é­tá­ja is volt eb­ben az idő­ben a fa­lu­nak. A szó­be­li­ség te­hát fo­ko­za­to­san át­ad­ta he­lyét az írás­be­li­ség­nek.

Mó­ricz egyik no­vel­lá­já­ban írt ar­ról, hogy Szat­már­ban a mó­dos ro­kon­ság egy-egy ün­ne­pi al­ka­lom­mal meg­éne­kel­tet­te az egyik sze­gény ro­kon kis­lányt, s ezért még né­hány kraj­cárt is adott né­ki. Bá­tyán Engyel Gyu­lá­né ha­son­ló, szá­má­ra ked­ves em­lé­két me­sé­li el a har­min­cas évek bú­csúi ese­mé­nyei kö­zül... Il­­lyés Gyu­la meg el­mond­ta, hogy a pusz­ták vi­lá­gá­ban a ná­luk es­tén­ként ös­­sze­jö­vő ha­ris­nya­kö­tés­sel fog­lal­ko­zó as­­szo­nyok szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra ő, a kis­fiú, a köny­vek­ből ol­va­sott föl. Bá­tyán még az 1920-as évek­ben is meg­volt ez a szo­kás. A jó­mó­dú, de még csak öt­éves He­ge­dűs P. Jó­zsef a ka­to­li­kus kör­ben a gaz­dák­nak új­sá­got, a sze­gény Perity Já­nos is­ko­lás ko­rá­ban a szál­lá­sok nép­ének té­li ös­­sze­jö­ve­te­le­in az An­gyal Ban­di foly­ta­tá­sos re­gé­nye­it ol­vas­ta föl.

Le­he­tet­len ész­re nem ven­nünk ezek­ben a je­len­sé­gek­ben a pa­raszt­ság íz­lés­vál­tá­sát, új kul­tu­rá­lis igé­nye­i­nek je­lent­ke­zé­sét. A pa­raszt­em­ber már nem ma­ga akar éne­kel­ni, ha­nem in­kább fi­zet, hogy más nó­tá­zá­sá­ban gyö­nyör­köd­jék. Már nem a fo­nók tár­sas­já­té­ka­it játs­­szák, ha­nem hall­gat­ják a könyv iz­gal­mas tör­té­ne­tét. Ér­de­kes lel­ki fo­lya­mat rej­tő­zik e mö­gött. A fa­lu né­pe le­mond kul­tú­ra­te­rem­tő ál­la­po­tá­ról, s kezd eb­ben is fo­gyasz­tó­vá vál­ni. Eh­hez már elő­adó­ra, sztár­ra van szük­sé­ge. A kö­zös­ség még együtt van, de pas­­szi­vi­tás­ra kár­hoz­tat­va. Ta­lán itt ke­res­het­jük ko­runk te­le­ví­zi­ós el­szi­ge­te­lő be­zár­kó­zá­sá­nak kez­de­te­it.

A fa­lu fér­fi la­kos­sá­ga már az el­ső vi­lág­há­bo­rú után ki­vet­kő­zött ma­gya­ros jel­le­gű nép­vi­se­le­té­ből, hogy fel­ve­gye a gyár­ipar eu­ró­pai egyen­ru­há­ját. A XIX. szá­zad vá­ro­si di­vat­já­ra em­lé­kez­te­tő hos­­szú bő­szok­nyás női vi­se­let to­vábbélt. 1956-ban vég­zett az a nyol­ca­dik osz­tály, amely­nek ta­nu­lói utol­só­ként még ezt hord­ták. A tor­na­óra, a mo­tor­bi­cik­li, a gyá­ri mun­ka nem ked­vez­tek a ha­gyo­má­nyos öl­tö­zet­nek. A nép­vi­se­let jelfunk­ci­ó­ja is hoz­zá­já­rult a fo­lya­mat gyor­sí­tá­sá­hoz, mert az 1950-es évek­ben Ka­lo­csán szem­fü­les elv­tár­sak vi­se­le­tük alap­ján pen­de­rí­tet­ték ki a ke­nyé­rért sor­ban ál­lók kö­zül a bá­tyaia­kat.

Va­jon mi­lyen volt a bá­tya­i­ak vi­szo­nya azok­hoz, akik­nek nem volt köz­vet­len kap­cso­la­tuk a föld­del? A he­lyi ipa­ro­sok, ke­res­ke­dők leg­több­jének szin­tén volt föld­je, s ezt nem­csak bér­be ad­ták, ha­nem ma­guk is dol­goz­tak raj­ta. Élet­mód­juk sem sok­ban kü­lön­bö­zött a pa­rasz­to­ké­tól, leg­fel­jebb ipa­ros ru­há­za­tuk, ös­­sze­tar­to­zás tu­da­tuk (kü­lön kocs­má­juk volt, bál­ja­ik vol­tak) vá­lasz­tot­ta el őket a fa­lu né­pé­től. Ér­tel­mi­sé­gi – egy-két pap, ta­ní­tó – a XX. szá­zad kö­ze­pé­ig alig ke­rült ki so­ra­ik­ból. (Van kis­ke­res­ke­dő le­szár­ma­zott ál­tal írott és ta­ní­tói élet­rajz is gyűj­te­mé­nyem­ben.) Rá­juk büsz­kék vol­tak. Meg­ad­ták ne­kik a tisz­te­le­tet. Egy pa­raszt­lányt, ha ta­ní­tó­nő lett, már ko­ráb­bi ba­rát­női is ma­gáz­ni kezd­ték, idős szom­szé­dai kis­as­­szo­nyoz­ták, ke­zit­csó­ko­lo­moz­ták. Nem ke­res­ték ve­lük a kap­cso­la­tot, tá­vol­ság­tar­tók vol­tak ve­lük szem­ben. A He­ge­dűs csa­lád azért já­rat­ta pol­gá­ri­ba, ké­sőbb bu­da­pes­ti ke­res­ke­del­mi is­ko­lá­ba fi­át, hogy be­lő­le iga­zi pap­ri­ka-nagy­ke­res­ke­dőt ne­vel­je­nek. Ő azon­ban, bár jó ta­nu­ló volt, nem vál­lal­ta ezt a szá­má­ra ide­gen élet­for­mát, ab­ba­hagy­ta ta­nul­má­nya­it, és ha­za­jött gaz­dál­kod­ni. Ha­ran­go­zó Lász­ló em­lé­ke­zé­sé­ben el­mond­ja, hogy húsz­hol­das édes­ap­ját, aki köz­sé­gi es­küdt volt, azért sze­ret­te a nép, mert min­dig „az urak el­len volt”. Fel volt há­bo­rod­va, ami­kor a kép­vi­se­lő­tes­tü­let az ura­dal­mi in­té­ző ja­vas­la­tá­ra meg­sza­vaz­ta, hogy a Jur­csek-fé­le be­adás ide­jén, a há­bo­rú alatt, épp a leg­sze­gé­nyebb em­ber mar­há­ját vit­ték el, nem az Aka­dé­mia jó­szá­gát. Mó­do­sabb csa­lá­dok azon­ban a ma­guk rang­já­nak el­is­me­ré­sét lát­ták ab­ban, ha el­lá­to­gat hoz­zá­juk pél­dá­ul az is­ko­la­igaz­ga­tó. Va­ló­já­ban azon­ban le­néz­ték a füg­gő sor­ban élő, kis­pén­zű in­tel­li­gen­ci­át. Az or­vos, gyógy­sze­rész, a fő­jegy­ző csa­lá­di éle­té­ről alig szi­vár­gott ki va­la­mi a ná­luk dol­go­zó cse­léd­lá­nyon ke­resz­tül. De ők itt is­mer­ked­tek meg né­hány szo­kat­lan étel­faj­tá­val, sü­te­ménnyel.

A zsi­dó­ül­dö­zé­sek ide­jén az­tán a Rá­ko­si-kor­szak osz­tá­lyi­de­ge­ne­ket ki­te­le­pí­tő in­téz­ke­dé­sei so­rán épp a jó­mó­dú pa­raszt­ság mu­ta­tott leg­több meg­érést az ül­dö­zöt­tek iránt. Búj­tat­ta, be­fo­gad­ta őket. Ők az­tán a tör­té­ne­lem ke­re­ké­nek for­du­lá­sa után sok­fé­le mó­don se­gí­tet­ték vis­­sza jó­te­vő­i­ket.

Az egy­há­zi em­be­rek­kel – pap­pal, apá­cá­val, kán­tor­ral – szem­ben azon­ban a szí­vé­lyes­ség és a tel­jes alá­zat nyil­vá­nult meg. Még ki­sebb-na­gyobb hi­bá­i­kat is el­né­zik. Rit­kán for­dult elő ve­lük szem­ben el­len­sé­ges meg­nyi­lat­ko­zás. A re­form­kor­ban a nagy­mű­velt­sé­gű (ko­ráb­ban egye­te­mi ta­nár) Ko­ross plé­bá­nost pél­dá­ul azért nem sze­ret­ték, mert nem vet­te fi­gye­lem­be a né­pi val­lá­sos­ság szo­ká­sa­it, a pél­da­be­szé­de­ket nélkülözték túl logikus pré­di­ká­ci­ói.

A te­he­tő­sebb gaz­dák, akik­nek leg­több­jét ké­sőbb ku­lák­nak nyil­vá­ní­tot­ták, szi­go­rú er­köl­csi el­ve­ket val­lot­tak. Szen­ten­ci­a­sze­rű mon­dá­sa­i­kat, böl­cses­sé­gük bi­zo­nyí­té­ka­ként az utó­dok má­ig idé­zik. Mi­ért nem en­ged­te pél­dá­ul jó eszű fi­át a He­ge­dűs nagy­apa to­vábbta­nul­ni a föld­bir­to­kos meg a plé­bá­nos ké­ré­se el­le­né­re sem? „Na, és ha ki­ta­nít­tat­nám a fi­a­mat, mi le­het­ne egy ilyen pa­raszt­gye­rek­ből? Pap vagy sze­gény ta­ní­tó.” A kis­ku­no­kat, akik­hez ká­posz­tá­val jár­tak ke­res­ked­ni, így jel­le­mez­te: „Ezek a ku­nok mi­lyen gaz­dag em­be­rek. Tíz-húsz arany­ko­ro­nás­sal fi­zet­nek, nem is al­ku­doz­nak.” Fi­át így en­ged­te el az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ba: „Em­ber­re ne lőj, mert azt is anya szül­te, és Is­ten gyer­me­ke.” A szó­ra­ko­zás­ról ez volt a vé­le­mé­nye: „Bál­ba men­ni nem jó do­log. Az vagy sze­re­tőt, vagy nát­hát hoz a ház­hoz, ami­ből egyik se jó.” Hét gyer­me­ke volt, a gyer­mek­ál­dás­ról ezt mond­ta: „Is­ten ál­dá­sa a jó gye­rek, és az a leg­na­gyobb va­gyon is.” Kis­lá­nya ha­lá­lá­ba fe­le­sé­ge ez­zel nyu­go­dott be­le: „Is­ten ad­ta, Is­ten el­vet­te, le­gyen meg az ő szent aka­ra­ta.” A gaz­da fa­lu­hoz va­ló vi­szo­nyá­ról is szin­te ke­resz­tény szo­ci­a­lis­tá­nak ne­vez­he­tő vé­le­mé­nye volt: „Ha majd egy­szer meg­nő­sülsz, úgy vess, úgy arass, hogy le­gyen a csa­lá­dod­nak, és jus­son a sze­gé­nyek­nek is.” „A fe­le­sé­ged pe­dig úgy süs­sön ke­nye­ret, hogy min­dig jus­son a ké­re­ge­tők­nek.” 1945-ben ez­zel uta­sí­tot­ta vis­­sza a ne­ki is föl­aján­lott nagy­bir­tok­ból va­ló par­cel­lát: „…se há­zát, se me­ze­jét, se más­fé­le jó­szá­gát ne kí­ván­jad!” Ami­kor fia még szov­jet ha­di­fog­ság­ban volt, ahon­nan so­ha nem tért vis­­sza, férj­hez ad­ták egyik lá­nyu­kat, s nagy la­ko­dal­mat ren­dez­tek szá­má­ra. Ezt per­sze so­kan szó­vá tet­ték a fa­lu­ban. Az anya így re­a­gált a köz­vé­le­mény­re: „Most a lá­nyunk­nak lesz a nagy nap­ja, és vi­gad­jon min­den­ki. Mi pe­dig ott sí­runk, ahol sen­ki se lát.” Az előb­bi csa­lád tör­té­ne­tét az öz­vegy té­esz­el­nök-fe­le­ség ír­ta meg. Tör­té­ne­ti elő­ké­pe van an­nak a mon­dat­nak, amit élet­raj­za elő­adá­sa köz­ben édes­any­ja szá­já­ba ad. Egyút­tal jól ki­fe­je­zi a pol­gá­ro­so­dás mel­lett is pa­rasz­ti ha­gyo­má­nyo­kat őr­ző mó­dos gaz­da­csa­lád büsz­ke ön­tu­da­tát. A csa­lád­tör­té­net író­já­nak ap­ja, He­ge­dűs P. Jó­zsef ugyan­is a ma­ga 12 hold­já­val és pap­ri­ka-nagy­ke­res­ke­dői te­vé­keny­sé­gé­vel igen jó­mó­dú­nak szá­mí­tott a fa­lu­ban. Any­ja egy el­sze­gé­nye­dett ár­va abonyi ne­mes kis­asz­­szony, Bogáthy Fran­cis­ka, akit gyám­ja, a fa­lu föld­bir­to­ko­sa adott hoz­zá egy te­he­tős gaz­dá­hoz. Val­lá­sos ne­ve­lé­se mi­att már gye­rek­ko­rá­ban így em­le­get­ték: „Az a Jós­ka, aki a nagy köny­vet vi­szi a mi­sé­re.” Önál­ló ko­rá­ban la­ká­sá­ról már a har­min­cas évek­ben te­le­fo­non tud­ta in­téz­ni vá­sár­lá­sa­i­nak, el­adá­sa­i­nak egy ré­szét. Ez ügy­ben ren­ge­te­get uta­zott, sok­szor meg­for­dult kül­föld­ön is. Üz­le­ti for­gal­mát ma­ga re­giszt­rál­ta. Sok­fé­le, jobb és bal­ol­da­li új­sá­got já­ra­tott. El­ju­tot­tak hoz­zá Sza­bó De­zső Lúdas Ma­tyi Fü­ze­tei és a né­pi írók köny­vei kö­zül is egy­né­hány. Kö­zé­le­ti­sé­gét bi­zo­nyít­ja, hogy köz­sé­gi es­küdt és egy­ház­köz­sé­gi kép­vi­se­lő tes­tü­le­ti tag, rend­kí­vül tör­vény­tisz­te­lő volt. Az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sa el­le­ni fel­szó­la­lá­sa mi­att bí­ró­sá­gi íté­let nél­kül in­ter­nál­ták. Mé­lyen val­lá­sos em­ber, na­pi temp­lom­ba já­ró, így ne­ve­li gyer­me­ke­it is. Csa­lád­já­val együtt részt vesz az Eu­cha­risz­ti­kus Kong­res­­szus bu­da­pes­ti ren­dez­vé­nye­in, de Észak-Er­dély vis­­sza­tér­te után fe­le­sé­gé­vel el­lá­to­gat oda, hogy meg­mu­tas­sa ne­ki egy­ko­ri har­ca­i­nak szín­te­rét. Kor­tes­ke­dett egy kor­mány­pár­ti kép­vi­se­lő mel­lett. A pap­ri­ka­mo­no­pó­li­um kö­rül ki­rob­bant po­li­ti­kai har­cok­nak is egyik ve­zér­egyé­ni­sé­ge, s a Ma­gyar Fű­szer­pap­ri­ka-Nagy­ke­res­ke­dők Szö­vet­ke­ze­té­nek is egyik ve­ze­tő­je. Ami­kor a mi­nisz­té­ri­um­ban egy kül­dött­ség élén a bá­tyai pap­ri­ká­sok pa­na­szát ad­ta elő, a mi­nisz­ter meg­kér­dez­te tő­le: „Me­lyik zsi­dó ügy­véd ta­ní­tot­ta ki ma­gát er­re?” Mind­emel­lett hét gyer­me­ke kö­zül ötöt föl­ne­velt. Mó­dos há­zá­nak for­má­ja épp úgy őriz­te a pa­rasz­ti ha­gyo­má­nyo­kat, mint aho­gyan csiz­más, kucs­más öl­tö­ze­te is szin­te hi­val­ko­dó­an árul­ko­dott gaz­da mi­vol­tá­ról. Fi­á­nak is azt mond­ta: „A ká­posz­ta árá­ból ve­szünk ne­ked az And­rás na­pi vá­sá­ron egy té­li­ka­bá­tot. De nem akár­mi­lyet. Szép fe­hér bá­rány­bun­da bé­lés­sel, per­zsián gal­lér­ral, és hoz­zá kucs­mát is, hogy a lá­nyok meg­for­dul­ja­nak utá­nad.” A mély jel­ké­pes ér­tel­met őr­ző szer­tar­tá­sok a ma­gyar tár­sa­da­lom két szél­ső osz­tá­lyá­ban az arisz­tok­ra­ták­nál és a mó­dos pa­raszt­ság­nál ma­rad­tak meg leg­to­vább. Ami­kor He­ge­dűs P. Jó­zsef 1919-ben meg­nő­sült, az ősi ri­tu­á­lé sze­rint jár­tak el. „Édes­anyám az ak­ko­ri szo­kás sze­rint me­nyecs­ké­nek ment. Az anyós úgy vár­ta me­nyét, hogy az asz­tal­ra egy szép há­zi­szőt­tes szal­vé­tát tett, ar­ra szép pi­ros al­mát, és ab­ba an­­nyi ezüst­pénzt, amen­­nyi csak be­le­fért. Jel­ké­pül, hogy sze­re­tik a me­nyecs­két.” A kon­zer­va­tív for­ma­sá­gok­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás el­le­né­re gaz­dál­ko­dá­sá­ban egész sor újí­tást kez­de­mé­nye­zett. Gaz­dál­ko­dá­sá­nak kez­de­tén ki­cse­rél­te lo­va­it job­bak­ra. A szép­já­rá­sú, jó ló ran­got je­len­tett gaz­dá­já­nak. Ab­ban az idő­ben ugyan­is a fa­lu ver­sen­gett, ki­nek van­nak a leg­szebb lo­vai. Meg­ra­gad­ta az al­kal­mat ak­kor is, ami­kor a föl­bir­to­kos Új­vá­ry árul­ta föld­jét, min­den meg­ta­ka­rí­tott pén­zé­ért bir­to­kát gya­ra­pí­tot­ta. Sze­re­pe volt a csí­pős­ség­me­ne­tes fű­szer­pap­ri­ka ki­kí­sér­le­te­zé­sé­ben, a ma­jo­ran­na és a gyógy­nö­vény­ter­mesz­tés nép­sze­rű­sí­té­sé­ben. Míg a fa­lu né­pe el­ső­sor­ban az ön­el­lá­tás­ra tö­re­ke­dett, ő cse­kély bir­to­kán szin­te tel­jes egé­szé­ben az áru­ter­me­lés­re állt át. Egy­szer a fa­lu meg­rö­kö­nyö­dé­sé­re há­rom­ezer öl ká­posz­tát ül­te­tett, majd a ter­mést nem a he­lyi zsi­dó ke­res­ke­dő­nek ad­ta el, ha­nem jó­val drá­gáb­bért Kis­kő­rös­ön és Sol­ton ér­té­ke­sí­tet­te. „Volt olyan – ír­ja lá­nya –, hogy a Merk­ler-ma­lom­ban ti­zen­nyolc pár kő, csak az ő pap­ri­ká­ját őröl­te. (A ma­lom a vi­lág leg­na­gyobb pap­ri­ka­mal­ma volt, zsi­dó volt a tu­laj­do­no­sa, aki na­gyon sze­ret­te édes­apá­mat.)” Ami­kor egy négy­szög­öl­nyi bú­zát sem ve­tett, le­gény fi­át a lá­nyok az­zal kezd­ték bos­­szan­ta­ni, hogy nem lesz a csa­lád­nak ke­nye­re. Er­re mond­ta az­tán az anya azt a pro­vo­ka­tív mon­da­tot, ami egy fran­cia ki­rály­né­nak az éle­té­be ke­rült. „Mondd meg ne­kik, ha nem eszünk ke­nye­ret, majd eszünk ka­lá­csot.”

Ha­son­ló­kép­pen jó­mó­dú csa­lád volt Bá­tyán az egyik, Lo­vász ra­gad­vány­ne­vű Ha­ran­go­zó fa­mí­lia. Ér­de­kes, hogy ősü­ket még a XIX. szá­zad­ban gróf Vi­gyá­zó Fe­renc sá­ri­sá­pi bir­to­ká­ról azért köl­töz­tet­te bá­tyai bir­to­ká­ra, mert itt is ver­seny­lóte­nyé­sze­tet akart lé­te­sí­te­ni, s a Ha­ran­go­zó ős lett vol­na a lo­vá­sza. A terv, úgy lát­szik, du­gá­ba dőlt, de a Ha­ran­go­zók itt ma­rad­tak, s csa­lád­juk­ban ép­pen úgy, mint He­ge­dűs­ék­nél, ked­vel­tebb volt a ma­gyar szó a rác­nál. Ha­ran­go­zó Lász­ló mag­ne­to­fon­ba mond­ta csa­lád­ja tör­té­ne­tét. A nagy­pa­pa a XX. szá­zad ele­jén még negy­ven kis­hol­don gaz­dál­ko­dott (kö­rül­be­lül egy job­bágy­tel­ken). Négy gyer­me­ké­re tíz-tíz hol­dat ha­gyott. Ami­kor Már­ton fia meg­nő­sült, fe­le­sé­ge is ugyan­en­­nyit ho­zott a ház­hoz. Mi­vel Már­ton volt a leg­ki­sebb fiú, ő tar­tot­ta el szü­le­it, ami azt je­len­tet­te 1941-ig, hogy együtt lak­tak, együtt gaz­dál­kod­tak. A gaz­da­ság jö­ve­del­me fö­lött azon­ban az öreg gaz­da ren­del­ke­zett. Így tör­tén­he­tett meg, hogy a fel­nőtt, szin­tén már négygyer­me­kes Már­ton va­sár­na­pon­ként, ha el akart men­ni a ka­to­li­kus kör­be kár­tyáz­ni vagy egy po­hár sört meg­in­ni, ap­ja elé kel­lett áll­nia, hogy öt­ven fil­lért vagy egy pen­gőt kér­jen tő­le szó­ra­ko­zá­sá­ra. Szin­tén ér­vé­nye­sült ez a nagy­csa­lá­di füg­gő­ség a női ágon a gyer­mek­ne­ve­lés­ben. Ha a csa­lád­tör­té­net el­mon­dó­ja, Ha­ran­go­zó La­ci, ki­csiny ko­rá­ban zsí­ros ke­nye­ret sze­re­tett vol­na kap­ni, any­ja az aj­tó­ba ál­lí­tot­ta őr­szem­ként. Ha nagy­any­ja meg­je­lent, kö­hög­nie kel­lett, ez­zel je­lez­ve a ve­szélyt. Ad­dig édes­any­ja a kam­rá­ban meg­ken­te a ke­nye­ret gyer­me­ke­i­nek, majd zsí­ros fe­lük­kel le­fe­lé for­dít­tat­ta, s a zsír­ta­lan fe­lét szór­ta meg só­val-pap­ri­ká­val. Ha ugyan­is így lát­ta a szi­go­rú nagy­ma­ma, csak an­­nyit mon­dott: „Aki éhes, an­nak a sós-pap­ri­kás ke­nyér is íz­lik.” Ha a He­ge­dűs csa­lád­nak te­le­fon­ja volt a har­min­cas évek­ben, Ha­ran­go­zóék­nak meg nagy an­ten­nás de­tek­to­ros rá­di­ó­juk. He­ge­dűs Már­ton foly­ton úgy érez­te, hogy a bá­tyai mal­mok­ban ki­tű­nő pap­ri­ká­ját el­cse­ré­lik, ezért vi­dék­re vit­te ter­mé­sét őr­let­ni. A há­bo­rú alatt meg az itt ed­dig is­me­ret­len pri­ta­min pap­ri­kát kezd­te el ter­mel­ni, s job­ban ke­re­sett ve­le, mint a fű­szer­pap­ri­ká­val. Bé­re­se­i­vel úgy bánt, mint csa­lád­tag­ja­i­val.

A bá­tyai em­ber ugyan­úgy, mint a ma­gyar pa­raszt­ság túl­nyo­mó több­sé­ge, a XX. szá­zad­ban még mé­lyen val­lá­sos volt. A temp­lom min­den mi­sén, li­tá­ni­án zsú­fo­lá­sig meg­telt. Zen­gett az ének a kör­me­ne­te­ken. Hos­­szú ide­ig min­den új­hold va­sár­nap is kör­me­ne­tet tar­tot­tak. Ki­néz­ték ma­guk kö­zül azt, aki nem járt temp­lom­ba. Pap­ju­kat, kán­to­ru­kat, az itt mű­kö­dő apá­cá­kat szin­te tej­ben-vaj­ban fü­rösz­töt­ték. Egy-egy va­sár­nap né­me­lyi­kü­ket an­­nyi hely­re hív­ták meg ven­dég­ség­be, hogy ne­héz volt el­dön­te­nie, kit ne sért­sen meg vis­­sza­uta­sí­tá­sá­val. Az ér­se­ki lá­to­ga­tás­kor, el­ső­ál­do­zás­kor, bér­má­lás­kor ha­tal­mas ven­dég­lá­tá­so­kat ren­dez­tek. Ha bá­tyai pa­pot szen­tel­tek, meg­aján­dé­ko­zá­sá­ra a fa­lu szá­zez­re­ket gyűj­tött ös­­sze még a leg­utób­bi évek­ben is. A temp­lom, a zár­da és a kál­vá­ria ta­ka­rí­tá­sát, az úr­na­pi sát­rak fel­ál­lí­tá­sát min­dig an­­nyi­an vé­gez­ték, hogy gyor­san el­ké­szül­tek ve­le. Jó­mó­dú em­be­rek min­dig ál­lít­tat­tak út men­ti ke­resz­te­ket, temp­lo­mi szob­ro­kat vagy mo­za­ik ab­la­ko­kat A szent­sé­gek­kel min­den­ki élt, a vas­ár- és ün­nep­na­po­kat meg­tar­tot­ták. Meg­tar­tot­ták még azo­kat az ün­ne­pe­ket is, ame­lye­ket az egy­ház hi­va­ta­lo­san tö­rölt a kö­te­le­ző­ek kö­zül. Ilye­n vol­t a Jó­zsef nap vagy né­hány Má­ria-ün­nep. A böj­töt na­gyon szi­go­rú­an vet­ték, zsí­ro­sat sem fo­gyasz­tot­tak. Hús­ha­gyó ked­den ki­lú­goz­ták az edé­nye­i­ket. A pén­te­ki hús­ti­la­lom mel­lett szá­mo­san más na­po­kat is fel­aján­lot­tak, s rend­sze­re­sen böj­töl­tek ilyen­kor. So­kan jár­tak gya­log bú­csúk­ba Ka­lo­csá­ra, Ha­jós­ra, Sü­kösd­re, Má­ria­gyűd­re. Gyö­nyö­rű kö­zép­ko­ri apok­rif imád­sá­go­kat is­mer­tek, eze­ket gyak­ran le­ír­va a töb­bi ré­gi imád­sá­gok és éne­kek kö­zött ima­könyv­ük­ben őriz­ték. Egy ilyen imád­ság fel­vé­te­le­kor ma­gam is ta­nú­ja vol­tam, ami­kor az imád­ko­zó kö­zép­ko­rú as­­szony an­­nyi­ra át­él­te Krisz­tus szen­ve­dé­se­it, hogy ima köz­ben sír­va fa­kadt. Min­den ház­ban (sok­szor a ház hom­lok­za­tán) volt Má­ria szo­bor. A szo­ba szent sar­ká­ban a gyűdi gyer­tyák és a szen­telt­víztar­tó mel­lett őriz­ték. A né­pi ös­­sze­tar­to­zást fe­jez­te ki, hogy min­den te­me­té­sen ren­ge­te­gen vol­tak. S a te­me­tőt egyéb­ként is rend­ben tar­tot­ták, év­köz­ben kü­lö­nö­sen ün­nep­nap­ok ide­jén gyak­ran ki­jár­tak hoz­zá­tar­to­zó­ik sír­ja­i­hoz. Há­za­i­kat, sír­ja­i­kat be­szen­tel­tet­ték. A né­pi val­lá­sos­ság­ szép pél­dá­ja volt az ád­ven­ti Szent csa­lád-já­rás, a ki­len­ced imád­ko­zás, a ti­tok­cse­re, a ka­rá­csony es­ti ab­lak alat­ti ének­lés, az új­hold va­sár­nap kü­lö­nös tisz­te­le­te.

A bá­tyai em­ber egy­nek érez­te ma­gát a vi­lág­min­den­ség­gel. A val­lá­sos és a pro­fán nem vált el gya­kor­la­tá­ban egy­más­tól. Ha­son­ló­kép­pen egy volt szá­má­ra a ter­me­lés és a kul­tú­ra. Szá­má­ra a ke­nyér Krisz­tus tes­tét je­len­tet­te, amit ke­reszt­ve­tés­sel szelt meg, s ha le­esett, föl kel­lett ven­ni és meg­csó­kol­ni. A szán­tó­ve­tő a ha­tár­ban, ha meg­hal­lot­ta a dé­li ha­rang­szót, meg­ál­lott a mun­ká­ban, és ke­resz­tet ve­tett. Ke­reszt­ve­tés­sel, fo­hász­ko­dás­sal kezd­ték az ara­tást is. A meg­pil­lan­tott el­ső ke­reszt bú­za előtt il­lett le­tér­del­ni, s azt meg­kö­szön­ni azt Is­ten­nek. Jól mű­kö­dött az egy­há­zi szer­ve­zé­sű le­gény- és le­ányegy­let, az ol­va­só­kör. Az 1929-ben épült eme­le­tes Kle­bes­berg-is­ko­la hi­va­ta­lo­san ál­la­mi volt, de apá­cák is ta­ní­tot­tak ben­ne. Ko­ráb­ban a ta­ní­tás min­den­nap mi­se­hall­ga­tás­sal kez­dő­dött. A gye­re­ke­ket is val­lá­so­san ne­vel­ték, imád­koz­tat­ták, szá­mon kér­ték raj­tuk a temp­lom­ba já­rást. A gye­re­kek­nek az ut­cán di­csér­tes­sék­kel kel­lett kö­szön­te­ni a fel­nőt­te­ket... Szi­go­rú­an bün­tet­ték őket mi­se­mu­lasz­tás vagy il­let­len be­széd­jük mi­att. A Rá­ko­si- és a Ká­dár-kor­szak­ban Bá­tyán volt a já­rás­ban min­dig a leg­ma­ga­sabb a hit­tan­ra be­íra­tott gye­re­kek szá­ma. A Já­rá­si Párt­bi­zott­ság­nak tu­do­má­sul kel­lett ven­nie, hogy a bá­tyai párt­tag­ok in­kább ki­lép­nek a párt­ból, ha nem en­ge­dik ne­kik a temp­lom­ba já­rást, gye­re­ke­ik meg­ke­resz­te­lé­sét. Azt is le kel­lett nyel­ni­ük ké­sőbb, hogy Bá­tyán a kör­me­ne­te­ken a té­eszel­nök vi­szi a lo­bo­gót. Bár a ha­ta­lom a ta­ní­tó­kat kény­sze­rí­tet­te a hit­tan­be­íra­tás el­le­ni agi­tá­ci­ó­ra, a rend­szer ál­tal so­kat kár­hoz­ta­tott úgy­ne­ve­zett „ket­tős ne­ve­lés” ál­ta­lá­nos­nak volt mond­ha­tó. (A ta­ní­tó, aki ma­ga is meg­ke­resz­tel­tet­te gyer­me­ke­it, hit­tan­ra já­rat­ta őket, vál­lal­ta ezért a fe­let­te­sei fe­le­lős­ség­re vo­ná­sát, sőt eset­le­ges el­bo­csá­tá­sát. Majd őt is ar­ra kény­sze­rí­tet­ték, hogy agi­tál­jon a hit­tanra be­irat­ko­zás el­len.) Mind­ez két­ség­te­le­nül szin­te tu­dat­ha­sa­dá­sos ál­la­po­tot ho­zott lét­re az egész tár­sa­da­lom­ban, hi­szen mást kel­lett mon­da­ni az is­ko­lá­ban vagy a ta­nács­há­zán, mint oda­ha­za, ma­guk kö­zött.

A val­lá­sos élet­szem­lé­let, a hi­tért va­ló ki­ál­lás mo­men­tu­ma sok­szor sze­re­pel az em­lé­ke­zé­sek­ben. Benczé­né két kis­test­vér­ének ha­lá­lát „is­ten­ve­rés­nek” tart­ja. Az egy­re gya­ra­po­dó He­ge­dűs P. Jó­zsef ugyan­is a si­kert már sa­ját ma­gá­nak, a ma­ga okos­sá­gá­nak és ügyes­sé­gé­nek vél­te. Már egy ki­csit kez­dett el­fe­led­kez­ni az Is­ten­ről: né­ha-né­ha már a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­let is el­ma­radt. Ami­kor az­tán 1928-ban ki­tört a tí­fusz­jár­vány, „meg­be­te­ge­dett Ilon­ka és Jó­zsef, és a két gye­rek két hét alatt meg­halt. […] Ez tör­tént szü­le­im nagy bá­na­tá­ra, hogy fel­éb­red­je­nek, és vis­­sza­tér­je­nek Is­ten­hez. Ak­kor meg­fo­gad­ták, hogy a va­sár­na­pi szent­mi­se so­ha töb­bé nem ma­rad el. A ke­res­ke­dés­ben vas­ár- és ün­nep­nap so­ha nem csi­nál­tak üz­le­tet. […] Meg is tar­tot­ták egész ha­lá­lu­kig.”

A sze­gény–gaz­dag el­len­tét lé­te­zett, so­ha nem ve­ze­tett azon­ban osz­tály­har­cos in­du­la­tok­hoz, ám a nap­szá­mo­sok és a bé­re­sek né­ha-né­ha bor­sot tör­tek mun­ka­adóik or­ra alá. A leg­erő­sebb in­du­la­tot ta­lán ez a köz­mon­dás őr­zi: „Lé tart­ja a bé­rest, gaz­dát az átok.” A ka­lo­csai pusz­tá­kon szol­gá­ló De­csák Jó­zsef nyil­ván ott ta­nul­ta a két ré­teg el­len­té­tes ér­de­ke­it ki­fe­je­ző rig­must: Hogy pa­nasz­ko­dik a gaz­da? „Az eső esik, a bérös öszik, az idő ha­lad, a mun­ka ma­rad! Jaj, Istenöm, mi lösz be­lő­lünk?” A bé­res meg így fo­hász­ko­dik: „He­tes eső, hár­mas ün­nep, fe­hér kinyér pu­ha sza­lon­ná­val, ez köll a bérösnek!” Per­sze hogy éne­kel­ték itt is a bé­res vágy­álmo­kat ki­fe­je­ző nap­so­ro­lót, még­hoz­zá jel­leg­ze­tes má­so­dik fo­kon vég­ző­dő kó­ló-dal­la­mon:” Bár min­dig így vóna, / Hogy va­sár­nap vóna, / Sze­gény bérös le­gény­nek, / Jó dóga vóna. / Va­sár­nap bort in­ni, Hét­főn nem dó­goz­ni, Ked­den le­fe­küd­ni, Szer­dán föl­kel­ni, / Csü­tör­tö­kön mo­sód­ni, / Pén­te­ken öl­töz­ni, / Szom­ba­ton dél­után, / Lé­tá­nia után, / Ak­kor fo­gom kérdözni, / Mit fo­gunk dó­goz­ni.”

A ra­vasz­ko­dá­sok a vélt vagy jo­gos sé­rel­mek meg­tor­lá­sai vol­tak. A tör­vé­nye­sen meg nem ka­pott jo­gos bér tör­vény­te­len úton tör­té­nő vis­­sza­szer­zé­se. Kiss And­rás pél­dá­ul Kis­kő­rös­ről ke­rült bé­res­nek a bá­tyai gaz­dák­hoz, az­tán itt ra­gadt, bá­tyai lányt vett fe­le­sé­gül, csa­lá­dot ala­pí­tott, föl­det is szer­zett, iga­zi bá­tyai lett. Ő me­sél­te, hogy bé­res ko­rá­ban egyik tár­sa, aki egyéb­ként a gaz­da sze­gény ro­ko­na volt, igen sze­re­tett vol­na aludt­te­jet en­ni, de azt a fu­kar gazd­as­­szony min­dig a kam­rá­ba zár­ta el. Biz­ta­tá­sá­ra a kis­bé­res el­lop­ta a kam­ra kul­csát, s mi­kor egye­dül ma­rad­tak a ház­ban, ki­nyi­tot­ták a kam­rát, jól be­lak­tak aludt­tej­jel. Ez­után né­hány kö­csö­göt föl­bo­rí­tot­tak, s be­zár­ták oda a macs­kát. Mi­kor a gazd­as­­szony ész­re­vet­te a kárt, iszo­nyú ha­rag­ra ger­jedt, s el­kezd­te a macs­kát söp­rű­vel ker­get­ni, ami­ben a két bé­res még se­gí­tett is ne­ki.

„A ré­gi pa­rasz­ti kö­zös­ség a ma­ga pri­mi­tív szi­go­rú­sá­gá­val s egyen­sú­lyo­zott­sá­gá­ban meg­kön­­nyí­tet­te az egyén tá­jé­ko­zó­dá­sát a vi­lág dol­ga­i­ban, he­lye­seb­ben ezt a tá­jé­ko­zó­dást irá­nyí­tot­ta és ve­zet­te” – ír­ja Ortutay (Pa­raszt­sá­gunk éle­te, 1937). A pa­raszt­vi­lág fel­bom­lá­sá­val egy­re töb­ben pró­bál­koz­tak új utak ke­re­sé­sé­vel. Be­fe­je­zé­sül egy gaz­dag- és egy sze­gény­pa­rasz­ti in­dít­ta­tá­sú élet­pá­lyát sze­ret­nék be­mu­tat­ni. Az kö­zös ben­nük, hogy mind­ket­tő sze­rep­lő­je már az erő­sza­kos szo­ci­a­lis­ta tár­sa­da­lom­át­ala­kí­tás előtt meg­tet­te az el­ső lé­pé­se­ket, hogy ki­sza­ba­dul­has­son a ré­gi kon­ven­ció­rend­szer­ből.

Guzs­ván Mi­hály ter­je­del­mes írá­sa fel­fo­gá­sá­ban kü­lön­bö­zik a töb­bi­től. Ő már kis­sé kí­vül­ről és ma­ga­sabb­ról lát­ja éle­te for­du­ló­it, írá­sá­nak stí­lu­sán is meg­lát­szik, hogy sok hi­va­ta­los ira­tot fo­gal­ma­zott meg. Csa­lád­tör­té­ne­té­ben rész­le­te­sen le­ír­ja a gaz­dag Guzs­ván és Ma­to­ta csa­lá­dok ro­kon­sá­gi rend­sze­rét, ame­lyek bí­ró­kat is ad­tak a fa­lu­nak. Bár ő is bá­tyai pa­raszt­gye­rek volt, ám a leg­gaz­da­gabb fa­mí­li­ák kö­zé tar­to­zott nagy­ap­ja, sőt a fo­ko­za­tos el­sze­gé­nye­dés el­le­né­re még szü­lei is jó­mó­dú­ak vol­tak. Ami­kor azt ír­ja, hogy ma­jor­gaz­da édes­ap­ja ta­nyá­ján „fő­úri­an él­tek”, csak an­­nyit je­lent, hogy igé­nye­i­ket hi­ány­ta­la­nul ki tud­ták elé­gí­te­ni a pet­ró­leum­lám­pás vi­lág­ban, de a ha­tal­mas ál­lat­ál­lo­mány ren­ge­teg mun­kát is adott a csa­lád va­la­men­­nyi tag­já­nak. Azért ő meg­te­het­te, hogy vad­ma­dár to­jás­gyűj­te­ményt ál­lí­tott ös­­sze, vér­csét és őzi­két sze­lí­dí­tett, és so­kat ha­lá­szott, haj­tó­ként se­gí­tett ap­ja va­dá­sza­tai al­kal­má­val. Ta­lán ő volt az el­ső he­lyi pa­raszt­gye­rek, aki az ele­mi után pol­gá­ri­ba járt. Na­pon­ta ke­rék­pá­ro­zott be Ka­lo­csá­ra. Sor­sát az jel­le­mez­te, hogy min­dig ta­nu­lás­sal pró­bál­ko­zott ki­emel­ked­ni osz­tá­lyos tár­sai kö­zül. Le­ven­te­ok­ta­tó volt, fut­bal­lo­zott. A ka­to­na­ság szá­má­ra is né­mi ki­te­kin­tést en­ge­dett a tá­gabb vi­lág­ba, s ezt is ki­hasz­nál­ta élel­mes­sé­gé­vel, ami­kor a vis­­sza­ke­rült Bács­ká­ban árul­hat­ta ba­tyu­zó ván­dor­ke­res­ke­dő­ként jó ha­szon­nal a bá­tyai pap­ri­kát (Ez a sef­te­lé­si haj­lam más el­be­szé­lé­sek­ben is meg­je­le­nik. Már az el­ső vi­lág­há­bo­rús bá­tyai ha­di­fog­lyok is ilyen­fé­le mó­don igye­kez­tek sa­nya­rú sor­su­kon eny­hí­te­ni.) Az 1944-es köz­ség-ki­ürí­té­si pa­rancs ki­hir­de­té­se után a fő­jegy­ző uta­sí­tá­sá­ra vé­gig­jár­ta a fa­lut, s meg­nyug­tat­ta az em­be­re­ket, hogy ne men­je­nek se­ho­va. A me­ző­gaz­da­sá­gi és a kü­lön­fé­le köz­igaz­ga­tá­si gyors­tal­pa­ló tan­fo­lyam­ok vé­gül pe­dig a köz­gaz­da­sá­gi tech­ni­kum le­he­tő­vé tet­te szá­má­ra, hogy ipa­ri mun­kás, köz­ség­há­zi ír­nok, majd köz­igaz­ga­tá­si hi­va­tal­nok le­gyen, s el­jus­son – igaz, nem Bá­tyán – a já­rá­si VB-tit­kár­sá­gig. Mind­eköz­ben volt ré­sze a fél or­szá­got jel­lem­ző be­já­ró dol­go­zó élet­for­má­ban, be­lül­ről lát­hat­ta a min­den­ha­tó Párt ál­tal irá­nyí­tott köz­igaz­ga­tást. Min­den ál­lás be­töl­té­sé­hez a Párt sza­va volt a dön­tő. Eb­ben a vi­lág­ban is igye­ke­zett az úgy­ne­ve­zett „szo­ci­a­lis­ta ös­­sze­köt­te­té­sei” ré­vén, gyak­ran a kis­ka­puk meg­ta­lá­lá­sá­val se­gí­te­ni rá­szo­ru­ló em­ber­tár­sa­in. Az 1956-os for­ra­da­lom utá­ni meg­tor­lás lég­kö­ré­re jel­lem­ző, hogy a tiszt­vi­se­lő­ket – mint ír­ja – sa­ját iro­dá­juk­ban ver­ték a pu­faj­ká­sok, s Guzs­ván Mi­hály­nak is, aki pe­dig jó­for­mán lo­já­lis volt a rend­szer­hez, nem volt for­ra­dal­már, a köz­ség­há­za ab­la­kán ki­ugor­va kel­lett né­hány nap­ra el­tűn­nie. A szer­ző élet­út­ja kü­lön­fé­le ál­lá­sok el­fog­la­lá­sá­val és el­ha­gyá­sá­val foly­ta­tó­dott. Volt köz­sé­gi VB-tit­kár, ge­bi­nes ven­dég­lős, pin­cér, kór­há­zi gaz­da­sá­gi elő­adó, mű­sza­ki cso­port­ve­ze­tő.

Perity Já­nos né­hány hol­das szál­lá­si sze­gény­pa­raszt szár­ma­zá­sú em­ber. Jó eszű gye­rek, de nem ta­nul­hat kö­zép­is­ko­lá­ban. Már ti­zen­há­rom éves ko­rá­ban az aka­dé­mi­ai ura­da­lom­ba jár dol­goz­ni, gőz­gép­hez ke­rül fű­tő­nek, ké­sőbb trak­tort ve­zet, csép­lő és er­dei mun­kás. Sok min­den­nel pró­bál­ko­zik, hogy bol­do­gul­jon. Két hold jut­ta­tott föld­jén gaz­dál­ko­dik. Volt pap­ri­ka­mol­nár, gép­ko­csi­ve­ze­tő, har­ma­dá­ba, ne­gye­dé­be vál­lal föl­det. Egy da­ra­big ő a bá­tyai mo­zis. Ami­kor köz­ség­há­zi kéz­be­sí­tő, nem vál­lal­ja a transz­fe­rá­lá­si meg­bí­za­tást

Azt hi­szem, hogy na­gyon koc­ká­za­tos egy táj vagy egy fa­lu né­pét som­má­san mi­nő­sí­te­ni, még ak­kor is, ha en­nek a nép­ka­rak­te­ro­ló­gi­ák­tól a fa­lu­ku­ta­tó iro­da­lo­mig nagy ha­gyo­má­nyai van­nak. Köz­is­mer­tek a „sír­va vi­ga­dó ma­gyar”, a „fur­fan­gos szé­kely gó­bé” a ször­nyű­sé­ges, ka­ba­ré­mű­so­rok­ban má­ig élő Göre Gá­bor-i ka­ri­ka­tú­ra iro­dal­mi tí­pu­sai. Az iro­dal­mi fa­lu­szo­ci­og­rá­fi­ák­ban hasz­ná­la­tos a du­nán­tú­li „pol­gár pa­raszt”, a ma­tyó­föl­di „cif­ra­nyo­mo­rú­ság né­pe”, az or­mány­sá­gi, a sár­kö­zi „ön­pusz­tí­tó, egy­ké­ző” be­so­ro­lá­sok... Ortutay szol­ga­lel­kű „job­bágy és lá­za­dó pa­raszt­ja”, gő­gös, ki­zsák­má­nyo­ló „ba­sa­pa­raszt­ja” épp­úgy köz­is­mert ka­te­gó­ri­ák, mint Ve­res Pé­ter ra­ci­o­ná­lis gon­dol­ko­dá­sú „ri­deg­pa­raszt­ja”. A kö­zel­múlt­ban fel­fe­de­zik a pu­ri­tán, ön­ki­zsák­má­nyo­ló, uno­ká­i­nak gyűj­tő, fel­hal­mo­zó tí­pust, s vé­gül a tör­té­net be­fe­je­zé­se­képp meg­je­le­nik a szí­nen a vál­lal­ko­zó „utó­pa­raszt”. A fa­lu már nem a la­kó- és mun­ka­hely egy­sé­ge, la­kos­sá­gát pe­dig egy­re in­kább az el­tar­tot­tak (nyug­dí­ja­sok, szo­ci­á­lis se­gély­ből élők) je­len­tik.

A bá­tyai pa­rasz­ti (ön)életrajzokból az egyé­ni sor­sok girbe-görbe út­ja­in ke­resz­tül ki­bon­ta­ko­zik a XX. szá­za­di ma­gyar pa­raszt­ság egy kis kö­zös­sé­gé­nek sa­já­tos tár­sa­dal­mi kul­tú­rá­ja. Aho­gyan a sze­gé­nyes, de még­is­csak vé­dő-óvó me­leg fé­szek egy­re ri­de­geb­bé vá­lik, ahon­nan már rég ki­re­pül­tek más tá­jak­ra a fi­ó­kák, s amely­ből rö­vi­de­sen utol­só la­kó­ja is kihullik.