TÖBB MINT KÉT ÉV MÚLTÁN. 1940. november 30-án jelent meg a Kismadár kritikája, következő színházi tudósításának időpontja a Magyar Nemzetben: 1943. február 7. A Nemzeti Színház Giraudoux-bemutatójáról. Levél a Sellőről, akit franciául “Ondine”-nak neveznek címmel írt. Szabó Zoltán erkölcsi alapozottságában a “post festa” elvét, a jó hónapos csúszást, most is felfedezhetjük: Zilahy Lajos fordításában és átdolgozásában, Fábri Zoltán díszletében és játékmesteri elképzelésében, a Nemzeti január 2-án mutatta be a darabot. Műfaji-stilisztikai kérdés: kritikája miért levélformában íródott? Bár írásának elején Szabó Zoltán indokolta stílusjátékát: “Vannak dolgok, amelyekről nehéz úgy írni, hogy az ember olvasók sokaságára gondol. Ilyenkor a krónikás kiválaszt a sok közül egyet, s szólítja Mikes módjára »édes néném«-nek, vagy a francia epistolier-k példája szerint, »ma chčre cousine«-nak. Mindenkinek szóló mondókáját valakinek mondja el, hogy személyes és szeszélyes fordulatokkal élhessen.” Vajon, meggyőző-e Szabó Zoltán érvelése, amikor hetente különféle irodalmi művekről is az “olvasók sokaságára gondol”-va írta cikkeit, ám a mikesi szerepre nem volt szüksége. Egyébként pedig Mikes őt magasabb kérdésekben ihlette, 1940 szeptemberében például, amikor poétikus bensőségességgel Zágon felé című vallomásában öröméről tudósított, mert Észak-Erdély hazatért. Majd az emigrációs magány, a mikesi sors is változatosan felmerül Szabó Zoltán munkásságában, ám egy Giradoux-darab kevésnek mutatkozik arra, hogy Mikes Kelemen édes nénjére hivatkozzon kritikájában. Kérdés persze, valóban képzeletbeli hölggyel társalog-e, s nem egy valóságosat szólít meg, csak éppen Mikessel fedi magát a közvélemény előtt…? Mikes és az édes néne is maszkos játék volna? Színház ürügyén ő is komédiázna a színházzal?

“Ez a Sellő: a visszatért Paradicsom, Éva a bűnbeesés előtt” – olvashatjuk a levél tudósításában. Idéztük, a Magyar Nemzet szerkesztőségével úgy szólt Szabó Zoltán egyezsége, miszerint rovatában alkalmanként színházi bemutatókról is elmondja véleményét. Két évig nem érezte kényszerét, hogy élményének bármelyikét is értékelje lapjában. Giraudoux francia volta aligha elég érv szólási kedvében. Személyesség is vezetné Szabó Zoltánt, hogy a már franciául ismert művet elemezze, amelyben “a bűnbeesés előtti nő megkísérti a bűnbeesés utáni férfit”? Csak feltételezéssel élhetünk. Szabó Zoltán a Sellő értékelését az előadás utáni vacsora keretébe képzeli. Beszélgetve az édes nénével, feltűnő, hogy a Sellő alakításának értelmezéséből valamiféle személyes-ironikus stílus tűnik elő: “Azzal a kíméletlenséggel, melyet a nők egymásról szólva egészen természetesnek tartanak, megjegyezte volna: »Magyar színésznő a bűnbeesés előtti Éva, a mellékgondolat nélküli szerelem szerepében: voilŕ l’ impossible!«” Szabó Zoltán, a bűnbeesés utáni férfi (?), itt aligha Mikes néma nénjének képzelt másával társalog a vendéglői asztalnál, miközben “kevéske balatoni bor” mellett az előadást értékeli. Csaknem elszólja magát a szerző; itt egy kollegina érdes nyelven ítélkezik, erre válaszol, mert a hölgyet netán a szerep iránti irigység is vezeti vélekedésében. Bizonyos, Szabó Zoltán sem volt elégedett a címszereplővel, ám gyöngeségét is bevallja a képzelt “édes nénének”, mert: “Minden férfi gyáva, ha aközött kell választania, hogy egy távol levő vagy egy jelenlevő hölgy iránt legyen udvarias.” Alighanem az udvariasság és gyávaság kérdése megkettőződött a kritikusban, nemcsak nemükben, hanem hivatásukat tekintve is azonosak; Szabó Zoltán levelének címzettjeként valóságos színésznőt feltételezhetünk. Talán a hölggyel való disputája is elhangzott a kisvendéglőben…? Titokzatosságra oka lehetett Szabó Zoltánnak, mert házas emberként a nyilvánosság előtt más hölgyet, mint a feleségét szólított meg. A visszatért paradicsomban látva Éváját, a kép hangsúlyos volta talányosan lebegteti a kérdést: az egykor költői ambícióval is indult kritikus, vajon nem vallomásként üzent a megkísértőnek? Személyét tekintve: Bánki Zsuzsa színésznőt feltételezhetjük “nem létező unokahúgomnak”, akivel ebben az időben bensőséges kapcsolatba került, s társa volt a Bükkben is 1944 őszén.

Nézői mivoltában Szabó Zoltán pontosan megfogalmazta az előadás stiláris zavarát: “A játék szemérmetlenül kimondja mindazt, amit a szerző ízléstelennek tart kimondani.” Vagyis: az előadás költőiségétől fosztotta meg a darabot. De nem általánosít, a Magyar Nemzet kritikusa érvekkel igazolja hiányérzetét: “Miért csak azok a jelenetek jók, ahol a való világban vagyunk, az udvarban? S miért kellett a királyt ebben a fontos jelenetben is Mikulásnak öltöztetni?” Más írásaiban is kitűnik: tapintatának jegye az is, hogy Szabó Zoltán kérdő formában kritizál. Két mondatot idéztünk abból a nyolcból, amely a Sellő rendezésének műfaji zavaraira utalt. Ám kérdéseibe rejtett elmarasztalást is erősnek érezte: “De látom, hogy e képzelt beszélgetésben egyáltalában nem képzeletbeli haraggal fejezem ki magam. Elnézését kérem, ha azt hiszi, hogy a rendezőre vagy a színészekre haragszom, nincs igaza. Az előadás nem kivételesen, hanem szabályszerűen hibás, s egy szomorús tanulságot sugall: a színjátszásunk még mindig nem tud átlépni igen szűk határain.” Megállapításában Szabó Zoltán legfontosabb színházi gondját, tán tartós hallgatásának okát is megvallja: a színdarabok sokirányú stílusának megjelenítéséhez a magyar színjátszás nincs eléggé felkészülve. S finom eleganciával megerősíti véleményét, amikor jelzi: Giraudoux darabját nem a Théâtre-Français-ben mutatták be, ahogy a mű magyar könyvváltozata feltünteti, hanem a Théâtre d’Athénée-ben. (Vélhetően Szabó Zoltán már egy felújítás helyét igazítja ki, mert Bisson színháztörténete szerint az Ondine ősbemutatóját 1939. május 4-én a párizsi Atelier-ben tartották). Írói remeklés, ahogyan a levélformát őrizve Szabó Zoltán a Budapest–Párizs távolságjátékkal összegzi élményét. Bizony az ő nénje, Mikesével ellentétben, nagyon közelében lehet, mert Párizsba is utazna vele; s nem a néne távolléte a nehézség, hanem a háború bénítja a közös kirándulás kedvét: “Kedves húgom, arra kérem, hogy érezze át az én szomorúságomat és örömömet. Szomorúságomat azon, hogy a nehéz európai közlekedési viszonyok miatt nem nézhetjük meg mihamar e darabot születési helyén. S örömömet azon, hogy ugyancsak e nehéz közlekedési viszonyok megakadályozzák, hogy Giraudoux megnézhesse darabjának pesti előadását.” Vidék pedig inkább Pest, a csökött örömök fővárosa, mint a címzett magányának helyszíne – valahol Magyarországon…

SZELLEMI IGÉNY ÉS ERKÖLCS. Műérzékenység, tárgyismeret, szeretetben fogant szigor, láttató erő, etikus tapintat, kivételes erények és képességek összegződnek Szabó Zoltán színházi beszámolóiban. Háborúban, a cenzúra szorításában a cikkek tárgya is politikai vélekedés. Noha Korszakváltás című emlékirata szerint a színházi kritikákkal “a cenzúra nem törődött, arra ügyelt csak, hogy német ellenes cikk ne jelenjék meg, vagy utalás arra, hogy Hitler a háborút elveszítheti…” Mégis Giraudoux darabja olyanformán is tetterejű téma Szabó Zoltánnak, ahogyan Illyés Gyula A francia költészet kincsesháza című antológiája a francia szellem fölötti tüntetéserejű seregszemlét jelentette. Szabó Zoltán a Magyar Nemzetben folyamatos krónikásként jegyezte a francia film és az irodalom eseményeit. S a hazai színházi életben is fontos számára az, amit az álmodott, szabad Párizsában akár színpadon is láthatná…

Giraudoux után ezért is következik újabb francia darab; a Madách Színház Moličre-előadása, A képzelt beteg. A versailles-i rögtönzéssel bevezetett s a Csokonai által fordított Doktorrá avatás jelenetével záródó színházi este premierje 1942. december 4-én volt, de Szabó Zoltán csak 1943. május 23-án méltatta. Azt követően, hogy már Ibsen Rosmersholmja is színre került a színházban (április 30-án). Több mint kétszáz előadás után újra: “Post festa írok róla, nem akarván ártani egy jó szándékú színháznak, amely valóban értékes darabokat mutat be.” Színházi életünket tekintve minőségi fordulatot várt a Madáchtól, s hogy csalódott, cikkének címével is szigorúan ítélkezik: Moličre de Mucsa. Feltűnő: a szakmának és a közvéleménynek is ellenmondott véleményével, mert amint Borsos Zsuzsanna Pünkösti Andorról és a Madách Színházról írott könyvében összefoglalja: neves személyek, Staud Géza, Erdődy János, Thurzó Gábor és Illés Endre két lapban is dicsérte az előadást. Igaz, Szabó Zoltán véleményét, bizonyára késettsége folytán, nem idézi a monográfia, ellenben a Magyar Nemzet egy másik, 1942. december 5-én megjelent cikkére hivatkozik: Várkonyi Titusz írta. Ami etikailag aggályos, hiszen Várkonyi Titusz a Moličre-estén két szerepben is fellépő Várkonyi Zoltán édesapja. Alighanem a papa összeférhetetlen buzgósága is érvként szolgálhatott ahhoz, hogy lapban Szabó Zoltán tapintatos késettséggel véleményezte az előadást. Egy hosszú sorozat végén látta A képzelt beteget; ami valószínűsítheti azt a színházi gyakorlatot, hogy az előadás rendje felbomlott, a színészek öntörvényű ízlése, még inkább ízléstelensége uralta a színpadot. Amelynek Szabó Zoltán a végtermékét, egy ripacsériát láthatott.

Jó szándékú színháznak mondja Szabó Zoltán a Madách Színházat; későbbi ragaszkodása is arra utal, hogy törekvéseit sajátjának érzi, ám véleményét élménye és az előadás minősége határozta meg. Miért távozott “haraggal” a Madách Színházból? Felháborította az előadás stílusa. A főszereplőre már egy zeneakadémiai estről emlékezett; “Szegény József Attila egy parasztversét nadrágszíj-húzogatásokkal s nagyvonalú köpéseket ígérő sercintésekkel kísérve adta elő: ez a hóhér Göre Gáborra emlékeztetett.” Topográfiai ihlettel, Sümeginek jelölte a színészt, akinek valódi neve: Tapolczai Gyula. Alakítását és az előadás hangvételét jellemezve Szabó Zoltán találó képpel világítja meg: “Kissé zsírosan játszott, holott Moličre népe vajjal főz. Az az érzésem, hogy az előadás több tagja a népszínműhöz fordult hasznosítható hagyományért: ez ellen tiltakoznunk kell.” Érzékeny elemzésében feltárja a filmburleszkhez való kötődést is, s a fordítás (Major Tamás munkája, de nevét nem említi) összhangjának zavarára is utalt: “Távol áll tőlem, hogy prűdséget követeljek Moličre-rel kapcsolatban. Viszont az előadóktól is távol állhatna, hogy nyárspolgárias ízetlenséget, sörivó nyárspolgárok ízetlenségét toldják be a darabba, nem irtózva a szöveg félreértésétől sem.” Alább pedig így összegzi a játék stíluszavarát: “Általában az előadásban az igyekezet, úgy látszik, azt célozta, hogy mindenki egy fokkal karikírozottabb legyen, mint az eredetiben. Akinek ott egy kerékkel többje van, az itt idióta.” Püskösti Andor rendező nevét nem is említette krónikájában, a színészek közül, “Sümegink” mellett, csak Várkonyi Zoltánt nevezi meg, ám őt “Tárkonyi”-ként jellemzi, miszerint Tamás szerepében “egy gondos pszichopatológiai tanulmányok után kiformált dadogó, ütődött szörnyeteg, egy klinikai eset lett”. Ahogy a Sellő méltatásában, úgy a Képzelt beteg előadásáról szólva is kérdésekkel él Szabó Zoltán; írásának végén négy pontban összegezte bizonytalanságait. Valamennyi az előadás minősége és a közönség fogadtatásának körében fogant, jelezvén így is: a színház hivatását egyszerre esztétikai és társadalmi ügynek tekinti. Kritikáját fullánkos csattanóval zárta, mert a színészek “hadarva ledarálták” az előadást. “Valószínűleg sokkal jobban siettek, mint Moličre maga, amaz utolsó estén, amikor nagy betegen játszotta A képzelt beteget. Ő ugyanis még tudta kötelességét Moličre darabjaival szemben.” Poéntírozott fordulata dupla fenekű, mert arra is utal, hogy ellentétben a Madách Színház melodramatikus életképével, a szerző nem játék közben a színpadon, hanem előadás után, otthon halt meg.

Szabó Zoltán írásának hatása visszhangzott a Magyar Nemzetben. Ami nem is annyira a lapot, hanem munkatársát jellemzi; kritikájának záró szakaszában megfogalmazott kérdéseit komolyan gondolta. Mert a színházat nemcsak esztétikai intézménynek tekintette, hanem a demokrácia terepének is. Ilyenképpen a közönség helytartójának szerepzavaros voltában se illegette magát, hanem csak a maga igényét szembesítette az előadással. Moličre – de Mucsa? címmel 1943. június 1-én újabb anyagban foglalkozott A képzelt beteggel. Rovatában hat olyan levelet közölt, amelyeket kritikája nyomán az olvasók küldtek a szerkesztőségbe. Közöttük egy cáfolta Szabó Zoltán álláspontját, öten pedig különböző érvekkel megerősítették. Az egyetértő sorokban is felbukkan figyelmeztetés; például: “nagyon kérem, máskor a főpróbára tessék elfáradni, nem a kétszázadik előadásra”. Mint idézetgyűjteményének záradékaként Szabó Zoltán megjegyzi: “példaadás” végett közli az olvasók levelét. Mert két napilap (Új Magyarság, Újság) is sanda jegyzetben arról bölcselkedett, miért késve és milyen mögöttes szándékkal “támadta meg” a Madách Színházat. Érintettként is higgadtan válaszolt: “Sokan vannak, akik a művészeti kérdéseket és intézményeket semmi egyébnek nem tekintik, mint választóvíznek, s azt hiszik, hogy egy színházi előadásról azért ír az ember, hogy egyet lépjen jobbra vagy balra.”

Már 1943-ban is kivételes Szabó Zoltán hangja, ami napjainkban végképp csak ábránd: “ahhoz a kisebbséghez tartozom, amely igyekszik a tárgyról írni: kifogásol egy előadást (és nem támad egy színházat!). Kifogásaiban kritikai (s természetesen egyéni) s nem művészeten kívüli szempontokat követ.” A hírlapi glosszák ellenében a levelek megerősítették a kritikust: “Az olvasóknak köszönöm, hogy lapunktól és tőlem művészeten kívüli szempontoktól független kritikát várnak.” Összegzésének fényében, a címet kérdőjellel, új értelemében is láttatja írását; mucsai az a szellem, amely folytonos politikai vizsgálatot és hadgyakorlatot folytat a művészet területén. Vizslatás, számonkérés, leckéztetés közéleti sandaság hatja át a hírlapírás mindennapjait, s ebben a színháziság is virágzik Mucsán. Amelynek belterjes értékrendjéhez Szabó Zoltán nem óhajtott igazodni. Újabb anyaga, jegyzetelt levélösszeállítása csak megerősítette: Szabó Zoltán az áporodott klikkszellem fölé emelkedett, és a zsöllyében is Bocskai Istvánt követte: “A dolgot önmagát nézzük.”

AZ ÚJ SZEZONBAN értékelési kedve már folyamatosnak mutatkozott, s A botcsinálta doktor se apasztotta kedvét, hogy a Madách Színház előadásait tovább szemlézze. Olvasójának tanácsát is megfogadta, 1943. szeptember 17-én került színre a Hamlet, s a Magyar Nemzet szeptember 19-ei számában Szabó Zoltán főpróbaélményéről már alapos elemzéssel jelentkezett. Érzékelhetően a Moličre-előadás körül lobbant vita emlékével és ebből következő tépelődésével indította írását: “Adni vagy nem adni, ez itt a kérdés?” – válaszát nem olcsósította szokott formulává, miszerint: “Shakespeare-t jól, rosszul játszani kell.” Gondja a Madách Színház törekvéseinek és az előadás minősége közötti ellentmondásban feszült. S hogy a bántó szándéktól mennyire viszolygott, jelzi: a Hamlet rendezőjét, Pünkösti Andort ismét nem nevezte meg. “A lehető legmagasabbra” állított mércéje szerint: “Mintha rendezője nem azt akarná bebizonyítani, hogy egy tépelődő és kísérletező avantgárd színház megteremtésére törekszik, hanem azt, hogy nagyobb zökkenő nélkül tudná rendezni a Nemzeti Shakespeare-előadásait, nagyjából a szokásos modorban.”

Nehéz olyan előadást és vélekedését minősíteni, amelynek tárgya, jelen esetben a Madách Hamlet előadása, csak más ítéletekkel szembesítve fejthető fel és tisztázható. Borsos Zsuzsanna sok adatot, dokumentumot összegző monográfiájában (A Madách Színház Pünkösti Andor igazgatása idején) részletesen elemzi a Hamletet és fogadtatását. A szerző, korával magyarázhatóan, az előadást nem láthatta, így az egykori lapok kritikái és emlékezések alapján úgy látja: “csatát nyert” a kamaraszínházban a több mint százszor színre került tragédia. Könyvének Hamlet fejezetét Szabó Zoltán “rosszindulatú végkövetkeztetésének” cáfolatára építette, hivatkozva az általunk is idézett gondolatra. Ám a monográfia szerzője összefüggéseiből kiemelte Szabó Zoltán mondatát, amit nem végkövetkeztetésnek, hanem tűnődésnek minősíthetünk, hiszen fordulata cikkének elején indított, A lehetséges célkitűzések című gondolatsor zárása. Előzőleg Szabó Zoltán elegánsan megfogalmazott feltevéseket sorolt: milyen színpadi, rendezői elgondolásokért lelkesülne. Nem a maga elképzelését kéri számon tehát, hanem azt jelzi, hogy milyen változatos esztétikai, gondolati törekvésekben élhetne hitelesen Shakespeare tragédiája, ám csalódásának oka: a Madách Színház egyiket se valósította meg.

Képekben erős és érvelő írásában Szabó Zoltán meggyőző: kis színpadon a látvány nem érvényesült; jelenetek tömörítésének híján a függöny gyakran és zavaróan lehullt; a színészek sietős beszéde is rontotta az előadás hatását; Várkonyi Zoltán szenvedélyes és lendületes Hamletjét még a legerősebb pontnak látta, “de a királyfi udvara már méltatlan még a királyfihoz is, különösképpen méltatlan azonban Shakespeare-hez”, összegezte és név és szerep szerint is meggyőzően elemezte a gyönge alakításokat. Sulyok Mária például: “a legkülsőségesebb királynői tulajdonságot játszotta: a méltóságot, túlzottan gyakori toppantásokkal”. Komikusba fordul szinte képzeletünk: kicsiny szűk és zsúfolt színpadon tekintélyét cipője hangzásával nyomatékoló Gertrudis: sablonja egy mesejáték uralkodójának. Hogy például Laertes vagy Ophélia alakítóját nem tartja nyilván a színháztörténet, csak igazolja Szabó Zoltán állítását: a Hamletben tehetségtelen műkedvelők alakítottak fontos szerepeket. Művészi-esztétikai értelemben tehát a Hamlet súlyos alakjait dilettánsok formálták meg, akik az elegyes látványi és gondolati megjelenítésnél is erősebben károsították az előadást. Márpedig egy spektákulum sikeresnek csak akkor mondható és minősíthető művészinek, ha valamennyi idegközpontja együttes erővel és sugallattal varázskörében tartja nézőjét. Ha egy függönyre festett várfal meg-meglibben, az éppúgy megtöri és kioltja a néző szuggesztióját, mintha a színész hamisan ágál és tördeli Arany János jambusait – a Madách Színház Hamlet-előadásában gyakran így történt.

De ahogy máskor is előfordult már, kritikájának befejezésében Szabó Zoltán nézőtéri észleletéről is tudósított: mellette egy kritikus “egy recsegő papírlappal az első sorban” legyezte magát. Tapintatos demokrataként megjegyezte: “Röstelltem volna szólni neki helyben, ezért itt említem meg, hogy Shakespeare-t, Arany Jánost s azokat a színészeket is, akiknek odafenn nagyobb melegben kellett játszaniok, talán mégsem illett volna ennyire semmibe venni. Egy kritikusnak sem.” S talán elmarasztaló sorainak enyhítéseként még hozzátette: “Én, aki inkább nézőnek és olvasónak tartom magam, kissé leverten vettem tudomásul e sörkerti magatartást egy Hamlet-előadás alatt.”

Igen, Szabó Zoltánnak a színház a nézőtéri illemet, vagyis embervoltunk esztétikáját is jelentette.

NEM SZABADULHATOTT Madách színházbeli csalódásától, pontosabban csalódásaitól. A Tartuffe a Nemzeti Színház Kamaraszínházában című kritikáját így zárta: “hazai viszonyokra jellemző, hogy a szabad magánszínház szabadságát ókonzervatív műkedvelő stílus fenntartására használja (Hamlet), s a Nemzeti Színház szentelt hagyományokban nőtt színészei hoznak új felfogást és vakmerő kísérletet”. Ám, hogy A képzelt beteg ügye folytán a korszerű Moličre-előadás kérdése izgatta, talán azért sietett a Nemzeti Tartuffe-jét megnézi Apáthi Imre rendezésében. Mint bevezetőjében utalt rá, az őt ért tavaszi elmarasztalásra, most az október 8-ai bemutatóról írta meg véleményét, amely 1943. október 10-én jelent meg a Magyar Nemzetben. Előre jelezte azt is, hogy öröm vezeti sorait, mert: “Mint akkor felháborodásomban, éppen úgy ma örömömben nem vezetnek művészeten kívüli szempontok. S ha akkor felháborodásom, ma örömöm támaszkodik tárgyilagos okokra.”

Alapos elemzésében azt keressük, hogy Szabó Zoltán miben vélte a korszerű Moličre-előadás jegyeit? Major Tamást “egyházfias ruhában öltözött démon”-nak látta, s mint megjegyzi: “Moličre mosolyogna: nem kell az ételt oly forrón kanalazni! A kelet-európai azonban komolyra veszi a dolgot.” Szemléletének idő- és térbeli játéka Szabó Zoltán műelemzésének egyik vezérelve. Hogy a pesti színpadon a párizsi stílus felfokozottan mutatkozik – nem is színházi, hanem élet-természet szerinti: “Az előadásban éppen az az izgalmas, hogy részben keletibben európai, részben nyugatibban európai, mint az a földrajzi pont, ahol játsszák. Major Tamás az egyik szélsőség. A másik Somogyi Erzsi. Úgy, ahogy van, átlibbenhetne egy párizsi színpadra. A rendezés, Apáthié, ugyancsak figyelembe vette a francia módszereket, ízlésesen és kitűnően.” A kritikus igényét és dicséretét pontosan megfogalmazta: stilizáltság, elmélyültség, a dráma ritmusának felismerése, Jankovich Ferenc költői fordításában “a rím és ritmus láncában összefogják a szereplőket a mű szolgálatában”. A színészek elmélyült munkáját, mértéktartó alakítását elemezve, jobbára dicsérve, hivatásuk szakralitásában jellemezte a Nemzeti együttesét: “zarándoki komolyság”. Majd egy pedagógiai fordulattal zárta elemzését: “úgy hiszem, érdemes lenne Pünkösti Andornak és színészgárdájának tanulmányi okokból megnézni a Tartuffe néhány előadását. Tanulni nem szégyen.”

Szabó Zoltánt nem vezették előítéletek; írta a föntieket akkor, amikor a Madách Színház körül szakmai ajzottság mutatkozott, a Nemzeti Színházat és igazgatóját pedig a belterjesek hadinépe megszállott vaksággal, az avíttság vádjával ócsárolta.

ÍRTUK VOLT: 1940 ősze és 1944 februárja között Szabó Zoltán tizenegy színházi beszámolót írt. Hatot tárgyaltunk eddig, 1943 októberéig, a következő négy hónapban öt kritikáját olvashatjuk. Némi fordulat mutatkozik a szerzők ragját tekintve, klasszikus mű nem szerepel ítélkező repertoárjában. 1944. január 14-én a Madách Színház Első Anna és Harmadik Károly (Manfred Rössner) című romantikus történetét méltatta, 1944. február 20-án pedig a Nemzetibeli 106. születésnap (Jean Sarment) bemutatóját elemezte. A magyar szerzők sorában Vaszary János A pénz nem boldogít című vígjátékáról, az Andrássy úti Színház premierjéről 1944. február 13-án számolt be. Kétszer ült zsöllyében Herczeg Ferencért: a Pesti Színház Fecske és denevér című előadását 1943. december 4-én tárgyalta, s aztán a színi kritikák sorában következett az Aranyszárnyak méltatása február 27-én.

Dráma és színháztörténeti nézőpontból: többnyire érdektelen darabok és jelentéktelen előadások. A történelmi tél egyre fagyosabb, a pesti színpadon pedig jobbára csak szórakoztatják a nagyérdeműt, de Szabó Zoltán bámulatos türelemmel és alapossággal olyan elemző igénnyel tárgyalja az előadásokat, mintha Móricz műve vagy a Hamlet került volna színre. Komolysága sugallja: az írás, az ítélkezés súlyát nem a tárgya, hanem művelője minősíti. Vélheti még, hogy egy csacska játék hamis voltának felfedése is a szellemi honvédelem feladatát szolgálhatja! Igen, vélheti, mert honfitársai megtöltik a színházat, s miért ne feltételezné: jó akaratú emberek gyülekezete, estéről estére a nemzet kisebb közösségeinek kacagása, könnye és tapsa a társadalom közérzetét is kifejezi. A társadalom kutatója közíróként az esztéta igényével is elemzi a jelenséget, talán még azzal a reménnyel is, hogy a kollektivitás természetét, az együttlétek minőségét tárhatja fel. A szerzők névsorában változást észlelhetünk Szabó Zoltán színházi híradásaiban: korábban a magyar- és a világirodalom rangos képviselőinek darabjait méltatta, 1943/44 telén, Móricz és Fekete István után, Herczeg Ferenc műveire és Vaszary Jánosra váltott, Moličre, Shakespeare után Rössner és Jean Sarment előadása jelentette új vizsgálódásának terepét. Feltűnő az is, hogy az Aranyszárnyaktól eltekintve négy darab könnyed hangvételű: a Fecske és denevér szerzője, Herczeg: “ Kamarajátékot ír, a léghajó könnyen száll, ha kidobtuk belőle a problémák súlyos homokzsákjait, az elme vidáman szikrázhat, ha azt, amiről beszélnie kell nem veszi komolyan”; az Első Anna és Harmadik Károlyt “vígjátékocská”-nak nevezi; “könynyű siker”-nek látta Vaszary játékát; Sarment munkája pedig: “a darab meghökkentő következetességgel s üdítően mindenfelé destruktív. Politikailag is az.”

Min nevet a nagyérdemű? Bolydult és vérző időben Szabó Zoltán az Arany János-i “keserves kacaj” módozatait keresné a közönség körében? Feltételezhetjük, s az is érzékelhető, hogy stílusában az ironikus fordulatok sokasodnak. Túlzott előzékenységétől is eltekintett, nemcsak azzal, hogy “post festa” álláspontját feladta, s közvetlenül a bemutató után véleményezte az előadást, hanem már bátran befolyásolta a közönséget is. A szerelmi “csinálmány”-t, az Első Anna és Harmadik Károlyt például így ajánlja: “Ha valaki csodálni akarja, hogy mint lehet a legteljesebb súlytalanságot a legsúlyosabb erőfeszítéssel elérni, feltétlenül nézze meg. Éles szemű emberek azonban maradjanak otthon. A darab az első szúrós tekintet érintésére kipukkan. Mint egy luftballon.” A Madách Színház igénytelensége hangolta Szabó Zoltánt arra, hogy előbb komolyan, alaposan elemezte a színpadi produkciót, majd képe, gondolata szinte észrevétlen ironikusba fordult: “Látnivaló, hogy ezt a darabot le kellett fordítani magyarra. S elő kellett adni abban a teátrumban, amelyről sokan hiszik, hogy úgy, ahogy van, az irodalom temploma. Illetve inkább kápolnája. Mint emlékezetes, a Hamlet hullái alig fértek el a padlatán. Itt a szobák férnek el alig-alig” – írta az Első Anna… előadásáról. Vitriolos fordulatát keserűség is feszítette, mert az igényes művek kisszínháza igénytelen darab otthona lett. Hogy a szorító politikai és gazdasági mindennapokban a rendező és igazgató, Pünkösti Andor miféle anyagi és művészi gyötrelmek folytán kényszerült engedményre, azt Szabó Zoltán nem érintette. Alig fél évvel később tragikus fordulat következett: Pünkösti színháza és az ország összeomlottsága fölötti kétségbeesésében öngyilkosságba menekült. A kritikus, aki a Madách Színház utolsó bemutatóját változatlan tisztességgel és szigorral, a dolgot, vagyis az előadást, “őt magát” nézte, s az esztétikán túli személyes és intézményes sorskérdésekbe nem avatkozott; a teátrum falakon túli kérdéseire nem tekintett, mert változatlanul a szellemi honvédelem strázsájaként remélte a jobb idő jövetelét. Egy évvel a doni hadsereg összeomlása után, a szovjetek gyarmatosító közeledése és a németek politikai és katonai fenyegetettségének szorításában is Szabó Zoltán komolyan és tisztelettel tekintett a színházak munkájára; akár a francia hallgatóság a Sorbonne irodalmi előadásán, amely hetekkel később már az összeomlott Párizsból menekült…

A LEGJOBB SZÍNHÁZI ÍTÉSZEK írók voltak színháztörténetünkben. A XX. században. De Ady, Kosztolányi, Németh László Keresztury Dezső írásait összevetve Szabó Zoltán beszámolóival kitűnik: a színészek alakítását jó ha mondatnyi elemző igénnyel, jobbára egy-egy jelzővel elintézték. Sietősen a cikkek végén, elmés, de sokszor felületes fordulatokkal jellemezték a szereplőket. Velük ellentétben Szabó Zoltán gyakran részletezett, már írása közben, képekben, gondolatfutamaiban láttatóan, az előadás dimenziójába helyezve méltatott művészi teljesítményeket.

Véleményezte a magyar színészet általános hogylétét is; a Fecske és denevér című Herczeg-darabról szólva olvashatjuk: “A színészek az ilyen darabokat természetesen sokkal jobban játszszák, mint Shakespeare-t vagy Moličre-t. Tulajdonságot sokkal könnyebb ábrázolni, mint jellemet, egy figura szavajárását könnyebb visszaadni, mint egy drámai hős vagy intrikus eszejárását, nem is szólva arról, hogy mennyivel könnyebb visszaadni az ilyen szövegeket az olyanoknál, amelyekben szenvedélyek szánkáznak végig a lelkeken.” Vagyis: a felszínesség, a kényelem és a külsőséges szerepformálás, azaz gyakran a rutin hatja át a színészek alakításait, ami sekélyesíti az előadásokat. Egy más optikában az epizódok gondját a Nemzeti Sarment előadása nyomán fogalmazta meg: “A családi fotográfiához kell egy szekérre való jeles jellemszínész, aki ért hozzá, hogy a lehető legkisebb szerepből a lehető legcsekélyebb mondókával érdekes figurákat hozzon ki. Ez is megvan. Párizsban. Nem nálunk. Nálunk a mellékessel nem törődnek, a mellékszereplőkre nem fordítanak szerfeletti gondot. A mellékkörülményekre se.”

Ha jeles alakításról szólhat, írói erővel részletezte. A pénz nem boldogít című vígjátékban Vaszary Piroska jellemzésében olvasható: “Mesterien ábrázolta ezt a csupa él, csupa ránc, csupa tüske nőalakot, aki körülbelül ugyanaz a hölgyvilágban, ami a növényvilágban a kaktusz. Akkor persze, amikor nem virágzik.” A koncentrált mértékletességet különösen méltányolta Szabó Zoltán, Tolnay Klári játékát ezért is dicsérte a Fecske és denevérben, s Gobbi Hildát egész fejezetben méltatta a 106 éves vénasszony szerepében. Ahogyan leírja bravúros alakítását, már a kései Gobbi modorát is körvonalazza: “állandó rágcsálásra emlékeztető szájmozgását zökkenő nélkül és elhitetően váltja át teljes összeszedettségre, egyedül az ő töpörödött alakja, vánszorgó járása, meg-megbicsakló hangja, ki-kihagyó szava visz igazi életet a színpadra…” Sosem bántóan s nem is indulatosan, hanem ironikusra hangolt fordulattal minősíti az írói klisékre is épített színészi rutint, mint a Vaszary-játékról mondta: “A darabnak szép jövőt jósolok. A néző, aki nyájas, észre fogja venni, hogy Muráti »milyen édes«, hogy Csortos milyen szép, érzelmes dolgokat mond, hogy Dénes György milyen kitűnő szócsöve a szerző bemondásokat halmozó bűvészetének…” De ha nem a színész repül alacsonyan, nem okolja, mint a Herczeg-darab zárásaként írta: “És semmi jogunk nincs számon kérni a színésztől azt, ami nincs benne az alakított figurákban, aminthogy nincs meg Herczeg Ferenctől híven ábrázolt réteg színpadra dobott típusaiban sem: a lelket és az emberi lélekről kimondott meztelen igazságokat.”

IGÉNYE AZ ATMOSZFÉRA HITELESSÉGE is, az imént idézett “mellékkörülmény” gondatlanságában is erre célzott. A 106. születésnap Vandeé környékén játszódik, “de ha ott van, akkor miért oly Hollandiába való fénnyel világítják meg a színpadot? Ez nem szőrszálhasogatás, kérem, a couleur locale ilyen francia társadalomrajzfélénél igen fontos…” Ami Szabó Zoltán igényében nem jelent naturalizmust. Az Első Anna… méltatásában sokallta a színpadi életrealitást: “Pünkösti láthatóan örvend az összkomfortnak: ez nem marad kihasználatlanul. Itt van például a meleg víz. Ezzel élni kell. Anna még lábat is mos. S aztán ott van a villany…

Az előadásokat elemezve, változatos tapintattal utal az idő jeleire. Herczeg Fecske és denevérjével kapcsolatban írta: “úgy viselkedik a középosztállyal ebben a darabban, mint egy tapasztalt közönséghódító”. De milyen közönséget hódít? A középosztályt – amit csak áldozatokkal tehet, mert: “Pótolni kell a lényeg kimondásának varázsát.” Aztán Herczeg alkotói felelősségének korlátolt voltát is megfogalmazza: “Groteszk társadalomban élünk: a nemzetietlennek tartott írók túlzottan a nemzeti felelősségérzet rabjai, s néha írók áldozatai, s a poeta laureatusnak mutat példát, hogy a léhát léhának kell ábrázolnia, s hogy az író méltósága a társadalomban nem függ össze az írói mű aggályosságával és felelősségtudatával. Herczeg Ferenc mentes azoktól a gátlásoktól, amelyeket fiatal íróink annyira éreznek. Egy társadalom ünnepléseit fölényesen fogadja, köreit nem engedi zavartatni, azt, amihez kedve van, továbbra is kedvvel csinálja.” Vaszary János sikerét pedig így látja: “Háború is van, a láthatár is sötét, a közönség hálás az ilyetén bohóságokért, szerzőnk kalkulál ezzel. Mindenestre nem ásíttat, mint a Rössner-vígjáték, hanem itt-ott csakugyan nevettet, s a karzaton sírni fognak érzelmesebb helyeken. És sokaknak fog jólesni. Van érdem ebben.” Már-már engedékenységének hajlandóságát véljük érteni, amikor Szabó Zoltán kritikájának befejező képével nagyot fordít elégedettségének látszatán: “Hogy is írta szegény Tóth Árpád? »Egy rossz író is így érhet föl tisztelt / Rendű és rangú harminchat minisztert.« Írói bravúr, ahogyan a költővel átbújva az árgus cenzúra likán, egy bohózat érdemét az omló politika felelőseire, az ország vezetésére asszociáltatja.”

KORTÖRTÉNET IS, ahogyan felidézi: “A régi magyar államiság összes vezető figuráit 1944 februárjában láthattam együtt, először és utoljára. Az együttes a Vígszínház páholysorában jelent meg freskószerűen” – olvashatjuk töredékes emlékezése, a Korszakváltás VIII. fejezetének indításaként.

1944. február 25. este 7 óra: Herczeg Ferenc Aranyszárnyak című történelmi drámájának bemutatója a Vígszínházban. Kedves szerzőjét feleségével megtiszteli Őfőméltósága, Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is. Ünnepi emelkedettség, telt ház és “nyájas ragyogás”.

Szabó Zoltán, aki a Magyar Nemzet irodalmi rovatát gondozta, Barankovics István főszerkesztő kérésére, “hátha van benne nekem való téma”, vállalta a kritika írását. Kelletlenség, “enyhe szédülés”, émely, a “rosszullét” fenyegető tünetei – kivételes alkalom; a színikritikus huszonkilenc esztendő múltán írott emlékiratában a színházi este atmoszférájában a maga közérzetét is részletezte. Szikrázó képek sorában eleveníti meg a gyülekező országvezetők emelkedett hangulatát, a magas méltóságok arcvonásait, az üres udvari páholy felé pillogó és feszülten várakozó közönség fűtöttségét. Aztán kezdetét vette a spektákulum: játék a történelemmel. Képek sorozata, a színpadi történet olajnyomatos folyása: a kezdő jelenetben karján a kis Rákóczit tartó Zrínyi Ilona, aki bujdosásban, a végjáték vigaszaként, majd a Thököly rendelte cigánybanda muzsikáját hallgatja. Azért is sziporkázó Szabó Zoltán emlékiratának vígszínházi fejezete, mert a színpadi eseményeket a maga közérzetében a magas rangú közönség kollektivitásában történelmivé, látomásos pillanattá növeli: “alapjában véve tragikus volt a helyzet, amiben kormányzóstul és kormányostul ültünk ott, együvé szorultan, s egyesek alighanem úgy időztek itt zsöllyékben, páholyokban, mintha törökfürdőben ülnének, ahol kívülről gőz, belülről a jóérzés homályosít el mindinkább minden konkrét körvonalat”.

Azt írja Szabó Zoltán: “ültünk ott” ókori és újkori ítészek figyelmébe is – a közös többes jelen esetben etikai sugallattal is szolgál. Még évtizedekkel később se óhajt fölényesen, kívülállóként szólni az egykor történtekről. Kedves íróját, Mikes idézhetjük: “Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk.” Benne vagyunk tehát, és mindannyian, történelmi súllyal és felelőséggel. Ahogy tegnap, 1944-ben, úgy 1975-ben sem másként. Földszinti nézők éppúgy, mint a páholyok urai és a kakasülők népe. Szabó Zoltán a Vígszínház estéjén Magyarország haláltáncát vizionálta. A cigány Szabó Zoltánnal immár nem Thököly parancsára, hanem Vörösmarty jajkiáltására zendített rá. Néző és kritikus volta és a közügyek őrszeme eggyé olvadt benne: a színház és az élet, az előadás és a nemzet sorsa közötti szakadék társadalmi és történelmi méretekben katartikus erővel sűrűsödött Szabó Zoltánban.

“Megittuk az árát…”, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság szerzője, a Szellemi honvédelem strázsása a végső-végzetes mulatságot félte. A vígszínházi, nagypénteki órákat felidézve, emlékiratában Szabó Zoltán mégse a igazával győzködi az utókort, hanem fájdalmát a közös többes, az együvé szorultság tragédiájában láttatja, ahogyan akkor élte meg az estét. Amelyen Kállay Miklós miniszterelnök páholyából Örley István, örökös nevethetnéke folytán, kimenekült. Szabó Zoltánt émelyítő érzésében is marasztotta megbízatása, s mint utal rá: “türelemmel” vezekelte egykori elhamarkodottságát is, mert “szegény jó Herczeg Ferencet már elég komiszul megleckéztettem a fiatalkor felelőtlenségével és könnyedségével…” (Utalt a Herceg Hátha megjön a tél is! című 1932-es írására.)

Előadás után, a búfelejtő-könnyes látomány dermedt kábulatában a kritikus Budára, Gül Baba utcai lakására “országom amúgy sem volt” érzésével baktatott. Rodostói Mikes Kelemennel érezhette Szabó Zoltán: “a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott”. Egykori éjszakáján halotti beszédünk történelmi látomásban merült fel, mert a kritikus a budai éjszakában tűnődve már ama sírnál virrasztott, “hol a nemzet süllyed el…”: “a törpekemencében égett a fa, a kályhaajtó öntöttvasából a rovásírásos betűkből kibontakozott az intelem a lánggal: »Látjátok Feleim Zemtükkel Mik Vagymuk.«” Ősi imádságunk, a Halotti beszéd visszhangzott benne a budai éjszakában.

A KRITIKUS DILEMMÁJA valahogy így merült fel: az író és a Vígszínház történelmi méretekben üzemzavaros előadását miként lehet esztétikailag véleményezni? Igényéből nem engedve, tehát igazul, szépen és pontosan, és úgy, hogy közölhető is legyen? “A betű embere nem az élménytől lesz rosszul, hanem attól, hogy megírja, nem attól, amit átél, hanem attól, hogy megírja, amit átél” – olvashatjuk emlékiratában, egykori gondját elbeszélve. Leckéje szabályos kritikában megoldhatatlannak mutatkozott, mert “ez az átlátszó darab olyan obszcenitásnak rémlett, amiről csak verset írhat, aki tud…” Ami azt is jelentette, hogy az Aranyszárnyak díszelőadásával szembesülve Szabó Zoltán eddigi gyakorlatával is ütközött, mert a vígszínházi “obszcenitás” már szétfeszítette korábbi látómezőjét. Elégtelen volt arra, hogy “a dolgot önmagát”, vagyis az előadás minőségét értékelje, hiszen az “együvé szorult”-ság dermesztő, hétköznapi valósága és a színpadi történet összetartozott. Néző és előadás, a vígszínházi este ilyenképpen nemzeti, történelmi misztériumjátékká tágult és egyben sűrűsödött Szabó Zoltánban. Nagypénteki közérzetét említettem imént, Rákóczi halálát Mikes Kelemen is nagypénteken tudatta édes nénjével: “mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk”. Sírhatnékérzése is szoríthatta a Halotti beszéddel, de Szabó Zoltán távolságtartó, vizsgálódó természetéből következően megnyilatkozási formáját kereste, a keserves kacajba fojtott igazmondás stílusát. Arany János a Nagyidai cigányokban írta: “Ítéletnapig tart a mi dicsőségünk, / Mivel hát dicsőség annyi van, mint a polyva.” Szabó Zoltán dicsőségünk ítéletnapját élhette meg a Vígszínházban. Említettük, szerepjátékra korábban is kedve mutatkozott, Tamási Tündöklő Jeromosáról szellemtársának címzett levélben számolt be, s a Nemzeti Színház Sellő előadásának méltatását is mikesi formában adta elő. Alighanem mindkét alkalommal valóságos beszélgetéseit alakította, költötte át levélbe, de újabb feladványa az írói és színpadi esztétikum és a valóság kapcsolatát már drámai módon vetette fel. Otthoni tűnődésében az írógép előtt úgy vélte: “Ahogy a zsáknak megvan a maga foltja, a történelmi drámának is megvan a maga természetes méltatója, az Aranyszárnyaké például egy leánygimnazista volna, aki a Belvárosban jár a Veres Pálné utcai leánygimnáziumba; egy tizenegy évesnél idősebb, tizenhat évesnél fiatalabb leány, aki matrózruhát visel még, copfot már nem.”

És másnap, 1944. február 26-án délelőtt Szabó Zoltán “lelkileg leánybőrbe bújva” megírta dolgozatát.

EZEN A NAPON, szombaton reggel, megjelent napilapokat vajon átolvasta-e, mielőtt gépbe csavarta a kéziratlapot? Aligha. Emlékiratában nem említi, kritikájában sincs nyoma. Éjszakai meditációjában már eldöntötte mondandóját és irályát, egyébként sem volt szüksége új vélekedésükre, ismerte már hangoltságukat s frázisrepertoárjukat. A 8 Órai Újság lelkesültségével foglalkozott volna, amely úgy látta, hogy: “időszerű s a jövőre is találó jóslatok és tanácsok hangzanak el a színpadról…” (T. Boros László)? Avagy Kolozsváry Borcsa Mihály lapjába, a Függetlenségbe merüljön, amely szerint a darab célja: “hogy a történelemi háttérből kiemelje ezt a legnagyobb magyar asszonyt és mint az anyai szeretet és hitvesi hűség, a lobogó magyar érzés, a jóság és keménység, az alázat és bátorság mintaképét mutassa.” Üres, hamis, frázisos lelkesültséggel pendülnek, akár a színdarab és a színházi este. Milotay István Új Magyarságja kritizálta Herczeg felületességét: “úgy játszik a történelemmel a színpadon, mint egy higgadt politikai közíró” (Papp Jenő). S aztán hiányérzetét említi: “Nem félünk, nem feszegünk, nem szorul el a torkunk. Ülünk lent a nézőtéren, ünnepélyesen és udvariasan, mint egy előkelő matinén.” A Népszava (Ggy) szerint: “Az Ocskay brigadéros levegője járja át a színpadot, ezt a levegőt azonban nem fűtik olyan forróra a szenvedélyek és sorsok.” Kárpáti Aurél a Pestben pedig így látta: “történelmi freskóvázlat. Egy síkban tartott, kissé szikár rajzú, de elnagyoltságában is kifejező alakjai csupán történelmi vonatkozásban élnek.” Elmarasztalásukban is lapos, lélektelenül írott közhelyek. Akár a tárgyuk, az Aranyszárnyak. Az előadás és a tragikusan komoruló történelmi Idő egyik cikkben sem sejlik fel, vagyis: a személyes szembesülés az előadással. Szabó Zoltán pedig éppen ennek feszült. A jelen drámájának.

FORMAHŰEN TAGOLTA beszámolóját a leányzó, amit még kritikusi szerepében Szabó Zoltán elöljáróban felvázolt: “1. Bevezetés (Miért írta az író a művet?) 2. Tárgyalás: a) A történelmi mű tartalma, b) A magyar világnézet a darabban, c) A magyar kedélyállapot rajza a műben. 3.) Befejezés (a mű összevetése Katona József Bánk bánjával).”

Vázlata is sugallja: Herczeg Ferenc hasonló gondossággal, pontokba szedve tervezhette és írta darabját. S hogy Szabó Zoltán nem formai bújócskát kezd az előadásról szólva, azt már a Bevezető első mondata igazolja: “Az író ezt a darabját azért írta, hogy a nemzet elé női ideált állítson.” Remek alakítás, mert a dolgozatíró fruska kényszeredettségét és az iskolás példabeszéd stílusát tömöríti. Ami persze az író, Herczeg teljesítményére is utal, mert a lefokozó iskolásítás a darabot is minősíti. S még ebben a fejezetben az is feltűnik egy előadásbeli idézettel, hogy a serdülő leány stílusa mennyire illeszkedik a dráma nyelvi-gondolati színvonalához. Zrínyi Ilona hősi voltát méltatva a dolgozatíró Herczeget idézi: “»nemcsak a főzőkanalat, hanem a kardot is« sikerrel forgatta”.

Két bekezdésből áll a Bevezető, amelyben mutatószavak monotóniája, a “hősnő” hatszori ismétlése, az “idea”, az “engedelmesség”, a “magyar, nemzeti sors” visszatérő fordulata finoman már az émelyítő színházi este hazug voltát is asszociálja. És a kicsinyített szerepben, a leányka tollával írt magasztalás már pendíti azt, ami a tárgyalásban kiteljesedik: a darab és az előadás kacagni valóan szánalmas szoborállítási kísérlet. A Tárgyalás első, akkurátusan leíró fejezetében Szabó Zoltán a leányka szemével a színpadi képeket sorra megeleveníti. Olvasója előtt is megéled a színpad, s hogy írója naivvá stilizálja az élménybeszámolót, vagyis a színpadi jelenetek ismertetését, azzal Herczeg Ferenc hazafias didakticizmusát, darabjának minőségét is jellemzi: “Thököly például ezt mondja a serdületlen gyermeknek: »Mi ketten egy Istennek szolgálunk, s amihez gyenge az én erőm, majd elvégzi Kedvességed.« Látnivaló, hogy Rákóczi Ferencről már négyéves korában is tudták azt, amit mi tudtunk róla a történelemből.” Ha Szabó Zoltán kritikát ír, bizonyára szelídre hangolt iróniával méltatja Herczeg naiv, negédes, történetietlen mondatait, jeleneteit. Ám kisgimnazista leánykájával éppen feldicséri a magasztos mondatot, s a felnagyítottsággal történelmi távlatban lefokozza és leleplezi a mű és az előadás hamis voltát, amivel mosolyra hangolja olvasóját. Az előadás további leírásában is visszatérően szerepelnek komolykodó pedagógia-moralizáló megjegyzések. Néhányat idézve: “az uralkodókból a tizenhetedik században sem hiányoztak az ilyen szépséges emberi érzések”, “A hatalom nem boldogít”, “Az anyai szív előre tudja a dolgokat”, s hasonló okító és erkölcsi tételek folyamatosan stílusban tartják, s egyben a hősiség-kicsiség kettősségének ironikus fénytörésében tükröztetik a színházi beszámolót.

Ha újabb idézetekkel nem szolgálna a leányka dolgozata, ironikus olvasatban már az eddigiekből is összegezhető az, amivel A darab világnézete című fejezetet zárja: “Az író ismeri a magyarokat.” Ám a halhatatlanságról, a civakodásról, a nemzet harcáról elhangzó közhelyek sora dörög a színpadról, s hogy tárgyalásuk, kifejtésük már jobb művekből ismerős, arra a Szabó Zoltánban megszólaló kamaszlány is utal: “Látnivaló, hogy az író ezekkel a magyar irodalom klasszikusaiból ismert, csak másoknál másképpen megfogalmazott mondatokkal mélységesen érzékelteti a magyar önvád és gőg kettősségét.” A Tárgyalás újabb alpontjaként “A magyar kedélyállapot” jeleit keresve pedig megállapítja: “a bor és a cigány képes egyedül is megszüntetni a legnagyobb hibánkat: a széthúzást”. Amint korábban is idéztük, Szabó Zoltán stilisztikai bravúrja az, hogy leánykájának folyamatos dicséreteivel a túlzásig fokozza, s evvel kritizálja a vezető társadalmi rend hazafi voltának színvonalát, csökött eszmei és érzelmi állapotát. “Szép gondolata a szerzőnek, hogy a cigányzene mintegy összefonódik a szabadságnak és a nemzet megmaradásának nagy eszméivel” – összegezte alpontozott fejezetét, majd a Befejezés következik, amelyben Katona Bánk bánjával veti össze Herczeg darabját. Úgy dicséri a műben a korszellemet, hogy kérlelhetetlenül lefokozza iskolás tananyaggá. “Egészében nagy értéke a darabnak, hogy mentes azoktól a tisztázatlanságoktól, amelyekkel tele vannak oly nagy költőink művei is, mint például Ady Endréé, s amelyektől a nagy palóc sem volt mindig mentes. Legnagyobb érdeme azonban az, hogy semmit sem változtat azon a képen, amelyet középiskolai történelemkönyvünkben szemlélhetünk Zrínyi Ilonáról és Thököly Imréről. Nem dolgozik a tananyag ellen, mint fájdalom, annyi más, rossz útra tért magyar tehetség” – mondja a leányka, s mögötte az író: a dzsentri nem jelenti a nemzetet!

A Vígszínház Herczeg-ünnepe Szabó Zoltánban az ország és a nemzet végzetes sorsával ütközött – s az időzavar észleletében a fruska dolgozatába stilizálta kétségbeesését. Dühödten észlelte ezt már Ady is, amikor egy Péntek esti levelében így írt: “De mikor történik meg nálunk, hogy mink, mink magunk, legyünk az újnak és jelesnek fölismerői: ez az a turáni átok, melyről még nem szellemeskedett Herczeg Ferenc” (1905. április 16.). Szabó Zoltán már Herczeg Ferencen szellemeskedik, de áttételes, nagyidai kétségbeeséssel, mert a vígszínházi estén megbizonyosodott: az uralkodó osztály és irodalma az újabb történelmi vizsgán megbukik. S nem középiskolás fokon. Herczeg a történelemmel, a dolgozatíró kislány szerepében Szabó Zoltán, keserűségének kifejezéseként, a szerzővel és darabjával játszott.

A kritikus aztán elhagyja alteregóját, cikke befejezésének kereteként, az előadásról már maga beszél. Előbb nagyosan folytatja iróniáját, amikor megállapítja Csathó Kálmán rendezéséről: “Engem egy vidéki udvarház hibátlanul terített asztalára emlékeztet.” Majd: “Neogrády díszletei finomak, s annyira megbízhatóak, hogy nem is díszletnek, hanem valóságnak látszanak, az első sorból is. A színfalak nem inognak.” Az élet külsőséges utánzása, a színpadi hitel-imitáció minden téren; a ruhák: “úgy rémlik, olyan drága anyagból készültek, amilyent mutatnak”. Élet és színház tehát azonos – de éppen ettől végzetesen avítt az Aranyszárnyak, mert egy romantikus világot stilizál, amely kihullott az időből. Szabó Zoltán keserű felismerése: Herczeg színpadon látott múltjával nem lehet előre tekinteni. Múlt és Jelen között tragikus hasadtság a vígszínházi ünnepen, nemcsak történelmi és politikai értelemben, hanem nézői voltában, esztétikai kudarcként is megélte. Ezen a történelmi estén végképp kiürült a színház templomi szentsége, áhítata Szabó Zoltánban.

A színészek se adhattak mást lényükből, mint ami a darabot jellemzi: a küllemkedést. Zrínyi Ilona szerepe “Lázár Máriának jutott. Illik az arcához az alakjához, sőt színésznői képességeihez is”. Jávor Pál mint Thököly: “se jó, se rossz, az első jeleneteit leszámítva bágyadt, de ritkán bántó”. Hatalmas színészgárda szerepel, akik közül sokat említ Szabó Zoltán, legtöbbször “érdektelen”-nek, “színtelen”-nek, “fakó”-nak minősíti őket. Ironikusan lefokozó azzal is a kritikus, hogy a színészek sorában a legkisebb epizód alakítóját, Berki Józsefet méltatta legterjedelmesebben: “kitűnően játszotta, jelentette a bujdosók házában Thököly és Zrínyi Ilona belépését. Olyan hangsúllyal és mozdulatokkal, amelyek tökéletesen kifejezték, hogy itt a fejedelem árnyéka fog bejönni. Példázza, hogy két szót is lehet úgy kimondani, hogy egy egész felvonás hangulatát ígérje.”

Ady képét kölcsönkérve: “intellektuális szérum oltalmaz a görögtüzes hazafiság ellen” (Veér Judit rózsája): a fruska stílusa védőoltásként hatott és hat ma is Szabó Zoltán kritikai remeklésében, amely nemcsak esztétikai, hanem közügyi tekintetben is tetterejű volt. Szabó Zoltán egy kalitka rácsait állította fel a dolgozatíró leányka képzetével, olvashatjuk az Aranyszárnyak kritikájának bevezetőjében. Írásának utolsó három mondatában pedig már kilép színházkritikusi szerepéből is, a kalitka rácsait leszerelte, s határozottan és egyenesen társadalmi publicistaként szólalt meg: “Hosszú ideje zajlik egy vita, amely fájdalommal emlegeti, hogy a magyarságról mily sablonos és külsőséges a külföldiek képzete. Ez a darab figyelmeztet arra, hogy középosztályunk képe a magyarságról majdnem pontosan ugyanolyan sablonos és külsőséges, mint az idegeneké.” Nézőpontja mit sem változott, tizenegy évvel korábban, varsói észleletét ismételve, önismeretünk szigorában, a mélység igényében sürgetett változást.

Mert kiürült az ünnep, a színház szakrális erőtere pedig megsemmisült immár.

Így hát nem a színházterem ünnepi közönségét figyelte, elsüllyedt, atlantiszi világ, hanem a kívül maradottak képével zárta vígszínházi helyzetjelentését. Azokkal gondolt, akik nem lehettek jelen, a munkások és parasztok szívének és elméjének minőségi fordulatát óhajtó-jövendölő mondattal Szabó Zoltán már egy tisztázott Holnapot álmodott.

“FELROBBANT A CIKKED A PALOTÁBAN!” – fogadta a szerkesztőségben Barankovics Szabó Zoltánt, amikor hétfőn a főszerkesztő a Várból, Kállay miniszterelnöktől visszatért. Horthy Miklós már vasárnap mozgósította a kormányfőt, és utasítására a kabinetiroda lemondta a Magyar Nemzetet. Színikritika ekkora detonációt még nem okozott honunk közéletében. Mert esztétikum és közügyiség, színházi Írás és Élet visszhangos együteműségben a nemzet sorsára eszméltetett.

A FRUSKA TOLLÁVAL Szabó Zoltán tudatja az előadás végét: “A megtört Zrínyi Ilona azonban meghal a tánc után. Aranyszárnyakon száll fel, a Zrínyi címer aranyszárnyain.” A darabban II. Rákóczi Ferenc édesanyja törökországi bujdosásában üdvözül. S amint Szabó Zoltán emlékiratából is értesülhetünk, a színházi este titanici közönsége kísértetiesen tartott a színpadi történelem felé, mert a bemutatót követő “harmadik vasárnapon Kállay Miklós hajnalban török földre, a budai török követségre húzódott…”

Mikes Kelemen 115. levelében írja: a Nagyságos Fejedelem tetemét nagy ládába csomagoltatva, titokban Konstantinápolyba szállította. “Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették az urunk anyját, akinek is csak koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójában bézárták és együtt eltemették.” Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc, Anya és Fia száműzetéses örökélete közös sírban folytatódott.

Még 1941-ben, Illyés Gyula estjéről beszámolva Szabó Zoltán Cs. Szabó Lászlót idézte: “Ocskay brigadérosnak vagy Esze Tamásnak lenni könnyebb, mint Mikes Kelemennek”…

Kétrészes dolgozatom Szabó Zoltán halálának 20. évfordulójára is emlékezve, színikritikusi munkásságának első fejezetét tárgyalja, melyhez köszönöm Szabó Zsuzsa sokirányú segítségét, továbbá Ablonczy Bálint sajtóadatait. Herczeg Ferenc Hűvösvölgy c. emlékiratában darabjának címét Arany szárnyaknak írta, Szabó Zoltán egykori kritikájában és emlékiratában összevontan szerepel, s így található a színháztörténeti adattárakban is. Nem osztottunk igazságot, írójához híven mindkét változatot követjük, bár a korabeli lapok és a színháztörténet is Szabó Zoltán-formán közli Herczeg darabját. Megjegyezzük: Szabó Zoltán írásait tartalmazó, a Héttorony gondozásában megjelent kötetek cikkeiben számos betű- és értelemzavaró hiba található (pl.: Pünkösti helyett olykor Püskösdi Andor). Ezeket egy kivétellel, amire utalunk, javítva, a szöveg gondolati rendje szerint, helyesbítve idézzük.

Ady Endre: Összes prózai művei, VI. (Újságcikkek, tanulmányok, VI.) Sajtó alá r. Varga József. Bp., 1966, Akadémiai; Arany János Költői művei, 2. Szöveggond. Vekerdy Tamás. Bp., 1981, Szépirodalmi; Berczeli A. Károlyné: A Vígszínház műsora, 1896–1949. Bp., 1960, Színháztudományi Int.; Pierre Bisson: Bolond évek színháza. Ford. Komor Zoltán. Bp., 1944, Renaissance; Boldizsár Iván: A lebegők. Bp., 1989, Magvető; Borsos Zsuzsanna: A Madách Színház Pünkösti Andor igazgatása idején. Bp., 1979, Magyar Színházi Intézet; Kárpáti Aurél: Főpróba után – Válogatott színibírálatok, 1922–1945. Bp., 1956, Magvető; Herczeg Ferenc emlékezései – Hűvösvölgy. Szöveggond. Győri János. 1993, Szépirodalmi; Mikes Kelemen: Törökországi levelek. Vál. előszó, jegyz. Veress Dániel. Kolozsvár, 1974, Dacia; Németh László: Két nemzedék. Bp., 1970, Magvető és Szépirodalmi; Schöpflin Aladár: Válogatott tanulmányok. Bp., 1967, Szépirodalmi; Szabó Zoltán: Terepfelverés. Sajtó alá r., bev. Czigány Lóránt. Bern, 1987, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem; Szabó Zoltán: Szellemi honvédelem. Sajtó alá r. Kenedi János. Szerk. Markwarth Ágnes. Bibl.: Gyurgyák János. Bp., é.n., Héttorony; Szabó Zoltán: Hazugság nélkül, I–III. Sajtó alá r. Kenedi János. Szerk. Markwarth Ágnes. Bibl.: Gyurgyák János.