HELLAR GRABBI

A nagy menekülés: megjegyzések, emlékek,

gondolatok

1944 késő nyarán és őszén több tízezren menekültek el Észtországból a Moszkva által bevezetett kommunista rémuralom elől. Távozásuk oka egyszerű: nem óhajtottak egy újabb szovjet megszállás, egy újabb vörös terror áldozataivá válni. A „nagy menekülés” augusztusban kezdődött, és szeptember 19-e és 23-a között tetőzött, bár Saaremaa-ról még október elején is indultak hajók Németországba, kisebb csónakok pedig Svédországba. Nagyon sok polgári személyről és katonáról tudunk, akik szárazföldi úton hagyták el az országot, ezek egy részét később ugyancsak behajózták Kurland kikötőiben.

Tallinnból szeptember 20-án és 21-én futottak ki az utolsó nagy menekültszállító hajók. Néhány kisebb naszád, amely szintén fölvett menekülteket, pedig szeptember 22-én reggel indult útnak, akkor, amikor a tartui országút felől már benyomultak a városba az Oroszországban létrehozott észt lövész hadosztály, a narvai országút irányából pedig a 8. szovjet hadsereg páncélosai, és ezzel Észtország közel fél évszázadra a szovjet erők uralma alá került.

Mielőtt gondolataimat papírra vetettem volna, újraolvastam legalább két tucat ezzel a témával kapcsolatos, nyomtatásban megjelent emlékiratot, és kifaggattam jó pár ismerőst. Az olvasmányokban és a beszélgetésekben leginkább az volt a meglepő, hogy ezek az emberek milyen veszélyes menekülési útvonalakat választottak, valamint hogy önmaguk és családjuk életét habozás nélkül készek voltak kockára tenni a bevonuló csapatoktól való félelmükben.

Véletlenül szinte ezzel egy időben láttam Jaan Kross A Wikman-fiúk című regényéből készült tévésorozatot. A befejező részben van egy jelenet, amelyben Jaak Sirkel volt hittantanárát, Tooder tiszteletest igyekszik lebeszélni arról, hogy egy rozoga evezős csónakon vágjon neki a viharos tengernek, és tizenhárom éves fiát is magával akarja vinni. Érvelését Tooder meg sem óhajtja hallgatni. Mint mondja, sorsát, életét Isten kezébe ajánlja; azzal kievez a háborgó tengerre. Megvallom, a könyv olvasásakor ez a részlet némi viszolygást váltott ki bennem. A filmből azonban tökéletesen megértettem a több tízezer menekült távozásának okait.

Ezek az emberek valóban csak Isten oltalmában bízhattak, amikor kiszolgáltatták magukat a természet erőinek és a halált hozó hadigépezetnek, és ladikokon, öreg, legföljebb part menti halászatra alkalmas vitorlásokon vágtak neki az útnak a svéd vagy nagyobb hajókon a német partok felé. A ladikok nagy része életveszélyesen túl volt terhelve. A nyílt tengeren a motor nem egyszer leállt, és csak ügygyel-bajjal, komoly erőfeszítések árán sikerült újraindítani. Máskor vihar támadt, és leszaggatta a vitorlákat, vagy azzal fenyegetett, hogy a sziklákhoz csapja a sötét éjszakában az áhított part felé közeledő csónakot. Azt, hogy hány csónak nem érte el a svéd partot, és út közben hány menekülő fulladt a tengerbe, akkor sem lehetett megbecsülni, utólag pedig még kevésbé lehet.

A Svédország felé igyekvőket többször is föltartóztatták német hadihajók, és erőszakkal Németországba térítették el őket. Soha nem fordult elő azonban, hogy a csónakokra tüzet nyitottak volna. Annál inkább az oroszok. Hogy hányszor, senki sem tudja, hisz egy-egy támadás után élő tanú aligha maradt.

A menekültekkel Németországba tartó hajók közül kettő süllyedt el – a „Moero”, mely szeptember 21-én futott ki Tallinnból, valamint a Kuressaaréból október 3-án útnak induló „Nordstern”. Az elsővel repülőbomba, a másodikkal torpedó végzett. A gyorsan süllyedő hajókkal együtt nagyon sok utas fulladt vízbe. Különösen szomorú egy életben maradt tanú feljegyzése: a vízből kimentettek közt egyetlen gyermeket sem látott. A „Nordstern” pusztulását, és önmaga csodával határos megmenekülését Ilmar Talve Kevad Eestis (Észtországi tavasz, 1997) című önéletrajzi írásában örökítette meg. A „Moero” tragédiájáról ketten is beszámoltak: a fedélzeten tartózkodó W. N. (Torontóban megjelent Őigus ja tőde / Igazság és valóság című könyvében, 1987), valamint egy sebesült finnországi önkéntes, Edmund Ranniko (Raul Kutma Kolmas tee, Harmadik út, 2004).

De nemcsak itt voltak áldozatok, hanem más hajókon is; a torpedó- és bombatalálatoknak, valamint a repülőgépek fedélzeti fegyvereiből leadott sorozatoknak is szép számmal voltak halottai és sebesültjei. A legsúlyosabb támadás a Tallinnból szeptember 21-én kifutott „RO-22”-t érte, melynek fedélzetén több tucat észt menekültet ölt meg egy repülőgépről kilőtt torpedó. A hajótest erősen megdőlt, a naszád csak üggyel-bajjal tudott beevickélni Gotenhafenbe az út negyedik napján.

A „Moeróval” kapcsolatban van egy meglehetősen nagy és eddig tisztázatlan ellentmondás. Valamennyi észt nyelvű forrás úgy tudja, hogy a hajón 2500–3000 észt menekült tartózkodott, akik közül csak 500–600-at sikerült megmenteni. Ezzel szemben a német haditengerészet danzigi hivatali naplójában (Kriegstagebuch der Kriegsmarinedienststelle Danzig), amelyet az Egyesült Államok levéltárában őriznek, a következő olvasható: a „Moerón” 37 fős legénység, 52 légelhárító vagy más egységhez tartozó katona szolgált, és a hajó körülbelül 700 sebesültet és 500 menekültet (azaz összesen 1289 főt) szállított. A veszteség: 4 tengerész, 8 katona, valamint körülbelül 620 sebesült és menekült, összesen 632 fő. Ezek becsült számok ugyan, de minden bizonnyal közelebb állnak az igazsághoz. A legénység valószínűleg pontosabban mérte fel a hajón levők számát. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a sebesültek közt sok volt az észt. Ehhez annyit tennék még hozzá, hogy a fényképek alapján a „Moero” valóban nem tűnik különösebben nagy hajónak.

Henrik Visnapuu Németországba érkezése után, 1944 októberében írta „Egyre kísért” kezdetű versét, amelyben a menekülés során vízbe fúltakra emlékezik:

Egyre kísért a sok sápadt arc, ahogy

a hajó fedélzetére lépnek

[…]

Víz, parttalanság, nyers szél,

távol az elrabolt haza.

Torpedószárnyon száguld a halál,

kit utolér, nem jut sehova.

A szuggesztív verssorokat személyes élmény inspirálta. Visnapuut – miután hiába keresett olyan csónakot, amely Svédországba indult volna – végül egy német aknaszedő hajó vette fel a Saaremaa szigetén levő jaagarahui kikötőben, és Ventspilsbe vitte. Itt horgonyzott egymás mellett a „Nordstern” és a „Nautik”, két Kuressaaréból való, menekülteket szállító oktatóhajó. Visnapuunak majdnem sikerült följutnia az előzőre, de végül mégis csak az utóbbival indulhatott el Németországba. A tengeren szemtanúja volt a „Nordstern” pusztulásának, az életben maradottakat a „Nautik” vette fedélzetére.

Visnapuu két hónappal később írta meg emlékezetes Karácsonyi csillag című versét, melyet az ausztriai Alt-Aussee-ben olvasott fel az észt menekültek karácsonyán a kisváros fogadójában. Ebben megörökíti otthonukat hátrahagyott honfitársai szomorú hangulatát. A költeményben megismétlődik a tengerbe veszett menekülők motívuma. Ízelítőül az öt versszakos költemény három középső szakasza:

Fájdalmas és nyers

ez a karácsony este.

Torkunkban ott lüktet

a válás keserve.

Tenger és homokos part

sokunk ravatala.

Körös-körül a semmi,

a sötétség maga.

Idegen csizmák alatt

kis hazánk félve lapul,

a sötétben Észtország

zokog vigasztalhatatlanul.

Majd még egyszer visszatért a témára az Évforduló Ausztriában című versében, amelyet Bregenzben írt 1945 októberében. Ezt a versét vagy a haza elhagyásának, vagy Németországba érkezésének az évfordulóján írta.

Barátaim a földben vagy hullámsír ölén,

honfitársaim zöme számkivetve bolyong.

Úgy tapasztalom, Észtországban ma sem mindenki érti a nagy menekülés okait és lényegét. A függetlenség helyreállítása után megjelent kézikönyvekben (köztük a tekintélyes Észt Enciklopédiában) sokfelé találkozni a „Németországba költözött”, „Svédországba emigrált” vagy a „Lengyelország érintésével Németországba települt” kifejezéssel. Esetleg tévesen általánosítva „háborús menekültekről” szólnak, vagy azt írják: „a háború elől menekült”. Raimo Hanson írta le például a Postimees egyik múlt évi számában, hogy „a Gailit-család kénytelen volt a háború elől Svédországba menekülni” (2003. júl. 28).

Az efféle terminológia használata jól mutatja azt a szemantikai káoszt és történelmi-politikai értetlenséget, amely a szovjet korszak gondolatvilágából és nyelvhasználatából ered. Az észtek nem „költöztek” Németországba – egyáltalában nem békés áttelepülésről volt szó. Svédországba sem „emigráltak” – mivelhogy nem voltak kivándorlók. Nem a háború vagy a „front elől” menekültek. August Gailit a „Triina” nevű motoros vitorláson nem „a front elől távozott” 1944. szeptember 20-án, hanem a beözönlő szovjet megszállók elől menekült, akiktől sok jót nem várhatott. Ugyanezzel a hajóval hagyta el Észtországot Marie Under, Artur Adson és August Mälk. A Saaremaa szigetén levő Sőrve nevű település lakóit valóban a háború elől evakuálták 1944 októberében, akkor, amikor a harcok végigsöpörtek a félszigeten. Ezt dolgozta fel Ülo Tuulik Sőja jalus (A háború szorításában, 1974) című regényében.

Siim Kallas hírhedt kijelentésére utalva, miszerint ő inkább külföldre távozik „az első Észtországgal” együtt, amennyiben a „második Észtország” szociális jogokat követel magának, Airi Aarelaid azt írja: „Sokat töprengtem a menekültkérdésről és az 1944-es csónakos menekülőkről. Néha úgy érzem, hogy az »első Észtország« (a politikus- és bankárréteg) akkor is megpucolt. Vajh oly sokat veszítene a »második Észtország«, ha ez most megismétlődne?” Aarelaid hasonlata alapvetően hibás és igazságtalan. Először is: a háború előtti Észt Köztársaság elitjét (köztük a politikusokat és a bankárokat) még 1940–41-ben elhurcolták Szibériába. Másodszor: az érkező terrorgépezet elől való menekülés (méghozzá lélekvesztőkön) egészen más valami, mint a mai „első Észtország” krémjének külföldre telepedése, ahol a jövedelemadóztatás elől gondosan eltitkolt off-shore bankszámlák várnak rájuk. Szociológiai értelemben sem helyezhető át az „első/második Észtország” terminus a háborús időkbe. Harmadszor: az 1944 őszén a szülőföldről menekülők esetében a „megpucol” kifejezés használata legalább akkora ostobaság, mint Kallas gőgös kijelentése arról, hogy itthagyja Észtországot, ha a társadalmi élet nem úgy fejlődik, ahogy ő és újgazdag barátai szeretnék.

A nagy menekülés során körülbelül 60–65000 észt hagyta el szülőföldjét. Ebben benne foglaltatnak a visszavonuló katonák, de nincsenek benne azok a személyek, akik már 1944 augusztusa előtt külföldön voltak, és ott csatlakoztak a menekültekhez (mint a nyugati országokban állomásozó tengerészek; a Németországban vagy más nyugati országban dolgozók vagy tanulók; ugyanígy azok sem, akik a német megszállás idején Finnországba és Svédországba szöktek stb.). Ugyancsak nincs adat a menekülés során elpusztult személyek számáról (mely körülbelül kétezerre rúg).

Legtöbben a tengerparton és a szigeteken lakók közül távoztak, ami érthető, hisz a körülmények leginkább az ő indulásukat tették lehetővé. A parasztgazdák döntő többsége azonban maradt. És nem csupán a távolság tartotta vissza őket. Ismerek családokat Vőrumaa és Valgamaa megyében is, amelyek Pärnuban vagy keresztülvágva Lettországon, Liepajában szálltak hajóra. Inkább arról van szó, hogy a parasztgazdák ritkán hagyják magukra házukat és jószágukat, nemzedékek során megszerzett földbirtokukat. A megszállást követő években ők adták a fegyveres nemzeti ellenállás, az „erdei testvérek” mozgalmának magját. Föld- és hazaszeretetükért kétszeresen is megnyomorították őket, elvéve tőlük a jobb élet reményét. A szovjethatalom elkonfiskálta tanyájukat és földjüket, azután pedig kolhozokba terelte vagy Szibériába deportálta őket. És amikor a föld népének a nyomorúságos esztendőket követően a gyűlölt kolhoz- és szovhozrendszer ellenére sikerült ismét magára találnia, az újrafüggetlenedett Észt Köztársaság – amelynek eljövetelét tiszta szívből remélték és várták – a falu népének túlnyomó részét végérvényesen koldusbotra juttatta közönyös és hanyag mezőgazdasági politikájával.

Leginkább azonban az értelmiség sorai ritkultak meg: érthetően azok menekültek elsőkként, akik tudták, hogy óhatatlanul konfliktusba kerülnek majd a szovjethatalommal – jogászok, közgazdák, iskolai és egyházközségi tanítók, tanárok, vezető hivatalnokok. De szép számmal vágtak neki az útnak az ideológiailag semlegesebb szakmák képviselői is, például az orvosok és a mérnökök. A menekülők közt feltűnően sok volt az író, képzőművész, muzsikus, tudós. Példaként az Öpik-családot szeretném említeni. A négy fiútestvér közül Ernst és Armin, mindkettő nemzetközi hírű tudós, annyira irtózott a kommunistáktól, hogy már szeptember elején családostul elmenekült. Oskar, aki diplomata volt és politikus, két nappal az oroszok bevonulása előtt vágott neki az útnak. Az első köztársaság idején bankigazgatóságig jutó Paul (Airi Aarelaid „bankárja”) nem menekült el. Nem is tehette, mert már Szibériában volt. Igaz, életben maradt, később haza is került, sőt még azt is megérte, hogy Ilmar nevű fia neves tudós lett.

A korábbi Kaitseliit, a későbbi Omakaitse (a polgárőrség) tagjai ugyancsak joggal számítottak rá, hogy a szovjethatalom alatt kemény megtorlásban lesz részük, így természetesen ők is elmenekültek. Ugyanígy mindazok, akik a német megszállás idején a rendőrségnél voltak alkalmazva. Azoknak az egységeknek sem volt kedvük szovjet hadifogságba esni, amelyek a német hadsereg keretében működtek, az ő visszavonulásukat azonban a vörös hadseregnek sokszor sikerült megakadályozni. Az emlékiratokban állandóan visszatérő motívum, ahogy az észt–lett határon a szakaszparancsnok katonái szabad döntésére bízza, tovább vonulnak, avagy hazatérnek. Sokan fordultak vissza a határról. Mert az ember ilyen esetekben sem dönthet szabadon. Menekülhetsz-e, amikor tudod, hogy hazavár a család: a szüleid, a feleséged, a gyermekeid? Elhagyhatod-e a hazádat, amelyért eddig harcoltál?

A nagy menekülés számtalan családi tragédiával járt együtt. Családok hullottak darabokra. Az asszony hiába várta férjét, akit közben Németországba vezényeltek. Vagy a háborúból, teljesen mindegy, hogy a német vagy az orosz hadseregből hazatérő férfi találta házát üresen: családja közben Svédországba menekült. Nem beszélve a szülőkről, akik néha évtizedekig vagy halálukig nem tudták, hogy fiúknak vagy lányuknak sikerült-e külföldre jutnia.

A Nyugatra menekülés ezrek esetében szerencse vagy véletlen függvénye volt. Épp ezért nem szabad az embereket a szerint osztályozni, hogy az indulás vagy a maradás mellett döntöttek. Jóval többen mentek volna el, ha lett volna rá lehetőségük. A döntés gyakran csak az utolsó napokban született meg. Valamennyi emlékirat kitér a sok Harjumaa, Läänemaa és Pärnumaa partvidékén bolyongóra, akik közül ki autóval, ki lovas szekérrel, ki kerékpárral, ki gyalogszerrel menekült. És keresett később kétségbeesetten hajót vagy csónakot Saaremaa szigetén. Azok nagy része, akik az utolsó napokban kerekedtek fel, a parton rekedtek.

A neves közéleti személyiségek közül így járt többek közt Friedebert Tuglas, Paul Keres, Otto Tief és kormányának több tagja. August Sang és Kersti Merilaas szeptember 21-én már indulásra várt Valkla közelében, végül mégis úgy határozott, hogy nem száll csónakba. Lehet, hogy a viharos tengertől féltették apró gyermekeiket (nem úgy, mint Tooder tanító!). Útnak indult viszont Bernard Kangro, méghozzá ugyanazon a csónakon (lásd Merilaas Az utolsó csónak című versét). Jaan Kross emlékirataiban számol be róla, hogyan bolyongott szeptember 21–22-én feleségével a vihterpalui partra vezető úton, hogy aztán látva a vörös hadsereg páncélosainak előretörését és a csónakra váró menekülők nagy számát a hazatérés mellett döntsön.

Ebből a szempontból is tanulságos Kross A cár őrültje című regénye. Ebben a cár parancsára házi őrizetbe helyezett Timotheus von Bock először úgy dönt, külföldre menekül, el is jut Pärnuig, ahol őt és családját várja egy hajó. Ő azonban (szeptember 19-én éjszaka) meggondolja magát, és otthon marad, és „vasszög lesz a cári birodalom húsában”. Valóban: nem csupán Kross, hanem minden otthon maradt észt egy-egy vasszög volt az orosz impérium húsában. Hála és köszönet illet ezért minden otthonmaradót!

Az észt nép életerejét a sok menekült persze megroppantotta. Temérdek biológiai potenciál és genetikai tartalék ment veszendőbe. A menekülésnek köszönhetően viszont sokan megmenekültek a szovjet terrortól – a fogolytábortól, a kivégzéstől, a deportálástól. Valószínű, hogy a menekültek zömét a szovjethatalom nem üldözte volna. De ahogy a közmondás tartja: „Jobb félni, mint megijedni.” A menekültekből álló emigráció persze eredményeket is föl tudott mutatni, és ezek később kulturális és politikai értelemben az észt nép és Észtország javára váltak. Ezek számbavétele azonban már külön téma.

* * *

A mi négytagú családunk a német megszállás végén Rahumäe-ben, a Kurni utcában lakott. Én tizennégy éves voltam, Rein, az öcsém tíz. Nagymama, anyai nagyanyánk, Marie Korjus nyolcvanegy. Anyám negyvenhat. Apámat még 1941. június 14-én letartóztatták Petseriben. Värskából – ahol az észt szárazföldi erők ott állomásozó 182. hadosztályának vezérkari főnöke volt – szállították Petseribe más észt katonatisztekkel együtt. Apánk későbbi sorsáról sokáig nem tudtunk semmi biztosat, feltételeztük csupán, hogy ő is az észt Katyn áldozatául esett, ahogy sok ezer lengyel tiszt. A katyni tömegsírt a németek akkor már föltárták Szmolenszk környékén. Évtizedekkel később tudtuk meg, hogy apámat a norilszki börtönben lőtték agyon 1942 júliusában.

Apa távollétében a távozás vagy maradás kérdésének eldöntése gyakorlatilag anyámra maradt, mint családfőre. Hogy hogyan és mikor hozta meg a bizonyára nem könnyű, a fiai sorsát megpecsételő döntést, arról ma, 60 évvel később is csupán feltételezéseim vannak. És nem hiszem, hogy akkor többet tudhattam erről. A magam tizennégy életévével – és hét osztályával, ugyanis a reáliskola első osztályába jártam – túl fiatal voltam ehhez, és túl „kisfiúsan gondolkodtam”, ahogyan anya többször kifejtette. Nem emlékszem, hogy a problémát bármikor megvitatta volna velem. Egyébként rendkívül önálló gondolkodású asszony volt.

A világban zajló eseményekkel persze tisztában voltam. Méghozzá nem a náci propagandaszűrőn keresztülszivárgó hírekből, hanem sokkal inkább a külföldi rádióadók jóvoltából. Legérdekesebbnek egy német nyelvű, önmagát „Soldatensender Calais”-nek nevező adót találtam, amelyre véletlenül bukkantam rá, amint a készülék keresőgombját csavargattam. Ez a „katonai adó” – meglepetésemre – német nyelven sugárzó angol állomásnak bizonyult.

A rádióhallgatás ellenére sem fogtam föl a helyzet komolyságát, nem sejtettem, hogy küszöbön áll a hatalomváltás. Ezért elleneztem, hogy elhagyjuk Észtországot. Csakhogy nekem ebben a kérdésben nem volt szavam. Az pedig, hogy egyedül otthon maradjak, szóba sem jöhetett, őszintén szólva ez eszembe sem jutott. Mert jóllehet a tőlem két évvel idősebbeket már besorozták, én még mindig valamiféle meghatározhatatlan életkorban voltam – éppen csak túl a gyermekkoron –, így nem számítottam fiatalembernek. Később Amerikában többször emlegettem tréfálkozva, hogy anyám a kezemnél fogva, akaratom ellenére vitt el Észtországból.

Gyanítom, hogy anya a döntést már hónapokkal korábban meghozta. „Az oroszok és a kommunisták elvették a férjem, de a gyermekeimet nem adom” – így gondolkodhatott. Emellett bizonyára megkérdezte apánk katonatársait (már akiknek sikerült élve megúszniuk az első szovjet megszállást), és kikérte más ismerősök tanácsát. Döntését tovább nehezítette, hogy mit kezdjen 81 éves édesanyjával, akit nem hagyhatott magára, hisz rajtunk kívül nem voltak rokonai, ugyanakkor tudta, mennyire bonyolult és terhes feladat egy ilyen idős asszonyt magával vinni.

Azt is el kellett döntenie, hogy hová menjünk? Családunkat inkább angol–francia, mint német orientáció jellemezte. A szüleim 1926–28 között Párizsban éltek, apa ugyanis francia Katonai Akadémiát végzett. A hároméves észtországi német megszállás a németeket az ő szemében még ellenszenvesebbé tette. Németország sem politikai értelemben, sem a háborús állapotok miatt nem tűnt vonzó célpontnak – anyánk tudta, ha odamegyünk, nem csupán a kellemetlen politikai rendszer, hanem az élelmiszerhiány és a bombázások is meg fogják keseríteni az életünket.

Először Finnországra gondolt, főleg az után, hogy a finnek 1944 augusztusában több irodát nyitottak Tallinnban. Ezek vették lajstromba azokat az észteket, akik a közeledő szovjet hadsereg elől át szerettek volna menekülni az öböl túloldalára. Ma is emlékszem egyik irodájukra, és az előtte kígyózó sorokra, valahol a Pärnui út és a Valli utca sarkán. Csakhogy a finnországi út lehetősége csakhamar füstbe ment, Finnország és a Szovjetunió között szeptember elején megkezdődtek ugyanis a béketárgyalások, és a tallinni iroda bezárt.

Anyánk reménykedő tekintete ekkor Svédország felé fordult. Félt ugyan, hogy aranyra vagy nyugati valutára lesz szükség, az pedig nekünk nem volt. Nyilván a magáncégek által szervezett menekülőutakban gondolkodott. Ezt választotta az észtországi svédek zöme, de közéjük sok észt is vegyült. A svédországi utakat a Pöhl-testvérek tulajdonában levő iroda bonyolította – hivatalos német engedélylyel. Ami azt jelentette, hogy a német hadsereg képviselői bent ültek az engedélyező bizottságban. Közülük súlya és befolyása elsősorban a német társszervező, Ludwig Lienhard SD-összekötő Wehrmacht-tisztnek volt.

Anya későbbi írásos följegyzéseiben azt olvasom: „Amikor a svédországi út ügyében Pöhlnél jártam, ott láttam Tuglast és Adsont. Noarootsiból valónak vallottam magam. A férjem, Herbert kapott valamikor egy magas svéd kitüntetést, ami sokat segített volna. Például lehetővé tette volna a gyermekek svédországi iskoláztatását. A hajójegyért egy drága szőnyeget és egy palack, még az elnök pincéjéből származó, ritka konyakot adtam, de a hajót, amellyel utaztunk volna, végül sebesült németeknek foglalták le.”

Hogy kit kellett a szőnyeggel és a palack itallal megvesztegetni, alighanem anya sem tudta, mivel csaknem minden közvetítők révén bonyolódott. Talán a németeket, hogy a bizottság észtországi svédeknek minősítsen minket, mert amúgy egyetlen csepp noarootsi vér sem csörgedezett anya ereiben. Későbbi forrásokból tudom, hogy az utolsó észtországi svéd csoport szállítására kijelölt „Rauge” nevű gőzöst, amelynek szeptember 18-án kellett kifutnia, valóban két nappal az indulás előtt rekvirálták a sebesültek elszállítására. A szervezők a „Triina” nevű motoros vitorlást állították a helyére, ez azonban jóval kisebb volt, így a „Rauge” utasainak nagy része Tallinnban rekedt. A „Triina” végül szeptember 20-án fedélzetén 300 menekülttel, köztük sok ismert észttel, mi több, magával Lienharddal útnak indult, hivatalos célállomásként Danzigot tüntették fel. Később a hajó Hiiumaat elhagyva – Lienhard beleegyezésével, esetleg kifejezett utasítására – Svédország felé fordult, ahova szerencsésen meg is érkezett. Gondolom, anyával csak annyit közöltek, hogy a „Rauge” kihajózása elmarad. Az is lehet, hogy az egész út csupán blöff volt.

Maradt tehát Németország, ahova egy hónappal vagy akár csak egy héttel korábban még bárki békésen és biztonságosan utazhatott. A hajók félig üresen közlekedtek Tallinn és a német kikötők között, csakhogy akkor az észtek még nem akartak menekülni. Akkor még tartotta magát a front a Kék-hegyekben és az Emajőgi vonalán.

A pánik öt nappal később, szeptember 19-én tört ki, amikor Tallinnban elterjedt a hír, hogy a németek föladják Észtországot, és már meg is kezdték a csapatkivonást. Pánikon nem fejetlenséget értek, inkább rokonok és ismerősök közti, folyamatosan erősödő sutyorgást – két nap múlva az oroszok elérhetik Tallinnt, aki menekülni akar, jól teszi, ha siet. Aki nem igyekszik, könnyen a kommunisták és az NKVD kezére kerül.

Mennünk kell, méghozzá azonnal, döntött anya. Az is lehet, hogy már egy nappal korábban megszerezte az utazási engedélyt a „Wartheland”-ra, amellyel elsősorban az itt rekedt német civileket és az „észt önkormányzat” tisztségviselőit evakuálták, de a hajó más menekülőket is fölvett. Az engedélyt anya egyik német ismerőse szerezte, mondván: „Deutschland ist jetzt eine Hölle. Aber die russische Hölle wird noch schlimmer sein.” Később a kikötőben megtudtuk, hogy aki akart, különleges engedély nélkül is följutott a „Wartheland” fedélzetére. (A Warthe a nyugat-lengyelországi Warta folyó német neve, Wartheland pedig a megszállt Lengyelországnak a Reichhez csatolt tartománya.) Ez volt az a 6783 bruttó regiszter tonna teherbírású hajó, amelylyel a haza védelmére siető „soomepoisid” (a finnországi észt önkénteseket hívták így) érkeztek Hankóból Paldiskibe egy hónappal azelőtt. Terv szerint a „Warthelandnak” másnap, szeptember 20-án kellett kifutnia.

Nem volt könnyű eldönteni, mit vigyünk magunkkal. Tudtuk, hogy a csomagba csak a legszükségesebbek férnek. Anya azt is tudta, hogy a „Warthelanddal” utazók személyenként két bőröndöt vagy bőrönd méretű batyut vihetnek magukkal. De próbáljon meg egyszer valaki két koffer holmival elindulni az ismeretlen jövőbe és egy ismeretlen országba háború idején, jól tudva, hogy ami otthon marad, örökre elveszett. Sokan több csomagot is felügyeskedtek a hajóra, nem beszélve a fejesekről, akik csomagjaik egy részét előreküldték.

Négyünknek tehát nyolc bőröndje, valamint néhány kézi batyuja lehetett. Anya és nagymama csomagolta el (utóbbi meglepően fürgén mozgott még ekkor) – a felső ruházatot, az ágyneműt és a takarókat. Aztán lábbelit és más ruhafélét. Élelmiszert és edényeket, amelyek, ahogy sejtettük, igen fontosnak bizonyultak. Végül innen-onnan még valamit. Én nem vettem részt a csomagolásban, ezen a téren szüleimnek és nagyszüleimnek bőven volt tapasztalatuk. Mind a két 1917-es orosz forradalom Szentpétervárt érte őket, és csak az észt szabadságharc végén térhettek vissza az éhező Oroszországon keresztül Észtországba.

Anya minden fontos dokumentumot összegyűjtött. Hasonlóképpen az arany- és ezüsttárgyakat. A családi fényképeket már megrostálta, emlékül kiválasztott néhány számára fontosat, a többit félretolta. Különösen sajnáltam azokat a dedikált arcképeket, amelyeket apa Pätstől, Laidonertól, Gusztáv Adolf svéd trónörököstől (későbbi királytól) és rokonától, Folke Bernadotte gróftól (az ENSZ-megbízottól és békekötőtől, akit 1948-ban zsidó terroristák gyilkoltak meg Palesztinában), Svinhufvud finn köztársasági elnöktől és külföldi követektől kapott. Hiába apelláltam azonban ezek történelmi jelentőségére. Anya azt mondta, hogy a bekeretezett képek nehezek és nagyok. Ennél is elszántabban harcoltam azért, hogy elvigyük apa kitüntetéseit és rendjeleit. Vegyük ki őket a dobozból, magyaráztam, és tegyük be valamelyik bőröndbe. Könyörgésem süket fülekre talált.

Illetve nem egészen, mert a kitüntetéseket és a fényképeket anya rábízta Észtországban maradó apai nagyanyánkra. És amikor először jártam otthon (1968-ban), nagymama már nem élt. Kiderült, hogy a rá bízott tárgyakat sem őrizte meg. Ő maga semmisítette meg azokat, mert a sztálini időkben könnyen bajba keverhették volna otthon maradt gyermekeit és azok családtagjait. Ralf nagybátyám legalábbis így mesélte.

Kevés személyes holmim közül csak a számomra legbecsesebbeket választottam ki – az Állami Angol Középiskola és Reáliskola egyensapkáját, a sakk-készletet, bélyeggyűjteményem legértékesebb darabjait, néhány fényképet, az iskolai bizonyítványokat. Nem emlékszem, hogy egyetlen könyvet is eltettem volna, amin utólag magam is csodálkozom. Szerettem a könyveimet, viszont súlyuk volt, meg aztán el sem tudtam volna dönteni – melyiket vigyem, melyiket hagyjam ott? Anya is csak egy német meg egy francia szótárt tett be a bőröndjébe. Néhány személyes tárgyat Rein öcsém is összecsomagolt.

Ez volt minden, amit családunk magával vihetett. Anya nem volt anyagias, mégis nehéz szívvel vált meg jó néhány berendezési tárgytól. A ház nem volt a miénk, nem voltak drága bútoraink, egy háziasszonynak mégis sokat jelent az étkészlet, az asztali ezüst, a ruhák, melyek a régi szép időkre emlékeztetik, vagy a falakat öltöztető festmények, nem csoda hát, hogy ő is elszomorodott. Abban a pillanatban azonban oly feleslegesnek, oly semmiségnek tűnt mindez, hogy nem sokáig bánkódott.

Amikor később, a szovjet időkben hazalátogathattam, bosszankodva hallottam a rokonok közt terjengő pletykákat: persze, könnyen nekivághattak a nagyvilágnak, hisz volt pénzük bőven külföldi bankokban. Mindenkiről ugyanez a pletyka járta. Mondanom sem kell, sehol egyetlen fillérünk sem volt, ugyanígy ahogy nem volt külföldön pénze a menekültek 99 százalékának. Volt egy köteg keleti márkánk (ezt a pénznemet „a megszállott keleti területek pénzének” titulálták), amit még Németországban sem fogadtak el, de ezt a menekültek – korlátozott összegben – német bankokban átválthatták birodalmi márkára.

Estére minden össze volt csomagolva. Anya kora reggelre bérkocsit rendelt, pontosabban fuvarost, mert nem fiákert kaptunk, hanem lovas kocsit. És mert korán kellett kelnünk, nem sokat aludtunk. A fuvaros pontosan érkezett. Barátságos ember volt, látszott rajta, hogy segíteni akar, és nem a rohamosan értékét veszítő keleti márkákért töri magát.

– De hol van nagymama? – kérdezte ekkor anyám. Nagymama valóban eltűnt, nem találtuk sem odabent a házban, sem kint az udvaron. Ekkor láttam anyámon először a pánik jeleit. Tudta, mindjárt indulnunk kell a kikötőbe. Töprengtünk, hova tűnhetett nagymama. Anyám egyszer csak rám szólt: „Eredj, nézd meg, nincs-e a rahumäei állomáson, de igyekezz!” A vasútállomás nem volt mesze, futva öt perc alatt odaértem. És tényleg – nagymama a váróteremben ült egy padon. Látszott rajta, hogy zavart, azt sem tudta megmondani, hova akar utazni. Csak annyit értettem, hogy nem akar elmenni Észtországból. Sikerült rávennem, hogy jöjjön haza. A holmija rég össze volt csomagolva, fönt volt a kocsin. Anya idegességében hangosan megszidta. Később azt gyanítottuk, Tapába akart menni, az unokahúgához. Ő maga soha nem árulta el, mit akart.

A váratlan krízis szerencsés véget ért, indulhatunk. Rahumäe-ből meglehetősen hosszú út vezet a kikötőbe. A csomagok és nagymama fönt a kocsin, mi hárman a szekér mögött gyalogolunk. Minél közelebb érünk a kikötőhöz, annál nagyobb az emberáradat. Persze nem mind utas, kísérők is vannak köztük. Anyának nem kis fáradságába kerül, hogy a többi menekülő megelőzésére biztassa a fuvarost, tudja ugyanis, hogy a dugóban könnyen megrekedhetünk. A férfi igyekszik, amennyire csak tud, de így is órákig tart az út. A kikötő bejáratánál ellenőrzés, de az engedély megnyitja előttünk az utat.

A kikötőben valóságos embertömeg. Van, aki teher-, van, aki személyautóval érkezik, vannak, akik lovas szekéren jönnek, de van, aki kézikocsin tolja vagy gyalog cipeli a bőröndjeit. Anya roppant energikus. Percek alatt kideríti, hol horgonyoz a „Wartheland”. A rakpartról fölnézve valóban hatalmas, jól karban tartott hajónak látszik. Az utasok egy része már behajózott, és a fedélzeti korlátnál ácsorog. A nagyobb bőröndöket német tengerészek emelik be csörlővel a fedélzetre, a lépcsőnél segítenek az utasoknak is. Mire elérjük a hajót, elmúlt dél is.

Megkeressük a hajó gyomrában levő hálóhelyünket, gondoskodunk a csomagjaink elhelyezéséről. Ezt követően végre fölmehetek a fedélzetre, és bámulhatom a rakparton nyüzsgőket a hajókorlátnak dőlve. Szép, meleg, napsütéses időnk van. A közelben egy másik, a mienknél jóval kisebb hajóba is szállnak be menekültek. A másik hajó a „Minden”. Ekkor néhány autó hajt a mi hajónk oldalához. A kocsikból egyenruhás férfiak ugrálnak ki, és hátrébb szorítják az utasokat. A középső kocsiból maga Észtország helytartója, a barna SA egyenruhába öltözött Litzmann tábornok száll ki, kísérőivel megindul a hajó felé. A lépcsőnél kövérkés, sötét, lenyalt hajú, középkorú férfi siet eléje. Csak nem…? De bizony ő az, Hjalmar Mäe, az Észt Önkormányzat vezetője. Üdvözlik egymást: Litzmann amolyan Hitlergruß-ra a magasba lendíti kezét, Mäe ezúttal csak meghajol. Azelőtt karlendítéssel köszönt ő is, most talán szégyelli a többi menekülő előtt.

Mint kiderül, mind a ketten a „Wartheland” utasai. Küldetésük véget ért, bizonyára nem úgy, ahogy a megszállás kezdetén elképzelték. Mind a ketten ma állnak utoljára Észtország földjén. Később tréfásan többször emlegettem menekülésünkkel kapcsolatban: „Tudjátok, amikor én, Litzmann és Mäe a Warthelanddal elhagytuk Tallinnt”… A tény – igaz.

A háborút és a közeledő újabb megszállást azonban máris eszünkbe juttatja a légvédelmi ágyúk hangja és a becsapódó lövedékek robbanása. Néhány orosz repülőgép száll el alacsonyan a város fölött, aztán, amilyen hirtelen jöttek, el is tűnnek. Úgy véljük, csak tudni akarták, mi történik a kikötőben. Folytatódik a menekülők behajózása. Rövidesen csak az ittmaradó rokonok tolonganak a rakparton. Onnan próbálnak kapcsolatot teremteni az utazókkal. Megpillantom egyik iskolatársamat, integetünk egymásnak, lekiabálok: – Te nem jössz? – Nem, én ugyan nem, kapom válaszul.

Naplementekor remegni kezd a hajótest. Indulunk. Bekapcsolták a gépeket. A hajón, a rakparton integető emberek. A „Wartheland”, fedélzetén több mint háromezer észt menekülttel, kiúszik lassan a kikötőből. Az emberek följönnek a hajó gyomrából a fedélzetre, hogy még egy utolsó pillantást vessenek Tallinnra. Sokak szemében könny. Még a gyermekek arca is komoly. 1944. szeptember 20. Erre a dátumra egész életünkben emlékezni fogunk. Először – még a kikötőben – bevárjuk a többi hajót, mert konvojban haladunk. Még mindig a hajókorlátnál állok, ahogyan mások is. Alkonyodik. Lassan elmosódnak Tallinn kontúrjai. Itt születtem, itt éltem le majdnem tizenöt évet. Nemzedékeken át itt, a Kopli-félsziget halászfalvaiban éltek az őseim. Érzem, ahogy a lábam alatt mozogni kezd a hajó. Már alig látni a partokat. Eszembe sem jut, mikor térhetek vissza, ahogyan az sem, mennyi időre kell elhagynom a szülőföldemet. Nem érzek se szomorúságot, se kétségbeesést, mint a felnőttek, inkább valami izgalmat. És ez nem azért van, mert nem szeretem eléggé a hazámat, az én nemzedékem éppen hogy erősen nemzeti érzelmű. De egy korombeli fiúnak izgalmas minden, ami új, szinte habzsolom az élményeket. A fedélzetről is csak akkor megyek le, amikor már teljesen besötétedett.

Reggel újból a fedélzeten vagyok. A hajó egész éjszaka haladt, Saaremaatól nyugatra járhatunk. Az idő változatlanul enyhe és derült. Ennek ellenére mind odalent, mind a fedélzeten sok a tengeri beteg. Előttünk egy kisebb hajó (ez valószínűleg a „Hansa” nevű tengerészkadét oktatóhajó, fedélzetén 600 észt menekülttel). Hátramegyek a tatra, látom, hogy hajónkat az észt menekültekkel és német katonákkal telezsúfolt „Minden” követi. A konvoj két oldalán kíséretül egy-egy kisebb hadihajó.

Megéhezem, ezért ismét lemegyek. Anya és nagymama szendvicseket készít a magunkkal hozott élelemből. Öcsémmel később újra fölmegyünk a fedélzetre. Már dél körül jár, amikor a matrózok hirtelen fölkiáltanak, majd felugatnak a légvédelmi ágyúk. Tekintetemmel a mellettem álló matróz mutatóujját követem: a tenger fölött meglehetősen alacsonyan több repülőgépet látok közeledni. Az ágyúk fülsiketítő hangon tüzelnek, a kilőtt lövedékhüvelyek a fedélzetre hullanak vissza. Növekvő izgalommal, de minden pánik nélkül figyelem az eseményeket, mint amit úgysem tudok megváltoztatni vagy befolyásolni.

Ekkor pillantom meg egy felénk száguldó torpedó fodorcsíkját. Egyenesen a hajónk irányába tart, csakhogy a „Wartheland” a repülőgépek megjelenésekor teljes sebességre kapcsol, és keresztbe fordul, hogy elmosódjanak a körvonalai, mielőtt a fodrozódó nyíl keresztezné. A torpedó köztünk és a farvizünkön haladó „Minden” közt süvít el. A többi torpedó sem talál. Az elhárító tűz erősen zavarja a repülőket, nem tudnak kedvezőbb tüzelőállást fölvenni. (Később hallottuk, hogy az egyik torpedó, akár vízen megpattanó kő átugrotta a „Mindent”, leszakította a hajókéményt, majd a túloldalon visszazuhant a tengerbe. A „Minden” csak egy hajszállal kerülte el a telitalálatot.) Amikor a ropogás véget ér, többen is azt állítják, hogy négy repülőgép támadott, mások szerint viszont öt. Egy rémült utas tízről beszél, nyilván duplán látott. A torpedók számáról is megoszlanak a vélemények.

Amikor a repülőgépek visszatérnek, balról támadnak, a másik oldalról. – A torpedókat már ellőtték, most a fedélzeti fegyvereken a sor! – kiáltják a matrózok, és a civileket lezavarják a fedélzetről. Mi is lemegyünk. Fölülről pokoli zajt hallani, a „Wartheland” és a többi hajó elhárító tüzet nyitott. Utólag halljuk, hogy az egyik repülőgépet sikerült lelőniük, az a tengerbe zuhant. A mi hajónkat is több találat érte, áldozat azonban nincs. Annál több halott és sebesült van a „Mindenen”.

A gépek harmadszor nem térnek vissza, a legénység szerint túl vagyunk a veszélyes övezeten. A hátralevő út békésen telik el. A nappal nagy részét a hajó fedélzetén töltöm, minden eshetőségre készen mentőmellényt veszek föl. Ki tudja, nem találkozunk-e valahol egy orosz tengeralattjáróval, amelynek sikerült a Finn öböl záróvonalán keresztüljutnia. És mi van akkor, ha keresztüljutott? Hisz Finnország fegyverszünetet kötött. Az ónszínű tenger erősen hullámzik, a vízfelületen jól látni a szél keltette fehér tarajokat. Ez első tengeri utam. A hajó dülöng, a nyirkos szél olyan, mint az arcomra tapadó selyemkendő. Ismét elfog a tallinni induláskor tapasztalt izgalom. Fiatalos kalandvággyal élem meg mindezt, akárcsak Jack London vagy Robert Louis Stevenson regényhősei. Nem izgat, mi vár ránk.

Nagy menekülés vagy nagy kaland? Ez is, az is.

Gotenhafenbe, a lengyel Gdyniába szeptember 22-én, tizenötödik születésnapomon futunk be, reggeli 7-kor. A hajón 180 sebesült katona és 3500 menekült, ahogy később a Danzigi Német Haditengerészeti Hivatal naplójában olvasom: „22. 9. 44 / 07.00 / Gotenhafen / „Wartheland” eingelaufen mit 180 Verwundeten, 3500 Flüchtlingen, 300 ts Gepack.” A tallinni kikötőből való kihajózásunk óta két éjszakát és egy napot, összesen 35 órát töltöttünk a tengeren.

A „Wartheland” rövidesen kiköt. A sebesülteket hordágyon kiviszik vagy kisegítik, a nagyobb csomagokat is daruval emelik ki a rakpartra. Végül mi is leóvatoskodunk a hajólépcsőn. A rakparton rengeteg ember, csupa civil észt, valamennyi a bátyját vagy a bőröndjét keresi. Végre megtaláljuk a sajátunkat, rájuk telepszünk, vagy a földre ülünk, várjuk, hogy történjék valami. Nincs hova mennünk. Hjalmar Mäe és az egyenruhás Litzmann a menekültek közt ácsorog, beszélget velük. Egyenruhás német nők kínálják levessel és pótkávéval a menekülteket.

Bennünket egy menekült- és tranzittáborban helyeznek el Gotenhafen külvárosában. Rendes ételt és hálóhelyet kapunk. A többiek lepihennek vagy töprengenek, én meg akarom nézni a várost. A germán kultikus romantika jegyében „gót kikötővé” átkeresztelt lengyel Gdynia a háború előtt Lengyelország egyetlen tengeri kijárata volt. A nagyrészt az 1930-as években épült város új és mégis felemás hatást gyakorol rám egyenes utcáival és hatalmas kikötői létesítményeivel. A lengyeleket elűzték, az utcákon döntően német szót hallani. Most észtet és lettet is, mert a Baltikumból több ezer menekült érkezett hajóval a gotenhafeni kikötőbe.

Másnap érkeznek a táborba azok, akiket az elsüllyedt „Moeróról” sikerült kimenteni. Sokan német tengerészruhát viselnek, ezt a mentőhajó fedélzetén kapták, mások felöltő és zakó helyett katonai takarót kanyarítottak a vállukra. Sok történet kering az iszonyú katasztrófáról, amely a Tallinnból egy nappal később indult hajót érte. Csak most, utólag fog el a rémület – hiszen a torpedó alig száz méterrel került el bennünket. Remegni kezd a vállam, mintha nekem is takaróra volna szükségem.

Úgy döntök, kihasználom az alkalmat, és megnézem a közeli Danzigot, lengyel nevén Gdanskot, a háború előtti szabad várost. Vonattal utazom oda. A vonat a híres üdülőhelyen, Sopotban is megáll. Danzig, az ódon Hanza-város viszonylag ép, és meglehetősen nagyvárosiasan hat városközpontjának gótikus lakóházaival, csapott, piros tetőivel, szemrevaló, új épületeivel. A legnagyobb város – lakóinak száma akkor kétszerese volt Tallinnénak –, ahol eddigi életem során megfordultam. És az is marad, míg a következő év tavasza Prágába nem repít. A kis Oskarral, a danzigi bádogdobossal, sajnos, nem sikerült találkoznom.

A legtöbb menekültnek már megvan a németországi célállomása – rokonaik vannak, esetleg észt vagy német ismerőseik. Vagy legalább céljuk, egy vonzó városka – mondjuk a svájci vagy a dán határ közelében. Nekünk azonban nincsenek kapcsolataink, a keresésbe pedig anya három rá szorulóval nem mer belevágni. Meg kell várnunk, míg a németek kezdenek velünk valamit.

Szerencsére Németországban minden jól szervezett, az észt menekültek iránt pedig korrektek, gyakran kifejezetten barátságosak. Csaknem mindenki tudja, hogy észt katonák is harcolnak a keleti fronton. Két nap múlva Gotenhafenből az Odera menti Frankfurtba, egy másik tranzittáborba telepítenek át bennünket. Az új tábor iszonyú hely – mindenütt rideg, kétszintes priccsekkel fölszerelt barakkok, matrac helyett zsákok, a barakk közepén egy asztal és néhány fapad, vaskályha, azon lehet vizet forralni. Enni híg levest és egy darab kenyeret adnak. Szerencsénkre még van valamennyi az otthonról hozott élelmiszerből. Az éjszakai poloskainváziónak a priccsek fölé helyezett esernyőkkel próbálunk gátat vetni, mert a poloskák a mennyezetről potyognak le ránk. Én és az öcsém még nem láttunk poloskát, most itt az alkalom. Azt mondják, korábban Vlaszov orosz tábornok katonái laktak a barakkokban. De csak néhány éjszakát kell kibírnunk. A táborból csoportosan irányítják új munka- és lakóhelyre a menekülteket.

A mi családunk ötven észt és lett társaságában a Szudétaföldre kerül, egy Zwickau nevű kisvárosba, ahol anya és én egy ejtőernyőgyárban kapunk munkát. 1945 áprilisában az oroszok közeledtével innen is tovább kell menekülnünk, Csehországon – Prágán és Pilzenen keresztül – Nyugatra, a Patton amerikai tábornok 3. hadserege által megszállt területre. De ez már egy másik történet.

(Jávorszky Béla fordítása)

_JEGYZETEK

Siim Kallas (sz. 1948, Tallinn) észt politikus és pénzügyi szakember. 1989–91 a Szakszervezeti Tanács elnöke, 1991–94 a Nemzeti Bank elnöke, 1995–96 külügyminiszter, 1999 pénzügyminiszter, 2000–2004 min. elnök. 2004– az EU Bizottság észt tagja.

Kaitseliit és Omakaitse polgárőrség a két világháború között Észtországban.

Henrik Visnapuu (1890–1951) észt klasszikus költő. 1944-ben Nyugatra menekült, előbb Ausztriában és Nyugat-Németországban, később az Egyesült Államokban élt.

Friedeberg Tuglas (1886–1971) észt klasszikus prózaíró.

Artur Adson (1889–1977) költő, drámaíró, színházi kritikus, Marie Under férje. Svédországban halt meg.

Marie Under (1883–1980) a XX. századi észt líra legnagyobb alakja. Svédországban halt meg.

Jaan Kross (sz. 1920) világhírű észt költő és prózaíró. Legjelentősebb regénye, A cár őrültje 1978-ban jelent meg.

Paul Keres (1916–1975) világhírű észt sakknagymester.

Kirsti Merilaas (1913–1986) észt költőnő. 1955-ig nem publikálhatott.

August Sang (1914–1969) költő, Kirsi Merilaas férje.

Bernard Kangro (1910–1994) író, szerkesztő, könyvkiadó. Lundben élt, ott is halt meg.

Otto Tief (1889–1976) Jüri Uluots megbízásából az utolsó észt min. elnök. 1944-ben a szovjet megszállók letartóztatták, 10 évre ítélték (Szibériában és Kazahsztánban raboskodott), később Észtországban, Ukrajnában élt, a lettországi Ainaiban halt meg. 1993-ban a tallinni Erdei temetőben újratemették.

Konstantin Päts (1874–1956) közt. elnök.

Johan Laidoner (1884–1953) tábornok, hadsereg-főparancsnok.

Hjalmar Mäe (1901–1978) észt politikus, a „vapszi puccskísérletben” való részvételért 1935-ben 20 évi börtönre ítélték. 1938-ban szabadult, 1941–44 a német megszállás idején az ún. Észt Önkormányzat vezetője. A háború után Ausztriában élt, Grazban halt meg.

Karl Litzmann német tábornok, Lohse rigai német főmegbízott tallinni képviselője.

Noarootsi svéd többségű járás Észtország nyugati partvidékén.

Pehr Evind Svinhufvud (1861–1944) finn köztársasági elnök.