SZÖLLŐSI ZOLTÁN

Bomlik a rózsa

Juhász Gyulának

 

Akácfa, lusta bivaly,

árvafűz vak bokra, puli.

Darázs zúg: gépen anyám ha varr –

megvakult vásznak,

halott mozi.

 

Nyírfalevél zsebtükör,

út porzik búcsúból haza,

árnyékom üres tornácán ül,

megered lassan

hajam hava.

 

Hímzés, bomlik a rózsa,

színeket hoz csak a szellő,

növényen és a fémen rozsda

csörtet át, mintha

vörös eső.

 

Szívemmel ősz nem győzi,

hull Annám ruhája, teste,

szúnyog gyönge sírását fűzi

csillagtűjébe

a vak este.

 

Két szülőm is gyermekem,

s tanyámmá gyermekült vénen

időm résein őket lesem,

arcomra korhadt

kerítésen.

 

 

Ahol új nincsen

 

Van fenti s van lenti ég,

felejtésem bennük mértem,

ezért voltam lenni még –

tükrömbe, jaj sokszor néztem.

 

Fél pofával jár a Hold,

hiányzó fele lent a táj,

nem jár vissza, aki holt,

élő már hozzám nem talál.

 

Fáról a csönd, alma hull –

fa sincs: nagy volt lélegzetem,

tetőn amíg legurul,

szívem és a földet lessem.

 

Édes minden babona,

félelmemben nincsen titok,

jelenemből nincs hova,

múltat és jövőt rég tudok.

 

Fél pofával jár a Hold,

törött lenn a Göncöl rúdja,

hány néma száj – itt dalolt –

homokkal már beomolva.

 

Nem élni, majd meghalni

kellett ide visszajönnöm,

ahol új nincsen, s talmi,

osztoznom gyöngyön, göröngyön.

 

 

 

 

 

VASADI PÉTER

Ostoros, szerelmetes ének

 

Tiéd vagyok, enyém vagy,

hazám, népem, serény had.

Romlasz, vízben korpafű;

s én siratlak, hegedű.

Ütlek, hívlak, gyűlöllek.

Támadj föl vagy feszülj meg.

A szám szid, sajog öklöm,

miattad meg döglődöm.

Szép vagy selymes, űzött vad,

ölelném a derekad,

teszed, mintha szeretnél,

combod közt dúl vörös tél,

condra, te; mely szép voltál,

teli, mézes gyümölcstál,

érett, zászlós, okos nép,

faragott királyi szék,

csilingelve hajló nád:

hordanád-e koronád?

Vagy elhányod mindened?

S garasért átengeded?

Ha a lelked megroggyan,

tested is szárad rozsban

odavetve, te dudva,

aztán silóba dugva.

Emeld csak szép fejedet.

Állj föl. Ez itt a helyed.

Nem kell innen elfutnod.

Amit őrzöl, ős jussod.

Ha nem őrzöd, napra nap

megmossák az agyadat,

műved, múltad, szellemed,

s élsz-e, halsz-e, egyre megy.

Kelj föl hazám, serény had.

Tied vagyok. Enyém vagy.

 

 

Egy távcső képei

 

Mozog. Előrehaladó mozgást végez.

Van, aki jár, siet, sétál, fut, rohan,

viszi vagy inkább húzza magával szét-

terjesztett karral a világát, mint egy

ezüstben játszó s lebegő tüllfüggönyt.

Gyönyörű. Nem az irama, nem a tempója

ragad meg, hanem ez: legbenső törvénye

szerint szökdel előre. Mondom, gyönyörű.

Célja akár tejködbe’ diófa, őzbak,

sziklaorom, átdöntött fatörzs szakadékon,

pipacsmezűben a szálkás fű. Víztorony. Ég.

Bármi: egyetlen s körkörös is. S mind

céljára mutat vagy tőle mind eltereli.

Ha hagyja. Ösztönei rá vannak kapcsolva

középpontjára, melyben kékesen villog

s vibrál valami játékos penge-akarat.

Ezt szolgálja a tudatalattija is. S tud

a tudat a tudatalattiról. S megfordítva.

(Add, jó végre jusson ez a futóraj.)

Most egy lezser kocogót látok. Érzem,

ötödik lépésére elesik. Messze üget.

Hiába kiáltok. Egy, kettő, három, négy.

Öt… Megbotlik, földre terül. Puff.

Fekve marad. (Jusson jó végre, uram.)

A futónak lénye erényeivel legyen egy.

Te a választottad utat fussad. Mást ne.

Előtte latolgass. Készülj. Majd

mint kit jó marathonra küldtek,

eridj.

Helyetted nem tudok élni. Érted igen.

 

 

Visszakiált

 

Aki igazán van, elrejtőzik. S el-

rejti azt is, aki lenni szeretne.

De a legtöbb csak látszani akar.

Mindegy, milyen áron.

S egyre nő, torzul, színesedik

a képe, kidomborítja magát, át-

töri lelkesen a határait is,

csak lássák, lássák mielőbb;

végül a semmibe foszlik.

A látszat ára halál.

De őt, aki van, nézheted nincsnek

akár.

A valóság ára halál.

Így cserél helyet a látszat a

valósággal.

Amit ezután nézel, káprázat,

mely szétlövi fénnyel, ami van.

Siklik tovább az idő: óh,

nem történt semmi különös.

Mintha-világban a mintha-idő.

S a nemlét két márványfala

közt távolodik a Valóság,

de eltűntében visszakiált:

egymás lábát mossátok, feleim.

 

 

 

 

 

LACKFI JÁNOS

A kéz öt ujja

 

Öt nő az öltözőben,

egy kupacban a csillogó-villogó

fürdőruhák, bikinik, monokinik,

így, beeső nappali fénynél

minden szembeszökőbb.

A tükörben, mint télen, kályha tetején,

egy sor sosem elég feszes birsalmapopó.

A kicsi molett összecsippenti

hasán a hájat elégedetlenül,

dülleszti mellét elégedetten.

A magas, karcsú ikrek

náluk is magasabb, karcsúbb

barátnőjüket csodálják.

A kicsike fejletlen, simára

esztergált csontfigura, irigyli a

domborulatokat, nem sejti,

hamvasságáért a többiek őt irigylik.

Az ezüst, arany gyűrűk egy halomban,

a mosdó szélén várják

a fürdés végét.

 

 


Május 18.

 

Aznap, mikor születtem, épp honvédeket toboroztak Pesten,

a Klinikák ablakain kipufogógáz

és kardcsörtetés csapott be, Kossuth

Lajos azt üzente, gondoltam magzatszuroktól

ragacsosan, mindnyájunknak el kell menni,

tudtam úgysem engednek el, és sírtam, sírtam.

Aznap, mikor születtem, egész jól kezdett állni a Duna-táji

konföderáció ügye, horvát, szerb,

román, magyar együtt alkosson államot,

csak a Monarchia tett keresztbe, de kinn

a KGST-piacon már egymást taposta horvát,

szerb, román, magyar, és vér maszatolta

be testem, ahogy világra csusszantam,

horvát, szerb, román, magyar vér.

Aznap, mikor születtem, épp Napóleon fejére tették

a császári koronát, vállára a palástot,

ám kardbojtjának zsinórja rátekeredett

kézelőgombjára, türelmetlenül megpróbálta

kiszabadítani kezét, rántott egyet az egészen,

a gomb messze pattant, a zsinór elszakadt,

valaki elnyisszantotta köldökzsinóromat, lélegeztem.

Aznap, mikor születtem, a szövetséges repülőgépek a

montecassinói kolostort bombázták, a szentély

megbontott kupolájából ember nagyságú

placentadarabok zuhogtak az oltárra, ugyanezen a

nyíláson pottyantam be én, levegő süvített, motor

hörgött, egyszeriben felrobbant bennem a világ.

Aznap, mikor születtem, Pál apostolt ledobta a ló, utoljára

alulnézetből látta az állatot, szokatlanul élesen, lófeje

és tokája volt a doktornak, nyakában sztetoszkóp

csillogott, Pált elvakította a ragyogás, János pedig

a Mester vállára dőlt, talán a bortól nehezült el úgy

a feje, tejet böfögtem fel, anyám vállára bukott a fejem,

János lettem a keresztségben, Pál a bérma-keresztségben,

két pápának nem lehet ugyanaz a neve, lettem János-Pál

nem pápa, ahogy Clemens non papa, a reneszánsz

zeneszerző, akiről nem tudjuk, melyik nap született.

 

 

 

 

 

CSEH KÁROLY

Fehér misztérium

 

Udvarról, kertből felhabzó fáink

kúsznak égre, üvegen át ring

 

hömpölygőn a fehér. Vasárnap déli

kísértetek járnak, és egy sem féli

 

harangjaink szavát? A templomban

hirtelen virágok illata lobban,

 

mintha áldozati pogány tűz lenne.

Felhő ring odakint – fehér lepelbe

 

burkolózva Vénusz jár erre talán?

Ahogy az éjjel is – meggyfán, almafán

 

lábnyomai szirmát ágra hintve szét,

s szökőkúttá lépve a fűz tetejét,

 

Felhők, felhabzó fák ringnak az égre.

A fehér titkát ki fejti meg végre:

 

kié a csoda, s mi rejlik legmélyén?

Töprengünk az ablak kék-fehér rejtvényén.

 

 

Hajnali oltalom

 

Hiába kísérgetsz, kísértesz hiába,

virágtól parázsló hárslombból kiszállva,

sírköveken lépő feketerigó.

 

Időz pillantásod. Gonosz alattomban

megcsillanó szemed bármit is ró rám:

szivárványló, friss harmatban mosdottam

Szent Iván hajnalán, korai órán.

 

 

A hetvennegyedik napon

 

Nyugati szél fúj. Felforgatja

színeinket irgalmatlanul.

 

Fehérben böjtöl hosszan a zöld,

csak a tetők cserepe pirul.

 

Szárasztón lobog. Kokárdánk is

összemegy, és nyűtt ronggyá fakul.

 

S vetésen és temetőn a hó,

mint Karthágó sója, úgy virul.

 

 

Húsvégi üdvözlet helyett

K. S-nek

 

Hírlik, nem is lesz

feltámadás, s az ember

csak úgy van itt:

 

élni már aligha,

érni még talán tud

a túlnapig.

 

 

Májusi antenna

Képeslap helyett: É-nek

 

Kisarjadt csöppnyi cseresznyefa

magaslik fel az esőcsatornában:

antenna veszi a zöld híreket,

míg fénnyé nem halkul körben a világ;

bárhol is járhatsz, (kószáló szíved

itt a sok csilló orgonalevél),

úgy csendülsz fel bennem ilyenkor,

mint valamennyi hullámhosszon

a vasárnapi déli harangszó.

 

 

 

 

 

VÁRI CSABA

Szerelmes vers

Radnóti Miklós emlékére

 

Látod, kedves,

lassan koldusnak öltözik a táj

s színeit eltékozolja.

Összébb húzza magát

a szél is a fákon.

Napszakokra

nincs szava, nincs tekintettel.

Havat említ szigorodva.

A tavalyi vöröses-barna

levélágyon

rianó sok kis lábnyom-

nak szíve ver.

 

Látod, kedves,

már nyakunkon az ősz

s még begombolatlan a szerelem.

Se napok, se éjek.

Mivé leszel,

ha nem velem,

ha nem hagysz szeretnem?

Hány napig tart még az élet?

Fázva ülök az éjszaka alatt

szemben e verssel

s egy szerelemmel

öregebben.

 

 

Mezítláb

 

anya – öledtől a sírig

apa – szeszig a dadogástól

 

mivel érdemeltem ezt

s születhettem volna-e máshol?

 

babona köt ide nem rög

hiába se út se kerék

 

gyermekkorom utcáin át

húzom nagyapám szekerét

 

szülőt – szájról szájra

földet – mezítláb

 

úgy kellene ahogy a tenger

vagy a fák

 

 

Fordított vallomás

 

miért ne szakadnál el

mint illat a virágtól

vagy ég a földtől

hajnalonta

 

miért ne hullanál el

mint könnyű virágszirom

az őszben vagy

a fa lombja

 

többet mért jelentenél

napszaknál számbavevésnél

ha hiányod mindössze

e vers-seb

 

több mért maradnál

puszta önmagadnál

vagy ennél is

kevesebb

 

 

Majdnem egészen

Király Lászlónak

 

Éget a szó kívül-belül.

Amikor a legnehezebb.

Feszül az ég, a test,

az ideg-erezet.

 

Szemközt egy fehér papírlap –

a seb.

 

Kicserepdezett lélekkel

világot róni napban-szélben

a lét falára. Törvényt.

Majd feladni azt is szépen.

 

Majdnem

egészen.

 

S míg testre tapad az ing a láztól,

emléket vinni emberül,

amíg kifehérül a lélek.

Hej, cudar élet!

Éget a szesz

kívül-belül.

 

 

 

 

 

TÓTH SÁNDOR

Magyar zsoltár 2004-ben

Becket Tamás napján

 

Véletlen műve nem lehet,

mi arcára írva szent jele

választott testvér-vértanúknak

 

Időre ácsolnak kereszteket

A lesújtó hóhérok kezére

hát nem mondatnak ítéletek

 

És akik még talpon vannak

– nyomukban sanda-gyötretés –

tudják, a bárd-élek helyébe

más tervet sző a végzet és

 

jönnek álarcos álfivérek,

kétszer elrejtve arcukat

Jólét, lendület kárál szavukból

Szirupba mártva hangjukat

 

Vicsorgnak fogak helyén a poklok –

Rafinált agytekercs-koboldok

gátlás nélkül e hontalanban

suttyognak helytartód elé

 

Mint Lucifer egykor az Úr elé

 

Tamás, mióta véred hullott,

változott e képtelen világ?

 

Hazugság, törtetés a mérce,

fújnak erszényes démonok

Poklában sár-fény emberének

égnek kihűlő otthonok

 

Országunk szíve meghasítva,

szétszedve mind a gondolat.

Szellem-halál mi vár e népre,

 

s ami talán még megmarad,

áruk koboldos bélyegével

ezer darabra szétszakad

 

Kardalok gyásza némult feletted

Könnykancsókban a szél visított

 

Elmentél drága megvetésnek

 

Ki halni mer, sosem halott

 

Mentegetőznek hóhéraid,

miként így történhetett?

 

Végül a győztes arctalan csapatja

felül nem kerekedhetett

 

Esedezz, kérünk mártír-Tamás,

ne törje átok a nemzetet