Veres Péter és fia

Veres István: Apám mellett, apám helyett. (II. bővített kiadás.)

„Nem vagyok író, e kis könyvecskével mégis eleget tettem annak a lelki, szellemi kényszernek, amely írásra késztetett” – írja a szerző, közölvén az olvasóval, hogy az 1970. április 16-án elhunyt Veres Péter író fia és gyermeki kötelességének érzi, hogy felidézze apja életét, úgy ahogyan arra maga és a család más tagjai emlékeznek.

Dicséretes gondolat és szándék. Csak fájlalhatjuk, hogy a magyar irodalom sok más jeles alakjainak gyermekei erre nem gondoltak, és hiányzik róluk sok fontos vagy érdekes adat, emlék, megfigyelés, amelyről csak a közvetlen családtagok tudhattak és vallhattak. A magyar irodalom iránt érdeklődő olvasók hálásak lehetnek azoknak az írógyerekeknek és más családtagoknak, kik felidézték híressé lett apjuk vagy rokonuk családi életét. Németh László lányai és más rokonai például e tekintetben már eddig is hiányt pótló és jelentős munkát végeztek.

Veres Péter öt gyermeke, három fia és két lánya közül az 1924-ben született István az, aki a családi emlékek megőrzését és megírását feladatának és életcéljának tekintette. Családi emlékeit 1994-ben megjelent könyvében idézte fel. A mostani második kiadás ennek pontosított és kiegészített szövege. A kiegészítés nagyrészt a Veres Péterrel foglalkozó levelezést, emlékezéseket és egyéb dokumentumokat tartalmaz.

Erről szólva nem hallgathatom el, hogy Veres Pétert, feleségét és István fiát régóta ismertem, illetve ismerem. Az író iránti érdeklődésem gimnazista koromban kezdődött, amikor 1937-ben megvettem és elolvastam önéletrajzát tartalmazó Számadás című könyvét, egyetemista koromban majd minden elérhető írását, eljártam előadásaira, a Széchenyi Szövetség kulturális alelnökeként a magunk körébe is meghívtam, majd a háború után csatlakoztam a vezetése alatt álló Nemzeti Parasztpárthoz és ennek budapesti VI. kerületi titkáraként megszerveztem előadását és vitaestjét a Podmaniczky utcai párthelyiségünkben a kommunista Lukács Györggyel és a kisgazdapárti Vatai Lászlóval. Az első sorban a mindenki által kedvesen csak Julcsa néninek nevezett felesége mellett ültem, és amikor megkérdeztem, hogyan tetszett Péter bácsi előadása azt válaszolta: „Kedves fiam, azt hiszi, értem én, amit a Péter itt beszél”. Hadd tegyem még hozzá, hogy amikor már emigrációban az Új Látóhatárban, 1967 januárjában hetvenedik születésnapján Kovács Imre köszöntötte, én pedig levélben a szerkesztőség nevében az üdvözlésen kívül írást is kértem tőle, ezt máig is őrzött két levelezőlapon kedvesen elhárította azzal, hogy majdan sor kerülhet arra is. Három év múlva haláláról értesültünk.

Veres Istvánnal 1946-ban ismerkedtem meg. Mind a ketten akkor a parasztpárt ifjúsági szervezetében, a Népi Ifjúsági Szövetségben működtünk. Arra már nem emlékszem, milyen tisztsége volt, én akkor a szövetség nagybudapesti titkára voltam. Beszéltünk az ő magánéletéről is. Nem tudom, hogy akkor vagy később mesélte: amikor kitanulta az asztalosmesterséget, a jövőjéről beszélgetve apja azt mondta neki, hogy keressen magának egy jó mesterembert, és menjen dolgozni annak műhelyébe. Így is lett. Elcsodálkoztam, mondtam is neki, lám, ez a különbség a te apád és más akkori pártvezetők között. Például a kisgazdapárti Tildy Zoltán és a szociáldemokrata Szakasits Árpád nem mulasztotta el, hogy fiait, családtagjait jó állásokba helyezze el.

A szerző röviden felidézi szülővárosa, Balmazújváros történetét, megemlítve, hogy a tatárjárás előtt egyszerűen Balmaznak nevezték. A múlt század elején lakóinak mintegy nyolcvan százaléka református volt, nagyrészt földtelen, nincstelen családok, napszámosok, valamint törpebirtokosok. A 45000 katasztrális hold határból 35500 hold a Semsey grófok tulajdona volt. Ennek nagy része eladósodás következtében bérlők (magánosok, bankok) kezébe került. A földnélküli parasztok a grófi és bérlői birtokokon cselédek voltak vagy idénymunkások, napszámosok napi 80 fillér munkabérrel (legtöbbször nyomorúságos lakásokkal) és gyakran elfoglaltság, kereset nélkül. Gyakori volt, nemcsak az iparban, de a mezőgazdaságban is a munkanélküliség, amely feszültté tette a politikai légkört, gyakran került sor sztrájkokra és tüntetésekre. Veres István másodikos elemista volt, amikor 1932. április elején, tüntetés alkalmával egy embert megöltek, többen rendőri kardlapozás folytán megsebesültek. Balmazújvárosban erős volt, jól működött az agrárszocialista mozgalom, amelyben apja igen aktív szerepet játszott, támogatta társait, ellenszolgáltatás nélkül segített kérvényeket írni, adás-vételi szerződéseket és más iratokat megfogalmazni.

Erre az időre esett írói munkásságának elindulása. Kezdettől fogva sokat olvasott, minden nyomtatott szöveget, amely a kezébe került. Az elején nagyrészt a balmazújvárosi munkáskörben fellelhető könyveket, folyóiratokat, újságokat. Szaporodó olvasmányaiból sokat tanult, igyekezvén pótolni, amit elemi iskolában nem tanulhatott meg. Aztán írni is kezdett. A húszas évek végétől kezdődően már rendszeresen jelentek meg a sajtóban (főként baloldali lapokban és folyóiratokban) cikkei, vele készített interjúk, vitás kérdésekben kifejtett nézetei.

Veres István felidézi a család kialakulását, gyarapodását, anyagi helyzetének változásait. Apja és anyja 1919-ben házasodott össze. 1920-ban megszületett az első fiú, 1928-ig további négy gyerek, váltakozva lány vagy fiú, összesen tehát három fiú és két lány. A családban élt apjának özvegy édesanyja is, tehát a családfőnek nyolc emberről kellett gondoskodnia, ami a húszas és harmincas évek viszonyai között nem volt könnyű feladat. Veres Péter meglehetősen fiatalon kezdett el dolgozni vasúti pályamunkásként, aztán katona lett, majd a frontra vitték, hadifogoly is volt rövid ideig. Visszatérve a polgári életbe mezőgazdasági napszámosként dolgozott 1932-ig. Keresetéből a család nem tudván megélni, a ház kertjében zöldséget és virágot termelt, amit egyfelől saját élelmezésükre használtak, másfelől a heti piacon adtak el magokat és vágott virágokat.

A családi viszonyok leírásából arról is értesülünk, hogy Veresék kezdetben a Kadarcs utca 6. számú házban laktak, egy vályogból épült házban, amely 20 négyzetméteres szobából, később kamra célját is szolgáló 10 négyzetméter nagyságú kisebb szobából, 10 négyzetméteres konyhának is használt szabad (füstös) kéményű pitvarból állt. A házhoz tartozott még az istálló két-három tehénnek, terménytároló, valamint sertés- és tyúkól. 1929 végén Veres Péter önálló ingatlanhoz jutott. Ugyanabban az utcában egy szembenálló nagyobb házat vásárolt. Az előzőhöz hasonlóan ez is vályogból épült, de tetején már cseréptető volt. Anyagilag is gyarapodott. Kisbirtokos lett. Tíz katasztrális hold saját földre és hat hold bérletre tett szert. István fia szerint, mint írja, mintaszerűen gazdálkodott, az emberek elismeréssel nyugtázták a család szorgalmát és munkáját. A gazdálkodásban ugyanis az egész család részt vett.

Ami a Veres-gyerekek iskoláztatását illeti, a szerző megjegyzi, hogy apja „különös, mondhatnám konzervatív álláspontot képviselt. Ő ugyanis nem akart egyetlen gyermekéből sem urat, »nadrágos« embert csinálni.” Veres István ennek magyarázatára nem tér ki, de feltehetően az lehetett, hogy ő fiai és leányai iskoláskorában még erősen osztályszempontok alapján ítélt meg dolgokat, és a nemzetben, a magyar társadalom jövőjében, az ország sorsában való gondolkodás még nem befolyásolta annyira, mint a későbbi évtizedekben. Akkor már – mint olvasható fia könyvében – gyakran szorgalmazta és segítette tehetséges paraszt (és munkás) gyerekek iskoláztatását, hogy legyen „néphez hű értelmiség”.

A szerző szerint Veres Péter gyerekei nehéz körülmények ellenére is az átlagosnál jobb tanulók voltak. Mégsem jutottak tovább az eleminél. Csak Pista (a szerző) végezte el a négy osztályos polgári iskolát, amely valamivel alacsonyabb szintű volt, mint a középiskolák (gimnáziumok, reálgimnáziumok, reáliskolák). A Veres-gyerekek nagyrészt a kis családi gazdaságban dolgoztak, cselédmunkát végezve. A legidősebb gyerek, az apja nevét örökölt (ifjú) Péter 16 éves korában szívbetegséget kapott, ezért nehéz paraszti munka helyett szíjgyártó mesterséget tanult. Valamit örökölt apja tehetségéből, a harmincas évek közepén (Gerei Péter írói álnéven) számos verse jelent meg a Népszavában. Később kisregényt, tanulmányokat, apjáról szóló emlékezéseket írt. Hosszú ideig (szerzői névként anyja családi nevét használva) mint Nádasdi Péter újságíróként dolgozott. A két lány, Julianna és Margit, férjhez ment, négy, illetve öt gyerekük volt. A legfiatalabb fiú, Sándor 1944 őszén súlyos baleset következtében meghalt.

Könyvünk szerzője, István jeles átlaggal végezte a polgári iskolát. Mint kedvezményben részesülő szegény diáknak havi két pengő tandíjat kellett fizetnie. A polgári után már nem tanulhatott tovább, bár anyja azt akarta, hogy tanítóképzőbe menjen, és tanító legyen. Apja ezért nem igen lelkesedett, szívesebben vette volna, ha dolgozni megy valami szakmát tanulni. 1939 őszén közölte vele, hogy van Budapesten egy műbútorasztalos ismerőse, aki szívesen felvenné tanulónak. Azt ajánlotta, menjen iparosnak, mert – mint mondta – „nincs annyi földje ahhoz, hogy parasztként alakíthassam a jövőmet”. István ezt tudomásul vette, és 1939. november elején elment a fővárosba asztalos mesterséget tanulni. Jól megállta a helyét, de bútor vagy faanyagszállítás közben – írja – „a velem szembejövő diáksapkás fiatalok láttán nemcsak elszorult a torkom, de gyakran a könnyeim is megindultak”. Aztán hozzáfűzi, hogy „nemcsak a gyakorlati munka ment jól, hanem a tanonciskolában elért eredményeimre sem lehetett panaszom”.

Apjáról szólva a szerző megemlíti, hogy főleg 1938-ig elég gyakran zaklatták az őt állandó megfigyelésben tartó csendőrök. 1937. március 24-én a helyi csendőrőrsre vitték, összes könyveit, folyóiratokat, leveleket zsákokba rakva szekéren elszállították. Budapesti detektívek, a helyi csendőrökkel együtt, három napig vallatták. Az utóbbiak kínozták is. A vizsgálat feljelentésre történt. Arról nem értesülünk, hogy ki vagy kik jelentették fel. A detektívek semmi terhelőt nem találtak. El is mentek, a lefoglalt könyvek, kéziratok és levelek visszakerültek, de a csendőri megfigyelés folytatódott. Postáját az őrsön felbontották, és elolvasták. Ekkor kezdett el levelezőlapokon levelezni, hogy lássák, nincs titkolnivalója. A levelezőlap-írást élete végéig folytatta. Az ügy bíróság elé is került, lefolyt a tárgyalás, amelynek eredményeként már nem bántották, a csendőröket áthelyezték. A háború alatt többször 3–4 hónapos munkaszolgálatra hívták be, 1939-ben a kárpátaljai Rahón, 1940-ben a Pest megyei Ikladon, 1944-ben Hajdúnánáson szolgált. Többször vádolták kommunista párttagsággal. Sose volt. Ez fia szerint dokumentumokkal igazolható. 1922-ben részt vett a szociáldemokrata párt helyi szervezetének megalakításában. 1945-ig tagja volt. A végén csak papíron, mert 1939-től már, illegalitásban ugyan, de létezett a parasztpárt, és annak 1945 elején ő lett az elnöke.

Fia is említi, ami köztudomású volt, hogy sokat olvasott. Ezt nemcsak a családi és baráti köre emlegette, de írásaiban maga is tanúságot tett róla, és munkássága is igazolja. Élete utolsó szakaszában kötetnyi beszámolókat írt olvasmányairól és olvasói élményeiről. István fia szerint jó kedélyű és barátságos ember volt. Ezt egyébként mások is igazolták, akik ismerték, és gyakran lehettek együtt vele. Én is tapasztaltam, hogy parasztok körében milyen tiszteletnek és szeretetnek örvendett. Amikor 1947 nyarán a választások előtt vagy tíz napig Szabolcs megyében jártam, többször hallottam, hogy választási gyűlések előtt olykor órá-kat töltöttek az emberek a főtéren, vagy a piactéren várakozva rá, mert a városokat és falvakat járva, naponta több gyűlést tartva, nem mindig érkezhetett pontosan a gyűlések kezdetére. (Ez az érdeklődés és rokonszenv azonban nem mindig tükröződött a választási eredményekben.)

Fia említi, hogy Veres Péter olvasói szenvedélye a családra is átragadt. Felesége, Julcsa néni főleg férje szépirodalmi munkáit olvasta. István is buzgó olvasója volt, de nemcsak az ő műveit, hanem könyvtárának egyéb érdekes és értékes darabjait is gyakran leemelte a polcokról Sokat tanult a családi könyvtár kincseiből. Ennek is betudható, hogy iskoláit mindig jeles eredménnyel végezte. A család tekintettel volt az apa fontos munkájára, és sose zavarta. Egyébként ha elfáradt, az olvasást vagy írást abbahagyta, fél órát, egy órát sétált, aztán folytatta a munkát. Arról is értesülhetünk, hogy gyerekeit fizikailag sohasem bántotta, vagyis nem verte, még csak nem is nagyon dorgálta. Veres István emlékezéseiből egy nyugodt, békés, elégedett, egymást tisztelő és szerető emberekből álló családi közösség képe jelenik meg előttünk.

Fiatalkori emlékeit felidézve Veres István azt írja apjáról, hogy „amikor fizikai munkát nem végzett, általában írt és olvasott, vagy vendégeivel beszélgetett. Gyakran előfordult, hogy kapálás, aratás vagy termény-betakarítás időszakában a déli pihenő időben jegyzetelt. Ugyanezt tette idősebb korában séta közben, sőt Anyám többször említette, hogy álmából felébredve is. Ezek a jegyzetek, vázlatok gyakran anyagot adtak cikkek, tanulmányok, elbeszélések és regények írásához, illetőleg folytatásához. Anyám többször szóvá tette, hogy alvásból miért kel fel. Erre Apám válasza az volt: ha nem jegyzem le, ezek a gondolatok soha többé nem vagy nem úgy jelennek meg. Nyilvánvalóan ebben is, mint sok minden másban, igaza volt. Hagyatékában százával találhatók rövidebb-hosszabb jegyzetek és vázlatok.”

A maga személyes történetéről szólva a szerző közli, hogy egy tanárának feltűnt, milyen kiválóan rajzol. Ezért beajánlotta a Blaha Lujza tér és a Népszínház utca sarkán lévő Technológiai Intézetbe, hogy iparművészetet tanuljon. A terv kudarcot vallott. Nem sikerült, mert – mint írja – a háború közbeszólt. 1943. február 1-jén kitűnő eredménnyel letette az asztalossegédi vizsgát. Büszkén közli, hogy megállta a helyét. A háború lehetetlenné tette különböző tervei megvalósulását. A fokozódó budapesti bombázások miatt apja 1944 nyarán hazahívta. Balmazújvárosban nyomban állást kapott mint műbútorasztalos egy helybeli asztalosmesternél. Kitűnő munkát végzett, és mindenki meg volt elégedve vele.

Könyvében részletesen beszámol apja részvételéről az 1942-es lillafüredi írótalálkozón, amelyet a kormány azért rendezett, hogy az írókat a háborúban való részvétel szükségességéről meggyőzze. Veres Péter is meghívást kapott. Fel is szólalt. Fia közli beszéde teljes szövegét, amely nem igen elégíthette ki a szervezők várakozását, mert az alkotók feladatáról és küldetéséről szólva azt hangsúlyozta, hogy „az író hadszíntere a lélek, s ez néha csak vereségben tárul ki igazán”. Az írók tennivalóit említve kifejtette, hogy szerepük „nem a múló napi szempontok szolgálata, hanem az, hogy hatoljunk be műveinkkel és emberi valónkkal a közösség mélyébe… ősi ösztöneinkbe és itt erősítsük meg a magyarságot”. A kormány nem ezt várta az íróktól, a konferencia szükségszerűen eredmény nélkül zárult.

Veres Péter ott volt az 1943-as híres balatonszárszói konferencián is. Záróbeszédében a többi között a mit kellene tennünk kérdésre válaszolva kijelentette: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll. Megmaradni. Ahogy lehet.”

A szerző a háború végét, a szovjet hadsereg megjelenését és ennek közvetlen következményeit, beleértve a szovjet katonák minősíthetetlen viselkedését, szülővárosában élte át. Ezt megelőzően megszökött a nyugat felé irányított levente alakulatától, és hazajutott. Ezzel egy időben apja is visszatért a hajdúnánási munkaszolgálatból, de hamarosan harci szünetet kihasználva egy reggel családjától elköszönt, és Budapestre távozott, ahonnan már csak 1945 februárjában jelentkezett ismét.

Ennek és a következő hónapok balmazújvárosi történetének felidézése, leírása forrásértékű, mivel a szerző apja erről nem igen közölt részleteket. Veres István aprólékosan és pontosan beszámol, mi ment végbe a városban azután, hogy a szovjet katonák birtokába került. 1944. október 18-án kezdődött a város elfoglalására indított harc. Ez négy napig, október 22-éig tartott. A szerző szerint „hosszú és kínos hetek, hónapok vártak a népre, súlyos megpróbáltatások egyes emberekre, valamint családokra. Ez alól mi sem voltunk kivételek.” A hosszan tartó katonai felvonulás alatt „számtalan szökött szovjet katona még december végén is garázdálkodásával tartotta félelemben egy-egy környék lakóit”. A szovjet alakulatok megjelenése után megkezdődött a 16 éven felüli fiúk és a felnőtt férfiak kötelező jelentkezése közmunkára ásóval és lapáttal. István sem volt kivétel. Ez időben történt a szerző Sándor nevű öccsének halála. Robbanás okozta halálos baleset vitte a sírba.

Igaz emberségről és a megbocsátásra való készségről tanúskodik a szerző beszámolója néhány felkutatott csendőr esetéről. Akik kézre kerítették őket, Veres Péter fiatal tisztelői kíváncsiak voltak a véleményére. Noha csak rossz emlékei lehettek az előkerült csendőrökről, azt mondta: „hagyjátok élni őket”. Így megmenekültek a felelősségre vonástól. A lakosság félelemben élt. A háború végének örült, de békesség és megnyugvás nem tudott úrrá lenni, nagyrészt a szovjet katonák garázdálkodása miatt. A Veres család is szenvedett tőle. A szerző két unokatestvérét az utcáról vitték el, bátyja német származású feleségét csak négyhónapos kislánya iránti könyörület mentette meg. Sokakat rövidebb-hosszabb időre elhurcoltak. A szerző információi szerint „a GPU Balmazújvárosra már kész listával érkezett, de hogy azt hol állították össze, azt nem tudom”. A megszállók viselkedése – írja – „sokáig sokkos állapotba hozta a falu lakosságát, és úgy tűnt, a nép teljes passzivitásba vonul”. Ez mégsem következett be, mert az 1945-ös választás „a megfélemlített és meggyötört nép politikai és társadalmi ébredését hozta magával. A Rákosi- és a Kádár-rendszer alatt a deportálásról szigorúan hallgatni kellett.”

Megtudjuk, hogyan alakult a család élete azután, hogy az apa visszatért, bekapcsolódott a politikai életbe, nemzetgyűlési képviselő lett, átvette a Nemzeti Parasztpárt irányítását, és a nép is megnyugodott valamennyire. A szerző bekapcsolódott a parasztpárti fiatalok szervezetébe, a Népi Ifjúsági Szövetségbe. A család 1946 tavaszán felköltözött Budapestre. Új otthonát a főváros melletti Békásmegyeren rendezte be, házzal, kerttel, apró paraszti gazdasággal. A szerző hamarosan ismét tanulni kezdett, elvégezte a gimnáziumot, érettségizett, majd tisztviselőként elhelyezkedett a Terményforgalmi Egyesülésnél Az egyetemet is elkezdte, de különböző okok miatt abbahagyta. Szabad idejét a politika vette igénybe, részt vett a parasztpárti és az ifjúsági eseményekben, gyakran járt, olykor apjával, az ország különböző részeibe, és közelről figyelhette meg, hogyan alakul a politikai közélet, nemkülönben a nép sorsa, az ország állapota. Színes és fordulatos leírásából kirajzolódnak a korabeli Magyarország és benne a parasztság mind szürkébbé váló mindennapjai. Részletesen leírja Veres Péter miniszterségét, majd a belpolitikai helyzet vészes romlását, az apja elleni ármányokat, A paraszti jövendő című könyve körüli vitát, a miniszterségről való lemondását, majd a parasztpárt vége utáni visszavonulását a politikától.

Veres István terjedelmes fejezetekben eleveníti fel apja írói és írószövetségi elnöki működését, az 1956-os forradalom lelkes üdvözlését, a parasztpárt Petőfi Párt néven történt feltámasztását, a forradalom leverését, majd az azt követő eseményeket. Forrásértékű az utolsó hetek és napok leírása. Hiteles beszámolót kapunk betegségéről, előzékenynek, illőnek és emberségesnek nem igen nevezhető kórházi kezeléséről, majd 1970. április 16-án bekövetkezett haláláról, a Kerepesi temetőben tartott szertartásról és azon Illyés Gyula által elmondott, „Lángelmét temetünk” kezdetű híres gyászbeszédről, közölve annak teljes szövegét.

A könyv záró fejezeteiben a szerző még szól a maga életének további alakulásáról, apja szellemi utóéletéről, a temetői síremlék leleplezéséről (amelyen anyja azt mondta: „most temettük el igazán Pétert”), a család további sorsáról (anyja, Julcsa néni 1978. február 2-án halt meg), valamint terjedelmes fejezetben közzéteszi teljes egészükben azokat a leveleket és más írott válaszokat, amelyekben apjáról megjelent cikkekre és nyilatkozatokra reagált, tévedéseket korrigálva, hamis beállításokat helyreigazítva, rosszindulatú vádakat, gyanúsításokat visszautasítva, tárgyilagosságot sürgetve. Tiszteletre méltó törekvés az igazság érdekében.

Az apjáról valló és családja életét felelevenítő szerző könyve tanulságos, színes és élvezetes olvasmány. Sok életrajzi aprósággal gazdagítja Veres Péterről eddig rajzolt és a köztudatban élő képet. A szöveg világos és áttetsző, homályoktól és félreérthetőségektől mentes. Egy fiú szolgálata és hódolata nagynevű apjának.

BORBÁNDI GYULA

Parasztok és zsidók

Andrei Oisteanu: A képzeletbeli zsidó; Závada Pál: A fényképész utókora

Két könyvről is írok ezzel a címmel, bár látszólag nem sok fűzi őket össze: az egyik szerzője román, Andrei Oisteanu, aki A képzeletbeli zsidó a román (és a kelet-közép-európai) kultúrában címmel adott ki „imagológiai” tanulmányt, mely (magyarra fordította Hadházy Zsuzsa) a kolozsvári Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg 2005-ben. A másik, néhány hónapja megjelent kötet szerzője magyar, Závada Pál, aki A fényképész utókora címmel írt regényt, melyet a Magvető könyvkiadó gondozott. Mindkét kötet, bár műfajuk eltérő, a közép-európai „zsidókérdést” járja körül, az első a legrégebbi múltból haladva a jelen felé, a másik pedig úgy, ahogy az a holocaust után még mindig felvetődik a közép-európai értelmiségiek számára. Az első óriási mennyiségű forrásból merítve ás le a gyökerekig, és azt a népi és vallásos, jellemzően paraszti eredetű hiedelemvilágot rekonstruálja, mely lehetővé tette, hogy a XX. század első felében egyes politikai pártok és mozgalmak sikerrel manipulálják a közvélemény, és előkészítsék az újkori európai történelem hihetetlen kollektív tragédiáját. A második munka öntörvényű fikciónak tételezi magát, s bár jó néhány alakja azonosítható, a szerző nem vesződik a messzire vezető okok boncolgatásával, hanem felveti a politikai párttá szerveződő népi mozgalom, illetve egyes „parasztpolitikusok” felelősségét a történtekért, s mintegy a katasztrofális végkifejlet perspektívájából láttatja magyar társadalmat 1942-től a nyolcvanas évekig.

Tisztában vagyok vele, hogy már csak az eltérő műfajok miatt is nehéz összevetni a két munkát. Míg egy tanulmányon számon kérhetők az állításai, s a benne közölt adatoknak, illetve megállapodásoknak meg kell felelniük a valóságnak, addig egy irodalmi műalkotást nem lehet ezzel a mércével mérni. Závada munkájában azonban számos olyan történeti és narratív jellegű megállapítás szerepel, melyet történeti kritikával lehet illetni, mert jócskán túlmegy az egyes szereplők jellemének ábrázolásán; joggal tarthatjuk tehát A fényképész utókorát esszéregénynek, mely ha jól meggondoljuk, műfaját tekintve nem is esik olyan messze egy nagyszabású „imagológiai” tanulmánytól.

1.

Mi az etnikai „imagológia”? Némi töprengés után beugrik, hogy a latin imago (ang–fr: image), magyar kép jelentésű szóból képzett társadalomtudomány, mely rokonságban áll a szociálpszichológiával, a néprajzzal és a kulturális antropológiával. Új nevű, de meglehetősen régi keletű diszciplína, hiszen már az ókorban sokat írtak, például Hésziodosz és Hérodotosz, olyan népekről, amelyekről csak hírből hallottak, de nem ismertek közelebbről. Oisteanu négy irányból közelít tárgyához, a „képzeletbeli zsidóhoz”. Egyrészt időbeli összehasonlítással él, melynek révén megpróbálja felmérni, miként fejlődtek az idők során a közhelyek és a legendák motívumai. Elvégzi a térbeli összehasonlítást, azaz geokulturális összefüggésben vizsgálja, hogy a hagyományos román kultúrában szereplő zsidó miben hasonlít, és miben különbözik más közép-európai népek (németek, magyarok, lengyelek, ukránok stb.) képzeletében élő alaktól. Etnikai összehasonlításhoz folyamodik, s ennek során azt vizsgálja, hogy a román kultúrában megjelenő zsidókép mennyiben tér el a többi „idegen” (magyar, német, cigány, török stb.) képmásától. Végül kulturális összehasonlítást is végez, s elemzi, hogy a „népi antiszemitizmus” milyen elemeit vette át a az „intellektuális antiszemitizmus” a XIX–XX. században, s egyes mentális közhelyei miként vándoroltak egyik kulturális környezetből a másikba.

Tiszteletre méltó, ambiciózus elhatározás a szerző részéről, s még csak nem is előzmény nélküli. 1936-ban tűzte ki célul a kiváló román szociológus, Dimitrie Gusti, a bukaresti iskola vezetője egy tanulmány készítését a román falvak „vallási közösségeiről”. Bár munkatársainak a kutatásokat nem volt idejük elvégezni, a kérdések, melyekre választ szerettek volna kapni a népi adatközlőktől, fennmaradtak. Ezek közül néhányat Ositeanu is idéz, hiszen lényegében ezek nyomán indult el ő is: „Mi a véleménye az idegenekről? A zsidókról, cigányokról stb. Van-e ezeknek hatalma bizonyos rejtett erők fölött? Gyakori-e egyik hitről a másikra való áttérés? Tömeges-e az áttérés vagy egyéni? Emberi testet öltött-e az ördög a zsidóban, a cigányban stb.? Meg kellene-e erőszakkal keresztelni a nem keresztényeket? Miért? Mi a véleménye a többi vallásról és felekezetről? Hogy vannak azok megszervezve? Mi a megítélése az áttérteknek? Megkapják-e majd büntetésüket a pogányok, akik nem ismerik a szent keresztény törvényt? A népek hierarchiája. A cigány, a zsidó, a magyar, a román stb. Mi a magyarázata a nemzeti tulajdonságoknak?”

Az út, melyen Andrei Oisteanu Gusti nyomán elindult, alapvető fontosságú a közép-európai térség XX. századi történel-mének megértése szempontjából. Abban ugyanis többé-kevésbé konszenzus alakult ki a történészek között, hogy a hitleri nemzetiszocializmus politikai nyomása és ideológiai manipulációja aktivizálta az egyes közép-európai népek mélyen gyökerező zsidóellenes érzéseit, ami a második világháború viszonyai közepette a hatmillió kelet-európai zsidó kiirtásához vezetett a holocaust alatt. Ez tette lehetővé a háborúban győztes és a térségbe benyomuló Szovjetuniónak, hogy kísérletet tegyen a felmérhetetlen pusztítással járó kommunizmus megvalósítására: előzőleg ugyanis a legpolgárosultabb rétegek megsemmisültek, a túlélő zsidók jó része pedig a múlt megismétlődésétől félve és biztonsági garanciát remélve csatlakozott a kommunistákhoz, vagy legalábbis szimpatizált velük.

De milyen forrásokból táplálkoztak a térség valamennyi népére jellemző zsidóellenes előítéletek? Mi volt az oka a politikai mozgalmakat és vezéreiket magasba röpítő „népi antiszemitizmus” kialakulásának, mely egyaránt jellemző volt a román, a magyar, a lengyel vagy az osztrák falvakra, kisvárosokra (sőt, az osztrák fővárosra, Bécsre is, ahonnan Hitler magával hozta), s amely válságos helyzetekben már a második világháború kitörése előtt is visszatérő gyűlöletkitörésekhez és képtelen vádaskodásokhoz és erőszakhoz vezetett? Ebben a problémában rejlik a holocaust okainak és az érte viselt felelősségnek a kulcsa. S mert ez a kérdés kutatóként személyesen is foglalkoztat, érthető örömmel fogadtam Oisteanu izgalmas könyvét, mely a nemzetközi öszszehasonlítást nyújtva a zsidókról kialakult fizikai portrétól a szakmai portrén keresztül eljut az erkölcsi és szellemi portrén át a mitikus és mágikus arcképig, majd a vallási portréig is.

Oisteanu a maga „imagológiai” megközelítésébe ágyazva tömérdek új ismeretet közöl a román antiszemitizmus régebbi múltjáról, bár közelebbről megvizsgálhatta volna a Vasgárda sajtóját, és alaposabban bemutathatta volna „légionárius” ideológusokat. Azt eddig is tudtuk, hogy Románia volt az utolsó európai állam, mely a jogegyenlőséget biztosított a területén élő több százezer zsidónak: csak az 1923-as (!) alkotmány fogalmazta meg az emancipációt, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia már 1867-ben megvalósított. Azt viszont én sem tudtam, hogy az 1907-es, brutális kegyetlenséggel levert parasztlázadás során is ennyire erős volt a zsidóellenes indulat, s különösen márciusban, Észak-Moldva zsidó falvaiban a felkelők valóságos pogromokat rendeztek, ami nem meglepő, hiszen a nagy tekintélyű politikus, Nicolae Iorga Neamnul romanesc című lapjában állandó rovat volt „A parasztkérdés és zsidóink” címmel. Ebben ilyen kitételek voltak sorozatban olvashatók: „A romániai zsidók, különösen a moldvaiak, kereskedésből, csereberéből, mások kárára elkövetett csalásból élnek, és ódzkodnak minden nehéz munkától. Intelligensek, de ravaszok, és mivel csak a saját érdekeiket nézik, megrontják az erkölcsöket. Bosszúállók és kegyetlenek, amíg egy erős kéz porba nem sújtja őket.”

Felvethető persze, hogy a jobbára középkori viszonyok között élő, elkeseredett parasztok a Regátban és Moldvában nemigen olvasták az újságokat. Csakhogy a „zsidókérdés” és a politika ekkor már kölcsönviszonyban állt: az antiszemita politikusok az ősidőktől meglevő zsidóellenes félelmeket és szorongásokat „fecskendezték vissza” a kollektív tudatba. Arra törekedtek, és sajnos tagadhatatlan sikerrel, hogy az előítéleteket „a sajtón keresztül reaktiválják, ideologizálják, terjesszék, és tízszeres erővel visszasugározzák abba a közegbe, melyből származott”. Ezt nevezi Oisteanu, más szociálpszichológusok nyomán, teljes joggal a kulturális feed back (visszacsatolás) jelenségének. Pontosan ugyanígy működtek Magyarországon is 1914 előtt az Istóczy-féle Országos Antiszemita Párt, majd a Zichy-féle Katolikus Néppárt és a Függetlenségi Párt egyes politikai köreinek antiszemita kampányai, melyek mindig hivatkoztak a „népi gyökerekre”, és nem ok nélkül: tudjuk például, hogy a hazai agrárszocialista mozgalomban is volt hagyománya a szociális alapon kialakult zsidóellenességnek. Ezzel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem volt képes hatékonyan szembeszállni, s ami azután éreztette hatását a két világháború közötti népi mozgalomban is.

Oisteanu könyve lebilincselő, forrásokban és képi anyagban hihetetlenül gazdag munka, mely a maga közép-európai kitekintésével hiánypótló jellegű. Nagy teret szentel a legsúlyosabb zsidóellenes vádnak, a rituális gyermekgyilkosságnak, mely – és sajnos, erről nem tudnak elegen – olyan szívósnak bizonyult, hogy a még a holocaust után is zavargásokat, pogromokat idézett elő, legalábbis az erőszakos cselekmények elkövetői erre hivatkoztak Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban is. A témát meglehetősen ismerem, de nekem is újdonságot jelentett egy 1975 és 1984 között készített közvélemény-kutatás idézett eredménye. Eszerint „Lengyelország déli és keleti részén megkérdezett 184 adatközlőből 72 (vagyis 40%) annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a zsidók vakon születnek, és csak akkor gyógyulnak meg, ha szemüket megkenik egy keresztény gyermek vérével”. Ne feledjük: amikor ez a felmérés készült, már évtizedek óta szocializmus volt a térségben, mely – legalábbis hivatalosan – tiltotta az antiszemita propagandát, és az efféle, mélységesen sötét, primitív és agresszív előítéletek terjesztését!

Még egy mondat Ositeanu kiváló könyvéről, illetve a témával foglalkozó romániai kutatásokról. Romániában, ahol a holocaustot mintegy négyszázezer zsidó élte túl, ma már legföljebb öt-hat ezren élnek, jobbára idősek. S bár az országban elsősorban a Nagy-Románia Párt a rendszerváltás után határozottan antiszemita (és magyarellenes) hangot ütött meg a politikában, a költségvetési támogatásból létrehoztak egy – a tudományos akadémia és az egyetemek legkiválóbb szakembereire építő – kutatócsoportot, melynek Oisteanu a vezetője. Magyarországon még mindig nem jutottunk el ide: az utóbbi időben sorozatban beszélnek a politikusok a témáról, számos látványos, bűnbánó gesztusra került sor a holocaust miatt, óriási összegért építettek „emlékhelyet”, de az antiszemita előítéletek feltérképezése, a történelmi problémával való szembenézés érdekében tudományos téren semmi sem történik.

2.

Magyarországon, néhány a közvélemény figyelmére nem méltatott történeti-tömeglélektani munkától eltekintve, még mindig az irodalomra hárul az a feladat, hogy valamiképp tisztázza a „zsidókérdés” és a XX. századi magyar történelem meglehetősen ellentmondásos, de hihetetlenül érzékeny viszonyát. Sajnos, irodalmunk ennek a feladatnak, mellyel egyébként már több mint egy évszázada bajlódik, nem tud megfelelni, mindenekelőtt azért nem, mert hatása 1989–90 után már kifejezetten szűk körre korlátozódik. De van más baj is, nemcsak az, hogy napjainkban már nagyon kevesen olvasnak regényeket, és egyre inkább úgy tűnik, hogy nem a társadalomnak van szüksége irodalomra, hanem a politikának itthon és külföldön „érvként bevethető” tekintélyes írókra.

A magyar zsidókat a XIX. század végétől kezdve lényegében két szempontból ábrázolja irodalmunk: kívülről, nevezzük ezt A alaptípusnak (szeretettel és szelíd iróniával, ami Mikszáthtól eredeztethető, majd egyre erősödő kritikával), illetve belülről, zsidóként is, ami mondjuk a B alaptípus. De ez utóbbi szemléletnek is két változata van. A B/1, ami a zsidó származást elhanyagolható körülménynek tekinti, és a külső, azaz a többségi nézőponttal teljesen azonosul. Ott van továbbá a B/2, ami magyar mellett a zsidó identitáshoz is ragaszkodó írók felfogása. Rögtön szögezzük le: mindegyik megközelítés számtalan problémát rejtett magában már a holocaust előtt is, hát még utána. Egy biztos: napjainkban, irodalmi hagyományainkat követve, a B/1-es megközelítés a domináns a kritikában, illetve az esztétikai életben. De ez már csak azért is paradox, mert képviselői eleve elutasítják, hogy származásukat bárki is firtassa, és a magyarságukat ily módon kétségbe vonja. Vagyis – még mindig a matematikai képletnél maradva – azt állítják, hogy A=B/1, s ezt mindenkivel el akarják fogadtatni. Holott mindannyian tudjuk, hogy a képlet nem igaz, bár hogy pontosan miben rejlik a kétfajta identitás között a különbség, nem tudjuk megragadni, sőt, aki felveti a problémát, már ezzel is kiközösítésnek teheti ki magát. Ugyanakkor az is tény, hogy a B/1, a domináns szemléletű irodalmi csoport tagjai leplezetlen ingerültséggel és elutasítással viszonyulnak a B/2-höz: az irodalmárokat, akik a „különbséget felvállaló” felfogást képviselik, „felekezeti írónak” bélyegzik, akiknek per definitionem nincs helyük a magyar irodalomban. (Szerény személyemről szólva Lukács és Révai önjelölt utódja az irodalmi hetilap hasábjain le is írta, mit ért „felekezetiségen”: tudatlanságot és rasszizmust.)

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy felmérjük a Kossuth-díjas Závada Pál A fényképész utókora című regényének újszerűségét, pontosabban azt, hogy milyen igényt támaszthattak egyes mérvadó irodalmi körök a békési szlovák környezetben játszódó, e nemzetiségi és paraszt-polgári közeg szemléletét megjelenítő, de a „zsidókérdésnek” szentelt művel szemben. A „másság” más módon, azaz egy más típusú „másságot” vállaló író által való ábrázolása izgalmas kihívásnak tűnt. Sajnos, az eredmény nem igazolta a várakozást.

Kezdjük most a másik oldalról elemezni a hihetetlenül bonyolult problémát, a történetet leíró szerző identitása, azaz a békési szlovákság kollektív tudata felől. Mennyiben tekinthetők szlováknak a könyv szereplői? Nehéz kérdés, ugyanis egyfelől tény, hogy a jól termő földeken gazdálkodó, még a XVIII. században idetelepített csabai, tótkomlósi, szarvasi stb. szlovákok még a negyvenes években is őrizték anyanyelvüket, s gyakorolták az evangélikus vallást, mely tagadhatatlanul megkülönböztette őket a velük harmonikusan együtt élő, jórészt református magyaroktól és a zsidóktól. Ugyanakkor az is igaz, hogy ennek ellenére elmagyarosodtak, érzelmileg magyarnak tartották magukat, s már 1848–49-ben, a szabadságharc alatt, amikor a délvidéki szerbek, a felvidéki szlovákok vagy az erdélyi szlovákok szembefordultak a magyarokkal, itt békesség és nyugalom honolt, ugyanúgy, ahogy például a tolnai németek vagy a kárpátaljai ruszinok között.

A békési szlovákok elmagyarosítása tehát magyar szempontból „asszimilációs siker-sztori”, szlovák szempontból viszont katasztrofális veszteség, amibe azonban már a trianoni határok megvonásában fontos szerepet játszó Masaryk és Benes is beletörődött. Különösképpen a zsidókhoz való viszonyukban nem volt semmi különbség a békési szlovákok és a magyarok között – megjegyzendő, hogy ez a régió, legalábbis 1944 tavaszáig, ebben a vonatkozásban is példát mutatott a harmonikus együttélésre. Mindebből aztán egyenesen következik, hogy Závada Pál meglehetősen kevés újat nyújt szlovák–magyar szereplőinek ábrázolásában, mint ahogy a regényében szereplő zsidókról sem derül ki több, mint hogy „ugyanolyan emberek, mint mindenki”. Talán ezért koncentrál kitartóan a szerző a népi mozgalom, azaz a „parasztpolitika” és a „zsidókérdés” viszonyára. Dohányos László nevű főhőse kapcsán, akit láthatóan Erdei Ferencről, a makói indíttatású parasztpolitikusról és szociológusról mintázott, megpróbál kényes pontokra tapintani, mindenekelőtt azt a kérdést teszi fel: miért kerültek a népi írók és szociológusok egy része, illetve pártjuk, az 1939 júliusában alapított, de csak 1945-ben komolyan politikai erővé váló Nemzeti Parasztpárt hoszszabb-rövidebb időre az „antiszemitizmus uszályába”? Ezzel kapcsolatban érdemes leszögezni: a népi mozgalom nem állt egyedül ezzel a problémával, hiszen amikor a két zsidótörvénnyel a törvényhozás és az egész magyar politikai élet a tragikus vágányra került, elenyésző kisebbséget alkottak azok, akik szembe mertek szegülni a „korszellemmel”. Miért lettek volna ezen a téren épp a „népi írók” kivételek, amikor a 1938-ban és 1939-ben a moszkvai magyar kommunisták és az Egyesült Államokban élő Jászi Oszkár egyaránt egyetértettek azzal, hogy az elkerülhetetlenül szükséges földreformot a zsidók birtokainak kiosztásával kell kezdeni?

A regény egy jelenettel indul 1942 augusztusában Orosházán, ahová a népi írók vezéregyéniségének számító Dohányos, népes társasággal együtt, „terepmunkára” érkezik, illetve felveszi a kapcsolatot ottani kapcsolataival, többek között egy Adler Jenővel, a népi mozgalom iránt érdeklődő zsidó származású fiatalemberrel. Itt készül a címben szereplő csoportkép is, melyet egy Buchbinder nevű, később Auschwitzba deportált és ott meggyilkolt fényképész készít. Feltűnik egy Dusza Imre nevű parasztember is, aki már akkor kommunistának vallja magát és a moszkvai rádiót hallgatja (ez ebben az időben, technikai okokból még nem volt lehetséges). Ő 1945 után, Erdeihez hasonlóan, komoly politikai karriert fut be. (Dusza alakja nem egyértelmű: egyaránt hordozza Dobi István és Darvas József vonásait.)

Závada kitér az 1943. augusztusi szárszói konferenciára is, ahol Dohányos-Erdei meghatározó szerepet játszott, előadást tartott, és lényegében megalapozta későbbi politikai karrierjét is. Íme néhány mondat a regényből, mely tele van „szárszói” utalással, de már tükrözi az 1945 utáni eseményeket is. „Mintha bizony ama hajdani jámbor kívánságunk, hogy ami kártékonyan túlburjánzik, azt igenis helyére kell szorítani, máris az ő elpusztításukat követelte volna! Hát ki merészel vádolni bennünket azzal, hogy ilyesmi a mi fejünkben akár csak megfordult volna?! Nos és most vajon?, tehettük volna föl a kérdést, ha maradt volna még valakinek is mersze kérdezni. Most nem ugyanők burjánzanak túl olyan posztokon, ahol »jogosan« fölgerjedő indulattal, jogtiporva vehetnek elégtételt maguknak? Vajon jó-e a fülünk a késköszörüléshez, s meghalljuk-e, hogy nekik éppen a szív kell?, jutott eszünkbe ilyesfajta hírek hallatán ama bátor szókimondás, nemzetünk nagy elméjének ez a már negyvenháromban látnokian magyarféltő intézkedése. Az ő bosszújuknak leszünk talán áldozatai magunk is, akik a háborúban hiába fordultunk szembe az ő ellenségünkkel, ha már most útjában állunk fékezhetetlen hataloméhségünknek?” (145 old.)

Itt érdemes megjegyezni, hogy Závada megtöbbszörözi magát mint elbeszélőt, így a narrációt többes számba helyezi. Ez alighanem a „posztmodern” stílirány felé tett gesztus alapjában véve teljesen hagyományos a regényben, s olykor olyan fura fordulatot eredményez, mint amikor Dohányos zsidó apósának haláláról számol be: „Dohányos miniszteri beiktatása épp arra a napra esett, amikor apósát, Gerle Károlyt tarkón lőttük a Pozsonyi úti védett házban” (94 old.).

A tömérdek, odavetetten jellemzett, két nemzedékhez tartozó, egymással laza kapcsolatban álló szereplőt és több évtized magyar történelmét három idősíkban megjelenítő regényben egyedül Dohányos–Erdei alakja marad meg az emlékezetünkben. De hiába várjuk a szerző magyarázatát arról, mitől lett marxista, aztán pedig a vitathatatlanul tehetséges és önálló gondolkodásra képes ember létére miért hagyta magát manipulálni Rákosi Mátyástól és a Moszkvából hazaérkezett kommunista politikusoktól. Naiv volt, vagy épp ellenkezőleg, mindenki eszén túl akart járni? Esetleg az előítéletei és az illúziói erősebbnek bizonyultak a valóságérzékelésénél? Tudnivaló, hogy Erdei végig statisztált a magyar mezőgazdaság tragikus „kollektivizálásához”, majd 1956-ban, megérezve az idők szelét, Nagy Imre mellé állt. 1956. november harmadikán Maléter Pállal elment Tökölre tárgyalni, mely az ismert végkifejlethez, a forradalom eltiprásához vezetett. De míg Malétert felakasztották, Erdei ezt is megúszta: a regényben valaki mást, a balek Adler Jenőt zárják börtönbe helyette, míg ő már a Kádár-rendszer verőfényében sütkérezik.

Minderről és persze sok másról szó esik a terjedelmes, helyenként kifejezetten nehezen követhető regényben, melyben a „második nemzedék”, a pesti értelmiségi környezetbe került szlovák–magyar értelmiségiek (Ádler Viola, Koren Miklós stb.) sorsa már meglehetősen érdektelen, külföldi utazásaikkal és helyenként kifejezetten negédesen leírt szerelmi kapcsolataikkal együtt. Úgy tűnik, hogy Závada, aki Tar Sándorhoz hasonlóan tehetséges szociográfusként indult, és a Jadviga párnája című regényével hívta fel magára a figyelmet, A fényképész utókora című művében nem boldogult a XX. századi történelmünk totalitásra törekvő ábrázolásával. Kérdés persze, hogy ma, a harmadik évezred elején, a „nagy narratívák” kipusztulásakor reális-e egy író részéről ilyen igénnyel fellépni, amennyiben nem akar valamely, többé-kevésbé lejáratott ideológia illusztrációjával szolgálni. Valahogy úgy, mint a szintén békési, és szintén Kossuth-díjas Darvas tette a maga idejében ünnepelt, de ma már a kutyának sem kellő regényében, a Részeg esőben. Melyet több idegen nyelvre lefordítottak, és külföldön is kiadtak a hatvanas években. Valószínűleg ez lesz a sorsa A fényképész utókorának is, ez több kevesebb valószínűséggel megjósolható.

PELLE JÁNOS

Magyar muzsikussorsok

Dobos Kálmán: Viski János élete és művészete

Püski Kiadó, 2005

Csenki Imre emlékkönyv. Szerkesztette Ittzés Mihály

Kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet,Kecskemét, 2004

Sándor Judit: A zene zarándokútjain

Eötvös József Könyvkiadó, 2004

Két magyar zeneszerzőről és két előadóművészről három könyv látott napvilágot a közelmúltban. A különös összegzés – 2+2=3 – magyarázata egyszerű. Viski János főfoglalkozása a zeneszerzés volt, Sándor Judité az opera- és oratóriuméneklés, míg Csenki Imre, az országos jelentőségű karvezető, zeneszerzőként is vállalta a megmérettetést. A róluk szóló könyvekben, illetve a művésznő önéletírásában különböző indíttatású, különböző műfajú és szükségszerűen különböző állomásokat elérő művészpályák körvonalai bontakoznak ki. De küzdelem, siker és csalódás útján vezet végig mindhárom munka, melynek azonos a helyszíne és kora: Magyarország, a magyar zenei élet, a XX. század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben. Történelmi leírás mindegyik, a maga módján.

* * *

Viski Jánosról, Kodály hűséges tanítványáról, a nem kevésbé hűséges egykori Viski-növendék, Dobos Kálmán írt kismonográfiát. A könyv elsődleges inspirációs forrása a hála és a szeretet: hála és szeretet az egykori mester iránt, aki a vak fiatalembert felvette zeneakadémiai tanítványai közé, és eljuttatta a zeneszerzői szakmai tudásnak diplomával elismert fokára. A Viski-monográfia megírásának másik kezdeményező motívuma az a józan belátás, mely szerint a téma zenei irodalmunknak hiánycikkei közé tartozik. Hiszen a jelentős zeneszerzőnek, egy 1968-ban szintén Dobos Kálmán által írt és jó régen elfogyott kis füzeten kívül, nincs említésre méltó irodalma.

Dobos Kálmán, a zeneszerző és zongorista, zeneikönyv-íróként sem pályakezdő. Griegről és De Falláról írt munkái értékes kiegészítései a műfaj magyar nyelvű irodalmának. Munkáját, mint mindenki más, ő is anyaggyűjtéssel kezdi és forrás-értékeléssel folytatja. Ám az írott dokumentumok felkutatásában – így a levelezés jelentőségének felmérésében – természetesen mások segítségére szorul. A művek elemzésében-ér-tékelésében azonban nincs szüksége segítségre: itt a hangfelvételekre, azaz önnön hallásélményeire támaszkodik, ezek alapján formálja könyvvé legfőbb mondandóját.

Egybevetve új, a Püski Kiadónál megjelent könyvét a Zeneműkiadónak írt 1968-as füzettel, megállapítható, hogy Dobosnak mestere iránti tisztelete és nagyrabecsülése mit sem változott az eltelt közel négy évtized során. Az új írás azonban lényegesen gazdagabb és többet mond, mint 1968-as elődje. Számos dokumentummal gyarapodott: Viskinek Kodályhoz írott leveleivel, az előadókkal folytatott korrespondenciával, egykorú kritikákkal, behatóbb kottás elemzésekkel, az alkotói szándék és a mindenkori eredmény szembesítésével, a magánélet alakulásának diszkrét leírásával, a tanári pálya érdekes dokumentumaival. Dobos nem hagy kétséget az iránt, hogy Viski alkotói életművének kimagasló darabjait a Szimfonikus szvitben, a Balassi nyomán komponált Enigma című szimfonikus költeményben és a Hegedűversenyben látja. Igaza van. Az életmű maga, a zeneszerző 1960-ban bekövetkezett halála óta, vesztett valamelyest egykori ismertségéből: kimagasló alkotásainak ma is a mondott három művet tartjuk.

Viski, aki mindig választékosan fejezte ki magát, igen lassan érlelte művé mondandóját. Ezzel magyarázható, hogy harminchárom éves alkotópályája során mindössze harminc mű került ki műhelyéből. Ezekben, teljes tudatossággal, Kodály útján kívánt továbbhaladni, mindenekelőtt azokban a műfajokban, amelyeket mestere nem művelt. Csakhogy a zeneszerző-Kodály útján járni nem volt könnyű – alkalmasint lehetséges sem volt; az jószerivel egyetlen mesternek sikerült csak: akit költői fantáziája, sajátos műveltsége, önnön temperamentuma, tereket és korokat átfogó univerzalitása terelt erre az útra. Ez az egyetlen mester pedig maga Kodály volt. Az ő kifejezési eszközei közül persze át lehetett venni motívumokat, fordulatokat, feldolgozási ötleteket. A költői szellem szabad szárnyalása és nagyszerűsége azonban egyéni adottság: át nem adható, át nem vehető. De: csodálható.

Viskit, mindenek előtt, a tisztelet és elragadtatottság szép, szellemi szálai fűzték tanárához – akitől igazában a mesterségbeli tudás birtoklását és fontosságának felismerését vette át. Így lehetett kiváló pedagógussá: elemző alkattá, tapintatos, finom, segítőkész, nagy tudású mesterré. Szerencsés körülmény, hogy emlékének megőrzésére műhelyének egykori „beltagja”, Dobos Kálmán vállalkozott, értékes, odaadó és tanulságokat feltáró munkával. Neki a dokumentum-téglák kivetéséhez és kiégetéséhez tízszer annyi energiára volt szüksége, mint bárki másnak. És ha tiszteletre méltó munkájával kapcsolatban némi kritikát mégis megengedhetünk: sajnálatosan sok könyvében a sajtóhiba. Mesterek-művek-intézmények neve-címe olykor a felismerhetetlenségig eltorzult. Amiért, persze, legkevésbé sem a vak írót okoljuk, hanem a hozzáértő kiadói lektor vagy korrektor hiányát. Ám eltekintve ezektől a hibáktól: informatív, hiteles könyvet kapunk Viski Jánosról, a Kodály utáni magyar zeneszerző-nemzedéknek még mestere életében elment, érdemes képviselőjéről.

* * *

A Csenki Imre emlékkönyv címlapját szép fametszet ékesíti: mezítlábas parasztlányok, átszellemült arccal, kottából énekelnek. Eredetije, Gáborjáni Szabó Kálmán munkája, Csenki Imre ex librise volt: egy-egy beragasztott példánya jelezte, hogy az ismerős jó barát a kiváló karnagy könyvtárának kötetét tartja kezében. Valamiféle új, elképzelt heraldika jegyében akár Csenki Imre címere lehetne ez az ábrázolat. Tanulni a néptől, majd visszaadni neki a tanultakat: megtanítani e népet a hangjegy ismeretére, egy-akaratú kórusba tömöríteni, és új élmények szárnyán elvinni egy szebb és boldogabb világba: ezt sugallja a könyvcímlap. Csenki Imre életének és munkásságának is ez a tömör foglalata. Annak a muzsikus-prédikátor-láncolatnak volt ő egyik fontos láncszeme, mely Ádám Jenőtől és Gulyás Györgytől Vass Lajosig ívelt. Kodály élete és munkássága volt ihlető példájuk – és ők is, mind, másképp hagyták maguk után a magyar glóbuszt, mint ahogy azt működésük kezdetekor találták.

Mi mindent tett Csenki Imre! Fiatalon meghalt Sándor öccsével együtt megalapozója volt a hazai cigány folklórnak – a cigányság eredeti, cigány nyelven énekelt népzenéje gyűjtésének és tudományos feldolgozásának. Mint a mezőtúri református gimnázium fiatal énektanára (1937 és 1940 között): olyan iskolai kórust alakított és vezetett, melynek produkciói már akkor, a 2. világháború előtt, hanglemezre kívánkoztak, és oda is kerültek. Később, Debrecenben működve olyan énekkart teremtett, melynek a város, az ország, sőt – a nemzetközi versenyek hírvivő ereje folytán – Európa is csodájára járt.

Következett az Állami Népi Együttes megalapítása. Ennek élén olyan műveket inspirálhatott és mutathatott be Csenki, mint Kodály Kállai kettőse vagy Békesség-óhajtás, 1802. esztendő című Virág Benedek-kórusa. E bemutatókat követték a világraszóló turnék, a véget érni nem akaró ünneplések, a Kossuth-díj. Az ő nevéhez fűződik az első szabadtéri Székely fonó-előadás vezénylése Debrecenben, és Mozart Requiemjének tragikus szépségű megszólaltatása 1957-ben, 1956 mártírjainak emlékére.

És innentől – vagy majdnem innentől – kezdve hanyatlásnak indul a negyvenes éveiben járó muzsikus pályája. Idő előtti nyugdíjaztatás a Népi Együttesnél, epilógussze-rű munkálkodás a Rádióénekkar, illetve a Ganz-Mávag Acélhang kórusának élén, zeneszerzői munkálkodás kis alkotóházának magányában. Túl éles, ma még megfejtetlen a kontraszt a világ-nyilvánosság és a hazai marginalizálódás között.

Ezeknek a még feldolgozásra váró kérdéseknek a magválaszolásához értékes adalékokat kínál az a könyv, melyet Csenki Éva és az Országos Széchényi Könyvtár dokumentumaira, valamint Gajdics Sándor jó évtizede megjelent életrajzi füzetére alapozva Ittzés Mihály formált informatív biográfiává. Több tekintetben is hasznos kiadvány ez: leletet ment, és becses történeti ismereteket ad. Mert nem ismerhetjük igazán egy kor történetét, ha nem veszünk tudomást a Csenkihez hasonló kismesterek ugart feltörő, nagyszerű munkásságáról.

* * *

Mostanság újra meg újra látnom kell, hogy mennyi félreértés, önkényes magyarázat, hamis aktualizálási kísérlet mutatkozik olyan korok utólagos jellemzésében, melyeket magam is átéltem már, így e kísérleteket egybe tudom vetni önnön tapasztalataimmal. Ennek következtében egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok az adott korokból származó leírásoknak. Nem feltétlenül szükséges, hogy leíróik nagysá-ga Jókai Móréval vagy Móricz Zsigmondéval vetekedjen. Talán hasznos is, ha az ő szintézist teremtő műveik helyett oly-kor olyan személy is jelentkezik emlékeivel – persze: kompetens, hiteles személyiség –, aki az említett fellegjáróknál közelebb van a földhöz.

Ilyen hiteles tanú Sándor Judit, a negyvenes évek közepe táján pályakezdő, kitűnő énekművész, aki a hatvanas években érte el művészi útja zenitjét. Sokoldalú muzsikusként ismertem meg: mint operaénekest, dal- és oratóriuménekest, ismeretlen új és ismeretlen régi művek lelkes és sikeres felfedezőjét. Amikor hanyatló egészsége visszavonulásra késztette az operaszínpadtól és a koncertdobogóról: bebizonyította, hogy tollforgatóként is oda kell figyelni rá. Mint műfordítóra is, mint (kisebb terjedelmű) eredeti írások szerzőjére is. Írásaiban ugyanaz a személyiség mutatkozik meg, mint előadóművészi habitusában: olyas valaki, akinek legfeltűnőbb vonása az intelligencia, a művészet iránti alázat.

A zene zarándokútján című kötete nem összefüggő zenetörténeti alkotás, önéletrajznak is rapszodikus. Egy ideig a családtörténet időrendjét követi. Azután a szerző tanulmányi idejével foglalkozik, hogy mesterekről és pályatársakról őrzött személyes emlékek elmondásával, különböző jelen-ségekről alkotott ítéleteivel, örömök és bánatok kaleidoszkópszerű változatosságával munkája tetőpontjára érkezzék.

A könyv legérdekesebb lapjait az emlékezések alkotják: hiteles és személyes emlék-morzsák Durigó Ilonáról, Szabolcsi Bencéről, Kodályról, Tóth Aladárról, Oláh Gusztávról, Nádasdy Kálmánról, Klempererről, Ferencsikről, Gáborjáni Kláráról és édesapjáról, Szabó Lőrincről, idősebb és ifjabb énekes pályatársakról. Meg zeneszerzőkről, akiknek dalait énekelte (s akikről szívesebben megtudtunk volna többet is, mélyebbre ható emlékeket is). Az ötvenes, hatvanas évek zenei intézményeiről viszont – ahol Sándor Judit kiszolgáltatott ügyfél volt – már több mindenről értesülünk, jóról is, rosszról is. A figyelmes és elfogulatlan olvasó többet profitál ezekből az epizódokból, mint utólag konstruált, de át nem élt történeti leírásokból.

Ami a pályatársak jellemzését illeti: a „mennyei” megfogalmazások mellett bizony találkozunk, „földönjáró” leírásokkal is. Különös, hogy ez a sugárzó intelligenciájú művészasszony milyen engesztelhetetlenül őrzött negyven-ötven esztendős sérelmeket, hogy azután önéletrajzában előrukkoljon velük. Talán nem kellett volna minden illetlen csípésre – csípéssel válaszolnia. Tagadhatatlan azonban, hogy életének ezek a sérelmek is részei voltak; s bizonyára lesznek olvasói, akik épp ezekben lelik legfőbb örömüket. 

Bónis Ferenc