OLASZ SÁNDOR

 

Regény és történelem,

avagy miért nem írt Németh László történelmi regényt?

 

 

A cím­ben föl­ve­tett kér­dés már csak azért is el­gon­dol­kod­ta­tó, mert Né­meth Lász­ló élet­mű­ve köz­is­mer­ten a szen­ve­dé­lyes his­tó­ri­ai ér­dek­lő­dés je­gyé­ben for­má­ló­dott. „Hal­lat­lan gyönyörűséget”1 ta­lált a ré­gi ko­rok és em­be­rek föl­élesz­té­sé­ben. Az „óra­adók ki­rály­sá­gát” él­ve­ző író a ré­gi ma­gyar mű­vek­re a tör­té­ne­ti ér­zék föl­éb­resz­té­sé­vel pró­bált rá­ka­pat­ni. A tör­té­ne­lem az iro­da­lom meg­fe­le­lő­je le­het, s „az iro­dal­mi mű a tör­té­ne­lem il­luszt­rá­ci­ó­ja”.2 Hogy­ne tud­ta vol­na, más a ta­ní­tás és más az iro­da­lom. A tör­té­ne­lem­szem­lé­let el­pusz­tí­tá­sát, a tör­té­nel­mi ér­zék meg­ölé­sét azon­ban olyan ha­tal­mas ve­szély­nek tar­tot­ta, hogy eb­ben a küz­de­lem­ben oly­kor az iro­da­lom prag­ma­ti­kus fel­fo­gá­sát is meg­en­ged­he­tő­nek tar­tot­ta. Ma már lát­juk, mi­vel jár, ha az em­bert meg­foszt­ják an­nak tu­da­tá­tól, be­lá­tá­sá­tól, hogy mi­kor mi volt, mi tar­to­zik ös­­sze, és mi nem. A tör­té­nel­mi am­né­zia nem a kö­zel­múlt­ban kez­dő­dött. „…a ma­gyar szel­lem, mi­köz­ben az esz­mék­kel egy­re ma­ga­sabb­ra ra­gad­tat­ta ma­gát, a tör­té­nel­mi múl­tat fok­ról fok­ra ki­rúg­ta ma­ga alól, ha­nem, hogy ez a múlt nem­csak múlt, de je­len is” – ez Né­meth sze­rint már Ke­mény Zsig­mond­nak is nyug­ta­la­ní­tó föl­is­me­ré­se volt.3 A tör­té­ne­lem kor­fö­löt­ti tar­tal­mát föl­is­mer­ve le­het­sé­ges „ci­vi­li­zá­ci­ónk szá­má­ra a tör­té­ne­lem ta­ní­tó jel­le­gé­nek meg­fe­le­lő­en ta­nul­sá­go­kat levonni”.4 A tör­té­ne­lem fö­lé­be ke­rü­lés ná­la egyé­ni üd­vös­ség és nem­ze­ti fel­ada­tok ta­lál­ko­zá­si pont­ján nyer ér­tel­met. Jog­gal ír­ja Sán­dor Iván A Né­meth Lász­ló-pör­ben: „Olyan kin­cses­bá­nyá­nak lát­ja a his­tó­ri­át, amely­nek tár­ná­i­ban ked­vé­re ka­lan­doz­hat. Egy-egy tör­té­nel­mi alak, kor­szak kö­rül­já­rá­sá­val ro­kon al­kat­vo­ná­so­kat, ma­ga­tar­tás­ké­pe­ket keres.”5

Ám­de mind­ez az érem egyik ol­da­la, ko­ráb­bi szá­za­dok har­mo­ni­kus, nyu­godt tör­té­ne­lem­ké­pé­nek vis­­sza­ének­lé­se. Es­­szék­ben, szép­írói mun­kák­ban meg­szám­lál­ha­tat­la­nok azok a ki­je­len­té­sek, ame­lyek a „vad Tör­té­ne­lem” le­győz­he­tet­len dé­mo­ni­kus­sá­gát su­gall­ják. „A tör­té­ne­lem vég­re is nem össz­tánc”, „nem Ge­ne­zá­ret ta­va, hogy a szel­lem le­csen­de­sít­het­né hul­lá­ma­it”. „Nem his­­szük töb­bé, hogy a tör­té­ne­lem fej­lő­dés”, „a tör­té­ne­lem nem az írás­tu­dók nyel­vét be­szé­li”. De az írás­tu­dók sem be­szé­lik a tör­té­ne­lem nyel­vét: „…egy tör­té­nész Oidi­pusz­ként a va­ló­ság­nak min­dig csak egy-egy szá­lát kap­ta el, rán­gat­ta, s húz­ta-bo­goz­ta fok­ról fok­ra há­ló­vá ma­ga kö­ré, amely­ben nemcsak ő ül ben­ne, de az egész em­be­ri­ség”6 – ol­vas­ha­tó a Mi tör­tént? cí­mű es­­szé­ben. 1930-ban Ivan Oljelund ri­port­re­gé­nyé­nek is­mer­te­té­sét meg­le­pő mon­da­tok­kal kez­di: „Egy csa­ló­dás örö­kö­sei va­gyunk. Ki­múlt az utó­pia, amely száz­öt­ven év tör­té­nel­mé­nek volt szí­vós he­ro­iz­mu­sa: nem his­­szük töb­bé, hogy az em­be­ri lét tár­sa­dal­mi úton megjavítható.”7 Az Or­te­ga-ta­nul­mány­ban pe­dig azt fej­te­ge­ti, hogy a je­len­ko­ri tör­té­né­sek min­dig se­ma­ti­zál­ha­tat­lan­nak és ka­o­ti­kus­nak tetszenek.8 Év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb, az Ir­ga­lom har­ma­dik ré­szé­ben pe­dig el­hang­zik: „nem le­het ne­vel­ni. Még a tör­té­ne­lem sem ké­pes rá.”9 Né­meth gon­dol­ko­dói al­ka­ta azon­ban ép­pen azért iz­gal­mas, mert ki­mon­dás és vis­­sza­vo­nás „já­té­ká­ban” sem fe­led­ke­zik meg egy nagy múl­tú tö­rek­vés­ről, a le­he­tet­len meg­kí­sér­té­sé­ről: össz­ké­pet ad­ni a tör­té­nel­mi lé­te­zés le­he­tő­sé­ge­i­ről, „a tör­té­ne­lem esz­kö­ze­i­ről” (a Cromwell és Gan­dhi jel­ké­pez­te al­ter­na­tí­vá­ról és ke­lep­cé­ről), tör­té­ne­lem és sze­mé­lyi­ség egy­más­ra­utalt­sá­gá­ról, pok­la­ink ská­lá­já­ról. Ki­szol­gál­ta­tott­ság­ról, majd újabb pró­bál­ko­zá­sok­ról, hogy esz­mék­kel és hi­tek­kel pró­bál­juk kö­rül­bás­tyáz­ni éle­tünk, lé­te­zé­sünk fo­lya­ma­tát. A ha­gyo­mány, a múlt eb­ből a né­ző­pont­ból már nem is an­­nyi­ra ne­vel, mint in­kább a haj­la­ma­ink­hoz szól (Gö­rö­gök vagy a ha­lott ha­gyo­mány).

A drá­ma­író Né­meth Lász­ló is ma­gát és ezt a haj­la­ma­ink­hoz szó­ló múl­tat ke­res­te a tör­té­ne­lem­ben. Csak ép­pen drá­má­ba öl­töz­tet­te a szin­te min­den mű­vé­ben meg­le­vő kon­fesszio­ná­lis ma­got. A men­­nyi­sé­gi­leg is je­len­tős drá­mai oe­uv­re (a tö­re­dé­kek­kel együtt) kö­zel húsz tör­té­nel­mi­nek ne­vez­he­tő mű­vet tar­tal­maz. Szü­le­tik mind­ez a mű­faj fo­ko­za­tos ki­üre­se­dé­se ide­jén. Gre­zsa Fe­renc jel­lem­zé­se sze­rint a ro­man­ti­ka csil­lo­gá­sa, a na­tu­ra­liz­mus gon­do­la­ti sze­gé­nye­dé­se után úgy lát­szott, csak az iro­ni­kus szem­lé­let­nek, a tör­té­ne­lem de­misz­ti­fi­ká­lá­sá­nak, a hő­sök de­he­ro­i­zá­lá­sá­nak és a for­mai újí­tás­nak le­het sikere.10 Né­meth sem a ré­gi­vel, sem az iro­ni­kus, já­té­kos anak­ro­niz­mu­so­kat gör­ge­tő újí­tás­sal nem tu­dott meg­ba­rát­koz­ni. A mű­faj kor­lát­a­it és ve­szé­lye­it is ér­zé­kel­te. „En­gem mo­hó tör­té­ne­ti ér­dek­lő­dé­se­men túl – éle­tem el­szi­ge­telt­sé­ge szo­rí­tott be­le. Ha meg lett vol­na a moz­gá­si sza­bad­sá­gom, ta­lán a kör­nye­ző élet­ben ke­re­sem fel, amit egy Husz vagy II. Jó­zsef kö­rül kel­lett meg­ta­lál­nom… A tör­té­nel­mi drá­ma fo­gyat­ko­zá­sa ugyan­az, mint a tör­té­ne­le­mé: egy­szer már meg­szűrt élet­ada­tok­ból me­rít, s így ke­ve­sebb al­kal­ma van a fel­fe­de­zé­sek­re…”11 En­nek el­le­né­re – his­tó­ri­ai té­mák­ban még­is a drá­má­ba ve­ti ma­gát és nem a re­gény­be. Pe­dig a kor­társ eu­ró­pai és ma­gyar iro­da­lom­ban a tör­té­ne­ti nar­ra­tí­va meg­úju­lá­sá­nak is ta­nú­ja le­he­tett.

Er­ről a me­ta­mor­fó­zis­ról ér­zé­ke­nyen, mély esz­té­ti­kai be­lá­tás­sal szá­mol be ta­nul­má­nya­i­ban. Min­de­nek­előtt a re­génymű­faj szét­ága­zá­sát lát­ja vi­lá­go­san: „…vagy anar­chi­á­ig fo­koz­zuk a pon­gyo­la­sá­got, vagy szi­go­rúbb re­gu­lák gú­zsá­ba kötjük”.12 Ször­nye­teg és esz­té­ta el­len­tét­pár­já­ban tönk­re­té­tel és föl­ma­gasz­to­sí­tás nyel­vi-po­é­ti­kai ma­ga­tar­tá­sa rej­lik, s az sem két­sé­ges, Né­meth szí­ve az utób­bi­hoz húz. Vir­gi­nia Woolf Or­lan­dó­ját ol­vas­va a fi­nom pers­pek­tí­vajá­ték ej­ti ra­bul, mely „a las­san per­gő egyé­ni élet és a gyor­san per­gő tör­té­ne­lem közt ala­kul. […] A bel­ső, az egyén éle­te, las­sab­ban, a kül­ső, a tör­té­ne­lem, gyor­sab­ban fo­rog.” S a kül­ső kö­rön az egész an­gol tör­té­ne­lem su­han el.13

Né­meth Lász­ló föl­is­me­ri, hogy a tör­té­nel­mi szü­zsé­ben is új epi­kai né­ző­pont­ok, be­széd­módok és re­gény­vál­to­za­tok szü­let­nek. Itt pél­dá­ul a tu­dat­áram­lás, a fan­tasz­ti­kus, álom­sze­rű bel­ső vi­lág in­teg­rál­ja a tör­té­nel­met. Undset Kristin Lav­rands­dat­ter­jét ma már va­ló­szí­nű­leg sen­ki nem ol­vas­sa, Né­meth Lász­ló­nak azon­ban alap­ve­tő re­gény­po­é­ti­kai meg­ál­la­pí­tá­sok­ra ad al­kal­mat. „A tör­té­nel­mi re­gé­nyek két­fe­le szok­tak el­té­ved­ni. El­sin­kó­fál­ják azt, ami­nek a múlt­ban ér­tel­me volt, s ma nincs: a múlt ért­he­tet­len, csak a múlt­ból meg­ért­he­tő je­len­sé­ge­i­be mai iz­gal­ma­kat pum­pál­nak vis­­sza, más­részt a tör­té­nel­mi ha­tás ked­vé­ért hal­moz­zák az ap­ró vo­ná­so­kat, ame­lyek olya­nok azu­tán, mint an­gol­nán a ra­gasz­tott pik­kely. Sig­rid Und­set egyik hi­bát sem kö­ve­ti el, az ő kö­zép­ko­ri em­be­ré­nek nincs mai ma­gya­rá­za­ta. […] A tör­té­nel­mi elem egy pil­la­nat­ra meg­üt, érez­zük, hogy va­la­mi vissza ­nem ­té­rő­be, egy­szer­volt­ba üt­köz­tünk, ame­lyet az író sem iga­zol­ni, sem eny­hí­te­ni nem ipar­ko­dik, de eg­zo­ti­kus­sá se fo­koz. Meg­ál­la­pít­ja és to­vább­megy. A kis koc­ca­ná­sok időn­ként is­mét­lőd­nek, s hoz­zá­szok­tat­nak, hogy ez a szo­kat­lan va­la­mi­kor a meg­szo­kott ré­sze volt. Nem hal­moz­za a kö­zép­ko­ri ele­me­ket, el­fo­gad­tat­ja. A tör­té­ne­lem őt nem fe­szé­lye­zi és nem iz­gat­ja föl, olyan nyu­god­tan ad­ja tud­tunk­ra, mint­ha nem is­mer­né a jelent.”14

A mű­faj ma­gyar iro­dal­mi tra­dí­ci­ói kö­zül a Jó­kai, Herczeg, Gár­do­nyi nyo­mán ki­ala­kult re­gény ha­gyo­má­nyos szí­nei nem vonz­zák. Ko­do­lá­nyi Vas fi­ai cí­mű re­gé­nyé­ben az za­var­ja, hogy az el­be­szé­lő né­hol szin­te föl­mond­ja, men­­nyi min­dent tud, „olyas­fé­le­kép­pen jár-kel a tör­té­ne­lem­ben, mint a nép­raj­zos a je­len­ben”. Sár­kö­zi György re­gé­nye (Mint ol­dott ké­ve) rész­le­tek­re hull, mi­vel a szer­ző a XIX. szá­za­di re­gé­nye­ket utánozza.15 Ma­ra­dék­ta­la­nul két ma­gyar tör­té­nel­mi re­gény nye­ri meg tet­szé­sét. Krúdy Gyu­lá­tól a Moh­ács, Mó­ricz­tól a Tün­dér­kert. Krúdy ví­zi­ó­ja – mond­ja Né­meth – „csak pi­kan­té­ria le­het, s nem a tör­té­ne­lem meg­idé­zé­se”. „Az író an­­nyi­ban szól Moh­ács­ról, amen­­nyi­ben nem szól ró­la. Ha­nem ahogy nem szól, az a vér­be­li író pom­pás semittevése.”16 Mó­ricz tri­ló­gi­á­ja pe­dig azt bi­zo­nyít­ja Né­meth szá­má­ra, hogy az el­avult­nak, jel­me­zes­nek, ál­mű­faj­nak tar­tott, a nem­ze­ti esz­mé­lés­sel és ro­man­ti­ká­val ös­­sze­kö­tött tör­té­nel­mi re­gény­nek el­kép­zel­he­tő a XX. szá­za­di meg­úju­lá­sa. „…nem a tör­té­nel­mi re­gény a ha­lott, csak az a tör­té­nel­mies­ke­dés, mely épp­olyan ki­csi­nye­sen va­dász­ta a rit­kát, egy­szer-vol­tat, tu­do­mány­ra tar­to­zót az idő­ben, mint a né­pi­es­ke­dés a nép­ben vagy a pszi­cho­lo­giz­mus a lé­lek­ben. Az a tör­té­nel­mi re­gény, mely­nek ez a ki­csi­nyes­ség volt a mú­zsá­ja, igaz, meg­bu­kott. De csak egy el­hí­zott, pol­gá­ri kor­lá­tai kö­zül ki­moz­dul­ni gő­gös és gyen­ge jel­lem hi­het­te, hogy az író ez­zel mind­örök­re le­mon­dott az em­be­ri múlt­ról, mely­be a ma­ga ügyét óri­ás áb­rák­kal ír­hat­ja be­le, s az örök em­be­rit a je­len­tős dol­gok mél­tó­sá­gá­ba öl­töz­tet­he­ti. Az iga­zán na­gyok­nak a múlt csak egy na­gyobb­sze­rű jelen.”17

Az Em­be­ri szín­já­ték, az Utol­só kí­sér­let el­ső há­rom kö­te­te, az Ége­tő Esz­ter és az Ir­ga­lom szer­ző­jét ter­mé­sze­te­sen nem hagy­ja hi­de­gen a tör­té­ne­lem mint his­tó­ria és mint meg­élt tör­té­ne­lem kö­zöt­ti fe­szült­ség. Igaz, a tör­té­ne­lem itt in­kább meg­rá­zó be­to­la­ko­dás a hő­sök éle­té­be, s min­dig egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, egy adott szi­tu­á­ci­ó­ban mi­lyen tét­je van egy kor­szak föl­idé­zé­sé­nek. XX. szá­za­di his­tó­ri­ánk zsák­ut­cá­i­val is ös­­sze­függ, hogy a Bűn új­ra és új­ra ki­bú­jik min­den ko­ráb­bi be­so­ro­lás­ból. Az el­múlt év­ti­ze­dek iro­da­lom­tör­té­ne­te azt bi­zony­gat­ta, hogy a „tár­sa­dal­mi­ból” vég­leg „tör­té­nel­mi” lett. Bő év­ti­ze­de úgy lát­juk, ez a mű most új­ra „tár­sa­dal­mi” ar­cát mu­tat­ja fe­lénk. Do­mo­kos Má­tyás már 1999-ben jog­gal hi­vat­ko­zott a Tolsz­tojt ol­va­só és for­dí­tó Né­meth azon ki­je­len­té­sé­re, hogy a „tár­sa­dal­mi re­gé­nyek ki­vá­ló­sá­gá­nak biz­tos je­le, hogy idők múl­tá­val tör­té­nel­mi re­gé­nyek­ké vál­nak”, mert „aki ko­rá­ról elég szé­les ké­pet fest, s ab­ban va­ló­ban a lé­nye­ge­set eme­li ki, vég­ered­mény­ben ugyan­azt a mun­kát vég­zi el a je­le­nen, amit a tör­té­ne­lem a múlton”.18 Mi­vel Né­meth Lász­lót a je­len tör­té­nel­mi ér­vé­nyű lá­tá­sa ér­de­kel­te, sze­rin­te a mo­dern re­gény még ak­kor is tör­té­nel­mi, ha a je­len­ről szól. Egyéb­ként is két­sé­ges, hol kez­dő­dik az a bi­zo­nyos tör­té­nel­mi­ség. Men­­nyi­re ré­gi­nek kell len­ni va­la­mi­nek ah­hoz, hogy tör­té­nel­mi re­gény tár­gya le­hes­sen? A szer­ző és a mű­ben meg­ra­ga­dott kor tá­vol­sá­ga szá­mít, vagy az utób­bi és az ol­va­só ko­ra kö­zöt­ti? Csak az a tör­té­nel­mi, ha nagy tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­hez és sze­mé­lyi­sé­gek­hez kö­tő­dik? Csak az a tör­té­nel­mi re­gény, ha ré­gi ko­rok em­be­re­i­nek pa­nop­ti­ku­mát mu­tat­ja, s a múlt idők skan­zen­jét épí­ti föl? Ha afe­lől a tör­té­nel­mi re­gény fe­lől in­du­lunk, ami Wal­ter Scott mű­ve­i­ben az 1810-es évek­ben meg­szü­le­tett, ak­kor ha­tá­ro­zott igen­nel kell vá­la­szol­nunk. Ám­de a mo­dern re­gény szem­lé­le­ti és for­ma­vál­to­zá­sai oly­an­­nyi­ra meg­vál­toz­tat­ták a ha­gyo­má­nyos tör­té­nel­mi re­gény funk­ci­ó­ját, hogy az iro­da­lom­tu­do­mány már-már ka­pi­tu­lál: „igen ké­nyes műfajváltozat”19 – mond­ja Sze­ge­dy-Ma­szák Mi­hály. En­nek el­le­né­re az utób­bi év­ti­zed a tör­té­nel­mi re­gény re­ne­szán­szá­nak is ne­vez­he­tő. Dar­va­si Lász­ló­tól (A könny­mu­tat­vá­nyo­sok le­gen­dá­ja), Szil­ágyi Ist­ván­tól (Hol­ló­idő) Már­ton Lász­ló­ig (Test­vé­ri­ség) Spiró György Fog­sá­gáig az újabb ma­gyar re­gény je­len­tős ese­mé­nyei kap­cso­lód­nak a tör­té­nel­mi re­gény mű­faj­poé­ti­kai kér­dé­se­i­hez. A mű­faj (pon­to­sab­ban alműfaj) meg­úju­lá­sa egyút­tal a me­cha­ni­kus vis­­sza­té­rés le­he­tet­len­sé­gét is jel­zi. Dar­va­si és Szil­ágyi föl­ele­ve­nít va­la­mit a ro­man­ti­kus tör­té­nel­mi re­gény­ből, mi­köz­ben a le­gen­dá­tól a pi­ka­resz­kig sok­fé­le mű­fa­ji örök­sé­get ve­gyí­te­nek a poszt­mo­dern ta­pasz­ta­la­tok­kal. Már­ton pe­dig re­gény­tri­ló­gi­á­já­ban mind­vé­gig vi­tá­zik az úgy­ne­ve­zett XIX. szá­za­di re­gény po­é­ti­kai ar­ze­nál­já­val. Te­szi ezt egy Jó­ka­i­ra em­lé­kez­te­tő szí­nes tör­té­net­mon­dás se­gít­sé­gé­vel.

Az a négy év­ti­zed, amely­re nagy­já­ban a re­gény­író Né­meth Lász­ló mű­kö­dé­se esik, sok­fé­le vá­lasz­út elé ál­lí­tot­ta a re­gényt. Ha ezen be­lül vizs­gá­lom a tör­té­nel­mi re­gény le­he­tő­sé­ge­it (a mű­faj­vál­to­zat és az el­ne­ve­zés prob­le­ma­ti­kus­sá­gá­ra uta­lás után – nem lé­vén jobb – még­is csak ezt a jel­zős ös­­sze­té­telt hasz­nál­va), olyan ne­ga­tív re­gény­tör­té­ne­ti je­len­sé­gek­be is üt­köz­he­tek, ame­lyek ma­gya­ráz­hat­ják a szű­kebb ér­te­lem­ben vett tör­té­ne­ti nar­ra­tí­vá­tól va­ló tá­vo­lo­dást. A jel­zett idő­szak­ban a tör­té­nel­mi re­gény – több fi­gye­lem­re mél­tó meg­úju­lá­si kí­sér­let után – két év­szá­za­dos fenn­ál­lá­sa so­rán leg­mé­lyebb vál­sá­gát él­te. Úgy­hogy a hat­va­nas évek­ben – a Ti­sza­táj tör­té­nel­mire­gény-vi­tá­já­ban – Csetri La­jos min­den ko­ráb­bi­nál re­mény­te­le­nebb vál­ság­kor­szak­ról be­szélt. If­jú­sá­gi, élet­raj­zi vagy kul­túr­his­tó­riai re­gén­­nyé deg­ra­dá­ló­dott, a best­sel­ler, a giccs ha­tár­te­rü­le­té­re zuhant.20 Et­től az igé­nye­sebb vál­to­za­tok­ban is ha­nyat­lás­nak ne­vez­he­tő fo­lya­mat­tól nyil­ván­va­ló­an óva­ko­dott az az író, aki a gon­do­la­ti, po­é­ti­kai igé­nyes­ség, for­ma­fe­gye­lem, az eu­ró­pai re­gény­tö­rek­vé­se­ket a ma­gyar­ba be­ol­tó el­kép­ze­lé­sek je­gyé­ben in­dult. A ha­gyo­mán­­nyal va­ló fog­lal­ko­zás ki­ala­kult sé­mái nem ér­de­kel­ték Né­meth Lász­lót. Jól­le­het kor­tár­sai kö­zül (köz­tük je­len­tős írók is) so­kan ezt az utat jár­ták. Csak né­hány név és cím: Laczkó Gé­za Né­met masz­lag, tö­rök áfi­um, Ko­do­lá­nyi Já­nos Julianus ba­rát, Kós Kár­oly Az or­szág­épí­tő. A múlt­hoz va­ló vi­szony­ban – mint azt Már­ton Lász­ló fej­te­get­te egyik es­­szé­jé­ben – „…az el­ső vi­lág­há­bo­rú­tól a nyolc­va­nas éve­kig, lé­nye­gé­ben két­fé­le írói (pon­to­sab­ban: el­be­szé­lői) vi­szony volt el­kép­zel­he­tő a ha­gyo­mány­hoz: egy alá­za­tos és destruktív.”21 Né­meth a meg­me­re­ve­dés­nek és ki­üre­se­dés­nek ha­dat üze­nő Szent­kuthy Mik­lós­ról el­is­me­rő­en írt, ám az ő mű­ve­i­ben kör­vo­na­la­zó­dó masz­kos, kar­ne­vá­li tör­té­ne­lem­já­ték ide­gen volt re­gény­írói gya­kor­la­tá­tól. De ké­ső­ mo­dern vagy ép­pen a poszt­mo­dern kí­sér­le­tek fe­lé sem moz­dít­hat­ta a tör­té­nel­mi re­gényt, mert ak­kor mind cse­lek­mény­ben, mind nar­ra­tí­vá­ban a tör­té­ne­lem vég­le­ges föl­szá­mo­lá­sá­ra kel­lett vol­na tö­re­ked­nie. Igaz, hogy Ber­taux Az em­be­ri nem mu­tá­ci­ó­ja cí­mű mun­ká­ját ismertetve22 ő is a tör­té­ne­lem meg­szű­né­sé­ről be­szél, ám­de ez nem azo­nos a poszt­mo­dern te­o­re­ti­ku­sok em­le­get­te „nincs tör­té­ne­lem­mel”. Hi­szen Né­meth Lász­ló „a há­bo­rú ki­küsz­öbö­lé­sé­ben” és „a tech­ni­ka­i­lag egy­be­fű­zött em­be­ri ci­vi­li­zá­ció tar­tal­mi fel­töl­té­sé­ben” és nem a li­be­rá­lis de­mok­rá­cia min­den­ha­tó­sá­gá­ban hitt. Ami pe­dig a „tar­tal­mi fel­töl­tő­dést” il­le­ti: a szép utó­pi­át ko­runk min­den ed­di­gi­nél ijesz­tőbb tar­tal­mi zül­lé­se csú­fol­ja meg.

Sa­ját utat ke­re­sett hát Né­meth Lász­ló a sok­fé­le re­gény­po­é­ti­ka kö­zött is. Mi­vel klas­­szi­kus tör­té­ne­ti re­a­lis­ta szel­lem­ben nem tu­dott, nem akart ír­ni, múlt­hoz va­ló vi­szo­nya, re­gény­szem­lé­le­te pe­dig an­­nyi­ra nem vál­to­zott, hogy iro­ni­kus vagy ép­pen fan­tasz­ti­kum­ba haj­ló re­gényt ír­jon, a mí­tosz, az al­ka­ti-ant­ro­po­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­ság fe­lé nyi­tott. „Be­val­lom, már azok­ról a mű­vek­ről sincs nagy vé­le­mé­nyem, ame­lyek egy-egy tár­sa­dal­mi osz­tály »áb­rá­zo­lá­sát« tű­zik ma­guk elé; az író szo­ci­o­ló­gi­á­nak és tör­té­net­írás­nak csak di­let­tán­sa le­het, s köz­ben a ma­ga­sabb mű­vé­szi cé­lo­kat elszalasztja.”23 Amit Ta­má­si Áron Cí­me­re­sek cí­mű si­ker­te­len re­gé­nyé­ről ír, ezt az új­faj­ta tá­jé­ko­zó­dást is jel­zi. Az a (tör­té­nel­mi vagy nem tör­té­nel­mi) re­gény, mely­től tu­da­to­san el­tá­vo­lo­dott, a szuk­ces­­szi­vi­tás, az ok­sá­gi ös­­sze­füg­gés, az ural­ko­dó me­to­ní­mia je­gyé­ben for­má­ló­dott. Né­meth a mí­tosz­ban a ro­konér­tel­mű­ség, a ha­son­ló­ság el­vi be­fe­jez­he­tet­len­sé­gét fe­dez­te föl, az egy­sze­ri cél­el­vű­ség he­lyett a kör­kö­rös­sé­get és pél­dá­zat­sze­rű­sé­get. Az ese­mény­sor fel­szí­ni szer­ke­ze­te mö­gött a mé­lyebb szer­ke­ze­tet, az el­sőd­le­ges és má­sod­la­gos, ki­mon­dott és rej­tett szem­ben­ál­lás­ok so­rát. A je­len­tés az­tán ezek­nek az an­ta­go­niz­mu­sok­nak a fel­ol­dá­sa, fel­ol­dá­si kí­sér­le­tei kö­zött jön lét­re – ér­ték­te­lí­tett vagy (több­nyi­re) ér­ték­sze­gény ál­la­pot­ban hagy­va a hő­sö­ket. Így vá­lik a mű lé­lek­ta­ni és tör­té­nel­mi ele­mek­nek olyan meg-meg­úju­ló kí­sér­le­té­vé, „hogy lé­lek­től és tör­té­ne­lem­től el­sza­kít­sák ma­gu­kat, s zárt idő­fe­let­ti éle­tet teremtsenek”.24 Eb­ben a re­gény­fel­fo­gás­ban a fik­ció fel­sza­ba­dul­hat a tör­té­ne­lem kény­sze­re­i­től, az adat­sze­rű bi­zo­nyí­té­kok­ban össze­fog­lal­ha­tó meg­ha­tá­ro­zott­sá­gok­tól. Nem a tör­té­ne­lem­től ha­lad a fik­ció fe­lé. For­dí­tott a moz­gás: irá­nya a fik­ci­ó­tól az im­már ma­ga­sabb szin­ten meg­al­ko­tott, a múlt né­mely meg­va­ló­sí­tat­lan le­he­tő­sé­gé­re is vis­­sza­te­kin­tő tör­té­ne­lem fe­lé. Ez Né­meth re­gé­nye­i­ben a fik­ció „kvá­zi tör­té­ne­ti” jel­le­ge. Ugyan­ak­kor – Ri­coeur gon­do­lat­me­net­ét foly­tat­va – a tör­té­nel­mi múlt „kvá­zi fik­tív” jel­le­gé­ről is beszélhetünk.25

A tör­té­nel­mi re­gény ha­gyo­má­nya­i­ból szár­ma­zó szte­re­o­tí­pi­ák el­há­rí­tá­sa min­den bi­zony­­nyal köz­pon­ti sze­re­pet ját­szott vol­na ab­ban a tolsz­to­ji ösz­tön­zés­re el­kép­zelt tör­té­nel­mi re­gény­ben, mely­nek ter­vé­vel 1956 tá­ján fog­lal­ko­zott. Az Arany­kor ugyan­csak a jö­vő, a kell im­pe­ra­tí­vu­sza fe­lől, a mi­nő­ség és a nem­ze­ti fel­ada­tok szem­pont­já­ból te­kin­tett vol­na a múlt­ra. A kö­zel­múlt his­tó­ri­á­ja a jö­vő­re vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­sok igé­nyé­vel fo­nó­dott vol­na ös­­sze. A több he­lyen el­ej­tett meg­jegy­zé­sek­ből ki­tű­nik, az Arany­kor is olyan „je­len­ku­ta­tó” tör­té­nel­mi re­gény lett vol­na, mely­ben a múlt a je­len cse­lek­vé­se­i­nek, sőt, a jö­vő cse­lek­vé­si le­he­tő­sé­ge­i­nek elő­ké­szí­tő­je. Az 1938-as Or­te­ga-es­­szé­ben ezért ír­ja: „A je­len az em­ber leg­drá­gább kin­cse. Drá­ga, mint a sza­bad aka­rat. Leg­na­gyobb erőnk­ről: az erő­fe­szí­tés ér­de­mes­sé­gé­ről mon­dunk le, ha a je­lent oda­aján­dé­koz­zuk a tör­té­ne­lem táv­la­tá­nak. Praesens per­fec­tum­ban nem le­het nagy dol­got csinálni.”26 (Az idé­zet­ben a prob­lé­ma meg­ra­ga­dá­sá­nak fon­tos esz­kö­zé­re, a me­ta­fo­ri­kus lá­tás­mód­ra is ér­de­mes fi­gyel­nünk. A né­met tu­do­má­nyos­ság „fo­ga­lom-epi­lep­szi­á­já­nak” el­len­té­te ez. A né­met tu­dós ugyan­is „be­le­néz éle­te egy ör­vé­nyé­be, s szá­ját el­ön­ti az abszt­rak­ció habja”.)27 A tör­té­net 1942-ben in­dult vol­na a Ba­la­ton men­ti kon­fe­ren­ci­án di­ák­ja­i­ba arany­kor-ál­mo­kat csö­pög­te­tő mes­ter je­le­ne­té­vel. Ho­gyan fosz­la­nak szét a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben ezek az ál­mok, majd ho­gyan őr­ződ­nek meg még­is a jö­vő szá­má­ra. Ez lett vol­na a szét­szó­ró­dó, ago­ni­zá­ló nem­zet el­len­pont­ja­ként meg­íran­dó re­gény. A re­gényt per­sze nem ír­hat­ta meg egye­dül: szük­sé­ge lett vol­na „egy fon­tos mun­ka­társ­ra: a to­vább vi­lá­go­su­ló tör­té­ne­lem­re”. A tör­té­ne­lem azon­ban vi­lá­go­so­dás he­lyett in­kább el­sö­té­tült, „cso­mó tra­gi­kus em­be­ri sors” ma­radt utá­na. Né­meth Lász­ló a tel­jes il­lú­zió­vesz­tést nem akar­ta meg­ír­ni, a jö­vő szá­má­ra meg­fo­gal­maz­ha­tó re­mény­hez pe­dig a tör­té­ne­lem nem adott elég mu­ní­ci­ót. A ter­vet az ir­ra­ci­o­ná­lis, sőt, antiracionális, dé­mo­ni­kus tör­té­ne­lem és az arany­kor-ál­mo­kat dé­del­ge­tő szem­lé­let dis­­szo­nan­ci­á­ja – az író­ra le­sel­ke­dő, egy­re sú­lyo­sabb be­teg­ség­gel szö­vet­kez­ve – le­vet­te a napirendről.28 

 

JEGY­ZE­TEK

  1  Né­meth Lász­ló: Éle­tem­rõl, mun­ká­im­ról. In In honorem Né­meth Lász­ló. A MI­NÕ­SÉG FOR­RA­DAL­MÁ­RA. Szerk. Mo­nos­to­ri Im­re. Bp., 2001, 11.

  2  Né­meth Lász­ló: Óra­adók ki­rály­sá­ga. In A kí­sér­le­te­zõ em­ber. Bp., 1973, 374.

  3  Né­meth Lász­ló: Ke­mény Zsig­mond. In Az én ka­ted­rám. Bp., 1969, 611.

  4  Né­meth Lász­ló: Vá­sár­he­lyi sé­ták 2. Az új­kor tör­té­ne­te. In Meg­men­tett gon­do­la­tok. Bp., 1975, 98.

  5  Sán­dor Iván: A Né­meth Lász­ló-pör. Bp., 1986, 59.

  6  Né­meth Lász­ló: Mi tör­tént? In: Utol­só szét­te­kin­tés. Bp., 1980, 356.

  7  Ivan Oljelund: I ny jord. Élet­mû szi­lán­kok­ban I. Bp., 1989, 185.

  8  Né­meth Lász­ló: Or­te­ga y Gasset. In: Eu­ró­pai utas. Bp., 1973, 409.

  9  Né­meth Lász­ló: Ir­ga­lom. Bp., 1972.

10  Gre­zsa Fe­renc: Né­meth Lász­ló vá­sár­he­lyi kor­sza­ka. Bp., 1979, 105–106. Idé­zi Gö­röm­bei And­rás: A drá­ma­író Né­meth Lász­ló di­lem­mái. In Iro­da­lom és nem­ze­ti ön­is­me­ret. Bp., 2003, 141–42.

11  Né­meth Lász­ló le­ve­le Sán­dor Iván­hoz. Sán­dor Iván: A Né­meth Lász­ló-pör. Bp., 1986, 199–200.

12  Né­meth Lász­ló: Borgese: Rubé. In Eu­ró­pai utas. Bp., 1973, 425.

13  Né­meth Lász­ló: Woolf: Orlando. In Eu­ró­pai utas, 481.

14  Né­meth Lász­ló: Und­set: Kristin Lavrandsdatter. In Eu­ró­pai utas, 486–87.

15  Né­meth Lász­ló: A ma­gyar kö­zép­kor re­gé­nye. In: Két nem­ze­dék, 731; Né­meth Lász­ló: Sár­kö­zi György: Mint ol­dott ké­ve. In Két nem­ze­dék, 300.

16  Né­meth Lász­ló: Krúdy Gyu­la: Moh­ács. In Két nem­ze­dék, 158–59.

17  Né­meth Lász­ló: Mó­ricz Zsig­mond: Er­dély. In Két nem­ze­dék, 530–31.

18  Do­mo­kos Má­tyás: Tár­sa­dal­mi re­gény­bõl tör­té­nel­mi re­gény. In Író­sors. Né­meth Lász­ló­ról. Bp., 2000, 29.

19  Szegedy-Maszák Mi­hály: „A re­gény, amint ír­ja ön­ma­gát”. El­be­szé­lõ mû­vek vizs­gá­la­ta. Bp., 1998, 73.

20  Csetri La­jos: Re­gény és tör­té­ne­lem. Ti­sza­táj, 1967, 2. sz., 155.

21  Már­ton Lász­ló: A ki­ta­po­sott zsák­ut­ca, avagy tör­té­ne­lem a tör­té­ne­tek­ben. In Az áhí­ta­tos em­ber­gép. Bp., 1999, 246.

22  Né­meth Lász­ló: Ber­taux: Az em­be­ri nem mu­tá­ci­ó­ja. In Utol­só szét­te­kin­tés, 265.

23  Né­meth Lász­ló: Ta­má­si Áron: Cí­me­re­sek. In Két nem­ze­dék, 262.

24  Né­meth Lász­ló: Far­kas Gyu­la iro­da­lom­tör­té­ne­té­rõl. In Két nem­ze­dék, 497.

25  Ri­coeur, Paul: A tör­té­ne­lem és a fik­ció ke­resz­te­zõ­dé­se. In Vá­lo­ga­tott iro­da­lom­el­mé­le­ti ta­nul­má­nyok. Bp., 1999, 371–72.

26  Né­meth Lász­ló: Or­te­ga y Gasset, 408.

27  Né­meth Lász­ló: Dilthey, egy né­met tu­dós. In Eu­ró­pai utas, 530–31.

28  Az Arany­kor ter­vé­rõl: Né­meth Lász­ló: In­ter­jú a Vá­ros­ma­jor­ban. In Meg­men­tett gon­do­la­tok, Bp., 1975, 213; Né­meth Lász­ló: Arany­kor. In Utol­só szét­te­kin­tés. Bp., 667.

 

 

 

 

 

Tornai József

 

Villámsújtotta kor*

Ó hihetetlen fényrobbanás!

 

Nagy László: A nap jegyese, Juhász Ferenc: A virágok hatalma

 

 

Az volt, igen, hi­he­tet­len fény­rob­ba­nás: a két új ver­ses­könyv! A nap je­gye­se 1954-ben és egy év múl­va A vi­rá­gok ha­tal­ma.

Ak­ko­ri­ban én már azt hit­tem, so­ha töb­bé nem lesz mo­dern ma­gyar köl­té­szet, olyan, mint Ad­yé, Ba­bit­sé, Sza­bó Lő­rin­cé, Jó­zsef At­ti­láé! Hogy a To­tá­lis Ba­rom örök­re el­ta­pos­ta az an­gya­li-is­te­ni szót! Trak­to­rok­ról és a BAJ­SZOS ŐRÜLT­RŐL éne­kel­tek nap­szám­ban a rab­szol­ga-szí­jas, ki­he­rélt köl­tők.

Ak­kor vet­tem kéz­be Nagy Lász­ló új köny­vét. És új­já­szü­let­tem! Azt ol­vas­tam éhes-ma­dár szem­mel:

 

Sóhegyek tö­vé­ben, dör­gő ten­ger­par­ton

jár az én ked­ve­sem ten­ger­zöld ru­há­ban.

Iszo­nyú tá­vol, de sze­rel­me va­rá­zsol,

ar­ra kény­sze­rít, hogy ma­gam előtt lás­sam.

Ma­gam előtt lá­tom, szí­ne­sen, fé­nye­sen,

de csak dé­li­bá­bom, álo­mi tűz­ven­dég.

Buk­nék ölé­be, hadd len­ne, hadd len­ne

mai só­vár­gá­som föl­de­ren­gő em­lék.

Mi­cso­da pil­la­na­tok vol­tak azok! Mi­cso­da álom­lá­za­kat gyúj­tot­tak az ilyen so­rok:

 

Ó, ha­lál, te örök tel­he­tet­len,

gyű­lö­le­tes, még­is győz­he­tet­len,

en­gem min­dig zak­la­tó fe­hér­ség!

Bár tu­dom, hogy egy­szer el kell es­nem,

el­len­sé­ged va­gyok ren­dü­let­len,

em­be­rek­nek kell ez a me­rész­ség.

És ez még nem volt elég. Még csak ez­után kö­vet­ke­zett a Dér­ütött ré­ten:

 

Dér­ütött rét­re meg­jött a fér­fi,

nem tud már sír­ni és meg­bé­kél­ni.

Da­lát ő ad­ta nyar­ga­ló szél­nek,

ma­gát az ádáz hul­lám­ve­rés­nek.

 

Mi­cso­da új sza­vak és bel­ső vi­lá­gok és mon­dat­szer­ke­ze­tek! Örö­kön-örök­re ma­gam­ba it­tam azo­kat a Nagy László-i ko­nok gesz­tu­so­kat, aho­gyan ő az igé­ket a jel­zők­höz és az fő­ne­vek­hez szö­gez­te. (És tud­tam, hogy ott, ott nőtt föl, a Somló­hegy al­ján, ahol az én apám is.) Csak egy fe­je­del­mi sarj be­szél­het így (fő­leg, ha az eke, a mar­hák, sze­lek, jég­vi­rá­gos ab­la­kok, jég­csap­ok: a tél ha­tal­má­ról és nem az ura­lom ke­gyet­len­je­i­nek be­szél!). Má­ig hor­dom ma­gam­ban a ké­pet, a má­gi­kus hang­zást:

Fa­gyott a rét­ség oda­lent,

ro­po­gott, mint a per­ga­ment,

csül­kök alatt már nem süp­pedt,

kí­nált csak je­ges fü­ve­ket.

Azok a sze­gény ál­la­tok

fe­jet in­gat­va jár­tak ott,

 

és to­vább: sar­jad­nak ki a vers­ké­pek, em­be­rek, a tél cse­le­ke­de­te­i­nek Bib­li­á­ja:

 

Pa­ran­csolt erős és vér­mes

nő­nek is: le­gyen sze­mér­mes,

vas­tag ron­gyok és nagy­ken­dő

fed­jék, mi szép és ke­len­dő.

 

És a szív ko­ro­ná­ja, az együtt­ér­zés tel­jes­sé­ge, ahogy ki­sza­kad a meg­sza­ba­dult to­rok­ból:

 

Akar­tam vol­na, mint a láng,

lo­bog­ni min­den táj iránt,

aján­dék­fa­ként tet­sze­ni,

tűzterebéllyel len­ge­ni

fá­zók­hoz egy­re kö­ze­lebb –

s kó­do­rog­tam csak­, mint az eb.

 

De ez a „kó­dor­gó eb” lát min­dent, fil­met raj­zol a vi­lág­ról, kép­sort, me­lyet nagy ecset­moz­du­lat­tal ki le­het fes­te­ni, de nem be­fe­jez­ni, mert az ön­ma­ga, a köl­tő, aki még so­ká­ig él­ni és sze­ret­ni akar. A Gyöngy­szok­nya a „min­dent el­mon­da­ni, is­ten te­rem­té­sét to­vább­foly­tat­ni” le­he­tet­len­sé­gé­re pá­lyá­zik:

 

Mi­ért lak­tál jól, em­ber, sű­rű ga­bo­na­szag­gal?

Nem saj­tol­tál még mus­tot, mi­ért di­csek­szel az­zal:

 

Mi han­goz­hat föl ez­után, ha nem a Szent Fe­ren­c-i Nap­him­nusz, de már­is meg­told­va, mert vi­lág­him­nusz, amit a fes­tő­nek ké­szült köl­tő most pá­ros rí­mek­be-fres­kók­ba old-emel, hogy az em­ber, aki meg­aláz­ta­tott a kor pisz­kos­sá­ga­i­tól, lé­te gaz­dá­ja le­hes­sen:

 

Áll az em­ber a táj­ban, vas­sá me­red a lá­ba,

fön­sé­ges fe­jét bá­nat, bi­tang­ság fö­lé vág­ja –

s lát­ja: az újabb har­cok zöld aré­ná­ja meg­nyílt,

mel­lé­be le­ve­gőt vesz, tart­ja – és eget zen­dít.

 

Fa­lom a Bol­gár-tánc so­ra­it, tar­tom Bojánnával a rit­must, szí­vem­be ivó­dik az Anya­kép min­den iko­nos szí­ne. Vagy a sze­re­lem­nek olyan no­mád, ázsi­ai, se­hol Eu­ró­pá­ban ki nem mon­dott val­lo­má­sa, hogy per­zse­lé­sé­től ál­mom­ban né­ha ma is föl­éb­re­dek:

 

Nél­kü­led hol lak­nék?

– meg­bor­zong a lé­lek –.

Haj­nal­tü­zes haj­lék

a te kö­zel­sé­ged.

Sze­mem elől vedd el

a tél-hi­deg tá­nyért,

etess sze­re­lem­mel,

hogy ne le­gyek ár­nyék.

 

Ezt min­den nagy-szen­ve­dé­sű, ga­lamb­szív-má­mo­rú köl­tő le tud­ja ír­ni, ami ez­után lob­ban föl, az már szó­fö­löt­ti, te­het­ség­fö­löt­ti, az már ma­ga az em­be­ri lét-vert­ség és lét-ki­rály­ság ön­tu­dat­lan ki­mon­dott bi­zo­nyos­sá­ga:

 

Sze­rel­münk tűz­tor­nyát

en­gedd be­te­tőz­nöm –

kap­csold ki a szok­nyát

az arany csí­pő­dön.

 

„Ó, gyö­nyö­rű­en húz­za az ős ze­ne­kar”, ámul, di­csé­ri a nyár­cso­dát Nagy Lász­ló a Rap­szó­diá­ban. „Ba­kony al­ján ma vak­me­rő va­gyok” – tün­tet jó­za­nul a Bor­dal.

Ju­hászt nem ezek a föl­di erők lök­ték ön­kí­vü­le­ti láz­ba, mely­től én is úgy rob­ban­tam szét a min­den­ség­be, ahogy ő A vi­rá­gok ha­tal­má­nak lap­jai kö­zé me­rész­ked­ve. Mind­járt az el­ső ki­ál­tás, az el­ső vers, az el­ső vil­lám­csa­pás után:

 

Cso­dák, cso­dák és lá­to­má­sok,

vad vij­jo­gá­sok, zo­ko­gá­sok!

 

Cso­dák, cso­dák, cso­dák ömöl­nek

két sze­mem­ből, mint a kön­­nyek.

……………………………………

De szo­rí­ta­nak nagy adók,

tej­utak kí­gyó-csont­vá­za lóg

 

rob­ban­va, de­reng­ve a szí­vem­ben,

ká­sá­sod­va és ér­ce­seb­ben.

 

A koz­mosz egé­sze, a min­den­ség fog­lal­ja el itt a ma­gyar köl­té­szet­ben a he­lyét. És mél­tób­ban, mint Vö­rös­mar­ty, Vaj­da, Ady vagy Jó­zsef At­ti­la ví­zi­ó­i­ban.

Nem hi­szem, hogy A vi­rá­gok ha­tal­mát más­ként le­het­ne ér­tel­mez­ni. Mind­az, a Ko­per­ni­kusz­tól, Ga­li­le­i­től, New­ton­tól, Lin­né­től, Dar­win­tól, Harveytől a mo­dern ter­mé­szet­tu­do­má­nyig: Planckig, Bohrig, Heisenbergig, Einstei­nig, a pa­le­on­to­ló­gi­ai ered­mé­nye­kig, az ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tá­sig tör­tént, vég­re lí­rai en­cik­lo­pé­dia lett Ju­hász köl­tői for­ra­dal­má­ban. És rá­adá­sul csak az övé­ben, sen­ki má­sé­ban, még a nyu­ga­ti nagy éne­ke­sek mí­to­sza­i­ban sem. So­se hűl ki a fe­jem­ben az a klas­­szi­kus tűz, amely a Rezi bor­dal­ban sor­ról sor­ra egy­re job­ban lo­bog. A min­den­ség sze­rel­me azon­ban (és most va­ló­ban er­re a sze­re­lem­re gon­do­lok) min­den mást fél­re­sö­pör. Ki­vé­ve per­sze a test­vér­szó­la­mú da­ra­bo­kat, A ha­lot­tak epo­szát, A szi­vár­vány­szí­nű cet­ha­lat, az Em­ber­sza­bá­sú ál­ma­in­kat és min­de­nek fö­lött a cím­adót, A vi­rá­gok ha­tal­mát. A Spi­no­za-fé­le „deus sive natura” itt so­ha a ma­gyar köl­té­szet­ben nem hal­lott má­gi­kus kó­rus­ként búg föl, mint­ha csak a tör­té­ne­lem előtt, mint­ha csak a Tig­ris és az Euf­rá­tesz kö­zött égig emel­ke­dő vi­lág­to­rony­ban éne­kel­nék:

 

Jaj, Ró­zsa, Ví­zi­li­li­om, Nár­cisz és Szar­ka­láb,

hold­fény hi­gany-tó­csá­i­ban de­ren­gő len­ge Mák,

te buj­do­só, te ál­ma­tag-vé­rű, le­be­gő rej­te­lem,

vér­fol­tos-ar­cú, máj­fol­tos-bő­rű hold a fény­szi­ge­ten,

mint ter­hes anyák a hold alatt, áll­nak a nyi­tott aj­tó előtt,

s ér­zik a szem­go­lyót, fo­ga­kat meg­tes­te­sí­tő el­jö­vőt

és rídogálnak bol­do­gan, kön­­nyű ezüst har­mat sza­kad,

mos­ván a tej­től-fá­jó, ne­héz, fe­hér-nagy hal­mo­kat

És jön­nek az Es­ti­kék, Nár­ci­szok, Cso­dás ibo­lyák, Me­zei ör­dög­sze­ke­rek, Üs­tö­kös gyön­gyi­kék, Tün­dér­fáty­lak, Nap­ró­zsák, Fé­nyes ku­tya­te­jek mint is­te­nek: mind nagy­be­tű­vel, vég­te­le­nül, ab­ba­hagy­ha­tat­la­nul. El­ső hab­zso­lá­som után új­ra elő­vet­tem, hogy el­hig­­gyem: nem pusz­ta agy­rém fe­jem­ben a cso­da, a köl­té­szet menny­be­vi­te­le. Nagy Lász­ló is a ter­mé­szet, a fák, a vi­rá­gok, az ál­la­tok előtt haj­tot­ta le a fe­jét. De Ju­hász fi­lo­zó­fi­át is va­rá­zsol ma­ga te­rem­tet­te lé­nye­i­be. Nagy tit­ko­kat, me­lye­ket a vég­te­len köl­te­mé­nyek nyüzs­gő me­ta­fo­rái és ké­pei rej­te­get­nek vagy ki is val­la­nak. A min­den­ség sze­rel­me úgy kez­dő­dik, mint Já­nos evan­gé­li­u­ma:

 

Kez­det­ben volt a csönd és nem tud­ta még,

hogy mért kí­ván sze­ret­ni,

kez­det­ben volt a hang és nem tud­ta még,

hogy mért kí­ván sze­ret­ni,

kez­det­ben volt a köd és nem tud­ta még,

hogy mért kí­ván sze­ret­ni,

Mi­kor ott tar­tok:

 

mert kez­det­ben kö­zös volt min­den elem,

mert kez­det­ben én is a csönd vi­rá­ga vol­tam,

mert kez­det­ben te is a csönd vi­rá­ga vol­tál,

kez­det­ben csak a vágy

volt, ahon­nan föl­sza­ba­dul­tál,

kez­det­ben nem vol­tál te sem,

már nem­csak a Ge­ne­zist hal­lom, ha­nem a Rigvédát is (ahogy Sza­bó Lő­rinc mond­ja):

 

Fe­ke­te volt min­den, mint mi­kor éj van,

az idő csak ké­szü­lő óce­án volt,

s ek­kor az Egy, mely ott aludt a héj­ban,

át­tü­ze­se­dett s bur­ká­ból ki­lán­golt.

Meg­szü­le­tett a sze­re­lem, a lé­lek

mag­va és ura min­den ösz­tö­nök­nek,

nem­lé­tig érő gyö­ke­rét a lét­nek

ma is a vágy­ban ke­re­sik a böl­csek.

 

Vi­lá­gos, hogy ez már misz­ti­ka. Fi­lo­zó­fia ilyen idő- és te­rem­tés­előt­ti­sé­ge­kig nem ér el, nem is me­rész­ke­dik, bár ép­pen In­di­á­ban alig­ha le­het a ket­tőt pon­to­san el­vá­lasz­ta­ni. Ahogy Ju­hász sem ha­tá­rol­ja el ezek­től a ver­set, a köl­té­szet esz­kö­ze­it. Ép­pen el­len­ke­ző­leg! A Krisz­tus lé­pesmé­ze és a töb­bi, a be­fe­je­zett­ség­től vo­na­ko­dó, sort sor­ra tor­lasz­tó ének misz­ti­kus, fi­lo­zo­fi­kus és rá­adá­sul ab­szo­lút lí­rai akar len­ni. Mint­ha azt mon­da­ná Vö­rös­mar­tyval: „Hall­gas­sa­tok, most a vi­lág be­szél!” És a vi­lág ő ma­ga, a köl­tő, a min­den­ség­gel-egy. Te­hát be­szél­het egé­szen sze­mé­lye­sen, Énjéből: leg­be­lül­ről.

Fél év­szá­zad­dal ez­előtt, míg min­den szót, min­den ki­je­len­tést (mert a misz­ti­ka ki­je­len­té­sek­ből áll, vol­ta­kép­pen ta­u­to­ló­gia!), ös­­sze­tett szót, száz és száz sort ol­vas­tam és ol­vas­tam, nem sej­tet­tem ezt. Meg­ad­tam ma­gam az új cso­dá­nak, de azt tud­tam, hogy ilyen lé­pé­se­ket az Is­me­ret­len fe­lé elő­ször tesz meg ma­gyar köl­tő.

Ki ál­mod­hat­ta vol­na még ak­kor, hogy meg­szü­le­tik A szar­vas­sá vál­to­zott fiú ki­ál­to­zá­sa a tit­kok ka­pu­já­ból, A té­koz­ló or­szág, a Jó­zsef At­ti­la sír­ja, a Tűz­li­li­om az éj­sza­ká­ban, A szent tűz­özön re­géi, a Gyer­mek­dal­ok, A ha­lot­tak ki­rá­lya, a Krisz­tus le­vé­te­le a ke­reszt­ről és a töb­bi már könyv­nyi ter­je­del­mű eposz és köl­te­mény, me­lyek­ben az aszt­ro­fi­zi­ka, bo­ta­ni­ka, tör­té­ne­lem és bi­o­ló­gia együt­te­sét ma­guk­ba öle­lik a mi­ti­kus át­hal­lá­sok. Ezek ér­tel­me­zé­sé­ről nem kön­­nyű vi­tat­koz­ni. Né­mely­kor úgy ér­zem, ju­ka­tá­ni ma­ya vagy kam­bo­dzsai khmer temp­lo­mok­ban, temp­lom­vá­ro­sok­ban já­rok, me­lye­ket a dzsun­gel, li­á­nok és tro­pi­kus óri­ás­fák ága-lomb­ja alól kel­le­ne ki­sza­ba­dí­ta­ni.

Nagy Lász­ló is ha­tal­mas ívű him­nu­szok­kal foly­tat­ta a pá­lyá­ját: a Ha­von de­le­lő szi­vár­vány, A va­sár­nap gyö­nyö­re, a Bú­csú­zik a lo­vacs­ka, A zöld an­gyal, A for­ró szél imá­da­ta és vé­gül a Men­­nyeg­ző te­tő­zik azt a mély-iz­zást, me­lyet csak a lét egy má­sik ré­te­gé­be va­ló vá­rat­lan át­lé­pés, a ha­lál sza­kít­ha­tott meg, de ép­pen ez­zel tet­te a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom egye­te­mes­sé­gé­ben vég­ér­vé­nyes­sé. A mo­dern, XX. szá­za­di fi­zi­ka nyel­vén szól­va „meg­szi­lár­dult fé­nnyé”.

 

Bű­vös-bá­jos

Mar­sall Lász­ló: Sze­re­lem al­fa­pont

 

Gye­rek­ko­rom­ban is­mer­tem egy szót.

Ak­kor pon­to­san tud­tam, mi rej­lik ben­ne, mö­göt­te. Az­tán el­fe­lej­tet­tem, meg­ko­pott, föl­vet­te azt a for­má­ját, hogy bű­bá­jos, így egé­szen kö­zön­sé­ges lett, nem ér­de­kelt töb­bé. Egyik el­ső ver­sem­ben még ott állt biz­to­san-büsz­kén: bű­vös-bá­jos. Ké­sőbb már nem mer­tem le­ír­ni, ta­kar­gat­tam a mez­te­len­sé­gét. Vagy a ma­ga­mét?

Mar­sall nem tö­rő­dik ez­zel éle­te má­so­dik kö­te­té­ben.

Az egész könyv­ben, min­den sor­ban ez­zel a bű­vö­lés­sel-bá­jo­lás­sal bű­völ és bá­jol el. Va­gyis, hogy ez va­rázs­lás, mint az ős­idők­ben. Ahogy Väj­nä­möj­nen be­le­éne­kel­te a föld­be el­len­fe­lét vagy le­da­lol­ta az ég­ről a na­pot meg a hol­dat.

Mar­sall így megy ne­ki min­den ver­sé­nek: szó­va­rázs­lás­sal. A mód­szer: ad­dig mond­juk-mond­juk, míg le­győz­zük a …kit? Mar­sall a sze­rel­mét, a sze­rel­met hó­dít­ja így meg. Per­sze ezt akár­mi­lyen nyel­ve­zet­tel nem le­het, akár­mi­lyen szógeo­met­ria nél­kül nem le­het. Ezt Mar­sall Lász­ló „lo­ga­rit­mu­sa” és „idő-függ­vé­nye” nél­kül nem le­het. Azt le­het, amit ő meg­tesz: nem tö­rő­dik a sza­vak és mon­da­tok, ké­pek ter­mé­sze­tes, úgy­ne­ve­zett rend­jé­vel. Sőt, azt akar­ja, hogy egé­szen más­ként vi­sel­ked­je­nek ezek a sza­vak és mon­da­tok, stró­fák. Úgy vi­sel­ked­je­nek, aho­gyan ő rá­juk erő­sza­kol­ja azt, ami csak ben­ne él. Mert ki mer­ne még, ho­gyan le­het­ne még sze­re­lem­ről be­szél­ni Szappho és Catullus és Ba­las­si és Baude­laire és Ady és Nagy Lász­ló és Sza­bó Lő­rinc után? Nyisd föl akár­hol, és sze­med­be ug­ra­nak ezek láz­álom-ala­kok és láz­álom-sza­vak és ra­ci­o­ná­li­san-té­bo­lyos szó­lé­nyek. Ezek a mes­ter­ség ha­tal­má­nak en­ge­del­mes­ke­dő in­du­lat-szau­ru­szok. Nem tud­na mást, más­ként? Mi­ért ne, csak­hogy ak­kor nem cso­dál­koz­hat­nék min­den ne­ki­ro­ha­ná­son, ak­kor nem érez­het­ném: min­den szó új­já­szü­le­tett e va­rázs­uj­jak­tól. Nyisd föl akár­hol a köny­vet, és bű­vö­lődj-bá­jo­lódj és kap­kodd a fe­jed, és uj­jongj a győz­tes­sel együtt, az új lí­ra-má­gus­sal együtt:

 

és új­ra a meg­nyí­ló szád és szem­hé­jad alól

ha­lá­lon tú­li tü­kör­be me­re­dő szem,

és lá­tom ma­gun­kat ar­cod fe­lől a mel­led mö­gül,

comb-ren­gé­se­det, ágyék-ve­tő­dé­sün­ket, és mé­hed

utol­só jaj­ga­tá­sát ágyé­kom vö­rös egyszeme lát­ja:

ki­fe­szü­lő com­bod, meg­me­re­dő tes­ted re­me­gé­se,

tar­kóm­tól tor­lód­va rob­ba­ná­som,

vö­rös-fe­hé­ren szét­szik­rá­zó sem­mi­ben óó

tebennemedben zu­han­va zu­han­va zuhanva…

 

A köl­tő zu­han, és amit ír, azok zu­ha­nás-sza­vak, zu­ha­nás-vi­zi­o­ná­lá­sok. De sem­mi mo­no­tó­nia! A sze­re­lem és a vers min­dig előlről kez­di min­den­ség­be­li éle­tét. Mint­ha ugyan­arról és ugyan­olyan hevű sze­re­lem­ről vol­na szó. De nem! Mind­egyik meg­szó­lí­tás más, min­den val­lo­más kü­lön­bö­zik az elő­ző­től. És nincs is se­hol val­lo­más, ez nem Mar­sall mű­fa­ja: ő ma­gá­hoz ránt­ja sze­rel­mét, egye­sül ve­le, és köz­ben rö­pül a vers­ben, sza­kad­nak föl a ver­sek, vé­ges­te­len-vé­gig fut­nak a be­fe­jez­he­tet­len köl­te­mé­nyek. A Mes­ter va­la­hol meg­áll: van­nak, meg­le­pe­té­sem­re, pon­tos be­fe­je­ző so­rai. Csak­hogy a vers nem ér vé­get, ahogy a szen­ve­dély sem. Leg­föl­jebb ki­me­rül. Ezért kel­lett egy egész köny­vön át… Meg­pró­bál­ni, hogy hát­ha… va­la­hol meg­bil­len egy szó, ma­kacs lesz egyik vagy má­sik szó. De ezek a sza­vak me­ne­kül­nek te­rem­tő­jük elől. És ép­pen emi­att nem sza­ba­dul­hat­nak tő­le. Mint az ül­dö­zé­ses ke­rék­pár­ver­seny­ben: an­nál gyor­sab­ban sze­di ös­­sze őket, mi­nél gyor­sab­ban isz­kol­nak a sza­vak. De hi­szen az ő sza­vai! – mond­hat­nám. Mar­sall azon­ban azt is tud­ja: ha csu­pán az övéi vol­ná­nak, meg­hal­ná­nak ma­guk­ban, hi­szen a vers at­tól köl­té­szet, hogy meg­fe­lel­nek az enyém-tied-övé ra­go­zás­nak. A ha­tá­rig el tud, el is akar men­ni: odá­ig, ahol „össze­koc­can­nak a mo­le­ku­lák”. De to­vább nem megy: ar­ra vá­gyik, hogy a sze­rel­me és én is bir­tok­ba ve­hes­sem vé­gül is a kö­zös vi­lág hang­ja­it:

 

ha majd mel­let­ted

félpotens me­szes de­rék

ha majd mel­let­tem

hús­evőbb hú­so­sabb hús

ha majd mel­let­ted

ma­gam­ra vá­ró vá­ra­ko­zás

ha majd mel­let­tem

rám vá­ró várhatatos vá­ra­ko­zás

ha majd mel­let­ted

sü­ket­né­ma arc­izom-tor­náz­ta­tás

ha majd mel­let­tem

fo­ko­zott só­haj sem­mi-sokk ka­pa­rá­szás

 

és így to­vább. Hos­­szú, hos­­szabb és rö­vid, rö­vi­debb ne­ki­hul­lám­zá­sok­ban még olyan új szóalak­za­tok is úsz­nak, mint itt a várhatatos, má­sutt a vörösörömpont, fo­né­ma-szi­vár­vány. Az egész kö­tet azon­ban – ha geometrikusan áb­rá­zol­ni akar­nám, s mél­tán, hi­szen Mar­sall ma­te­ma­ti­ka sza­kot vég­zett – nem víz­szin­tes vo­nal­ban ha­lad. Da­rab­ról da­rab­ra emel­ke­dik föl­fe­lé. Már az In­kább szo­mo­rú­an is „hegy­igé­nyű” mű, s ilyen az… Amatores te salutant is, s nem ­csak a mé­re­té­nél fog­va. Mert ki­sebb ver­sek ugyan­ilyen bra­vúr-lán­cok. A kö­tél nél­kü­li kö­tél­tán­cos, a Kör­be-kör­be, Vég­te­len csa­var, a Cs.

 

csak csönd  csak­hogy  csal­étek-csönd

csak­ha­mar csip­kés  csak­nem csók

csak­nem csu­pasz  csak­nem cso­da

csak­ugyan csók  csak­ha­mar csa­ta

csak­hogy csa­lán  csak csa­lán-csap­da

 

El­ső kö­te­te, a Víz­je­lek után nem csu­pán a sze­re­lem al­fa­pont­já­nak el­ra­gad­ta­tá­sá­ig nem ra­ci­o­ná­lis köl­te­mény-fü­zé­ré­vel le­pett meg, de ed­di­gi írá­sai csú­csá­val is.

A Ze­ne a dob­hár­tya mögöttről be­szé­lek.

Is­mer­tem már, mi­e­lőtt könyv­ben meg­je­lent. Az­óta zen­gett-ka­nyar­gott ben­nem: nem tud­tam le­huny­ni előt­te sem a „fü­lem”, sem az agyam. Rá­adá­sul azon a szón ala­pu­ló vers, ame­lyen anyám szo­kott be­céz­ni en­gem. Ez az a bű­vös-bá­jos je­len­tés és em­lék és si­mo­ga­tó el­va­rá­zso­ló ha­tal­ma egyet­len szó­nak, jel­ző­nek, mely­től meg­ele­ve­ne­dik egész kis­fiú és ka­masz­ko­rom. Azt hit­tem, csak az enyém. Az egész vi­lág­lí­rá­ban csak né­hány kü­lön­le­ges eset­ben tud­ja egy-egy nagy köl­tő ilyen fo­kon egy­be­ol­vasz­ta­ni az erőt, vad­sá­got a leg­gyön­gé­debb sut­to­gás­sal, a kez­de­ti ön­kí­vü­le­ti fe­szült­sé­get az ál­lan­dó fo­ko­zás­sal, az oda­adás ha­lá­los-ön­gyil­kos el­va­kult­sá­gát a for­ma tisz­tán áram­ló ze­ne­i­sé­gé­vel. Va­ló­já­ban az is­mét­lés má­gi­á­ját va­ló­sít­ja meg az ilyen­kor a mú­zsák ke­gyel­mé­ből a köl­tő, azt az is­mét­lést, amely mint Bach­nál, „nem is­mét­lő­dés so­ha”. Ne­kem ilyen volt Mar­sall ver­se előtt Vö­rös­mar­ty Áb­ránd­ja:

 

Sze­rel­me­dért

Fel­dúl­nám esze­met

És an­nak min­den gondolatját,

S képzelmim édes tar­to­má­nyát,

El­tép­ném lel­ke­met

Sze­rel­me­dért.

 

Ilyen volt Szappho sze­rel­mes éne­ke, amit Ady for­dí­tott, ilyen Baude­laire Him­nu­sza, Poe val­lo­má­sa, a Marie Louise Shew-hoz, Vicente Aleixandre A sze­re­lem szü­le­té­se vagy ta­lán még Shellyey Egy szót sokszor… kez­de­tű ugyan­csak eksz­ta­ti­kus da­do­gá­sa. Mar­sall is pon­to­san egy szót szed szét atom­ja­i­ra, hogy az­tán an­nál na­gyobb gra­vi­tá­ci­ós erő­vel ta­pad­ja­nak egy­más­hoz a sza­vak, szó­tag­ok, mon­dat­je­len­té­sek. Az a kí­sér­te­ti­es, hogy ezt az atom­mág­lya ere­jé­vel mű­kö­dő min­dent-el­söp­rést nem le­het meg­ál­lí­ta­ni. A köl­tő is ér­zi, hogy nem ké­pes rá. Egyik sze­rel­mem azt sut­tog­ta egy­szer, hogy sze­ret­ne el­ájul­ni az egy­más­ban-üd­vöz­lés köz­ben. Mar­sall ki­elé­gít­he­tet­len va­rázs­ének­ében ez tör­té­nik: áju­lat, a sza­vak öm­lé­se, meg­sem­mi­sü­lé­se és új­ra és új­raszü­le­tés: szom­jú­ság, amely nem­csak szom­jú­ság töb­bé:

 

gyö­nyö­rűm gyö­nyö­rű­sé­gem és gyö­nyö­rű­sé­gem

és gyö­nyö­rűm és gyö­nyö­rű­sé­gem és új­ra

gyö­nyö­rűm gyö­nyö­rű­sé­gem és még gyö­nyö­rűb­ben

és leg­gyö­nyö­rűb­ben és gyö­nyö­rűbb gyö­nyö­rű­sé­gem

sü­ke­te­lé­sig be­re­ke­dé­sig gyö­nyö­rű­sé­gem

……………………………………………………

és gyö­nyö­rű­sé­gem és gyö­nyö­rűm és új­ra

gyö­nyö­rűm gyö­nyö­rű­sé­gem és még gyö­nyö­rűb­ben

és leg­gyö­nyö­rűb­ben és gyö­nyö­rű­sé­ges­sé­gem

és új­ra csak gyö­nyö­rűm és leg­gyö­nyö­rűb­ben

és leg­gyö­nyö­rűbb gyö­nyö­rű­sé­gem

 

és itt meg­hal a nyelv. Meg kell hal­nia.

 

 

Jól lát­ni a fá­tól az er­dőt

Bel­la Ist­ván: Sze­ret­ke­zé­se­ink

Évek­re szó­ló be­nyo­mást tett rám Bel­la nagy ver­se, a Sze­ret­ke­zé­se­ink. Vég­re meg­tör­tént a ma­gyar lí­rá­ban is, ami más nem­ze­tek­nél már köz­hely volt, hogy ha sze­re­lem­ről be­szé­lünk, ak­kor nem­csak a lyányka fej­ér ke­be­lé­ről van szó, ha­nem a leg­na­gyobb föl­dön el­ér­he­tő cso­dá­ról, fér­fi és nő tes­ti egye­sü­lé­sé­ről, a sze­xu­á­lis gyö­nyör min­den ér­zel­met és köl­té­szetet fö­lül­mú­ló min­den­ha­tó­sá­gá­ról. Sze­mé­rem­nyí­lás és be­ha­to­ló ves­­sző ös­­sze­rob­ba­ná­sá­ról.

Én már arab és fran­cia köl­tők pél­dái nyo­mán ré­gen tisz­tán lát­tam, a sze­rel­mi-sze­xu­á­lis ese­ményt nem sza­bad éterikus lí­rá­vá pá­ro­log­tat­ni. En­nek az az ára, hogy a lel­ki-bi­o­ló­gi­ai kap­cso­lat má­sod­la­gos­sá sőt, gát­lá­sos el­foj­tás­sá vá­lik még a „min­dent-val­ló” köl­tők leg­jobb szán­dé­ka el­le­né­re is. Ha a köl­té­szet meg­ne­ve­zés, a szó­val va­ló va­rázs­lás esz­kö­ze, ak­kor mi­ért ép­pen a leg­élet­be­vá­góbb és leg­di­cső­sé­ge­sebb lá­to­má­sunk a ta­bu? Nyil­ván ke­resz­tény til­tá­sok, kép­mu­ta­tás­ok ész­re­vét­len túl­élé­sé­ről van szó, ami­kor mi itt, Ma­gyar­or­szá­gon, egy-két ki­vé­tel­lel olyan il­le­del­me­sen be­szé­lünk sze­xu­á­lis vá­gya­ink­ról és menny­or­szá­gunk­ról. Én csak­ugyan „kis menny­or­szá­gom­nak” hív­tam azt a lányt, aki­vel a sze­xu­á­lis kap­cso­lat meg­ne­vez­he­tet­len döb­be­ne­tét meg­is­mer­tem.

Sza­bó Lő­rinc és Weöres után Bel­la most fél­re­tolt min­den szo­ká­sos óva­tos­sá­got, és hosszú vers­ben mond­ta ki, amit min­den­ki tud, aki­nek van vagy volt szen­ve­dé­lyes kap­cso­la­ta, akár fér­fi, akár nő:

 

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,

nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,

csak krí, csak krű, csak a han­gok szí­ve,

félkék, félzöld és szín­te­len ze­ne:

 

NINCS HANG

 

É é nél­kül

Vé vé nél­kül

Hang hang nél­kül

Csak a ze­ne szí­ne

Nincs hang

 

Fény sincs, nincs fény, a fény­lés csak fény­le­ne,

nincs kék, nincs ég, a kék­lés csak églene,

nincs zöld, fe­hér, csak fehérzöldlene,

csak fél-í, csak fél-ű, csak a ze­ne szí­ne:

 

NINCS FÉNY

 

Bel­la ar­ra döb­bent rá, mi­u­tán sze­ret­ke­zé­se­i­től iz­zott, hogy ágyék és ágyék for­tyo­gá­sát nem le­het ta­golt, ért­he­tő be­széd­re le­for­dí­ta­ni, ahogy ezt köl­tők előt­te szá­zan és szá­zan meg­kí­sé­rel­ték. Úgy­ne­ve­zett mű­vé­szet­té, iro­da­lom­má, mond­ha­tom: szép­ség­gé sze­lí­dít­ve a nyelventúli és ci­vi­li­zá­ci­ón tú­li, ős­em­be­ri és ős­as­­szo­nyi el­ra­gad­ta­tást. A val­lás igye­ke­zett ezt az el­ra­gad­ta­tás­ra ké­pe­sí­tő haj­la­mun­kat a szent is­ten-lá­to­ga­tá­sok­nak fönn­tar­ta­ni. A ke­le­ti ta­nok, val­lá­sok meg­vi­lá­go­so­dás­nak ne­vez­né ugyan­ezt.

Több­ről van szó. Az em­be­ri lé­nyeg­ről, ami­hez az égi ha­tal­mak nem ér­te­nek. Baude­laire azt ír­ja: „Fér­fi és nő min­dig tud­ta, a sze­ret­ke­zés gyö­nyö­re ab­ból fa­kad, hogy mind­ket­ten tud­ják: bűnt kö­vet­nek el.” Ha ezt a fél­re­ma­gya­rá­zást le­for­dít­juk a ta­pasz­ta­lat nyel­vé­re – és ez a ta­pasz­ta­lat az el­telt val­lá­sos év­ez­re­dek sze­xu­á­lis fó­bi­á­ját is ma­gá­ban fog­lal­ja –, ak­kor vi­lá­gos­sá vá­lik, a túl­vi­lá­gi üd­vös­ség­re vo­nat­ko­zó hi­e­del­mek túl­sá­go­san mes­­sze áll­nak a va­ló­sá­gos és ma­gasz­tos em­be­ri le­he­tő­sé­gek­től és só­vár­gá­sok­tól. Bel­la ezt a transzcendálást, ezt a ma­gunk­ból va­ló ki­lé­pést éri tet­ten, for­mál­ja még­is „csak­” köl­te­mén­­nyé, no­ha ez – tu­da­ton és mű­vé­sze­ten tú­li­sá­gát te­kint­ve –, jól tud­ta, le­he­tet­len.

A Sze­ret­ke­zé­se­ink előz­mény nél­kül áll. És nem csak a ma­gyar köl­té­szet­ben.

Bel­la Ist­ván en­nek a nagy túl­lé­pés­nek a köl­te­mé­nyé­vel megpe­csé­tel­ve, ös­­szes sze­rel­mes ver­se­it egyet­len kü­lön ver­ses­könyv­be szer­kesz­tet­te.

A tel­je­sen el­fo­gult, te­hát a leg­jobb ér­te­lem­ben elő­í­té­le­tes ol­va­sót (va­ló­szí­nű­leg ért­he­tő) meg­le­pe­tés éri. A gyűj­te­mény nem más, mint egy fa­óri­ás kö­rül szer­te­zöl­del­lő er­dő. Ter­mé­sze­tes, nor­má­lis fák­kal, kö­ze­pes és jól fej­lett pél­dá­nyok­kal. Van­nak ver­sek, me­lyek meg­kö­ze­lí­tik a cím­adó köl­te­ményt (Pa­la­táb­la):

 

Vagy vi­lág­előt­ti pa­la­táb­la?

Az el­ső? S az is­ten fir­kál­ta te­le

csil­lag­gal a ha­sad, a há­tad,

mi­kor világtalanulni járt ön­ma­gá­ba,

még az idők kez­de­te

előtt, ő raj­zolt te­le kék láng­gal:

írt rád hold-be­tűt, nap-ó-t, üs­tö­kös-s-t,

és ha­sad­ra zsi­nór­írás­sal

hul­lá­mos ten­gert, hogy egy­szer,

va­la­ki

ol­vas­sa el és be­tűz­ze le!

 

És bár ezek­ben is meg­ta­lál­ni a szóújításokat-képzéseket, me­lye­ket sze­re­tek Bel­la mód­sze­ré­ben (világtalanulni), az ös­­sze­ha­son­lí­tás­ban ezek is ros­­szul jár­nak: a mér­ce na­gyon ma­gas­ra té­te­tett. A könyv így is kü­lön­le­ges aján­dék ne­künk, ol­va­sók­nak. S biz­tos, hogy ha nem vissz­hang­za­na fü­lünk­ben a Sze­ret­ke­zé­se­ink „al­pe­si szim­fó­ni­á­ja”, el­me­rül­ve íz­lel­get­nénk egy-egy szép da­ra­bot. Így min­dig szem­be­tű­nik a kü­lönb­ség. Sok köl­tő­je van a vi­lág­iro­da­lom­nak, aki egy-két rend­kí­vü­li ihle­tett­sé­gű ver­sé­vel vált fe­led­he­tet­len­né. So­rol­hat­nám a Bel­la Ist­vánt csak még job­ban ki­eme­lő pél­dá­kat. Min­den eset­re az ő fe­je kö­rül is lá­tok egy ef­fé­le gló­ri­át.