Marjai Éva

Kállai Kiss Bálint siralmas éneke

Tekints ránk Úristen

fényes szentélyedből,

irgalmazz mindenben

nékünk kegyelmedből.

Teremtéd egykoron

az eget s a földet,

a tajtékzó tengert

és a kies zöldet.

Lelkes állatokat,

kiket megáldottál,

Paradicsomkertben

boldogságban hagytál.

Ősatyánk bűnéért

egész világ szenved,

de Jézus véréért

bűnünket elengedd!

Bálványokat tettünk

ékes templomodba,

paráznává lettünk

neved káromolva,

Ellenségnek adtad

kincses országunkat,

rablóknak juttattad

minden javainkat.

Ültettél nyakunkra

istentelen népet,

nagy gyalázatunkra

elhagytad szentélyed.

Könyörülj mirajtunk,

szánd meg magyar néped,

keservesen sírunk,

így könyörgünk néked!

Tekints szent Fiadra,

véres keresztjére,

gondolj váltságára,

hárítsd azt népünkre!

Dicsértessél Atyánk,

s véled Fiúisten,

Szentlelked is áldánk

mindörökkön. Ámen.

Lázadás

Isten, verd meg a magyart

mardosó kétséggel!

Nyújtsd kínjait hosszan, mert

paktál ellenséggel.

Balsors ha húsába tép,

ne lásson jobb esztendőt!

Épp most játssza el e nép

a múltat s jövendőt.

Kivégzés

Lábujjhegyével még a széken állt,

de izmaiban nem volt több erő.

Gerinc s kötél feszült együtt s külön,

mint ösztönverte két vad szerető.

Körmével még pár barázdát kapart

a semmi arcán, majd alázuhant.

Az ingamozgás lassan elcsitult.

Eldőlt a szék, a sorsa. Kis kaland.

Vári Fábián László

Táltosok

Ki engem egyszer

kinéz magának,

sose nevezzen

kerti virágnak.

Ne itasson az

metszett pohárból,

szomjam eloltom

lába nyomából.

Pihenő párnám

keble friss halma,

vacsorám is két

jánycsecsű alma,

s mint csillagomban

meg vagyon írva –

(egy) magvát mutató

muskotály szilva.

Kinek velem van

hintázni kedve,

ágyékom völgye

legyen a nyerge,

álljon fölébem,

rogyjon rám árván.

Teste azúrral

erezett márvány,

nyelve idegen –

orosz vagy lengyel?

Tenyerem lába

alá a kengyel,

s hogy örömömet

szét ne kiáltsam,

gyönge csuklója

zabla a számban.

Szerelemről már

ne énekeljünk.

Két felleg között

villám a testünk,

nyelve belém vág,

szívem a porban –

nem baj, megmossuk

villányi borban –

de mintha lelkem

elkapta volna,

forró szeleket

zúdít rám torka,

szájának olvadt

méze kicsordul,

az én lovagom

gerincre fordul.

Vérbolond vércse,

vágok utána,

s lábát mögöttem

lakatra zárja.

Melyünk a préda?

Ha nem ő, én se.

Hátamban mégis

körmei kése,

szisszenek, rántom

vissza magamra,

hadd védekezzem

vállát harapva,

hasonlítsunk két

tüzes kerékre,

gördüljünk ki a

mennydörgő égre.

Szokoly Tamás

Jó voltam, jó vagyok, jó leszek

Jó voltam nektek úgy is,

korán deresedő halántékommal,

kőmázsákkal a homlokom előtt,

vadak rühesnek, kiváltnak titulált stigmáival a homlokomon,

rőt sörtéivel a kupámon,

éjjel, reggel, tegnapelőtt,

dermedt idegrendszerrel a diliházak portáljain toporogva.

Jó voltam nektek úgy is,

nyakamon-vállamon – így hittem, de igazán ám! –

egy Haza Társaimmal-vállalt nyűgeivel

és ritka boldogságaival,

hátizsákba pakolt családommal

5x5 négyzetméteren évekig,

ami fogadó, háló, gyerekszoba, konyha és spájz is,

persze benne krumpli is aligha.

Jó vagyok nektek így is,

lebénított lendülettel,

amit most nem az „Átkos”,

de demokratának demonstrált diktátorok

négyéves lüktetése diktál,

mert diktál és digitalizál és automatizál,

és impotencializál,

kitaszít és megaláz, de nem a porig – por alá!

Idegronccsá recsegtet egy országot

a kapitális vadak bandita csapata,

mások arcára kényszerítve – nem tudja?! –

símaszkos tökfödőt.

Rabolhatnék én is bankot,

bánthatnék bunkót,

rándíthatnám vállam, alatta megcsonkolt tüdőmmel,

de nem tehetem. Nem.

Nem, mert nekem a Sors nem az illegő

vállrándításokat szabta.

Nem, mert nekem nem lehet nem „nem”-et mondani

a pajkos pillantású, piszkos – mit piszkos?! –

mocskos, tömeges csalásra,

ahol Tokajok, Öszödök, Nyírbátorok,

s ki a franc tudja, milyen birtoklások

villantják zsugorodó agyam térképére Trianont

ebben az izzasztó májusi kánikulában.

Pünkösdölnöm kellene, s nem dőlni készülni kardba,

elárvultam, elszótlanodva egyre jobban,

s egyre többet foglalkozni a bizony mégis-rózsás-Zsókás-

ötasszonyos, rácsot-megkerülő múlttal,

amit rafináltan kifundáltak legendás parlamenterek –

nem! – kézen fogom ezt a félárvulttá vált

s egyetlen vérutánamú Lányt, a Lányunkat!

Vad idők ezek. Vad idők. Ezrek, tízezrek,

milliók nem látják

a csicsásan csillogó plázák kirakatai,

hülyévé degradált megasztárok

gügye gagyogásainak üvegpalotáljai mögött

a Lét-folytonosságot, a Lét-lényeget.

Pamaccsal, pamaccsal, macskafark-pamaccsal

simogatja pofikámat a Rend, az éppen győztes párt:

„Helyesen dobtad a dobba a voksod!”

Hideglelős napjaimat

fakó északi fények derűsítik,

és csikók fickándozó buzgalmával

csókolgatom Asszonyom nyakán a selymes bőrt, a csillogó pihét.

Frivol labdarózsák ringatóznak

az emlékek üvegházában jobbról

és a Telecom helyett egyetlen megmaradt Barátom

szociális hálójában rázom a rongyot,

intézem ügyeimet,

miközben a házikertész öntözi

a szanzavérák sárga pengeélű kardlapjait.

Paradicsomi pofont kapsz,

ez a siker, ez az elismerés,

de divatos pizzára sem elég a taps.

Zuhatagban dől rád – tavaszi eső! –

a rosszindulat, a vád, a rágalom, a sejtés.

Fájdalom fogsora rág, s te protézist cserélsz.

De örülhetsz, Öregem: a derekadon,

a derekadhoz, a gerincedhez sose kell, ne félj,

sose kell protézis!

Ne félj, az Istenit, nem riogat

huhogó hajnali hír: Meghalt a Hír,

mert a hír csak csupa iszony, rémisztés,

Hazád morzsává dörzsölése.

Aligha pislákol – agonizál a Hit, agonizál a Szeretet,

agonizál a Remény.

Ez nem döncölt-döngölt vallási dogma – ez Tény!

Bárányfelhőket legel a Nap,

fogynak, fogynak az árnyékos földi placcok:

paradicsominak tűnik a Kert,

mennyországnak a valóságos pokol.

Pukkadnak ígéret-luftballonok,

az agórán a kultúra sápadva sárgul,

farkasok törnek át rivaldákat –:

Itt is meneküljetek, barikák!

Hallod-e, te lüke: trombita trá-ráz?

Szaglod-e: gyantaszag, égett gumipofa?

Fenyők dőlésben, tölgyek roggyanóban, rothadóban.

Hol itt a Cél?

Hol itt az Eszköz-garmada?

Hol itt az Értelem, hajlékony mogyorófa?

Már megint kint fekszel tűző napon.

Már megint azt hiszed: Akárki

átléphet felhevült tested felett.

Már megint vezényelsz: Tatár, ki!

Már újra arra gondolsz, igen, arra,

arra a Lányra, akit sosem törölsz

ki zsarnok fejedből, hiába,

hiába minden, hiába őrölsz,

őrült fejedben feloldó gond,

már megint, megint azt forgatod.

Ne csináld, Fiú! – addig örülj,

amíg magad nem bánthatod.

Látom a szikét, amit nem láthattam,

belémsajdul, akár földbe az eke.

Honnan tudhatnám bizonyosan:

megértettél, megértettelek-e?

Jó leszek nektek úgy is.

Úgy: lilán, kéken, holtra-rúgottan,

a merevségtől föltupírozódott szakállam

kész Bakony-erdő, a Pilis vagy a Mátra

haláli nyugalomban.

Hátha kimondom akkor a kimondhatatlant,

amit még nem bírtam kimondani!

Hátha megoldom az egyenletet,

a lehetetlen rettenetet!

Hátha sikerül, az istenit, nem rontani!

Hiába közel hatvan év, nem történt semmi.

Még hozzád sem sikerült közelebb menni

egy bütykös-arasznyit, annyit se.

Jó lesz nektek úgy is:

nem történt semmi – de most, most, most

hátha sikerül kimondani, te bitang sehonnai,

aki valahovai azért voltam és még vagyok,

akár a csillám az éterben elillanok, elcsiklandok,

ellobbanok – nagyok a nagyok, de

jó leszek nektek úgy is,

bendőm borral csordultig saját undorommal,

szemem meredéséből lesimítva,

és hogy a lehúzott szemhéj-redőny mögött,

homlokom Alpoka mögött mit gondolok –

nem tudja még az Isten se:

Ki ez az elsikló porszemnyi hajó?

Úgy leszek igazán jó.

André András

Hirtelen átforrt

Esett a hó. De olvadt szintúgy egy iramban.

Frissen feselve gőzölögtek utcafrontok –

őszült óceánt elöntve sűrű rajokban

tündöklő zátonyokként kéklő bálna-foltok.

Űr-magból hasadt a fény. A pikkelyes tető

gyöngyöket pergetett, s a lúg-sikálta járda

szikkadni kezdett késő délután, hogy jelre

gyűlt s perelni kezdett egy örök-hű dalárda

– az ajtó leszakadt árnya tócsába dermedt,

súlytalan léghajón érkeztek könnyű fagyok –,

emberi szemnek láthatatlan, hűs lepelben

a tájat belengték angyali fuvallatok.

Míg jártam igézett vadként; hirtelen átforrt

hátamon pezsegve ezer apró buborék –

az éter lágy marása, illékony bélyege.

– Mint szűz lélek, tiszta s oly illatos volt a lég.

Fű s örök csönd

Most épp nem sár dagad; szelek süvöltenek,

titáni fagy van, hó és csillag-virradat.

Ragyog, mint jég, az ember benseje s rivall

mint kürtszó, űzve vérben-fölajzott vadat –

ím: fölszentelt disznót ölnek alkonyatkor.

Panaszos torkán át melléből fölszakad

a világ összes kínjaként a fájdalom.

A rőt hiány helyén fű s örök csönd fakad.

Hiába rontják

„Juszt se fogok kitántorogni,

hiába gyűlik körben az

aljasság, mint büdös zokni

otthon, a karosszék alatt!”

Gáspár László

Látom, barátom, szeretsz te élni,

bár csípi szemed nem csak a fagy.

Nem történt más; látsz, leírod.

S e szörnyű víziónak ára – hűha! – nagy.

S akkor mi van?, teszel reá, rekontra!,

dúdolgatsz, dünnyögsz, mérgeid bozótját

irtod, rögeszméd virágát gyomlálgatod.

Keserves hiteled hiába rontják –

huncut mosoly, mely néha érdes, tapad valódra

oly könnyedén mint más-valóhoz vérkamat.

Jovális úr vagy, ha izzadsz is szorongva,

s gyötör kitartón minden virradat –

keserves hiteled hiába rontják,

nem fog már rajtad átok s dicséret.

Fenyíthet fagy-pénz s dogma ökle:

szabad vagy, bármily nyűg az élet.

Balázs K. Attila

valami ólom gyűl

[milyen értelem rakja össze]

milyen értelem rakja össze

a táj céltalan csodáit

egy fűcsomó életét szemben

a heggyel, évszakok

mechanizmusát egy rovar

életével, a hússal

szemben kalcitot, mozgást

a helyhez képest

ahová elképzelt és lerakott végül

az isten.

[valahol]

valahol

a közelben rogyott össze bozontos

rossz szagú állat

de még a moha előtt, még

mielőtt benőnék indák magához

veszi csontvázát a hegy

és mindegy

napszakok rendje: álmodik

gravitációt

mely kék felé szippant.

végül mégis marad

ez a földbe vert templom,

s ezek a semmiből

idezuhant

szárnyak.

[kőlavinák zúdulnak ma]

kőlavinák zúdulnak ma a völgyre,

madarak szárnycsapásai

alatt sűrűsödik a nyár:

maga is kővé – gömbbé, függ

egy cseppben valami más

környék és eme pillanat között,

és görgünk mi is elszabadult

kő-kutyákként az idő

barlangjaiban, és elakadunk

hol aortává szűkül a vulkán

s a felszín előtt

elfogy

a járat.

[a levegő kristálytömbje]

a levegő kristálytömbje bogarak

emlékét tartja fogva, szétgurult

vadalmák közt járunk a nyár

olvadt-üveg herbáriumában, míg aztán

egy reggel

megfúlnak végül az időnek

a táj gyanta-szívébe ejtett darazsai s a tér

állványzatát piros-

fejű harkályok kopácsolják

titokban.

[kövekre tűzdeli lepkék]

kövekre tűzdeli lepkék

árnyékát a nyár,

konok és mozdulatlan mezők

üveg mögötti rovargyűjteménye.

hegyek lassú állkapcsai közt

angyalok

romjai hevernek akár

széltörésben a fák, s amivé lepkéket

álmodnak évszakok:

csikordul, őrlődik lomhán az ásvány

a táj alatt alvó madár

testében.

Tarbay Ede

Facies iani, anno domini MMV

A rettegés, a félelem

kétféle Janus-arcot formáz.

Hiába nyújtom két kezem,

a válasz mindkét arcon: rossz máz.

Miféle őrült hangzavar

kuszálja szűk terünket össze?

Hol és kié a diadal,

ha bélyeg üttetik a bőrre?

A felfakasztott múltra – csönd.

A Janus-arc – egy – vigyorog.

Leplek mögött, de torz a csőd.

Ki tépi szét a kárpitot?

Mikor lesz végre minden tiszta?

Meddig a cinkos hallgatás?

Őszinte már csak a borissza?

Ezer sunyira néha száz?

Miféle mérték méri meg

az emberségek mérlegét?

A tetszhalott, ha élni kezd,

megvallja végül mesterét?

A legutolsó pillanat előtt

meg kell nevezni azt, ki állt

mögötte, melyik arc szavára jött,

kopár vagy termő tőle a világ.

Madárhalál

Mi lesz veletek, szép tudatlan

madár-népség,

van-e bennetek annyi készség,

hogy a mikroszkópalakzatban

láthatót legyőzve

magasba szálljatok,

és ha kell, a meggyötört földre,

mint egészséges állatok.

A válogató ösztön

talál-e füvet vagy magot a földön,

mit nem mérgezett meg az ember?

Miben lappangott az a vírus,

mint trópusi posványban krokodilus,

periszkóp-szemmel?

Ha tőletek is félni kell,

utolsónak maradt barátok,

ha majd a tél, és magra szálltok,

kit nem cserélnék senkivel,

akik a hóval megtaláltok?

Tavaly már ősszel jeleztétek,

még nincs helyén a deszkalap, étek,

tegyem azt, ami megszokott

nektek, nekem, ha nincs mit enni.

Szotyola magján osztozott

cinkecsoport, veréb, seregnyi.

Mi lesz veletek? Ki fog eltemetni?

Lesznek-e néktek emlékoszlopok?

Bakos Kiss Károly

(Baudleaire)

Albatroszait az ég leejti már

A víz szinére színes sanzonok

A szív akár egy tengerár lobog

Mint hűvös illatok lehull a nyár

A földre ón majd hófehér homok…

Még ragyog a lomb hát ragyogj szamár

Míg ágyadnál ha fészkel asszonyod

A holdkaréjú éj ezüstje vár

Te tört madár hajók padlatáról

Ki hullton is csak tiszta kékre vágysz

Elkötik a vén lovat a fától

Te tél tövében görnyedő akác

Ki jól tudod kialszik magától

Ha távol reszkető tüzekre látsz

Víziszonett

Sirály szája vizet ér

Karcol éles csíkokat

Vonaglik a résnyi tér

S beforr híre sem marad

Csapongása oly fehér

Ejt tükörre ráncokat

Elkezdődik s véget ér

Végtelen e láncolat

Uram várjon még a baj

Körbeúsznak halrajok

Magam is csak hal vagyok

Súrlódás aortazaj

Habmoraj a vadvizen

Tengeremhez elviszen

Mint az a nő

Mint az a nő az erzsébeti kocsmán

Puskint tudott és oroszul

Éreztem

Mögülünk az ocsmány

Háttér halkan kiszorul

Tán hittem is

Csak az marasztal

Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint

De ittunk még

S a nyirkos asztal

Lassan ocsmány lett megint

Kiss Benedek

Akácfa-függöny

Akácfa csipkéje függönyzi a holdat.

Lámpák és részegek világolnak.

Vége a hétnek, weekend van, nyár van,

s mi minden bújik egy szembogárban.

Sminkelve tűhajúra a jampec

whyskiről whyskire, pubról pubra megy.

Kis lotyók, jó motyók vihorásznak,

„cső” a köszönés, nincs magyarázat.

Az ukrán urak biztosra mennek,

pezsgőjük mellé puncit rendelnek.

Egy közömbös fiú fehér trikóban

zubogva brunzol a bozótosban,

a hajléktalan meg – új még a státus –

lelóg a padról, a lába csákányoz.

S a milliárdos? Szuszog s nem borzad,

számlája percenként ezreket duzzad.

A hold nem érti,

akácfa-függönyét rázza.

Lámpák és részegek világolása.

Szép elmúlás

Az öregedő Utassy Józsefnek

Hordalékával a szív elnehezül,

de a vérfolyam zubog tovább.

Mi messze volt, folyton messzebb kerül,

szétfoszlik, összeáll, mint délibáb.

Az ember súlyoknak már nem feszül,

lágy kenyéren is nyammogva rág.

Mi messze volt, folyton messzebb kerül,

de a vérfolyam zubog tovább.

Szétfoszlik, összeáll a délibáb,

a nagy kő félútról lehengerül,

pereg a pillanat, akár a mák,

páncél rozsdállik, ín revesül,

hordalékával a szív elnehezül,

s a lelkiismeret a semmi szalmáján rág.

Emlékek

Csanády Jánosnak

Emlékek,

nemlétek,

emtetők,

nemlétek,

emlékek,

széptevők!

Jobblétek,

emlékek,

borisszák,

emlékek,

jobblétek,

ti tiszták!

Emlékek,

nemlétek,

felbújtók,

rosszlétek,

emlékek,

vérívók!