ELMER ISTVÁN

Az evőfenomén

Álltam apám kabátja alá bújva, bár még innen volt a negyvenen, de már kissé pocakosodott, álltam, vártam, fölemeltem a tekintetem, mire ő végigsimította a fejemet. Megfogta a kezem, „gyere”, elvezetett a székhez, előbb ő ült le, majd a térdére vett, mutatóujjával megpöccintette az orromat, s azt kérdezte tőlem:

„Hová viszlek el holnap?”

Ingattam a fejem: fogalmam sincs.

„Cirkuszba megyünk. Amerikai evőfenomén érkezik!”

Én akkor hat éves múltam a Trianontól mért idővel. A nemzetközi diplomáciai életben borosüvegek röpködtek. Az Adlan szálló elegáns éttermében, Berlin belvárosában Joachim német császári herceg magába töltött már egy üveggel, barátaival, Németország megtépázott önérzetének hullámain imbolyogva, eldiskurált a világ folyásáról, amikor a zenekar – kellő ügyelemmel a császári herceg hangulati állapotára – rázendített a Gott erhalte-ra. A bal oldali szeparéban erre, a nagy német gondolat és a világháborús fegyverbarátság jegyében, mindenki vigyázzba vezényelte magát, állát hegyesen előretűzte, legfőképpen Joachim, s példáját követték a teremben, kivéve Klein, francia vezérkari tiszt, aki persze – nevéből következőleg – csak ímmel-ámmal volt francia, nem holmi virtigli frank, de mégsem érezte becsületbeli kötelességének, hogy fölálljon. Sőt, talán még el is mosolyodott a többiek színpadias parádézása láttán, mint illik egy igazi győzteshez. Joachim ezt a mosolyt vette észre, és a mozdulatlan testet. A berlini Adlan szállóban ezerkilencszázhúszban minden föltétel adva volt tehát, hogy elröpüljön a borosüveg. Joachim meglehetősen jól célzott, a francia vörösbor lecsorgott a francia tiszt fején, s összekeveredett a fölvérzett fejbőrből előomló pirossággal.

Joachim tettét, pillanatnyi dermedést követően, bőséges tapssal jutalmazta a közönség. Klein fejbőrét szanitécek vették kezelésbe, egy közeli kórházban pedig összevarrták a sebészek. Nem keveredett különösebb diplomáciai bonyodalom az ügyből, annál kevésbé, mivel minden érintett tisztában volt a maga bűnével, ezért azután a kijózanodást követően leginkább magántársaságokban aratott sikert: Franciaországban Klein hősies kiállása, Németországban pedig Joachim rettenthetetlensége.

Közben D’ Annunzio, mint megírták az újságok, ez az álnok majom, ellopta Fiumét, Szent István koronájának legszebben ragyogó ékkövét. A zsurnálpojácák, lett légyen szó bár Berlinről vagy Fiuméról, mindig megtalálták a leginkább odaillő blaszfémiát.

Ilyen körülmények között készített föl engem apám a szombat délutáni látványosságra. Ritkán használt cipőt és inget húztam, ettől azonnal ünnepnek éreztem a napot. Anyám nem kísért el bennünket, mosolyával otthon maradt, sejtő integetéssel, hogy vár minket, érezzük magunkat jól. Apám nyikorgó cipőjét vette föl erre az alkalomra, vastag bőrtalpú, érettbarna félcipőjét, amelyben úgy járt-kelt mellettem, mintha csak valami világsztár lenne. Én legalábbis így gondoltam. De ez megmaradt az ő titkának.

A sátorponyvát a göröngyös futballpályán feszítették ki, közvetlenül a rákosrendezői pályaudvar mellett. Bizonyára arra gondoltak, ezzel a mulatsággal fölvidítják kissé a vagonváros lakóit. Mert akkor már hónapok óta vagonban éltünk, miután otthagytuk a kolozsvári családi házat, s kevéske holmival végigutaztunk a románok által fölégetett keleti országrészen át Budapestre.

Odabentről már hallani lehetett a hangszerek zajongását; keresztüllépkedtünk a sátortartó köteleken, az egyik cölöpben majdnem fölbuktam, majd keskeny deszkapallón imbolyogtunk be a nézőtérre. A jegyszedő elbillentette előttünk a napszítta, súlyos ponyvaszárnyakat, s elénk tárult a fényes belső. Körös-körül padok, nagy részüket már nyomorgásig megtöltötték az emberek, odalent pedig erős lámpák fénye világította meg a fűrészporral fölszórt manézst. Még soha nem jártam ilyen helyen, csak hírből ismertem a Beketow-cirkuszt. Az előadás kiemelkedő számának Smith, amerikai evőfenomén föllépését hirdették, így kora délután, ebédidőt követően.

Valahonnét kellemetlen szag úszott elő, betöltötte az emberektől fülledt teret, s egyre inkább állatok bűzévé erősödött. Apám elmagyarázta, föllépés előtt különös izgalom vesz erőt az állatokon, azt érezzük.

Apám levetette hosszú kabátját, belsejét kifordítva összehajtotta, bal karjára vette, majd nadrágszárát térdnél megcsippentve leült a padra, s addigra már a kalap is lekerült a fejéről.

Rám nézett: no, fiú, tetszik-e, mire én boldogságot mutatva bólintottam, ettől megnyugodott, biccentett, ha valaki vagonvárosi ismerőst látott, derékból kissé meghajtotta magát, elegáns mozdulattal, amit tanulni nemigen lehet, azzal együtt kell születni.

Nem sokáig kellett várakoznunk. Megperdült a dob, kigyulladtak a reflektorok, csillogó ruhában nők és férfiak kerültek elő, szökkenő lépésekkel körbefutottak a manézsban, majd olyan pózban álltak meg, mozdulatlanul, karjukat szélesen a közönség felé tárva, mintha valamennyiünket magukhoz akartak volna ölelni. Fölcsattant a taps, majd a zenészek ritmust váltottak, erre megelevenedtek, kimasíroztak a porondról, hogy átadják helyüket egymás után a mutatványosoknak.

Ez volt a bevonulás, mondta apám.

Akkor még jó, hogy nem lőttek, súgtam vissza, mire apám komoran megrágta a bajuszát.

Különösképpen nem jöttem izgalomba az akrobaták láttán, azt gondoltam, olyan rugalmas, olyan ügyes én is lehetek, mint ők, ráadásul az egyik kötéltáncos hölgy megbillent mutatvány közben, lezuhant, s a kötél szerencsétlenül csapódott a combjába. Mosolygott, de én láttam, amikor visszamászott az emelvényre, hogy megismételje a produkciót, vastag vörös csík húzódik combja belső oldalán.

Egyfolytában az amerikai evőfenoménra vártam. A nézőtér feszülten figyelte a cirkuszi mutatványokat, amelyek izgalomba hozták az idegeket, de mindenki tisztában volt vele, játék az egész, csak játék, amely ugyan némi veszélyes téttel jár, de semmi esetre sem visszavonhatatlanul.

Az evőfenomén föllépése ellenben egészen más volt. Elsötétült a porond, elhallgattak a dobok, egyszeriben vagonvárosi sötétség szállt le a ponyva alatt, sötétség és mozdulatlanság; és ebben a különleges miliőben mindenki összetartozott.

Megérintettem apám nadrágját: majdnem sírtam. Nem félelmemben, amint elképzeltem, hogy sokan megriadnak, hanem a várakozás adta izgalomban; hiszen mindjárt különös világ nyílik meg előttem, pontosabban a világnak egy korábban nem ismert tartománya. Nem elég, hogy a nagy művész amerikai, ráadásul fenomén!

Nem csoda, hogy amikor fölpattantak a színes reflektorszemek és éktelen csörömpöléssel megszólalt valamennyi zeneszerszám, nedves puhaságban ringott előttem az aréna.

Középütt kerek, kendővel borított asztalon hatalmas tálak; azokon különféle ételek, az egyiken rengeteg tojás, de más egyéb is, zöldségek, annyi, de annyi étel, amennyit régen láttam, utoljára talán még otthon, a vagonváros előtti otthonunkban.

Kóbor ámulattal dühöngött a zene a hatalmas sátorponyva alatt, amely akkorára tágult, hogy már maga volt az egész város és annál is hatalmasabb.

De sehol egy lélek a porondon. A reflektorok körbejárták a nézőteret; amikor elért bennünket, a fénytől hirtelen kifehéredett a cirkuszsátor, az emberekkel együtt: nevetésükkel, izgatott mutogatásukkal, az asszonyok gyorsan felejtő mosolyával és a gyerekek bizonytalan félelmével.

Ebben a percben ismét magaménak éreztem azt az állapotot, melyet nem sokkal korábban ismertem meg a salakos külső pályaudvaron, a vagonban állva és messzire tekintve, mintha testemnek nem lenne súlya, s egészen hazáig röpülnék, egészen hazáig látnék.

Örömmel paskoltam meg apám combját, aki azt hitte, a látványtól ilyen boldog a fia. Ebben a pillanatban fölcsapódott a függöny. A fény azonnal odavándorolt, mint egy jól nevelt gyerek, ha fölnőttek szólnak hozzá; két nő, csillogó ruhában, széles karlejtéssel kilépett a homályból, mosolyuk átfogta a nézősereget, s köztük érkezett ő, a fenomén maga, hosszú palástban, akár egy varázsló. Rövid haja rásimult hatalmas, erős csontozatú fejére, szemöldöke előreugrott, ettől árnyékban maradt a szeme. Lassan odasétált az asztalhoz, méltóságteljesen megállt előtte. Tekintetét végighordozta a rettentő sok ételen, amiről elképzelhetetlen volt, hogy beleférjen egyetlen emberbe. Segédei fölemelték a tálakat, körbehordozták a porond szélén, bemutatták a közönségnek, nincs ebben semmi csalás.

Amikor ezzel végeztek, a hölgyek távolabb vonultak az asztaltól, a fenomén pedig – akit talán nem ilyennek képzeltem volna el, de most hogy láttam, elfogadtam, durva, szőrős karjával, előrebuggyanó hasával együtt – leült egy székre, s lassú mozdulatokkal nyúlt a tojással rakott tál felé. Ötven kemény tojás! – kiáltotta el magát valamelyik hölgy. Akkor már csak egyetlen magányos reflektor világított, szűk körbe vonta az asztalt és a fenomén alakját, mintha semmi más nem létezne. A férfi szájába vette az ételt, hatalmas állkapcsával rágott egyet-kettő, és már nyelte is. S érkezett az újabb tojás.

A közönség visszafojtva figyelte. Ámulattal töltött el mindenkit, amint egyre több tojás tűnt el a szájában, a testében. Az első tál kiürült, a segédek a harmincadik kemény tojást jelentették be. A férfi néha kissé meghajolt, ilyenkor kitört a taps. Vigyázott a mozdulataira, mintha a legkisebb mozgás is rettenetes erőfeszítésébe került volna, vagy egyenesen a mutatványt veszélyeztetné. Amint ürültek a tálak, annál inkább nőtt a csönd. Izgalommal néztem, előrehajolva, államat tenyerembe mélyesztve. Egyszerre azonban minden megváltozott ott. Úgy éreztem, az az ember szenved ott lenn a porond közepén, bár minden egyes tojás után vigyorgott.

Ember – suttogtam –, ne hagyd magad, és azt kívántam, fejezné be, hagyná végre abba, és mit sem törődve a közönséggel, fordítson hátat neki, s örökre vonuljon ki a cirkuszi porondról. De nem! Egyre süllyesztette magába a tojásokat, én pedig egyre inkább éreztem magamon az ő szenvedését. Kíváncsi voltam, meddig hagyja. Meddig veti magát oda a mutatvány önkényének, ellenséges indulatának. Már nem is az evés érdekelt, a mérhetetlen zabálás. Sokkal inkább az foglalkoztatott, vajon meddig képes megnyomorítani magát.

Már önkívületi állapotban tömte magába az ételt. Akaratának utolsó ellenállását is megtörte az arcán, pedig a plakátok éppen az akarat fölötti uralmat hirdették.

Nem tudom, mennyi ideig tartott. A végén szédülve, rosszulléttel küszködve fölállt a székről, meghajlás helyett előrecsuklott a feje, tűrte hogy tapsoljanak fölötte, majd bizonytalanul megfordult, és a kijárat felé támolygott. De ezt már nem láttam, mert elszöktem apám mellől, lejutottam a padsorok alá, s ott könnyűszerrel kibújhattam a sátorponyva alól. Átlépdeltem a feszítőköteleken, bűzös utazókocsik mellett haladtam el, mire elértem a művészbejárót. Odavetődött valamennyi fény, de nem láttam őt. Hiába kerestem a fenomént. A nyögést balról, a sötétből hallottam. Ott állt, nekitámaszkodva egy fa törzsének, langyos, sós vizet tartott egy bögrében, nyögött és azon iparkodott, hogy legalább egy kortyot magába erőltessen. Egész testét elöntötte a veríték, a remegés okozta félelem verítéke, mielőtt az ember kiadott magából mindent. Amikor ezzel végzett, odébb szédelgett, lerogyott egy székre. Hideg vízzel öntözte a fejét és lihegett.

„Miért teszi?”

,,Különben éhen halnék.”

„Mindig kihányja?”

„Mindig.”

Megérintettem a kezét, a vállát, végül az arcát. Talán olyan könnyûvé válik ettõl a teste, mint az enyém ott a vagonban, amikor álmodni tudtam… De nem. Csak ült, fejérõl csöpögött a víz, olykor még öklendezett, én pedig álltam mozdulatlanul a hatalmas monstrum elõtt. Mindketten magányosan.