CS. NAGY IBOLYA

 

Elviselhető-e a zseni?

Páskándi Géza – és mások – Csokonai-képe

 

 

Írók, köl­tők búj­tak ki kö­pö­nye­ge alól, iro­da­lom­tör­té­né­szek bir­kóz­tak szel­le­mi, po­é­ti­kai ha­gya­té­ká­val, pró­bál­ták s pró­bál­ják ér­tel­mez­ni ezt a hal­ha­tat­lan élet­mű­vet, s mind­azt a kö­rül­ményt, amely meg­ha­tá­roz­ta azt. Fő­kép­pen, hogy szü­lő­vá­ro­sa el­le­né­re, an­nak „re­ne­gát­ja­ként” lett-e nag­­gyá a köl­tő, aho­gyan Ka­zin­czy vél­te haj­dan, vagy el­len­ke­ző­leg, a „vá­ros ha­gyo­má­nyi­ból nőtt ki” a po­é­zi­se: aho­gyan Julow Vik­tor vél­te. A bu­ta ma­ra­di­ság gyö­nyör­kö­dött a zse­ni el­nyo­má­sá­ban, a kol­lé­gi­um­ból va­ló ki­űze­té­sé­ben, vagy „a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág egyik leg­erő­sebb ki­su­gár­zá­sú kul­tu­rá­lis köz­pont­já­ban” élt Cso­ko­nai, s kap­hat­ta e vá­ros­tól a köl­tő­lét leg­nagy­sze­rűbb in­dí­té­ka­it? Ady is úgy gon­dol­ta: „Deb­re­cen szül­te s meg­öl­te” a köl­tőt. Mó­ricz azt ír­ja 1925-ben: „szü­lő­vá­ro­sá­nak vér­ta­nú ál­do­zat­tal fel­ál­do­zott gyer­me­ke. De Cso­ko­na­i­ban meg­volt a ma­dár ki­re­pü­lő vá­gya, nagy­sze­rű s szép szá­gul­dás­ban pró­bált ki-ki­ro­han­ni az anyai fé­szek­ből, hogy vé­gül ar­ra szo­rul­jon, hogy deb­re­ce­ni mon­da sze­rint éle­te vé­gét még­is­csak öz­vegy any­ja há­zá­ban él­je le, s hogy há­zsár­tos any­já­tól va­la­mit me­ne­kül­jön, egy ru­ha­szek­rényt ál­lí­tott az ab­lak elé, ab­ba a szek­rény­be tett egy szé­ket és kis asz­talt: így csi­nált ma­gá­nak kü­lön szo­bát, ahol a mú­zsák­nak ál­doz­has­sa tü­dő­vé­szes éle­te utol­só li­he­gé­sét.” Vagy így volt, vagy sem. Ha le­gen­da is: a nyo­mor igaz be­lő­le.

Ál­do­zat vagy re­ne­gát?

Tör­vény­sze­gő, be­tör­he­tet­len de­vi­áns vagy föl­ál­do­zott zse­ni? Le­zá­rat­lan kér­dé­sek a köl­tő kö­rül, ma is. Cent­ru­muk­ban az élet­út leg­is­mer­tebb s leg­meg­ha­tá­ro­zóbb, mert sors­for­dí­tó moz­za­na­tá­val: a kol­lé­gi­u­mi ki­űze­tés­sel. A szen­ve­dés­tör­té­net el­ső stá­ci­ó­já­val.

1795 for­du­ló­pont – s ko­ránt­sem egy­ér­tel­mű meg­íté­lé­sű – Cso­ko­nai éle­té­ben. Köz­is­mert moz­za­nat: le­gá­tió­ban van épp, Pes­ten át megy ha­za, s ott van Mar­ti­no­vics Ig­nác és tár­sai ki­vég­zé­se­kor a Vér­me­zőn. Kés­ve ér­ke­zik Deb­re­cen­be, a Kol­lé­gi­um­ba, nem tud el­szá­mol­ni a le­gá­tiós pénz­zel sem, jú­ni­us 20-án az is­ko­lai tör­vény­szék – szá­mos előz­mény, több for­du­ló után, bo­nyo­lult ok-oko­za­ti ös­­sze­füg­gé­sek alap­ján – ki­zár­ja az in­téz­mény­ből.

De hoz­zá­tar­to­zik a kép­hez: még az íté­let előtt, jú­ni­us 15-én nagy be­szé­det mond a di­ák­tár­sai előtt. Vá­dol­ja „ül­dö­ző­it”, az ös­­szes­kü­vés gya­nú­já­val bör­tön­be zárt Ka­zin­czyt mond­ja mes­te­ré­nek, Rous­seut esz­mény­kép­ének. Be­szé­de le­nyű­göz­te a hall­ga­tó­sá­got: „Ál­lot­tam ott s men­tem ott, ahol ál­la­ni vagy men­ni jó­nak lát­tam. Né­ha hi­báz­tam, meg­val­lom, de aki nem hi­bá­zik, an­gyal az; aki hi­bá­ját meg nem es­me­ri, gaz­em­ber az. Meg­volt az ben­nem, meg­volt, akár­ki mit mond­jon, az a moz­du­lás, hogy aki igaz egye­nes szív­vel volt erán­tam, ah­hoz kel­le­me­tes lán­cok­kal kö­töz­tem min­de­ne­met, s édes szem­pil­lan­tá­sa­im kö­zé in­ne­pi ve­res be­tűk­kel ír­tam azt, amely­ben az ily igaz és jobb ma­té­ri­á­ból ké­szült szív eránt vi­sel­te­tett ér­zé­keny tisz­te­le­te­met leg­tisz­táb­ban meg­mu­tat­hat­tam; de meg­volt el­len­ben az a leg­több ve­sze­del­me­met szült in­du­lat is, hogy aki­nek erán­tam va­gyis in­kább el­le­nem tet­te­tett máz­zal bé­szí­nelt ba­rát­sá­gát, an­­nyi­val in­kább go­nosz szán­dé­ka­it ész­re­vet­tem, so­ha, bár a vi­lá­gi úgy­ne­ve­zett pru­den­tia el­len­ke­zőt ki­ál­tott is, so­ha ki nem nyer­het­tem ma­gam­tól, hogy el­tit­kol­jam azt, mely un­do­rí­tó bor­za­dás­sal éme­lyeg az én más­for­mán ta­nult lel­kem az ő do­ri­szi cse­le­ke­de­te­i­től. Amah­hoz, ha nem vo­no­ga­tott is, fu­tot­tam s ölel­tem őtet; ez, ha édes­ge­tett is ma­gá­hoz, fé­lel­mes hát­rá­lás­sal kí­ván­tam szí­nét ke­rül­ni. So­ha, so­ha tit­kos alat­tom­ba va­ló mi­ná­kat nem ás­tam más­nak sze­ren­csé­je alá, hogy a ma­ga­mét an­nak szo­mo­rú dü­le­dék­je­in épít­sem fel! A fe­let­tem va­ló­kat vagy sze­ret­tem, vagy tisz­tel­tem, vagy ke­rül­tem. […] Er­köl­csi vé­tek nem un­do­kí­tot­ta az én lel­ke­met, és an­nak es­mé­re­te csen­des volt a ma­ga tisz­ta­sá­gá­val va­ló meg­elé­ge­dés­ben.”

A ki­zá­rás leg­főbb oka for­má­li­san ez a be­széd, per­sze, épp nem eme ön­ér­ze­tes, ám­de ön­kri­ti­kus mon­da­tok mi­att. Év­szá­zad­ok­kal ké­sőbb a drá­ma­író Sza­bó Mag­da úgy lát­ta: va­la­mit va­la­mi­ért. Ha nem csap­ják ki az is­ko­la zse­ni fi­át, a Bécs ál­tal már szem­mel tar­tott re­bel­lisfé­szek Kol­lé­gi­um, az egész re­for­má­tus ok­ta­tá­si köz­pont le­he­tett vol­na az ál­do­zat. A Kol­lé­gi­u­mért föl­ál­doz­ták nagy­re­mé­nyű köl­tő­jü­ket.

Né­hai Ju­low Vik­tor – Cso­ko­nai tán má­ig leg­ér­zé­ke­nyebb ku­ta­tó­ja – ugyan­csak így lát­ta s ír­ta 1975-ös mo­nog­rá­fi­á­já­ban: „A vér­me­zei tra­gé­dia okoz­ta ré­mü­let ha­tá­sá­ra ön­vé­de­lem­ből ál­doz­ta fel leg­tűz­eszűbb fi­át a kál­vi­nis­ta tu­do­mány ’fe­ke­te vár­me­gyé­je’, aho­gyan Jó­kai ne­vez­te, aki az És még­is mo­zog a föld el­ső fe­je­ze­té­ben […] a köl­tő ki­csa­pa­tá­sá­nak az imént le­írt mo­dell­jét raj­zol­ja meg.” Az is­ko­lá­ról így el­te­re­lő­dött a gya­nú, de el­te­re­lő­dött Cso­ko­na­i­ról is a „rend­őr­ko­pó­ké”: a köl­tő-ta­ní­tót hi­va­ta­lo­san is­ko­lai sza­bály­ta­lan­sá­gok mi­att zár­ták ki. Ki­rúg­ta őt a Kol­lé­gi­um: de véd­te is egy­ben. (Pél­dá­ul: ki­vá­ló aján­ló­le­ve­lek­kel me­he­tett Sá­ros­pa­tak­ra, a Kol­lé­gi­um­ba.)

Más vé­le­ke­dé­sek sze­rint azon­ban a nyil­vá­nos ki­vég­zé­sen va­ló rész­vé­tel nem is le­he­tett ok, mert nem volt vé­tek. Ott, a Vér­me­zőn, épp a tö­me­gek­nek el­ret­ten­tő pél­dá­ul szánt, nyil­vá­nos ese­mény zaj­lott, a mi­nél na­gyobb szá­mú né­ző­kö­zön­ség te­hát – prog­ram­szer­ve­zői rész­ről – mint­egy kí­vá­na­tos­nak is tet­szett. Szil­ágyi Már­ton ele­mez­te ezt a fel­ve­tést bő­veb­ben egy elő­adá­sá­ban (Deb­re­ce­ni Egye­tem), ki­fejt­vén: nem a pes­ti ke­rü­lő, ha­nem Cso­ko­nai egész ma­ga­tar­tá­sa volt az iga­zi ok. Hi­szen ott van a tár­gya­lás­so­ro­zat jegy­ző­köny­ve: s ab­ban bi­zony tö­me­gé­vel for­dul­nak elő olyan moz­za­na­tok, me­lyek sze­rint köl­tőnk ki­vé­te­le­sen kö­te­ke­dő, ki­hí­vó ma­ga­tar­tá­sú, pol­gár­puk­kasz­tó, sem­mi­fé­le tör­vényt nem tisz­te­lő al­kat volt. A per tény­le­ges vád­pont­jai „álo­kok”, de tény­ala­pú­ak: Cso­ko­nai nem lá­to­gat­ja a temp­lo­mi kö­nyör­gé­se­ket, dur­ván be­szélt (csak hagy­másvet­re­ce-ügy­ben, de ez mind­egy is) a sza­kács­né­val, il­let­le­nül rö­vid (ma­gya­ros) ru­hát vi­sel a tó­ga he­lyett, al­kal­mat­lan idő­ben fu­ru­lyáz­ni ta­nít­ja a di­ák­ja­it, nép­da­lo­kat éne­kel­tet ve­lük s egyéb, egyen­ként ta­lán ke­vés­bé, együtt, so­ro­za­to­san azon­ban már fő­ben­já­ró vé­tek ott, ahol eze­ket el­kö­vet­ni sza­bály tilt­ja.

A ki­zá­rás oka min­den bi­zon­­nyal vét­kei ös­­szes­sé­ge le­he­tett.

A zse­ni­nek, aki nem tűrt el sem­mi­fé­le kö­te­lé­ket, el kel­lett hagy­nia azt az in­téz­ményt (mond­hat­juk: bár­me­lyi­ket), ame­lyet szük­ség­sze­rűn ha­tá­roz­tak meg tör­vé­nyek, sza­bá­lyok, kor­lá­tok is. Az in­téz­mé­nyes rend ál­ta­lá­ban nem a zse­nik szá­má­ra ta­lál­ta­tik ki. Cso­ko­nai me­nesz­té­se az el­ső nagy ku­darc, amely ak­kor vagy rá­éb­resz­tet­te, vagy sem a köl­tőt ar­ra: a vi­lág (a Kol­lé­gi­um) min­den pol­gá­rá­tól el­vár valamiféle sza­bály­kö­ve­tő ma­ga­tar­tást. Pás­kán­di Gé­za majd er­re a kü­lö­nös­nek fel­tű­nő, ám ter­mé­sze­tes ket­tős­ség­re is rá­érez drá­má­já­ban (Di­ák­bo­lon­dí­tó, 1976)), s ír­ja le a deb­re­ce­ni be­mu­ta­tó mű­sor­fü­ze­té­ben a gon­do­la­tot (1978): „Nem ­csak a zse­nit nem is­me­ri fel a kö­zép­szer, a zse­ni sem is­me­ri fel min­dig iga­zán a kö­zép­szer élet­ké­pes­sé­gét, szí­vós­sá­gát és a kö­zép­sze­ren-alu­li­ság még na­gyobb ve­szé­lye­it” meg a ket­tős komp­ro­mis­­szum szük­ség­sze­rű­ség­ét. Ma­gá­ban a Pás­kán­di-drá­má­ban mind­azo­nál­tal kis­sé fél­ol­da­las lesz ez az el­mé­let: a szer­ző erő­seb­ben os­to­roz­za a zse­ni­a­li­tást el­fo­gad­ni nem tu­dó kör­nye­ze­tet, a kö­zép­szer meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak té­te­lez­ve fel a kol­lé­gi­u­mi, in­téz­mé­nyi sza­bá­lyok irán­ti ra­gasz­ko­dást, s jó­val ke­vés­bé ké­ri szá­mon Cso­ko­nain leg­alább azt a mi­ni­má­li­san szük­sé­ges komp­ro­mis­­szum­kész­sé­get, mely a kö­zös­sé­gi lé­te­zés­nek pe­dig alap­fel­té­te­le. Pás­kán­di és a leg­újabb Cso­ko­nai-drá­ma (Cso­ko­nai – a ki­csa­pott di­ák, 2003) szer­ző­je, G. Nagy Ilián is, föl­té­te­lez­ bizonyos jó ér­tel­mű, ám­de ön­ma­gá­ra néz­vést rop­pant ká­ros na­i­vi­tást a köl­tő­ben. G. Nagy Ilián ezt a Cso­ko­nai-fé­le na­i­vi­tást po­li­ti­kai szö­vet­be bur­kol­ja: a köl­tő nem akar­ja ész­re­ven­ni, hogy – a drá­ma sze­rint – kon­cep­ci­ós per zaj­lik el­le­ne. Pás­kán­di a zse­ni ter­mé­sze­té­ből fa­ka­dó­nak vé­li: hi­ány­zik a köl­tő­ből a köz­na­pi lét­ben va­ló okos el­iga­zo­dás ké­pes­sé­ge. „A köl­tő mint ma­gán­em­ber ros­­szul íté­li meg a vi­lá­got. Mert a zse­ni nem fel­tét­le­nül az élet­hely­ze­tek, a hely­zet­fel­is­me­rés zse­ni­je is […] Aki tá­vo­li hegy­csú­csok­ra szeg­zi a sze­mét, gyak­ran bot­lik meg a lá­ba előtt he­ve­rő kö­zön­sé­ges kis kő­da­rab­ban.” A Lil­la el­vár­ta biz­tos mun­ka, a ga­ran­tált meg­él­he­tés pél­dá­ul ilyen ki­csi, de nagy fáj­dal­mat oko­zó kő­da­rab volt. A lé­nye­ges ha­son­ló­ság pe­dig mind­két szer­ző ese­té­ben, hogy az al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­ség hi­á­nyát ere­dez­te­tik eb­ből a fel­té­te­le­zett, a prak­ti­kus dol­gok irán­ti ér­zé­ket­len­ség­ben meg­nyi­lat­ko­zó na­i­vi­tás­ból.

E gya­nút­lan­ság sze­rint egy­részt a bu­ta sza­bá­lyo­kat – s Cso­ko­nai lé­nye­gé­ben an­nak tart­hat­ta a kol­lé­gi­u­mi rend­tar­tás leg­több pont­ját – fö­lös­le­ges is be­tar­ta­ni, eb­ből fa­ka­dó­an a sza­bály­sze­gő­ket fö­lös­le­ges meg­bün­tet­ni. Más­részt Cso­ko­nai mint­ha nem is­mer­né a sze­mé­lyük­ben meg­sér­tett em­be­rek nem is föl­tét­le­nül ter­mé­szet­el­le­nes re­ak­ci­ó­it: a vá­lasz­ként föl­ger­je­dő kis­ded – vagy erő­sebb – bos­­szú­vá­gyat. A köl­tő ál­tal sze­mé­lyé­ben is meg­sér­tett, mert ki­gú­nyolt, te­hát lel­ke mé­lyén el­len­sé­gé­vé lett em­ber, ta­nár, pe­dig akadt a Kol­lé­gi­um­ban: Szil­ágyi Gá­bor pro­fes­­szor, aki őt – da­cá­ra a so­ro­za­tos fe­gye­lem­sér­té­sek­nek – a klas­­szi­kai osz­tály ve­ze­té­sé­vel bíz­za meg. De Cso­ko­nai csak egy ide­ig bír ren­des len­ni. Ha­ma­ro­san „új­ra el­alus­­sza az időt, mint kis­de­ák ko­rá­ban. Ké­sőn, ál­mo­san tá­mo­lyog a ka­ted­rá­ra. Ta­nít­vá­nyai kö­ve­tik a jó pél­dát: ren­det­len­ség, tu­nya­ság a na­pi ke­nye­rük. Bi­zo­nyo­san nem fél­nek a ná­lok ke­vés­sel idő­sebb ta­nár szi­go­rú­sá­gá­tól. Va­sár­na­pon­ként el­ma­ra­doz­nak az is­te­ni tisz­te­let­ről. Es­tén­kint pe­dig le­men­nek az osz­tály­ba s a de­rék pre­cep­tor­ral együtt »csön­des pi­pa­szó és bor mel­lett, da­no­lász­va töl­tik az éjt«. – A bé­gá­nyi csap­lá­ros po­tya bo­rá­ból nagy da­li­dót csap­nak. Cso­ko­nai el­ját­szat­ja de­ák­ja­i­val Bac­chus te­me­té­sét, mi­kor egy­íz­ben le­mond a bor­ivás­ról; ma­ga bun­dá­ra he­ve­red­ve, pi­páz­va gyö­nyör­kö­dik a fi­úk éne­ké­ben, tán­cá­ban, mó­ká­já­ban. – Oly­kor-oly­kor fel­ke­re­ked­nek s a ren­des órák he­lyett a nagy­er­dőn csa­va­rog­nak. Es­tén­ként fur­csa já­té­ko­kat ren­dez­tet a fi­úk­kal. Fel­öl­töz­te­ti őket ci­gá­nyok­nak, ser­pe­nyőt, üs­töt fó­doz­nak; majd meg a bor­bélyt já­ra­tó di­á­kok­hoz ál­la­nak be bor­bély­le­gé­nyek ké­pé­ben, me­den­cé­vel, tö­rül­kö­ző­vel, bo­rot­vá­val, s míg ott baj­mo­lód­nak ve­lök: be­ke­nik a bo­rot­vál­ko­zók ké­pét su­viks­­szal, tin­tá­val, ku­li­más­­szal.” Oláh Gá­bor ír­ja mind­ezt (Nyu­gat, 1911/4) Domby Már­ton köny­ve nyo­mán is s foly­tat­va: Szil­ágyi fi­gyel­mez­te­ti Cso­ko­na­it, ám hi­á­ba. A tör­té­net is­me­rős: „Tor­nyo­sul a zi­va­tar sze­gény köl­tő fe­lett; de­cem­ber 13-án (1794) az­tán ki­tör tel­jes pom­pá­já­ban. En­nek a szép té­li nap­nak a dél­után­ján kinn ba­ran­gol Cso­ko­nai ta­nít­vá­nya­i­val a nagy­er­dőn. Nagy­ban pi­páz­nak mind­ahá­nyan. Vi­rá­gos ked­vök­ben van­nak, kü­lö­nö­sen Cso­ko­nai. Vé­let­len ép­pen Szil­ágyi Gá­bor­ra buk­kan­nak, aki a rek­tor­ral meg egy seb­or­vos­sal: Ko­csi Se­bes­tyén­nel sé­tál­gat a fák közt. Szil­ágyi meg­lát­ja a pi­pá­so­kat, fel­forr az epé­je, meg­ál­lít­ja Cso­ko­na­it: hogy me­ri meg­en­ged­ni ta­nít­vá­nya­i­nak a pi­pá­zást? Cso­ko­nai igen ci­ni­ku­san, csí­pő­sen, ha­mis ud­va­ri­as­ság­gal vá­la­szol. Ez an­­nyi­ra fel­dü­hö­sí­ti a fenn­hé­já­zó em­bert, hogy be­hív­ja fe­le­se­lő ta­nít­vá­nyát a csősz­ház­ba és ott tá­mad reá; sem­mi­re­va­ló­nak ne­ve­zi, aki el­ját­szot­ta jó­in­du­la­tát. An­­nyi­ra megy, hogy fel­po­fo­zás­sal, ki­do­bás­sal fe­nye­ge­ti. Cso­ko­nai egy ide­ig áll­ja a vas­tag tré­fát; de ha­mar ki­lob­ban a vé­re s nem va­la­mi szé­pen vá­lik el pro­fes­­szo­rá­tól. Sőt szi­laj­sá­ga olyan já­ték­ra lo­val­ja, amit ké­sőbb ma­ga is meg­bán. Kör­be ál­lít­ja a fi­ú­kat a csősz­ház előtt és ezt éne­kel­te­ti ve­lök kar­ban”: a Jut­ka Per­zsit.

Ez a gúny­dal s a Jut­ka Per­zsi név a Szil­ágyi szol­gá­ló­já­ra utal, „ki­vel a tu­dós ta­nár a szi­go­rú er­köl­csű Deb­re­cen­ben elég­gé bot­rá­nyos vi­szony­ban állt, s akit ké­sőbb tör­vé­nye­sen is ma­gá­hoz csa­tolt”. Tud­ta ezt az egész vá­ros: „hát a de­ák­ság ne tud­ta vol­na? En­nél ke­se­rűbb tré­fát nem vág­hat­tak a Szil­ágyi fe­jé­hez. – Ha­nem a Cso­ko­nai sor­sát is el­dön­töt­te ez a dél­után.”

A köl­tő a Kol­lé­gi­um­ból Sá­ros­pa­tak­ra ke­rül, a jo­gi kar­ra: ám in­nen már a „föl­dön­fu­tás” kor­sza­ka kez­dő­dik.

* * *

Ver­sek, re­gé­nyek, no­vel­lák, drá­mák szü­let­nek éle­té­ről. Csak tal­ló­zunk, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül: Jó­kai re­gényt, il­let­ve re­gény­fe­je­ze­tet, Szig­li­ge­ti Ede nép­szín­mű­vet (Cso­ko­nai sze­rel­me, 1855) ír ró­la. Az utób­bi, Pin­tér Je­nő iro­da­lom­tör­té­ne­te (1930–34) sze­rint, „vi­dám éne­kes já­ték”, egy a több mint száz da­rab­ból, mely Szig­li­ge­ti tol­lát el­hagy­ta, s mely „ha­ma­ro­san le­ke­rült a szín­pad­ról”. A Nem­ze­ti Szín­há­zé­ról tud­ni­il­lik, amely te­át­rum pe­dig Szig­li­ge­ti­nek 1837-től negy­ven éven át „re­per­to­áríró­ként”, dra­ma­turg­ként, szí­nész­ként, sőt egy ide­ig igaz­ga­tó­ként is az ott­ho­na volt. Át­ü­tő si­ke­re te­hát a víg­já­ték­nak nem le­he­tett: s a ki­adat­lan szín­mű­vek kö­zött em­lí­ti Pin­tér. Mó­ricz no­vel­lát (Láb­nyom­ok a por­ban, 1911)) s drá­mát ír Cso­ko­na­i­ról (Cso­ko­nai, 1913), a Légy jó mind­ha­lá­lig cí­mű re­gé­nyé­nek Nyi­las Mi­si­je is Cso­ko­nai ár­nyé­kát lát­ja s ke­re­si Deb­re­cen­ben és a Kol­lé­gi­um­ban. Re­génnyel ál­doz Cso­ko­nai em­lé­ké­nek Kiss Ta­más (Kedv, re­mé­nyek, Lil­lák, 1985), Csathó Kál­mán re­gén­­nyel s drá­má­val is (Föl­di­ek­kel ját­szó égi tü­ne­mény, 1924, Lil­la, 1928).

Né­meth Lász­ló ter­vez­te csak a Cso­ko­nai-drá­mát: az Ége­tő Esz­ter cí­mű re­gény lett a terv­ből. „Nyúl­hat­tam vol­na Cso­ko­nai után. Min­dig az volt az ér­zé­sem, hogy ma­gyar vi­lá­gunk­nak ő a leg­jel­lem­zőbb hő­se; a ma­gyar Faustot, s tán épp egy drá­mai köl­te­mény­ben, őró­la ké­ne meg­ír­ni. En­nek a Faustnak a mo­tor­ja azon­ban nem a tu­dás­vágy mo­hó­sá­ga len­ne – bár az is meg­volt ben­ne –, ha­nem az éden­kert­szö­vő kész­ség: a szív­ből édes pók­fo­nál­ként csor­du­ló mo­zar­ti ütem, amel­­lyel ő a kör­nye­ze­tét: a kol­lé­gi­um­ban, Lil­la kö­rül, Csur­gón, Fa­ze­kas-kert­jé­ben egy tün­dé­ri há­ló­ba pró­bál­ta fog­ni. A ma­gyar élet­re meg az jel­lem­ző, ahogy eze­ket a há­ló­kat dur­va­sá­ga­i­val új­ra és új­ra le­so­dor­ta” (Az író és mo­dell­jei, 1956). Vol­ta­kép­pen da­rab­váz­lat­nak is föl­fog­ha­tó a val­lo­más: „Mi­e­lőtt az Ége­tő Eszternek ne­ki­vág­tam, meg is vil­lant ben­nem, hogy ugyan­azt a té­mát egy Cso­ko­nai-drá­má­ban ír­jam meg. Mi az Ége­tő Esz­ter tör­té­ne­te? Hogy egy szív a sze­re­tet há­ló­i­ból egy kis mo­zar­ti szi­ge­tet pró­bál­na sző­ni ma­ga kö­ré, s a dur­va kör­nye­zet, a fér­fi­ak őrült­sé­ge ezt új­ra és új­ra el­ront­ja. Ezt csi­nál­ta Cso­ko­nai is: mint di­ák praeceptor, az­tán mint or­szág­gyű­lé­si po­é­ta, Lil­la ba­rát­ja, csur­gói ta­nár, deb­re­ce­ni fü­vész­köl­tő, vá­ra­di ven­dég és hal­dok­ló. Az ő me­leg for­rás­ként bu­gyo­gó szí­ve egy kis kör­ben át is jár­ja, oá­zis­sá is ter­mé­ke­nyí­ti a si­va­ta­got, azon­ban a lát­szat, a mú­zsák dé­li­báb­jai, a si­va­tag, a szél vis­­sza­ve­szi a ker­te­ket s vé­gül a kö­hö­gő po­é­tát is” (Kleist, 1962).

Ha meg­szü­le­tik, min­den bi­zon­­nyal a leg­kü­lö­nö­sebb Cso­ko­nai-ér­tel­me­zés lett vol­na a Né­meth Lász­ló-mű: ben­ne a Cso­ko­na­i­ban meg­bú­jó sze­re­tet épí­tett vol­na me­ne­dé­ket a bi­zo­nyo­san as­­szony­lel­kű­vé tett köl­tő kö­ré, s ke­rí­tet­te vol­na el ezt az „éden­ker­tet” a zsi­va­jos-za­va­ros, dur­va vi­lág­tól. Ha Né­meth Lász­ló meg­ír­ja Cso­ko­nai alak­ját, az épp­úgy az író vá­gya­i­nak, szi­getál­ma­i­nak ki­fe­je­ző­je lett vol­na, mint ami­vé Ége­tő Esz­ter lett: mind­egyik hős ma­ga Né­meth Lász­ló.

Kuncz Ala­dár (Nyu­gat, 1921) Ka­rá­cso­nyi lá­to­má­sok, Vi­téz Mi­hály a ha­lál ré­vén cím­mel az 1805. ja­nu­ár 28-ai ha­lál­nap­ról ír „lá­to­má­sos” pró­zát. „Dra­mo­let­tet”. Meg­hök­ken­tő­en ro­man­ti­ku­sat: „Egy­szer­re ret­te­ne­tes hör­dü­lés ve­ri fel a szo­ba csend­jét. Cso­ko­nai utol­só erő­fe­szí­tés­sel fel­emel­ke­dik, mint­ha vis­­sza akar­ná nyom­ni a ha­lált, az­tán erőt­le­nül hull megint ágyá­ba. Mel­le zi­hál és hul­lám­zik, mint­ha alat­ta lel­ke reb­ben­te­né szár­nyát, mint az el­re­pül­ni ké­szü­lő ma­dár…. ar­cán el­si­mul­nak a rán­cok, a mo­soly megint ki­ül aj­ká­ra, amint alig hall­ga­tó­an re­be­gi: Meg­ír­tam Ár­pá­do­mat… Meg­él­tem sor­so­mat… Lá­tom tisz­tán. Nem ma­rad sem­mi meg­írat­lan, nem ma­rad sem­mi meg­élet­len…” Tud­juk: Ár­pádját épp nem si­ke­rült meg­ír­nia Cso­ko­na­i­nak: a dra­mo­lett­ben ezt az utó­kor aján­dé­koz­ta ne­ki, vég­tisz­tes­sé­gül. Az Írók Be­mu­ta­tó Szín­há­za (Es­kü­té­ri He­li­kon) nagy si­ker­rel vit­te szín­re 1923 áp­ri­li­sá­ban e mű­vet, a szer­ző tel­jes elé­ge­dett­sé­gé­re. „Cso­ko­na­i­nak hang­ja sok­szor kí­sér­tett, mi­kor mű­ve­it ol­vas­tam. Ez a köl­tő­dő, ér­zel­mes, sok­szor szen­ve­dély­be ful­la­dó, sok­szor le­gá­tu­so­san ének­lő hang, amely­nek be­teg tü­de­je oly tra­gi­kus alá­fes­tést adott. Ezt a han­got akar­tam a Vi­téz Mi­hály a ha­lál ré­vén című kis szín­já­ték­ban élet­re kel­te­ni. Cso­ko­nai hang­ja játs­­sza itt a fő­sze­re­pet. A da­rab­nak szín­sze­rű­sé­ge ez­zel áll vagy bu­kik. Csak en­nek a hang­nak mu­zsi­ká­ja tud­ja meg­ér­tet­ni a nagy bel­ső él­ményt, ami­kor Cso­ko­nai re­á­li­san meg­ér­zett ször­nyű éle­té­ből át­csap egy me­ta­fi­zi­kus szem­lé­let­be, amely előtt éle­te csak épp oly mo­tí­vum, mint a Li­la-mo­soly Er­zsé­bet ifi­as­­szony aj­kán, s a ki­tel­je­se­dés, a meg­élés az ő egyé­ni tor­zó éle­té­ből át­köl­tö­zik a föl­eme­lő­en egye­te­mes ma­gyar élet­be.” A fő­sze­rep­lő, Su­gár Kár­oly hang­ja, Kuncz Ala­dár sze­rint meg­te­rem­tet­te a „nagy, bel­ső él­ményt”. A mű nem a zse­ni s a kör­nye­ze­te vi­szo­nyát ku­tat­ja, ha­nem a ha­lál­ban föl­ma­gasz­to­su­ló köl­tő­nek – il­let­ve a hang­já­nak – ál­lít em­lé­ket.

A Mó­ricz-drá­ma a Lil­la-tör­té­net sa­já­to­san mó­ri­czi – de hát mi­lyen is le­het­ne? – fel­dol­go­zá­sa (tu­do­má­som sze­rint so­ha nem mu­tat­ták be). Eb­ben Vi­téz Mi­hály egy Tú­ri Da­ni­ként om­lik Lil­lá­ra. Idéz­zünk ki­csit a szö­veg­ből: „Cso­ko­nai (egé­szen a Lil­la aj­ká­ba su­sog­ja): El kell foj­ta­ni!… Gyö­ke­ré­ben kell el­foj­ta­ni a Vá­gyat! Ki kell vág­ni csí­rá­já­ban. Ki­on­ta­ni, ha meg­gyúlt. Sem­mi, sem­mi mor­zsát meg nem hagy­ni be­lő­le: nem kí­ván­ni és nem vágy­ni! Nem vágy­ni, sem az evés­re, sem az ivás­ra, sem a csók­ra… A csók­ra… a csók… (vad és ve­szett csók­kal szin­te be­le­mar az as­­szony vö­rös, iz­zó aj­ká­ba. Fel­kap­ja és ke­resz­tül­fek­te­ti a tér­dén, az ölén, s so­ká­ig, ve­szet­tül, erő­sen, rág­va csó­kol­ja, mo­rog­va, mint az éhes fe­ne­vad a vég­re meg­ka­pott cson­tot.) Lil­la (meg­vo­nag­lik és ké­je­sen, bol­do­gan ru­gó­dik ki meg­is­te­nült tes­té­ben, az­tán sze­re­lem­it­ta­sul­tan si­mo­gat­ja két kéz­zel, két lágy te­nyér­rel a fö­löt­te sö­tét­lő, ki­asza­ló­dott, élő ér­zés­sé abszt­ra­há­ló­dott ar­cot): Ó, te sze­gény bo­lon­dos… Te édes, édes, imá­dott kis bal­gám… Cso­ko­nai (el­si­mít­ja a hom­lo­ká­ból a be­le­hul­lott sok ha­ját. Hir­te­len fa­kón, nyer­sen, tűr­he­tet­len szé­dü­lés­sel): Eressz… Lil­la (ijed­ten le­hull a föld­re): Kis té­bo­lyult… kis bölcs… Uram… Cso­ko­nai (tü­rel­met­len re­me­gé­sek fut­ják át a tes­tét, s a ha­lál ve­rej­té­ke ve­ri ki a bő­rét. Fel­áll, mint egy óegyip­to­mi mú­mia): Is­ten áldjon…”

De Mó­ricz, bár Lil­la és Cso­ko­nai ko­má­ro­mi ta­lál­ko­zá­sa­it sze­di per­zse­lő so­rok­ba, a fönt idé­zett zár­lat előtt azért egy­ér­tel­mű tár­sa­dal­mi vi­szony­rend­szert épít fel a mű­ben: meg­okol­va Lil­la és a köl­tő sza­kí­tá­sát. Amely tár­sa­dal­mi üze­net sze­rint hi­á­ba mond­ja (li­he­gi) Cso­ko­nai: „Ho­mé­rosz va­gyok, Ver­gi­liusz va­gyok, Dan­te, Ariosztó, Me­tasz­tá­zió”, az­az zse­ni, Lil­la csak ezt nyö­gi: „…ál­lá­sa van-é már?”. Ál­lá­sa, ugye, nincs. S így nem több, nem más, mint csók­ra szom­jas „úti csa­var­gó, ….leány­bo­lon­dí­tó… spe­ku­láns”. Lil­la nem re­pült ki a „ma­gyar ég­bül” Cso­ko­na­i­val. Ha én sár­rá le­szek is, mond­ja ne­ki a köl­tő „az én agy­ve­lőm­nek szik­rái az el­mé­ket fog­ják meg­ter­mé­ke­nyí­te­ni ez­red­éve­kig”: de er­re Lil­la csak azt fe­lel­he­ti: „Mit bá­nom én azt.” (A Cso­ko­nai-no­vel­lá­ban egyéb­ként ez a tár­sa­dal­mi von­zat még erő­tel­je­sebb. A csur­gói pro­fes­­szor di­ák­ja­i­val a Kar­nyó­nét ját­szat­ja, ép­pen ál­lá­sa van, ép­pen jól van. A te­át­rum utá­ni va­cso­ra al­kal­má­val mond­ja a – be­szé­lő ne­ve­ik­ben a Tem­pe­főit idé­ző – tár­sa­ság egyik gróf tag­ja, épp egy me­cé­nást ke­re­ső, Tem­pe­fői ne­vű po­é­tá­ról: „Nin­csen ne­kem ki­loc­­csan­ta­ni va­ló har­minc ara­nyam. An­nak a hat csi­kó­nak, amit most ál­lí­tot­tam cúg­ba, sok­ba ke­rül a szer­szám­ja, csak az öt­vös­mun­ka, az ezüs­tö­zé­sért, ara­nyo­zá­sá­ért, sok­ra megy. Majd a fae­ton is, ha le­ér­ke­zik Bécs­ből, el­visz né­hány ara­nyat. Hát még a szo­bák ki­raj­zo­lá­sa, a szö­kő­ku­tak, a di­é­tá­ra va­ló uni­for­mis, men­­nyi­be ke­rül­nek. Meg ak­kor egy­né­hány­száz úri ven­dé­ge­ket meg kell ven­dé­gel­ni: vi­lá­go­sí­tá­so­kat, tű­zi­já­té­kot csi­nál­tat­ni. – Oh, jé, meg kell a mai vi­lág­ban gon­dol­ni, mi­re ad­ja ki az em­ber a pénzt.” S mond­ja er­re Cso­ko­nai: az is bo­lond…)

Szí­vós Zsig­mond ugyan­csak drá­mát írt Cso­ko­na­i­ról (Ba­kony, Nyu­gat, 1924), egy fel­vo­nás­ban. A da­rab ezer­nyolc­száz­ban, ko­ra ta­vas­­szal, Veszp­rém vár­me­gyé­ben, a Ba­kony hegy­ség tö­vé­ben, Bí­ró Má­tyás ne­me­si por­tá­ján ját­szó­dik. Lil­la már Lé­vai­né, s Ka­pos­vár­ra me­net tér­nek be Bí­ró Má­tyás­hoz: s ta­lál­ják ott Vi­téz Mi­hályt is. A szer­zői inst­ruk­ció sze­rint Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály így fest: „Hu­szon­hét ­éves. Or­mót­lan ko­po­nya, tö­mött gesz­te­nye­bar­na für­tök­kel. Szeg­le­tes vi­asz­arc, vas­kos or­ral, me­leg sö­tét­kék sze­mek­kel”. Kis íze­lí­tő eb­ből a szö­veg­ből is: „Vi­téz: Szép kis könyv­tá­rat szer­kesz­tek ös­­sze kül­föl­di­ek­ből. (Ha pén­ze len­ne, tud­ni­il­lik!) Kül­or­szág­ok­ban sok nagy szel­lem van és ott a né­pek is bol­do­gab­bak!… Ma­gyar­ba ül­te­tem minda mű­ve­ket, ki­ken kül­föld oly szé­pen fel­buz­dú­la. Her­dert, Bür­gert, Kleistot, Lafontainet, Metastasiot, meg­ma­gya­rá­zom a tit­kos Kan­tot. Köz­kéz­re ki­adom a hal­ha­tat­lan Rousseaut. Dan­tét. Ó! Dan­te, Dan­te! Ez azt írá meg, ki­nek mi hellye van fent az ég­ben, föld­ben lent és e vi­lág­ban. Hogy fáj a szí­vem ér­te­tek ti, olyan okos ma­gyar nép, kit a mos­to­ha sors a szép­sé­gek ten­ge­ré­től el­re­kesz­tett”. A drá­ma lel­ke­sült köl­tő­je azon­ban a kör­nye­zet sze­mé­ben min­den, csak nem zse­ni. Ter­vei, vá­gyai, le­en­dő for­dí­tá­sai, kö­te­tei min­den­re jók, csak ar­ra nem, hogy a kis­ded ma­gyar ál­ta­luk emel­ked­jék a szel­lem ma­ga­sá­ba. Egy­sze­rűb­ben: a ku­tya nem kí­ván­csi ar­ra, mit ír s mit ter­vez ír­ni Cso­ko­nai s ho­gyan. Elő­fi­ze­tő­ket gyűj­te­ne ki­adan­dó mun­ká­i­hoz, de a te­he­tős urak in­kább köl­te­nek ló­ver­seny­re ezer fo­rin­to­kat, mint­hogy egy köl­tői mun­ká­ra fil­lért is ad­ja­nak; mint­hogy, pa­na­szol­ja Cso­ko­nai, „a hal­ha­tat­lan­ság­nak el­bé­lye­gez­vén, mun­ká­i­mat köz­fény­re ki­se­gél­jék”.

Csathó Kál­mán Lilláját be is mu­tat­ják a Nem­ze­ti­ben, Schöpflin Ala­dár azt ír­ja ró­la (Nyu­gat, 1928/4): „…Cso­ko­nai­ban két fő lel­ki mo­tí­vu­mot mu­tat fel: a nem­ze­te kö­zöm­bös­sé­ge miatt né­má­vá tett, az él­te­tő nyil­vá­nos­ság­tól el­zárt köl­tő ke­se­rű­sé­gét és ja­vít­ha­tat­la­nul re­mény­ke­dő op­ti­miz­mu­sát, amely min­dig tú­loz­za a szá­má­ra nyí­ló ki­csiny ki­lá­tá­so­kat, akár nagy­úri me­cé­nás­ról, akár lap­ala­pí­tás­ról van szó. Lil­lát az a fél­re­is­me­rés kény­sze­rí­ti a sza­kí­tás­ra, hogy eb­ből a fan­tasz­ta po­é­tá­ból nem le­het ren­des, a pol­gá­ri élet­ben bol­do­gu­ló, férj­nek va­ló em­ber. Ezek a mo­tí­vu­mok azon­ban nin­cse­nek szo­ro­san ös­­sze­sző­ve. Cso­ko­nai alak­ja nem tud ha­tá­ro­zott re­li­e­fet kap­ni. Jó­val több an­nál a te­no­ris­ta-fi­gu­rá­nál, ami­lyen­nek Cso­ko­na­it el­kép­zel­ni sze­re­tik, de ke­ve­sebb egy egy­sé­ges em­be­ri ka­rak­ter­nél…. Cso­ko­nai sza­va­lá­sa­it a nem­ze­ti li­te­ra­tú­ra fon­tos­sá­gá­ról kis­sé so­kall­juk, fö­lös­le­ges­nek tart­juk, mert nincs rá­juk ok­vet­len szük­ség, a köl­tő hely­ze­tét ezek nél­kül is meg­ér­te­nők s együtt tud­nánk ve­le érez­ni”. A drá­ma, há­rom fel­vo­nás­ban, Ko­má­rom­ban ját­szó­dik, 1797-ben, 1798-ban és 1802-ben. A köl­tő és Vaj­da Ju­lia meg­is­mer­ke­dé­sé­vel kez­dő­dik te­hát. S ugyan mi le­het a le­ány el­ső kér­dé­se­i­nek egyi­ke, a leg­főb­bi­ke az ön­ma­gát em­ber­ként, pol­gár­ként, po­é­ta­ként be­mu­ta­tó köl­tő­höz: „Mi­ből fog meg­él­ni?” De ahogy a jó sze­mű kri­ti­kus ír­ta: „Jel­lem­raj­zá­ban Csathó fi­nom ta­pin­tat­tal ol­dott meg egy ne­héz írói prob­lé­mát. Nem áb­rá­zol­ta Lil­lát sem túl­sá­gos jó­zan­nak és pol­gá­ri­as­nak, ami ér­dek­te­len­né ten­né és nem hí­gí­tot­ta szen­ti­men­tá­lis­sá, ami az­tán még ér­dek­te­le­neb­bé ten­né. Tö­ré­keny, fi­nom tes­té­be nagy pas­­szív as­­szo­nyi erőt ol­tott s ez­zel meg­nyer­te a csa­tát. Meg­mu­tat­ta, hogy Lil­lá­nak iga­za van, Cso­ko­nai férj­nek csak­ugyan le­he­tet­len, a fel­hők­ben jár biz­to­san, a re­á­lis élet ta­la­ján csak bo­tor­kál.” A da­rab leg­iz­gal­ma­sabb, leg­su­gal­la­to­sabb, dra­ma­tur­gi­a­i­lag is leg­éret­tebb je­le­ne­te sze­rint Cso­ko­nai egyik „al­kal­mi po­é­má­ját”, A ne­mes ma­gyar­ság­nak fe­lü­lé­sé­re cí­műt ol­vas(ná) fel a hall­ga­tó­ság­nak, azon­ban a foly­to­nos köz­be­szó­lás­tól po­rig aláz­va vé­gül is ab­ba­hagy­ja. A vers­ol­va­sás ko­mé­di­á­ba ful­lad, Csepyné han­gos fel­ki­ál­tá­sok­kal ke­re­si a fő­kö­tő­jét, an­nak meg­ke­rül­te után az as­­szony­nép vi­song­va gyö­nyör­kö­dik ben­ne, fe­led­ve a ver­se fö­lött mé­lá­zó köl­tőt. Cso­ko­nai azon­ban – ki­szol­gál­ta­tott hely­ze­té­ben, hi­szen tá­mo­ga­tást kér­ni jött – kesernyés alá­zat­tal tűr („Ma­gam simplex po­é­ta va­gyok. Sem­mi más”): azu­tán még­is le­mond a fel­ol­va­sás­ról.

Nem, a zse­ni meg az ő dol­gai nem tűn­nek el­vi­sel­he­tő­k­nek a hang­sú­lyo­san köz­na­pi kör­nye­zet szá­má­ra.

A zse­ni ki­lóg a vi­lág ren­des for­má­já­ból. Cso­ko­nai a Mé­la Tempefőiben ír­ja meg sa­ját ki­ve­tett­sé­gé­nek kórraj­zát. A sa­ját meg nem ér­tett­sé­gé­nek, a ma­ga ár­va­sá­gá­nak meg­tes­te­sü­lé­se Tem­pe­fői: a le­né­zett, él­he­tet­len­nek, mi több, fö­lös­le­ges­nek tar­tott köl­tő ha­rag­ját, fáj­dal­mát mu­tat­ja a mű. A po­é­ta sor­sá­val fog­lal­ko­zó, il­let­ve az ezek­ből most szem­ügy­re vett drá­mák er­re az élet­hely­zet­re kon­cent­rál­nak: a ki­ve­tett­ség ál­la­po­tá­ra. Cso­ko­nai mind­egyik da­rab­ban a kör­nye­zet meg­alá­zott­ja: pénz­te­len, tá­mo­ga­tó­kért és tá­mo­ga­tá­sért ri­mán­ko­dó ván­dor, ott­hon­ta­lan, társ­ta­lan. Kuncz Ala­dár dramolettjében már a ha­lál­lal vi­as­ko­dó szám­ki­ve­tett, aki tud­ja, hogy nagy mű­ve­ket hagy hát­ra, hogy di­cső éle­te lesz: de csak maj­dan, az utó­kor em­lé­ke­ze­té­ben: „itt él­jük le föl­di, mú­lan­dó éle­tün­ket, s míg Csokonaid las­san elaggul és a föld fe­lé haj­la­do­zik, ad­dig ár­nyé­ka meg­nő, fén­­nyel meg­tel­je­se­dik, és a holt po­é­ta na­gyobb lesz, mint az élő”. (Va­ló­ban na­gyobb lett s rög­vest: az ak­kor nagy­já­ból ti­zen­négy­ezer la­kost szám­lá­ló Deb­re­cen­ben há­ro­mez­ren kí­sér­ték utol­só út­já­ra a köl­tőt.)

E szín­mű­vek Cso­ko­na­i­ja a Kol­lé­gi­um utá­ni élet­sza­kasz szám­ki­ve­tett, szen­ve­dő alak­ja. Hol van már a rá­tar­ti, kö­te­ke­dő, foly­vást sza­bály­sze­gő de­ák, a Kol­lé­gi­um de­vi­áns zse­ni­je: e mű­vek po­é­tá­ja kö­nyö­rög, ön­be­csü­lés­ét rop­pant­va kun­cso­rog, s von­szol­ja ma­gát egyik hely­ről a má­sik­ra. Párt­fo­gók ke­nye­rén él, párt­fo­gók ké­nye-ked­ve sze­rint cse­lek­szik. De még­is: Cso­ko­nai ta­lál­ja meg – ír­ja Né­met Lász­ló – az az­óta „fe­le­dés­be ment ma­gyar tit­kot: hogy le­het ne­me­sen ve­ge­tál­ni”. Ten­gés­re ítél­ten is ma­gas­ra vá­gyó szel­lem­mel. (Négy kí­sér­let, 1937) „Cso­ko­nai – mond­ja má­sutt (Cso­ko­nai, 1927) – egy­szer­re volt a vi­lág dol­gai fö­lött ál­ló, nagy mű­velt­sé­gű gon­dol­ko­zó és min­den ma­gyar elő­ha­la­dá­sért tér­den csúsz­ká­ló la­káj. Ez a meg­ha­tó az ő ma­gyar­sá­gá­ban. […] Kimondom a Cso­ko­nai ne­vet, s kön­­nyed és a vi­lág dol­ga­it ját­szin do­bá­ló fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott nyá­jas­ság ra­gyog be­lém, tíz év alatt össze­írt te­mér­dek, vál­to­za­tos mű, a zse­ni pa­zar té­koz­lá­sa, ma­gyar bő­ség, más szó­val: ma­gyar tra­gé­dia. Ta­lán el­for­gá­cso­ló­dott köl­tő, ta­lán meg­al­ku­vó szel­lem. De épp eb­ben az el­for­gá­csolt­ság­ban, eb­ben a jó­in­du­la­tú meg­al­ku­vás­ban örök, emész­tő szim­bó­lum. Úgy lá­tom őt, ahogy Ady.

 

 

Ő volt hon­já­ban leg­buj­do­sóbb ma­gyar

De fény­kül­lő­zött fél ma­gyar eget

S el­hagy­hat­ták re­mé­nyek, Lil­lák

E bús le­gény tré­fált és sze­re­tett

S da­lolt, mi­kor már sipolt a mel­le.”

 

* * *

 

Más drá­mák az élet­út ko­ráb­bi, kol­lé­gi­u­mi sza­ka­szá­ra fi­gyel­nek.

Ne­ki­fut en­nek a po­é­tasors­nak, amint em­lí­tet­tük, Sza­bó Mag­da (Macs­kák szer­dá­ja) meg Pás­kán­di is: egyi­kük a ki­űze­tés po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai oka­in me­di­tál, má­si­kuk fő­képp a Kol­lé­gi­um sze­re­pét ku­tat­ja-vizs­gál­ja ab­ban, be­fo­gad­ha­tó-e in­téz­mé­nye­sen a zse­ni; meg a zse­ni ter­mé­szet­raj­zát vizs­gál­ja: ál­ta­lá­ban. S az új Cso­ko­nai-drá­ma, G. Nagy Iliáné, ugyan­csak a kol­lé­gi­u­mi tör­té­ne­tet te­szi bonc­kés alá.

Őket, hár­mu­kat ér­de­mes kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re ven­nünk: mind­hár­man, bár nem egy­for­ma hang­súl­­lyal, ama drá­mai for­du­ló­pon­tot he­lye­zik a cse­lek­mény cent­ru­má­ba, a szám­ki­ve­tett­ség előt­ti élet­sza­kaszt.

 

Pás­kán­di Gé­za a fél­be­tört sors, pá­lya kép­le­tét ál­lít­ja föl a Diákbolondítóban. A Báj­ke­ser­ves és me­sés bo­hóc­ko­dás egy­szer­re akar­ja ér­zé­kel­tet­ni a köl­tő kép­ze­let­vi­lá­gát és a sor­sát. Az egyik já­té­kos, me­sés, a má­sik ke­ser­ves, ír­ja: sok gro­teszk elem­mel is. Cso­ko­nai „lel­ki ide­a­lis­ta volt”, mond­ja az író egy in­ter­jú­szö­veg­ben (1978, márc. 30., Haj­dú-bi­ha­ri Nap­ló), és két­ség­te­le­nül volt ben­ne va­la­mi „szer­te­len­ség”. „Rend­ha­gyó eset. A lé­nyeg azon­ban az, hogy egy tár­sa­da­lom fel­is­me­ri-e a ma­ga szer­te­len egye­de­i­ben azt az ér­té­ket, ami előbb­re vi­szi a tár­sa­dal­mat, vagy ki­rúg­ja – mint Cso­ko­na­it a Kol­lé­gi­um­ból –, eset­leg le­nya­kaz­za: mert ez már kép­te­len­ség. A pri­mi­tív kö­zös­sé­gek az öre­gek­kel és a be­te­gek­kel ke­gyet­le­nül bán­nak el: tár­sa­dal­muk­ban ezek a rend­ha­gyó ese­tek. De mert a be­te­gek és az öre­gek a ma­guk ne­mé­ben az élet to­vább­vi­te­lét gá­tol­nák, a bá­nás­mód – sze­rin­tük – még­is igaz­sá­gos­nak te­kint­he­tő. A mo­dern tár­sa­dal­mak rend­ha­gyó ese­tei a Cso­ko­nai-fé­lék. Én egy ál­lam egész­sé­gét azon mé­rem, hogy men­­nyi­re tud lo­já­lis len­ni ép­pen ezek­kel a ki­vé­te­lek­kel, a zse­ni­á­lis egye­dek­kel. A lo­ja­li­tást (tör­vény­tisz­te­le­tet) nem csu­pán a tár­sa­da­lom kö­ve­tel­he­ti meg, ha­nem az egyén is – jog­gal – igé­nyel­he­ti. Ha az ál­lam, a tár­sa­da­lom lo­já­lis a zse­ni­a­li­tás iránt is, an­nak bel­ső tör­vé­nyei iránt is: ez for­dí­tott, de rop­pant egész­sé­ges lo­ja­li­tás”.

A mű ke­ret­tör­té­net­be zárt já­ték a já­ték­ban, drá­ma a drá­má­ban: a Diákbolondítóban kol­lé­gi­u­mi di­á­kok játs­­szák el Cso­ko­nai kál­vá­ri­á­ját, bú­csú­kép­pen, an­nak út­ra ke­lé­se előtt, de erős idő­ke­ve­rés­sel: ké­sőb­bi élet­moz­za­na­tok is meg­je­le­nít­tet­nek. Ezt Pás­kán­di a hely­zet és a tör­té­net ál­ta­lá­no­sít­ha­tó­sá­ga ked­vé­ért ala­kít­ja így: Cso­ko­na­i­ról is szól ez a mű és szól má­sok­ról is. Mind­ös­­sze két va­ló­sá­gos sze­rep­lő­je van, Cso­ko­nai és Lil­la: a töb­bi­ek „ki­ta­lált, de le­het­sé­ges ala­kok”. A köl­tő te­hát itt a di­á­kok sze­mé­vel lát­ta­tott alak: ilyen­nek mu­tat­ják őt a tár­sak, a ta­nít­vá­nyok. A drá­ma ese­mény­tör­té­ne­te mes­­sze van az iro­da­lom­tör­té­ne­ti va­ló­ság­tól, ez a da­rab az át­lag­ból ki­tű­nő, at­tól el­kü­lö­nü­lő jel­lem lé­te­zé­si le­he­tő­sé­ge­it fir­tat­ja, s eh­hez Cso­ko­nai élet­út­já­nak bi­zo­nyos moz­za­na­ta­it hív­ja se­gít­sé­gül Pás­kán­di: „Ez a da­rab tu­laj­don­kép­pen egy le­het­sé­ges tör­té­ne­tet kö­rít Cso­ko­nai éle­té­nek egyik fon­tos mo­men­tu­ma, a deb­re­ce­ni iskolától… va­ló meg­vá­lá­sa kö­ré.” A „hűt­len­ség”, mely egyéb vo­nat­ko­zá­sok­ban is meg­fi­gyel­he­tő, a szer­ző sze­rint azt jel­zi: ilyes­fé­le ese­mény az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág szá­mos he­lyén meg­es­he­tett vol­na, az nem volt a deb­re­ce­ni Kol­lé­gi­um „pri­vi­lé­gi­u­ma”. A dra­ma­tur­gia a mon­tázstech­ni­ká­ra épül: „mint­ha ré­gi, meg­fa­kult-sár­gult fény­ké­pek­ből és ka­ri­ka­tu­risz­ti­kus raj­zok­ból” áll­na ös­­sze a tör­té­net: az alap­hely­zet­ből kö­vet­ke­ző­en erő­sen ka­ri­kí­ro­zott fi­gu­rák­kal. Pás­kán­di jel­zi: a ki­csa­pa­tás té­nyé­ben ben­ne van a csá­szá­ri ud­var meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gyel­me a ha­la­dó ma­gyar ér­tel­mi­ség iránt, ám nem ezt a szá­lat húz­za a leg­éle­sebb­re. Őt a „kör­nye­ze­té­ből több fej­jel ki­ma­ga­so­dó em­ber, a zse­ni­á­lis te­het­ség” ér­de­kel­te. En­nek meg­fe­le­lő­en a dra­ma­tur­gia ele­ve kont­rasz­tos, az író ezt „ko­mi­kus kont­raszt­nak” ne­ve­zi: nem az egyen­lő el­len­fe­lek já­té­ka zaj­lik, ha­nem „ne­vet­sé­ges, súly­ta­lan ala­kok kö­zött bo­tor­kál egy zse­ni”, nem lát­ván: a sok súly­ta­lan még­is fe­lül­ke­re­ked­het raj­ta, hogy: a „sok lúd disz­nót győz”. Egy tra­gi­kus hőst le­győz­nek a ko­mi­kus fi­gu­rák. Bár­hol, bár­mi­kor. Ugyan­ak­kor ő is ha­son­ló hi­bát kö­vet el, mint drá­má­já­ban Sza­bó Mag­da: aki csak úgy te­remt­het a deb­re­ce­ni fő­bí­ró, Do­mo­kos La­jos sze­mé­lyé­ben győ­ze­del­mes és min­den­ki fö­lött ál­ló sze­mé­lyi­sé­get, hogy köz­ben ér­té­ké­ben le­fo­koz­za a Kol­lé­gi­um tel­jes pro­fes­­szo­ri ka­rát. Hogy el­len­fe­lek nél­kül hagy­ja Do­mo­kos La­jost. Pás­kán­di ne­vet­sé­ges­sé, ko­mi­kus­sá ka­ri­kí­roz­za ugyan­ezt a tár­sa­sá­got: a kö­zép­sze­rű­ség te­hát nem bi­zo­nyí­tott, áb­rá­zolt szel­le­mi al­kal­mat­lan­sá­gá­ban, eset­leg mo­rá­lis kis­sze­rű­sé­gé­ben mu­tat­ja meg ma­gát, ha­nem ele­ve adott­nak té­te­le­ző­dik fel a ne­vet­sé­ges sze­mé­lyi­ség­je­gyek, jel­lem­vo­nás­ok meg a ko­mi­kus szi­tu­á­ci­ók mi­att. A Kol­lé­gi­um ele­ve lu­dak gyü­le­ke­ze­te: a kö­zü­lük va­ló ki­emel­ke­dés­hez iga­zá­ból nem is szük­sé­gel­te­tik a zse­ni­a­li­tás. (Eb­ben ter­mé­sze­te­sen ben­ne van a tör­té­ne­tet te­át­ru­mi elő­adás­sá, amo­lyan is­ko­la­drá­má­vá szer­kesz­tő di­ák­se­reg vé­le­ke­dé­se is sze­re­tett ta­ná­ra­i­ról). Ily mó­don a da­rab Cso­ko­na­i­ja nem is bi­zo­nyít­ja, bi­zo­nyít­hat­ja a ma­ga ki­vé­te­les­sé­gét, azt is adott­nak, lé­te­ző­nek kell el­fo­gad­nunk. S ez nem fel­tét­le­nül, nem min­dig si­ke­rül: a pri­mi­tív hely­ze­tek­ben, a kis­sze­rű ala­kok kö­zött csak teng-leng a zse­ni köl­tő. A hely­ze­tek nem je­len­te­nek szá­má­ra szel­le­mi ki­hí­vást, s per­sze nincs va­ló­di mo­rá­lis győ­ze­lem sem. Er­re mond­ja Pás­kán­di, hogy a zse­ni „anakron”, va­gyis idő­ben elő­re­fu­tott eg­zisz­ten­cia és szel­lem, aki­nek szö­vet­sé­ge­sei, ér­tői és ér­té­ke­lői a jö­vő­ben lap­pan­ga­nak. Nem ha­son­lí­ta­ni bűn, mond­ja a szer­ző, s bár a zse­ni­ket az utó­kor ál­ta­lá­ban pi­e­desz­tál­ra eme­li, a ko­ruk, a je­le­nük a be­tö­ré­sü­kön mun­kál­ko­dik. Oly­kor ez is si­ke­rül. A drá­ma mint le­het­sé­ges ve­szélyt idé­zi föl – a köl­tő álom­je­le­ne­té­ben – an­nak rém­kép­ét: be­tör­he­tők a csak ön­ma­guk­hoz ha­son­lí­ta­ni aka­rók is. Cso­ko­nai ál­má­ban nem imá­dott – s csak kép­zelt – Lil­lá­ját, ha­nem a kol­lé­gi­u­mi sza­kács­nőt lát­ja ma­ga mel­lett. A vas­kos, kony­ha­sza­gú, köz­na­pi va­ló­sá­got, mint az ő szá­má­ra is el­kép­zel­he­tő jö­vőt. Az is­te­ni, a tün­dé­ri Lil­la he­lyett Tep­si­fun­dum Sa­rol­tát, a vas­tag de­re­kú sza­kács­nét

A sors ezen kí­vül te­le van eset­le­ges­sé­gek­kel, vé­let­le­nek­kel: be­le­szól­hat­nak, oly­kor más irány­ba lök­he­tik az em­ber éle­tét. A diák­bo­lon­dí­tóban Cso­ko­nai sor­sát is a vé­let­len pe­csé­te­li meg: Punk­tum Tu­hu­tum or­szá­gos os­ko­lai fő­el­len­őr más de­ák­ra gon­dol­va mond­ja: „el ve­le”, de a Kol­lé­gi­um buz­gó és os­to­ba igaz­ga­tó­ja Cso­ko­na­i­ra ér­ti.

En­­nyi kell ah­hoz, hogy az em­ber éle­te ke­rék­be tör­jön: lé­tünk, sor­sunk ese­mé­nyei nem az el­ren­del­te­tés, ha­nem a ká­osz je­gye­it mu­tat­ják föl. A ká­osz­ban vi­szont min­dig van egy biz­tos pont, s a da­rab sze­rint ez a pont az át­lag. S az át­lag, a kö­zép­szer szí­vós­sá­ga.

 

Sza­bó Mag­da drá­má­ja (a Ma­dách-beli ős­be­mu­ta­tó után 1986 szep­tem­be­ré­ben vit­te szín­re a deb­re­ce­ni Cso­ko­nai Szín­ház) egy­ér­tel­mű­vé te­szi: a vá­ros a XVIII. szá­zad ma­gyar „kál­vi­nis­ta erőd­je”, vég­vá­ra, a for­ra­dal­mi esz­mék tűz­fész­ke, „Eu­ró­pa leg­na­gyobb fa­lu­ja”-ként is a szel­lem, a mű­velt­ség, a tu­do­mány fel­leg­vá­ra volt. Re­bel­lis ele­mek gyü­le­ke­ző­he­lye, akik­től ret­te­gett a bé­csi rend­őrmi­nisz­té­ri­um. A mű egyik hő­se Do­mo­kos La­jos fő­bí­ró, a Kol­lé­gi­um vi­lá­gi ku­rá­to­ra­ként úgy ját­szott a min­den háj­jal meg­kent, ha­zát, lel­ki­is­me­re­tet, er­köl­csöt nem is­me­rő, te­hát ve­szé­lyes és kí­mé­let­len bé­csi rend­őr­ko­pók­kal, mint macs­ka az egér­rel. A drá­ma su­gal­la­ta: élet­ha­lál­harc zaj­lott Deb­re­cen­ben, s a vá­ros győ­zött. A Nagy­temp­lom ha­rang­ja pe­dig meg­zen­dül, ami­dőn a győ­ze­lem szük­ség­sze­rű ál­do­za­ta, ese­tünk­ben Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály, a poétai osz­tály ta­ní­tó­ja el­hagy­ja a Kol­lé­gi­u­mot. Min­den­ki tud min­dent, min­den­ki ért min­dent. A vá­ros meg­kap­ta a vá­laszt az év­szá­za­dos kér­dés­re: mi­ért kel­lett ki­lök­nie ma­gá­ból a Kol­lé­gi­um­nak iro­dal­munk egyik leg­fé­nye­sebb el­mé­jét? Hol­mi el nem szá­molt le­gá­tiós pén­zek, nagy­er­dei pi­páz­ga­tás, bo­roz­ga­tás, sza­kács­nő­csip­ke­dés, ízet­len­ke­dő sze­re­nád, temp­lo­mi boj­kott s egyéb, nem fon­tos ki­há­gá­sok mi­att? Ki kel­lett lök­ni, mond­ja a drá­ma, de nem a di­ák­csí­nyek okán.

G. Nagy Ilián sze­rint azért űze­tik el a köl­tő, mert töb­bet tud s mer a vas­ka­la­pos pro­fes­­szo­rok­nál; mert szel­le­mi fö­lé­nye el­vi­sel­he­tet­len az önös­ség, a kis­sze­rű­ség kö­ze­gé­ben. Sza­bó Mag­da a böl­cses­sé­get lát­ja a dön­tés mö­gött, bár az előb­bi­hez ha­son­ló­an nem any­­nyi­ra a Kol­lé­gi­u­mét, mint amen­­nyi­re a vá­ro­sét: el kel­lett za­var­ni Cso­ko­na­it, hogy a vég­ve­szély­ben le­vő, a szel­le­mi „kü­lönc­sé­ge­i­ért” meg­sem­mi­sí­tés­sel fe­nye­ge­tett Kol­lé­gi­um meg­ma­rad­has­son. Az egyén föl­ál­doz­ha­tó az in­téz­mény pros­pe­rá­lá­sa ér­de­ké­ben. Sza­bó Mag­da drá­má­ja te­hát nem a zse­ni sze­mé­lyes sors­moz­za­na­ta­i­ra he­lye­zi a hang­súlyt, nem a tör­té­net egy­sze­mé­lyi tra­gé­di­á­já­ra, ily mó­don nem is an­­nyi­ra Cso­ko­na­i­ra, ha­nem a mi­értre, a kol­lé­gi­u­mi dön­tés ideologikumára. Az előz­mé­nye­ket ke­re­si, po­li­ti­kai hely­zet­raj­zot vá­zol föl, a da­rab­nak nem csu­pán egyik hő­sé­vé, ha­nem egye­ne­sen fő­hős­évé té­ve meg a fő­bí­ró Do­mo­kos La­jost. Sza­bó Mag­da bi­zo­nyí­tott­nak lát­ja, hogy épp a fő­bí­ró nem volt ínyé­re a bé­csi ud­var­nak: s a fi­gu­rát eszes­sé­ge, bá­tor­sá­ga, mű­velt­sé­ge okán már-már haj­dú­ki­rály­ként, le­győz­he­tet­len szel­le­mi had­ve­zér­ként áb­rá­zol­ja. Eh­hez per­sze kell az is, hogy a kör­nye­zet de­val­vá­lód­jék: a drá­ma­be­li part­ne­rek és el­len­fe­lek szin­te ér­ték­csök­ken­tett ala­kok. A fő­hős­sé nőtt fő­bí­ró kö­rül ki­zá­ró­lag ná­la ész­ben, bá­tor­ság­ban, szel­lem­ben gyen­gébb fi­gu­rák mo­zog­nak. A Kol­lé­gi­um tan­tes­tü­le­te, pro­fes­­szo­ri ka­ra egyet­len, a fő­bí­ró­hoz ha­son­ló nagy­ság­ren­dű em­ber­rel nem kép­vi­sel­te­ti ma­gát, ezért kér­dé­ses is: ké­pes-e ez a ta­ná­ri kar a Bécs sze­mé­ben szál­ka re­bel­lis, el­len­zé­ki, vi­lág­lá­tott, kor­dá­ban nem tart­ha­tó di­á­ko­kat ne­vel­ni (kö­zöt­tük csak egy Cso­ko­nai). A mű sze­rint a Kol­lé­gi­um egyet­len pro­fes­­szo­ra sincs tisz­tá­ban Cso­ko­nai köl­tői nagy­sá­gá­val, amit a köz­ked­velt ne­vén Csi­cso­gó­nak ti­tu­lált ven­dég­foga­dó kocs­má­ros­né­ja is tud. Vi­szont ha a köl­tő és a Kol­lé­gi­um kap­cso­la­tá­nak va­ló­di ará­nyai és szí­nei en­­nyi­re lé­nyeg­te­le­nek, szin­te mel­lé­ke­sek a mű­ben; ha a pro­fes­­szo­rok szá­má­ra en­­nyi­re nem fon­tos Cso­ko­nai sem; ha az író­nő a ki­csa­pa­tás miértjére en­­nyi­re csak a fő­bí­ró fi­gu­rá­já­ban és Bécs-ri­asz­tó cse­le­ke­de­te­i­ben ke­re­si a ma­gya­rá­za­tot; ha csu­pán az a kér­dés, le­csap-e Bécs a re­bel­lis fé­szek­re (de hát mi­től is olyan re­bel­lis?): ak­kor Cso­ko­nai ki­zá­rá­sá­nak ese­mé­nye meg Cso­ko­nai ma­ga is vol­ta­kép­pen fö­lös­le­ges ko­lon­cok a drá­mán. A köl­tő el­bo­csá­tá­sá­nak iro­da­lom­tör­té­ne­ti té­nye bék­lyóz­za ugyan­is így az ál­do­zat­ho­zás eti­kai di­lem­má­ján me­di­tá­ló drá­mát a kor­hoz, s te­szi le­he­tet­len­né, hogy időt­le­nebb igaz­sá­gok­ra lel­jünk ben­ne.

G. Nagy Ilián po­li­ti­kai, he­lyen­ként aktuál­po­li­ti­kai töl­tést ad drá­má­já­nak.

Eb­ben a tör­té­ne­tek em­ber­től em­be­rig száll­nak, köz­vet­le­nül, a kap­cso­lat a ko­rán halt deb­re­ce­ni po­é­ta és a még rö­vi­debb éle­tű köl­tő, a pá­pai di­ák, Pe­tő­fi Sán­dor kö­zött, a drá­ma sze­rint lét­re­jö­he­tett: amen­­nyi­ben el­kép­zel­he­tő (és az), hogy a haj­da­ni Cso­ko­nai di­ák­társ, szép kort meg­ér­ve, pá­pai te­o­ló­gi­ai ta­nár­ként a ka­masz Pe­tő­fi­vel pa­ro­lá­zik. Ne­vek­re és évek­re ap­róz­va: Tóth Fe­renc, aki a szer­ző, G. Nagy Ilián sze­rint a Deb­re­ce­ni Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um­ban, 1794–95-ben szo­ba­tár­sa volt Cso­ko­na­i­nak, 1842-ben ter­mé­sze­tes mó­don kí­nál­hat­ta meg em­lé­ke­i­vel, ad­hat­ta át a szel­le­mi sta­fé­ta­bo­tot, s vall­hat­ta meg if­jú­ko­ri vét­sé­gét az ak­kor ti­zen­ki­lenc éves Pe­tő­fi­nek (Petrovicsnak). A bio­grá­fi­ai ada­tok hi­te­le­sít­he­tik a me­sét. Pe­tő­fi, aki ez idő­re meg­jár­ta már az aszó­di, majd a sel­me­ci gim­ná­zi­u­mot, il­let­ve lí­ce­u­mot; aki 1839-ben a Pes­ti Ma­gyar Szín­ház­ban se­géd­szí­nész­ke­dett, sőt már a ka­to­na­lé­tet is meg­is­mer­te (Sop­ron­tól, Gra­zon át Zág­rá­big ván­do­rol­va); mi több, 1841 nya­rán, ti­zen­nyolc éve­sen, is­mét du­nán­tú­li ván­dor­szí­nész: a ka­to­ná­nak gyen­ge egész­sé­ge mi­att al­kal­mat­lan, a szí­nész­ke­dés­be be­le­csö­mör­lött Pe­tő­fi csak­ugyan Pá­pá­ra ke­rül egy esz­ten­dő­re. Hogy azu­tán el­ső ver­se meg­je­le­né­sé­nek örö­mét is itt él­ve át, a gyor­san égő s már csak hét esz­ten­dőt élő, le­en­dő po­é­tát to­vább vi­gye on­nan is a nyug­ha­tat­lan­ság.

S lé­te­zett Tóth Fe­renc is: deb­re­ce­ni di­ák volt, s majd pá­pai te­o­ló­gi­ai ta­nár (nem épp a jel­zett esz­ten­dők­ben, jó­val ko­ráb­ban, de ez mind­egy is), s Pá­pán hal meg, va­ló­ban nagy kort lát­va, 76 éve­sen, 1844-ben. Cso­ko­na­i­nál mint­egy öt év­vel volt öre­gebb. Ha A ki­csa­pott di­ák alap­tör­té­ne­te me­rő fik­ció vol­na, a szép­iro­da­lom ha­tal­mas já­ték­me­ző­in ak­kor is el­fér­ne: de nem az, s et­től iz­gal­ma­sabb ez a drá­mai já­ték.

A di­ák­ja­i­val sza­ba­dabb is­ko­lai me­tó­dust kö­ve­tő, a Nagy­er­dőn órá­kat tar­tó, pi­páz­ga­tó Cso­ko­na­it for­mai okok mi­att, va­ló­já­ban sza­bad szel­le­me, a ma­gyar nyelv­ről, a sza­bad­ság­ról, a nép­dal­ról, a nép kul­tú­rá­já­ról val­lott né­ze­tei okán gyű­lö­li – mert a drá­ma sze­rint gyű­lö­li – Szil­ágyi pro­fes­­szor: aki vol­ta­kép­pen be­sú­gó­nak tart­ja ma­ga mel­lett a poétai osz­tály­ban Cso­ko­nai ta­nít­vá­nyá­vá lett Tóth Fe­ren­cet. Aki vi­szont nem­csak szimp­lex be­sú­gó, ha­nem a Cso­ko­na­it foly­vást pro­vo­ká­ló el­len­fél is: íme a drá­ma alap­konf­lik­tu­sa. Tóth Fe­renc mód­sze­re­sen be­szél­te­ti Cso­ko­na­it: s azt súg­ja be, mond­ja el, amit a vi­ta he­vé­ben Cso­ko­na­i­ból szán­dé­ko­san ki­pro­vo­kál.

Az üze­net már ek­kor nyil­ván­va­ló. A drá­ma fi­gu­rái, a dis­pu­ták, a hang­nem, a stí­lus, a je­len szel­le­mi moz­gá­sá­nak, mond­juk így: alap­tí­pu­sa­it, alap­hely­ze­te­it, a mai kor szel­le­mi-iro­dal­mi tol­vaj­nyel­vén en­nek ká­non­ja­it, köz­be­szé­de­it, dis­kur­zu­sa­it, a nem­ze­ti-eu­ró­pai, va­ló­já­ban mű­vi úton kerált el­len­té­tét, egy­más­nak meg nem fe­le­lé­sét, az alá-fö­lé­ren­delt­sé­gi vi­szony su­gal­ma­zá­sát, ál­ta­lá­ban a nem­ze­ti kul­tu­rá­lis ér­té­kek ma­nap­ság dí­vó ba­ga­tel­li­zá­lá­sát idé­zik: kü­lö­nös te­kin­tet­tel a je­len ma­gyar szel­le­mi-po­li­ti­kai köz­élet­ének friss be­sú­gó-szimp­tó­má­i­ra. Cso­ko­nai s Tóth meg majd a köl­tő s pro­fes­­szo­rai vi­tá­ja mint­egy elő­ké­pe a ma­i­ak­nak: ott egész a szkí­ta–ma­gyar ro­kon­sá­gig, ere­det­kér­dé­sig el­me­nő­en dúl ez a vi­ta. (Kár, hogy Cso­ko­nai érv­kész­le­té­ben ilyen nagy súly he­lye­ző­dik az ere­det­kér­dés­re mint a nem­ze­ti ér­té­kek és ősi­sé­günk fon­tos­sá­gá­nak egyik fő iga­zo­ló­já­ra: er­re ok­kal mond­hat­ja majd Bu­dai pro­fes­­szor, hogy tud­ni­il­lik ez már Eu­ró­pát nem érdekli…)

A ki­csa­pa­tás drá­ma sze­rin­ti va­ló­di okát a kol­lé­gi­u­mi rek­tor mond­ja ki, „mert hogy jön ő ah­hoz – már­mint Cso­ko­nai – , hogy olyan dol­gok­ról mer be­szél­ni, amit ne­künk még gon­dol­ni sem volt sza­bad”. A Cso­ko­na­it vé­dő rek­tor és az el­le­ne ér­ve­lő pro­fes­­szo­rok vi­tá­ja már ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en át­hal­lá­sos. Bi­zo­nyos re­ál­po­li­ti­kai érv­rend­szer áll szem­ben a mo­rá­lis igaz­ság ér­ve­i­vel, Ko­csi rek­tor sza­va­i­val: „Jé­zus urunk is pon­to­san lát­ta az erő­vi­szo­nyo­kat, még­is be­vo­nult Je­ru­zsá­lem­be.” A dog­má­kat, bék­lyó­kat, rög­zült szo­ká­so­kat ne­he­zen tű­rő te­het­ség csa­tá­ja mind­ez az őt nem ér­tő vagy ér­te­ni nem aka­ró kör­nye­zet­tel. Az egy­mást ma­ró ma­gya­rok (sok­szá­za­dos) ké­pe tű­nik itt föl a „min­den gáncs, rá­ga­lom, ár­tás” el­le­né­re a ha­zát „fö­löt­tébb” sze­ret­ni tu­dók egy­sé­gé­vel szem­ben. Ko­csi rek­tor úr len­dü­le­tes mon­da­tai, a po­é­tát vé­dő mo­no­lóg­jai át­ren­de­zik az ad­di­gi gon­do­la­ti súly­pon­to­kat, a da­rab cent­rá­lis ese­mé­nyé­vé eme­lik ezt a kér­dést: sza­bad-e a „szárny­ra ka­pó gé­ni­uszt” sár­ba ti­por­ni, a meg nem ér­té­se mi­att? Sza­bad-e a kö­zös­ség­nek ar­ra hasz­nál­ni az ere­jét, hogy „meg­bé­lye­gez­ze, el­ti­por­ja” a leg­job­ba­kat? A drá­ma sze­rint Ko­csi rek­tor úré a mo­rá­lis igaz­ság: a pro­fes­­szo­rok két­ség­kí­vül dog­mák rab­jai, mel­les­leg né­me­lyi­kük (Szil­ágyi pro­fes­­szor) ma­gán­okok mi­att meg­sér­tett fi­gu­ra is. A kép­let te­hát, a kol­lé­gi­um mo­rá­lis kor- és kór­ké­pe, a sza­bad szel­le­mű zse­ni és az őt kor­lá­toz­ni aka­ró, ult­ra­kon­zer­va­tív is­ko­lai kör­nye­zet el­len­té­té­re épít.

A per azu­tán a kon­cep­ci­ós pe­rek me­to­di­ká­ja sze­rint zaj­lik: a dön­tés elő­re meg­ho­za­tott. S ez így ki is mon­da­tik, a drá­má­ban a per­nek (me­lyet a köl­tő „ös­­sze­cso­por­to­zott” vét­kei mi­att hív­nak ös­­sze is­mét) már nincs sem dra­ma­tur­gi­ai je­len­tő­sé­ge, sem szel­le­mi nó­vu­ma: „Mind­egy, mit mon­da­nál. Kész a vég­zés.” (A rop­pant éles el­mé­jű, ki­vá­ló lo­gi­ká­val vi­tá­zó Cso­ko­nai itt és most vi­szont el­mé­jét meg­ha­zud­to­ló­an na­iv: „Már azt is tud­ják, ho­gyan fog­nak sza­vaz­ni? Mond­ha­tok bár­mit?” Épp ő ne tud­ná ezt? ) A meg­fé­lem­lí­tett di­á­kok, az es­küd­tek is úgy sza­vaz­nak (Tóth Fe­renc is), ahogy kell: a köl­tő el­len. A dön­tés és a tár­gya­lás kö­zöt­ti je­le­net a le­gen­dás bú­csú­be­széd­nek szen­tel­te­tik: kor­rekt tény­sze­rű­ség­gel. A kol­lé­gi­u­mi kór­kép to­vább mé­lyül: az in­téz­mény a „vas­ka­la­pos­ság”, a ha­ta­lom­fél­tés, az „ural­mi vágy” meg­tes­te­sí­tő­je lesz. A vá­ros sze­re­ti Cso­ko­na­it. „Az el­ső pert még meg­úsz­ta va­la­hogy – idé­zi fel az öreg Tóth Fe­renc. – So­kat se­gí­tett eb­ben a deb­re­ce­ni egy­ház­ta­nács kül­dött­sé­ge, akik mö­gött Do­mo­kos La­jos és, ter­mé­sze­te­sen, Hu­nya­di püs­pök úr ál­lott. Ők tud­ták, mi zaj­lott a hát­tér­ben.” (Erő­sen Sza­bó Mag­da drá­má­já­ra ha­ja­zik ez az írói fel­fo­gás!) A kol­lé­gi­u­mi ma­ra­di­ság, irigy­ség-sér­tett­ség vi­szont el­le­ne tör Cso­ko­na­i­nak. A drá­má­ban ek­kor a „deb­re­ce­ni re­formszel­lem” áll szem­ben ama kol­lé­gi­u­mi ha­ta­lom­fél­tés­sel.

A né­mi­leg le­egy­sze­rű­sí­tett raj­zon vi­szont újabb vo­nás je­le­nik meg: a köl­tőt vé­dő rek­tor és az őt he­ve­sen tá­ma­dó Szil­ágyi pro­fes­­szor kö­zött ele­in­te in­ga­do­zó Bu­dai pro­fes­­szor rö­vi­den szól­va ér­vei, esz­méi fel­adá­sá­ra szó­lí­ta­ná fel, ösz­tö­nöz­né Cso­ko­na­it. A szá­já­ba adott szö­veg már-már pa­ro­disz­ti­kus meg­fe­le­lő­je, gúny­raj­za an­nak az egy­sé­ges és test­vé­ri euró­pai­uniós vi­lág­ról szó­ló mai ide­á­nak, mely olyas­fé­le „nem­ze­tek fe­let­ti, ha úgy tet­szik, né­pek fe­let­ti” kö­zös­ség­ről re­gél, mely­ben, a drá­ma szint­jén, nincs he­lye az „ősi, a hő­si múlt önös fel­em­le­ge­té­sé­nek”. (Ez az, ami „Eu­ró­pát nem ér­dekli”…) A nem­ze­ti jel­ző­nek sincs ér­tel­me, vissz­hang­ja a kö­zös ég­bol­to­zat alatt, mond­ja a pro­fes­­szor. Az írói su­gal­lat: lám, az euréper, a va­ló­ban eu­ró­pai lá­tó­kö­rű Cso­ko­nai lett a dog­mák­ban ful­dok­ló kol­lé­gi­u­mi szel­lem sze­rint a ma­ra­di, a föld­höz­ra­gadt, a kor­sze­rűt­len! A ha­mis lát­szat rá­te­lep­szik a va­ló­ság­ra. A té­nyek ön­ma­guk el­len­té­té­be for­dul­nak. Az áb­rá­zolt ma­ga­tar­tás kép­mu­ta­tá­sa eget­ve­rő!

A szer­ző nem tit­kol­ja, sőt meg­vall­ja: a drá­mát a ma­gyar­ság irán­ti fel­tét­len sze­re­te­te és hű­sé­ge írat­ta ve­le. Da­rab­ja egy­fe­lől föl­erő­sí­ti, mint­egy mi­ti­zál­ja a XVIII. szá­zad vé­gi kol­lé­gi­u­mi szel­lem ön­ma­gát eu­ró­pa­i­nak meg­ne­ve­ző, va­ló­já­ban pro­vin­ci­á­li­san ha­la­dás­el­le­nes­nek lát­ta­tott gőg­jét: s ez­ál­tal G. Nagy Ilián a Cso­ko­nai kont­ra Kol­lé­gi­um örö­kös pe­ré­ben a Kol­lé­gi­um sú­lyos vét­kes­sé­gét hang­sú­lyoz­za. Ná­la nem a vá­ros, ha­nem a Kol­lé­gi­um lesz a rossz ér­tel­mű „ma­ra­dan­dó­ság” meg­tes­te­sí­tő­je.

Más­fe­lől, erős át­hall­ha­tó­sá­gai okán, az eu­ró­pa­i­ban szük­ség­kép­pen lé­te­ző, lé­tez­he­tő nem­ze­ti jel­leg, kul­tú­ra, egy nép ön­azo­nos­ság-tu­da­tá­nak meg­őr­zé­sé­ért pe­rel­ve, csak­ugyan ér­zé­kel­he­tő sze­re­tet­tel és hű­ség­gel táv­la­to­sab­bá te­szi Cso­ko­nai fi­lo­zó­fi­ai esz­me­rend­sze­rét. Sza­bó Mag­da a kol­lé­gi­u­mi dön­tés mö­gött a jó ér­tel­mű re­ál­po­li­ti­kát lát­ja, s a lé­pés ál­do­zat­ho­za­tal-jel­le­gét hang­sú­lyoz­za; Pás­kán­di Gé­za, a zse­ni, a min­den­ko­ri zse­ni ma­ga­sabb­ren­dű­ség­ét lát­tat­ja. G. Nagy Ilián el­ső­sor­ban az eu­ró­pai-nem­ze­ti bo­nyo­lult kér­dés­kö­ré­be eme­li a va­la­hai deb­re­ce­ni di­ák, a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net egyik óri­á­sa min­den kor­ban vi­tá­kat ins­pi­rá­ló, me­ta­fo­ri­kus­sá nö­vel­he­tő sors­tör­té­ne­tét. Ér­de­mes vol­na a da­ra­bot – ama szkí­ta sal­lan­gok le­fa­ra­gá­sa után – szín­pa­don is ki­pró­bál­ni.

* * *

Or­tu­tay Gyu­la Fedics Mi­hály me­se­mon­dó­tól hall egy me­sét Cso­ko­na­i­ról (Nyu­gat, 1940/6). Eb­ben a köl­tő, a pro­tes­táns deb­re­ce­ni po­é­ta, az öko­nó­mia je­gyé­ben, a pá­pá­hoz megy, s be­áll hoz­zá – inas­nak. S ott min­den nap le­má­sol­ja azo­kat pa­pír­la­po­kat, me­lye­ken két ga­lamb (a Szent­lé­lek?) üzen, ta­ná­csot ad­va föl­di dol­ga­i­hoz, mun­ká­já­hoz a pá­pá­nak. Egy könyv lesz ezek­ből a la­pok­ból, amely „min­den tit­kot ma­gá­ba” fog­lal. Mint­ha Cso­ko­nai önön éle­te vol­na az a sa­ját ke­zű­leg le­má­solt könyv: s a lap­ja­it nem lan­ka­dó iz­ga­lom­mal vizs­gál­ja, ku­tat­ja az utó­kor is. A „jö­vő szá­zad” meg az azt kö­ve­tő s im­már ez a XXI. is. Mi ez, ha nem ma­ga a hal­ha­tat­lan­ság? A zse­ni ko­ro­kat át­íve­lő, örök éle­te? 

 

 

 

 

 

GÖRÖMBEI ANDRÁS

 

A Németh László-recepció tanulságai

 

 

Né­meth Lász­ló szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra Mo­nos­to­ri Im­re ha­tal­mas mű­vel aján­dé­ko­zott meg ben­nün­ket. Az ezer lap­nyi ter­je­del­mű kö­tet két köny­vet fog­lal ma­gá­ban. Az el­ső könyv nyolc­száz­het­ven lap­nyi vá­lo­ga­tás a Né­meth Lász­ló mű­ve­i­nek kri­ti­kai vissz­hang­já­ból, a má­so­dik pe­dig Mo­nos­to­ri Im­re ta­nul­má­nya, a Né­meth Lász­ló-élet­mű kri­ti­kai be­fo­ga­dás tör­té­ne­té­nek kö­rül­te­kin­tő, az éle­tű ala­pos is­me­re­té­ről ta­nús­ko­dó tár­gyi­la­gos, de ha­tá­ro­zott íté­le­tű be­mu­ta­tá­sa és ér­té­ke­lé­se.

E ket­tős könyv egyik szem­be­tű­nő vo­ná­sá­ra már Ve­ker­di Lász­ló kri­ti­ká­ja rá­mu­ta­tott: „Majd min­den kor­szak­ban más és más Né­meth Lász­ló arc tük­rö­ző­dik a do­ku­men­tu­mok­ból, hol job­ban, hol ke­vés­bé kü­lön­bö­ző; a kí­sé­rő­ta­nul­mány pe­dig mi­köz­ben kor­ri­gál­ja az arc­kép­fes­tők té­ve­dé­se­it, meg­te­rem­ti a foly­to­nos­sá­got a kü­lön­bö­ző kor­szak­ok oly­kor na­gyon is kü­lön­bö­ző Né­meth László-i között.”

A do­ku­men­tu­mok­ban va­ló­ban sok Né­meth Lász­ló je­le­nik meg, s nem csak ko­ron­ként más és más, ha­nem ugyan­ab­ban az idő­szak­ban is el­len­té­tes ké­pek so­ra, míg Mo­nos­to­ri Im­re mér­le­ge­lő ta­nul­má­nya egy­ség­ben lát­tat­ja a ha­tal­mas élet­mű­vet.

Köny­vé­nek ki­tű­nő­en meg­vá­lasz­tott mot­tói is ket­tős­sé­get je­lez­nek. Az egyik Né­meth Lász­ló­tól va­ló: „Ar­ra, hogy ki­vel mint bán­tak, men­­nyi­re is­mer­ték fél­re, van ob­jek­tív mér­ték: az, amit egy éle­ten át ös­­sze­ír­tak ró­la. Én so­ha­sem kí­ván­tam más em­lék­mű­vet, mint ezt: a ró­lam ír­tak ös­­sze­gyűj­té­sét, ki­adá­sát. Nem azért, hogy tá­ma­dó­i­mat pel­len­gé­re ál­lít­sam; ment­sé­gül in­kább, hogy mű­ve­met mi­lyen kö­zeg­el­len­ál­lás­sal szem­ben kel­lett a vi­lág­ba nyomnom.” 1969-ben ír­ta ezt Né­meth Lász­ló. A rend­kí­vü­li ér­zé­keny­ség­gel meg­vert-meg­ál­dott író pá­lyá­já­ra vis­­sza­te­kint­ve élet­mű­vé­nek kri­ti­kai vissz­hang­ját te­hát olyan kö­zeg­el­len­ál­lás­nak mi­nő­sí­tet­te, amel­­lyel szem­ben kel­lett meg­al­kot­nia élet­mű­vét.

Mo­nos­to­ri Im­re tel­je­sí­tet­te a Né­meth László-i kí­ván­sá­got. Ha­tal­mas gyűj­te­ményt je­len­te­tett meg a Né­meth Lász­ló­ról szó­ló írá­sok­ból. Vé­gig­ol­vas­va ezt az óri­ás köny­vet, va­ló­ban ámul­ha­tunk azon, hogy mi­cso­da el­len­sé­ges kö­zeg vet­te kö­rül egész éle­té­ben, s ve­szi kö­rül mind­má­ig Né­meth Lász­ló élet­mű­vét.

Van azon­ban en­nek a kö­tet­nek egy má­sik mot­tó­ja is, s van en­nek a be­fo­ga­dás tör­té­net­nek egy má­sik vo­nu­la­ta is. A má­sik mot­tó Sü­tő And­rás­tól va­ló: „Nem szo­bor­ra: vissz­hang­ra vá­gyott, az írói gond­já­ba emel­tek válaszjeleire.” Sü­tő And­rás a ma­gyar iro­da­lom Odüs­­sze­u­szá­nak, a ma­gyar szel­lem leg­na­gyobb ván­do­rá­nak ne­vez­te Né­meth Lász­lót, aki több mint fél év­szá­za­dos mun­kás­sá­gá­val „rop­pant ég­bol­to­za­tot emelt né­pe fö­lé”, aki a „szel­lem és er­kölcs cso­dá­la­tos egy­sé­gét” te­rem­tet­te meg a hu­sza­dik szá­zad sza­ka­dé­kai fö­lött. Akit „a nem­ze­ti lét örök­mé­cses­gond­ja” óvott, aki­nek „éle­te egyet­len, shakes­peare­-i iz­zá­sú kö­zös­sé­gi szen­ve­dély­ben lob­bant el”.

Né­meth Lász­ló élet­mű­vé­nek re­cep­ció­tör­té­ne­té­ben a kö­zeg­el­len­ál­lás mel­lett min­den­kor ott volt ez a ben­ső­sé­ge­sen ér­tő és el­is­me­rő vissz­hang is. Ez azon­ban oly­kor hos­­szú időn ke­resz­tül nem kap­ha­tott nyil­vá­nos­sá­got.

A rá­gal­ma­zá­sok út­já­ban vi­szont so­ha­sem állt sem­mi, azok min­dig sza­ba­don nyi­lat­koz­tak meg.

Nem va­la­mi­fé­le ha­tal­mi til­tás­ra gon­do­lok, ha­nem ar­ra, hogy len­nie kel­le­ne a ma­gyar kul­tú­rá­nak olyan bel­ső szel­le­mi-er­köl­csi igé­nyé­nek és ere­jé­nek, ame­lyik spon­tán mó­don mér­té­ket tart leg­alább a hang­nem­ben.

Ma­gyar­or­szá­gon azon­ban ez a szel­le­mi-er­köl­csi tar­tás, em­be­ri mél­tó­ság hi­ány­zik. Még azon is le­het gú­nyo­lód­ni ma is, hogy a hi­per­tó­ni­á­ban szen­ve­dő Né­meth Lász­ló „dok­tor úr en­­nyi­re mé­lyen fog­lal­ko­zott élet­ben ma­ra­dá­sá­nak or­vo­si feltételeivel”.

A Né­meth Lász­ló-re­cep­ci­ó­ban ol­vas­ha­tó mi­nő­sí­té­sek vég­le­te­sen el­lent­mon­da­nak egy­más­nak. Fej­tő Fe­renc pél­dá­ul a ma­gyar kul­tú­ra leg­kár­té­ko­nyabb egyé­ni­sé­gei egyi­ké­nek ne­vez­te Né­meth Lászlót, Il­­lyés Gyu­la vi­szont a te­het­ség, tu­dás, tisz­tes­ség pél­dá­já­nak, a be­fo­ga­dó­ké­pes­ség és ki­su­gár­zó erő láng­el­mé­jé­nek tar­tot­ta őt.

Nem­csak az élet­mű meg­íté­lé­se ilyen el­len­té­tes, ha­nem több­nyi­re az egyes mű­ve­ké is, kü­lö­nö­sen a lát­le­le­tet és prog­ra­mot adó ta­nul­má­nyo­ké. Ér­de­mes ki­gyűj­te­ni eze­ket a mi­nő­sí­té­se­ket eb­ből a könyv­ből. Do­mo­kos Má­tyás kri­ti­ká­ja meg is tet­te ezt. A mi­nő­sí­té­sek a mi­nő­sí­tő­ket mi­nő­sí­tik.

Mi le­het az oka a re­cep­ció fö­löt­tébb el­len­té­tes íté­le­te­i­nek?

A fi­a­tal Né­meth Lász­lót Ady élet­mű­ve és Ma­gyar­or­szág tri­a­no­ni tra­gé­di­á­ja döb­ben­tet­te rá fel­ada­tá­ra. Ha­tal­mas kül­de­tés­tu­dat kap­cso­ló­dott ben­ne ös­­sze ki­vé­te­les te­het­ség­gel. Pá­lyá­ja na­gyon jól kez­dő­dött. No­vel­lá­ját ren­ge­teg pá­lya­mű kö­zül emel­te ki a bí­rá­ló bi­zott­ság: Gel­lért Osz­kár, Kosz­to­lá­nyi De­zső és Os­vát Er­nő. „Élet­tel­jes­ség, igaz­ság, a meg­írás hi­ány­ta­lan mű­vé­sze­te he­lye­zi az ös­­szes pá­lya­mű­vek fö­lé a Hor­váth­né meg­hal cí­mű pa­raszt­tör­té­ne­tet, me­lyet a re­a­liz­mus öko­nó­mi­á­ja, a stí­lus ma­gyar gaz­dag­sá­ga, a hu­mor­rá tisz­tult élet­is­me­ret az ál­ta­lá­nos-em­be­ri mű­vé­szi ma­gas­sá­gá­ba emel. Min­den alak­ja és min­den sza­va él” – hang­zott a zsű­ri fö­löt­tébb meg­be­csü­lő mi­nő­sí­té­se.

Né­meth Lász­ló azon­ban nem elé­ge­dett meg en­­nyi­vel. Ő a ma­gyar szel­le­mi erők or­ga­ni­zá­to­ra sze­re­tett vol­na len­ni, a föld­re­vert ma­gyar nem­ze­tet akar­ta föl­egye­ne­sí­te­ni. Ezt be is je­len­tet­te Os­vát Er­nő­nek, s raj­ta ke­resz­tül az egész Nyu­gat­nak. Ez­zel már pá­lyá­ja kez­de­tén ki­hív­ta ma­ga el­len a kö­zeg el­len­ál­lá­sát, hi­szen a Nyu­gat szer­kesz­tői úgy érez­ték, ők be­töl­tik azt a funk­ci­ót, amely­re a fi­a­tal Né­meth Lász­ló pá­lyá­zik.

A hely­ze­tet rop­pant mér­ték­ben bo­nyo­lí­tot­ta – Bibó Ist­ván­nal szól­va – a zsák­ut­cás ma­gyar tör­té­ne­lem. A ki­egye­zés után a ma­gyar pol­gá­ro­so­dás meg­ha­tá­ro­zói a gyor­san asz­­szi­mi­lá­ló­dó zsi­dók és né­me­tek let­tek. Né­meth Lász­lót vi­szont a ma­gyar­ság sors­kér­dé­sei iz­gat­ták. Azt ta­pasz­tal­ta, hogy a tör­té­ne­lem újabb idő­sza­ká­ban a ma­gyar­ság ezek­re a sors­kér­dé­sek­re nem adott meg­fe­le­lő vá­laszt. A ma­gyar­ság­nak nin­cse­nek olyan szel­le­mi és po­li­ti­kai ve­ze­tői, akik a leg­ben­sőbb nem­ze­ti ér­de­ke­it eu­ró­pai szin­ten ér­vény­re tud­nák jut­tat­ni, akik meg tud­nák men­te­ni a to­váb­bi pusz­tu­lás­tól, a tel­jes szét­szó­ró­dás­tól.

Né­meth Lász­ló­ban na­gyon mély gyö­ke­ret vert Ady­nak az a tra­gi­kus föl­is­me­ré­se, hogy „még a Temp­lo­mot sem épí­tet­tük fel”, hogy nem te­rem­tett a ma­gyar­ság egy olyan szel­le­mi-er­köl­csi erőt, ame­lyik irá­nyí­ta­ni tud­ná a tör­té­ne­lem új ki­hí­vá­sai kö­ze­pet­te.

Ez a mély nem­ze­ti fe­le­lős­ség ösz­tö­nöz­te őt ar­ra, hogy szin­te min­den so­rá­val a meg­ol­dat­lan kér­dé­sek­kel va­ló nyílt szem­be­né­zés­re kény­sze­rít­sen. Így ke­rül­tek élet­mű­vé­nek cent­ru­má­ba a ma­gyar élet an­ti­nó­mi­ái és sors­kér­dé­sei.

Az an­ti­nó­mia el­lent­mon­dás két egy­mást köl­csö­nö­sen ki­zá­ró, de lo­gi­ka­i­lag egyen­lő meg­győ­ző erő­vel iga­zol­ha­tó té­tel kö­zött. A sors­kér­dé­sek pe­dig olyan prob­lé­mák, me­lyek egy-egy egyén vagy kö­zös­ség lé­té­nek és bol­do­gu­lá­sá­nak leg­fon­to­sabb kér­dé­sei, ame­lyek meg­ol­dá­sa azon­ban rend­kí­vü­li tel­je­sít­mé­nye­ket kí­ván­na.

Azt is tud­ta Né­meth Lász­ló, hogy a sors­kér­dé­sek meg­ol­dá­sá­nak ele­mi fel­té­te­le az, hogy nyíl­tan le­hes­sen föl­vet­ni és mér­le­gel­ni azo­kat. Ez a meg­győ­ző­dés ösz­tö­nöz­te őt ar­ra, hogy egy új ma­gyar re­form­kor meg­te­rem­té­sé­nek az igé­nyé­vel dol­goz­zon. Ez mo­ti­vál­ta a mi­nő­ség for­ra­dal­má­nak prog­ram­ját.

Meg­győ­ző­dé­se volt, hogy csak a ki­vá­ló mi­nő­ség ment­he­ti meg az Eu­ró­pá­ban és sa­ját ha­zá­já­ban is ki­sebb­ség­be szo­rult ma­gyar­sá­got.

Az egy­re re­mény­te­le­nebb­nek, meg­old­ha­tat­la­nabb­nak bi­zo­nyu­ló sors­kér­dé­sek ösz­tö­nöz­ték őt ar­ra, hogy egy­re el­tö­kél­teb­ben, egy­re tü­rel­met­le­neb­bül ke­res­se a ma­gyar ki­út­ta­lan­ság oka­it is.

Az iro­dal­mat te­kin­tet­te a ma­gyar­ság leg­fon­to­sabb ki­fe­je­ző­jé­nek. Azon­ban úgy lát­ta, hogy a ma­gya­rul szó­ló iro­da­lom je­len­tős ré­sze nem a ma­gyar sors ki­fe­je­ző­je, nem a ma­gyar sors­ból épít­ke­zik, nem a ma­gyar­ság bol­do­gu­lá­sát ke­re­si. Né­meth Lász­ló azo­kat a ma­gyar fi­a­ta­lo­kat akar­ta szel­le­mi-er­köl­csi épít­ke­zés­re moz­gó­sí­ta­ni, akik­nek „ke­let­ke­ző em­be­ri ér­té­kei egy­szer­smind ma­gyar ér­té­kek is”. Azt akar­ta, hogy ma­gya­rok „vi­gyék a han­got a ma­gya­rul da­lo­lók hangversenyében”.

A ma­gyar­ság leg­jobb erő­it akar­ta ös­­sze­fog­ni és ki­bon­ta­koz­tat­ni. Fon­tos azon­ban tud­nunk és tu­da­to­sí­ta­nunk, hogy Né­meth Lász­ló so­ha ne­ga­tív har­cot nem foly­ta­tott sen­ki el­len. Sem­mi­lyen ide­gen ér­té­ket nem akart hát­tér­be szo­rí­ta­ni, ha­nem po­zi­tív fel­ada­tot je­lölt ki a ma­gyar­ság szá­má­ra. Azt sze­ret­te vol­na el­ér­ni a mi­nő­ség for­ra­dal­má­val, az szel­le­mi-er­köl­csi ér­té­kek sza­bad ver­se­nyé­ben, hogy Ma­gyar­or­szá­gon a ma­gyar ér­té­kek ha­tá­roz­zák meg a nem­ze­tet.

Ki­zá­ró­lag a mi­nő­ség ér­ve alap­ján.

Sem­mi­vel nem akart te­hát töb­bet a ma­ga nem­ze­té­nek, mint amen­­nyi min­den nem­zet­nek ele­mi jo­ga és ér­de­ke a ma­ga vi­lá­gá­ban.

Tö­rek­vé­se még­is rög­tön az an­ti­sze­mi­tiz­mus bé­lye­gét kap­ta – mind­má­ig le­mos­ha­tat­la­nul. Ma­ga Né­meth Lász­ló en­nek kez­de­tét így él­te meg. „Rend­kí­vü­li sze­re­tet­tel mél­tat­tam egy zsi­dó köl­tőt, az ér­té­ket te­kin­tet­tem a leg­ne­me­sebb szár­ma­zás­nak, s er­re egy író, aki mi­att né­hány éve fi­lo­sze­mi­tá­nak ki­ál­tot­tak ki, az­zal vá­dol meg, hogy ki aka­rom lök­ni a zsi­dó­kat a ma­gyar iro­da­lom­ból. A cikk ér­ve­lé­sé­re nem tu­dok mást mon­da­ni, mint hogy rossz­hi­sze­mű volt.” A cikk író­ja, Hat­va­ny La­jos még azt is a sze­mé­re ve­tet­te Né­meth Lász­ló­nak, hogy mint Baum­gar­ten-dí­jas zsi­dó pén­ze­ket vett fel, pe­dig szem­ben állt a zsi­dó ér­de­kek­kel.

Ez­után Ig­no­tus egy mon­da­tá­nak tor­zí­tott idé­zé­sé­vel rá­sza­ba­dí­tot­ta Né­meth Lász­ló­ra a pok­lot. Et­től kezd­ve sor­ra an­ti­sze­mi­tá­nak mi­nő­sí­tet­ték azok, akik va­la­mi­lyen ok­ból szem­be­ke­rül­tek ve­le.

A do­ku­men­tu­mok és Mo­nos­to­ri Im­re ér­tel­me­ző ta­nul­má­nya is egy­ér­tel­mű­en bi­zo­nyít­ják, hogy ez igaz­ta­lan vád.

A gya­nú­sí­tá­so­kat cá­fo­ló do­ku­men­tu­mok szer­zői kö­zött sor­ra ott van­nak olyan írók, iro­da­lom­tör­té­né­szek is, akik az ér­ve­lé­sük ele­jén ki­nyil­vá­nít­ják zsi­dó iden­ti­tá­su­kat, ez­zel is nyo­ma­té­ko­sí­ta­ni kí­ván­ják a Né­meth Lász­ló el­le­ni vád kép­te­len­sé­gét.

Pap Kár­oly azt mu­tat­ja ki, hogy Né­meth Lász­ló sem­mi egye­bet nem tett, mint ami min­den nép­nek jo­ga. „Ez min­den nép sa­já­tos szel­le­mi kin­cse­i­nek féltése.”

Kar­dos Lász­ló nyu­godt lé­lek­kel es­küd­ne meg ar­ra, hogy Né­met Lász­ló­tól sem­mi sincs tá­vo­labb, mint hogy „va­la­kit fe­le­ke­ze­te, nem­ze­te vagy faj mi­att gyű­löl­jön vagy akár csak le­néz­zen”. Meg­győ­ző­dé­se sze­rint Né­meth Lász­ló egész lé­nye fö­löt­te áll az ala­csony gya­nú­sí­tás­nak.

Kar­dos Pál pe­dig föl­tár­ja a Né­meth Lász­ló és Il­­lyés Gyu­la, sőt az egész fi­a­tal né­pi író­tá­bor el­le­ni had­já­rat okát. Tá­ma­dó­ik azért for­dul­nak el­le­nük, „mert ér­zik ben­nük a de­mok­rá­ci­át, az em­be­ri­es­sé­get, a sza­bad­sá­got, amit ők mind a ma­guk pri­vi­lé­gi­u­má­nak sze­ret­né­nek megtartani.”

Mind­ezek a han­gok azon­ban ha­tás­ta­la­nok ma­rad­tak.

Döb­be­ne­tes azok­nak a do­ku­men­tu­mok­nak a so­ra, ame­lyek az egyik leg­na­gyobb ma­gyar szel­le­met az an­ti­sze­mi­tiz­mus vád­já­val akar­ják ki­ik­tat­ni a ma­gyar kul­tú­rá­ból.

Iga­za van Mo­nos­to­ri Im­ré­nek, ami­kor e kér­dés­kört ös­­sze­gez­ve azt ír­ja, hogy „a Né­met­het a ma­gyar szel­le­mi élet élő fo­lya­ma­tá­ból ki­ik­tat­ni igyek­vő szél­ső li­be­rá­lis kör e tárgy­ban már évek (sőt év­ti­ze­dek) óta ön­ma­gát is­mé­tel­ge­ti, rá­adá­sul olyan érv­kész­le­tet hasz­nál, amely­nek a tart­ha­tat­lan­sá­gát a tu­do­má­nyos elem­zé­sek már szá­mos al­ka­lom­mal ki­mu­tat­ták. A ki­lenc­ve­nes évek vé­gé­re az ide­o­ló­gi­ai in­dít­ta­tá­sú és tar­tal­mú Né­meth Lász­ló-kri­ti­ka ki­üre­se­dett és ön­ma­gát is­mé­tel­ge­tő holt­pont­ra jutott.”

Ez per­sze nem azt je­len­ti, hogy a ki­lenc­ve­nes évek után el­hall­ga­tott vol­na ez az el­len­sé­ges hang. Mo­nos­to­ri gyűj­te­mé­nye is szé­gyen­le­te­sen bő do­ku­men­tá­ci­ó­ját ad­ja az ilyen jel­le­gű mai tö­rek­vé­sek­nek is.

Egye­se­ket még az sem za­var, hogy írá­suk­ból a tel­jes tá­jé­ko­zat­lan­sá­gunk is ki­de­rül. „Ez a so­ro­za­tos nem is­me­rés sú­lyos hi­ba. Va­la­mely ál­lí­tás hi­tel­te­len­sé­gé­nek leg­főbb bizonyítéka.” En­nek el­le­né­re a cen­te­ná­ri­u­mi írá­sok egyik vo­nu­la­tát is ezek ad­ták.

Meg­nyug­ta­tó még­is, hogy eme rossz­in­du­la­tú, le­já­ra­tó in­dí­té­kú szö­ve­gek­kel szem­ben mind­vé­gig ott van­nak azok a tár­gyi­la­gos, hig­gadt, elem­ző írá­sok, ame­lyek szem­ben áll­nak a rá­gal­ma­zá­sok­kal. Ezek is jel­zik Né­meth Lász­ló fo­gal­ma­zá­sá­nak egy-egy prob­le­ma­ti­kus vo­ná­sát, de íté­le­tük­ben min­dig tár­gyi­la­go­sak, mert az élet­mű szel­le­mi­sé­ge alap­ján mi­nő­sí­te­nek, nem pe­dig ki­ra­ga­dott vagy el­tor­zí­tott idé­ze­tek­re hi­vat­koz­va. Egyet­len ilyen pél­dá­ra uta­lok az utób­bi idő­ben megint sok­szor ta­pasz­tal­ha­tó el­len­sé­ges­ke­dés kö­ze­pet­te. Ez pe­dig a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­kér­dés­ről 2001-ben nagy­mo­nog­rá­fi­át pub­li­ká­ló Gyur­gyák Já­nos ér­vek­kel alá­tá­masz­tott ös­­szeg­ző vé­le­mé­nye, mely sze­rint Né­meth Lász­ló „nem az együtt­élés meg­ron­tá­sán, ha­nem nor­má­lis me­der­be te­re­lé­sén munkálkodott”.

Mo­nos­to­ri Im­ré­nek a do­ku­men­tu­mok­ból ki­ol­va­sott meg­ál­la­pí­tá­sát is ér­de­mes idé­zem: „Vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dik az az alap­ve­tő sza­bá­lyos­ság, amely sze­rint a pol­gá­ri prog­res­­szió li­be­rá­lis-ra­di­ká­lis kö­rei (és szel­le­mi mű­he­lyei) a szer­ve­ző­dő né­pi moz­ga­lom (mint erő­sö­dő szel­le­mi és ide­o­ló­gi­ai-po­li­ti­kai el­len­fél) vis­­sza­szo­rí­tá­sa, il­le­tő­leg de­ho­nesz­tá­lá­sa cél­já­ból az an­ti­sze­mi­tiz­mus vád­ját vet­ték elő, na­gyí­tot­ták föl és tor­zí­tot­ták el.”

Né­meth Lász­ló ma­gyar­ság-fél­té­se így mi­nő­sült és mi­nő­sül so­kak sze­mé­ben mind­má­ig jó­vá­te­he­tet­len bűn­nek.

De ugyan­így tor­zí­tot­ták el po­li­ti­kai ér­dek­ből Né­meth Lász­ló­nak a né­pi írói moz­ga­lom tö­rek­vé­se­it meg­ha­tá­ro­zó más esz­mé­it is.

Elég itt pél­da­ként a né­pi­ség ér­tel­me­zé­sé­re vagy a har­ma­dik út kon­cep­ci­ó­já­ra utal­ni.

Hi­á­ba fej­tet­te ki Né­meth Lász­ló és Il­­lyés Gyu­la fél­re­ért­he­tet­len vi­lá­gos­ság­gal, hogy szá­muk­ra a nép az egész nem­ze­tet je­len­ti, a né­pi iro­da­lom a ma­gyar­ság egye­te­mes igé­nyű szel­le­mi ön­ki­fe­je­zé­se. Hi­á­ba ír­ta Né­meth Lász­ló, hogy szá­má­ra Ho­mé­rosz, Dan­te, Shakes­peare, Goe­the, Pe­tő­fi a pél­da ar­ra, hogy az iro­da­lom a nép leg­mé­lyebb megnyilatkozása. A né­pi iro­da­lom le­já­ra­tá­sa, ös­­sze­ke­ve­ré­se a po­pu­liz­mus­sal mind­má­ig fo­lya­ma­tos di­vat a ma­gyar szel­le­mi élet­ben.

A né­pi iro­da­lom ki­tün­te­tő ér­té­ke, a szo­ci­á­lis és nem­ze­ti fe­le­lős­ség egy­sé­ge is fo­lya­ma­to­san gúny tár­gya. A nem­zet ér­de­ke­it is mes­­sze­me­nő­en fi­gye­lem­be ve­vő ma­gyar ra­di­ka­liz­mus a na­ci­o­na­liz­mus pe­csét­jét kap­ta és kap­ja.

„Tu­do­má­som sze­rint se­hol má­sutt nem akadt, aki elő­állt vol­na az­zal az öt­let­tel, hogy ha­zá­já­nak a ma­gyar­hoz ha­son­ló iro­dal­mi vagy po­li­ti­kai moz­gal­mát völ­kisch­nek ti­tu­lál­ja és ez­zel a vi­lág előtt le­he­tet­len­né te­gye” – ál­la­pít­ja meg Bor­bán­di Gyula.

Tör­té­nel­münk so­rán va­la­mely kül­ső és ide­gen ha­ta­lom­ra va­ló tá­masz­ko­dás so­ha­sem se­gí­tet­te elő a nem­ze­ti fej­lő­dést. Ez a tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat ve­zet­te a né­pi író­kat ar­ra, hogy a ma­gyar­ság sa­ját út­ját ke­res­sék. Ezt a sa­ját utat ne­vez­te Né­meth Lász­ló a har­ma­dik út­nak. A har­ma­dik út a ma­gyar ra­di­ka­liz­mus igé­nye és prog­ram­ja volt. Ezt hir­det­te Né­meth Lász­ló 1943-ban a má­so­dik szár­szói kon­fe­ren­ci­án el­mon­dott elő­adá­sá­ban is. Füg­get­len, sza­bad Ma­gyar­or­szág igé­nye ez. Gya­kor­la­ti meg­va­ló­sí­tá­sá­ra ak­kor a tör­té­ne­lem nem adott le­he­tő­sé­get, de mint esz­mény még­is meg­ma­radt a ma­gyar­ság­ban.

Hány­fé­le meg­íté­lést ka­pott Né­meth Lász­ló szár­szói be­szé­de és har­ma­dik út kon­cep­ci­ó­ja is!

Gom­bos Gyu­la Né­meth Lász­ló éle­té­nek olyan csúcs­tel­je­sít­mény­ének tar­tot­ta a szár­szói be­szé­det, hogy „ha Né­meth egész éle­té­ben egye­bet nem tett vol­na, csak ezt, ak­kor is em­be­ri nagy­sá­gá­val emel­ked­ne ki közülünk”. Az 1958-as MSZMP-ál­lás­fog­la­lás Né­meth Lász­ló fő­bűn­ének mi­nő­sí­tet­te a har­ma­dik út kon­cep­ci­ó­ját. Az­tán a rend­szer­vál­tás kez­de­tén há­rom könyv is meg­je­lent ró­la, ta­nú­sít­ván azt is, hogy – mint an­­nyi más Né­meth Lász­ló-esz­me – idő­ről idő­re a nem­ze­ti sors­for­má­lás ha­té­kony esz­kö­ze tud len­ni.

Mo­nos­to­ri Im­re re­cep­ció-gyűj­te­mé­nye és ki­vá­ló re­cep­ció­tör­té­ne­te ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy Né­meth Lász­ló élet­mű­ve ma is ele­ven ér­té­ke kul­tú­ránk­nak, na­pon­ta szem­be­sül­nünk kell és ér­de­mes ve­le.

Szel­le­mi éle­tünk nagy tö­rés­vo­na­lai a Né­meth Lász­ló-élet­mű be­fo­ga­dá­sán és meg­íté­lé­sé­ben is szem­lél­he­tők.

Ben­nün­ket mi­nő­sít az, hogy ho­gyan kö­ze­le­dünk eh­hez a ki­vé­te­les nem­ze­ti kin­csünk­höz. 

 

 

 

 

 

Fodor Miklós

 

Megrendült kulturális keretek

Nagy László: Meszelő gyászmenyecskék

 

 

A há­bo­rú az em­be­ri kul­tú­ra ki­vé­te­les ál­la­po­ta. Csak kul­tú­rát al­ko­tó lény ké­pes ar­ra, hogy szer­ve­zett ke­re­tek kö­zött foly­tas­son tö­meg­mé­szár­lá­so­kat. A tár­sa­da­lom­szer­ve­zés mű­kö­dés­mód­jai, el­já­rá­sai, rang­sor­kap­cso­la­tai, sza­bály­rend­jei ere­de­ti­leg a kö­zös­ség egy­sé­gét, ös­­sze­tar­tá­sát és ere­jét nö­ve­lik. Az em­ber a ter­mé­szet­től te­rü­le­te­ket el­hó­dí­tan­dó sok­ta­gú, szer­ves gé­pe­ze­te­ket al­kot. A há­bo­rú az a kép­te­len és ön­el­lent­mon­dá­sos lét­ál­la­pot, ami­kor az el­kü­lö­nült kö­zös­sé­gek tel­jes mér­ték­ben gé­pek­ké vál­nak, és egy­más le­rom­bo­lá­sá­ra es­küsz­nek fel. El­len­té­té­be for­dul az ere­de­ti kö­zös­ség- és kul­tú­ra­te­rem­tő cél – a kö­zös jó. A gyil­ko­lás, il­let­ve a ke­ser­ves gond­dal fel­épí­tet­tek le­rom­bo­lá­sa az em­ber ter­mé­sze­tes tu­laj­don­sá­gá­vá vá­lik. A gyer­me­ki lel­kü­le­tű lény kez­det­ben nem ér­ti, mi zaj­lik kö­rü­löt­te. Ké­sőbb az­tán meg­is­me­ri azo­kat a gaz­da­sá­gi szer­ve­ző­dé­se­ket, azo­kat a sú­lyos ha­tal­mi ér­de­ke­ket, me­lyek a há­bo­rú je­len­sé­gé­ért leg­in­kább fe­le­lő­sek. Még ké­sőbb egy sors­vá­lasz­tó eti­kai el­szá­nás nyo­mán vál­lal­ja az egyen­lőt­len har­cot. Amíg azon­ban az is­me­ret­len­nel néz far­kas­sze­met, kép­ze­le­té­vel mi­ti­kus lé­nye­ket te­remt. Hi­szen lel­ke éhe­zi, de ér­zi is a vá­laszt. Hi­szen a te­het­sé­ges mű­vész ép­pen azért kap egy­re ma­ga­sabb po­zí­ci­ót egy nép, egy ci­vi­li­zá­ció éle­té­ben, mert sej­té­sei az idő­ben iga­zak­ká bi­zo­nyul­nak. A köl­tői mí­tosz Nagy Lász­ló vi­lá­gá­ban nem ál­ma­gya­rá­zat, ha­nem még csu­pán fé­lig tu­da­to­so­dott, még vi­lá­go­san át nem lá­tott, „csak­” ér­zett és sej­tett igaz­ság. Az igaz­ság pe­dig – amit a há­bo­rú él­mé­nye fel­tár – az, hogy az em­be­ri lé­lek­ben oly dé­mon la­ko­zik, mely ha ha­tal­mi gé­pe­zet­té szer­ve­ző­dik, ké­pes az em­ber­lét alap­ja­it meg­ren­dí­te­ni. Ké­pes az egész kul­tú­rát utó­la­go­san hi­á­ba­va­ló, ér­tel­met­len cse­lek­vés­so­ro­zat­tá át­ér­té­kel­ni.

Nagy Lász­ló Me­sze­lő gyász­me­nyecs­kék cí­mű ver­sét e meg­ren­dü­lés­ből fa­ka­dó hi­á­ba­va­ló­ság ér­zé­se ih­le­ti.

 

 

Szok­nyá­juk fe­ke­te ha­rang

őszi szél­ben,

or­dí­ta­nak a ház­fa­lak

hó­fe­hé­ren.

 

Mért me­szel­nek, gyász­me­nyecs­kék,

mi­re vár­nak?

Holt ka­to­nák csont­ján sze­lek

tam­bu­ráz­nak.

Uruk he­lyett hóbika jön

ha­ma­rab­ban,

hom­lo­ká­tól fal­ról a mész

mind le­pat­tan.

 

Átok­kal me­szelt or­cá­tok

fe­hér szív lett,

rak­ja­tok rá pi­ro­sí­tót –

min­dig töb­bet!

Ami­kor ér­tel­mez­zük e ver­set, ar­ra a kér­dés­re ke­re­sünk vá­laszt, ho­gyan ér­zi ma­gát a XX. szá­za­di lé­lek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús tra­u­ma kö­ze­pet­te. Min­den ké­pet, cse­lek­vést, szán­dé­kot, ér­zést, mely a vers­ben fel­me­rül, a fent vá­zolt lét­meg­ren­dü­lés­re vo­nat­koz­ta­tunk. E vo­nat­koz­ta­tott ér­te­lem ki­fe­je­zé­se lé­nye­gi, de nem el­sőd­le­ges cél­ja e mű­nek. Az el­sőd­le­ges cél min­dig a be­fo­ga­dó ké­pi-ér­zel­mi meg­ra­ga­dá­sa, il­let­ve az al­ko­tót nyu­god­ni nem ha­gyó él­mé­nyek mű­al­ko­tás­ba rög­zí­té­se. Meg­élt él­mény és lét­fi­lo­zó­fi­ai ér­tel­me­zés egy­más ki­egé­szí­tői. A gyász na­gyon is va­ló­sá­gos. A hi­á­ba­va­ló vá­ra­ko­zás szin­tén. A ha­lott ka­to­nák­ról nem is be­szél­ve. Az élet­ké­pi szint meg­tar­tá­sa biz­to­sít­ja azt az el­mé­le­ti elő­fel­te­vé­sün­ket, hogy a szak­rá­lis jel­le­gű ih­let az ér­zé­ke­nyen meg­élt va­ló­ság él­mé­nyé­ben fo­gan.

A gyá­szo­ló me­nyecs­kék szok­nyá­ja leng a szél­ben. A fe­ke­te, len­gő szok­nyák lát­vá­nya a köl­tői kép­ze­let­ből a ha­ran­got hív­ja elő. E két kép – ér­zé­kelt és kép­ze­le­ti – egy­más­ra ve­tül. Va­jon mi­lyen lel­ki igény hoz­za lét­re ezt a me­ta­fo­rát? A két kép­zet egy­más­ra ve­tü­lé­sé­nek le­he­tő­sé­gét az te­rem­ti meg, hogy alak­juk ha­son­ló. De ez még pusz­ta le­he­tő­ség. Fon­to­sabb a tar­tal­mi ös­­sze­füg­gés. A ha­rang egy kö­zös­ség éle­té­ben ki­tűn­te­tett hely­ze­tű tárgy. Fel­csen­dü­lé­se ta­gol­ja az időt. Jel­zi azo­kat az idő­sza­ko­kat, me­lyek je­len­tő­sé­ge ki­emel­ke­dik az idő­fo­lyam­ból. Egy lé­lek el­vesz­té­se ilyen kiemelkedő ese­mény egy ma­gát még egy­ség­nek ér­ző kö­zös­ség­ben. Hi­szen a te­rem­tő kul­tú­rák­ban nemcsak azt gon­dol­ják, hogy meg­halt egy em­ber, ha­nem azt is: „meg­fo­gyat­koz­tunk”. A gyá­szo­ló me­nyecs­kék szok­nyá­já­nak kép­ze­tét a ha­lál szak­rá­lis-kö­zös­sé­gi ér­tel­me­zé­se szí­ne­zi ha­rang­gá.

A gyá­szo­ló me­nyecs­kék me­szel­nek. A me­sze­lés a te­rem­tő kul­tú­rák­ban – mint min­den kö­zös­ség­ben rög­zült cse­lek­vés – szer­tar­tás is. A szer­tar­tás jel­ké­pes cse­lek­vést je­lent. A jel­ké­pes cse­lek­vés nem az ér­zék­szer­vek ál­tal fel­fo­gott vi­lág­ban akar hat­ni, ha­nem a lé­lek rej­te­ke­ző vi­lá­gá­ban. Le­gyen szó egyes lel­kek­ről, cso­por­to­kat moz­ga­tó kol­lek­tív el­kép­ze­lé­sek­ről vagy egye­nest a vi­lág fáty­lá­nak hát­te­ré­ben rej­tő­ző erők­ről és tör­vé­nyek­ről.

Mi a me­sze­lés jel­ké­pes je­len­té­se? Egy­ál­ta­lán ho­gyan in­dul­junk el e je­len­tés ke­re­sé­sé­re? A jel­ké­pes je­len­té­se­ket Nagy Lász­ló ver­se­it ér­tel­mez­ve min­den­kor a va­ló­ság­ban cse­lek­vő és szen­ve­dő em­ber él­mé­nyé­ből ve­zet­jük le. Ha a me­sze­lés a vi­lág­ban a ház fa­la­i­nak meg­tisz­tí­tá­sa, ak­kor a lé­lek „há­zá­nak” meg­tisz­tí­tá­sát je­len­ti jel­ké­pe­sen. Ha fer­tőt­le­ní­tés, ha szép­pé va­rá­zso­lás, ha új­sze­rű ál­la­pot­ba ho­zás – ak­kor ugyan­ezt vég­zi a cse­lek­vő a lé­lek­kel. Ezt a faj­ta jel­ké­pes-ri­tu­á­lis cse­lek­vést ne­vez­zük má­gi­á­nak vagy igé­zet­nek. A me­sze­lés leg­mé­lyebb ér­tel­mét a cél­ja hor­doz­za. Cél­ját ak­kor pil­lant­hat­juk meg, ha is­mer­jük a ma­gyar ar­cha­i­kus szer­tar­tás­rend­ben el­fog­lalt ki­tűn­te­tett ide­jét. Hús­vét előtt, sok he­lyen ép­pen nagy­pén­te­ken, me­szel­tek. A me­sze­lés itt a vég­idő–új­idő vá­rá­sát je­len­ti, egé­szen pon­to­san: ké­szü­lő­dést Is­ten meg­je­le­né­sé­re. Ar­ra a meg­je­le­nés­re, mely a ré­gi, el­hasz­ná­ló­dott idő (ez év is, kor­szak is le­het) Is­ten ál­tal va­ló új­já­szü­lé­sét je­len­ti, esélyt ar­ra, hogy ma­ga­sabb szint­re jus­sa­nak a lel­kek (már akár egyént, akár cso­por­tot, akár kul­tú­rát, akár ci­vi­li­zá­ci­ót, akár a föl­det, akár a min­den­sé­get irá­nyí­tó „lé­lek­ről” van szó). A ma­ga­sabb szint min­dig egy­sé­ge­sebb, job­ban mű­kö­dő, a ré­szek ál­tal job­ban át­lá­tott, igaz­sá­go­sabb szer­ve­zett­sé­gi fo­kot je­lent. A te­rem­tő kul­tú­rák­ban az em­ber azért is me­szel, hogy lel­két meg­újít­sa, azért is, hogy a ter­mé­szet új­já­szü­let­hes­sen, azért is, hogy a kul­tú­ra meg­újul­has­son, de min­de­nek előtt azért, hogy a te­rem­tő ha­ta­lom le­köl­töz­hes­sen a föld­re. Hi­szen hi­te sze­rint va­ló­sá­gos meg­úju­lást csak ez hoz­hat. A há­bo­rús lét­ál­la­pot­ban a me­sze­lés jel­ké­pes ér­tel­me­zé­se meg­le­he­tő­sen he­lyén­va­ló. Sőt, ek­kor nye­ri el a ma­ga iszo­nya­tos tel­jes­sé­gét. Hi­szen az em­ber­lét egé­sze ke­rült vég­ve­szély­be, ami­kor a leg­na­gyobb bűnt, a szer­ve­zett ke­re­tek kö­zött fo­lyó kul­tú­ra­rom­bo­lást avat­ta is­te­né­vé, leg­főbb cse­lek­vés-­meg­ha­tá­ro­zó el­vé­vé. A hús­vét em­le­ge­té­sé­vel nem kí­ván­juk fél­re­vin­ni az ér­tel­me­zést: e vers­ben őszi idő­ről van szó – e tény azon­ban nem vál­toz­tat­ja meg, csu­pán át­szí­ne­zi a me­sze­lés jel­ké­pes-ri­tu­á­lis ér­tel­mé­ről mon­dot­ta­kat, hi­szen e cse­lek­vés­nek nem ki­zá­ró­la­gos, ha­nem ki­tűn­te­tett he­lye a hús­vét előt­ti idő­szak.

Azt a faj­ta meg­ren­dü­lést, melyet a lé­lek a há­bo­rú lét­fi­lo­zó­fi­ai je­len­té­sét meg­sejt­ve érez, az or­dí­tás tet­té­vel fe­jez­het­né ki. Az or­dí­tás meg is je­le­nik a vers­ben, de nem a ma­ga ter­mé­sze­tes mód­ján. A ház­fa­lak or­dí­ta­nak me­szelt hó­fe­hé­ren. Az or­dí­tás em­be­ri cse­lek­vés, mi­ért ve­tí­tő­dik hát ki a ház­fa­lak­ra? E kér­dé­sen tű­nőd­ve ér­tel­mez­nünk kell az or­dí­tás je­len­sé­gét, a legátlódást és a ki­ve­tí­tést, va­la­mint azt a je­len­tés­több­le­tet, amit az or­dí­tó ház­fa­lak ké­pé­vel nyer­tünk.

Tény­le­ge­sen az em­be­rek nem or­dí­ta­nak, bár vol­na rá okuk az adott há­bo­rús élet­hely­zet­ben. Az or­dí­tás a lé­lek sa­ját ke­re­te­it fe­sze­ge­tő, át­tü­ze­sí­tő te­vé­keny­sé­ge. Az el­foj­tott vagy a szin­te el­vi­sel­he­tet­len fáj­da­lom ke­res ily mó­don utat ma­gá­nak. Olyan ál­la­pot­hoz köt­jük, ami­kor a lé­lek a reá irá­nyu­ló fe­nye­ge­tést lé­te vagy lé­nye­ge el­len va­ló­nak ér­zé­ke­li. Az or­dí­tás kö­zel van a tu­dat­vesz­tés ál­la­po­tá­hoz. Amen­­nyi­ben tu­dat­vesz­tés, an­­nyi­ban ön­vé­de­lem. Amen­­nyi­ben azon­ban a szer­ve­zet erő­tar­ta­lé­ka­i­nak fel­sza­ba­dí­tá­sa, an­­nyi­ban az el­len­tá­ma­dás esé­lyét nyit­ja meg. A fe­nye­ge­tés e vers­ben ket­tős: nem jön­nek ha­za a gyá­szo­ló me­nyecs­kék fér­jei (él­mény­szint); szét­esik a vi­lág (lét­fi­lo­zó­fi­ai szint). Mind­ket­tő ös­­sze­om­lás­sal fe­nye­ge­ti az egyes lel­ke­ket.

De mi­ért a há­zak or­dí­ta­nak, és mi­ért nem a lel­kek? Er­re nem tu­dunk azon­nal vá­la­szol­ni, csak sejt­jük, hogy ép­pen az or­dí­tás he­lyett me­szel­nek. A me­sze­lés te­hát pót­cse­lek­vés­sé ér­tel­me­ző­dik át, az or­dí­tást pe­dig ki­ve­tí­ti a lé­lek a fris­sen me­szelt ház­fa­lak­ra. Azt, hogy az or­dí­tás in­du­la­tá­nak a há­zak­ra va­ló át­to­lá­sá­ról van itt szó, on­nan tud­juk, hogy a fa­lak ép­pen a pót­cse­lek­vés­ként ér­tel­me­zett me­sze­lés ré­vén vál­tak „hó­fe­hé­ren” or­dí­tók­ká. Van re­á­lis kap­cso­lat a me­sze­lő pót­cse­lek­vés és a fa­lak kö­zött – eb­ből ar­ra kö­vet­kez­te­tünk, van lel­ki kap­cso­lat az or­dí­tás vá­gya és a fa­lak­ba be­le­lá­tott or­dí­tás kö­zött.

Az or­dí­tó fa­lak kép­ze­te a lé­lek ki­ve­tí­tett lá­to­má­sa. A ki­ve­tí­tést az el­foj­tott vágy – a meg nem tör­tént­té te­vés vá­gya – és a szin­te el­vi­sel­he­tet­len fáj­da­lom ér­zé­se vég­zi, mely ép­pen ami­att száll­ja meg a bel­ső ér­zé­ke­lő rend­szert, il­let­ve a kép­ze­le­tet, mert a tény­le­ges cse­lek­vés út­ja legátlódott. Te­gyük fel, hogy a tény­le­ges cse­lek­vés azért gátlódott le, mert a lé­lek ösz­tö­nö­sen úgy érez­te, nem ér­ne ve­le célt. Azért nem ér­ne célt, mert a ret­te­ne­tet, a meg­ren­dü­lést oly erő okoz­ta, mely az egész kul­tú­rát fe­nye­ge­ti. A lé­lek – egye­dül – egy ilyen gi­gan­ti­kus ha­ta­lom­hoz ké­pest pa­rá­nyi. Hi­á­ba­va­ló vol­na te­hát bár­mi­fé­le el­len­tá­ma­dás, sőt a vé­de­ke­zés is re­mény­te­len. Mi­ből gon­dol­juk, hogy a lé­lek ösz­tön­sze­rű­en ér­zi sa­ját meg­ren­dü­lé­sé­ben a vi­lág ös­­sze­om­lá­sá­nak ré­mét? Ép­pen a ki­ve­tí­tett lá­to­más­ból: az or­dí­tó ház­fa­lak kép­ze­té­ből. Hi­szen a ház­fal a biz­ton­sá­got nyúj­tó ott­hont je­len­ti. El­von­tab­ban: min­den­fé­le em­be­ri véd­rend­szert, te­hát kul­tú­rát. Ha ezen az ér­tel­me­zé­si vo­na­lon vizs­gál­juk az or­dí­tó ház­fa­lak lá­to­má­sá­nak je­len­té­sét, a kö­vet­ke­zők­höz ju­tunk: im­már ma­ga a kul­tu­rá­lis ke­ret­be fo­gott lé­te­zés egé­sze til­ta­ko­zik – őr­jöng­ve.

Tel­je­sen re­mény­te­len a lé­lek meg­úju­lá­si vá­gya. A há­bo­rú okoz­ta lét­meg­ren­dü­lést nem le­het meg nem tör­tént­té ten­ni. A gyá­szo­ló me­nyecs­kék még­is me­szel­nek. Mi­ért? Mi­re vár­nak még? – ezek az ele­mi kér­dé­sek nemcsak a be­fo­ga­dó­ban, ha­nem ma­gá­ban a köl­te­mény­ben is el­hang­za­nak. A kér­dést így vet­ném fel: a me­sze­lés ri­tu­á­li­san meg­ha­tá­ro­zott cse­lek­vés; a rí­tust a kul­tú­ra ren­de­li el be­le­ne­vel­vén min­den tag­já­ba; a kul­tú­ra pa­ran­csa miért le­het olyan erős, hogy még ak­kor is hat, ami­kor a vég­re­haj­tás ér­tel­mét vesz­tet­te? Fel­te­he­tő­en azért, mert az em­ber el­ső, már em­be­ri­nek ne­vez­he­tő rez­dü­lé­se: a kul­tú­ra aka­rá­sa. A me­sze­lés a vers ös­­sze­füg­gé­sé­ben a vá­ra­ko­zás lel­ki be­ál­lí­tó­dá­sá­hoz kap­cso­ló­dik. A ház ki­me­sze­lé­se ri­tu­á­li­san a meg­vál­tó tör­té­nés­re va­ló vá­ra­ko­zást je­len­ti. Ar­ra vár a me­sze­lő, hogy a meg­vál­tó egy­szer csak be­top­pan a ház­ba. Ő azon­ban csak ott tud a ma­ga lé­nye­ge sze­rint meg­nyil­vá­nul­ni, ahol nincs za­va­ró té­nye­ző, ahol a kül­ső és bel­ső kör­nye­ze­tet egy­aránt meg­tisz­tí­tot­ták szá­má­ra. A meg­vál­tó tör­té­nés az adott vers­je­le­net­ben a ha­lott fér­jek – a sze­re­lem-sze­re­tet – fel­tá­ma­dá­sa vol­na. És bár a ri­tu­á­lis-ér­tel­mi je­len­tés­sí­kon a ha­lált fel­tá­ma­dás kö­ve­ti, a va­ló­ság nem kö­ve­ti ezt a lo­gi­kát. És még­is me­szel­nek a gyász­me­nyecs­kék. Vég­le­te­sen ket­té­sza­kadt kul­tú­ra és él­mény­vi­lág sík­ja. Ami­kor nincs re­mény a föl­di meg­vál­tás­ra, ak­kor a rí­tus már nem egyéb, mint tisz­ta, vi­lá­gon túl­mu­ta­tó vo­nat­ko­zás a szak­rá­li­tás­ra. A föl­di sí­kon tör­té­nő új­já­é­le­dés vá­gyá­nak ab­szur­di­tá­sát a vers az­zal jel­zi, hogy szem­be­sít a tén­­nyel: ha­lot­tak­ból már csu­pán cson­tok ma­rad­tak. „Holt ka­to­nák csont­ján sze­lek tam­bu­ráz­nak.” A cson­to­kon ze­né­lő szél e ha­lot­tak el­ha­gya­tott­sá­gá­nak ér­zé­sét hoz­za. Nem te­met­ték el őket, nem vet­ték kö­rül sze­re­tet­tel. E kép a szó­ban for­gó XX. szá­zad­ban az élők vi­lá­gát is jel­lem­zi: a lel­ket kör­be­öle­lő sze­re­tet hi­ány­zik eb­ből a kor­szak­ból. Ri­deg, ér­zé­ket­len – mert em­ber­te­len gaz­da­sá­gi és ha­tal­mi – szem­pont­ok dik­tá­tu­má­nak en­ge­dett te­ret. A fen­tebb fel­ve­tett kér­dé­sünk­re ho­má­lyo­san az a vá­lasz kör­vo­na­la­zó­dik, hogy az em­ber­ben a kul­tú­ra­te­rem­tés aka­ra­ta lé­nyeg­al­ko­tó vo­nás: ha nem te­remt­het kul­tú­rát, el­ve­szí­ti lé­nye­gét – lé­nye­gé­hez azon­ban még ab­szurd hely­zet­ben is fog­gal-kö­röm­mel ra­gasz­ko­dik.

A vi­lág­há­bo­rút, tá­gab­ban a XX. szá­za­dot, meg­al­ko­tó el­em­ber­te­le­ní­tő ha­ta­lom mint szörny je­le­nik meg a vers­ben. Ő ér­ke­zik a meg­vál­tó tör­té­nés he­lyett. A vers idő­lo­gi­ká­ja sze­rint most ősz van, ősz­re te­hát tél kö­vet­ke­zik. Ez az egy­sze­rű év­kö­ri vál­to­zás mi­ti­zá­ló­dik. A tél fe­nye­ge­tő­en kö­ze­lít. E je­len­ség mö­gé lá­to­más­sze­rű­en egy mi­ti­kus alany te­rem­tő­dik – a „hóbika” –, mint a tál­tos hi­e­de­lem­kör­ben, ahol mi­köz­ben dúl az égi há­bo­rú, tál­to­sok ál­latalak­ban vi­as­kod­nak. E vers­bé­li hóbika bíz­vást ne­vez­he­tő apo­ka­lip­ti­kus­nak: ér­ke­zé­se kö­vet­kez­tén szét­esik a kul­tú­ra. Mint­ha föld­ren­gést hoz­na, pat­tog­zik a mész. Ép­pen az a mész, melyet a me­nyecs­kék az új­já­é­le­dés vá­gya­ként fel­ken­tek a fa­lak­ra. Ez vész­jós­ló je­len­ség: jö­vő­re uta­ló jel.

Az or­dí­tó ház­fa­lak és a mész­pat­tog­zás a mi­ti­kus-apo­ka­lip­ti­kus gon­do­lat­vi­lág­gal kap­cso­ló­dott ös­­sze. A föld­ren­gés­sze­rű ál­la­po­tot jel­ké­pe­sen ér­tel­mez­tük. Meg­ren­dül­tek az ala­pok: a kul­tú­rát, kö­zös­sé­get, vi­lá­got al­ko­tó em­be­ri lét alap­jai. Te­hát eb­ben az eset­ben is a lét meg­tar­tó ke­re­te­it át­ü­tő ret­te­net­ről (létmeg­ren­dü­lés­ről) kell be­szél­nünk.

A me­szelt fa­lak és a me­sze­lő me­nyecs­kék fal­fe­hér ar­cá­nak ké­pe egy­más­ra raj­zo­ló­dik. A me­sze­lés rí­tu­sa és a női arc­fes­tés cse­le­ke­de­tei is egy­más­ra íród­nak. A tény, hogy a me­nyecs­kék ar­ca átok­kal me­szel­te­tik, utó­lag to­vább ér­tel­me­zi az ere­de­ti me­sze­lés je­len­té­sét is. A me­sze­lés im­már átok­telt, átok­fes­tő cse­lek­mény. Eb­ben az eset­ben is is­te­ni meg­je­le­nés, de el­len­tét­ben a hús­vét­tal, nem meg­úju­lást, ha­nem vég­le­ges lét­rom­lást hoz. A „fe­hér szív” – ami­vé az átok­fes­tet­te ar­cok át­vál­toz­tak – a vér­te­len élet ké­pe, az éle­tet nem adó, nem ára­mol­ta­tó lé­nye­gé. E kép ér­tel­me sze­rint az élő lé­nyeg vált mű­kö­dés­kép­te­len­né eb­ben a tör­té­nel­mi-apo­ka­lip­ti­kus ret­te­net­ben. Az átok fo­gal­ma így azt je­len­ti: az élet­adó lé­nyeg mű­kö­dé­se meg­bé­nult.

A me­sze­lő me­nyecs­kék vész előt­ti, sze­rel­mes, ki­pi­rult ar­ca im­már fe­hér-sá­padt, ha­lál­sze­rű, élet­te­len. Ez a vers­ben az átok­ver­te szak­rá­lis je­len­tés­ré­teg­gel szí­ne­ző­dött to­vább. A fe­hér-pi­ros drá­ma hát­te­ré­ben a Nagy László-i köl­tői vi­lág­kép alap­ve­tő el­len­té­tét, Hó és Tűz vi­szá­lyát, e jel­ké­pek mö­gött pe­dig az élet­re igé­ző erők és az élet­nek te­ret nem en­ge­dő ha­ta­lom mi­ti­kus (örök) har­cát fe­dez­het­jük fel. A köl­tői meg­szó­la­lás iro­ni­kus-ke­se­rű biz­ta­tás. „Rak­ja­tok rá pi­ro­sí­tót, / min­dig töb­bet.” Ugyan­úgy ér­tel­met­len, kény­sze­res cse­lek­vés­re biz­tat­ja a me­nyecs­ké­ket, mint ahogy ér­tel­met­len az adott meg­ren­dült vi­lág­ál­la­pot­ban a kul­ti­kus je­len­té­sű me­sze­lés. El­fed­ni az igaz­sá­got, éle­tet ha­zud­ni ott, ahol az élet új­já­te­rem­tő erői meg­bé­nul­tak a lel­ke­ket és a kul­tú­rát ért meg­ren­dí­tő sokk kö­vet­kez­tén: mind­ez im­már ne­u­ro­ti­kus kény­szer­cse­lek­vés. A vers be­szé­lő­jé­nek szán­dé­ka e fel­szó­lí­tás­sal nyil­ván az vol­na, hogy a hely­ze­tet mint ab­szurd vi­lág­vi­szonyt tu­da­to­sít­sa. Ha a rém­lá­to­más­sá át­vál­to­zott va­ló­ság sze­rep­lői fel­is­mer­nék a vi­lág­há­bo­rú tör­té­né­sé­nek lé­lek­re gya­ko­rolt lé­nye­gi ha­tá­sát – az át­kot és az át­ko­zott­ság­ból kö­vet­ke­ző vég­pusz­tu­lás ré­mét –, ak­kor és csak ak­kor nyíl­hat­na esély ar­ra, hogy e lá­to­más kény­szer­zub­bo­nyát le­szag­gas­sák ma­guk­ról, és va­ló­ban új­ra­kezd­jék az épít­ke­zést a vi­lá­gon tú­li pont­ról, a kez­det kez­de­té­re ala­poz­va. A kul­tú­rát fenn­tar­tó, il­let­ve to­vább épí­tő cse­le­ke­de­tek­nek csak egy ér­te­lem­mel, bi­za­lom­mal és sze­re­tet­tel te­li vi­lág­ban van je­len­té­se. Ahol azon­ban az ere­de­ti szak­rá­lis rend meg­bom­lott, ahol a ron­tás gi­gan­ti­kus erői a lé­lek „le­pe­csé­telt sza­ka­dé­ká­nak” mé­lyé­ről elő­to­la­kod­tak, kény­sze­res, üres, ér­tel­met­len cse­le­ke­de­tek­ké vál­nak a rí­tu­sok és min­den kul­tú­ra­al­ko­tó és lé­lek­meg­újí­tó tö­rek­vés.

Az ér­tel­me­zés vé­gén me­rül fel az igény, hogy a vers kü­lön­bö­ző sze­rep­lő­it szám­ba ve­gyük: a gyá­szo­ló me­nyecs­ké­ket, a ha­lott ka­to­ná­kat, a hó­bi­kát és ma­gát a vers be­szé­lő­jét. Az el­ső há­rom sze­rep­lő ala­kít­ja a vers dra­ma­tur­gi­á­ját. Ők egy sí­kon mo­zog­nak. Ezt a sí­kot a rém­lá­to­más­sá emelt há­bo­rús va­ló­ság te­re­pe­ként ér­tel­mez­tük. A vers be­szé­lő­je, ami­kor a me­sze­lés mi­ért­jé­re kér­dez, vagy ami­kor a me­nyecs­ké­ket iro­ni­ku­san-fáj­dal­ma­san arc­pi­ro­sí­tás­ra szó­lít­ja fel, nem a lá­to­más­ban tar­tóz­ko­dik, ha­nem mint­egy a rém­álom lá­to­más vol­tát fel­is­mer­ve egy ah­hoz ké­pest kül­ső né­ző­pont­ból kér­dez. A lá­to­más vi­lá­gán be­lül a mi­ért nem me­rül­het fel, ott a me­sze­lés és az ál­ta­la ki­fe­je­zett vá­ra­ko­zás ter­mé­sze­tes kény­sze­rű­ség. A lá­to­má­son be­lül­ről a lá­to­mást lét­re­ho­zó ha­ta­lom nem lát­ha­tó, mi­ként a szem sem lát­hat­ja ön­ma­gát. Csak az adott sí­kon fe­lül­emel­ked­ve, a meg­ér­tés di­men­zi­ó­ját el­nyer­ve vá­lik nyil­ván­va­ló­vá, hogy ab­ban a va­ló­ság­ban, ahol a sze­re­tet ki­rá­lyi po­zí­ci­ó­ját va­la­mely egyéb erő fog­lal­ta el, az őrü­let rend­sze­re kezd ki­épül­ni. E ne­ga­tív rend­szer (még pon­to­san be nem azo­no­sí­tott) fő­ha­tal­ma e vers­bé­li rém­lá­tás­ban hó­bi­ka­ként je­lent meg. E mi­ti­kus je­le­nést és jö­vő­be­li fe­nye­ge­tő ha­tá­sát csak a vers be­szé­lő­je lát­ja. Ezért ő afféle lá­tó. De még nem tál­tos, mert nem jut eszé­be a szörn­­nyel va­ló ha­da­ko­zás gon­do­la­ta. Nagy Lász­ló el­ső köl­tői kor­sza­kát, mely nagy­já­ból az 1953-as szü­le­té­sű Gyöngy­szok­nyá­ig tart, a lá­tó és a tál­tos sze­rep fo­gal­mi te­ré­ben is le­ír­hat­juk. A lá­tás meg­ada­tik szá­má­ra, és ez elég is ah­hoz, hogy el­in­dít­sa a mű­vész­lét fe­lé. (Ezt az ál­la­po­tot a ter­mé­sze­tes ih­le­tő­dés fo­gal­má­val is meg­ra­gad­hat­juk.) A fent em­lí­tett for­du­ló­pon­ton tu­da­to­so­dik, hogy a mű­vész­lét nemcsak adott­ság, ha­nem vál­la­lan­dó kül­de­tés is va­la­mely kö­zös­ség­hez: hogy a te­het­ség va­la­mi­lyen fel­adat el­vég­zé­sé­re ka­pott ado­mány. E fel­adat a most vizs­gált vers nyel­vén nem egyéb, mint a hó­bi­ká­val – a sze­re­tet he­lyé­re be­te­le­pe­dő szörn­­nyel – va­ló élet­re szó­ló vi­as­ko­dás.

 

A II. vi­lág­há­bo­rú – te­rem­tő-meg­újí­tó – alap­ja­i­ban ren­dí­tet­te meg a XX. szá­za­di kul­tú­rát. A rej­tőz­kö­dő pusz­tí­tó ha­ta­lom, e meg­ren­dü­lés oko­zó­ja, mi­vel csak fé­lig is­mert, to­vább nem konk­re­ti­zált mi­ti­kus kép­ben je­lent meg a köl­tői kép­ze­let­ben. A kul­ti­kus cse­lek­vés és ve­le együtt min­den kul­tú­ra­al­ko­tás – mely ér­tel­me sze­rint a vi­lág is­ten­ké­pű­re for­má­lá­sa vol­na – eb­ben az élet­hely­zet­ben ér­tel­met­len­né vált.

A gyász és a cse­lek­vés ér­tel­met­len­sé­gé­nek (tu­dat­ta­lan-sej­tel­mes) ér­ze­te sok­ko­ló­an ha­tott a lel­kek­re. E sokk­ha­tás csak a lé­lek alap­ja­it moz­gás­ba ho­zó – ezért szak­rá­lis jel­le­gű – or­dí­tás­sal lett vol­na gyó­gyít­ha­tó. Ám ez a faj­ta or­dí­tás nem tu­dott meg­szü­let­ni, mert eh­hez a sze­mé­lyes szint­nél meg­ren­dí­tőb­ben kel­lett vol­na ér­te­ni a há­bo­rú je­len­sé­gét. E lét­ál­la­pot­ban a meg­őr­zött ri­tuá­lis-jel­ké­pes-kö­zös­sé­gi cse­lek­vés pusz­ta pót­lék­ká vál­to­zott. Ám a pót­lék oly ha­mis­ság, mely csak a fel­szí­nen ké­pes el­tün­tet­ni a kul­tú­ra alap­já­ig ha­tó meg­ren­dü­lés nyo­ma­it, a mé­lyebb, te­rem­tő ré­teg átok­kal vert ál­la­po­ta meg­ma­rad.

A rém­álom­má vál­toz­ta­tott va­ló­ság lá­to­más vol­ta csak egy vi­lá­gon tú­li ál­lás­hely­ről is­mer­he­tő fel. Ez a hely lé­nye­gé­ben azo­nos a vi­lá­got te­rem­tő ha­ta­lom he­lyé­vel. Nagy Lász­ló­ban sa­ját mű­vé­szi fel­ada­ta eb­ben a kul­tu­rá­lis-szak­rá­lis ös­­sze­füg­gés­ben kez­dett tu­da­to­sod­ni: előbb lá­tó­vá (ér­tő­vé), majd vi­as­ko­dó tál­tos­sá kel­lett vál­nia ah­hoz, hogy e fel­adat ad­ta sor­sot meg­él­je, és ko­ra szá­má­ra fel­mu­tas­sa.