Serfőző Simon

 

Csak tavasszal

 

 

Kiszenvednek

karóba húzott uborkák.

Őszi bozóttűz ég,

égetik Dózsát.

 

Vesztett forradalom mindig

mindenik nyár.

Levert parasztsereg

a kukoricás.

Fogdák a vermek, mély tömlöcök.

Kutyák ugatják a menekülő szelet.

Haynau zárkáiként

csukódnak a fészerek.

 

Ám a gyökerekben, szárakban

csak serkenjen lázadás,

a kamrabörtönök ajtóiról

lepattan minden zár.

Csak tavasszal kis napfényláng

gyúljon a mag-aknáknak,

a robbanás szétvet földhalmokat,

barázdákat.

 

 

Azt is hallom

 

Zaj lépdel a tetőn,

reng, hajlong a fedél.

Be is szakad

három cserép.

Döglött kutyánk

csahol a föld alól,

kazlak mögül is

behallik az ajtón.

Azt is hallom,

mozog a kerítés

körül a házon,

el is tűnik belőle

tizenkét léc,

meg egy karó.

A szegénység velük

merre oson?

Egy szál gunarunk

merről kiáltoz?

Vére a Holdból csöpög,

literes lábasból.

 

 

Kifeszítették

 

Többé fel ne keljen,

kezével se hadonásszon,

lekötözték anyámat,

le a kórházi ágyhoz.

Kifeszítették, mint

Krisztust a kereszten.

De őt nem támasztotta fel

még semmilyen isten.

Ne fájjon a halál neki,

infúzió: eső csepeg.

Ina megfeszül fákkal,

csikarja véresre az eget.

 

 

Mindig lesz

 

Nincs hiány árulóban.

Pribékek is akadnak.

Kerülközik vasszeg is.

Kalapács ugyancsak.

 

Ácsolják a keresztfát.

Fa arra mindig lesz elég.

Krisztus kell csak,

hogy felfeszíthessék.

 

 

 

 

 

Csanádi János

 

Mert szól a dal

 

 

A szőlők a domboldalon

a honfoglalókat idézik,

róluk beszél minden dalom,

amely nem szárnyal az égig;

itt marad embertársaim

ezen a szörnyen szenvedő

földön,

– akarom vagy nem akarom –

ahol fogyó időmet töltöm,

mert nekik szólnak ők,

a vidám szenvedők

szivének, lelkének, fülének;

szerény az én küldetésem,

a gyermekkori zsoltár-ének

– mit nem feledhetek –

visszhangjaként visszabeszélnek,

dehogy szúrom tollam hegyére,

akárhogy kinlódjak velük,

mert szól a dal,

mert szól a dal,

kifakad, mint tavaszi rügy.

 

 

A harmadik

 

Világgá ment a harmadik,

a legkisebb fiú;

kopott ruhában elvegyült

a Kopottasok tömegében,

mindent megtanult, megfigyelt

ezen a földön, belelátott

a lélekbe s a lelkiismeretbe,

ami bizony „nagyon is” magyar ügy,

mert ő sem részesült kegyelemben,

bár nem riasztotta rendőrfütty;

robotolt, mint mindegyikünk,

megvallva: nem nagyon akarta;

inkább, mint Petőfi Sándor,

Bem mellett kapott volna kardra,

de ezt bizony nem lehetett,

mert nem volt neki kardja!

 

 

A mindenség ura

 

 

Rozsdásodik már a gesztenyék ága,

a barna levelek bepördülnek

aztán kopaszodik a fa,

a fának az ága;

kopaszodik, mint a fejem,

amit géppel nyír a feleségem,

s ami elvész, ugyan, ki sajnálja?

 

Túl gazdag vagy, királyom,

de leszel egyszer Te is múmia,

fekszel a hegy gyomrában bebugyolálva,

ha engem szerteszór a szél –

s nem lesz többet bohócod sem,

aki visszabeszél!

 

 

 

 

 

BATTA GYÖRGY

 

Is­ten arany­ku­po­lá­ja

A Fel­vi­dék­ről el­ül­dö­zött ma­gya­rok­nak

 

 

 

Két fe­ke­te csil­lag­gal a zász­la­ján el­özön­li a Föl­det a hu­sza­dik

szá­zad. Nyo­má­ban őr­jön­ge­ni kez­de­nek a fegy­ve­rek, tűz hull alá,

gyil­kol­ha­tó vad­dá vá­lik az em­ber. Az­tán egy idő­re vis­­sza­tér a

csend a há­zak kö­zé. Mi­re a fa­lu­ba be­vo­nul rőt jel­vé­nye­i­vel

az ősz, meg­szü­le­tik Jú­lia. Ar­cá­ra fény-gyön­gyök hull­nak, az

akác­fa bol­do­gan eme­li te­kin­te­tét az ég fe­lé. Jú­lia cse­pe­re­dik.

Édes­ap­já­tól ku­ko­ri­ca­csu­hé ba­bát kap. Édes­any­ja meg­mu­tat­ja,

mer­re leb­ben ka­rá­csony­es­te az an­gyal. Ta­nul­ja, mi­lyen a nád­le­vél-

zöld, a tulipánsárga, a dinnyebélpiros. És a szí­vé­be rög­zül,

hogy a leg­szebb föl­di fény anya meg apa mo­so­lya.

 

Jú­lia egy na­pon el­vesz­ti szü­le­it. Kön­­nye fá­tyo­lán át is lát­ja,

amint az ud­va­ron sor­ra meg­fe­ke­ted­nek az akác­fa vi­rá­gai. Az

ár­va a nagy­szü­le­i­hez ke­rül. El­né­mul. Ál­má­ban ma­gá­hoz öle­li

csu­hé­ba­bá­ját. Ha nagy­ap­já­val er­dőt jár, hoz­zá­si­mul­nak a lom­bok.

A fo­lyó víz­se­lyem­be bu­gyo­lál­ja. Az ő ha­ját dí­szí­ti az el­ső

hó­pi­he – mind­hi­á­ba: moz­du­la­ta­i­ban is ott a gyász.

 

A mú­ló idő azon­ban cso­dát mű­vel – egy nyá­ri est fény­fü­zé­re

alatt is­mét meg­szó­lal a lány. Ar­cán ham­vas sze­líd­ség és női

ra­gyo­gás – bá­nat­ból tün­dök­lő szép­ség. A ha­rang az es­kü­vő­jé­re

hív­ja. A me­nyeg­zőn a pár­já­val leb­ben bol­do­gan, s már a gyerme-

keit is lát­ja – együtt al­tat­ják a csu­hé­ba­bát. Köz­ben va­la­hol

láng­ha­rang emel­ke­dik ki az óce­án­ból – fel­rob­ban a ví­zi atom-

fegy­ver –, de a fa­lu­ban ra­gyo­gó sző­lőszem az if­jú pár sze­rel­me –

édes tűz ég ben­ne.

 

A tél ele­in­te ma­gá­nyos hócsillagokkal mu­tat­ja ma­gát, majd vad

go­moly­gás kez­dő­dik – lep­le alól fegy­ve­res ide­ge­nek lép­nek elő:

a ki­te­le­pí­tők. Jú­li­át és fér­jét a fa­gyos mar­ha­szál­lí­tó va­gon­ba

te­re­lik. Zo­ko­gó nő­ket, kő­ar­cú fér­fi­a­kat lát­nak. A va­gon

fa­lán jég­szik­rák vil­log­nak. A ko­csi mel­lett vi­gyá­zó ka­to­na

szu­ro­nyán szét­té­pett élet-ál­mok le­beg­nek. Si­kong­nak a ke­re­kek,

ami­kor sze­rel­vény el­in­dul az éj­sza­ká­ba. Júlia le­huny­ja a sze­mét:

elbúcúszik a szü­le­i­től a te­me­tő­ben,

a nagy­szü­le­i­től a kis ház­ban, a ha­rang­tól, amely a temp­lom­ba

hív­ta, a hegy­ol­dal­tól, amely a csók­ja­it lát­ta. Mit csi­nál­nak

ve­lünk, Is­te­nem? – só­hajt­ja a si­kon­gó ke­re­kek fö­lött, és

meg­ha­sad a szí­ve. Kön­­nyei – a tör­té­ne­lem igaz­gyön­gyei – az ar­cá­ra és a

ken­dő­jé­re fagy­nak.

 

Az ég­ből szel­lem­lény eresz­ke­dik alá: vo­na­lai ezüs­tös rez­gé­sek.

A jö­ve­vény kém­hol­da­kat, gyi­lok­kal te­li bom­bá­zó­kat, ra­ké­ta-

ki­lö­vő­ket, ha­di­ha­jó­kat lát – gép­ször­nyek­ben sö­tét­lik a hu­szon­egye­dik

szá­zad. Jú­lia – nesz­te­le­nül, mint egy hó­pi­he – a fa­lu­ja

fö­lé lib­ben. A temp­lom­to­rony rá­is­mer – meg­dob­ban ha­rang szí­ve.

A dió­fa alatt la­ko­da­lom. A meny­as­­szony olyan bol­do­gan

rop­ja, mint haj­da­nán Jú­lia. Ar­cán a tűz­li­li­om­ok tisz­ta­sá­ga,

sze­mé­ben a vá­ra­ko­zás vil­ló­dzó örö­me, mi­köz­ben va­la­hol ren­dü­let­le­nül

épül­nek a mar­ha­va­gon­ok. A Föl­dön a ha­zug ke­ve­sek min­dig

vi­lág­ura­lom­ra tör­nek, mér­ge­zik az ősi igé­ket, s az ál­do­zat min­dig a so­ka­ság.

Ti so­ha ne gyű­löl­köd­je­tek! – szól su­ga­ras sza­va­i­val

Jú­lia. Tör­vény, hogy vé­get ér a vész, s ott áll megint sér­tet­le­nül, ahogy az idők

kez­de­te óta, Is­ten arany­ku­po­lá­ja, a vi­lág­jö­vő.

Alat­ta fegy­ver­te­len em­be­rek, pa­tyo­lat fo­lyók, he­gyek, fák,

ma­da­rak. És fény, és fény, és fény…

 

Hal­lot­ta­tok en­gem?

Hal­lot­ta­tok en­gem, vé­re­im?

 

 

 

 

 

Bogdán László

 

„…Meg kell legalább kísérteni„

 

Bem Temesvárnál

 

Ellovagolt a hajnali mezőn. Nyakában messzelátó.

Néha szeméhez emelte, de halálos ellensége,

a gőgös herceg még aludt. Mind aludtak.

Csak a kozák őrszemek karvalyarcát figyelhette

A szálkeresztben és az utált cári lobogót.

A kétfejű sas ugrani készült. Lecsapni,

Mint már életében annyiszor.

Gerillaháborúkról képzelgett, partizánakciókról.

Kis csoportokban szervezni meg az ellenállást.

Nyugtalanítani a győztest. Nyugtalanítani!

Városok útvesztőiben. Sikátorokban

vöröslő házfalak között. A nap minden órájában

s főként éjszaka. Ne érezhessék biztonságban magukat

egyetlen pillanatig sem!… Lőporfüst takarta.

Lövedékek süvöltöztek körülötte.

Porba hullott véresen egyik ujja.

„Erre már amúgy sem volt semmi szükségem!”

Legyintett s lováról leugorva térkép fölé hajolt.

Vércseppek jelölték a támadás irányát.

Tisztjei követték, amint merész tervét vázolta,

Ólomszürke arcukon fáradtság.

Elszántságuk sem a régi – nézett fel és vicsorgott.

„Ők többen vannak, mondotta volt valamikor Malatesta

a hírhedett zsoldosvezér, de a mi táborunkban több a férfi!

Megmenthetjük Erdélyt. Támadunk!…”

Kivont kardján villámlott a felkelő nap.

„Meg kell legalább kísérteni!…” – szólott vissza még

válla fölött, és megszólaltak az ágyuk,

feleseltek a jövővel megint.

S nyomában hurrázva zúdultak a huszárok.

 

 

Két motívum Orson Welles

A Per című filmjéből

Az útvesztő

Azok a nyomasztó, lepusztult, raktárakra

emlékeztető lakásbelsők, ahol mindig sötétség van,

vagy félhomály, és ahonnan nem lehet kijutni soha.

Mert hova is juthatnánk ki és miért?

Tudomásul kell venni, hogy be vagyunk zárva

ebbe a vigasztalan történetbe, ráadásul K.-t kivéve mindenki:

a vádlottak, a szolgák, a nők, a bírák, a hivatalnokok,

a lehető legtermészetesebbnek érzi helyzetét

és azt is ahol éppen várakozik, a törvény végleg becsukódó

kapuja előtt. Ezekből a cemendékből kiveszett a bátorság,

a méltóságérzet, a büszkeség. Fásultan várnak valamire:

perre, perhalasztásra, elnapolásra, kegyelemre…

Kivégzésre senki nem vár, hiszen mindenki

meg van győződve arról, hogy ő ártatlan,

hogy a másik a bűnös. Csürhe. Bitangok.

Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?)

mindenki retteg, a nyomozók is, a bírák is, a vádlottak is.

Ezekben a kétségbeejtően átláthatatlan terem-

és folyosó-labirintusokban senki nem érezheti

egyetlen pillanatig sem biztonságban magát.

A kivégzés

Aztán eljön az utolsó éjszaka.

Joseph K.-t nyílt utcán kapja el két öregedő,

hájas, verítékező, szánalmas pribék.

Végigvonszolják az alvó városon, a kőfejtőig

és belökik egy gödörbe. Durván szólnak rá: vetkőzzön!

És K. (ez a látszólag engedelmes báb) némán vetkőzik.

Összehajtogatja zakóját, ingét, de botcsinálta hóhérai

Azonnal mohón elragadják. Láthatólag igényt tartanak

A kivégzettek ruhaneműire. „De hát arra a rövid időre,

Gondolja mélabúsan K., minek, ugyan minek?!”

Nadrágban, atlétatrikóban didereg. Siethetnének már.

A kövérebb durván nyomja le fejét a kövekre,

Igaz, kis tépelődés után, feje alá gyömöszöli saját zakóját,

feküdjön kényelmesebben. A másik előveszi a tokot,

szertartásosan adja át, K. teste fölött, a társának.

Az kis tétovázás után kihúzza a kést és visszaadja.

A pengén nem csillan meg vészt jóslóan a fény. (Fény nincs.)

Társa felhorkan, megvizsgálja a kést, mintha most látná

először és visszaadja. Így vándorol néhány pillanatig a penge.

Az öregebb fejével félreérthetetlen mozdulatot tesz.

„Azt várjátok, hogy én?! – kiált fel stentori hangon K. –

ezt már nem!…” A két alak sértetten fordul el. Távolodnak.

„Nektek kell megtennetek! – üvölt utánuk K. –

Nektek kell megtennetek!…”



 

 

 

 

TURBÓK ATTILA

 

Mezőn

 

 

Mezőn kószáltam éppen,

megláttalak, papa,

billegtél fénykeréken,

bicikliztél haza,

 

tudtam, te vagy, a térdem

serényen reszketett,

anyámnak elmeséltem,

nézett, nem kérdezett,

 

(szemében bánat égett,

távoli rőzsetűz,

idő ellen merénylet,

a múlttal összefűz),

 

tudtam, te vagy, pedig hát

csupán úgy láttalak,

mint sejtelem-szivárványt,

ha égre néz a pap,

ujjongtam volna hosszan,

de elakadt szavam,

maradt a tarka-barka

szégyen, emlékfutam,

 

felhőtlen labdajáték

akácló fák alatt,

pupillakútban árnyék,

bandázó bűntudat,

 

maradt a falra firkált

hiányjel, néma vád,

félárvák, csontig árvák

sós könnye: nincs apád!

 

Mezőn ha néha járok,

(anyám régen halott)

küllőzik fényhiányod,

porzik keréknyomod…

 

 

Repeszdarabkák

 

 

Mióta vágyakoztunk, mióta!

Hervadt virágzás, fonnyadt nyár mit ér?

Az elveszettség délköreinél

megkondul az orbitális óra.

*

Tudom, szisszennél, rándulna a szád,

a vedlés trükkje régtől ismerős,

tegnap még gyilkos, ma ájrópi hős,

hiába közröhej, hiába vád.

*

Semmi más, csak rablás és pimaszság,

orozva élők ünnepdélutánja,

gyors röptű átkok fecskefarka szántja

a nehéz esőben vergődő mezőt.

*

Megint a szégyen buggyan fel riadtan,

sejtelemből szőtt hintaágy a bűn,

új nemzedékek nézik együgyűn,

mivé rohadt az egykor oszthatatlan.

*

Hová rejtetted kincsedet,

melyik bokorba dugtad el,

ártatlan, legárvább gyerek,

kérdeznek, mindig más felel.

*

Ha lepketánc jön, fojtódik a sírás,

itt reszketni bűn, hol minden parádé,

felirat, égbolt, mosoly csiricsáré,

dögkút fölött károgó vigyorgás.

*

Odakozmált évek rossz szagán

átüt bársonyfény, vanília illat.

Lesz-e időnk elmesélni egyszer

legtitkoltabb, fényes álmainkat.