Nagy Pál

 

Egy barátság dokumentumai

 

 

Író­em­be­rek ba­rát­sá­gá­nak, ko­rok szel­le­mi­sé­gé­nek, lel­kü­le­té­nek val­lo­má­sos do­ku­men­tu­mai a le­ve­lek. Iro­dal­munk­ban ala­po­zó és meg­ke­rül­he­tet­len ha­gyo­má­nya van en­nek a sa­já­tos, épí­tő ere­jű meg­nyi­lat­ko­zás­nak: Ka­zin­czy Fe­renc élet­mű ará­nyú le­ve­le­zé­se kor­tár­sa­i­val a ma­gyar li­te­ra­tú­ra rég­múlt­já­nak egyik leg­je­len­tő­sebb tel­je­sít­mé­nye, s nyo­má­ban nem egy for­rás­ér­té­kű le­ve­les­könyv lap­jai en­ged­nek be­pil­lan­tást mű­ve­ket ér­le­lő sor­sok, pá­lyák, kez­de­mé­nyek ala­ku­lástör­té­ne­té­be, a meg­élt idők for­ga­ta­ga­i­ba, az al­ko­tó el­me tit­ka­i­ba.

Sor­ra ki­adott tes­tes le­vél­gyűj­te­mé­nyek szol­gál­tat­nak fon­tos ada­lé­ko­kat újabb ­ko­ri iro­dal­munk tör­té­ne­té­nek fe­je­ze­te­i­hez; és nem csu­pán a ku­ta­tó fi­lo­ló­gus ér­dek­lő­dé­sé­re tart­hat szá­mot pél­dá­ul Ba­bits Mi­hály és Kós Kár­oly, Be­ne­dek Elek és Né­meth Lász­ló, Sza­bó Lő­rinc vagy Mol­ter Kár­oly nem­ré­gi­ben nap­vi­lá­got lá­tott (vagy fo­lya­ma­to­san bő­vü­lő) iro­dal­mi le­ve­le­zé­sé­nek so­ro­za­ta. Bíz­vást re­mél­het­jük, hogy előbb-utóbb, több más ilyen jel­le­gű ki­ad­vány mel­lett, Ta­má­si Áron ös­­sze­gyűj­tött le­ve­le­it is kéz­be ve­he­ti az ol­va­só…

Ef­faj­ta ku­tat­ga­tá­sa­im rend­jén a szé­kely­ud­var­he­lyi Haáz Re­zső Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let jó­vol­tá­ból hoz­zá­fér­het­tem Ta­má­si­nak a hely­bé­li Mú­ze­um­ban őr­zött – Tom­pa Lász­ló­hoz írt – le­ve­le­i­hez. (Saj­nos, a nem ke­vés­bé fon­tos vá­lasz­le­ve­lek egy­elő­re is­me­ret­len he­lyen lap­pan­ga­nak, ha va­la­mi­kép­pen meg nem sem­mi­sül­tek.) Ezek­ből a Ta­má­si-le­ve­lek­ből adunk köz­re most és itt egy vá­lo­ga­tást. Úgy vé­lem, en­­nyi is ele­gen­dő an­nak szem­lél­te­té­sé­re, hogy a XX. szá­za­di ma­gyar pró­za nagy mű­vé­sze, Ta­má­si Áron és a ma­gá­nyos fe­nyők ki­vá­ló köl­tő­je, Tom­pa Lász­ló, mi­lyen kö­zel ál­lott egy­más­hoz esz­mé­nye­i­ket, cél­ja­i­kat, lá­tá­su­kat te­kint­ve. Ba­rát­sá­guk szi­lárd ta­la­ja a kö­zös szü­lő­föld, a har­gi­tai szé­kely vi­lág; Far­kas­la­ka és Szé­kely­ud­var­hely úgy­szól­ván szom­szé­dos egy­más­sal, s a min­den­na­pi gon­dok meg re­mény­sé­gek is egy­bekap­csol­ják er­re­fe­lé a jó­aka­ra­tú em­be­re­ket.

Az ud­var­he­lyi ma­gá­nyá­ban élő Tom­pa Lász­ló szá­má­ra Ta­má­si Áron le­ve­lei bi­zo­nyos mér­ték­ben az er­dé­lyi iro­da­lom vér­ke­rin­gé­sé­be va­ló be­kap­cso­ló­dást, a tá­jé­ko­zó­dást, a nél­kü­löz­he­tet­len esz­me­cse­re le­he­tő­sé­gét is je­len­tet­ték. Ez a ter­mé­ke­nyí­tő vi­szony – a ba­rát­ság – még in­kább el­mé­lyült a ma­ros­vé­csi He­li­kon-na­po­kon, ami­kor nya­ran­ta Ke­mény Já­nos bá­ró­ék ven­dég­sze­re­tő kas­té­lyá­ban, az öreg töl­gyek alatt meg­hit­ten együtt le­het­tek mind­azok, akik az er­dé­lyi szel­le­mi­ség ég­bolt­ja alatt ta­lál­koz­hat­tak.

Ta­má­si le­ve­le­i­ben olyan bi­zal­mas összefüggéseket, nem pub­li­kus he­li­ko­ni „bel­ügye­ket” is tu­do­má­sá­ra ho­zott Tom­pá­nak, me­lyek­ről úgy vél­te, il­lik in­for­mál­nia ked­ves ba­rát­ját amott a vé­ge­ken. Be­szá­molt a ku­lis­­szák mö­göt­ti vi­ták­ról, a dí­ja­zá­sok kö­rü­li ös­­sze­koc­ca­ná­sok­ról, vé­le­ményt mon­dott pá­lya­tár­sak­ról, akik­kel nem min­dig és nem min­den­ben ér­tett egyet.

Volt azon­ban ba­rát­sá­guk­nak nem épp fel­hőt­len sza­ka­sza is – még a He­li­kon-ta­lál­ko­zók előtt, mind­járt Ta­má­si írói in­du­lá­sa­kor. 1923-ban je­lent meg Ko­lozs­várt a Ti­zen­egyek cí­mű an­to­ló­gia: ez volt a fi­a­tal, kez­dő ma­gyar írók el­ső cso­por­tos je­lent­ke­zé­se Er­dély­ben, Tri­a­non után. Itt lá­tott nap­vi­lá­got Ta­má­si Áron­nak a Meg­nyi­tom a föld­nek szá­ját és a Föld em­be­re cí­mű no­vel­lá­ja. Tom­pa Lász­ló ud­var­he­lyi lap­já­ban, a Szé­kely Köz­élet­ben szi­go­rú kri­ti­kát írt a kö­tet­ről: egye­bek kö­zött „a kü­lön­ben sok erőt el­áru­ló Ta­má­si Áron me­sé­lő in­ven­ci­ó­já­nak fo­gya­té­kos­sá­gát”, „bal­la­da­i­vá ko­vá­csolt és túl­ter­helt nyel­vét” ki­fo­gá­sol­ta. Ta­má­si per­sze sér­tő­döt­ten fo­gad­ta Tom­pa kri­ti­ká­ját; író­tár­sa­i­hoz in­té­zett le­ve­le­i­ben is több­ször szó­vá tet­te és in­ge­rül­ten vis­­sza­uta­sí­tot­ta a sú­lyos bí­rá­la­tot. (A szo­ban­for­gó no­vel­lák va­ló­ban ma­gu­kon vi­se­lik a kez­dés je­gye­it.) Az­tán, idők múl­tán, csak ­ol­dó­dott a fe­szült­ség, hely­re­állt kö­zöt­tük a za­var­ta­lan ba­rát­ság. Ami­kor – 1929-ben – Tom­pa Lász­ló­nak ítél­ték oda a He­li­kon nagy­dí­ját, Ta­má­si le­ve­lé­ben me­leg sza­vak­kal gra­tu­lált pá­lya­tár­sá­nak, el­árul­va azt is, hogy ő és né­hány he­li­ko­ni kol­léga mi­ként küz­döt­tek eme ki­ér­de­melt dön­tés ér­de­ké­ben.

1944-ben Ta­má­si a ma­ros­vá­sár­he­lyi Ke­mény Zsig­mond Tár­sa­ság nyil­vá­nos­sá­ga előtt fe­jez­te ki Tom­pa Lász­ló irán­ti meg­be­csü­lé­sét: ek­kor a Tom­pa szü­le­té­sé­nek 60. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból ren­de­zett ün­ne­pi ös­­sze­jö­ve­te­len ol­vas­ta fel Való­sá­gos köl­tő cí­mű, ró­la szó­ló re­mek es­­szé­jét. (Elő­ször az Er­dé­lyi He­li­kon 1944-es már­ci­u­si szá­má­ban kö­zöl­ték.) És ami­kor – im­má­ron a há­bo­rú után elő­ször – Ta­má­si Áron a tisz­te­le­té­re ren­de­zett ma­ros­vá­sár­he­lyi ün­nep­sé­gen lé­pett kö­zön­ség elé, Tom­pa Lász­ló kö­szön­töt­te őt a ré­gi és ro­mol­ha­tat­lan ba­rát­ság sza­va­i­val. Így val­lott ró­la: „Ta­má­si Áront hos­­szas tá­vol­lé­te alatt is min­dig a ma­gun­ké­nak érez­tük. Ró­lunk és ne­künk is szó­lott min­den so­rá­val. Mi­lyen meg­ka­pó köl­tő­i­ség­gel, men­­nyi ele­ven és vál­to­za­tos mű­vé­szi ki­fe­je­zőerő­vel szó­lal­tat­ja meg a szé­kely nép­lé­lek sa­já­tos­sá­ga­it […]. Va­la­mi­kor ver­set is írt hoz­zá, mond­ván: Ta­má­si Áron az a ma­gyar író, az a szé­kely em­ber, „aki­ben ne­künk mind nagy ked­vünk te­lik”.

Ki­sebb-na­gyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal hos­­szú időn át men­tek a le­ve­lek Ko­lozs­vár­ról, Far­kas­la­ká­ról, Bu­da­pest­ről Szé­kely­ud­var­hely­re, az Áron ut­cai Tom­pa-ott­hon­ba, a Kos­suth ut­cai szer­kesz­tő­ség­be – te­le biz­ta­tó szó­val, for­ró sze­re­tet­tel, „Ked­ves La­ci!”, „Drá­ga jó La­ci­kám!” meg­szó­lí­tás­sal, a csa­lád sor­sa, a hét­köz­na­pi élet ese­mé­nyei irán­ti ér­dek­lő­dé­ssel, s ugyan­így vit­te a pos­ta a ha­son­ló hangulatú vá­la­szo­kat is. Ezek a le­ve­lek – hi­tem sze­rint – a két há­bo­rú kö­zöt­ti er­dé­lyi ma­gyar iro­da­lom szín­gaz­dag vi­lá­gá­nak jobb meg­is­me­ré­sét se­gí­tik elő.

Nagy Pál

 

 

Ta­má­si Áron le­ve­lei Tom­pa Lász­ló­hoz

1

Ko­lozs­vár, 1928. jú­ni­us 15.

 

Ked­ves La­ci,

na­gyon há­lá­san és nagy sze­re­tet­tel gon­do­lok vis­­sza re­á­tok. Há­rom nap­ja va­gyok itt­hon, s már az uta­zás és a mu­la­to­zás fá­ra­dal­ma­it igen ügye­sen ki­pi­hen­tem, s megint hasz­nál­ha­tó em­ber va­gyok.

Hét­főn reg­gel jöt­tem be Ud­var­hely­re, s ter­mé­sze­tes, hogy a köz­jegy­ző­nél lé­vő ügyem még el­in­té­zet­len volt. Ilyen­for­mán ez­zel telt el az időm nagy ré­sze. A vég­ren­de­let kö­rül va­la­mi komp­li­ká­ci­ók is tá­mad­tak, s írás­sal és an­nak ha­za­kül­dé­sé­vel, még azt is el kel­lett in­téz­nem.

Így tör­tént az­tán, hogy nem tud­tam új­ból el­men­ni Hoz­zá­tok. Kér­lek azon­ban, hogy ezért re­ám ne ha­ra­gud­ja­tok, mert hi­szen fi­a­ta­lok va­gyunk még, és ad Is­ten sok al­kal­mat, hogy őszin­te sze­re­te­tem fe­lől vég­le­ge­sen meg­győz­ze­lek.

Je­nőék már két nap óta Sztá­nán van­nak. A szé­kely tö­mö­rü­lés ügyé­ben már nem is be­szél­het­tem ve­le, de az il­le­té­ke­sek már tud­nak itt ró­la. A be­szél­ge­tés fo­lya­mán az a mó­do­sí­tás me­rült fel, hogy iro­dal­mi tár­sa­ság he­lyett in­kább Szé­kely Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let ala­kí­tá­sa vol­na szük­sé­ge­sebb an­nak a cél­nak ér­de­ké­ben is, amely­ről ott be­szél­tünk, s amely­nek itt is na­gyon meg­ör­ven­det­tek.

Most, a jö­vő szom­ba­ton lesz a szé­ke­lyek ös­­sze­jö­ve­te­le, s azon bő­vebb tár­gya­lás alá ke­rül az ügy, s ter­mé­sze­te­sen min­den­ről ír­ni fo­gok Ne­ked.

Nem győz­tük ele­get be­szél­ni, hogy men­­nyi­re jól érez­tük ma­gun­kat Ud­var­he­lyen. A fe­le­sé­gem is na­gyon sze­ret­ne lát­ni Ti­te­ket, és azt üze­ni ő is ve­lem együtt, hogy si­es­se­tek, és jer­tek fel Ko­lozs­vár­ra, s le­gye­tek ná­lunk.

Bi­zo­nyos­ra ve­szem, hogy az idéni he­li­ko­ni ös­­sze­jö­ve­tel­re el­jössz, s ak­kor még ko­moly iro­dal­mi dol­gok­ról is be­szél­ge­tünk. Igen ér­de­kes tü­ne­te­ket lá­tok min­den­fe­lé, ahol if­jú ma­gyar írók van­nak és dol­goz­nak. Most egy Ady-ün­nep­sé­get ren­dez­tek a pes­ti fi­a­ta­lok, fő­leg egye­te­mi hall­ga­tók, s eb­ből az al­ka­lom­ból egy röp­ira­tot ad­tak ki mint­egy ti­zen­öt igen fi­gye­lem­re mél­tó írás­sal. Eb­ből ki­tű­nik, hogy ők is pon­to­san azt akar­ják, amit mi, na­gyon ke­ve­sen, de na­gyon, Er­dély­ben.

Ne bú­sulj, győz­ni fo­gunk, ez már bi­zo­nyos!

Ked­ves Fe­le­sé­ged­nek a leg­há­lá­sab­ban csó­ko­lom a ke­ze­it. Té­ge­det őszin­te ra­gasz­ko­dás­sal és sze­re­tet­tel ölel­lek:

Ta­má­si Áron

2

Kis­ba­con, 1928. szept. 23.

 

Ked­ves La­ci,

he­tek óta ké­szü­lők le­ve­let ír­ni Ne­ked. Nem mú­lik el nap, hogy Te és há­zad, öröm­mel és ked­ves­ség­gel te­le lé­vő há­zad eszem­be ne jut­na. Nem tu­dom, hogy vagy­tok, s nem tu­dom: hogy gon­dol­tok rám, de hin­ni sze­ret­ném, hogy az­zal a sze­re­tet­tel, amel­­lyel en­ge­met és mind­nyá­jun­kat fo­gad­ta­tok ud­var­he­lyi sze­rep­lé­sünk ide­jén. Nyug­ta­lan va­gyok. Fé­lek, hogy tu­da­to­mon és aka­ra­to­mon kí­vül va­la­mi­vel meg­bán­tot­ta­lak. Ma­ros­vé­csen sem le­het­tem úgy Ve­led, ahogy sze­ret­tem vol­na. A ha­za­u­ta­zá­som ép­pen úgy tör­tént, hogy nem lát­hat­ta­lak.

Nem hi­szem azon­ban, hogy ezek bán­ta­ná­nak Té­ged.

Na­gyon kér­lek, ne ne­hez­telj re­ám, ami­ért ilyen fur­csán, nyug­ta­la­nul írok. Ta­lán csak kép­ze­lő­döm. Elég­gé ra­gasz­ko­dom Hoz­zád ah­hoz, és elég­gé bí­zom Ben­ned ah­hoz, hogy meg­mond­jam: fel­tűnt, hogy sem a köny­vem­ről, sem az en­gem Sza­bó De­zső ál­tal ért tá­ma­dás­ról, sem a bu­da­pes­ti ju­tal­ma­zás­sal kap­cso­lat­ban nem ír­ta­tok sem­mit a Szé­kely Köz­élet­ben. Le­het­sé­ges, hogy a fi­gyel­me­met el­ke­rül­te, pe­dig ahol te­het­tem, elő­ke­rí­tet­tem az új­sá­got. Itt vi­szont ar­ra kér­lek, hogy ne érts fél­re. Nem az fáj, hogy nem ír­tál oda, ha­nem az fáj­na, ha tény­leg vol­na kö­zöt­tünk va­la­mi olyan ok, amely mi­att ne ír­hat­nál. Ne­kem iga­zán nem hi­ány­zik a „ki­szer­kesz­tés”, de na­gyon jól es­ne és meg­nyug­tat­na, ha meg­ír­nád ne­kem, hogy nem ha­rag­szol.

Nem tar­tom le­he­tet­len­nek, hogy an­nak a ré­teg­nek, amely szel­le­mi­leg s ta­lán anya­gi­lag is tá­mo­gat­ja a la­pot, nem tet­szik az én iro­dal­mi, utób­bi idő­ben hír­la­pi mű­kö­dé­sem, il­le­tő­leg mun­kám. Ezt sem bá­nom, bár fáj­na, ép­pen Ud­var­hely­től fáj­na. De még job­ban fáj­na, ha Ne­ked nem tet­sze­nék.

Ter­mé­sze­te­sen, ha sza­bad ezt meg­ten­nem, ar­ra kér­lek, hogy a lap­ba ne is ír­jál sem­mit ve­lem vo­nat­ko­zás­ban, de igen há­lá­san ven­ném, ha ne­kem, ide ír­nál egy le­ve­let. Te már ta­pasz­tal­tabb, hig­gad­tabb vagy: végy úgy en­ge­met, ahogy va­gyok: ra­jon­gá­som­mal, nyug­ta­lan­ko­dá­som­mal, sze­re­te­tem­mel.

Egy hét óta itt va­gyok Elek bá­csi­ék­nál. Hív­tak, jól ér­zem ma­ga­mat, dol­go­zom na­gyon, és ké­szü­lök új köny­vet ír­ni. Mind­ket­ten jól van­nak a drá­ga öre­gek. Szep­tem­ber 30-án va­ló­szí­nű itt lesz Ka­csó Ba­lázs Fe­ri s még egy ba­rá­tom. A ré­gi „ti­zen­egyek” tö­re­dé­kei most tá­mad­nak. Ha Mi­hály La­ci ott van, s ki­kül­de­néd, igen jó vol­na. Ked­ves Fe­le­sé­ged hogy van? Me­leg ven­dég­sze­re­te­té­re so­kat gon­do­lok, és há­lás csók­ja­i­mat kül­döm Ne­ki. Té­ged őszin­te sze­re­tet­tel és ra­gasz­ko­dás­sal ölel:

Ta­má­si Áron

3

Ko­lozs­vár, 1929. au­gusz­tus 7.

 

Drá­ga, jó La­ci­kám,

öröm­te­li szív­vel írom Ne­ked ezt a le­ve­let, s min­de­nek­előtt meg­in­dult ér­zé­sek­kel gra­tu­lá­lok a ki­tün­te­tés­hez, amely Té­ge­det ért. Ép­pen ele­get kel­lett vár­nod, dol­goz­nod és té­pe­lőd­nöd, amíg el­kö­vet­ke­zett ez is. Én, aki a dol­gok me­ne­tét ta­lán a leg­job­ban is­me­rem, szin­te a sors ke­zét lá­tom ab­ban, hogy min­den lo­já­lis áram­lat és han­gos­ko­dás da­cá­ra is ép­pen Te kap­tad meg a dí­jat: Te, aki min­dig túl­sá­go­san is sze­rény és vis­­sza­hú­zó­dott vol­tál.

A Sors, ame­lyet Te olyan sok­szor ele­ven­re hív­tál, szid­tál és pu­hí­tot­tál, most há­lá­san for­dult Raj­tad ke­resz­tül Er­dély fe­lé. Van az egész­ben va­la­mi ke­mény tör­vény­sze­rű­ség: Te vagy az, aki vé­le­mé­nyem sze­rint ki­je­löl­ted és épí­te­ni kezd­ted az er­dé­lyi lí­ra út­ját, s mi­vel ez így van, Er­dély­nek ezt tu­do­má­sul kel­lett ven­nie.

Mond­ha­tom Ne­ked, hogy né­há­nyun­kat egé­szen kü­lö­nös, ben­ső­sé­ges öröm­mel töl­tött el ez az ered­mény. Azt is tu­dom, hogy ez a né­hány em­ber sok­kal több­je Er­dély­nek, mint az a nagy több­ség, amely más­kép­pen sze­re­tett vol­na dű­lő­re jut­ni. Nincs mit tit­kol­nom, de nem is aka­rok szé­pí­te­ni sem­mit. Re­ád néz­ve is egész­sé­ge­sebb­nek tar­tom, ha tisz­tán látsz: nem a He­li­kon írói tün­tet­tek ki Té­ged, ha­nem egy erő­sen va­jú­dó er­dé­lyi aka­rat, amely­nek alig né­gyen-ötön vol­tunk a szó­szó­lói.

Ar­ra kér­lek, hogy amit az aláb­bi so­rok­ban meg fo­gok ír­ni, az ma­rad­jon mi­kö­zöt­tünk, nem tar­to­zik a nyil­vá­nos­ság­ra. Sejt­he­ted, hogy a hi­va­ta­los je­lölt, a fa­vo­rit nem Te vol­tál. Az Ta­bé­ry Gé­za volt. A la­pok je­lölt­jei: Nyirő, Mol­ter csak ke­ret volt, s ahogy én lát­tam, ép­pen ar­ra vol­tak szán­va, hogy Ta­bé­ry ki­eme­lé­sét még job­ban alá­húz­zák, vol­ná­nak re­gény­írók mind­hár­man. Már itt, Ko­lozs­vá­ron hal­lot­tam, hogy Ko­vács Lász­ló és Kós Kár­oly min­den gon­dol­ko­zás nél­kül őt tart­ják az idéni díj­ra leg­mél­tóbb­nak. Nem ne­héz tud­ni azt sem, hogy Kuncz, aki kü­lön­ben na­gyon sze­ret Té­ged, és Ká­dár szin­tén ezen a vé­le­mé­nyen vol­tak. Ott Vé­csen pe­dig lát­tam, hogy a fen­ti urak, va­la­mint Bánffy Mik­lós és a He­li­kon más su­gal­ma­zói pon­to­san egyet­ér­te­nek. Ez­zel a nyílt ak­ci­ó­val szem­ben, na­gyon hal­kan és szin­te re­mény­te­le­nül in­dult el né­há­nyunk szí­vé­ből az a gon­do­lat, hogy még­is Te vagy, aki itt ma­radsz, küz­desz, al­kotsz, bí­zol és még­is min­den el­is­me­rés nél­kül, sőt egy vissz­hang nél­kül el­hang­zott csú­nya tá­ma­dás­sal töp­reng­ve jársz az anya­vá­ros­ban. A gon­do­lat elég ré­gi volt, még az ud­var­he­lyi vén­ di­ák ün­nep­ség után nem­so­ká­ra meg­szü­le­tett. Itt­hon az­tán Je­nő­vel be­szél­get­tünk a do­log­ról, és nagy sze­ren­csénk, hogy ő ép­pen ben­ne volt a dön­tőbi­zott­ság­ban. Az is sze­ren­csénk volt, hogy Je­nő ez El­len­zék­nél mun­ká­ja mi­att nem me­he­tett Vécs­re, s így írás­ban, ala­po­san és ke­mény ér­vek­kel szö­gez­te le vé­le­mé­nyét Mel­let­ted. Én vit­tem ezt a le­ve­let Ke­mény Já­nos­ká­nak, egy má­so­la­tát pe­dig kü­lön, amit leg­elő­ször Ber­de Má­ri­á­nak ad­tam át. A mag­ve­tés meg­tör­tént. Má­ria, ám­bár Je­nő el­len ki­fo­gá­sai van­nak, eb­ben a do­log­ban tel­je­sen iga­zat adott ne­ki, amit ne­kem meg is mon­dott. A zsű­ri­ben va­ló sze­rep­lé­sé­ről nem tud­tam meg sem­mit. Őu­tá­na Mak­kai­val be­szél­tem eb­ben az ügy­ben, aki a kö­vet­ke­ző­ket vá­la­szol­ta ne­kem:

– Meg­mon­dom őszin­tén, hogy én azt sze­ret­tem vol­na, hogy Áp­ri­ly La­jos drá­má­ja kap­ja a dí­jat. Ez a könyv azon­ban még nem je­lent meg. Ami Tom­pa Lász­lót il­le­ti, tel­jes szív­vel és meg­győ­ző­dés­sel ál­lok mel­let­te. Én vol­tam az el­ső, aki an­nak ­ide­jén fel­hív­tam rá a fi­gyel­met, s az­óta is ál­lan­dó­an azt lá­tom, hogy ő az, akit Er­dély­ben lí­rá­nak kell el­fo­gad­nunk.

Ezek ­után meg­kez­dő­dött a moz­go­ló­dás. Va­sár­nap dél­előtt órák hos­­szat tár­gyalt a bi­zott­ság. Ezen ki­de­rült, hogy a bi­zott­ság tag­ja­i­nak egy­ ré­sze nem is ol­vas­ta el a so­ro­zat köny­ve­it. Az­tán fel­fe­dez­ték azt a na­gyon ve­sze­del­mes kö­rül­ményt is, hogy Nyirő ott áll Ta­bé­ry mel­lett, ha re­gény­ről van szó. És vég­re dé­li egy óra­kor Ber­da Má­ria a kö­vet­ke­ző be­ve­ze­tés­sel hir­det­te ki a dön­tést:

– Az 1929-ik évi Ke­mény Já­nos-fé­le har­minc­ezer lejt a bí­rá­ló­ bi­zott­ság Szent­im­rei Je­nő írás­be­li aján­la­tá­nak fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel Tom­pa Lász­ló­nak ítél­te oda.

Úgy hal­lot­tam, hogy bent a bi­zott­ság­ban Mak­kai ál­lí­tot­ta egé­szen élé­re az ügyet. Töb­bek kö­zött ki­je­len­tet­te, hogy amen­­nyi­ben Ta­bé­ry Gé­zá­nak ad­nák a dí­jat, va­ló­szí­nű­nek tart­ja, hogy Nyirő ki­lép a He­li­kon­ból. Ezt nem mer­ték vál­lal­ni az urak. – Azon az es­te igen élénk mu­lat­ság ke­let­ke­zett va­cso­ra után. Ka­csó­nak, aki ve­lem tar­tott az ügy­ben, igen jó ked­ve volt, Ta­bé­ry pe­dig még ­job­ban ne­ki­lá­tott az ivás­nak. Vé­gül az­tán nem tud­ta meg­ál­la­ni a dol­got, és ala­po­san szid­ni kezd­te a szé­ke­lye­ket, akik tö­mö­rül­nek, örök­ké csak egy­mást pár­tol­ják, sőt a ter­ror­tól sem ri­ad­nak vis­­sza. Még csür­dön­gő­löt is akart tán­col­ni Ka­csó­val, hogy ő még eb­ben is le­győ­zi a szé­ke­lye­ket. Én er­re bí­ró­nak je­lent­kez­tem, mi­re sen­ki sem tud­ta el­fúj­ni a nem­ze­ti tán­cunk nó­tá­ját. A vé­gén az­tán Gé­za ki­ad­ta mér­gét és meg­bé­kélt. Ka­csót is, en­gem is meg­csó­kolt több­ször, er­re én meg­hív­tam őt va­ló­sá­gos szé­kely­nek, ami a jö­vő évi dön­tést il­le­ti.

Főbb vo­ná­sok­ban ezek vol­tak, ami­ket meg akar­tam ír­ni Ne­ked. Ilyen­for­mán szin­te szük­sé­ges­nek lát­szik, hogy csak­ugyan tö­mö­rül­jünk. Fon­tos­nak tar­tom, hogy áll­junk erő­sen mun­ká­ba a kri­ti­ka te­rén is.

Egyéb­ként sem­mi na­gyobb do­log nem tör­tént Vé­csen. Ke­mény Já­nos­ka most is na­gyon drá­ga, sze­re­tet­re ­mél­tó volt, Mol­ter so­kat ka­cag­ta­tott, Má­ria na­gyon okos volt, és Bánffy in­ge­rült. Bi­zo­nyo­san más­hon­nan is kapsz majd le­ve­le­ket, s azok­ból ös­­sze fo­god tud­ni rak­ni az egész vécsi ké­pet. Egyéb­ként na­gyon saj­nál­tuk, hogy nem vol­tál ott.

Hogy vagy­tok ott­hon? Őszin­te me­leg­ség­gel gon­do­lok ar­ra, hogy men­­nyi­re bol­dog volt a fe­le­sé­ged, hogy az Őhoz­zá, a lí­rá­hoz és Er­dély­hez va­ló hű­sé­ged sze­rény ju­tal­mát vég­re meg­kap­tad. A fi­a­i­dat, az én ked­ves ba­rá­ta­i­mat, sze­re­tet­tel üd­vöz­löm.

Mi csen­de­sen va­gyunk. Er­zsi­két ez­előtt négy hét­tel meg kel­lett ope­rál­ni. Sze­ren­csé­sen túl van raj­ta, ám­bár még most is na­gyon gyen­ge és lá­ba­do­zik. Én most új­ból ne­ki­lá­tok a re­gé­nyem­nek, ami­ből még csak 120 ol­dal van ké­szen.

Is­mé­tel­ten kér­lek, hogy le­ve­lem tar­tal­mát te­kintsd bi­zal­mas­nak, és nem­csak a ki­tün­te­tés­nek ör­vendj, ha­nem an­nak is, hogy mi jó né­há­nyan szin­tén osz­to­zunk a Ti mél­tó örö­mö­tök­ben. A Fe­le­sé­ges­nek tisz­te­let­tel­jes kéz­csók­ja­i­mat kül­döm, Té­ged me­leg ba­rát­ság­gal és iga­zi jó­kedv­vel ölel:

Ta­má­si Áron

4

Ko­lozs­vár, 1930. nov. 23.

 

Drá­ga La­ci!

So­ká­ig el­hú­zó­dott a re­gény utol­só ré­sze. Nem­csak ki­gon­dol­ja és meg­ír­ja az em­ber, ha­nem gé­pe­li is. De meg­van. Itt kül­döm Ne­ked. Gé­pe­lés után nincs át­ja­vít­va, mint az a rész is, ame­lyik Ná­lad van. Ef­fé­le hi­bá­kat szá­míts le. Azért is kés­tem, mert köz­ben meg­ír­tam egy há­rom­fel­vo­ná­sos da­ra­bot, mely – le­het­sé­ges – az író­asz­tal fi­ók­já­ban ma­rad.

Le­ve­le­det, ame­lyet a te­ker­gés­ből ha­za­ér­ve, olyan ked­ve­sen ír­tál volt ne­künk, meg­kap­tuk.

Hol­nap Er­zsi­ké­vel együtt me­gyünk Bu­da­pest­re. Én ta­lán egy hét­nél to­vább nem ma­ra­dok, Er­zsi­ke el­len­ben igen. Na­gyon sze­ret­ném, ha vis­­sza­ér­ke­zé­sem­re meg­kül­de­néd ne­kem át­ol­vas­va a re­gény kéz­ira­tát. Most el aka­rom he­lyez­ni Bu­da­pes­ten, s ész­re­vé­te­le­id sze­rint eset­leg még ja­vít­hat­nám, ha si­etsz a vis­­sza­kül­dés­sel. Ter­mé­sze­te­sen az a leg­fon­to­sabb, hogy le­he­tő­leg rész­le­tes vé­le­ményt írj a re­gény­ről. Ne saj­náld az időt s a szi­go­rú­sá­got, mert so­kat hasz­nál­hat a könyv­nek – eset­leg ne­kem is.

(Ami jót ta­lálsz a re­gény­ben, azért lel­ke­sed­jél bár­tan.)

Hogy vagy­tok? Az nem le­he­tet­len, hogy az­tán el­me­gyek majd ha­za­fe­lé. Pénz kér­dé­se el­ső­sor­ban. Íro­gatsz? Itt nem sok új­ság van. A Ber­de köny­ve kö­ze­lebb­ről, mind­két kö­tet, ki­jön. Az el­ső­be be­le­kezd­tem, de Is­ten bo­csás­sa meg, alig tu­dom ol­vas­ni. Nem sze­re­tem az ilyen pon­tos írá­so­kat. Itt nem áll, hogy ha las­san írsz, to­vább érsz.

Fe­le­sé­ged­nek kéz­csók­ja­i­mat kül­döm. Er­zsi­ke üd­vö­zöl. Én sze­re­tet­tel s igaz ba­rá­ti szív­vel ölel­lek:

Áron

(Ce­ru­zá­mért bo­csáss meg, ká­vé­ház­ban ír­tam.)

5

Ko­lozs­vár, 1931. ja­nu­ár 24.

 

Drá­ga La­ci­kám!

Nap­ról-nap­ra, sőt hét­ről hét­re ha­lo­gat­tam a Ne­ked szánt le­ve­let. Köz­ben ar­ra is gon­dol­tam, hogy el­jön Tő­led az írás, me­lyet je­lez­tél. Egy-két hely­ről hal­lom, hogy ír­tál le­ve­le­ket Ko­lozs­vár­ra, s azok­nak han­gu­la­ta meg­erő­sít en­gem ab­ban, hogy saj­nos: nem vagy a leg­ró­zsá­sabb ideg­ál­la­pot­ban. Most ar­ról is meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy csu­pán ideg­ál­la­pot az, mely an­­nyi szo­mo­rú­sá­got és re­mény­te­len­sé­get lát­tat Ve­led. Így nem­csak a ne­kem jel­zett le­vél el­ma­ra­dá­sát, ha­nem sok min­dent ma­gya­ráz az az ál­la­pot – azon­ban én azt hi­szem, hogy van ben­ned va­la­mi ki­vé­te­les erő, amely bár­mi­fé­le sza­ka­dé­kon meg­tart Té­ged: ez pe­dig a lel­ki­erő. Több­ször érez­tem ezt Ve­led va­ló együtt­lé­tem alatt, s nem hi­szem, hogy té­ved­nék. Van sok fel­hal­mo­zott, job­ban mond­va ma­gá­tól fel­hal­mo­zott fáj­da­lom, sö­tét­ség [ki­ol­vas­ha­tat­lan] erő Ben­ned – és va­la­mi hi­ány­zik ah­hoz, hogy ver­sek le­gye­nek ezek­ből: ta­lán a test­nek is, de kü­lö­nö­sen az ide­gek­nek az egész­sé­ge.

El kel­le­ne jön­nöd egy ­idő­re Ud­var­hely­ről. Hal­lom, pes­ti utat ter­ve­zel és azt jó­nak is lá­tom. Csak ép­pen va­la­mi­vel le­gyen több pén­zed, mint amen­­nyi­vel oda tudsz utaz­ni. A töb­bi meg­ol­dó­dik. Öröm­mel hal­lom, hogy a He­li­kon ré­szé­ről egy jó­in­du­lat van je­len, mely biz­to­san elő­re fog­ja vin­ni ezt az ügyet. Ugyan­is – úgy le­gyen, mint­ha én nem szól­tam vol­na, és Te nem tud­nál sem­mit – lé­pé­se­ket tet­tem és fo­gok ten­ni, hogy Pes­ten va­ló épü­lé­sed költ­sé­ge­i­hez hoz­zá­já­rul­ja­nak, mond­juk a Baum­gar­ten-ala­pít­vány ré­szé­ről. És én bí­zom ab­ban, hogy si­ke­rül­ni fog. Va­la­mi meg­fe­le­lő, na­gyobb, le­he­tő­leg olyan he­lyet (sza­na­tó­ri­u­mot) kel­le­ne vá­lasz­ta­nod ott, és mi majd gon­dos­ko­dunk ar­ról, hogy a cí­me­det al­kal­mas he­lyen tud­ják. Ők is – a He­li­kon­tól –, én ma­gam is ré­sen le­szek eb­ben a do­log­ban. Fo­gok ír­ni pél­dá­ul Sár­kö­zy Gyur­ká­nak, ki­vel me­leg ba­rát­ság­ban va­gyok, s aki vi­szont Babitscsal van jól. Csak vágj ne­ki a do­log­nak. És ne tudj sem­mi­ről sem­mit. Tégy úgy, ahogy egy köl­tő­höz il­lik: pénz nél­kül és fe­le­lőt­le­nül vágj ne­ki.

Nézd, a sor­sunk sok min­den­ben kö­zös: ne­künk, akik Er­dély­ben ma­gya­rul és be­csü­le­te­sen aka­runk ír­ni. Kö­zös és si­vár. De jó­részt a sors kül­se­je si­vár. Ilyen kor­ban, ilyen élet­ben és a faj­tánk­nak ilyen túl­fű­tött, ide­ges fe­szen­gé­sé­ben köl­tő­nek és író­nak len­ni: iga­zi fel­adat, szebb, mint a nyu­godt idők­ben va­ló szó­ra­ko­zás. Ez olyan igaz­ság, mely (ki­ol­vas­ha­tat­lan) áll, iz­gat, ül­döz, meg­vi­sel, de ter­mé­szet­fe­let­ti erőt is ad.

Ne­kem nincs pén­zem, a szí­vem is ra­kon­cát­lan, más azt mon­da­ná, hogy be­teg, de azért nem (ki­ol­vas­ha­tat­lan) a fe­jem. A re­gé­nyem­mel is meg­akad­tam, s még­is to­vább­me­gyek: sőt most (ki­ol­vas­ha­tat­lan) iga­zán. – Igen, úgy hal­lom, hogy a He­li­kon vé­le­ményt akar kér­ni Tő­led a könyv­ről, de én ar­ra kér­lek, hogy ne adj vé­le­ményt. Mondd, hogy én meg­kér­te­lek a vé­le­mény (ki­ol­vas­ha­tat­lan), aki vé­le­ményt akar, ol­vas­sa el a kéz­ira­tot. Most kü­lön­ben a Danténál va­gyok ve­le. B. Mar­ci ki­adás­ra ajánl­ta, de a tu­laj­do­nos is el akar­ja ol­vas­ni előbb. A He­li­kon­nál csak az el­ső fe­lét ol­vas­ták, de az elég volt ne­kik ah­hoz, hogy el­zár­kóz­za­nak.

Ud­var­hely­re is hív­tak fel­ol­vas­ni, de hol a pénz, mel­­lyel utaz­hat­nám?! Kü­lön­ben meg­va­gyunk va­la­hogy. Ha tud­nál ír­ni, na­gyon örül­nék ne­ki. Min­den­eset­re je­lezd, mi­kor és ho­va szán­dé­ko­zol men­ni? Ha van va­la­mi, ami­nek én is utá­na­néz­het­nék, a leg­na­gyobb öröm­mel te­szem. Fe­le­sé­ged­nek tisz­te­let­tel­jes kéz­csó­ko­mat kül­döm, Té­ged me­le­gen ölel

Áron

6

Ko­lozs­vár, 1931. már­ci­us 15.

 

Édes La­ci­ka!

No, vég­re itt va­gyok én is. De ép­pen ide­je is. Szí­ves el­né­zé­se­det kell kér­nem, ami­ért két na­gyon ked­ves és me­leg han­gú le­ve­led­re nem vá­la­szol­tam mind­járt. Is­mersz azon­ban, és tu­dod, hogy a le­vél el­ma­ra­dá­sa nem je­lent egye­bet, mint bo­ron­gós, ked­vet­len időt, mely­ben min­dent el­gon­do­lok, és sem­mit meg nem írok.

S ar­ról a pes­ti sze­rep­lés­ről is ír­ni akar­tam, le­he­tő­leg kész dol­got, amely­ről el­ső váradi le­ve­led­ben em­lí­tést tet­tél. Hát ez­zel vé­gez­zünk is ha­ma­ro­san. A do­log úgy áll, hogy áp­ri­lis 10-én, pén­te­ken, egy szé­kely-es­tet si­ke­rült a rá­di­ó­ban elő­je­gyez­ni, s eb­ben a mű­sor­ban ben­ne vagy Te is. Te­hát fel fogsz ol­vas­ni.

A kö­vet­ke­ző na­pon, áp­ri­lis 11-én dél­után fél­ hat­kor a Ze­ne­aka­dé­mia nagy­ter­mé­ben egy Be­ne­dek Elek-em­lék­es­tély lesz, er­re azon­ban, úgy lát­szik, már nem si­ke­rült be­szo­rí­ta­ni Té­ged is, ami ért­he­tő, mi­vel en­nek az es­tély­nek egész mű­so­rát még az el­múlt esz­ten­dő no­vem­ber hó­nap­já­ban ál­lí­tot­ták ös­­sze a pes­tiek, az én je­len­lé­tem­ben és sze­rény meg­jegy­zé­se­im köz­ben. Er­ről az es­tély­ről biz­to­san be­szélt Ne­ked Mar­ci. Kö­zü­lünk Je­nő, Zsizsi és én fo­gunk sze­re­pel­ni, s sze­re­pün­ket a pes­ti­ek osz­tot­ták ránk: Je­nő Be­ne­dek Elek­ről ol­vas fel, Zsizsi az ő ked­venc nó­tá­i­ból éne­kel, én pe­dig a Tün­dér Er­zsé­be­tet ol­va­som fel, me­lyet Elek bá­csi írt volt át a nép­me­sé­ből. A töb­bi sze­rep­lők pes­ti­ek lesz­nek s ál­ta­lá­ban az volt a vé­le­mény, hogy nem sza­bad eb­ben az eset­ben az er­dé­lyi sze­rep­lők­nek túl­súlyt ad­ni. Ak­kor, no­vem­ber­ben én­ ma­gam nem gon­dol­hat­tam még ar­ra, hogy Té­ged a mű­sor­ba ajánl­ja­lak, mert is­me­re­tes el­fog­lalt­sá­god és a ké­tel­ke­dő za­var, amely ilyen al­kal­mak­kor je­lent­ke­zik Ná­lad. Ami­kor az­tán ír­tad Vá­rad­ról a le­ve­let, én je­lez­tem Mar­ci­nál a dol­got, de úgy lát­szik, hogy a mű­sor már le volt zár­va, vagy nem tud­tak Ne­ked ki­ta­lál­ni va­la­mi olyan sze­re­pet, amely­nek tár­gya Be­ne­dek Elek le­gyen.

Ugyan­ak­kor a Rá­di­ó­hoz is ír­tam, s ott si­ke­rült is né­gyünk szá­má­ra he­lyet biz­to­sí­ta­ni. It­te­ni mű­so­runk a kö­vet­ke­ző len­ne: rö­vid be­ve­ze­tő (én), Ma­gá­nyos fe­nyő és Jön­nek cí­mű ver­sek; ének; Szent­im­rei egy ver­se; Ta­má­si víg no­vel­la és megint ének. – A Te két ver­se­det le is gé­pel­tük, és a töb­bi anyag­gal együtt ez­zel a le­vél­lel egyi­de­jű­leg te­szem pos­tá­ra. (A Rá­di­ó­nál Csa­ná­dy György a párt­fo­gónk.)

Ez­zel te­hát így ál­lunk.

Most már: lent vol­tam négy na­pig Ud­var­helyt, ép­pen ak­kor in­té­ző­dött el a bir­tok-ügy, mel­­lyel bi­zony elég sok zak­la­tás járt. Oda­lent jól telt az időm, csak a ma­gyar urak erő­sen rus­nyán po­li­ti­zál­nak. Köny­vem­re, amely pes­ti utun­kig ké­szen lesz sa­ját ki­adá­sunk­ban, negy­ven elő­fi­ze­tő ke­rült vá­ro­sunk­ban.

Mi­ki mond­ja, hogy na­gyon meg­ha­tó le­ve­let ír­tál ne­ki. A fiú za­var­ban is van, mert úgy gon­dol­ja, hogy en­­nyi me­leg­ség­re nem tud ér­de­me­sen vá­la­szol­ni. Ha ké­sik a le­ve­lé­vel, en­nek tu­laj­do­nítsd.

Kü­lön­ben meg­va­gyunk. S re­mé­lem, Te is már ví­gan tán­colsz. Meg kell gyó­gyul­ni, jól en­ni, jól alud­ni, az­tán me­gyünk Pes­ten Tor­dá­ra. A Baum­gar­ten-pénz se iz­gas­son, mert ha má­jus­ban kapsz, ak­kor ép­pen leg­jobb lesz: nyá­ron de­rű­sebb örö­mö­ket le­het ve­le sze­rez­ni.

Va­ló­szí­nű­leg mi áp­ri­lis 8-án már meg­ér­ke­zünk. La­ká­sun­kat elő­re nem tu­dom, Mar­ci­val ke­resd a kap­cso­la­tot.

Te­hát az öröm­szer­ző vi­szont­lá­tás­ra! Me­le­gen ölel:

Áron

7

Kvár, 1934. II. 14.

 

Drá­ga La­ci­kám,

az ide­ge­im­mel is jó ba­rá­tod let­tem, mint a szí­vem­mel, mert nagy ide­ges­ség és nyug­ta­lan­ság kí­noz. Úgy aka­rok se­gí­te­ni ma­ga­mon, hogy uta­zom. Vá­sár­nap dél­ben in­du­lok, s gon­do­lom: es­te ér­ke­zik meg a vo­nat. Ír­tam ha­za, s kedd­re kér­tem sze­ke­ret. Ad­dig Ve­led sze­ret­nék len­ni. Ha van Ná­la­tok szá­mom­ra hely, na­gyon meg­kö­szön­ném. Mondd meg Mik­lós­nak, ar­ra ké­rem, hogy jöj­jön ki a vo­nat­hoz.

Ad­dig is kéz­csók, öle­lés és me­leg üd­vöz­let

Ta­má­si Áron

8

Far­kas­la­ka, má­jus 7. –934.

 

Édes La­ci­kám,

ar­ra kér­lek szé­pen, hogy a Szép­mí­ves Céh­től pénzt vá­rok Hoz­zád, s azt ki­kül­de­néd, ha meg­ér­ke­zett vol­na. Elő­ző­leg azon­ban eb­ből a pénz­ből vá­sá­rolj egy ska­tu­lya „Ardeal”-szi­vart (100 lej), egy „Ovenal” fog­kré­met, 15 lejt ad­ja az au­tó­busz so­fför­nek, s a töb­bi ő hoz­za ki ide, s a szö­vet­ke­zet­ben ad­ja le.

Kü­lön­ben jól va­gyunk, s ahogy tő­lünk te­lik, dol­go­zunk is. A hé­ten va­la­me­lyik na­pon bémegyünk a vá­ros­ba.

Teg­nap ki­rán­dul­tunk Mik­lós­sal, ma ta­nu­lunk és dol­go­zunk. Kö­szö­nöm szí­ves­sé­ge­det, re­mé­lem, Ko­vács La­ci nem ha­gyott cser­ben. Kéz­csó­kot s me­leg üd­vöz­le­tet kül­dünk

Áron

9

Farkasfalva, Hét­fő, má­jus 7. (1934.)

 

Édes La­ci­kám,

a ma dél­utá­ni pos­tá­val kül­döt­tem Ne­ked egy la­pot, de mi­vel a nő­vé­rem megy a vá­ros­ba, kül­döm tő­le e le­ve­let, s kér­lek: ha a Céh­től meg­jött vol­na az 1000 le­jem, a nő­vé­rem­től küldd ki, légy szí­ves. Csak egy ska­tu­lya „Ardeal”-szi­vart vá­sá­rol­jon be­lő­le, és egy Ovenál fog­kré­met. Ezt mondd meg ne­ki. Ha szer­dán vagy csü­tör­tö­kön jön­ne a pénz, úgy az au­tó­busz-so­főr­rel küldd ki, kér­lek szé­pen, ahogy a la­pon kér­te­lek.

Jól te­lik az időnk. Dol­go­zunk és ta­nu­lunk. Majd a hé­ten (tán a vé­gén) be­me­gyünk.

Kéz­csó­kot és me­leg üd­vöz­le­tet kül­dök:

Áron

10

Bu­da­pest, 1934. szep­tem­ber 23.

 

Édes La­ci­kám,

jól meg­ígér­tem volt Ne­ked, hogy majd Pest­ről rész­le­tes le­ve­let írok, de bi­zony an­nak már há­rom hó­nap­ja is van, én pe­dig csak gon­do­lat­ban ír­tam meg a rész­le­tes le­ve­let. Úgy azon­ban több­ször. Ezen a va­sár­na­pi dél­után még­is rá­vet­tem ma­gam, hogy be­tűk út­ján is fel­ke­res­se­lek és min­de­nek­előtt meg­mond­jam Ne­ked, hogy so­kat gon­dol­tam és gon­do­lok Rád, s ar­ra az idő­re, amit Ve­led töl­töt­tem, mi­a­latt ott­hon vol­tam. Egyi­künk sem va­gyunk olyan em­be­rek, akik kön­­nyen tud­ná­nak fon­tos dol­gok­ról cse­veg­ni, s még ke­vés­bé ar­ról, ami két em­ber­nek leg­sze­mé­lye­sebb kap­cso­la­tát il­le­ti.

Bi­zo­nyá­ra úgy élsz most is, mint az­előtt. Más­hol sem jobb él­ni, kü­lö­nö­sen, ha dol­goz­ni kell. Csu­pán az az il­lú­zió van meg, hogy sza­bad az em­ber. Ez elég nagy do­log ugyan, de sok­szor ab­ból szü­le­tik va­la­mi ér­té­kes és jó do­log, ami­nek hi­á­nyát ér­zi az író.

An­­nyi ké­szü­lő­dés után vég­re ben­ne va­gyok a re­gény­írás­ban. Sze­ret­ném ez­zel a har­ma­dik és utol­só kö­tet­tel ki­kö­szö­rül­ni azt a csor­bát, me­lyet a má­so­dik kö­tet­ben lá­tok. Nem azt, amit az ol­va­só lát, s nem azt, amit a kri­ti­kus, ha­nem azt, me­lyet így tud­nék rö­vi­den mon­da­ni: amit meg kell ír­ni, az több an­nál, mint ami az élet­ben van. Re­mé­lem, hogy va­la­men­­nyi­re si­ke­rül­ni is fog ez ne­kem, hi­szen itt már az élet ér­tel­mét és lé­te­zé­sé­nek utol­só s ál­lan­dó nyug­vó­pont­ját fog­ja meg­ta­lál­ni Ábel.

Ta­lál­koz­tam itt György Dé­nes­sel, ki szin­tén nagy sze­re­tet­tel be­szélt Ró­lad. Saj­nos, nem hal­lot­tam az elő­adá­sát, mit a Rá­di­ó­ban tar­tott, de azt mon­dot­ta, hogy na­gyon jól si­ke­rült mon­da­ni­va­ló­it ös­­sze­fog­lal­ni, ám­bár kor­lá­toz­ták a ter­je­de­lem­ben. Az én da­ra­bo­mat is ki­tűz­ték a Rá­di­ó­ban, de is­me­ret­len ok­ból el­ha­lasz­tot­ták.

A kép­re vo­nat­ko­zó meg­biza­tást sem fe­lej­tet­tük el. Magdó több­ször járt volt a Szép­mű­vé­sze­ti Aka­dé­mi­án, ahol vég­re is azt fe­lel­ték, ami ér­dem­le­ges do­log, hogy az Ipar­mű­vé­sze­ti­hez tar­to­zik. Ott meg is né­zet­tem ma­gam a ké­pet, s meg­be­csü­lé­sük­ről a csa­tolt bi­zo­nyít­ványt vagy írást ad­ták.

An­nál job­ban res­tel­lem Böhm előtt ma­ga­mat, mert ami­kor el­jöt­tem, ak­kor meg­kért en­gem, hogy tu­da­kol­jam meg, va­jon Rákosligeten nincs-e va­la­mi szál­lo­da, mi­ben a fe­le­sé­ge meg­száll­hat­na. Én ezt úgy el­fe­lej­tet­tem, hogy csak két hét múl­va ju­tott eszem­be, ami­kor min­den ké­ső volt már. Az­óta azon tö­röm a fe­je­met, hogy mi­kép­pen tud­nám jó­vá ten­ni a mu­lasz­tást.

Ha meg­ír­ha­tom a re­gényt, vis­­sza fo­gok Er­dély­be men­ni. Leg­job­ban Bras­só­ban sze­ret­nék len­ni, de na­gyon ré­mít, hogy drá­ga ez a vá­ros. Ha ott len­nék, még­is gyak­rab­ban me­het­nék ha­za, ami­re vá­gyom is, mert an­nak el­le­né­re, hogy ott en­gem nem sze­ret­nek, még­is jól ér­zem ma­gam. Bi­zo­nyá­ra már nincs mes­­sze az az idő se, ami­kor még po­li­ti­ká­ban is hasz­no­sabb és nép­sze­rűbb lesz az, amit én gon­do­lok, mint amit Hin­lé­der gon­dol.

Na­gyon ör­ven­de­nék an­nak, ha ír­nál leg­alább né­hány sort. Fel­tét­le­nül sze­ret­ném tud­ni, hogy Mik­lós ott­hon van-e? Ha igen, ír­jon ne­kem, majd ko­mo­lyan fo­gok ne­ki vá­la­szol­ni.

A Fe­le­sé­ged­nek kéz­csó­ko­mat kül­döm, Té­ged és a gyer­me­ke­ket pe­dig min­den jó­kí­ván­ság­gal és sze­re­tet­tel üd­vö­zöl:

Ta­má­si Áron

Cím: Ma­gyar ut­ca 34.

11

Ked­ves La­ci­kám,

ér­te­sí­te­lek, hogy hét­főn es­te vagy a ked­di na­pon Ud­var­hely­re ér­ke­zem. A ta­vaszt ott­hon sze­ret­ném töl­te­ni, s meg­ír­ni egy (ki­ol­vas­ha­tat­lan) köny­vet. – Kér­lek, mondd meg Mik­lós­nak, hogy ha nincs más dol­ga, jöj­jön ki a vo­nat­hoz. Egy na­pig bent ma­ra­dok a vá­ros­ban, de ne­hogy ar­ra gon­dol­ja­tok, hogy ne­kem ná­la­tok szál­lást csi­nál­ja­tok. Egy ki­csit el­be­szél­ge­tünk, s az­tán jön a mun­ka!

Mind­nyá­ja­to­kat sze­re­tet­tel üd­vö­zöl

Ta­má­si Áron

Ko­lozs­vár, 1936. II. 22.

12

Ko­lozs­vár, 1936. szep­tem­ber 3.

 

Ked­ves La­ci­kám,

mel­lé­kel­ten kül­dök Ne­ked egy meg­ál­la­po­dá­si szö­ve­get, me­lyet az ol­vas­ha­tó Kán­tor Jó­zsef kül­dött hoz­zám. Ez a Kán­tor a Stú­di­um­nál, il­let­ve a Lát­ha­tár­nál van mint ad­mi­niszt­rá­tor. Tá­jé­koz­ta­tás vé­gett köz­löm Ve­led, hogy ne­kem is kül­dött ha­son­ló le­ve­let, de én a fel­lé­pés­re nem vál­lal­ko­zom. Terv sze­rint Mécs Lász­ló, Ta­más Mi­hály, Bar­tók és Tit­kos Ilo­na is sze­re­pel­nek, úgy­ne­ve­zett ki­sebb­sé­gi ün­ne­pély lesz. Én azért nem vál­lal­ko­zom, mert egy­részt a dol­ga­im eset­leg be­le­szól­nak, má­sod­szor pe­dig a sze­rep­lés ked­vé­ért nem va­gyok hí­ve.

Sze­ret­tem vol­na ha­za­men­ni, de csak egy-két nap­ra tud­tam vol­na. Jobb­nak lá­tom te­hát, ha az úti­költ­sé­get in­kább ha­za­kül­döm.

A Pász­tor­tűz­nek meg­ígér­tem, hogy köny­ved­del kap­cso­la­to­san Ró­lad írói arc­ké­pet fo­gok ír­ni. Eb­ben a hó­nap­ban ezt meg is csi­ná­lom, hi­szen ami­ó­ta mon­dot­tam Ne­ked, az­óta iz­gat a do­log. Re­mé­lem, si­ke­rül­ni fog meg­érez­tet­nem Té­ged, mert vál­to­zat­la­nul az a meg­győ­ző­dé­sem, hogy az iro­dal­mi kri­ti­ka, Ve­led kap­cso­lat­ban, sok min­den­ben adós.

Ká­dár Im­ré­nek még a nyár fo­lya­mán szól­tam, hogy ír­jon Ne­ked le­ve­let. Az a hi­tem ugyan­is, hogy Mik­lós­ból na­gyon ki­tű­nő szí­nész len­ne, s ha Te nem el­le­nez­néd ezt a pró­bál­ko­zást, a fi­út ki ké­ne pró­bál­ni. Nem tu­dom, hogy írt-e. Te­kin­tet nél­kül ar­ra, jó vol­na, ha Mik­lós fel­jön­ne, s ezt a pró­bát meg­csi­nál­ná, mert Ká­dár elv­ben na­gyon ör­ven­dett a terv­nek.

Va­ló­szí­nű­leg hol­nap fel­uta­zom Bu­da­pest­re, mert most be­fe­jez­tem egy szín­da­ra­bot, amit elő fo­gok ter­jesz­te­ni.

Re­mé­lem, mind­nyá­jan jól vagy­tok.

Sze­re­tet­tel ölel

igaz ba­rá­tod és hí­ved:

 

Ta­má­si Áron

13

Ked­ves La­ci­kám,

na­gyon ár­ván ér­zem ma­ga­mat, mert a ko­nok fej­fá­já­som is egy­re ki­tar­tóbb, az író­gép is ma­ka­csabb a ros­­sza­ság­ban. Egy­elő­re még­is tür­tőz­te­tem ma­gam, s nem me­gyek be, mert a pénz el­fogy, s ak­kor bajt lát az em­ber. Ko­vács La­ci­nak na­gyon tet­szik a no­vel­lám, sze­ret­ném már tud­ni a Te vé­le­mé­nye­det is.

A no­vel­lát, mi­vel el­ma­rad­tál, írd meg Te is. Vagy leg­alább egy olyan ver­set, mint a múlt­ko­ri. Én ha köl­tő vol­nék, ilyen szép ta­vas­­szal so­kat ír­nék. – Ka­csó megint biz­tat, hogy Bras­só­ba lesz me­ne­tel. Ha nem, a jö­vő hé­ten, va­la­me­lyik nap, úgy­is be­me­gyek. Ha ad­dig is ki­jön­nél, jó vol­na. Vagy Mik­lóst küldd ki, könyv­vel, mi­ből ta­nul­jon. – (S vé­gül: Né­meth Lász­ló, Bu­da­pest, II., Ilo­na ut­ca 75. fldsz. 2.)

 

Kéz­csók, öle­lés:

Áron

(Farkaslaka, 1939. áp­ri­lis 20.)

14

Ko­lozs­vár, 1940. szep­tem­ber 25.

 

Ked­ves jó La­ci!

Le­ve­le­det, me­lyet még szep­tem­ber ele­jén ír­tál, csak ez­előtt há­rom nap­pal kap­tam meg. Már a sür­göny szö­ve­gét is meg­ír­tam, hogy eb­ben a lel­ki ál­la­pot­ban ne vá­ra­koz­zál oly so­ká­ig vá­la­szom­ra, de most még­is úgy gon­do­lom, in­kább le­ve­let írok.

Le­ve­led tar­tal­ma nem le­pett meg, hi­szen elő­re meg le­he­tett vol­na jó­sol­ni mind­azt, amit ír­tál. A ma­gunk­faj­ta em­ber dup­lán be­le­ke­ve­re­dik eb­be a hely­zet­be. Egy­részt min­den­kit ér­nek za­va­ros hul­lá­mok, más­részt a szel­le­mi­leg ki­emel­ke­dő em­ber igaz­sá­got és vi­lá­gos­sá­got je­lent, ami­re még nincs szük­ség a gya­kor­lat­ban. Egyéb­ként a hang és a ne­me­sen mu­tat­ko­zó erő, ami írá­sod­ban van, már­is je­len­tős ered­mény szá­mod­ra és mind­nyá­juk szá­má­ra. Nem kell kö­zé­jük ve­gyül­ni, de fél­re­áll­ni sem kell. Meg­vív­juk mi a ma­gunk har­cát, Lász­ló! Há­la Is­ten­nek ott tar­tunk már, hogy fel­emelt fő­vel és em­be­ri­leg har­col­ha­tunk. Min­dig mond­tam, hogy a po­li­ti­ka el­len­sé­ge a szel­lem­nek, s az úgy­ne­ve­zett ma­gyar­pár­ti­ság csak po­li­ti­ka, a leg­utol­só ér­te­lem­ben. Ezt most jól lát­ha­tod.

Nem­csak igaz­sá­gos­nak, ha­nem szük­sé­ges­nek tar­tom, hogy ér­de­me­i­det meg­kö­ze­lí­tő mó­don a köz­igaz­ga­tás te­rü­le­tén is meg­ad­ják Ne­ked, ami jár. Eb­ben a pil­la­nat­ban nem tu­dom, hogy ki­hez és mi­kép­pen for­dul­hat­nék, de az ügyet már mon­dot­tam Ko­vács La­ci­nak, Kós­nak, akik ter­mé­sze­te­sen vé­le­mé­nyem­ben osz­toz­nak. Bánffy egy­elő­re ol­dalt ma­radt eb­ben a sza­bály­ta­lan fu­tás­ban, s így cél­sze­rűbb lesz más he­lye­ken kez­de­ni. Szán­dé­kom­ban van Pap Jó­zsef­hez el­men­ni, s a fi­gyel­mét fel­hív­ni er­re; s ha al­kal­mam lesz, a mi­nisz­ter­el­nök úr­nál is szó­vá te­szem. Jó­nak lát­nám, ha ma­gad el­men­nél Jáno Áron­hoz, ki az ot­ta­ni el­ső had­se­reg pol­gá­ri kor­mány­biz­to­sa. Pál­fal­vi szü­le­té­sű em­ber, s mondd meg ne­ki, hogy én biz­tat­ta­lak er­re a lé­pés­re. Azon­kí­vül más nyo­mós he­lye­ken is adj jelt ma­gad­ról, hi­szen amit mi csi­ná­lunk itt, az még nem ered­mény, csak a ter­mé­sze­tes együ­vé­ tar­to­zás ked­ves kö­te­les­sé­ge.

Akár­mi tör­té­nik, ide­jé­ben ér­te­sí­te­lek Té­ged; s köz­ben Te is min­den­ről tá­jé­koz­tass en­gem.

Re­mél­he­tő­leg ok­tó­ber fo­lya­mán ha­za­me­gyek, s ak­kor majd, ha­csak előbb fel nem jössz Ko­lozs­vár­ra, szó­ban min­dent el­be­szé­lünk.

A Mi­ki dol­gá­ban is meg­te­szek, amit le­het.

Kéz­csó­ko­mat kül­döm, s Té­ged me­le­gen ölel

hí­ved és ba­rá­tod

Áron

Vas­vá­ri Pál ut­ca 7.

15

Ked­ves Lász­ló!

Öröm­mel hal­lot­tam, jól vagy. Sze­ret­te­lek vol­na lát­ni, de a vá­rost nem, egy­elő­re.

Magdó mond­ta a lá­nyod dol­gát. Én Haynal Im­ré­vel be­szél­tem is, ki a Kli­ni­ka tü­dősza­na­tó­ri­um ré­szé­re föl­ve­szi a lányt. Na­gyon elő­nyös mó­don, ta­lán in­gyen. Ha jön Man­ci, elő­ször jöj­jön hoz­zánk, én írok le­ve­let Haynalnak, s vi­gye ma­gá­val.

Leg­alább egy­szer-egy­szer mi­ért nem jössz Ko­lozs­vár­ra.

 

Sze­re­tet­tel s me­le­gen ölel

Áron ba­rá­tod

Ko­lozs­vár, Vas­vá­ri Pál u. 9.; 1941. IX. 23.

16

Ko­lozs­vár, 1944. III. 7.

 

Sze­re­tett, ked­ves Lász­ló!

Az utób­bi esz­ten­dők­ben rit­kán írok le­ve­let, s na­gyon ne­he­zen. Ezt Ne­ked nem kell ma­gya­ráz­ni. Most sem le­ve­let írok va­ló­já­ban, ha­nem csak Hoz­zád jö­vök né­hány perc­re, hogy szív­vel és lé­lek­kel meg­ölel­je­lek.

Igen nagy öröm­mel ké­szül­tem Vá­sár­hely­re, s olyan sze­ren­csét­len vol­tam, hogy nem tud­tam el­men­ni. Még azu­tán is egy hé­tig itt­hon kor­nya­doz­tam. Jó­le­sett ked­ves fi­gyel­med, hogy egy la­pon meg­em­lé­kez­tél ró­lam.

Sze­ret­nék so­kat dol­goz­ni, azon­ban ke­ve­set is igen ne­he­zen tu­dok. Sok min­den ag­gaszt, s nem tu­dunk se­gí­te­ni. Ho­va­to­vább egyet­len cél ma­rad csak­: em­lé­kez­te­tő­ül a nem­ze­ti és egyé­ni be­csü­let vé­del­me.

Re­mé­lem, ha­ma­ro­san ta­lál­koz­ni fo­gunk sze­mé­lye­sen is. Új he­li­ko­ni ös­­sze­jö­ve­te­len tör­jük a fe­jün­ket. S már ide­je vol­na an­nak is, hogy ha­za­lá­to­gas­sak.

Szív­ből kö­szönt s ölel, ked­ves La­ci!

Áron

17

Bu­da­pest, 1955. szept. 27.

 

Ked­ves La­ci­kám,

fe­lejt­he­tet­le­nül ked­ves és ér­tel­mes él­mény volt Ve­led és ve­le­tek is­mét együtt len­ni. Jóleső ér­zés­sel gon­do­lok a sok fi­gyel­mes­ség­re, me­lyet a Fe­le­sé­ged és a Te ré­szed­ről ta­pasz­tal­tam, s a csa­lá­dom tag­jai is ta­pasz­tal­tak.

Ist­ván és a csa­lád na­gyon bol­dog volt, ami­kor az üd­vöz­le­tet át­ad­tam. Úgy mond­ta, hogy már írt is. Lát­ha­tó­lag, sze­mé­lye­sen, a könyv­nek ör­ven­dett leg­job­ban. A hos­­szú úton én is azt ol­vas­gat­tam.

A for­dí­tás dol­gát is meg­em­lí­tet­tem Il­lés Ban­di­nak. Azt mond­ja, úgy hal­lot­ta, Vas Ist­ván már le is for­dí­tot­ta, meg­bí­zás­ból.

Min­den­ki vár­ja, hogy fel­jöj­je­tek Pest­re, ami­nek az ide­je már itt is vol­na. Akár­men­­nyi­re is „émelyedel” az el­já­rás hos­­szas mó­do­za­ta [miatt], még­is mű­köd­jél köz­re, hi­szen Mar­git a ja­va­ rész­ét meg­te­szi.

Amint mon­dot­tam volt, Mik­lós­nak még Vá­sár­helyt ír­tam a csa­lá­di do­log­ban; most in­nét is ír­tam új le­ve­let, bi­zo­nyá­ra ha­ma­ro­san vá­lasz is jön.

A sok őszi és té­li mun­ka előtt jó lel­ki ele­ség szá­mom­ra az ott­hon el­töl­tött né­hány hét. Az öröm és a baj ke­ve­ré­ke iga­zán re­á­lis élet­kép.

A fe­le­sé­ged­nek tisz­te­lő kéz­csó­ko­mat kül­döm, Té­ged ba­rát­ság­gal és mély sze­re­tet­tel ölel

Ta­má­si Áron

U. i. A fe­le­sé­gem is a leg­me­le­gebb üd­vöz­le­te­it kül­di! 

 

Jegy­ze­tek

  1  Gép­irat au­tog­ráf alá­írás­sal. A bo­rí­ték cím­zé­se: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, a „Szé­kely Köz­élet” fő­szer­kesz­tő­je. Odorheiu.

      Je­nőék már két nap óta Sztá­nán van­nak: Szent­im­rei Je­nőék.

  2  Kéz­zel írt le­vél, au­tog­ráf alá­írás­sal.

      fel­tűnt, hogy sem a köny­vem­ről […] nem ír­ta­tok: az 1928-ban meg­je­lent Szűz­má­ri­ás ki­rály­fi­ról van szó; er­re cé­loz Ta­má­si.

      Egy hét óta itt va­gyok Elek bá­csi­ék­nál: Be­ne­dek Elekéknél, Kis­ba­con­ban.

  3  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal. A bo­rí­ték cím­zé­se: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, Dr. Tom­pa Kál­mán or­vos úr le­ve­le­i­vel. Bu­da­pest, At­ti­la kör­út 14–16. I. 11.

      gra­tu­lá­lok a ki­tün­te­tés­hez: 1928 nya­rán, Marosvécsen, a He­li­kon író­kö­zös­ség 30000 le­jes Ke­mény Já­nos-dí­ját Tom­pa Lász­ló­nak ítél­te oda a bí­rá­ló bi­zott­ság.

      Je­nő­vel: Szent­im­rei Je­nő­vel.

      Má­ria: Ber­de Má­ria.

      Er­zsi­két […] meg kel­lett ope­rál­ni: Holiszter Er­zsé­bet Ta­má­si el­ső fe­le­sé­ge volt.

      Én most új­ból ne­ki­lá­tok a re­gé­nyem­nek: a Czimeresek csak 1931-ben lá­tott nap­vi­lá­got.

  4  Kéz­zel írt le­vél.

      a re­gény utol­só ré­sze: a Czímeresek.

      köz­ben meg­ír­tam egy há­rom­fel­vo­ná­sos da­ra­bot: min­den bi­zon­­nyal az Éne­kes ma­dár­ra tör­té­nik itt uta­lás.

      Ber­de köny­ve: Ber­de Má­ria Föld­in­du­lás cí­mű re­gé­nye.

  5  Kéz­zel írt le­vél. Cím­zés a bo­rí­té­kon: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, a „Szé­kely Köz­élet” szer­kesz­tő­je. Odorheiu – Szé­kely­ud­var­hely.

      Sár­kö­zy Gyur­ka: Sár­kö­zi György.

      a He­li­kon vé­le­ményt akar kér­ni Tő­led a köny­vem­ről: fel­te­he­tő­leg az ak­kor még kéz­irat­ban le­vő Czímeresekről.

      a Dante: bu­da­pes­ti könyv­ki­adó vál­la­lat.

      B. Mar­ci: Be­ne­dek Mar­cell, aki ek­ko­ri­ban a Dan­te lek­to­ra volt.

  6  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal.

      Mar­ci: Be­ne­dek Mar­cell.

      Je­nő: Szent­im­rei Je­nő.

      Zsizsi: Fe­renczy Zsizsi, Szent­im­rei Je­nő fe­le­sé­ge; ének­mű­vész­nő.

      Mi­ki: Tom­pa Mik­lós, Tom­pa Lász­ló fia.

  7  Kéz­zel írt le­vél. Cím­zés a bo­rí­té­kon: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr, szer­kesz­tő. Szé­kely­ud­var­hely, Volt ál­la­mi re­ál­is­ko­la mel­lett.

      Mondd meg Mik­lós­nak: Tom­pa Mik­lós­nak.

  8  Kéz­zel írt le­ve­le­ző­lap. Cím­zés: Tom­pa Lász­ló úr, szer­kesz­tő. Odorheiu (oraş), „Szé­kely Köz­élet” szer­kesz­tő­sé­ge.

      Ko­vács La­ci: Ko­vács Lász­ló, az Er­dé­lyi He­li­kon szer­kesz­tő­je.

  9  Kéz­zel írt le­vél.

      a nő­vé­rem megy a vá­ros­ba: Ág­nes­ről le­het szó.

      ha a Céh­től meg­jött vol­na: Er­dé­lyi Szép­mí­ves Céh.

10  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal.

      vég­re ben­ne va­gyok a re­gény­írás­ban: az Ábel Amerikábanra tör­té­nik uta­lás, ami 1934-ben je­lent meg elő­ször.

      György Dé­nes: ko­lozs­vá­ri ta­nár, elő­adó­mű­vész.

      Magdó: Salgó Mag­da, Ta­má­si má­so­dik fe­le­sé­ge.

11  Le­ve­le­ző­lap, kéz­írás­sal. Cím­zés: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, szer­kesz­tő, író. Odorheiu. „Szé­kely Köz­élet” szerk.

12  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal.

      köny­ved­del kap­cso­la­to­san: Tom­pa Lász­ló ös­­sze­gyűj­tött ver­se­i­nek kö­te­te 1936-ban je­lent meg Ne félj! cím­mel.

      most be­fe­jez­tem egy szín­da­ra­bot: Tün­dök­lő Je­ro­mos.

      Ká­dár: Ká­dár Im­re, a ko­lozs­vá­ri ma­gyar szín­ház egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja.

13  Kéz­zel írt le­ve­le­ző­lap. Cím­zés: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, író, szer­kesz­tő. Odorheiu (oraş). Volt Kos­suth ut­ca, Köny­ves­bolt.

14  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal. Cím­zés a bo­rí­té­kon: Nagy­sá­gos Tom­pa Lász­ló úr­nak, író, volt vár­me­gyei le­vél­tá­ros. Szé­kely­ud­var­hely, Ud­var­hely vár­me­gye.

15  Le­ve­le­ző­lap.

      Haynal Im­re: or­vos pro­fes­­szor Ko­lozs­várt, Ta­má­si Áron kö­ze­li ba­rát­ja.

      Man­ci: Tom­pa Lász­ló le­á­nya, ké­sőbb Sza­bé­di Lász­ló fe­le­sé­ge.

16  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal.

17  Gép­irat, au­tog­ráf alá­írás­sal. Cím­zés a bo­rí­té­kon: Tom­pa Lász­ló, író és szer­kesz­tő. Odorheiu, Str. Ár­pád 10. Reg. Aut. Magh.

      Romania.

      Il­lés Ban­di: Il­lés End­re.

      Mar­git: Tom­pa Lász­ló fe­le­sé­ge.

      A fe­le­sé­gem: Basilides Alíz.