“Fene kuruc világban élünk… Politikában, irodalomban, művészetben […] elszájaskodják, elmelodrámázzák a legszebb históriai kincseinket… Mert divat az olcsó, szájas kurucság… Álom ágyúdörej, pirosló ég, németátkozás, kuruc pityizálás…, rokkant Thököly harcos és a többi…” – Ady Endre jellemezte így a magyar századforduló közhangulatát 1905-ben a Veér Judit rózsája című színmű bemutatása alkalmából.

Akik belemélyednek Mikszáth Kálmán publicisztikai írásaiba és regényeibe, ugyancsak megfürödhetnek a Rákóczi- és kuruckultusz langymeleg áramában. Úgy tűnik, a kurucoktól ebben az időben senki sem menekülhetett. Ady sem, Mikszáth sem, és senki más.

A politikai pikantérián túl volt abban valami tudathasadásos borzongás, ahogyan a kiegyezés utáni császár- és királyhű kormányokat kiszolgáló vármegyei tisztviselők, a birtokaikkal a létalapjukat is vesztő dzsentrik kuruckodtak. Mintha 1867-ben nem Deák alkudozott volna Károlyi Sándor módjára, és mintha Tisza Kálmán nem a kurucszagú bihari pontokat akasztotta volna szögre, hogy minden idők legnagyobb labancától, Ferenc Józseftől miniszterelnöki megbízást kapjon, hanem mindenütt a Lengyelországból beküldött Rákóczi-zászlókat lobogtatta volna a história szellője.

Volt abban valami – nemcsak Mikszáthra jellemző attitűd – ahogyan a Tisza Kálmánhoz és Tisza Istvánhoz élete végéig már-már szervilisen hűséges mameluk minden alkalommal elfogadta a távoli Fogaras-vidék vagy Székelyföld egy-egy számára teljesen ismeretlen választási körzetének a mandátumát. A korszak Mikszáth-méretű embereinek felelősséget áthárító lényegéről árulkodik az is, hogy képviselői körzetébe legfeljebb a választási korteskörutakra látogatott el, de sem a parlamentben, sem a publicisztikai írásaiban nem emelt szót a századfordulón végzetes nyomorúságba süllyedt választóiért, amitől pedig zengett a sajtó, és zengett a parlament is az 1900-as évektől szerveződő székely akció kapcsán. Utólag is igazat kell adnunk Adynak: “Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója…”, majd máshol így folytatja: “benne az éretlen magyar fórum a modern Tinódi Sebőt” látja.

Mint kortársai, abszurditással teli álomvilágban élt Mikszáth is, ahol mindent eluralt a viszonylagosság, a relativizmus. Maga az író vallotta meg, hogy a parlament folyosóin szívesebben üldögélt és társalgott a függetlenségi képviselőkkel, miközben a teremben Tisza Kálmán óhaja szerint szavazott. Érvekkel – sok-sok parlamenti periódust kitöltő képviselősége idején – szinte soha nem támogatta a mameluk gépezetet. Politikusként mindössze kétszer szólalt meg a házban. Elmét és szívet borzongató abszurditás az, ahogyan hagyta politikusi önmagáról leperegni az 1890-es évektől egyre súlyosbodó országos gondokat, miközben pályája csúcsán diákkorának a hazaszeretettől sugárzó tanárára emlékezett meleg szeretettel.

Nem sokkal Rákóczi hamvainak hazahozatala után, 1908-ban emlékezett meg Fábry Jánosról, hajdani tanáráról Mikszáth, aki Ferenc József magyarfaló abszolutizmusának “fagyos világát” oldotta hazafias melegséggé az iskolában. “Ezek voltak… a végvárak – írta –, amelyekben… magyar levegőt lehetett szívni. Ezek a férfiak, akik akkor itt tanítottak… az utolsó generálisok, akik titokban hadsereget nevelnek… akik óvatosan, nagy furfanggal belecsepegtetik a rideg, száraz tananyagba azokat az édes érzéseket, melyekből a hazaszeretet lombosodik ki, …úgy tudják mutogatni a múltat, hogy benne látszik kidomborodva a jövő… akikben a hit nem szétfoszló ábránd, hanem élő fa, mely gyökereit beleereszti a fogékony gyermeki szívekbe…” A hazaszeretetet lombosító témák közül – a frissen elvesztett szabadságharc után – a tanári magyarázatokból nem hiányozhatott a sereglő kurucok vezénylése, Rákóczi alakjának megidézése, Thököly zászlóinak lobogása. Ezek a tanári mesék az önképzőkörös Mikszáthból is előcsalták a “hazafias, történeti verseket, balladákat”. Érett művészként így vallott életének e korszakáról: “az elnyomott nemzet őseinek elregélt viszontagságaiban volt elmerülve, álmodozott a költők álmán…”

Ez a diákálom végigkísérte Mikszáthot egész életén. Számos történelmi környezetben játszódó vagy történelmi alakokat megidéző novellája, regénye, publicisztikájának nagyobbik hányada ezt az álmot idézi. Ebben a hosszú, évtizedekig tartó históriai álomban kitüntetett hely illette meg Rákóczit és kurucait. E mindent elárasztó és átható kuruckultuszban hiába keresnénk a történelmet. Divat volt ez csupán, és közérzés. Azzá szelídült Mikszáth írásaiban is.

Az életben minden relatív – bizonygatta Mikszáth –, minden megismétlődhet, és annak az ellenkezője is, azért “az mégis kellemesebb lenne, ha most szólna a Rákóczi tárogatója…”

De hiszen szólt az a tárogató éjjel-nappal. Annyira harsogott, hogy Mikszáth életében – anélkül, hogy kilépett volna saját korából – három síkon állandóan jelen voltak a kurucok. Bármerre járt riporterként, íróként, mindenütt kísértette a Rákóczi-hagyomány. A vármegyei dzsentrik azt tartották “a legszabadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyülte a Rákóczi-nótát”, vagy aki “egy szuszra el tudta fütyülni” azt. A karancskeszi és romhányi erdők mindig úgy zúgtak, mintha “a Rákóczi megölt daliáit költögetnék”. A Rákóczi-féle harang szólt Krivánka községben, és jobb helyen a muzsikás bandák is folyton a Rákóczi korából maradt híres nótát muzsikálták “magyarba vetített tót nyelven”:

Bármerre ment, bármerre utazott, hallania kellett “a Rákóczi-fa esti susogását”. Ha megállt útközben Röszkén vagy bárhol, s találkozni akart valakivel, a Rákóczi-fánál adták meg egymásnak a találka helyét. “Az úgynevezett Rákóczi-fa egy óriás tölgy, bent a város környékén, egészen a piac torkolatánál díszlett az aggság félreismerhetetlen jeleivel, alatta szépen faragott paddal… E fa alatt időzött egykor II. Rákóczi Ferenc – állítólag… Más kis városokban is van Rákóczi-fa. Sőt egyáltalában van-e város, ahol Rákóczi-fa ne lenne? Mármost mi következik ebből? Az, hogy a fa vándorfa, mely megy városról városra, vagy az következik, hogy II. Rákóczi Ferenc egyebet se csinált, mint fák alatt álldogált hét-nyolc esztendőn keresztül.”

Ha Zemplénbe utazott, nagy emberek nyomában, minden síkra felhívták a figyelmét, mert ott Rákóczi csatázott, s valaha “Rákóczi sátrai fehérlettek ott”. Enyhe nosztalgiával sóhajtoztak a kalauzai, értelmesebb időkről ábrándozva: “még mikor a Rákóczi ágyúi dübörögtek erre…”; s az elszántabbak így folytatták: “Hogy haltam volna meg én is Rákóczi oldalánál… és most mint kuruc vitézt emlegetnének…” A Rákóczi-ünnepek alkalmával Borsiban a Rákóczi-ház sárga-kék színeivel lobogózták fel a házakat, tereket, s víg lakoma keretében pohárköszöntők hangzottak el, melyeknek a veleje az volt, hogy “II. Rákóczi Ferenc tulajdonképpen a delegáció intézményéért fogott fegyvert”, s közben az iskolás gyerekek fennhangon vagy szégyellősen kínálgatták a képeslapokat: “Vegyék meg Rákóczi bácsit!”

Mikszáth úgy érzékelte és ábrázolta, hogy a magyarországi köznapi élet terein, utcákon, mezőkön, erdőkben, városokban és falvakban napról napra, hétről hétre ott kószálnak, “messziről lépegetnek a Rákóczi kurucai” (Különös házasság). Jelenlétük feledtette a pénztelenség és az úri nyomorúság gondjait, s ebben a kurucnosztalgiától fertőzött világban az érdekből vagy különcségből mamelukká labancosodott író jól érezte magát, mert kelendőek voltak a meséi, s kiélhette csipkelődő kedvét. Miközben dzsentri uraimék és feleségeik lefüggönyözött szobák félhomályos szeánszain asztaltáncoltatás közben lépten-nyomon audienciát kértek Rákóczitól, ő mosolyoghatott, s mosolyra fakaszthatta olvasóit. Mikor Olaszröszkén belefáradva a kihallgatásokba – az író ott-tartózkodásakor –, a fejedelem már nem fogadta a kétszáz esztendőt késett látogatóit, meg egyébként is, aznap már “egy diáknak porhüvelyében” elintézte a lakosokkal, dzsentri uraimékkal ügyes-bajos dolgait a fejedelem, a halasztott audiencia helyett a szeánszozóknak maradt a pótcselekvés: biztatni Horváth uramat, hogy “olyan házat építsen…, amelyben Rákócziné ottfelejtette a vállfűzőjét…” Másokat megróni azért, mert a “régi jó kuruc bútorokat kihányatta” a lakásából. Ha már ilyesmire sem akadt alkalom, meg lehetett csodálni Gergén, “a temető közepén a nagy terebélyes kőrisfát”, azt az ódonkodó vén fát, melyre “a kuruc világban tizenkét labancot akasztott fel Rákóczi”, vagy rehabilitálni lehetett a korponai bírót, aki járványos hírrel riasztotta el a kurucokat Korpona alól, s ezért Rákóczi a fejére olvasta az ítéletet: “árulónak tekintendő”.

Minden összefüggött itt, ebben az időben Rákóczival, a kurucokkal. Kassa “az ősi kuruc város” minősítéssel köszöntötte a jubiláló írót, s az angol férjet választó Győry Ilona a Temze partjáról küldte vigasztaló sorait Mikszáthnak, írván férje lelkesedő vallomását: “Nemcsak vagyok magyar, de is kuruc.” Az írót ünneplő urak pedig mind “kuruc dolmányba” öltöztek, s azokat csak a labanc királyt látogatva cserélték frakkra. Nem csak a Temze öltözött kuruc érzelmekbe. A Tisza Szegedet elmosó nagy áradásának is volt valami köze Rákóczihoz és a kurucokhoz. Nem találván szebb magyarázatot a folyó rettenetes haragjára, Mikszáth egyik lehetséges változatként igyekezett elhitetni olvasóival, hogy a folyó könyörületet nem ismerő haragjának oka “talán az a néhány könnycsepp, amit a bujdosó Rákóczi, kétszázad év előtt, Tokajnál a Tiszába hullatott, mikor megsiratta ezt a szép országot?”

Ebbe az enyhe szarkazmussal szemlélt világba csak olykor-olykor villan be a köznapi lét praktikuma, mint Az öreg Dani bácsi című novellába, amikor a táborszernagy látogatást tett az iskolában, s a történelemről faggatta a lurkókat. Karó Miska mélyen az elméjébe véste tanítója figyelmeztetését, mely szerint csínján bánjanak a magas vendégek kérdéseire adott feleletekkel. Karó Miska ki is vágta a táborszernagy kíváncsiskodására a dicséretet és némi didaktikai felvilágosítást érdemlő feleletet, hogy “II. Rákóczi Ferenc lázadó volt!”. Amire az agg táborszernagyból kibuggyant a világ legbugyutább életbölcsessége: “Lássátok, hogy járnak azok, akik a császár és a monarchia ellen vétkeznek. Rákóczi száműzetésben meghalt, igen meghalt, és meghalt Thököly is, és meghaltak mindazok, kik turbálták az államot.”

Még rezegtették a levegőt a táborszernagy mély bölcsességei, s egyre mélyebben ivódtak a gyermekek lelkébe az alkalmazkodás rafinériái, amikor Mikszáth már a magyarországi történelmi várakat vizitálta: Csábrág, Likava, Zboró, Selmec, Krasznahorka, Érsekújvár, Sárospatak, Szeged… Nincsen olyan vár, város és közöttük elterülő sík mező, ahol meg ne villantak volna a kuruc fegyverek, ahol meg ne fordult volna Thököly vagy II. Rákóczi Ferenc, ahol ne “vonultak volna egykor kuruc hadak”. És Mikszáth meséli, mondja-mondja a várakról Rákóczi romboló véleményét: “Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót!”, s megtoldja még az író azzal, hogy a fejedelem jobban szerette sík mezőn a csatát, mint a várostromot. Legenda ez is természetesen, mint az egész Rákóczi-kultusz. Mitológia, ami bizsergő örömmé csiklandozta az úri középosztály öntudatát, s feledtethette Thököly nagyváradi lefogását, Rákóczi Rodostóját, a majtényi síkot, Világost és a nemrég még Deák összeeszkábálta kompromisszumot.

Csak ezeknek a históriai realitáson alapuló kudarcos alkudozásoknak a homályba burkolásával büszkélkedhettek az író vendéglátói azzal, hogy “Büszke vagyok rá – mondám –, hogy az isten meghagyta élnem azt az örömet, miszerint a Rákóczi-nótát Bécsben hallom húzatni. Tüneményes időket élünk doktor úr!” Találkozott Mikszáth olyanokkal is, akiket nem elégített ki az a büszke öröm, hogy Bécsben húzathatta a cigánnyal a Rákóczi-nótát. Azok fanyalogva sóhajtoztak: “Istenem, istenem, miért is nem élhettem én akkor! Hogy haltam volna meg én is a Rákóczi oldalán… és most mint kuruc vitézt emlegetnének.” Ezeket az abszurditásokat Mikszáth képes volt fokozni. Meg is tette. A Különös házasságban a mennyek országába érkező II. Rákóczi Ferencet az Úr atillát öltve fogadta. Ez már a csúcs. Innen már nincs feljebb még Mikszáth meséiben sem. Vagy talán mégis? Mégis! Mégis! Mert Mikszáth mesevilágában reinkarnálódtak lépten-nyomon a kurucok és Rákóczi fejedelem.

Vetter Antal negyvennyolcas tábornokról rajzolt portréjában újra ébreszti Rákóczi korát. “Rákóczi hadai nem öregszenek, nem halnak, örökifjan járnak-kelnek aranyos sisakokban, fényes páncélruhában. Szellő remegteti a kócsag-bokrétáikat” (Vetter Antal, 1882. Pesti Hírlap). 1848–1849 csataterein is a “kuruc vitézek patkói szikráznak, ha behunyt szemmel hősöket rajzol a fantáziánk” – írta. Nemcsak Kossuth támadhat újra Rákócziban, a Majtényt kerülgető Károlyi Sándor is reinkarnálódhat utódjában, akárha hős kurucként is. “Kétszáz éve múlt már annak – elmélkedett a Pesti naplónak az 1885-ös esztendőt köszöntő számában –, ahogy az egyik Károlyi Sándor begöngyölte a szép piros zászlót, s lecsapta a fegyvert”, most az ellenzékben egy másik Károlyi Sándor felveszi és lobogtatja ezt a zászlót. Reinkarnálódtak a történelmi szituációk is. Alkalmat keresett Mikszáth arra is, hogy összevetve summázza Rákóczi és Kossuth csalódását. Az előbbi XIV. Lajostól, az utóbbi III. Napóleontól remélt megváltást a magyaroknak. Mindketten csalódtak, mert “álnok barát, nyomorult protektor” volt mindkettő hitegetője.

A Rákóczi-kultusz mindent elöntő örömmámorának és abszurditásának bő áradatát elnéző mosollyal regisztráló Mikszáth elméjében olykor-olykor meg-megvillantak a kételyek is.

A Rákóczi- és kuruckultusz táplálóinak a társadalmi és politikai jelentőségét megkérdőjelező relativizmus diktálta az író tolla alá a keserű, már-már közhangulatot sértő szavakat: “Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferenc? – kérdezte, feltételt is szabva. – Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka – mélyedt gondolataiba néhány pillanatig az Új Zrínyiászban. – Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentarizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból.” Aztán hagyja ezt a gondolatfonalat is lepörögni a história orsójáról, hogy elmélyedjen az abszurditás fakasztotta szellemi élmény tobzódásába, egymással szembe ültetve a feltámadt szigeti hőst és Thaly Kálmánt, hogy kicseréljék gondolataikat a Habsburg-dinasztiához nem sok hűséget mutató Zrínyi Ilonáról és fájdalmas sorsáról.

Minden relatív az életben – vallotta Mikszáth – s “a labanc-kuruc világ eseményei is ilyen kétféle igazságérzeten keresztülszűrve maradtak ránk” (Beszterce ostroma). Minden és annak fordítottja is megtörténhet bármikor. A hősök is, a történelmi szituációk is velünk élnek.

Itt a vezér Thaly Kálmán volt. “Őszbecsavarodó göndör haja majdnem a vállát verdesi. Egészen hasonlít már II. Rákóczi Ferenchez, akinek a képét ott hordja üvegmedalionban az óraláncán.” “A kuruc generálisokkal ő diszponált.” Egy-egy téma kapcsán “megrázta kuruc buzogányát”, s olyan hosszas vitákba bonyolódott, amilyen hosszan a kuruc harcok elhúzódtak, beleértve ebbe Thököly Imre harcait és a szultántól nyert “felvidéki királyságának” korszakát is. A tiszteltre méltó aggastyán nemcsak Rákóczi hamvait hozatta haza – Ferenc József legnagyobb bosszúságára –, hanem bátorságát megtetőzte azzal is, hogy Rákóczi szemfedőjének egy darabjával Turinban megajándékozta Kossuth Lajost is. Ennél pedig nagyobb bátorságot vak Bottyán, Bercsényi és az egész kuruc tábor nem példázott – anno a kuruc időkben, csak Thaly Kálmán, 1893 február 13-án, amikor kijelentette a parlamentben, hogy ő “kész az egész ’tisztelt Házat’ végighallgatni”.

Ha Thaly Kálmán a “kuruc–labanc viadalhoz… fölugrott büszke kuruc lovára”, mindjárt mellette termett Almássy Sándor, “a kurta nyakú vén kuruc”, aki “Noé apánk szőlőtőkéjéből tört egy ágat a kalapja mellé”. Besoroztatta a szólók közé magát Atzél Géza és gróf Károlyi István is, a “két daliás kuruc”, és “jól vette ki magát a kuruc tábor élén” gróf Teleki Géza “piros arca” is. Ha közülük valamelyiket a csata hevében “szószúrás” érte, fölkiáltott Thaly: “Az őse is kuruc volt!”

“Az első szónok” a kuruc táborból mindig Thaly volt. “Általában olyan volt a beszéde, mint a régi libertás, kuruc pénz. A körirata: ’pro libertate’, de az anyaga réz… Hasonlatait is az akasztásból vette.”

Aztán következett “Darányi Ignác, a ’legújabb kuruc’,” akit “még Thaly Kálmán is irigykedve” nézett. Velük csatázott “egy újdonatúj labanc”, Pulszky Ágoston, aztán Ráday Gedeon, akinek “olyan jó kemény ábrázatja van, mintha ő csinálta volna meg az összes kuruc háborúkat a Rákóczi idejében”. Ez mit sem számított, “nekiment ez a Thaly… Elnevezte szegényt ’osztrák’-nak”, és megkékceruzázva nyomban küldte Bécsbe”.

Mindezek azonban alig-alig jelentettek valamit is, mert legfeljebb “a miniszteri szoba kuruc arcú, öreg ajtónállója” figyelt olykor-olykor e viadalokra, és Málnásy Ákos függetlenségi képviselő “hallgatta áhítattal Thalyt, amint II. Rákóczi Ferencet mesélte”, miközben nagyokat sóhajtott: “Hej ha én még egyszer felülhetnék a fakóra.”

A felületes köznapi élet és a parlamenti lét telve volt a kuruc idők iránti nosztalgiával, ami megtöltötte Rákóczival és kurucaival az irodalmi élet berkeit is. Egy pillanatig eltöprengett ezen az egészségesnek nem nevezhető jelenségen Mikszáth is, és mintha ébredezett volna társadalmi kritikája. Némi malíciával regisztrálta az Ugyan eredj a Rákócziddal című pamfletjében, hogy a közéletben és a parlamentben “elzáródott a demokrácia csap”, de “annál nagyobb csapon volt kieresztve a másik rekesz, az, ahonnan a Rákóczi-kultusz bugyogott”. Hamar elcsitította azonban lelkifurdalását. Visszatért az édes-bús melankóliához, a nosztalgikus kurucálomhoz, hagyva a “demokrácia csap” nyitogatását Adyra és harcostársaira. Ady pedig a bujdosó kurucok nyomába szegődött, komájává fogadta Esze Tamást, és mélyreható társadalmi változást sürgetett a bocskorosok hadi népe javára. Jókai Mór Thaly Kálmán biztatására Ocskay brigadérossal bíbelődött, Lampérth Géza formai tehetségről árulkodó rigmusokban szólaltatta meg a Nemzeti színpadán kuruc hőseit. Nem térhetett ki a divat elől Mikszáth sem. Ő regényei hátteréül választotta a kuruc időket.

Itt azonban mindjárt le kell szögeznünk, hogy Mikszáth sohasem írt történelmi regényt. Kurucokról is szóló regényeinek annyi köze van a történelemhez, mint képviselőségének a székelyföldi nyomorúsághoz. Szinte semmi. Saját korának a krónikása ő. Nem ő, inkább a kor és az író kortársai voltak átitatva históriával.

Mikszáth úgy mozgott a magyar históriában, mint A fekete város című regényének Bibók Zsigmondja a Görgey Pál zegzugos úton megközelíthető arzenáljában. Az alispán által századosból ezredessé előléptetett Bibók Zsigmond zegzugos úton bejutott ebbe a történelmi lomtárba, ahol szanaszét, rendezetlenül hevert a magyarok históriája tévútjainak, győzelmeinek, vereségeinek minden kellékével, ahonnan “egy-két elfoglalt zászló se hiányozhatott”. Bibók Zsigmondnak azonban csak arra való volt a Görgey-arzenál, hogy felkeltse mohó kíváncsiságát, és elcsodálkozzék annak rendezetlen gazdagságán, majd rongyos ruháiból kivetkőzve, az ódon ruhadarabokkal s egyéb kellékekkel ezredessé cicomázza magát. Mikszáthnak is csak arra kellett a história, hogy érdekessé, izgalmassá, kívánatossá cicomázza írásait. Korabeli méltatói is ráéreztek erre, amikor 1902-ben imigyen jellemezték művészetét: “mesél, mesél, hömpölyög szabálytalanul, mint egy nagy folyam kígyózik, visszafordul, ahogy éppen neki tetszik, magával visz hajókat, csónakot, lyukas szakajtót, virágot, és esetleg a partról, az anyaföldről is beszakít egy-egy darabot”.

Mikszáthot igazán sohasem foglalkoztatták jelentős történelmi események. Még kevésbé bíbelődött történelmi jellemek megformálásával. Inkább a szituációk, a helyzetek és “az az élet, amely a nagy események fényében vagy árnyékában szakadatlanul haladt a maga útján” foglalkoztatták a képzeletét, s gyújtották fel mesélő kedvét. Ady is ráérzett erre: Mikszáth – mondotta – “úgy gondolta, hogy az élet adott valami; kötelesség, melyet töltsünk be lehetőleg kényelmesen és zavargás nélkül.”

1908-ban az Olvasás közben című cikkében Mikszáth sokat elárult történelem-szemléletéből: “…a fantáziahiánynál is nagyobb baja a magyar Kliónak – írta –, hogy csak királyi kastélyok és országgyűlési termek körül őgyeleg, a népet nem látja.

Hogy a királyok mit csinálnak, tudjuk, de miért csinálják ezt, amazt, ha az is elénk tárulna, hogy ugyanakkor a nép mit csinál, mit érez. Egyiket a másik nélkül megérteni és megítélni lehetetlen. De Klió a Herkó páternek sem mozdul ki a királyi ereszek alól, és csak úgy a fal mellől historizál. Pedig milyen gyönyörű mező van odakünn, ha egy kicsit odább is elkalandoznék.”

Mikszáthnak ez a magyar Klió által elhanyagolt “gyönyörű mező” leginkább a dzsentri kurucság volt. A szolgabírók, az alispánok, a képviselők világa, akik még nem emelkedtek olyan magasra, hogy a pórokkal, a föld népével való együttélés ne fröcskölte volna rájuk a magyar valóság végtelen számú szituációját, de még nem is szegényedtek el annyira, hogy sorsuk feloldódott volna a pórnép nyomorúságában. Mint a katonákkal együtt élő tizedesek, őrmesterek, hadnagyok, századosok, akik nem kerülhetik el a csatatereket, de maguk előtt hajthatják a közkatonákat, akiktől lélekben mérföldnyi távolságra vannak, s akik a tábornokokkal majdnem olyan ritkán találkoznak, mint a közlegények. Közülük való volt Mikszáth is. Talán ezért is időzött írásaiban olyan gyakran a kuruc tábortüzek közelében, mert a föld népének és kisebb rendű és rangú parancsnokainak az érintkezése akkoriban még szerves része volt a köznapi létnek.

A kuruc kor, pontosabban Rákóczi harcainak időszaka két regényének szolgál hátteréül: a kisebb lélegzetű, egzotikusabb és vérmesen romantikus Két koldus diáknak és A fekete városnak. Egyik sem történelmi regény. Még külsőségeiben, emberi viszonylataiban, kellékeiben és szereplőinek korhoz kötöttségében sem. Van a magyar történelemnek legalább két olyan évszázada, amelyben bármikor játszódhatna a két mű, sem hangulatából, sem értékéből nem veszítene.

Egyszerűbb a helyzet a Két koldus diákkal. A világirodalom legolcsóbb romantikus kellékeit mind összekaparta Mikszáth, hogy a Veress fiúk élettörténetéből olvasmányos regényt kerekítsen. A gonosz Krucsay, aki halálra botoztatja a jobbágyát, és világgá kergeti hátramaradott két árváját, hogy majd gonoszsága megengeszteléséül rájuk hagyja javait. A Krucsaynál éppen akkor élelmet vásárló, gyermekét vesztett Dobosné. A köznapi életben és a mesterségében lusta, tutyimutyi Dobos uram, aki majd Rákóczi oldalán jelesül vitézkedik. Az útmentén megtalált és felpártolt két árva. A debreceni Nagyerdőn a város vezetői és a professzorok előtt verekedő diákok. A diák és a professzor lánya között kibontakozó szerelem. A jószívűsége okán anyagi csődbe jutott diákélelmező. Az ismét vándorútra kényszerülő árvák. A haldokló boszorkány. A végakarattal a legényekre testált fehér és fekete kutya. A Rozsomák álnéven kószáló kuruc Bercsényi. Az egymásnak búcsút mondó, szerencsét próbálni ellentétes égtájak felé induló testvérek. Az Apafi fejedelem udvarában a halál utáni létről civakodó tudósok. A néhány perc alatt nemességet és címert szerző diák. Rákóczi titokzatos körülmények között elásott kincsei. A megtalált és megdézsmált kincs. A Budán elszerelmesedő ifjú… Ne is soroljuk tovább. A romantika valamennyi filléres kelléke, mint az utak mentén magukat kínáló lotyók, felsorakoznak ebben a regényben. Irodalmi értéke a stílusán, az arányos szerkesztésén és az ízes adomákon kívül alig-alig van. Kedveltségét a derűn és a leleményes ötleteken kívül alighanem csak annak köszönhette, hogy Mikszáth “megmártóztatta hőseit a kuruc harcok forgatagában, s az élet igazságtevésébe, a szerencsés végkifejletbe belekeverte a jóságos fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet, akinek a két ifjú életét vagy halálát eldöntő elhatározásában olyan hősök asszisztálnak, mint Vak Bottyán és Bercsényi. Se korrajz, se jellemrajz nem színesíti, nem emeli a munka értékét, csak a Rákóczi korába helyezett vadromantikus mese. Úgy látszik azonban, hogy a nagy mesélőnek a sikerhez ennyi is elegendő volt.

Kicsit bonyolultabb és kevésbé romantikus A fekete város. Itt a véletlenek, kuriozitások és egyéb romantikus fogások csak az elviselhetőség szintjéig vannak jelen, s bár a mese még olyan mélyen sem érintkezik a Rákóczi-szabadságharccal, mint a Két koldus diák, de az ábrázolás és a történetre rátelepedő ódonság inkább elhiteti velünk a történelmi beágyazottságot, mint a Két koldus diák esetén. Ugyanakkor Mikszáth társadalomszemléletének relativizmusa sokkal plasztikusabban kidomborodik, mint bármelyik más alkotásában. Görgey János örök-hű kurucsága, a Görgey Pál alispán által felfogadott önvédelmi csapat Rákóczi zászlaja alá esküvése a kuriozitások ellenére is felvillant valamit a korszak társadalmi jellemzőiből.

Az viszont, hogy a lőcsei hóhér kezére jutó Görgey Pál alispánt Rákóczi is, a bécsi udvar is megdicséri és kitünteti, inkább Mikszáth társadalom- és történelemszemléletének relativizmusát bizonyítja, semmint a történelmi hűséget növeli. Ha szigorúak és igazságosak akarunk lenni Mikszáthoz, kertelés és köntörfalazás nélkül meg kell állapítanunk, hogy nem tudott vagy talán nem is akart a történelemhez, a kuruc korhoz közel férkőzni. Mint a századforduló dzsentri társadalmi rétege, ő is elsiklott a magyar múlt és jelen nemzetet őrlő nagy kérdései fölött. Édes-bús kuruckodásával bearanyozta a hétköznapi lelkeket, olykor-olykor megvillanó csipkelődéseivel megnyugtatta önmaga lelkiismeretét. Magas szintű művészet Mikszáth teljesítménye. Rangos és szép játék a szavakkal, a szituációkkal, a szerkesztési bravúrokkal, de semmi köze sem a kuruc korhoz, sem Rákóczihoz, sem a történelemhez. A politikához is kevés. Nagyon nehéz megfogalmazni, de szükséges kimondani. Ez az elfogadott, megmosolygott, mégis kedvvel űzött kuruckodás, felelősség-elhárítás se nem Majtényhoz, se nem is Világoshoz, horibile dictu, Trianonhoz vezényelte a gúlába rakandó fegyvereket és a lehanyatló zászlókat.