Nagy szeretettel és örömmel köszöntöm az olvasót az élő Wagner Nándor nevében. Ugyanis ezeket a sorokat, amelyek itt állnak, a művész műtermében jegyeztem 1956 júniusában, az ő jelenlétében.

A Wagner Nándor alkotta szobor, József Attila sietős lépteit a gondolattal, gonddal és tettel való elfoglaltsága vezeti. A szobrász sikeresen megoldott nehéz problémája, hogy az arc koncentrációjának mélységét nem csökkenti az alak mozgása. Ezt a homloktól lábhegyig függélyesen, áramütésszerűen levezetett feszültséggel éri el a művész: a lábak rugós, önkéntelen függésükben mutatják az őket vezérlő gondolat szárnyalását, de ritmusát is: költőt, verset visznek ezek a lábak. E versek borsát s az egyén gondjának kitágulását és indulatának expanzív erejét, tettre fogalmazását mutatják az öklök: a szabadon levő, nem tudván jártában könnyedén lengeni, ám hátrafeszülve – csapásra készen –, szegletesen követi a léptek ütemét, míg a másik, zsebbe kényszerítve, még csak fokozza a szabad ököl mondanivalóját. Ha csak egy feldühödött – mondjuk verekedésre kész – férfit akarna a szobrász jellemezni, akkor ezek az öklök megkívánnák a nekik megfelelő mimikát: az indulatba torzuló arcot, megfeszített állapotot, előre, tettre szegezett, fontolgatás nélküli tekintetet. Az átváltozás az arcon megy végbe: az őrlő gondok valami termékeny szomorúságba mélyülnek: ököltől agyon és léleken át történik valami, amitől verekedésből népnek, népeknek nevében széles panasz és vád születik. Egyetemessé, szimbólummá nő az egyszer volt magyar költő: sugárzó intellektus, poétai érzékenység és nyomasztó proletár sors együttviselésének vádja és példája kél életre, fellobban és kisiet a rövidre szabott pályájából, mint az üstökös.

József Attiláját a művész ma is a maga vérén táplált gyermekének vallja. Ha felismerjük a magányos útkeresésnek azt a szemérmes ujjongását, amelyet a kor szellemével való közös, igaz ideálban való bensőséges találkozásakor érezhetett: megértjük csalódását is afölött, hogy e szobrát nem mesterségbeli indoklással, de éppen annak szelleme miatt marasztalták el. Úgy véljük, a fiatal művésznek éppen ez a szobra olyan vesztegzár alá helyeztetett, amelynek feloldása tartozásaink és örömteljes rehabilitációink, felismeréseink közzé fogja az ő József Attiláját emelni, mert nem mindegy, hogy a meghatározott sémák, szimplifikált típusok gúzsába kötözött emberábrázolás idején is gondolkozni merőket milyen érvekkel marasztaltak el. Wagner számára József Attila nem eszköz volt a kor szellemével való találkozásra, hanem régről ismert benső élménye, útja, választottja: ez szükségszerűen vezetett kettejük találkozásához. Nem mindegy, hogy milyen mondandóval és milyen képességgel szólaltatta meg, és hogy nem “felzárkózott” hozzá, hanem “ügye” volt néki József Attila. Nem pályázati “téma”, amelyhez kívülről csatlakozott. Ez az ami árad belőle, ami eldönti nem a díjnyertességet, hanem emberi, művészi hitelét, időtállóságát. Valamikor “köztéri” szobor lesz belőle.

A Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 1948-as egyesülése, a fordulat éve után teljessé vált hazánkban a kommunista diktatúra. A fúzióval létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) hatalmának és önállóságának is volt azonban korlátja, mert Moszkva rövidre fogta az ideológiai pórázt, s csak elvétve tűrt meg különvéleményt. A szocialista tábor egységének az irodalomban is meg kellett nyilvánulnia, ezért a magyar kulturális élet irányítói kínosan ügyeltek rá, hogy összhangban legyenek a Kreml ideológiájával. A magyarországi kommunista irodalmi kánon kialakulásán belül József Attila sorsa azért különösen érdekes, mert az ő esetében Budapest óvatosan bár, de állhatatosan szembeszállt Moszkvával. József Attila szovjet fogadtatásáról eddig mindössze egy, a levéltári kutatásokat mellőző, a kényes kérdéseket megkerülő, rövid cikk jelent meg, tehát érdemben senki sem nyúlt a témához. Dolgozatomban József Attila szovjetunióbeli recepciójának azokat az éveit fogom tüzetesebben vizsgálni, amikor a két ország eltérően értékelte a költő életművét: az 1945 és 1962 közötti időszakot. Bár biztos vagyok benne, hogy az oroszországi levéltárakban rejlenek még a témába vágó iratok, úgy gondolom, ezek nem fogják számottevően módosítani az itt felvázolt képet.

A második világháborút követően az MKP politikáját a párt három nagy csoportja alakította ki: 1. a két világháború közötti éveket itthon, illegalitásban átvészelők,. az emigrációból hazatért moszkoviták,. azok, akik 1945 után is Moszkvában maradtak. A magyar politikai és kulturális életet az “itthoniak” ismerték a legjobban, de a pártot a moszkoviták irányították. A napi ügyek intézésébe legkevésbé a Moszkvában maradtak szóltak bele. Az MKP kereste a magyar irodalmi múltból a politikai céljaira felhasználható alkotókat, s Petőfit és Adyt igen korán a hivatalos költő piedesztáljára emelte. József Attila kanonizációja azonban több évig elhúzódott. Ez nem csak párt- és napi politikai-agitációs célokra kevéssé alkalmas, sokrétű, árnyalt költészetében és a kommunista párthoz fűződött ellentmondásos kapcsolatában gyökerezett. A nehézséget elsősorban az okozta, hogy a három fentebb említett csoport eltérően értékelte. Mivel Lukács György és Révai József, az MKP kulturális politikájának két legfőbb formálója évtizedekig emigrációban élt, nem ismerte alaposan a Horthy-korszak költészetét, de a “hazaiak”, élükön Horváth Mártonnal, hamar meggyőzték őket József Attila korszakos jelentőségéről. 1948-ra kialakult a hivatalos vélemény, hogy a magyar költészet fő vonala a Petőfi–Ady–József Attila-vonal. A kanonizáláshoz már csak Moszkva jóváhagyása hiányzott, s Petőfi és Ady esetében ennek nem is volt semmi akadálya. József Attila viszont szinte ismeretlen volt az orosz nyelvterületen, ezért mindenekelőtt színvonalasan le kellett fordítani a verseit. Az MKP értelemszerűen a Moszkvában maradtak közreműködésére számított. Két emberben volt meg az ilyen munkához elengedhetetlen képesség és tehetség: Hidas Antalban és Anna Krasznovában. Ráadásul nekik széles körű irodalmi kapcsolataik is voltak.

Hidas Antal – eredeti nevén Szántó Gyula – 1925 végén érkezett Moszkvába, és egykettőre a munkásosztály jeles proletár-internacionalista költőjének kiáltották ki. Rendre megjelentek verseskötetei, indulóit Szovjetunió-szerte énekelték. Tekintélyére jellemző, hogy 1929-ben, amikor Gorkij tízesztendei távollét után végleg visszatért hazájába, a Pravdában Hidas versével köszöntötték.2 Fényes és gyors karrierjének – egy ideig – nyilvánvalóan nem volt kárára, hogy 1931-ben feleségül vette Kun Ágnest, Kun Bélának, az emigráció fejének leányát. Apósa 1937-es letartóztatása majd kivégzése után azonban Hidas is rövid úton, hat évre a Gulagra került.3 Az Anna Krasznova név Hidas harmadik feleségét, Kun Ágnest rejti. Mivel apja letartóztatása után a Kun névnek vészterhes csengése volt, a fenti írói álnév mögé húzódott. A házaspár közvetve azt is Kun Bélának “köszönhette”, hogy 1945-ben nem térhetett vissza Magyarországra. Rákosi, Révai József és Gerő Ernő 1944-ben összeállított egy háromszáz fős listát az emigráció tagjaiból, akiknek a hazatérését szorgalmazták a szovjet szerveknél. A lista nem került elő, de biztos, hogy Hidasék nem voltak rajta. Hidas ugyanis burkoltan többször kifakadt Rákosi ellen: “Hiszen én egyes »nagy emberek« által […] meghosszabbított emigráció »keserű levében« forgok.” Honnan tudjuk, hogy Rákosira céloz? Egy – nyilván biztonsági megfontolásból – Alekszandr Fagyejev szájába adott mondatból: “ – Rákosinak mégsem sikerült kirabolnia Kun Bélát, átíratni magára annak tetteit.” Rákosi személyi kultusza idején Kun Béla – a Tanácsköztársaság tényleges vezetője – elhomályosíthatta volna Rákosi 1919-es jelentéktelen szerepét, s ezt elkerülendő családtagjait sem engedték haza.

1945 után Hidasék nagy lendülettel fogtak hozzá irodalmunk orosz nyelvű népszerűsítéséhez. Egymás után láttak napvilágot Petőfi, Mikszáth, Vörösmarty, Móricz stb. művei. Legnagyobb vállalkozásuk a Magyar költészet antológiája volt.

1952 októberében jelent meg Moszkvában a műköltészetünket Bornemissza Pétertől Juhász Ferencig bemutató és népköltészetünkből is ízelítőt adó reprezentatív, hatodfélszáz oldalas Antologija vengerszkoj poeziji. Bevezető tanulmányát Hidas Antal írta, a kötet összeállítója és a fordítások szerkesztője pedig felesége volt. Az Antológiát mindenki lelkesen fogadta, és kevesen tudták, hogy a színfalak mögött már megjelenése előtt vihart kavart. Hidasékat eleinte Magyarországról is lelkesen támogatták, főként a Kultúrkapcsolatok Intézete látta el őket rendszeresen és bőségesen a munkájukhoz nélkülözhetetlen könyvekkel. A budapesti illetékeseknek azonban hamarosan szemet szúrt, hogy Hidas nem kért sem József Attila-versesköteteket, sem vele foglalkozó szakirodalmat, ezért újabb könyvek küldését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy beleszólhassanak az antológia válogatási elveibe. Majláth Jolán, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének főtitkára 1950. január 13-án levelet írt a Külügyminisztérium Tájékoztatási Főosztályának, s ebben a “szovjet csoport” elvi állásfoglalása is olvasható: “Ugyanakkor, amikor a költők között helyesen feltünteti Petőfi Sándort, Ady Endrét, Illyés Gyulát – nem szerepel József Attila, akinek mindenképpen az őt megillető helyet kell elfoglalnia egy nagy lírai antológiában.” Hidas tehát éppen a párt egyik hivatalos költőjével bánt mostohán.

Hidas és hívei felvették a kesztyűt, és diplomáciai csetepaté kezdődött. A moszkvai magyar nagykövetség véleményét Flórián Tibor követségi titkár fogalmazta meg: “József Attilára vonatkozólag bő anyag áll rendelkezésre Moszkvában, ezért nem szerepelt e jegyzékben. Ha azonban József Jolán és Német (sic!) A.[ndor] életrajzai és a kihagyott verseket is magába foglaló Cserépfalvi-kiadáson kívül újabb értékes kiadvány jelent meg, azt kéri Hidas elvtárs megküldeni.” Flórián megvédi Hidast, mert ő az a szaktekintély, akihez a szovjet szervek bármely magyar irodalmi fordítással kapcsolatos kérdésben fordulnak, s neki köszönhető, hogy a magyar műveket a legjobb szovjet költők – Tyihonov, Iszakovszkij, Martinov, Paszternák, Marsak stb. – fordítják. Majd így folytatja: “…a műfordításokat a Szovjet Írószövetség vagy más szovjet szervek előzetesen megvitatják, főleg ideológiai szempontból. Ezen a téren pedig éppen az itteni, többé-kevésbé nyíltan hangoztatott álláspont a következő. Lehet, hogy valamely külföldi ország több ténybeli adatot ismer irodalmára vonatkozóan, mint a Szovjetunióban működő szerkesztők vagy fordítók, viszont a legtöbb ország elmaradt marxista ideológiai fejlődésben. Éppen ezért a készülő műveknél a külföldiek közreműködését anyag- és adatszolgáltatás jellegűnek tekintik. […] a magyar irodalom vagy a magyar irodalomtörténet felszabadulás utáni jelenségei és azok szovjet értékelése alapján nem számíthatunk arra, hogy ideológiai jellegű tanácsadást – amilyenre a Kult.[urális] Kapcs.[olatok] Int.[ézete] céloz – az illetékes szovjet szervek jó néven vennének. Ez ellenkezőleg, csak Hidas és a Szovjet Írószövetség, valamint az egyes kiadóvállalatok jóindulatának és munkalendületének csökkenéséhez vezetne. Arra pedig egyelőre még nem számíthatunk, hogy az illetékes szervek igényt tartanának »a magyarországi kulturális szervek jóváhagyására«.” Ez egyenes beszéd, de a budapesti diplomácia nem törődött bele a vereségbe. 1952. január 24-én Bíró Vera – Non György felesége – arról számolt be Moszkvából, hogy megkérte Mihail J. Apletyint, a Szovjet Írók Szövetsége Külügyi Osztályának vezetőjét, értesítsék a szovjet kiadók a nagykövetséget a tervbe vett magyar fordításokról. Bíró Vera bízott Apletyin ígéretében, hogy az “eddiginél nagyobb mértékben folyhatunk be a készülő művek előszavának, jegyzeteinek elkészítésébe, sőt antológia esetében az anyag összeválogatásába is”, de hozzáteszi: Hidas segítsége a továbbiakban sem nélkülözhető. Előérzete nem csapta be.

Hidasék végül engedtek, s a kötetbe a következő 14 verssel József Attila is bekerült: Fiatal életek indulója, Aki szegény, az a legszegényebb, Ady emlékezete, Szocialisták, Végül, Mondd, mit érlel…, Külvárosi éj, Bánat, Megfáradt ember, Ősz (A fán a levelek…), Téli éjszaka, Reménytelenül, Buza, A tőkések hasznáról (Változata a Haszon). Csak akkor tudjuk eldönteni, hogy 14 vers sok vagy kevés, ha megnézzük, másoknak mennyi hely jutott. Lássuk a magyar irodalom “fővonalának” első két tagját! Petőfitől 63 lapon 54 vers olvasható, Adytól pedig 28 lap terjedelemben 53. A két nagy klasszikus egyenrangúságát, ha a lapszámmal nem is, de a csaknem azonos számú verssel igyekezett érzékeltetni Hidas. Velük szemben József Attila 14 verse 12 lapon feltűnően kevés. Hidas válogatási arányai és szempontja azonban esetleg védhető, mondván, hogy 1952-ben József Attila jelentősége még nem ivódott annyira bele a magyar irodalmi köztudatba, mint a két idősebb klasszikusé. Ez igaz, nézzük hát meg, hány verssel szerepel József Attila valamelyik kortársa, például Hidas Antal. A tartalomjegyzék félrevezető, mert tőle mindössze három cím van az Antológiában. Igen ám, de a háromból kettő versciklus, s ennek következtében 11 lapon összesen 25 verse olvasható. Úgy vélem, ebből már nyilvánvaló, hogy a kötet összeállítói lebecsülték József Attilát.

A bevezető tanulmány József Attilát dicsérő mondatait Hidas számos megállapítással gondosan semlegesítette. Például: a magyar nép költője, de “csak közeledett (kiemelés – B. A.) a proletariátus forradalmi világnézetéhez”. Nem volt képes megfelelő mértékben támaszra lelni a forradalmi munkásmozgalomban. Alkotói pályája “formalista keresések” jegyében indult, időnként kétségbe esett, pesszimizmus vett erőt rajta, nem látott kiutat sem maga, sem környezete számára, ezért “költészetében elég nagyszámú beteges, individualista, reflexiókkal teli verset találunk.” Végül: “A lelki beteg költő nem lelt magában erőt a harcra, s harminckét éves korában végzett magával.” E megállapítások egy része még egyszer megismétlődik a József Attila verseit közvetlenül megelőző rövid pályaképben. 1952-ben az ilyen kritika egy élő költő esetében nemegyszer súlyos, egzisztenciális következményekkel járt, egy holt költőnek, József Attilának csak tíz év elhallgatás jutott érte osztályrészül.

Hidas hátsó szándékát egy apróság leplezi le igazán. Bevezetőjében akkurátusan felsorolja József Attila versesköteteit, s “véletlenül” kihagyja az 1931-es Döntsd a tőkét, ne siránkozz címűt. Ekkoriban idehaza éppen ezt és a Külvárosi éjt tartották az életmű csúcsának, Hidas ellenben hallgatott róla, nehogy a Szovjetunióban is felfigyeljenek a kommunisták fülének kedves címre.

Mi lehetett Hidas rosszindulatának az indítéka? Közszájon forgó vélemény szerint, nem tudta megbocsátani, hogy hajdani felesége, a nevét is viselő Szántó Judit, a harmincas években hat éven át József Attila élettársa volt. Nem láthatunk bele Hidas lelkébe, nem tudhatjuk, mennyire sértette férfiúi hiúságát, hogy József Attila az ő helyére lépett, de aligha igaz a szóbeszéd. Miért éppen őrá haragudott volna, amikor magától a nyughatatlan, zaklatott Szántó Judittól tudjuk, hogy válása után jó pár férfi volt az életében? Bár Kun Ágnes témánkba vágó megjegyzéseit körültekintően kell kezelni, abban bizonyára igaza van, hogy férje nem neheztelt József Attilára a Szántó Judittal való együttélése miatt. Hidas férfiúi sértődését a kommunista mozgalomban akkoriban uralkodó szexuális szokások sem indokolták. Bár az 1920-as évek Szovjetuniójának zabolátlan nemi szabadosságába idővel némi prüdéria is keveredett, az önmegtartóztatás az 1930-as évekre sem volt jellemző. Hidas neve azonban makacs következetességgel újra és újra felbukkan József Attila rosszakarói között. Mi lehet ennek az oka? Ne hagyatkozzunk elfogult emlékezésekre, találgatásokra, hanem vizsgáljuk meg a jelenleg hozzáférhető dokumentumokat.

Hidas József Attilával szembeni ellenséges, ártó szándékát bizonyítandó a szakirodalom még két eseményt szokott megemlíteni. Az első eset: Hidas is aláírta a moszkvai Sarló és Kalapács című folyóirat 1931. júniusi számában megjelent A magyar proletárirodalom platformtervezetét, amely lefasisztázta József Attilát, s ennek következtében megromlott a költő és az illegális kommunista mozgalom kapcsolata. Igaz, hogy Barta Sándor és Matheika János társaságában Hidas a platformtervezet előkészítői között volt, de a szerkesztést és a végső megszövegezést Matheika végezte. Kahána Mózes pedig úgy tudja, hogy a Barta–Hidas–Matheika-féle szöveg eltért a Sarló és Kalapácsban megjelenttől, tehát egyelőre az sem bizonyítható, hogy a “fasisztázó” mondat már az első fogalmazványban benne volt. Semmiképpen sem varrhatjuk hát egyedül Hidas nyakába. A tervezet szenvedélyes vitát robbantott ki, tizennégy hozzászólás követte, közöttük Az ideológiai tisztaságért, a művészet minőségéért című. Ez a Sarló és Kalapács 1932. januári számában látott napvilágot, József Attilát a proletárirodalommal rokonszenvező írónak nevezi, Gergely Sándor, Hidas Antal, Illés Béla és Lippay Zoltán írta alá. Valószínűleg az 1931 novemberében Moszkvába érkezett Gergely Sándor kezdeményezésére született, Lippay fogalmazta, és Hidas csak aláírta. (Gergely azt a megbízatást kapta a párt magyarországi vezetőitől, hogy járjon közbe József Attila rehabilitációja érdekében.) Ha el is fogadjuk Botka Ferenc véleményét, hogy ez a hozzászólás a párt hivatalos véleménye volt, Hidast aligha kényszerítette bárki is az aláírására. Ha már 1932-ben is oly féktelenül gyűlölte volna József Attilát, mint sokan hiszik, megtagadhatta volna a rehabilitálását, hiszen annak a tizenhárom hozzászólónak sem esett bántódása, akik nem adták nevüket a párt “hivatalos” véleményéhez. Dicsősége csúcsán Hidas aligha törődött egy magyarországi költővel. Hidas személyesen sohasem találkozott József Attilával, de már 1931-ben is hallhatott róla, mert Szántó Judittal és otthon maradt családtagjaival levelezett. József Attila ismerte Hidas öccsét, Szántó Imrét, aki 1930-ban, még a platformtervezet megjelenése előtt átvette tőle a Lebukott és a Vigadó dal című versét, mondván, magával viszi Moszkvába, s eljuttatja a Sarló és Kalapácshoz. A két vers nem jelent meg, s azt sem tudjuk, eljuttatta-e bátyjához.

A második eset: Hidast azzal a ténnyel is hírbe hozták, hogy nem József Attila, hanem Nagy Lajos és Illyés Gyula kapott meghívást 1934-ben a Szovjet Írók Szövetsége I. kongresszusára. Szabolcsi Miklós szerint, bár sem Moszkvában, sem itthon nem került komolyan szóba a meghívása, “biztos, hogy Hidas Antal nem rajongott volna érte, ha Moszkvában látja József Attilát”. Nagy Csaba szerint Kun Béla és közvetlen munkatársai, Hidas, Illés Béla és Gergely Sándor döntött a meghívandókról, mivel nekik volt tekintélyük a pártban, ráadásul csak ők jutottak hozzá magyar folyóiratokhoz, következésképpen csak nekik lehetett megbízható értesülésük a magyarországi irodalmi életről. Logikus érvelés, de minthogy semmilyen dokumentummal sem erősíthető meg, óvatosan kell kezelnünk.

Diktatórikus politikai rendszerekben egy-egy alkotóművész kanonizálása szempontjából különösen fontos, hogy mi olvasható róluk a rendszer hivatalos kiadványaiban, lexikonjaiban. A szocialista országokban az egyik legfontosabb iránytű a Nagy Szovjet Enciklopédia volt. A monumentális lexikon első kiadása 1926–1947 között jelent meg. Érthető módon, ebben még hiába keressük József Attilát. A második kiadás 1949-ben indult útjára, s ebből már nem lehetett kihagyni a “legnagyobb magyar proletárköltőt”. A szerkesztőség 1951-ben Alekszandr Gerskovicsra, a később főként Petőfi-kutatóként ismertté vált irodalmárra bízta a József Attila-szócikk megírását, majd ezt Hidas Antallal és Anna Krasznovával recenzeáltatta.

Nagy magyar proletár, kommunista költő, a magyar költészet megalapítója. József Attila, egy munkás fia, korán belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába, s aktívan bekapcsolódik a munkásmozgalomba. Az országban tomboló fasiszta reakció éveiben versciklusokat ír, amelyekben a magyar munkások kizsákmányolók elleni harcát énekli meg: Nem én kiáltok, a föld dübörög (1925), Döntsd a tőkét (1931), Külvárosi éj (1932) és másokat. A magyar proletárok töprengéseit és vágyait kifejező József Attila a Sztrájk és egyéb verseiben kijelentette, hogy csak az öntudatos proletárok diktatúrája tud örökre véget vetni a burzsoá kizsákmányolásnak. A Döntsd a tőkét (1931) című híres verse, a fasiszta cenzúra akadályai ellenére széles körben elterjedt az országban. Az igazságtalan társadalmi rend elleni harcában J.[ózsef] A.[ttila] a Szovjetunióhoz és haladó irodalmához való fordulásban lel támaszra. Majakovszkij kevés magyarra fordított, a régi Magyarországon betiltott verseinek egyikét ő fordította le (150000000, 1931). A költőnek a fasiszta titkosszolgálat általi kegyetlen üldözésével, a magyar munkásosztály elleni kíméletlen terrorral, a költő élete utolsó éveinek súlyos erkölcsi állapotával magyarázható, hogy különösen élete utolsó alkotó szakaszában dekadens elemek bukkannak fel nála (A Nagyon fáj versciklus, 1936). Nem bírván elviselni az uralkodó osztályok részéről az üldözést, J. A. öngyilkosságot követett el.

“Visszajuttatjuk a recenzeálásra nekünk küldött anyagot. Nemcsak azért nem szándékozunk ezzel az anyaggal foglalkozni, mert a szócikk teljes tudatlanságról árulkodik és politikailag hibás, hanem azért sem, mert újfent az az aljas kontár, A. Gerskovics írta, akiről már – sajnos eredménytelenül – oly sokat beszéltünk Önökkel.

1. Ami a József Attiláról írt szócikket illeti, a témával kapcsolatban nézzék meg Horváth Márton felszólalását 1950-ben és Révai József felszólalását Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusán, 1951-ben. Révai József ebben a felszólalásában, kijavítva azt a helytelen irányvonalat, amelyet a József Attila-kérdés kapcsán követtek, s bizonyos mértékben még ma is követnek, végre kijelentette: »…nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem […] József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele eléggé összeforrva. […] Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.«

A fent említett »szerzőnek« semmiféle marxista koncepciója nincs, s mivel még azt a fáradtságot sem veszi magának, hogy legalább megismerje azoknak a szerzőknek a munkásságát, akikről ír, vagy legkülönfélébb, elemi tárgyi tévedésektől hemzsegő sületlenségeket, közhelyeket ír, vagy szolgaian másolja a még nem teljesen elfogadott, nem mindig helyes véleményeket, azokat, amelyek az utóbbi években Magyarországon megjelentek, és ott fokozatosan idejét múlttá válnak.”

Hidas és Gerskovics között szinte izzott a gyűlölet, mindketten minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy egymásba rúgjanak. Hidas 1951. április 28-án, nem sokkal a fenti bírálat után, Gergely Sándor Falusi jelentés című elbeszéléskötete kapcsán a Szovjet Írók Szövetsége Külföldi Bizottságának küldött levelében hasonló keresetlen szavakkal nyilatkozott róla: “Gerskovics felelőtlen, dicsérő recenziója alapján a Novij Mir publikálni szándékozott ezt a könyvet. Ez közvetlen folytatása Gerskovics kontár, felelőtlen tevékenységének, amelyre – nehogy valamiféle botrány kerekedjen végül – már komoly figyelmet kellett volna fordítani.” Ha 1951-ben már nem is, de az 1930-as években egy ilyen feljelentés ízű levél könnyen a Gulagra juttathatta a “vádlottat”. 1938 és 1944 között Hidas oda is került, s meggyőződése szerint éppen Gergely Sándor feljelentése folytán. Egyelőre nincsen dokumentum a kezünkben arról, hogy Hidas és Gergely Sándor ellenségeskedésében volt-e valamilyen szerepe József Attilának. Korábban említettük, hogy a Sarló és Kalapács József Attilát lefasisztázó platformtervezetének enyhítését Gergely Sándor szorgalmazta. Nyilván az sem véletlen, hogy a moszkvai Új Hangban éppen Gergely búcsúztatta el szép szavakkal József Attilát, mindjárt a halálát követő első számban.

Hidas és Gerskovics kezdetben nem József Attila, hanem Petőfi miatt rúgta össze a patkót. Évtizedekkel később, immár lehiggadva, Gerskovics inkább saját magát hibáztatta elmérgesedett viszonyukért, ő nem volt elég tisztelettudó a “mindenható” Hidassal, nem kérte a tanácsát, nem egyeztette vele a terveit, hanem önállósította magát. 1949-ben, megkérdezése nélkül Hidas legféltettebb területére merészkedett: tanulmányt írt Petőfiről. A “dolog balul ütött ki”. A Szovjetunióban Petőfi volt az elsőszámú magyar forradalmi költő, akit az olvasók csak Hidas könyvéből ismerhettek meg. Gerskovics viszont olvasta Illyés Petőfi-életrajzát, s azonnal felmérte a két mű közötti óriási színvonalbeli különbséget. Hidast a szakmai féltékenység vakította el!

Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy Hidasék Gerskovics szócikkéről írt bírálatának legtöbb megállapítása helytálló a szerzőre és József Attilára vonatkozólag is. A szócikk hemzseg a hibáktól, még a kötetcímek is pontatlanok: Nem én kiáltok helyett Nem én kiáltok, a föld dübörög, Döntsd a tőkét, ne siránkozz helyett Döntsd a tőkét. József Attilának nincs Sztrájk című verse, Gerskovics nyilvánvalóan a Párbeszéd címűre célzott. Nem ismerünk Döntsd a tőkét című “híres verset” sem, a Favágóban olvasható az “Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz…” közismert verssor. Amiket Gerskovics “versciklusoknak” mond, azok önálló kötetek, Majakovszkij versét pedig egy évvel később fordította le József Attila. Mellesleg Hidas lapszéli, József Attila érdemét kisebbíteni hivatott megjegyzése is pontatlan, mert nem 25 sort fordított Majakovszkijtól, hanem csak 15-öt. Hidas szándéka tehát a visszájáról sült el: növelte József Attila teljesítményét. Ez az apróság azért fontos, mert Majakovszkij volt a mérce. Ha a pártideológusok József Attila jelentőségét akarták érzékeltetni, újra és újra Majakovszkij mellé állították, mondván, a Szovjetuniónak ő volt a legnagyobb proletárköltője, a miénk pedig József Attila.

Az sem véletlen, amit Gerskovics is és Hidas is elhallgatott. A Hétnek ugyanabban a számában, amelyben a Majakovszkij-fordítás napvilágot látott, Szergej Jeszenyinnek az Idők beteljesedése (Preobrazsenyie) című verse is olvasható, ugyancsak József Attila átköltésében. A titkolózás oka az, hogy az ötvenes években a “pesszimista”, “kocsmatöltelék” Jeszenyinről nem volt ildomos beszélni. Annak érzékeltetésére, hogy Jeszenyin mennyire veszélyes szerzőnek számított, Rab Zsuzsának, legjobb magyar fordítójának az esetét idézem fel. Budapesten, az Orosz Intézet könyvtárában kezébe akadt Jeszenyin egy kötete, s egy tanársegédtől érdeklődött róla: “Meglátva a kötetet, rám kiáltott: »Úristen, tegye vissza oda, ahol találta, de rögtön!«…” Még 1958-ban, az “olvadás” idején is, egy Aczél Györgynek készült bizalmas jelentésben azt róják fel a Nagyvilág folyóiratnak, hogy “az ismert szovjet szerzők helyett Ilf-Petrov, Blok és Jeszenyin jelentek meg” benne.

1949-ben József Attila neve alatt nyomdafestéket kapott Alekszandr Blok Tizenketten című poémájából is egy fordításrészlet. Ez azonban kétes hitelű, mert az eredeti kézirat nem került elő, sőt, még azt sem sikerült kideríteni, hogy honnan származik. Ezt tehát nem kérhetjük számon sem Hidason, sem Gerskovicson.

Gerskovics pontatlan kötet- és verscímeit némi jóhiszeműséggel a nem betűhív fordítás számlájára írhatjuk, de ezen túl is szócikke csupa elcsépelt, üres, semmitmondó közhely. Értelmezhető-e egyáltalán az a bődületes szamárság, hogy József Attila a magyar költészet megalapítója? Ehhez képest említésre alig érdemes torzítás, hogy a két világháború között Magyarországon – mint írja – tombolt a fasizmus.

A József Attila-szócikk a Nagy Szovjet Enciklopédia 2. kiadásának 19. kötetében 1953-ban látott napvilágot. Szövege jócskán eltér az idézett Gerskovics-félétől. Az Enciklopédia második kiadásában nincsenek föltüntetve a szerzők, de a moszkvai magyar nagykövetség évekkel későbbi, szigorúan titkos diplomáciai feljegyzéséből tudjuk, hogy Kun Ágnes – és nyilván Hidas – tollából származnak a József Attilára nézve nem túl hízelgő sorok. Ez egyébként, a titkos dokumentum ismerete nélkül is magától értetődő, mert kísértetiesen hasonlít az Antologija vengerszkoj poeziji szövegére. Tegyük az enciklopédia-szócikk legutolsó mondata mellé – “J.[ózsef] nem lelt magában elég erőt a Horthy fasiszta rezsimje elleni harcra, és végzett magával” – az Antológia következő mondatát: “A lelki beteg költő nem lelt magában erőt a harcra, s harminckét éves korában végzett magával.”

A Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetet Hidasék “véletlenül” újra “elfelejtették” megemlíteni, de itt nem lóg ki annyira a lóláb, mint az Antológiában, mert az Enciklopédiában a Nincsen apám, se anyám kötet is kimaradt a felsorolásból.

A magyar kulturális diplomácia hasztalan várt a József Attilát érdeme szerint megbecsülő szovjet kiadványokra, ezért elébe ment a dolgoknak. 1952-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézete Budapesten kiadott egy orosz nyelvű füzetet Arany Jánosról, Adyról és József Attiláról. Az utóbbiról – az akkori politikai brosúrák stílusában – Horváth Márton írt. A cél nem filológiai tanulmány megjelentetése volt, hanem József Attila érdeme szerinti értékelése. Ezt a szándékot meg is valósította Horváth Márton, József Attilát Majakovszkij mellett a XX. század legnagyobb költőjének nevezte. Ez a füzet is tanúsítja, hogy Hidasék megkerülhetetlenek voltak: a közzétett három versfordítást (Szocialisták, Aki szegény, az a legszegényebb, Külvárosi éj) az ő Antológiájukból voltak kénytelenek átvenni a szerkesztők.

A Külügyminisztérium 1952. szeptember 9-én arra kérte a moszkvai magyar nagykövetséget, hogy az Arany–Ady–József Attila-jubileumra idejében hívja fel az illetékes szervek és a sajtó figyelmét. A nagykövetség ezt meg is ígérte. Bíró Vera és Apletyin egyenlőtlen küzdelme a diplomácia álszent nyelvén folytatódott, s a szovjet apparatcsik újfent elhárította a kérést, hogy Magyarország nagyobb mértékben szólhasson bele a Szovjetunióban megjelenő magyar irodalmi művek körüli ügyekbe. A nagykövetség udvarolni kényszerült Hidasnak és szovjet költőbarátainak. Diplomatáink az ekkor hitbuzgó sztálinista Méray Tibor 1953. szeptemberi moszkvai látogatását használták fel a kapcsolatok elmélyítésére. Villásreggelin látták vendégül a Hidas házaspárt, A. Szurkovot és másokat.

Elérkezett 1955, József Attila születésének 50. évfordulója, amelyet az MDP nemcsak idehaza, de Moszkvában is méltón tervezett megünnepelni. A főcél, hogy erre az alkalomra végre megjelenjen a költő orosz nyelvű verseskötete, hiú reménynek bizonyult. Ez ügyben nemcsak hivatalos, hanem “alulról jövő”, magán kezdeményezésről is tudunk. Kulcsár István, 1950–1955 között a Leningrádi Állami Egyetem újságíró szakos hallgatója, később a Magyar Rádió moszkvai és New York-i tudósítója, 1955. április 4-én levelet írt József Attila verseinek szovjetunióbeli kiadásáról és értékeléséről. Kulcsár levelének kivonata az idővel “mindenható” D. A. Polikarpovnak, ekkor a Szovjet Írók Szövetsége vezetőségi titkárának az asztalára került.

Kulcsár felteszi a kérdést: kinek a bűne, hogy József Attila életművét nem kellőképpen ismerik a Szovjetunióban, s amit ismernek tőle, azt sem helyesen és teljes egészében? Bátran néven nevezi a vétkeseket: “Mindenek előtt Hidas Antal és Anna Krasznova elvtársakra gondolok.” Kulcsár ízekre szedi az 1952-es Antologija vengerszkoj poezijit: 1. Hidas az előszóban rendkívül helytelenül mutatja be József Attila költészetét. 2. Az Antológiában szereplő József Attila-versek mennyisége nyilvánvalóan nincs összhangban a magyar irodalomban elfoglalt helyével. 3. A válogatás kritikán aluli. 4. A versek egy részének fordítása – enyhén szólva – nem a legmagasabb színvonalú.

Ezután Kulcsár részletesen kifejti megállapításait. Nem érti, Hidas miként írhatta le József Attiláról, a “jól felkészült marxista emberről, számos marxista vers szerzőjéről, az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja tagjáról, illegális marxista körök vezetőjéről, a költőről, aki költészetében arról beszél, hogy a proletariátus erőszakos forradalmi harca következtében elkerülhetetlen a kapitalizmus bukása, hogy csak közeledett a forradalmi világnézethez.”

Kulcsár kitér József Attila és a KMP viszonyára is: “A ’30-as évek elején némely baloldali szektás, aki vulgárisan, rappista alapról magyarázta József Attila költészetét, elérte, hogy zárják ki a pártból. A felszabadulás után Horváth Mártonnak, a KMP KB tagjának, mai napig a Szabad Nép főszerkesztőjének szájából elhangzott, hogy a József Attila kizárásáról szóló határozat baloldali szektások keze munkája, és rendkívül elhibázott volt. (Lásd Horváth Márton cikkeit és előadásait a Lobogónk, Petőfi című kötetben, Bp., 1950, 27–76.) Attól kezdve a magyar irodalomtudományban fel sem merül a kérdés, hogy kommunista, vagy kommunista költő volt-e József Attila, mert ezt mindenki magától értetődőnek tartja.”

Nem meglepő, hogy 1955-ben Kulcsár nem szakmai érveket sorolt föl, hanem legfőbb aduként a párt “hivatalos” véleményére hivatkozott. Kulcsár szerint József Attila a pártból való kizárása után is kommunista maradt, s szemükre hányja Hidaséknak, hogy ezt elfelejtik megemlíteni. Ebből a szempontból nagyon tanulságosnak tartja Bánat című versét, amelyet közvetlenül kizárása után írt, s az Antológiában is szerepel.

Kulcsár szerint két oka van, hogy Hidasék nem értékelik rangjának megfelelően József Attilát: 1. Személyes ok, amely irodalmi körökben közismert. A második ok elvi jellegű. Hidas 1925-ben emigrált Magyarországról, s irodalmi-kritikai nézetein még most is érződnek azok a baloldali szektás vonások, amelyek a ’20-as évek végén, a ’30-as évek elején a KMP némely körében uralkodtak. Ezek a tendenciák tetten érhetők Hidas előszavában, például Mikszáth alkotóművészete megítélésében, amit akkoriban Illés Béla élesen bírált a Szabad Nép hasábjain. Mellesleg – írja Kulcsár – alighanem ez volt az első eset a Szabad Nép történetében, hogy negatív recenziót közölt egy szovjet kiadványról.

Kulcsár István kiállása József Attila mellett elismerésre méltó, de eléggé rejtélyes. Honnan merítette a bátorságot egy huszonhárom éves egyetemi hallgató, hogy három évvel az Antológia megjelenése után tollat ragadjon, s bírálni merészelje Hidas Antalt, a magyar irodalom moszkvai pápáját? Miért nem 1952-ben, közvetlenül az Antológia megjelenése után bírálta, hiszen 1950 óta tanult Leningrádban? A kommunista mozgalom vasfegyelmet követelt tagjaitól, nem tűrte az egyéni kalózakciókat. Vajon Kulcsár jóhiszemű, bátor, egyéni kezdeményezéséről van szó, vagy esetleg állhatott mögötte valaki?

A Ki kicsoda 2002 szerint Kulcsár István szülei Kulcsár István és Fazekas Anna. A József Attila-szakirodalomban többször is felbukkan e két név. Vajon róluk van szó? Dr. Kulcsár István (1901–1986) orvos, idegorvos József Attila baráti körébe tartozott. Az Emberismeret című folyóirat egyik szerkesztője volt, s lapjában jelent meg a költő Öngyilkosság? című cikke. Az író, szerkesztő, pedagógus Fazekas Annától (1905–1972) tudjuk, hogy József Attilával pár évig szinte naponta találkoztak, s a költő nem csak a férjjel és a feleséggel volt meghitt viszonyban: “Az én, akkor még pöttömnyi, Mitya becéző névre hallgató fiam is a »pajtásai« közé tartozott […] Mitya mindig kitörő viháncolással ünnepelte »Attila bácsi«-t, és meg nem unta biztatgatni: »Mondd – az én falkám olyan falka…« Attila derűsen mosolygott, s a még selypítő kisfiúval együtt fújta a megrendelt verset, legszívesebben a Medvetáncot meg az Altatót. »Majd neked is írok egy verset« – ígérte többször is Mityának, de a várva várt vers, sajnos, sohasem született meg. Pedig a kisfiút nem felejtette el, egy szárszói naplójegyzete is bizonyítja.” Mitya felbukkan dr. Kulcsár István József Attilának 1935. december 23-án írt levelében is: “Mitya sokat emleget, azt híreszteli, hogy már rég meghaltál és hármas koporsóban nyugszol. Nyilván összetéveszt a hasonlónevű hun királlyal.” A válogatott levelezéskötet egyik lábjegyzete segítségével a kisfiú kétséget kizáróan azonosítható: “Mitya – Kulcsár István fia: ifjabb Kulcsár István, a Magyar Rádió főmunkatársa.” Tehát, az 1955-ben József Attila érdekében tollat fogó fiatalember a hajdani kis Mitya.

De miért kellett ezt a jelentéktelennek látszó életrajzi tényt kideríteni? Hiszen az csak természetes, hogy az időközben felnőtt Mitya – akit nyilván nem véletlenül becéztek orosz névvel –, a hajdan vele játszadozó “Attila bácsi” védelmére kelt a Szovjetunióban. Még az sem különösebben érdekes, hogy Kulcsár édesanyja olyan fényes pártkarriert futott be, hogy nem a József Attilához fűződő kapcsolata, hanem a kommunista mozgalomban játszott szerepe révén vált ismertté. Fazekas Anna 1924 óta vett részt a mozgalomban, 1950/51-ben az MDP Központi Vezetőségének politikai munkatársa volt. 1952–1963 között az Ifjúsági, illetve a Móra Könyvkiadó igazgatójaként dolgozott. Leghíresebb műve az Öreg néne őzikéje című meséje. A leningrádi egyetemistára a nagynéni s még inkább a nagybácsi miatt érdemes figyelni. Fazekas Anna nővére, Fazekas Erzsébet (1900–1967) a spanyol polgárháborút és a szovjet emigrációt megjárt tanszékvezető egyetemi tanár ugyanis Gerő Ernőnek volt a felesége. Ilyen családi háttérrel Kulcsár István szavai egészen más súllyal estek a latba, mintha csak a számos újságíró szakos egyetemista egyikeként rótta volna fel Hidas egyoldalúságait.

Ismétlem, egyelőre nem tudjuk, hogy levelének megírásakor Kulcsár megegyezett-e édesanyjával vagy Gerőékkel. Tény, hogy Fazekas Anna nyomon követte a József Attila körüli eseményeket. József Jolán József Attila életrajzának megjelenésekor, 1950-ben írt bírálatában engedelmesen igazodott a kor kötelező elvárásaihoz, s felmondta a leckét. József Attilát úgy említi, mint akit “párizsi tartózkodása alatt is féltő szeretettel kísér a magyar kommunista mozgalom bebörtönzött vezérének, Rákosi Mátyásnak a tekintélye.” Hidas és a Kun család dokumentálhatóan gyűlölte Rákosit, de abból, hogy Fazekas Anna hitet tett Rákosi mellett, Gerő pedig Rákosi után a második ember volt Magyarországon, még nem vonható le az a következtetés, hogy a Kulcsár-Fazekas-Gerő család József Attila ürügyén ütni akart a Kun-frakción. Egyelőre Gerő és Hidas, illetve Kun Ágnes szovjetunióbeli viszonyáról, kapcsolatáról sem ismerek semmilyen dokumentumot. Nem valószínű, hogy Kulcsár csupán személyes indítékból megkockáztatta volna egy ilyen levél megírását. Kulcsár és az esetleg mögötte állók nyilván azt szerették volna elősegíteni, hogy József Attila születésének ötvenedik évfordulójáról a Szovjetunióban is emlékezzenek meg, s ezzel mintegy legitimálják a magyarországi ünnepségeket. A megemlékezések azonban, mint tudjuk, elmaradtak, és József Attiláról szinte semmi sem jelent meg 1955-ben oroszul.

Az még csak érthető, hogy egy magánember – Kulcsár István – egyéni próbálkozása kudarcba fulladt, de az mégis szerfölött furcsa, hogy a magyar kulturális diplomácia is kénytelen volt tehetetlenül toporzékolni Budapesten és Moszkvában is. Pedig nem akárki vezette ekkor a moszkvai magyar nagykövetséget: Münnich Ferenc, régi moszkovita, spanyolos, igen nagy tekintélyű kommunista.

A fiaskó után Juhász Péter, a moszkvai nagykövetség kulturális attaséja részletes jelentést írt József Attila szovjet értékeléséről. Mivel rendkívül tanulságos, és sok mindenre rávilágít, teljes terjedelmében közlöm:

A magyar irodalom fordítása és ismertetése terén tapasztalható hiányosságok (nem mindig a legmegfelelőbb műveket fordítják le, pl. a szovjet olvasók még nem ismerik József Attila és Illyés Gyula költészetét; egyes költők és írók helyét a magyar irodalomban helytelenül határozzák meg, ez látszik a kiadott antológiák szerkesztésében is stb.) véleményem szerint abból származik, hogy a magyar irodalom népszerűsítése, egyes írók és költők műveinek lefordítása vagy agyonhallgatása – lényegében – egy embertől, a Szovjet Írók Szövetségének magyar konzultánsától, Hidas elvtárstól függött.

A magyar irodalom népszerűsítésével a Szovjetunióban jelenleg 5–6 ember foglalkozik. Ezek az elvtársak többnyire fiatal irodalmárok, akik a magyar irodalom egyes területeit jól ismerik, de mivel fiatal, kezdő kritikusok, irodalmi vitákban szavuknak, véleményüknek kevés súlya van. A Szovjet Írók Szövetsége és más kulturális szervek is a magyar irodalommal kapcsolatos minden problémát, vitás kérdést eddig Hidas elvtárs véleménye alapján döntöttek el.

A magyar irodalommal kapcsolatos problémák és viták eldöntésében – tapasztalatom szerint – Hidas elvtárs véleményének a Szovjetunióban, a Szovjet Írók Szövetségében, a szovjet kulturális lapok és folyóiratok szerkesztőségében eddig nagyobb súlya volt, mint a Magyar Írószövetség vagy a Nagykövetség véleményének. Szerintem ezt nem lehet egyedül Hidas elvtárs széles egyéni kapcsolataival magyarázni. El kell ismerni, hogy Hidas elvtárs téves nézetei ellenére is a Szovjetunióban a magyar irodalom legjobb ismerője. Ezért tudja kézben tartani a magyar irodalommal kapcsolatos összes kérdéseket. Úgy gondolom, hogy a magyar irodalom népszerűsítése érdekében ezt a monopóliumot meg kell szüntetni. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha a magyar irodalommal foglalkozó szovjet elvtársak között több, jó szakember lesz. Véleményem szerint helyes lenne 1956-ban Herskovics elvtársat kéthónapos tanulmányútra, Magyarországra meghívni.

A Szovjet Írók Szövetségében Hidas elvtársnak komoly tekintélye van, nemcsak mint a magyar irodalom népszerűsítőjének, hanem mint költőnek és írónak is. Hidas elvtárs különböző műveit a Szovjetunióban eddig több mint 30 kiadásban, többszázezer példányban adták ki. A Ficzek úr című regényének hetedik kiadása a napokban jelent meg 150 ezer példányban. Hidas elvtárs alkotásait a harmincas években a szovjet kritikusok tévesen túlértékelték. Költészetéről mint a »proletárköltészet mintaképéről« beszéltek. Pár jellemző példa:

»Hidas Antalnak A gyarmatok kiáltanak című verseskönyve a nemzetközi proletárköltészet teljes mértékben kivételes eseményeihez tartozik.«

»…Hidas Antalnak, a magyar kommunista költőnek Folyik a pör című verseskönyve a nemzetközi proletárirodalom nagy és kimagasló eseménye. Nem tudom, kit lehet vele egy sorba állítani. Talán csak Majakovszkij jöhet számításba.«

Hidas elvtárs költői tekintélye a negyvenes és az ötvenes években csökkent, költészetét már nem tekintik a nemzetközi »proletárköltészet« mintaképének, de a harmincas években szerzett babér még nem hervadt el teljesen. A Szovjet Írók II. kongresszusán röviden méltatott három magyar emigráns író egyike Hidas elvtárs volt. Nevével az elmúlt napokban is találkoztak a szovjet dolgozók. Szeptember 11-én az ismertebb szovjet költők Moszkva könyvkereskedéseiben találkoztak olvasóikkal. A találkozást hirdető plakátokon az ismert szovjet költők nevei között szerepelt Hidas elvtárs neve is. Egyes szovjet irodalmárok, Hidas elvtárs helyét a magyar irodalomban – ha cikkekben nem is, de magánbeszélgetésekben igen – József Attila és Radnóti mellett, sőt néha előtte határozzák meg.

Ezzel a kérdéssel azért foglalkoztam részletesen, mert ha figyelembe vesszük, hogy Hidas elvtárs az általa tárgyilagosnak hitt kritikák alapján költői hiúságára hallgatva hiszi, hogy költészete a »proletárköltészet mintaképe«, akkor könnyebb megérteni a megsértett, »hazájában agyonhallgatott« költő magatartását. Véleményem szerint csak a fentiek figyelembevételével lehet megérteni a Hidas–József Attila-ellentétet, helyesebben Hidas elvtárs helytelen nézetét József Attiláról. Véleményem szerint Hidas elvtárs József Attila költészetének népszerűsítésétől, igazi értékelésétől költői tekintélyét s a magyar irodalomban általa elképzelt helyét félti. Ha a szovjet olvasók megismerik József Attila igazi nagyságát és jelentőségét, akkor Hidas elvtárs helyét nem Petőfi és Ady mellett fogják megjelölni.

Szerintem helyes lenne, ha a Magyar Írók Szövetsége segítene Hidas elvtársnak és tanítványainak Hidas elvtárs helyét a magyar irodalomban megjelölni. Nem tartom teljesen helyes megoldásnak, amit ezen a téren a Magyar Írók Szövetsége eddig tett, azt, hogy egyszerűen nem vett tudomást Hidas elvtársról mint magyar költőről. Véleményem szerint a Hét évszázad magyar versei című gyűjteményben Hidas elvtársnál jelentéktelenebb költők versét is közölték. (Mellékletben felterjesztek néhány Hidas-verset.)

József Attila költészetét a Szovjetunióban még nem ismerik. Eddig csak 14 verse jelent meg oroszul. Meg kell jegyezni, hogy ezek között olyan költemények is vannak, melyek nem tartoznak a költő legszebb versei közé, melyek nem jellemzők József Attila egész költészetére. A Bánat és a Reménytelenül című költemények vajon miért kerültek a lefordított 14 vers közé? Azért, hogy igazolják Hidas elvtárs megállapítását: »Nem lévén elég mély kapcsolatban a forradalmi népi mozgalommal, József gyakran elveszítette reményét, nem látott kiutat sem maga, sem a magyar nép számára. Ezért találhatók alkotásai között beteges, individualista versek.«

1955. szeptember 24-ig József Attiláról oroszul két helyen jelent meg értékelés, a Magyar Költészet Antológiájában és a Nagy Szovjet Enciklopédiában. Az egyiket Hidas elvtárs, a másikat felesége, Anna Krasznova írta. Az utóbbi cikkel kapcsolatban felhívom a figyelmet arra, hogy a múlt évben a Nagy Szovjet Enciklopédia szerkesztősége megküldte a Pártközpontnak, több magyar vonatkozású cikktervezettel együtt, annak a cikknek a kefelevonatát is, amelyet József Attiláról kívánt közölni az Enciklopédia. A Pártközpont a cikket kifogásolta, és helyette másikat javasolt. A javaslatot és az észrevételt idejében továbbítottuk az Enciklopédia szerkesztőségének, ennek ellenére az Enciklopédiában a Pártközpont által kifogásolt cikk jelent meg. Érdeklődésünkre az Enciklopédia közölte, hogy a javaslat elkerülte a figyelmüket, ezért utólag elnézésünket kérték, és megígérték, hogy az új kiadásban a cikket korrigálják.

Az Írószövetségnek az utóbbi években több, illetékes szerveink által jóváhagyott javaslatot adtunk át arra vonatkozólag, hogy milyen magyar szépirodalmi műveket adjanak ki a Szovjetunióban. Ezekben a javaslatokban többször szerepelt József Attila válogatott verseinek kiadása, amit az Írószövetség nem vett figyelembe. Ez év tavaszán hasonló javaslatot adtunk át Apletyin elvtársnak, az Írószövetség Külügyi Osztálya vezetőjének. Hangsúlyoztuk, hogy a javaslat legfontosabb pontjának József Attila egykötetes kiadását tartjuk, annál is inkább, mert ez évben lesz születésének ötvenedik évfordulója. Tudtuk, hogy a Szovjet Írók Szövetsége József Attila válogatott műveinek kiadásáról vagy a kiadás visszautasításáról nem a magyar Írószövetség javaslata, hanem Hidas elvtárs véleménye alapján fog dönteni. Beszéltünk Hidas elvtárssal. Szerettük volna megnyerni, mert a magyar irodalom népszerűsítése terén – az indítóokoktól függetlenül ő eddig sokat tett. József Attila költészetének fordítása és népszerűsítése terén is szerettünk volna együttdolgozni vele. Így egyrészt könnyebb lett volna, mert Hidas elvtársnak sok szovjet költő barátja van, másrészt a nagykövetség és Hidas elvtárs kapcsolata így nem romlott, hanem javult volna. Hidas elvtárs támogatást ígért egy József Attila egykötetes kiadásához. Később azonban közölte, hogy a kiadás valószínűleg nem fog sikerülni, mert »illetékes szovjet elvtársak ellenállásába ütközik«.

Hidas Antal elvtárs ez év elején kérésünkre megígérte, hogy a József Attila évforduló alkalmából cikket ír és írat a Lityeraturnaja Gazeta, a Szovjetszkaja Kultúra és az Ogonyok számára. A fenti lapokban nem jelent meg cikk József Attiláról. A jubileumi napok előtt felajánlottunk a Lityeraturnaja Gazetának és a Szovjetszkaja Kultúrának egy József Attiláról szóló cikket, amit hazulról kaptunk. Különféle okokra – elsősorban túlzsúfoltságra – hivatkozva egyik lap sem fogadta el a cikket. József Attiláról születésének 50-ik évfordulója alkalmával csak egyetlen cikk jelent meg a Szovjetunióban. Lembergben Vágó Tibor tollából.

Szovjet ismerőseim közölték, hogy az Írószövetség márciusban úgy döntött – valószínű, Hidas elvtárs véleménye alapján –, hogy nem érdemes megemlékezni József Attila születésének 50-ik évfordulójáról. Az Írószövetség ilyen jellegű döntése után érthető, hogy a szovjet lapok miért nem fogadtak el József Attiláról szóló cikket, vagy ha elfogadták, akkor miért nem közölték. (Hidas elvtárs az Ogonyok részére írt egy cikket és küldött egy József Attila fényképet! – az Ogonyok a cikket elfogadta, de nem közölte.)

Július 25-én a Kínai Nagykövetségen rendezett filmbemutatón Juhász elvtárs beszélgetett a Szovjetszkaja Kultúra és a Lityeraturnaja Gazeta szerkesztőjével, valamint a Szovjet Írók Szövetsége Külügyi Osztálya vezetőjével. Beszélgetés közben az említett szovjet elvtársak elmondták, hogy tudomásuk szerint József Attila költészetének csak egy része tartozik a proletárköltészethez, alkotásának első szakaszából származó költeményeit kispolgári anarchista hang, az utolsó éveiben írott verseit pedig pesszimizmus jellemzi. Apletyin elvtárs említette, hogy véleménye szerint József Attila pesszimizmusa a forradalmi mozgalommal, a Párttal való kapcsolat hiányából ered. Ez a vélemény azonos Hidas elvtárs József Attiláról alkotott és terjesztett véleményével.

A gyakorlat megmutatta, hogy József Attila költészetének fordítása és népszerűsítése terén Hidas elvtársra nem lehet támaszkodni, sőt József Attila igazi értékelése megköveteli a Hidas elvtárs helytelen nézetei elleni harcot.

József Attila igazi értékelése érdekében az elmúlt hónapokban széles körű propagandamunkát fejtettünk ki. Lefordíttattuk Horváth Márton A munkásosztály költője című cikkét. Az említett cikket és József Attila 20 versének nyersfordítását Juhász elvtárs átadta a Kulturális Minisztérium Külügyi Osztálya vezetőjének, az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztőségének, a Szovjet Írók Szövetsége Külügyi osztályvezetőjének és több magyar irodalommal foglalkozó szovjet elvtársnak.

Apletyin elvtárs, az Írószövetség Külügyi Osztályának vezetője, Horváth Márton cikkének és József Attila nyersfordításának megismerése után – és Juhász elvtárssal folytatott többszöri beszélgetés hatására – ígérte, hogy az Írószövetség a jövőben konkrét intézkedéseket fog tenni József Attila igazi értékelése és népszerűsítése érdekében, mert az Írószövetség vezetősége látja, hogy eddig helytelen információkat kaptak József Attiláról. Az Írószövetség pár héttel ezelőtt felkérte Herskovics elvtársat – akivel Juhász elvtárs szintén többször beszélgetett a József Attila problémáról, és akinek szintén átadtuk Horváth Márton cikkét –, hogy írjon cikket József Attiláról a Lityeraturnaja Gazeta számára. Herskovics elvtárs cikke – amely világos cáfolata a József Attiláról alkotott helytelen véleménynek – a Szovjetunióban első lépés József Attila helyes értékelése terén. Herskovics elvtárs jelenleg újabb cikket ír József Attiláról, amelyet szintén Lityeraturnaja Gazeta fog közölni.

Az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztősége – melyet Juhász elvtárs szintén meglátogatott – megígérte, hogy a decemberi számukban közölni fogják Horváth Márton cikkét.

Szeptember 29-én a Néphadsereg Napja alkalmából rendezett fogadáson Juhász elvtárs beszélgetett a szovjet Külügyminisztérium magyar referensével, Novikov elvtárssal. Novikov elvtárs elmondotta, hogy a szovjet írók kérésére a budapesti szovjet nagykövetség részletes jelentést írt József Attila magyarországi értékeléséről. Novikov elvtárs közölte, hogy az említett jelentés is felhívta a figyelmet arra, hogy József Attilát, a »legnagyobb magyar proletárköltőt« eddig a Szovjetunióban helytelenül értékelték.

A botrányos József Attila-évforduló D. [A.] Polikarpovnak, B. [Sz.] Rjurikovnak és V. Ivanovnak, az SZKP KB kulturális osztálya munkatársainak 1956. január 19-ei jelentésében is szóba került: “1955 áprilisában a Magyar Dolgozók Pártja határozata értelmében ünnepelték József Attilának, a híres magyar proletárköltő születésének 50. évfordulóját. Az évfordulóról az összes népi demokratikus országban szintén megemlékeztek. A mi, az Írószövetség által dezinformált sajtónk, nem hallatta hangját az esemény kapcsán, ami miatt Magyarország megsértődött. Az Írószövetség titkárai, Szurkov és Polevoj elvtárs ma is úgy tekintenek József Attila jubileuma ünneplésére, mint magyar barátaink hibájára.”

Több szempontból is példátlan és döbbenetes a szovjetunióbeli megemlékezés elmaradása. Egyrészt mutatja a diktatúra hihetetlen totalitását. A százötvenmilliós országban, központi utasítás hiányában egyetlen cikk jelent meg a jeles évfordulóra. Másrészt példátlan olyan szempontból, hogy egy baráti ország – Magyarország – párthatározatban emlékezett meg a párt hivatalos költőjéről, s a Szovjetunió – semmibe véve a szocialista tábor kulturális téren is kötelező egységét – erről nem vett tudomást. Arról a költőről nem emlékeztek meg, akiről Magyarországon 1950-ben az egyik legrangosabb irodalmi díjat nevezték el, s akiről Darvas József népművelési miniszter egyértelműen fogalmazott: “az ötvenedik születési évforduló a kommunista József Attila, a proletárköltő ébresztése”. Sem Szurkov, sem Polevoj nem tudott magyarul, nem ismerték alaposan a magyar irodalmat, és József Attila költészetének értékével sem voltak tisztában. Szakértők véleményére szorultak. Vajon ki “súgott” nekik a háttérből?

Szurkov is, Polevoj is baráti viszonyt ápolt Hidasékkal. Idézem Hidast: “Vagy talán elfeledhetem valaha is azt az öt szót: »Pártkönyvemmel és fejemmel jótállok érte…«, amit Szurkov tett rólam papírra akkor, amikor ezért az öt szóért könynyen az ő feje, pártkönyve röpülhetett volna?!” Az a hét író, köztük Szurkov és Fagyejev, akik beadvánnyal fordultak az illetékes hatóságokhoz a hat év lágerre ítélt Hidas érdekében, az életét tette kockára. Polevojról Kun Ágnes beszélt nagy hálával: “Én neki (Borisz Polevojnak – B. A.) elsősorban Kun Béla lánya voltam – és a hangsúly nem a lányon, hanem az apján volt. Ezért is segített nekem annyit a nehéz években, ezért óvott Fagyejevvel és Szurkovval együtt minden támadástól és kellemetlenségtől.” Maga Polevoj is hasonló szellemben nyilatkozott. Aligha tévedek tehát, ha felteszem, hogy Szurkov és Polevoj Hidasék “szakvéleményére” hagyatkozott József Attila értékelésében.

Az évfordulós esztendőben a Szovjetunióban majdnem olyan kevés József Attila versfordítás jelent meg, mint cikk. Az Inosztrannaja Lityeratura 1955. decemberi, 6. száma négy verset – Munkások, Falu, Eső, Nyári délután – közölt D. Szamojlov tolmácsolásában. Sovány eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy ez a nagykövetség széles körű propagandájának volt köszönhető. Szamojlov fordításai nyilván Apletyin révén jelentek meg, mert ő tagja volt a folyóirat szerkesztőségének.

József Attila eltérő értékelése állandó téma volt a két ország kulturális vezetőinek tárgyalásain. 1955 végén Illyés Gyula és Király István egyhónapos úton járt a Szovjetunióban. Tolmácsuk, I. V. Szalimon jelentéséből tudjuk, hogy mindketten találkoztak Juhász Péter kulturális attaséval, s megbeszéléseik fő témája a József Attila-kérdés volt. Hazatérte után, 1956 januárjában Király találkozót kezdeményezett V. N. Kelinnel, a Szovjetunió budapesti nagykövetsége kulturális attaséjával. Kelin részletes jelentést készített a találkozóról. Király szóba hozta, hogy a szovjet és a magyar írószövetség eltérően értékel némely magyar irodalmi problémát, például József Attila munkásságát. Hidas tüntetően csak Illyéssel találkozott, Királlyal nem, de Illyés elejtett szavaiból Király azt szűrte le, hogy “Hidas alapos fejmosást kapott a József Attila költészete értékelésével kapcsolatos pozíciója miatt és Hidas nagyon elégedetlen. S bár voltak hivatalos lépések, hogy ebben a vonatkozásban javítsanak a helyzeten, Hidas azt mondta, hogy a szovjet írók és olvasók nem fogadják el József Attila munkásságát, nem tartják Magyarország proletárköltőjének.” Király azt is felhozta, hogy a Magyar költészet antológiájában – teljesen torz módon – Petőfi után Hidas van a legnagyobb súllyal jelen. Király jól ítélt a fordítói táborokról is. Két tábor van. Az idősebbek vezetője Hidas és Kun Ágnes, a “fiatalok” progresszívabbak, és közéjük Gromov, Gerskovics és mások tartoznak. A két csoport nincs igazán jó viszonyban, s korántsem a fordítás elvi kérdései vezérlik őket. (Évtizedekkel később Gerskovics “hidasistáknak” és “antihidasistáknak” nevezte a két, szerinte ösztönösen szerveződött szekértábort.) Király szerint Hidas befolyásáról tanúskodik az is, hogy bár lefordították, nem adják ki Illyés Petőfi-könyvét, nehogy rontsa Hidas Petőfiről írott, jóval gyengébb művének a megítélését. Mellesleg, miután Hidas visszatért Magyarországra, felmelegítette diákkori ismeretségüket, és szoros baráti kapcsolatot alakított ki Illyéssel.

1956. január végén a moszkvai nagykövetség táviratban jelentette Budapestnek, hogy a Szovjetunióban 1956-ban végre kiadják a várva-várt József Attila-kötetet. Bár ez nem sok jóval kecsegtetett, mert mindössze 3000–3500 sorból állt volna, “de azért már ez is valami, sőt rendkívüli jelentőséggel bír a magyar irodalom szovjetunióbeli helyes propagandája terén”. Az előzetes elképzelés az volt, hogy a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Népművelési Minisztérium javaslatot készít, mely versek kerüljenek a kötetbe, előszóként pedig Gerskovicsnak a Szovjetunió Világirodalmi Intézete megrendelésére írt egyik tanulmánya jött szóba. A Külügyminisztérium 1956. február 9-ei jelentése szerint a tanulmány – néhány túlzó megállapítását leszámítva – jó, időszerű, s ráadásul ez lesz a szovjet sajtóban az első, József Attila emlékéhez méltó értékelés. Maráz László a Külügyminisztérium osztályvezetője is nagy reményeket fűzött Gerskovics dolgozatához: “…Hidas Antal sokszor kimondott, kinyomtatott állításaival és rosszindulatú magyarázkodásaival ellentétben aláhúzza és a költő művei által nyújtott tények alapján bebizonyítja, hogy József Attila költészetében már költői munkássága első periódusában is (a húszas években), a saját eredeti művészi forma keresésének az időszakában is nem a formalizmus és nem az eszmei ingadozás, hanem a mindjobban kikristályosodó eszmei szilárdság a jellemző. […] Éppen József Attila harcos, forradalmi költészete mindennél ékesebben bizonyítja azt, hogy Hidas Antalnak nincs igaza akkor, amikor azt állítja, hogy a magyar proletárköltészet nem Magyarországon, hanem az emigrációban, a külföldön élő és a forradalmi mozgalomhoz csatlakozó költők műveiben vert gyökeret.” Korai volt azonban az öröm, mert 1956-ban mindössze Horváth Márton fent említett cikke látott napvilágot, s mellette illusztrációként József Attila két verse: a Végül Leonyid Martinov, a Mama pedig Mihail Matuszovszkij fordításában.

A magyar kulturális vezetés magánkezdeményezésnek álcázott akcióra szánta el magát. Waldapfel József, a befolyásos, kommunista Waldapfel-család tagja, akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár, az 1952-es József Attila szövegkritikai kiadásának egyik előkészítője, 1956 márciusa végén turistaként Moszkvába utazott. Hajdani tanítványa, Juhász Péter kulturális attasé “véletlenül” felkereste szállodájában, és felajánlotta neki, hogy tartson előadást József Attiláról a magyar költészet iránt érdeklődő szovjet irodalmároknak. Moszkvai nagykövetünk, az egyébként pártutasításokra váró és azokat vakon teljesítő Münnich Ferenc kapva-kapott a “véletlen” lehetőségen, és március 31-én a Prága étterembe hívták az érdekelteket. S itt figyeljünk a részletekre: Waldapfel nem a követségen adott elő, hanem Moszkva egyik legelegánsabb éttermében! Az esten megjelent Hidas és Kun Ágnes is, akiknek – mint hazatérte után a Szabad Népbe írt cikkében Waldapfel fogalmazott – “igen nagy érdemeik vannak a magyar irodalom szovjetunióbeli népszerűsítése s a magyar irodalommal foglalkozó fiatalok nevelése körül, de akiknek elfogultsága nem kis részben akadályozta idáig József Attila elismerését a szovjet irodalomban”. Eddig csak a színfalak mögött feddték meg Hidasékat, ám ezúttal Waldapfel – először és elsőként – kertelés nélkül ország-világ előtt is kimondta, amiről pletykák keringtek. Ez arról tanúskodik, hogy Hidasék túlfeszítették a húrt, magukra haragították magyarországi elvtársaikat. Az előadást a magyar irodalommal foglalkozó szinte összes szovjet szakember meghallgatta: A. Bezimenszkij, Sz. Kirszanov, L. Martinov költők; I. Mirimszkij, M. Zenkjevics, F. Szamojlov műfordítók; a Novij Mir és a Szovjetszkaja Kultúra szerkesztői; A. Gerskovics, O. V. Gromov, I. V. Szalimon, Malihina, O. Rosszijanov, Ju. Sismonyin a magyar irodalom kiváló ismerői és fordítói. A rendezvény rangját emelte, hogy jelen volt a kulturális minisztérium külügyi osztályának vezetője, valamint a már többször említett Apletyin is. Waldapfel előadásának célja a meggyőzés volt, ezért nem fukarkodott József Attila dicséretével: “a proletariátusnak világviszonylatban is egyik legnagyobb, ha ugyan nem a legnagyobb költője”. Waldapfel céljának s a helyszínnek megfelelően József Attila költészetének szocialista vonásait emelte ki, de nem titkolta el időnkénti pesszimizmusát sem. Előadása végén kereken kimondta, mi vezette: “világirodalmi helyének elfoglalása felé a legfőbb út a szovjet irodalmon, a mi nagy költőnknek a szovjet költők és műfordítók által való megismerésen át vezet. Örülnék, ha az itt elmondott néhány szó elősegítené ennek megvalósulását.” Münnich sem beszélt mellé, bevallotta, hogy az összejövetel célja egy méltó orosz nyelvű József Attila-antológia előkészítése. Waldapfel minden jelenlevőről elismerően szólt, de Gerskovicsról valósággal dicshimnuszt zengett, majd hozzáfűzte, hogy József Attiláról igen érdekes, nagyobb tanulmánya van készen. (Talán ez lett az 1958-as kötet előszava.) Végül arra is fény derült, hogy miért dicsérte Gerskovicsot: vele már a leendő orosz nyelvű József Attila-kötetbe kerülő versekről tárgyalt. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: a magyar pártvezetés ekkor döntötte el, hogy Hidasékat megkerülve, Gerskovicsra bízza az orosz nyelvű József Attila-kötet kiadásának munkálatait. Waldapfelnek a széles olvasóközönségnek szánt Szabad Népben megjelent cikkéből nem, de a kevesekhez eljutó, tanulmánykötetben publikált bővebb változatából arról is értesülünk, hogy igen feszült hangulatban vált el Hidaséktól. A moszkvai előadásról nemcsak a Szabad Nép, hanem az Irodalmi Újság is hírt adott. Az utóbbi cikke is politikai nyomásgyakorlás céljából íródott, azt bizonygatja, hogy az “orosz nyelvű József Attila-kötet előkészítése a magyar költészet néhány lelkes és hozzáértő szovjet barátja jóvoltából rövidesen eljut a megvalósuláshoz”.

József Attila oroszra fordított verseit idehaza azért is várták egyre türelmetlenebbül, mert 1957 végére a költő újra fegyver lett az ideológusok, politikusok kezében. Halálának huszadik évfordulóján, 1957 decemberében Marosán György elmarasztalta a szellem embereit, mert többet beszélnek Kosztolányiról és Babitsról, mint József Attiláról. 1958 januárjában pedig Mesterházi Lajos éles hangú cikkben fejtette ki, hogy a kortársi irodalom fővonala nem a népi írók, hanem a prózában Nagy Lajos, a költészetben pedig József Attila.

Az áhított orosz nyelvű József Attila-kötet felé vezető úton szerény állomás volt N. Tyihomirova cikke. A kötelező penzumokat teljesítve vázolta föl a költő életútját: forradalmi proletárköltő, aki legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a kommunista pártnak segítsen a harcban, költészetének főszereplője a munkásosztály. Hosszas előkészítés után rátért a kényes kérdésre is: baloldali szektások kizárták a pártból. A cikkbe számos hiba csúszott – Horger Antal fel sem vette a költőt az egyetemre, a Mamát átkeresztelte Pőcze Barbarára (a Borbála és a Barbara név egyébként azonos tőből származik), a költőt a tényleges időpontnál két évvel korábban léptette be a kommunista pártba –, de ezekre még könnyedén fátylat lehetne borítani. Az igazán megdöbbentő az, hogy a szerző József Attila ürügyén 1956-ra zúdított szitokáradatot: a “fasiszta, ellenforradalmi elemek” elvetemültségére jellemző, hogy meggyalázták a költő emlékművét.

Az első orosz nyelvű, 130 verset tartalmazó József Attila-kötet végül 1958-ban látott napvilágot, s Gerskovics csapata jegyezte. A verseket V. Bajkov, B. Geiger és A. Gerskovics válogatta, az előszót Gerskovics írta, a fordításokat B. Geiger és A. Golemba lektorálta. A kötet fogadtatása visszafogott és egyöntetű volt. Kulcsár István – ekkor már a Magyar Rádió moszkvai tudósítója – szerint, míg a többi magyar klasszikusnak, Petőfinek, Vörösmartynak, Mikszáthnak számos művét lefordították oroszra, József Attilának hibás, szektás nézetek és más okok (kiemelés – B. A.) miatt “nem volt szerencséje”. A válogatás egyoldalú, a kötet harmadát a fiatalkori, 1922–1924 közötti versek foglalják el, s hiányoznak olyan nagy versek, mint például a Tiszta szívvel, az Óda, az Eszmélet, a Kései sirató, A Dunánál, a Nagyon fáj, a Hazám. A fordítások “nagyobbik része ugyan sikerült, de kiválónak aligha mondható”. Reméli, hogy a jövőben “teljesebb kötet is lát még napvilágot, melyben a legkiválóbb szovjet költők és műfordítók húrján pendül meg majd József Attila hangja”. A többi recenzens szinte szóról szóra ugyanígy látta a kötet erényeit és hibáit, de mindegyiküknek volt valami egyéni meglátása is. Szőke György a fentieket azzal egészítette ki, hogy József Attila mostoha fogadtatásáért az Antológián és a Nagy Szovjet Enciklopédia 19. kötetén kívül L. A. Lippai Borba za szocialiszticseszkij realizm v vengerszkoj lityerature poszle oszvobozsgyenija sztrani (Moszkva, 1954) című disszertációját is kárhoztatta, amely szerint József Attila “dekadenciával erősen fertőzött” író. E. Fehér Pál dicséri Martinov fordításait, valamint Gerskovics előszavát, bár ennek összegzése – hogy ti. “József Attila költői öröksége nem egyértelmű” – vitatható. Radó György olyan optimista és derűs, mint a korabeli pártsajtó. Szerinte a szovjet olvasó már ismeri József Attila nevét, mert 1950-ben egy nagy példányszámú ifjúsági lap közölte a Buza című versét, valamint a Zvezda, a Néva és az Inosztrannaja Lityeratura is közölt egy csokrot a verseiből. Ő a Hidas-féle Antológiával is elégedett. Megszólalt Waldapfel József is. Meglepőnek tartja a kései, nagy versek kihagyását. Bár a fordítások között vannak szinte tökéletesnek mondhatók, bőven akad súlyos félreértés is. A hiányosságok egyik oka az, hogy a fordítások azoknak a fiataloknak a munkája, akik a “magyar nyelv többé-kevésbé tökéletes birtokában foglalkoznak néhány év óta a magyar irodalom fordításával”. Mégis, “a most megjelent kötet sokkal jobb a hírénél” – mondja. Érthető, hogy Waldapfel elnézőbben nyilatkozott a kötet színvonaláról, hiszen ő nem csupán moszkvai “turistaútján” bábáskodott a születésénél. Egy korabeli újsághír szerint, bár a nyersfordítások többsége a moszkvai Bjelocerkovszkaja munkája, egy részük a budapesti egyetemről, Waldapfel környezetéből származik. Gerskovics szerint is, a kötet megjelenésében Münnich Ferencen és Juhász Péteren kívül, nagy érdemei vannak Waldapfelnek, aki moszkvai előadásával kedvező hangulatot teremtett József Attila körül, s szétoszlatta a betegességéről, dekadenciájáról terjesztett véleményeket.

Gerskovicsék nyilván ideológiai óvatosságból hagyták ki a nagy verseket, de egy esetben bizonyíthatóan nem őket terheli ezért a felelősség. A kötet 1926–1937 között évekre tagolja József Attila munkásságát, s az esztendőket egy-egy, abban az évben írott vershez készült illusztráció választja el egymástól. 1936-ot – a 179. lapon – szemmel láthatóan A Dunánál illusztrációja indítja, de maga a költemény hiányzik. A rejtélyt Waldapfel József fejtette meg: “Úgy tudom, hogy legalábbis ennek a versnek a kihagyásában ugyanazok elfogultságának volt része, akik a Nagy Szovjet Enciklopédia József Attiláról szóló cikkének torzításaiért felelősek. Az »Árpád és Zalán, Verbőczy (sic!) és Dózsa« szavakban az osztálybéke hirdetését látják, s ezért ítélik el a gyűlölködő nacionalizmus ellen írt nagyszerű verset.” Igen, újra Hidasék tettek keresztbe! (Hidas osztálygyűlölete már-már beteges mértékű volt. Illyés Gyula Dózsa György drámája kapcsán írta hajdani iskolatársának 1956-ban Moszkvából: “…olvasom a Dózsa körüli vitákat. Talán mondanom sem kell, hogy neked a Zápolyák megítélésében teljesen igazad van. Szomorú, hogy Petőfi: »még Mátyást se válaszd hősnek«, Ady: »Ülj törvényt, Werbőczy« (sic!), március 15, 18, 21 után erről még vitázni kell. […] S ezt a mocskot róluk a századok nem tisztítják le, nem fakítják ki; minél távolabb leszünk tőle – s ez a vigaszom! – annál sötétebbé, annál undorítóbbá válik.”)

József Attila szovjetunióbeli megismertetéséért harcolók egyik szeme sírt, a másik nevetett: mindenki – maga Gerskovics is – egy újabb, jobb kötetre készült: “Tervezzük, hogy a közeljövőben megjelentetjük a nagy magyar proletárköltő műveinek egy újabb, második, kiegészített kiadását a legnevesebb orosz költők és műfordítók közreműködésével. Az új József Attila-gyűjtemény összeállításában részt vesz a nemrég Magyarországon járt Leonyid Szoboljev író is.” Szoboljevnek, a Szovjet Írók Szövetségén belül alakult OSZSZSZK Írószövetsége elnökének szívügye volt a magyar kultúra. E vonzalom kialakításában nagy érdeme van Németh Lászlónak, aki műveltségével lenyűgözte orosz kollégáját. Végül Szoboljev nem kapcsolódott be a munkába, de Gerskovics nem beszélt a levegőbe. 1959 májusában, fél évvel a fenti nyilatkozata előtt, a Szovjet Írók Szövetsége III. kongresszusára érkezett magyar írók jelenlétében Szoboljev ekként nyilatkozott Adyról és József Attiláról: “Kiváló költők, lenyűgözően eredeti egyéniségek. Ígérjük meg magyar barátainknak, hogy hamarosan méltó helyükre állítjuk őket a szovjet olvasók irodalmi tudatában. Szükséges, hogy a legkiválóbb műfordítók bevonásával, terjedelmes válogatásban jelenjenek meg Ady és József Attila versei…”

Az 1958-as József Attila-kötet megjelenése után Fehér János, a moszkvai nagykövetség munkatársa 1959. január 12-ei jelentésében így értékelte a helyzetet: “Tekintettel arra, hogy József Attila orosz nyelvű kiadását egy időben Hidas bizonyos értelemben akadályozta, a Herskovics (sic!) csoport ezt felhasználta arra, hogy Hidas »hegemóniáját« megtörjék. A József Attilával kapcsolatos kérdések bizonyos mértékig a Nagykövetséget is megtévesztették, és ennek alapján, miközben minden támogatást igyekezett megadni a Herskovics csoportnak, jóformán minden kapcsolatot megszakított Hidassal és ezen keresztül a szovjet irodalom reprezentatív képviselőivel is. Ezen állapot megszüntetésének szükségességére a logikai következtetéseken kívül különböző gyakorlati kérdések is rádöbbentettek bennünket. Ilyenek voltak pl. az, hogy Hidas lényegesen revideálta József Attilával kapcsolatos állásfoglalását; ma ugyanis azt vallja, hogy ő mindig nagy szerepet tulajdonított József Attilának, és mindent el fog követni, hogy a közeljövőben a nagy költők fordításában is megjelenjen József Attila.” Meg kellett nyerni a jeles szovjet költők bizalmát, ezért a nagykövetség javasolta, hogy Iszakovszkijt, Martinovot, Marsakot, Tyihonovot, Csukovszkijt, Leviket, Szurkovot, Szamojlovot, Zvjagincevát, valamint Hidas Antalt és Kun Ágnest részesítsék kormánykitüntetésben.

Egyelőre nem tudjuk, hogy Hidas önszántából vagy önérdekből változtatott nézetein, de 1959 áprilisában Moszkvában – fél évvel a Magyarországra való rég óhajtott visszatérése előtt, esetleg azt elősegítendő – azt nyilatkozta: “szeretnék […] József Attila verseinek egy magasabb művészi színvonalon fordított, teljesebb válogatását kiadni”. Hidast és költőbarátait azért sem lehetett mellőzni, mert hamarosan kiderült, hogy Gerskovics is rendkívül elfogult. Móricz szovjet kiadását például csak azért akadályozta, mert az Hidasnak és Kun Ágnesnek szívügye volt.

A magyar kulturális politika irányítóinak helyzetét megkönnyítette, hogy az addig kerékkötő Hidas és Kun Ágnes 1959 őszén Magyarországra költözött, s fegyelmezett párttagokhoz illően, immár a magyar párt József Attila-felfogását fogadták el. Hidas letette a fegyvert, József Attila győzött. Végül is miért utálta oly mérhetetlenül József Attilát a térdre kényszerített Hidas? Kun Ágnesnek igaza van, legkevésbé a Szántó Judittal folytatott viszonya miatt. Hidas gyűlöletét a költői féltékenység szította. Hiú ember volt, elhitte Lunacsarszkij és mások idézett dicshimnuszait, saját magát tartotta a legnagyobb magyar proletárköltőnek. Úgy érezte, munkásmozgalmi múltja, párt iránti hűsége, családi kapcsolatai, ideológiailag elkötelezett költészete feljogosítják arra, hogy 1945 után a magyar irodalom fő vonalába, Petőfi és Ady mellé kerüljön harmadiknak. Itthon ez irányú reménye végleg szertefoszlott, szembesült a keserű valósággal, és elismerte vereségét.

1961 márciusa közepén a Magyar Írók Szövetségének küldöttsége – Diószegi András és Tatay Sándor – Darvas József elnök vezetésével a Szovjetunióba utazott. Darvas megállapodott a szovjetekkel, hogy 1962 elején kiadják József Attila válogatott verseskötetét. E célból Szimonov vezetésével előkészítő bizottságot hoznak létre, amelynek magyar részről Kun Ágnes lesz a tagja, s a kötet előszavát Szimonov írja. A második orosz nyelvű József Attila-válogatás körül tehát immár a Hidas-házaspár tüsténkedett. Kun Ágnes nyilatkozatából persze nem derül ki, hogy korábban éppen ők gáncsoskodtak: “1958-ban látott napvilágot körülbelül 90 költeményének új fordítása – ez a kötet azonban legfeljebb sejtetni engedte József Attila poézisének lényegét, igazi tulajdonságait… Rögtön ekkor felvetődött bennem a gondolat, hogy méltóbb köntösben, nagy költők közreműködésével kellene József Attilát az orosz közönségnek bemutatni. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a munka…”

Oláh Józsefnek, a moszkvai nagykövetség kulturális attaséjának jelentéséből tudjuk, hogy Darvas és két társa járt Grúziában és Örményországban is, és megállapodott József Attila verseinek ottani kiadásáról. A magyar küldöttség a két moszkvai fordítótábor ellenségeskedéséből a Szovjet Írók Szövetségében tett látogatásakor kapott ízelítőt. Lejbutyin, Szalimon és Neumark után felszólalt Gerskovics, és élesen bírálta Hidast, mert ő “akadályozta éveken át József Attila verseinek megjelentetését, Hidas és a Goszlit könyvkiadó felelős a fordítás halogatásáért és azért, hogy a szovjet közönség sokáig nem értesült József Attila létezéséről, és nem ismerkedhetett meg költészetével.” Gerskovics bizonyára azért támadt éppen akkor nyilvánosan Hidasra, mert értesülhetett róla, hogy a tervezett új kötet előkészítő bizottságába magyar részről Kun Ágnes került, s a kötet “Hidasék kiadójánál”, a Goszlitizdatnál fog megjelenni. Gerskovics rádöbbent, hogy Hidasék visszavágtak, ő és csapata 1958-ban pirruszi győzelmet aratott, s kimaradnak az új, bővebb József Attila-kötet körüli munkálatokból.

1961. augusztus 28-án Darvas József levelet írt K. M. Szimonovnak, amelyben kifejtette: nagyon örvend a Goszlitizdatnál 1962-ben megjelenő kötetnek, s reméli, hogy “József Attila válogatott verseinek nem egészen szerencsés kötete után az olvasó végre megismerkedhet a nagy költő igazi költészetével”. Darvas hivatalos levélben is felkérte Szimonovot előszóírásra. Az ügy kényes voltát és súlyát mutatja, hogy Darvasék éppen Szimonovot igyekeztek megnyerni. Nála befolyásosabb, tekintélyesebb irodalmár aligha akadt ezekben az években a Szovjetunióban: 1952 és 1956 között az SZKP KB póttagja, 1946 és 1950, 1954 és 1958 között a Novij Mir, 1950 és 1954 között a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője volt. 1950-ig hatszor kapott Állami-díjat.

1961. április 11-én, József Attila születésnapján, az Irodalmárok Központi Házában, a magyar nagykövetség kezdeményezésére ünnepséget rendeztek. Az estet fontos személy, Alekszej Szurkov, az Írószövetség titkára, a Külügyi Osztály vezetője nyitotta meg. Ugyanaz a Szurkov, aki 1955-ben Hidas sugalmazására hibának tartotta a József Attila évforduló magyarországi megünneplését. A szocialista országok kulturális életében nem volt ritka az ilyen látványos “eszmei fejlődés”. Oláh József előadása után a szovjet műfordítók – Martinov, Alekszandrova, Razumovszkij, Golemba, Iljina – a saját, Szurkov pedig a jelenlevő M. V. Iszakovszkij fordítását olvasta fel. Már önmagában Iszakovszkij, a népszerű költő jelenléte is jelzi az est rangját. Ő írta a Katyusa, a híres háborús dal szövegét. Az ünnepségen megjelent a sokak szerint érdemtelenül felkapott Jevgenyij Jevtusenko is, akit Oláh József és több más hivatalos magyar személy körberajongott. Idézem a követségi tanácsost: “Ismét szóba került, hogy vállalkoznia kellene József Attila verseinek fordítására. Jevtusenko kedvet mutat hozzá. Az ügyön sokat mozdítana, ha eljutna Magyarországra. Ismét javasoljuk, illetékeseink vizsgálják meg Jevtusenko magyarországi meghívásának lehetőségét.” Jevtusenkóra szerfölött jellemző ez az eset. A Szovjetunióban 1932-ben vezették be a személyi igazolványt, de a kolhozparasztok nem kaptak, s így ők nem hagyhatták el szabadon a falujukat. Ez a helyzet még az 1970-es években is fennállott. Ennek ellenére Jevtusenko a legkisebb morális gátlás nélkül gyakran kérkedett vele, hogy a világ hány országában járt. (1998-as emlékirataiban 94-nél tartott.) 1952-ben megjelent első verseskötete oly bensőséges, személyes hangon istenítette Sztálint, hogy felvették a Szovjet Írók Szövetségébe anélkül, hogy tagjelölt lett volna, sőt érettségi nélkül a Gorkij Irodalmi Főiskolára is. 1962-re Jevtusenko már Sztálin legfőbb pocskondiázói közé küzdötte föl magát, s mára az is bebizonyosodott róla, hogy a KGB-nek dolgozott. A Kulturális Kapcsolatok Intézete május 19-én válaszolt a moszkvai nagykövetség indítványára: pénzügyi nehézségek miatt nem tudják meghívni Jevtusenkót.

Gerskovics nem nyugodott bele, hogy Hidasék fölébe kerekedtek. A Goszlitnál nem volt esélye, ezért máshol próbálkozott. 1961 májusában Oláh József – nyilván Gerskovics sugallatára – fölvetette, hogy az Ogonyok című hetilap mellékleteként megjelenő népszerű könyvsorozatban, egy költő – Jevtusenko – tolmácsolásában jelentessék meg József Attila verseit. Igaz, hogy a kötet mindössze 1000 verssor terjedelmű lehet, de a 200–300000-es példányszám miatt érdemes szorgalmazni a kiadást. Ez valószínűleg előmozdítaná a Goszlitnál tervbe vett József Attila-kötet kiadását is. Az ötlet nagyon tetszett a lap főszerkesztő-helyettesének.

1961 nyarán Aczél György levelet írt A. Kuznyecov szovjet kulturális miniszterhelyettesnek, s ebben már tényként kezelte, hogy a költő halálának 25. évfordulóján a Goszlitizdat József Attila-kötetet ad ki. Felsorolta a szovjet költő-fordítókat, valamint magyar részről Hidas Antalt és Kun Ágnest, akik a nyersfordítást készítik. Az eredményes munka érdekében Aczél biztosítani akarta a költőknek a magyar nyelvű környezetet, s ezért Martinovot, Csukovszkijt, Szamojlovot és Kirszanovot meghívta Magyarországra. A levelet intézkedés végett Kuznyecov 1961. november 23-án továbbította A. Szurkovnak, s ő, illetve az Írószövetség teljesítették a kérést. 1962-ben, az új József Attila-kötet megjelenésekor, D. Szamojlov elmondta, hogy a fent említett költők egy hónapig járták a József Attilához köthető helyeket, és soha nem dolgoztak olyan gyümölcsözően a fordításokon, mint éppen azokban a Magyarországon eltöltött napokban.

A Goszlitizdatnál a terjedelem okozott fejtörést. Darvas József és mások is azt kérték, hogy a kötet vaskos legyen, s a kiadó eleget téve kívánságuknak, 12 ívet tervezett, de a Magyar Írók Szövetsége és a Kiadói Főigazgatóság által fordításra ajánlott versek csak 8–8,5 ívre rúgtak. Malihina, a kötet szerkesztője a válogatást jónak tartotta, de célszerűnek látta a rendelkezésre bocsátott terjedelem kihasználását.

A másik szálon is folytatódott a szervezés. Az Ogonyok végül “csak” 120000 példányban, két ív terjedelemben jelentetett volna meg mintegy harminc verset a régebbi fordítások közül. A kötettel Gerskovics – a szerkesztő – szerette volna megelőzni Kun Ágneséket. Ezt a tervet Magyarországon nem fogadták örömmel, mert az 1958-as Gerskovics-féle József Attila-kötet szakmai színvonalával senki sem volt elégedett, az Ogonyok pedig éppen ennek a karcsúbb változatával rukkolt volna ki. 1962 tavaszán Aczél György arra kérte az Ogonyokot, hogy a Goszlitizdat számára készült új fordításokat vegye át, a kötet szerkesztését pedig bízza Kun Ágnesre. A lap az új fordításokat hajlandó lett volna átvenni, de Kun Ágnest semmi szín alatt sem, hiszen a háttérből Gerskovics mozgatta a szálakat. Az Ogonyok és a Goszlitizdat közötti rivalizálás és versenyfutás ügye Ilku Pál művelődési miniszterig jutott. Ilku azt kérte a moszkvai követségtől, járjon közbe, hogy a hetilap halassza el verseskötetének kiadását, amíg a Goszlitizdaté meg nem jelenik. Az Ogonyok vesztésre állt, s legalább szeretett volna garanciát kapni, hogy hozzájut az új fordításokhoz. A szovjet törvények szerint ugyanis a Goszlitnak négy évig joga volt megakadályozni az általa megjelentetett versek újabb közzétételét. A hetilap kompromisszummal próbálta menteni a menthetőt. Azt javasolta, hogy Gerskovics szerepeljen a kötet összeállítójaként, Kun Ágnes legyen a szerkesztője, s jelenjen meg a Goszlitizdatéval egy időben. Kun Ágnes azonban hajthatatlan volt, Gerskoviccsal semmi szín alatt nem volt hajlandó együttműködni. Kikötötte, hogy az Ogonyok-féle kötet csak a Goszlitizdaté után jelenhet meg, a fordítások átadásához pedig csak akkor járul hozzá, ha a hetilap őrá bízza a szerkesztést. Az ügy diplomáciai bonyodalmat keltett.

Oláh József beszélt az Ogonyok főszerkesztő-helyetteseivel, s 1962. május 16-ai feljegyzésében Ilku Pál kérésének és Kun Ágnes konokságának lehetséges következményeit latolgatta: 1. az Ogonyok nem vár, hanem saját szerkesztésében megjelenteti a saját József Attila-kötetét. Az 1958-as kötetből átveszi a fordításokat, mert azokkal elégedett, hiszen csupán a magyar fél kívánsága volt, hogy új fordításokat jelentessen meg. 2. A hetilap “elhalasztja a kötet kiadását, ám mivel esetleg Kun elvtársnőt nem fogadja el szerkesztőnek, a Goszlit később sem adja majd át a verseket. […] Vagyis az Ogonyoknál esetleg semmiféle kiadvány nem jelenik meg.” 3. “Mindezekből viszont következik, hogy a Nagykövetség kompromittálja magát az Ogonyok kiadó és a Szovjet Magyar Társaság (sic!) előtt (az SZMBT irodalmi szekciója védnökséget vállalt a kötet felett, Gerskovics a szekció titkára). A köv.[etkező] helyzet áll ugyanis elő: a Nagykövetség javasolta egy kiadvány megjelentetését, utána kéri a mű megjelentetésének elhalasztását, végül a fennálló rendelkezéseknek megfelelően (4 évre szóló kiadói jog érvényesítése) az Ogonyok nem jelentetheti meg a verseket. A Nagyköv.[etség] ilyen szereplése az Ogonyoknál nyilván visszatetszést szül.”

Az MSZBT irodalmi szekciójáról így összegzi véleményét Oláh: “Majdnem minden magyar fordító tagja a szekciónak. Azzal, hogy a Nagykövetség az Ogonyok kiadványának megjelentetését elhalasztja, sőt esetleg igényeket támaszt a szerkesztő személyét illetően, taszítja magától ezeket a fordítókat. Márpedig a Nagykövetség feladata, hogy a magyar irodalom valamennyi ismertebb fordítójával jó viszonyt tartson fenn, támogassa munkáját, egészében támogassa a szekció munkáját, s ezt akkor is meg kell tennie, ha a szekció egyik-másik fordítójának, köztük Gerskovics kvalitásával esetleg nincs egészen megelégedve.” Oláh szerint Kun Ágnesnek igaza van abban, hogy a hetilap kötetének a legjobb versfordításokat kellene tartalmaznia, s ezt főképpen úgy lehetne biztosítani, ha a Goszlitnál megjelenő válogatásból vennék át a verseket. Oláh szerint a hetilap igen messzire ment el kompromisszumos javaslatával, hogy az ő kötetük szerkesztője is legyen Kun Ágnes, Gerskovics pedig szerepeljen összeállítóként. Oláh azt is elismeri, Kun Ágnesnek abban is igaza van, hogy Gerskovics neve illetéktelenül szerepelne a kiadványon, hisz ez esetben egyszerű technikai művelet a versek újrakiadása, illetve átvétele az Ogonyok kötetébe, de a körülmények ezt mégis megkövetelik, mert az “Ogonyok szerkesztőségének kínos lenne most kiadni Gerskovics útját, de még ha meg is tenné, Gerskovics és az MSZBT irodalmi szekciója ezt feltétlenül úgy fogná fel, hogy mindez a Nagykövetség – illetve a magyar szervek – kívánságainak megfelelően történt.”

Budapesten, a Külügyminisztérium Rózsa Irén által vezetett osztályán készült jelentés szerint a magyar külügy belehajszolja a nagykövetséget, hogy szokatlan módon beavatkozzon a szovjet kiadók hatáskörébe tartozó kérdésekbe. Az ügy kulcsszereplőjéről, Kun Ágnesről ezt írta: “nagyon sokat tett és tesz népünk kultúrájának Szovjetunióban történő terjesztéséért, fenti eljárása révén sokat ártott ennek az ügynek. Nagykövetségünk ebben a kérdésben többször tett észrevételezést. Ezeket az észrevételeket tartalmazó jelentést megküldtük Aczél elvtársnak. Azonban e jelentésre nem kaptunk választ.”

A rég várt eseményre 1962. november 15-én Moszkvában, az Írók Háza nagytermében került sor. Az Írószövetség, a Kulturális Minisztérium és a Szovjet–Magyar Baráti Társaság közreműködésével nagyszabású esten mutatták be az új, 5000 példányban megjelent orosz nyelvű József Attila-kötetet. Az estet L. Szoboljev nyitotta meg, s kiemelte azt a “hasonlóságot, amely Majakovszkij és József Attila életművében és egyéni sorsában is felfedezhető.” Ezután Szamojlov olvasta fel a kötethez írt előszavát. A fordítók – L. Martinov, Nyikolaj Csukovszkij, Szamojlov, Szemjon Kirszanov, M. Aliger, V. Levik, V. Korcsagin, V. Kornyilov, E. Rejn, M. Iszakovszkij – fordításaikból adtak ízelítőt. A munka oroszlánrészét Martinov vállalta magára, a verseknek csaknem a fele az ő átköltése. A szerkesztés Kun Ágnes, a válogatás és az életrajzi tájékoztató Szabolcsi Miklós munkája. Mivel 1962-re árnyaltabbá vált a József Attila-kép, a kései “peszszimista” versek is bekerülhettek a könyvbe. A csapat gondos munkát végzett. Nemcsak a szovjet költők dolgoztak nálunk egy hónapig, hanem Kun Ágnes kétszer is hosszabb időt töltött Moszkvában. A kész fordításokat pedig a szerkesztőn kívül még egy kéttagú bizottság, Martinov és Szurkov is átnézte.

Az esten mintegy 900–1000 vettek részt, az árusításra szánt 400 kötet mind elfogyott. Az estet koncert zárta, amelyen csak magyar zeneszerzők, Liszt, Bartók, Kodály művei és népdalok csendültek fel.

A kötetet elismerően fogadta a kritika. Lator László, a hivatalos ízlés előtti hajbókolással semmiképpen sem vádolható jeles költő és műfordító szerint “az új orosz József Attila-kötet – Szabolcsi Miklós válogatása – minden külföldön megjelent antológiánál teljesebb és hitelesebb képet ad a költő életművéről”. A jutalom sem maradt el. A munka dandárját végző L. Martinov 1962-ben megkapta a Magyar Pen Club emlékérmét, Hidast pedig ugyanebben az esztendőben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Közvetlenül az orosz nyelvű kötet megjelenése után Hidas cikket írt József Attila szovjetunióbeli fogadtatásáról. Saját szerepéről megtévesztő képet festett, és a Tiszatáj szerkesztői megjegyzése is azt a látszatot keltette, hogy Hidas komoly erőfeszítéseket tett József Attila érdekében: ő jelentette meg tőle az első orosz nyelvű verset 1946-ban az Ogonyokban (a Külvárosi éj befejező szakaszát), 1949-ben az ő előszavával látott napvilágot az első szovjetunióbeli – ukrán nyelvű –József Attila-kötet. Tanulságos idézni Hidas idevágó mondatait. Az ukrán előszó “József Attilát Petőfi Sándorral és Ady Endrével teszi egy rangsorba, abban az időben, amikor Magyarországon még azt a véleményt hangoztatták (Révai József és mások), amely szerint József Attila, Bartók Béla, Derkovits Gyula ugyan nagy lázadók, de a tömegekkel nemigen volt kapcsolatuk, aminek következtében… stb. stb…” Révai valóban így nyilatkozott, Hidas éppen ezeket a mondatokat idézte tőle Gerskovics lexikonszócikke kapcsán. Csakhogy, 1951-ben még ellenkező értelemben, egyetértéssel hivatkozott Révaira, az ő tekintélyére támaszkodva igyekezett kisebbíteni József Attila jelentőségét, s megakadályozni Gerskovics szócikkének közzétételét. Mellesleg az ukrán előszó is felemás. József Attila formalizmusáról, mély pesszimizmusáról beszél, ami akkoriban halálos véteknek számított, s véleményét ilyen mondattal fűszerezi: “József Attila művészete akkor hágott a legmagasabb szintre, amikor kiutat talált a kapitalista mocsárból.” Magyarán: a “mocsárban” dagonyázott, de kievickélt belőle! Hidas természetesen nem dicsekedett a Magyar költészet antológiája válogatási aránytalanságaival, helyette L. Martinov fordításait dicsérte, majd leszedte a keresztvizet az 1958-as Gerskovics-féle könyvről: “E kötetből valósággal hegycsúcsként emelkedtek ki azok a versek, amelyet a kiadó az 1952-es Antológiából vett át. A könyv szerkesztési munkálatait (ami különösen bonyolult, amikor fordításból készül a költemény) kvalifikáltnak aligha mondható, nem igényes emberek végezték, abban a tévhitben, hogy aki magyar prózát már fordított, szerkesztett, az a versekhez, sőt azoknak más nyelvre való átültetéséhez is okvetlenül ért.”

Kun Ágnes nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy az elismerések ellenére a József Attila-kötettel mostohagyermekként bánt a Hidas-házaspár. Kun Ágnes többször, lelkesen ecsetelte műfordítói tevékenységét, de a József Attila-kötetről mindössze egyszer nyilvánított érzelmet. 1975-ben a kérdező újságírónő József Attila orosz nyelvű válogatott verseinek nagy sikeréről beszélt, de Kun Ágnes semmit sem fűzött e megjegyzéshez, csak gépiesen felsorolta a közreműködőket. Móricz Zsigmond centenáriumán tört meg a jég. Elmondta, hogy fordítói munkája során Móricz művei kerültek hozzá legközelebb, de szeretettel gondol többek között a József Attila-kötetre is.

1962 után többé már nem gördítettek akadályt József Attila szovjetunióbeli népszerűsítése elé, ott is elfoglalta az őt megillető helyet. 1963-ban, egy évvel a Goszlit kötete után, végül az Ogonyok kötete is megjelent a Pravda könyvkiadónál, az Ogonyok könyvtára 44. darabjaként, 112400 példányban. Harminc, nyolcadrét alakú lapon huszonhárom verset tartalmaz. Szerkesztője P. Kravcsenko, s Gerskovics neve egyáltalán nem szerepel benne. Nem is volt miért, mert az összes fordítást a Goszlittól vették át. A költők itt-ott még csiszoltak fordításaikon, de ez a könyv lényegében az egy évvel korábbi karcsúbb változata.

Gerskovicsnak később sem volt szerencséje József Attilával. 1980-ban, a költő születésének 75. évfordulójára szeretett volna összeállítani egy könyvet, amelyben nemcsak versek, hanem prózai írások is helyet kaptak volna. A Corvina kiadó előbb kecsegtette Gerskovicsot, de végül elvetette a tervet. Újra Kun Ágnes kerekedett fölül, mert a jeles alkalomra az ő 1962-es kötetének rövidített, néhány helyen javított változata jelent meg Moszkvában. Kun Ágnes Szamojlov bevezetőjét meghagyta, de Szabolcsi Miklós életrajzi összefoglalóját mellőzte. Föltűnő, hogy csaknem az összes kihagyott vers Kornyilov-fordítása. Kétlem, hogy ennek csak esztétikai oka volt. Nem lepődnék meg, ha idővel kiderülne, hogy 1962 és 1980 között Kun Ágnes megorrolt Kornyilovra, s ez vonta maga után az orosz költő fordításainak kihagyását.

József Attila jelenlegi oroszországi recepciójával nem kívánok foglalkozni, futólag mindössze egy tényt említek meg. A némiképp a Nagy Szovjet Enciklopédia utódjának tekinthető új lexikon, a Bolsaja Enciklopegyija Kirilla i Mefogyija 2003. évi DVD-változatában kísért a múlt: József Attilának három és fél sor jutott, Hidas Antalnak pedig hat.

Forgassuk csak vissza 157 esztendővel az idő kerekét, tehát néhány emberöltőnyit, miközben három évszázadot is megkarcol és érint képzeletünk a história súlyos könyvében. Azért kell képzeletet és nem emlékezetet! mondanunk – mégpedig nagyon is empatikus képzeletet, ha 1848 nyaráig hátrálunk is vissza –, mert a képzelet jobban eligazít, mint a históriás, pontos emlékezet. De az emberi történelem és az ember által létrehozott irodalom története, mely egymásra vetülve képes elmondani a konkrét idő eseményeit, segítségére lehet a képzeletnek. (Talán nem beszéltem túlságosan talányosan, noha valamennyire ez most célom volt.) Ugyanis a képzelet finom jószág. Megközelítése, becserkészése valahol a kegyelmi terrénumokon történik, ahol hazatalálhatunk az ihletnek nevezett szabad mezőkön, ligeteken át. Pontosabban: általa közelebb jutunk a képzelet nagyra törő diadalához.

Az ihlet a lélek titka, írta néhai II. János Pál pápa, aki még néhány napja kortársunk volt. Mint gyakorló írástudó – költő és drámaíró – a művészetről szóló szép esszéiben gyakorta tűnődött ezen titok természetén, s elhelyezkedési koordinátáinak meghatározásán, de végül is a lélek mélyén keresi és találja meg azt a váratlan pendülést, sugallatot, amely elindítja az alkotás folyamatát. Vagyis: az isteni lélekszikra lángra gyúlását.

Lám, hiteles apostoli vélekedés játszik kezünkre, s társul a mi megszabott, különös (jelen)időnkben Az apostol című verses elbeszélés mellé, mintegy biztatva is bennünket: keressük az eredő lángot, azaz a láng gyökerét.

Az 1985. esztendő márciusi hónapjának egyik nagyon emlékezetes napján verset írtam. Verset vétkeztem, szoktam volt mondani. Életem igen mély kútjában vergődtem akkor. Pontosan húsz év távolából is tudom, melyik mottó kínálta lelkemet párhuzamba vonni azzal a költővel, akit különben alighanem a kedély és a soha föl nem adott remény költőjének neveznek. A mottó, melyet tőle csentem el versem elejére így hangzik:

1848 júniusának első napjaiban vetette papírra ezeket a sorokat Petőfi Sándor Pesten. Ekkor kezdett bele Az apostol című elbeszélő költeményébe, amelynek első versszakában olvasható ez a keserű két sor. A kibérlett lelkiismeretet mondhatjuk bérbevettnek, eladottnak, elárultnak. De a kibérlettnek különös zamata van, amely leginkább megtalálja hangulati párját a fekete jelzőben. Másfelől ez a világ azért is fekete, mert feketén látunk. Azaz sötéten látjuk benne helyzetünket, mert a remény pislákolása is hiányzik életünkből. Ilyenkor a totális lemondás diadalt ül. Mert ama erkölcsi tőkénk, a Teremtő által belénk lehelt lélek is kibérlett. Azaz: a lélek nélküliség, avagy lélektelenség sötétje vetül a világra. Így zárul a kör.

Innen indítja – minden bizonnyal legkülönösebb tónusú, mélysötét kontúrokkal rajzolt – a reménytelenségig keserű versét Petőfi. Jól jegyezzük meg: alig négy hónappal március 15-e után. Ez a négy hónap a költő személyes életében a Pilvax mennyei karzatától a kiábrándultság pokláig vezetett. Amely persze hű lenyomata volt a forradalom szent ügyének: már-már a mámoros márciusi ifjúság némely pontjait is megtagadva, szándékaiból kiejtve. Lelkesültségben bizonyosan alant poroszkált. Ahogy a későbbi “józan realisták” emlegették, miszerint az ügyek buzgása és láza bölcsen megcsillapodott.

Az akkor Pestre felsereglő, vásározó mezei nép a tavaszi munkái után nézett, nem gondolt a felelős minisztérium tájékán történő perpatvarokra, a Béccsel való további huzakodásra: Erről jószerivel nem is tudott. Hogy miképp örvendett a jobbágyi sorból való felszabadulásán, erre is csak Petőfi versei figyelmeztethették. De akkor még sorsának valamelyes könnyebbülése is okot adott az elégedettségre. A politikai játszmáktól mentes volt.

Nem akarnám ama négy hónap históriás, magyar és európai eseményeit, a forradalmi lelkesültség lebénulását, továbbá a kormányzat tehetetlenségét, illetve a reakció készülődő vagy már részben meg is valósult ellentámadásait fölmondani. Hiszen az tényszerűen a korszakot már tanuló középiskolások előtt is ismert kell legyen. Viszont elmondható: a Nemzeti dal maszatolást nem ismerő, azaz választásra kényszerítő kérdései és refrénszerűen visszhangzó esküje után sorra jönnek a csalódások, melyeknek a költő kendőzetlenül, amúgy Petőfisen hangot ad. Bizony, akiket tolla végére tűz és versbe szed (mondhatnók úgy is, akiket versráncba óhajt szedni!), azok előtt nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Fölbérlett dilettánsok harapdálják bokáját. De már ki emlékszik ezekre a vezérelt bátrakra…?!

Lássuk csak, miképp ír költőnk a nemzetgyűlésről, az első magyar minisztériumról:

“…zengett az ország midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta… Én azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán… ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? Mert a kettő között oly nagy a különbség, hogy vagy egészen új emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniük, és ez nagy ritkaság. Csak egy főnix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is… Napról napra mindinkább látván, hogy a minisztérium olyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábú ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! Soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és sohasem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint a nemzetgyűlésben! Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámmognak, itt cammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi, pipafüstös unalmakból és egykedvűségükből csak akkor pattantak ki, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok…”

Minden kor gyermeke a maga megszabott idejében egyszer eljut ehhez a megállapításhoz. Kivált, ha magyar, akkor tán még kétszer-háromszor is! Tegyük hozzá: a képzeletét 157 évvel ezelőtti eseményeken felgyújtó mai ember, ha tárgyilagosan néz Petőfi korára, akkor ezt a szorult helyzetet megérti, képes belehelyezkedni. Arra gondol a költő, s a gondolatot tett követi, hogy a nemzetgyűlésben jelenlétével felgyorsíthatná az eseményeket.

Nem hízeleg a kiskunoknak, szülőföldje népének, amikor kortesbeszédében megszólítja őket. Szabadszálláson a forradalom költőjét csúful megbuktatják, csaknem agyonverik. Képviselőnek, ügyük nemzetgyűlési követének, szószólójának már nem kell. De a szó az övé marad. Ezt a beszédet mint szónoki remekművet tanítják. (Vagy tíz esztendeje a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban magam is hallottam kitűnően felkészített, szónoklatból versengő diákoktól.) Szól hát keserűen. Nem a megtévesztett népre haragszik, hanem az álnok megtévesztőkre. Kedélye mélypontra jut. Március rügyei a virágzás idejére lefagynak. A lelkesült ország erősen mélyhűtött lesz… S lánglelkű poétája, ez az ifjú 26 éves ember legkeserűbb történetébe kezd, hogy kiírja csalódását, ránk örökítse, mintegy eszmei “végrendeletként” saját, azaz Szilveszter sorsát.

Innen indul, ebből a fekete világból fogalmazza versbe Az apostol, azaz Szilveszter történetébe ágyazottan “eszméinek szótárát” – ahogy halhatatlan Petőfi könyvében Illyés Gyula írja –, ezt a “dunai–tiszai Twist Olivért”, kit a nyomor, a megaláztatás, a gáncsok tesznek forradalmárrá. Minden önkény, elnyomás, szolgaság elleni lázadóvá. Az eleven közösség, a hazányi világ, de mondhatnánk az ő esetében úgy is, hogy a világnyi haza áldozat-emberévé. Igazságosztó republikánussá. Aki szinte sihederként fölismeri küldetését:

Tehát a szabadság megteremtésének, kivívásának ügye mindenek fölött. Petőfi alakja és műveinek szabadságóhajtó egyneműsége, a szó és tett elválaszthatatlan egysége 1848 márciusát és azt követő szabadságharcot is megfényesíti. Jó kimondanunk: költő nem nyomta még rá így verseivel, kézjegyével a szabadság arcmását, bélyegét a kor tiszta papírosára. És szív nem dobogott még így együtt, ilyen kérlelhetetlenül szinkronban a szent szóval: az egyes ember és nemzetek óhajtotta szabadsággal.

A költő szabadsága, ha hatni akar, s ez Petőfinél azt jelenti: mindenkit el akar juttatni a szabadsághoz. Akkor annak az az első föltétele, hogy szabadon kifejthesse gondolatait, s ebben a törekvésében földi hatalmak ne korlátozzák. Nem véletlen, ahogy legelébb a sajtóra teszi rá kezét Landerer nyomdájában a pesti ifjúság, a forradalom lelkesült csapata. A sajtó szabad, a költő szavai sokszorozódhatnak, terjedhetnek.

És eltelik néhány hónap, miközben körülötte ördögi dolgok történülnek… Persze a megriadt hazában is… Az apostol 1848 nyarán papírra vetett, talán túl sebesen írt, de nem mondanám kihordatlan koraszülöttnek, és terjedelmében a János vitézre hajazó rendkívüli vállalkozás, amelybe csak egy ifjú ember vághat bele. Akinek bensejéből mintegy lávaszerűen kiszakadnak keserű tapasztalatai, és feldúsulnak utópisztikus látomásokkal: a képzelet és a valóságos jelen jegyben jár. Az apostol történetének számomra ez egyik legizgalmasabb és legtalálóbb szövegrészlete, amelyet a mi cenzurális világunkban anno gyakorta szoktam emlegetni, amikor, mint mondták, nálunk hivatalosan nem volt cenzúra. Amiről persze tudjuk: volt. Ha mégis cinkosnak, avagy figyelmetlennek találtatott némelyik felelős szerkesztő (ekkor találtuk ki a felelőtlen szerkesztői státust), akkor igazoló jelentések csavaros mondatai kellettek az ügyek “elsimogatásához”. Ha ez is kevés volt, s a bűn égbekiáltónak tetszett, akkor jöttek a retorziók: szerkesztők kirúgása, leváltások, lap- és könyvbetiltások, írói szilenciumok. Mert pártfőtitkárok vettek magukra bizonyos inget… (Akinek nem inge, ne vegye…)

Ha a szabadság képzelete a zsarnokságot támadta (lásd emblematikusan Illyés Egy mondatát… s annak legendás történetét), akkor a költő műve maga volt a szabadság tárgyiasulása, következményeiben pedig a zsarnokság működésének kézzel fogható bemutatása. Nem mellesleg mondom, Illyés Gyula Petőfi-könyve azon remekművei egyike, amelyik éppen a szabadság minden árnyalatát nyílt szívvel és tettel képviselő ifjú géniusznak plasztikus és időtálló alakját ritka elevenséggel képes fölmutatni. S erre világirodalmi mércével mérve is alig akad példa. E könyvből lehet igazán elválaszthatatlanul Petőfit és 1848/49-et egy szívben és lélekben fölfogni. Úgy, hogy jól elfér benne, nem feszíti szét, csak repes boldogan, hogy nekünk született ő.

Petőfi a cenzúráról szól, mai füleknek sem idegenül, ahogy Az apostolban Szilveszterként hallja a mindenható szerkesztőtől, jól halljuk mi is, még ha elmúltak is a három T (támogat, tűr, tilt) évtizedekig megalázóan nyomorgató, az úgynevezett szocialista kultúrpolitika őrlő esztendei és elmúlt érvrendszere is. (Lásd. Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok, alcíme: A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975–1986. Szeged, 2004, Tiszatáj Könyvek. Azt hiszem ennek a puha diktatúrának nevezett korszaknak a legalaposabb, legleleplezőbb művével van dolgunk, amely jelesen az irodalmi-politikai cenzúra működének sajátosan magyar, körmönfont természetére mutat rá. Vörös László a Tiszatáj 1986-os betiltásáig, több mint 11 évig állt a lap élén. Ezért szavainak hitelét nehéz lenne kétségbe vonni!)

De tudjuk: korunk is másféle módon még ebben a cipőben topog. A sajtó és véleménynyilvánítás még olyan szabadságdeficitben szenved, amely a totalitárius egypártrendszer, azaz mifelénk az állampárti beidegződéseket érvényesíti csak többpárti diktatúra formájában. Mellé helyezve a pénz mindenhatóságát, amely képes bármely véleményt nyilvánossághoz juttatni, és képes minden ellenvéleményt ugyanazon a helyen elfojtani. Hogy egy másik nagy klasszikust idézzek, akinek ráadásul centenáriuma is van. Gyönyörűt láttam című verséből való az idézet: “Jogállamban pénz a fegyver.”

Szegény József Attila odaszegődhet Szilveszterünk mellé, hogy együtt hallgassák a cenzúráról szóló részt, s álnaivan úgy tegyen, mintha az ő rövid és tüneményes életpályáját, költői működését nem szegélyezték volna tiltások:

Kell-e ennél maibb, napi tapasztalatainkat ilyen érzékletesen erősítő vélemény? Életadó, élni segítő gabona helyet a kábító, bolondító, lelket bérbe vevő maszlag jár a népnek. A maszlaggal elbolondítottnak, a rosszal függésbe kerültnek már nincs füle és szeme és lelke (mert azt már bérbe adta, s ezért elméjében is jótékony sötétség honol), sem elemi fogékonysága az értékre. Jöhet a talmi hódítása! Szabadsághiányban is lehet ösztönéletet élni. Hisz eszébe se jut, hogy leigázott, mert boldogan belekormányozta magát a maszlag közepébe, a szellemi, helyesebben a szellemtelen dagonyába.

Fölkiáltani támad kedve annak, aki képzeletét másfél századdal ezelőtti rónákon futtatja. Szolgáló Apostol után kiált. Petőfi igaz, veretes, kemény beszédével, mellyel híveket toborozna, ma is inkább riadalmat okoz. Mert tapasztalatom szerint az igaz szavakkal csak erkölcsileg ép emberek tudnak szembenézni. A felszabadítót, a szolgaságból kiemelőt vagy arra rámutatót megkövezni, fölfeszíteni szokás. Aki lázító és áldozatra is képes, az rebellis. Krisztusi vállalásnak és sorsnak is tetszhet, de a hit hirdetőjének és követőjének, példaadónak, apostolnak kell lennie. És szabadságnak odaajánlott életével a jövőt marokra fogni, ha tetszik utópiát építeni egy pragmatikus, megfontolásokkal, alkukkal és árulásokkal teli korban.

S Petőfinél az egyéni áldozat bátorsága nem kétséges, holott lelke ingásáról éppen itt állított emléket. Szabadszállási kudarca után az írja: “Maholnap már én is kétségbeesem, én! … pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbe ejteni képes.”

Sorsát átélve s utóéletében a titkok bizonyosságát a képzelet ihletett pillanataival kitágítva egy rövid versben, afféle hitvallásként is válaszolunk. Apostolunk él, ezért metamorfózisa örökké ihlető példa azoknak a mindenkori magyar poétáknak, akik maguk is szeretnének – nagy elődök nyomán – “a reménység helytartói” lenni.

Három évtized után megint itt vagyok. Ádám a festőállványon sűrűn cserélgeti a képeket; közben a műteremlakás összes szobáit bejárjuk, hogy a hely szellemétől megrészegülve – leginkább magamra érvényes ez – adózhassunk az örök értéknek. Mert hiába hajladozik, apja emlékét készséggel szolgálva, a fiú, én csak Őt látom: a nem levő jelenlévőt.

Zenét hallgatott, ide-oda járkált, hunyorító szemét rávetette a készülő képre, megigazított a könyvespolcon egy tárgyat, kézbe vett egy maszkot, egy könyvet (hogy tudott örülni az ódon Bibliák és fóliánsok tipográfiájának és bódító szagának!), s mintha isteni sugallatnak áldozna, a szoba falát kongatva maga volt a muzsika.

Az egyszerre mezopotámiai és csöngei – mit csöngei!, kisköcski – harangnyelv, az ősi és modern és mindenfajta termékenységünnep megszólaltatója, neki-neki ütődött a hártyafalaknak, melyet dél tájt a nap sugarai vékonyítottak, s ebben a szüntelen lélegzésben-ringásban érezte jól magát.

Ezt a titokkal övezett talpon levést – barátokkal, társakkal körülvéve – már az Izabella utcai műteremben tökélyre vitte.

Nincs az a táj, nincs az a fa, nincs az a ház – figurális képein is a lélek nyújtózkodott –, amin ne látszódnék (vagy csak bennem sejlik föl ez az élmény?) a fény szomorúsága. Pontosabban, valaminő misztikus borzongás. Tóth Menyhért, a vitázó társ és barát, ezt úgy mondotta volt (megőrződött kezevonásával is), hogy “a fehérhez mindenkinek el kell jutnia”.

Illést a művészet mint mágia, mint megnevezhetetlen – sőt megfejthetetlen – titok foglalkoztatja. A poroszkáló teknősbéka metafizikus, bölcs időtlensége (páncélja elrejt és fölszabadít) ezért vált – főképp a linómetszeteken – feledhetetlen szimbólummá. Ebben az ókori filozófusok által is csodált “időgépben” – a csönd hallójárataiban – nem csupán Lao-ce vagy valamely misztikus lakik, hanem a gyerekkori jó barát és alkotótárs, Weöres Sándor, és a toronyépítés fázisában ötezer év bölcsességét kamatoztató Hamvas Béla is.

Szépségeszménye és színvilága valamilyen belső szükségszerűségből ered. Az általa teremtett rend – akár van természeti megfelelője, akár képződjék a sokat hallgatott Sztravinszkij, Bartók, Lutoslawski és megannyi kortárs magyar zeneszerző zenéjének a bensőben való transzformálásával, illetve a hangfüggöny-ihlet jegyében – valami már-már kiküzdhetetlen harmóniát tükröz. Időszakonkénti lehangoltsága ellenére (depressziós kútmélységét a Nihil című verse kitűnően jelzi) ez a törhetetlen hit és optimizmus teszi életét elviselhetővé. Ebben természetesen a kéz és az agy örökös munkálkodása – forrongása – nagy mértékben segít.

Ám engem az Illés Árpád-i kozmosz egyszerűsége, gyermekien tiszta formavilága jobban izgat. Az a “naiv”, csöndes mélabúval kísért leltározás, amelyben látszólag csupán a természet örök rendje – a körforgás mint a születés és halál mágiája – mutatkozik meg.

S hogy Illésnek mi köze van – furcsán hangozhatik: nem “weöresi” módon némileg rokonok is – az expresszen robogó József Attilához? A Kérés című vers mélylélektana felől rögvest kitetszik. “Felkelt a nap. / Lenyugodott a nap. / Így folyt éveken keresztül. / […] De egy napon megtaláltam / a FORMÁT.” Az egyszerű közlésre a megvilágosodás örömujjongása csap. Vagyis hogy az örök levésből – “Örök levés s enyészet minden élet” (Madách) – miként lesz teremtett elevenség. “Lement a nap nyugaton, / Feljött a nap keleten. / Egyszerű ez. / Él az, aki eleven (Egyszerű ez) – így József Attila egyik fiatalkori verse. Innen könnyű a következtetés: az illési megtalált forma – élet, vagyis elevenség.

Évődő, virgonc, szívesen vitatkozó és az érvek súlya alatt kicsit megcsendesedő, de vélt igazát sosem föladó művész, Illés próféta (hiszen ágálásában, értékmentő jövendölésében volt valami profetikus) ebben az azóta is muzsikáló harangszobában futotta meg életének utolsó etapját, tette – ahogy rendeltetett – földi dolgait.

Szembenézhetett fiatalkorának Győr barokk látványával: a korai műveken megőrzött utcaképpel és a feledhetetlen Cigánylapossal – nem is kellett annyira néznie, hiszen minden emlékét a szívében hordta –, a szobasarkot vigyázó, festett Angyal-faszoborral, valamint bibliák, kolompok, kavicsok, csigák, maszkok, néprajzi tárgyak ékszerként becses tömegével.

Ebből a külső – ösztönző – látványelemből és a mindig forrponton tartott olvasással és zenehallgatással újra és újra előhívott ihletből születtek alkotásai. Tojástemperájának színei – higgyük, végleg széttört a melankólia – tovább gyújtották a fényt. Évtizedek hőkandallója volt ez mindannyiunknak.

Bár benne ugyancsak nőttön-nőtt a halál – így érkezett el lassan búcsúzó “fehérjeihez” –, gondja volt arra is, hogy fiatalabb pályatársát linómetszet-képeslappal vigasztalja. Hogy sok bajom közül épp melyik gyötört 1977 novemberében – csak öreg koromra egészségesedtem meg –, magam sem tudom, de Árpi sorai sejtetni engedik, hogy kutyául voltam: “Kedves Lajos! Sokat aggódtam miattad.” S gyógyulásom után látogatásra invitált.

Csak az Isten és a (pontosan vezetett) vendégkönyv a megmondhatója, hogy lábra kapásom után rácsöngettem-e. 1973-től küldött újévi üdvözletei – megannyi ragyogó linómetszet – humorral vannak telítve, életarkánumok. Ha olykor-olykor kézbe veszem őket – az 1979-es bekeretezve függ a könyvespolcomon –, feledve bú-baj és a politika mocska, egy kis időre megvidámulok.

Jegyzőfüzetem őrzi a Kompozícióról (1979) sebtében írottakat (Szinyei Szalon, 1998. VII. 10.): “Tojástempera, vászon. Drámai egyszerűségű – menetelés a halál felé. Abszolút nonfiguratív kép, a színes (testet formázó?) »kavicsok« (kontúrjaikkal egymástól jól elkülönülő foltok) mégis együttesen egy magába temetkező, lassan idő nélkülivé váló Buddha testtartását, búcsúját szimbolizálják. Kevés vörös (fönt és lent) jelzi, hogy a barnák, kékek, az egymáshoz simuló fájdalom ideje jött el! Szűkszavú a szerkezet rendjét mesterien betartó – annak feszültségével feszítő – korpusz. Az organikus, korábban színben és formában is tobzódó lét itt visszavonul, és átadja helyét a meditatív fájdalomnak.” Az Utolsó kép (1980) című festményéről is, amely szintén remekmű, az előbbiek szellemében írtam.

Huszonöt éve szakadt meg – ám az örökkévalóságba szerencsére átköltözött – ez a prófétai hevületű élet.