JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

Bagaméri Etel anyám bejárónője volt a háború után, azokban az időkben, amikor az aggasztó jelek ellenére sem látszott lehetetlennek, hogy a dolgok előbb vagy utóbb visszatérnek a rendes kerékvágásba. Anyám, bár már nem hitte, hogy valaha is visszakapja a határ túloldalán maradt hozományát, faragott bútorait és bécsi zongoráját, még remélte, hogy szerez majd mást helyettük. Csodával határos módon túléltük a háború végnapjait, apám épségben hazajött, megkerültek anyai nagyszüleim is, mi gyerekek ősztől az apácákhoz jártunk iskolába. Hál’istennek, megvagyunk mindannyian, ugyan mi rossz történhetne velünk?, mondogatta anyám, és ez az euforikus érzés ideig-óráig átsegítette a kérlelhetetlen változások buktatóin. Igaz, a mosnivalót neki kellett beáztatnia, másnap reggel azonban megjött Bagaméri Etel, hogy kimosson, kifőzzön, felmosson, lemosson, elmosson, feltakarítson mindent.

Ó, Bagaméri Etel! A piszok menekült vaskos lábaid alól, tömpe ujjaid nyomán csillogni kezdtek az ablaküvegek, hurkás karjaidról suhogva szálldostak fel a hófehér lepedők, és anyám elhessegette magától baljós sejtelmeit, amelyeket pedig egyre több ijesztő jelenség táplált. Burghardték kétfejű malacának születésén és Bognárné kukorékoló tyúkocskáján csak nevetett, buta babona, hogy bajt jelentenek, a péknél átélt megaláztatáson azonban sokáig nem tudta túltenni magát. Várjon a sorára aranyoskám, nem maga következik, torkolta le a cserfes kis pékné, leckét adva a készülő új világ etikettjéből, és utolsónak szolgálta ki, bár elsőnek érkezett. Apám kilószámra hordta haza az új rendet sulykoló brosúrákat, a várost népnevelők járták, és az apácákat kitiltották az iskolából. Hangszórókból bömbölt az utcasarkokon a gyűlölet litániája, és régi barátok néztek át egymáson, mintha sose ismerték volna egymást.

Egy napon apám azzal jött haza, hogy el kell küldeni Bagaméri Etelt, nem zsákmányol hatjuk ki tovább a munkaerejét. Amikor Etel megtudta, hogy nem jöhet többé hozzánk, elsápadt, azután tarjagos, vörös foltok ütköztek ki arcán, és egész nap szipogva dolgozott, könnyei belepotyogtak a mosóteknőbe, felmosó vödörbe, mosogatóvájdlingba és a bablevesbe is, melybe anyám hétről hétre kisebb darab kolbászt főzött, mert valamiből ki kellett szorítani a terv- és békekölcsön-kötvények havi részleteit.

Etel a nagyállomás mellé jár a konzervgyárba, újságolta néhány hét múlva Édesvica keresztanyám, aki ugyancsak oda kényszerült, hogy kiegészítse keresztapám kicsike nyugdíját. Mindketten rosszul érezték magukat a közönséges és durva beszédű, városszéli asszonyok között, és egymásnak panaszolták el sérelmeiket. Mindig a magam ura voltam, és most ide jutottam öregségemre, gonosz egy világban élünk, mondta Édesvica, Etel meg így sóhajtozott: Nem ehhez vagyok én szokva. Mindenütt egy asztalnál ettem a gazdáimmal, és mindenütt szépen beszéltek velem. Az őrnagyék is úgy bántak velem, mint az édes gyerekükkel, itt meg mindennek elmondanak.

Bagaméri Etelnek nem volt se apja, se anyja, árvaházból vették ki az őrnagyék, cselédnek. Etel lelkiismeretesen szolgálta őket, elvégezte a házimunkákat, az évek múlásával azonban mind jobban rászorultak gondozására, és amikor az őrnagyot szélütés érte, ő lett az ápolója, erős karjával úgy emelgette a magatehetetlen öregembert, mint egy gyermeket. Jaj, mi is lenne velünk nélküled, sóhajtozott az őrnagyné, és reszkető kis madárfejével szaporán bólogatva hozzátette: Megháláljuk ám, ne félj, itt minden a tied lesz, ha mi már nem leszünk, és Etel hálásan csókolta meg gyűrűkkel borított kék eres kezét.

A háború után az őrnagyné egyre jobban Etelre hagyatkozott. Etel osztotta be a pénzt, Etel főzött, Etel tartotta számon az orvosságokat, és amikor megvonták az őrnagy nyugdíját, Etel adogatta el értékeiket: festményt, szőnyeget, ékszert. Végül egy napon arra ébredtek, hogy nincs már mit eladni. Etel akkor kezdett el másokhoz járni mosni, takarítani. Jó lány vagy te, Etel, mondta az őrnagyné, és reszkető kezével, amelyen már csak a karikagyűrűje maradt, megsimogatta Etel fakó haját.

Ebben az időben az udvari kisszobába szorultak össze, a ház utcai részét másoknak utalták ki. Tulajdonképpen nem volt szükségük többre, ezt is nehezen tudták fűteni, és az öregek kis hellyel beérték. Az őrnagyné egy lépést sem tudott tenni kígyófejes botja nélkül, az őrnagy ágyhoz kötötten tengette napjait. Hamarosan annyira leépült, hogy a felségét sem ismerte meg, Etelt fiatalon elhalt testvérének hitte, és egész nap katonai vezényszavakat kiabált.

Temetésén a sírásók alig tudták kiásni a gödröt, a fagyos hantok, akár a kövek, hangos dübörgéssel zuhogtak festetlen deszkakoporsójára. Katonafeleség nem sír mások előtt, még ha meg is szakad a szíve, mondta az őrnagyné, és Etel karjába kapaszkodva reszketve várta, hogy a szájukból nagy párafelhőket eregető gyászhuszárok úgy-ahogy összepofozzák lapátjaikkal a sírdombot, és végébe szúrják az egyszerű fakeresztet. Az öreg pap ekkor már föltűrt reverendában, fújtatva biciklizett hazafelé, csomagtartóján kofferral, amelyben a feszületet és a többi temetési kelléket tartotta, és az a néhány szomszédasszony is a temetőkapunál járt, akik kegyeletből vagy kíváncsiságból elmerészkedtek a temetésre. Varjak fekete serege húzott el a sírkert fölött, gyorsan beleolvadva a korai szürkületbe, csupán károgásuk körözött tovább a két nő és a kopár sírhalom fölött.

Aznap éjjel Bagaméri Etel karjába vette a didergő öregasszonyt, hogy fölmelegítse, mert hiába csavarta takarókba, bugyolálta dunyhákba, hiába tett meleg vizes palackokat az ágyába, keze-lába olyan volt, mint a jégcsap. Fázom, nagyon fázom, vacogta összekoccanó fogakkal, mikor odafészkelte magát Etelhez, és már aludt is, mint az egészen kicsi gyermekek. Olyan könnyű is volt, Etel karja egy idő után mégis elzsibbadt, de nem akarta megzavarni az öregasszony álmát, türelmesen tűrte a kényelmetlen helyzetet.

Amikor húsvét táján becsöngetett hozzánk, már az őrnagynét is eltemette. Búcsúzni jött, mondta, holnap elutazik, rokonokhoz. Anyám meglepődött, mert eddig úgy tudta, Etelnek nincsenek rokonai, senkije sincs, és most, hogy az őrnagyné is itthagyta, teljesen egyedül maradt. Rosszul tudja a nagyságos asszony, ingatta feketekendős fejét, mert vannak rokonaim, már hogyne lennének. Mehetett volna korábban is, mert nagyon hívják ám, de nem akart búcsú nélkül elindulni. A nagyságos asszony és a doktor úr mindig jók voltak hozzám, a gyerekek pedig… a gyerekek… és itt elakadt, csak morzsolgatta ölében összekulcsolt, tömpe ujjait. Majd írja meg, hogy megy a sora, kérte anyám, és akkor Etel elővett egy kis csomagot a karján lógó gyékényszatyorból: Hogy megőrizzenek jó emlékezetükben. Ne tessenek most felbontani, majd csak ha elmegyek. Anyám tiltakozott: Nem, ezt nem fogadhatjuk el, tegye el kérem, Etel azonban hajthatatlan volt, és az én kezembe erőltette az újságpapírba göngyölt kis dobozt, amelyben egy törött kapcsú ezüst karperecet találtunk, belevésett Mit Gott felirattal, egy hímzett selyem zsebkendőcskét ötágú koronával és az őrnagyné monogramjával meg egy ezüst pénzt Ferenc József profiljával.

Anyám nem erősködött tovább, megköszönte az ajándékot, megölelte egykori bejárónőjét, és sok szerencsét kívánt új életéhez. Bagaméri Etel ezután magához szorította öcsémet, majd engem – körénk fonta hypószagú, kövér karjait, könnyektől nedves arcát hozzányomta a homlokunkhoz –, a Jóisten áldjon meg benneteket, ne felejtsétek el Bagaméri Etelt, motyogta könnyeit nyelve, és nehézkesen kifordult az utcára.

Pár nap múlva a szomszédok törték rá az ajtót. Sötétkék ünneplőben, csukott szemmel, mellén összekulcsolt kézzel feküdt Bagaméri Etel egy csupasz sezlonon, a két magasra vetett ágy lábánál, és olyan volt, mintha csak aludna.

Nagyapám nagyon jól tudta, hogy a Vizes utca mennyi csapdát rejt, de nem törődött vele. Úgy élt a mélyben áradó és apadó homokfolyam fölött, mintha nem kellene attól tartania, hogy egyszer beszakad a föld, és elnyel mindent a mélység: a kis, kétablakos házakat, a parókiát és talán még a Landeszmann-malmot is, legfeljebb az ótemplom tornya dacol majd tovább az árral, és a Világvégeház, amelynek ablakai mögül részvétlen, ám kíváncsi tekintetek pásztázzák az utca lakóinak viselkedését, mintha egy hatalmas léptékű kísérlet nyulai vagy tengerimalacai lennének. Nagyapa nem volt hajlandó részt venni a játékban, nem változtatott sem életmódján, sem nézetein, és amikor látta, hogy mivé fajulnak a dolgok, hajlott korára való hivatkozással kilépett mindenhonnan, ahová pár évvel korábban őszinte hittel csatlakozott, kivéve a munkás dalárdát és a római katolikus egyházat. Az énekkart az érdeklődés hiányára hivatkozva hamarosan feloszlatták, az Isten háza azonban állta a sarat, így templomba ezután is eljárt, ahogyan mindig, a féltizenkettes, szagos misére, és nem érdekelte, hogy ettől kezdve kétszerannyi vizsla tekintet pásztázta lépteit, és dupla időt szántak tetteinek vizsgálatára, mint korábban, mégis lehetséges, hogy nem minden mozzanatot értelmeztek helyesen vele kapcsolatban: nem mindig tudtak különbséget tenni fontos és jelentéktelen dolgok között, és túlértékelték a véletleneket.

Azt az esetet például biztosan alapos elemzésnek vetették alá, amely a családban is megerősítette a nagyapám szerencséjébe vetett hitét, s amelyet az öreg a maga szűkszavú módján egy régi szólással jellemzett: bolondnak bolond a szerencséje.

Egy nyárvégi napon ugyanis elvesztette tárcáját irataival és fele nyugdíjával. Járandóságának másik felét rendszeresen titkos helyekre rejtette, amelyekről később maga is megfeledkezett: ingei mögé, a fehérneműs szekrénybe, ritkán olvasott könyvek lapjai közé, régi újságok kötegeibe, kiürült fajansz fűszertartóba a konyhakredenc tetején, nagymama kacatos dobozainak aljára. Halála után sok pénzt találtunk a leglehetetlenebb helyeken, régi, értéktelen bankjegyeket, bíborlila százpengősöket Mátyás király arcképével, zöld tízeseket és az inflációs idők többször is felülnyomott, szép nőket ábrázoló millpengőit. Még most, ötven év után is kihullik néha egy bankó a Tolnai-lexikonból vagy valamelyik Tevan-könyvből. Nagyapa gondol rám odaát, mondom, és gondosan visszahelyezem a pénzt a ritkán forgatott lapok közé, hogy másoknak is elvigye az üdvözletet a jövőbe.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy nagyapa egyre testetlenebbé váló emlékét egy százpengős idézi föl, hiszen már születésekor eljegyződött a szegénységgel, és később is mindig kivót a segge a gatyájából, ahogyan Bugyi Maca néni, Tóni bátyám mosolytalan második felesége jellemezte.

Nagyapa sokáig kereste az elveszett tárcát, végig kutatta szokásos útvonalait, amelyeken a szőlőbe és sógoraihoz meg az öccséhez szokott járni, de nem került elő. No, attúl elköszönhetsz, mondta Tóni bácsi, azt már megtalálta valaki.

Telt-múlt az idő, a falevelek sárgulni kezdtek, lehulltak, heteken át szitált az apró szemű, őszi eső, hogy a holtak arcáról lemállassza a húst, aztán megjött a fagy, és megdermesztette a földet, majd leesett a hó és kitartott egész télen. Szokatlanul későn, Szent György-nap táján kezdett tavaszodni, akkor azonban egy hét alatt úgy eltűntek a hosszú tél nyomai, mintha sose lett volna fagy és zimankó a Vizes utcában, csupán a mi oldalunkon maradt meg az árok mélyén néhány összetöppedt, mocskos, szürke hókupac – hidegét érezni lehetett a lábunkon elmenőben – dacolva az olvadással.

Ekkor történt, hogy egy szép, derült délelőttön nagyapa elindult a Gőzmalom utcán lakó öccséhez. A túloldalon ment, a napos oldalon, és jólesően sütkérezett a langyos sugarak zuhatagában, néha még a szemét is lehunyta, mint gyerekkorában szokta az ember. Nohát, még nem felejtettem el a vakjárást, örvendezett, mert zárkózott és mogorva öregember létére a lelke mélyén megmaradt kisfiúnak. Ment-ment nagyapa a gidres-gödrös téglajárdán, lábával tapogatva a következő lépés helyét, és figyelte csukott szemhéján a zöld színben izzó kör alakú folt, a Nap zsugorodását. Ekkor történt, hogy a Landeszmann-malom előtt megbotlott. Természetesen azonnal kinyitotta a szemét, lenézett, és a járda mellett, az árokszélen megpillantotta a tárcája csücskét a tavalyi avar alól kikandikálva.

Tartalmát hasznavehetetlenné áztatták az őszi esők; az okmányokon szétfolyt a tinta; a bankók szétmállottak, a fémpénzek pedig úgy megzöldültek, mintha évszázadokat töltöttek volna a föld alatt, nagyapám azonban élete utolsó hónapjaiban szerencsés flótás hírébe keveredett. A szomszédok irigyen súgtak össze a háta mögött, és a tésztaképű sarki trafikos is a szerencse fiaként köszöntötte, mikor betért hozzá pipadohányért. Rám fér már egy kis szerencse is a balsors után, dörmögte öregapám, és a betegesen kövér trafikos, akiről mindenki tudta, hogy spicli, gondolatban strigulát húzott nagyapa neve mellé egy képzeletbeli listán, mert gyanúsnak találta a balsors emlegetését.

Nagyapa ezután hazaballagott az üres házba, ahol nagymama halála után szinte tapintható lett a csend. Az állandó zsörtölődésnek, korholásnak ugyan vége szakadt, a magány azonban, ami helyébe költözött, még az ő magának való természetének is sok volt. Ezt abból következtettük ki, hogy egyre gyakrabban járt hozzánk, néha egy héten kétszer is beállított. Na, hogy vagytok, kérdezte, azután leült a konyhaasztal mellé, és várta, hogy anyám kiürítse a garabolyt, amelyben az évszakokhoz igazodva vágnivaló csirkét, friss tojást vagy gyümölcsöt hozott. Na, én megyek, mondta, amikor anyám visszahozta a kosarát, és hiába tartóztattuk, szinte futva indult tovább, pedig nem sürgette semmi, csak a maga diktálta tempó.

Alacsony, sovány kis öregember volt nagyapa, ritkás, szürke bajusszal. Valaha vöröses árnyalatú, göndör haja az őszüléssel kisimult, arcát azonban egyre jobban meggyűrte az idő. Tavasztól őszig nyersszínű ruhát viselt, durva házivászonból valót, világoskék, lyukacsos inggel – ezeket még nagymama szerezte be egy végkiárusításon –, télen foltozott bakancsot és kopottas, rövid kabátot hordott. Mindig gyorsan ment, fejjel magasabb, hosszú lábú apám alig tudott vele lépést tartani, és járás közben kissé előredőlt, mintha csak maga elől futna, jegyezte meg egyszer anyám. Szerencséje van, hogy ilyen jól bírja magát, mondta keresztapám, nagyapa öccse, aki már régóta botja támaszára szorult, de nem tesz neki jót az egyedüllét.

A nagyapáért aggódó család először anyám szüleit telepítette be a Vizes utcai házba, ez azonban nem bizonyult jó ötletnek, bár még ajtót is vágtak nagymama egykori fogadószobájából a konyhára, hogy az öregek ne zavarják egymást az átjárással. Plebejus öntudatú nyomdász nagyapámat a tanár úr udvariassága, választékos modora idegesítette, erdélyi Öregapámat pedig a nyomdász faragatlansága, és galamblelkű erdélyi nagyanyám is gyakran kijött a béketűrésből: Tudod leányom, az még hagyján, hogy hangosan hörpöli a levest, de amikor delet harangoznak, odaül az asztal mellé, és addig kocogtatja a poharát a kanalával, amíg elé nem teszem az ételt. Megőrjít vele, panaszkodott anyámnak, már akkor összerándul a gyomrom, ha meghallom a kulcs zörgését a zárban.

Később Tóni sógora kommendált egy asszonyt nagyapának, aki hetenként egyszer eljött takarítani, és kimosta a szennyesét. Még az ágyát is megmelegítette hébe-hóba, ami némi büszkeséggel töltötte el az öreget, amikor azonban rajtakapta a menyecskét nagymama fülbevalójával a tükör előtt, kitette a szűrét, Édesvica nagy örömére. Édesvica nagymama húga volt, és egyben nagyapa öccsének felesége, ezért – kétszeres sógornő lévén – kétszeresen jogot formált a nagyapa életébe való beleszólásra.

Ő kereste meg apámat a hírrel, hogy az öreg Jóska asszonyt akar hozni a házhoz. Egy kapzsi özvegyet, méltatlankodott, meglátod, mindenéből ki fogja forgatni apádat.

Legalább nincs egyedül, legyintett apám, egyébként sincs miből kiforgatni, hiszen nincsen semmije. Édesvica felháborodástól elfulladt hangon tiltakozott: Már hogyne volna. Ott a ház meg a szőlő, meg az a három hold. Tudod te, hogy anyád abból taníttatott? Van fogalmad róla, mennyit kellett kuporgatnia, hogy te tanulhass, később meg azért a kis hálért? Neked szánta azt is, meg az unokáinak, most meg apád elprédálja előletek.

Édesvica kirohanása nem hatott apámra. Nagyapa kakaskodásán jót mulatott, a ház meg a föld nem érdekelte. Csináljon vele apám, amit akar. Megérdemli. Tudod jól, hogy megkoplalta ő is, ne üsd hát bele az orrodat a dolgába, Vicukám.

Már nem tudom, honnan szereztem tudomást nagyapa szerelmi viszonyáról. Az biztos, hogy nem Édesvicától és nem is szüleimtől hallottam, ilyesmiről abban az időben nem beszéltek a gyerekek előtt. Talán erdélyi nagyanyám szólta el magát, vagy Bugyi Maca néni, Tóni bácsi felesége nem vigyázott a szájára, már nem tudom, arra azonban jól emlékszem, hogy mekkorát csalódtam, amikor megláttam elmenni nagyapától azt a nőt. Kamaszlány voltam, gimnazista, és olvasmányaimból jól ismertem a családapákat és gazdag öregembereket behálózó, könnyű vérű nőket, a szeretőket, ez a nehézkes járású, darabos arcú, vastag derekú asszony azonban egyáltalán nem hasonlított hozzájuk, inkább Bagaméri Etelre hajazott, anyám hajdani bejárónőjére. Vajon Édesvica sose nézte meg?

Biztosan nem, töprengtem, mert akkor ő sem gondolná, hogy azt csinálják nagyapával. Édesvica ezután nem merte többé szóba hozni az ügyet, csak akkor említette meg anyámnak, amikor vége szakadt: Na, végre megjött az esze az öreg Jóskának, elzavarta a háztól azt a némbert, jegyezte meg, anyám azonban úgy tett, mintha nem hallaná, mert valójában kedvelte az apósát, és magában mulatott a helyzeten.

Nagyapa liezonjának pajzán históriája után váratlanul ért minket betegségének híre. Egyik szomszédasszonya szólt be hozzánk, az ótemplom mellett lakó ápolónő. Jelen volt a vizsgálatnál, és tudta, hogy nagyapát sürgősen meg kell operálni. Nem hallottak róla? Már egy hete, hogy nálunk volt, és még mindig nem ment be a kórházba, pedig nagy fájdalmai voltak.

Apám gyorsan intézkedett, nagyapa másnap kés alá került. A műtét utáni napon mindannyian meglátogattuk. Fehérre festett, magas lábú vaságyon feküdt nagyon sápadtan, és mintha nem is lett volna teste, vékony gumicsövek vezettek ki takarója alól az ágy alatti nagy befőttes üvegbe. Nem tudott beszélni, csak nézett ránk, és a szeme sarkából valami nedvesség szivárgott.

Én mondom, ennek a Józsinak még halálában is szerencséje volt, más hónapokig szenved, ő meg elment három nap alatt, jelentette ki Róni bácsi a Vizes utcai házban, ahol a temetés után halotti torra gyűlt össze a család, és egy hajtásra kiitta a pálinkát nagymama vastag falú, türkizkék üvegpoharából, azután másodszorra is öntött a férfiaknak – keresztapámnak, apámnak és magának is – a spájzban talált Ötéves szilvórium feliratú demizsonból. Ez aztán a pálinka! csettintett nyelvével Tóni bácsi a második kupica után. Emlékeztek, amikor öt éve az a nagy vihar kitörte az öreg Jóska szilvafáját? Na, ezt annak a terméséből főzette a sógor. Még abban is szerencséje volt, hogy az orkán megvárta a szilvaérést, neki csak föl kellett szedni a cefrébe valót a földről.

ZSIDÓ FERENC

Most leírom, hogyan kerültem börtönbe az íróságom miatt. Leírom, mint ahogy az összes többi disznóságot is, főleg a tegnap történteket, mert végeredményben azok győztek meg arról, hogy ezt is el kell/lehet mesélni. Más dolgom úgysincs, bámulom a rácsokat, rágom a ceruzámat, s mindenféle gondolatokat firkálok az előttem heverő kockás füzetbe. Lassan hat hónapja, hogy itt vagyok, de még mindig nem jön, hogy elhiggyem, ilyesmi is megtörténhetik. A fene se gondolta volna, hogy ilyen kárhozatos mesterségem van!

Az úgy volt, hogy eloroztam egy történetet. Akkoriban éppen ihlethiányban szenvedtem, s amikor egy társaságban emiatt hangosan keseregni kezdtem, egyik bohém barátom azt ajánlotta – az ördög tudja, talán valami harmadrangú kalandfilmből vette az ötletet –, hogy menjek el a templomba, s hallgassak ki néhány gyónást, ott ugyanis képtelenebbnél képtelenebb sztorik hangzanak el. Először elutasítóan ráztam a fejem, hisz a dolog kissé alantasnak, de legalábbis morbidnak tűnt, de aztán az ínség mégis rávitt. Egy kora reggel ájtatos képpel beléptem a templomba, tudtam, a legszenvedőbb lelkűek ilyenkor jönnek gyónni, mások ebben az időpontban meg se fordulnak itt, tehát zavartalanul végezhetem munkámat. Odasurmóztam a fülke mellé, összehúztam magam, amilyen kicsire tudtam, s hallgatózni kezdtem. Az, hogy helytelen dolgot cselekszem, akkor meg se fordult a fejemben. Mi több, arra gondoltam, Isten támogat tervemben, mert mindjárt az első gyónás, amit kihallgattam, valósággal üvöltött a történetbe foglaltatásért. Most nem fogom részletesen elmesélni, hisz a Ferde piramisok című könyvemben hatvan oldalt áldoztam neki – ebből születtek aztán a bonyodalmak –, de röviden összefoglalva arról van szó, hogy a krapekot, aki gyónt, hosszú ideig bántotta, hogy Isten még nem szólította meg őt személyesen, hogy nem volt része a vele való revelációszerű találkozásban. Amint elmondta, azért nyomasztotta ez annyira, mert a hitközösségében mindenki átélt már hasonló élményt, s a tisztelendő atya is azt hangsúlyozta, hogy az az igazi megtért ember, kinek életében volt ilyen fordulópont, melynek hatására szakítani tudott régi énjével, megtisztulhatott. Amikor idáig ért a gyónásban, a krapek hangja akadozóvá vált: annyira vágytam erre az élményre, rebegte, s annyira bántott, hogy nem érkezik, tehát nem tudok igaz hívő lenni, hogy végül elhatároztam, felkötöm magam. Képzelhetik, hogy megrökönyödtem én magam is – s hát még az a szegény gyóntató pap! Mindamellett nagyon örültem, hogy mindezt hallom, gondolatban már dörzsöltem a tenyerem, hogy ez igen, sztori, a krapek pedig folytatta, hogy kötelet szerzett, kiment a garázsba, megivott egy pohár pálinkát, pedig sosem szokott, aztán székre állt, a kötelet átdobta a tetőszerkezet egyik vascsövén, a hurkot a nyakába, s tétovázás nélkül kirúgta maga alól a széket, de ekkor váratlanul belépett az anyja, évek óta nem járt a garázsban, utólag tisztázták, nem is tudta, hogy miért megy, csak vitte a lába; meglátta kifordult szemű, rugdalózó fiát, egy sikoltással ott termett, megemelte, hogy jutassa levegőhöz, a gerince szerencsére még nem szakadt el, ekkor benne is feltámadt az életösztön, s anyja segítségével meglazította a hurkot… Amikor idáig ért, a krapek hangja elcsendesedett, ezt az esetet úgy értékelem, mondta még aztán, mint Istennel való közvetett találkozót; ő küldte anyámat, ő mentett meg. A továbbiakban kevéssé figyeltem, mert gondolatban már kezdtem kiszínezni a történetet, s elhelyezni egy általánosabb keretben, ahogy a Ferde piramisokban olvashatják; még elmondta, hogy bocsánatot szeretne kérni Istentől, amiért el akarta dobni az életét, s hasonló szent szövegek, s erre a pap is válaszolt valami okosat, de ekkor én már a visszavonuláson gondolkodtam, mikor odaette a fene a fejét egy templomszolgának, a gyertyacsonkokat szedegette össze, észrevett, én pisszegtem, hogy tűnjön már el, de ő megszólított, miben segíthetek, testvérem; testvéred neked a hóhér, gondoltam feldühödve, de ekkor már előttem állt a pap s a gyónó krapek is, egészen fiatal volt még; Isten együgyű szolgája azt hitte, gyónni jöttem, de én jeleztem, hogy kösz, nem, csak úgy erre jártam, s forró csókkal akartam illetni a gyóntatófülke kátránnyal átitatott fáját. A pap bólintott, én még köhintettem párat zavaromban, aztán az illendőnél hamarabb elköszöntem, kissé morcosan, hogy ezt igazán megspórolhattam volna magamnak. A történetnek azért módfelett örültem, s már azt hittem, ezt a kissé zsenáns affért magam mögött tudhatom, s marad csak a tiszta szublimátum, amikor utánam szegődött a fiatal krapek, hogy ugye kihallgattam a gyónását. Egy ideig tettem az értetlent, hogy miről beszél, uram, maga kurafi, kikérem magamnak, s hasonlók, de a krapek olyan állhatatos volt, olyan meggyőződéssel mondta, hogy én ismerem magát, tudom, hogy író, s azt is tudom, hogy azok mindenféle gyalázatot képesek elkövetni egy történetért, képesek belegázolni emberek életébe, mert nem az embert látják, csak a sztorit, s ezt olyan beleéléssel, olyan vádlón monda, hogy láttam, hiába is játszom az ártatlant. Persze, beismerő vallomást továbbra sem kívántam tenni, csupán legyintettem színpadiasan, hogy fújd csak a magadét, nem tárgyalok veled, s ő fújta is, hogy a becsületébe gázoltam, hogy semmibe vettem a személyi szabadsághoz való jogát, s hogy nehogy azt higgyem, hogy íróként nekem mindent szabad, mint a király bolondjának, s hogy vegyem tudomásul, ha annyira elvetemült gazember vagyok, hogy megírom, s könyvben kiadom a történetet, akkor ő beszélni kezdi a városban, hogy mit tettem, s azt is, hogy be fog perelni a személyi szabadságba gázolás miatt; s az emberek el fogják hinni, s csóválni fogják a fejüket, hogy ejnye-bejnye, író úr, mert képtelenség ugyan, hisz a sztori, könyvbe foglalva, fikcióvá válik, fikcióért pedig nem lehet perelni, de az emberek minden képtelenséget elhisznek, mert az emberek olyanok, hogy valósággal hajszolják a képtelenségeket.

Amikor mindezt ledarálta egy szuszra, faképnél hagyott, én pedig hazamentem, s a gyónós alaptörténetet egy általánosabb keretben elhelyezve, egy hónap leforgása alatt megírtam életem eddigi legsikerültebb könyvét, a Ferde piramisokat. A kötet csakhamar meg is jelent, irodalmi berkekben rövidesen szenzáció lett, s én a siker közepette meg is feledkeztem a gyónós krapekról – hisz már a könyv megírása idején is egy egész más figura lebegett előttem –, de aztán egyik napról a másikra terjedni kezdett a hír a városban, hogy loptam a történetet, bepereltek miatta, s öt év börtönbüntetést kaptam. Igen, a krapek beváltotta fenyegetését, dumálni kezdett, s én azóta börtönben vagyok. Az sem zavarja az embereket, hogy elég gyakran látnak az utcán, mi több, a tévében és a helyi sajtóban is szerepelek. Meggyőződésükben mindez nem tudja megingatni. Az a történetverzió, ami hozzám pletykaként visszajutott, számos elfajzottságot mutat a történtekhez képest, kötélen ereszkedtem le, ráestem a gyóntatófülkére, megfenyegettem a papot és a gyónót, hogy hallgassanak, mert ellenkező esetben pajzán, malackodós történetekkel, szatírákkal fogom rossz hírüket kelteni, s hasonló képtelenségek, melyeken csak nevetni lehetett, az viszont már határozottan bosszantott, hogy az hangzott el benne, az aljas módszerrel megszerzett sztorit a Horpasz című könyvemben tettem közzé, ami persze hülyeség, s amiből sajnos az derül ki, az emberek nem olvasnak, hogy nem is az érdekli őket, amit megírtam, hanem a köret, a kis szarságok, a pletykák.

Lassan hat hónapja, hogy felröppentek az első pletykák, lassan hat hónapja, hogy börtönben vagyok. Nem mondom, hogy nem lehet megszokni, hosszú távon akár kényelmesnek is bizonyulhat, ha nem lenne olyan mardosó a kiábrándultság, amit amiatt érzek, hogy hiába forgok közszájon, műveimet nem olvassák. Persze, az is bánt, hogy annak a nyavalyásnak sikerült ellenem hangolnia az embereket – igaz, ez nem jelenti azt, hogy ha találkozom valakivel az utcán, nem köszön előzékenyen, s nem szorítja meg a jobbomat. Olyasmit is hallottam, hogy meg nem látogatna semmi pénzért a börtönben, s hogy valójában többet érdemeltem volna. Az ehhez hasonló vélemények késztettek arra, hogy vegyem föl ismét a kapcsolatot azzal a nyavalyás krapekkal – ez tegnap végre sikerült –, s fenyegessem meg, hogy ha nem kezdi sürgősen azt terjeszteni, megbocsátott nekem, s közben fog járni a szabadon bocsátásomért, mert rájött, hogy valójában nem akartam rosszat, művészi, örökérvényű élménnyé tettem az ő egyedi élményét, lehetőséget teremtve számára is, hogy azt kívülről szemlélje és értelmezze, szóval, ha nem kezdi ezt mesélni, akkor én megírom a történet folytatását is, valami olyasmit, hogy ő képes volt börtönbe juttatni egy művészt a hitvallása miatt, s hogy ebben a bosszúállás rút ördöge vezérelte, ami megkérdőjelezi istenélményének hitelességét, valóságosságát, mélységét, egyáltalán: az ő keresztényi mivoltát, mert Jézus a megbocsátást hirdeti stb. stb. Szövegem mellé magabiztosan mosolyogtam, s már láttam is lelki szemeim előtt, amint összeomlik, és rimánkodni kezd, hogy csak ezt ne, mire én kegyesen megveregettem volna a vállát, oké, haver, tedd, amit mondtam, s minden rendben lesz. Sajnos hatalmasat tévedtem, nem ez történt, összeszűkült szemekkel azt sziszegte, ha mindezt megírom, bosszúból terjeszteni kezdi, hogy a börtönből ördög képében látogatást tettem nála, s ki akartam űzni belőle az Istent, mert kárhozott művész vagyok, aki szövetséget kötött az alvilág sötét fenevadjával, s hasonló elszánt, agresszív dumák, melyekre a fene se számított. Persze visszakozni már nem lehetett, überelnem kellett, még keményebb szöveggel rukkolva ki, hogy lássa, nem packázhat velem, mert lesz nemulass. Miért akarsz ujjat húzni velem, kérdeztem hát mordan, vedd már észre, nem egy kaliberűek vagyunk, az én kezemben olyan veszélyes fegyver van – a tollam –, mellyel bármikor megsemmisíthetlek; te csak most, pillanatnyilag árthatsz nekem, de én kilopom az örökkévalóságot a szívedből! Kemény voltam és stílusos, de sajnos igencsak emberemre akadtam, így sem tudtam elrettenteni. Igen?, kérdezte nekivadulva, ne félj, nekem is lesz válaszom, bírom én a versenyt, például azt is terjeszteni fogom, hogy felgyújtottam az autódat, így próbáltalak észre téríteni, mert ördögtől kapott írói hatalmaddal másképp nem tudtam elbánni. Szóval így állunk? Nem érnek semmit az észérvek? Akkor jöjjenek a tettek: az írás. Haragosan toppantottam, aztán hátat fordítottam neki, s faképnél hagytam. Annál, hogy nem sikerült kiegyeznem vele, csak az bántott jobban, hogy ezúttal letegezett.

Most itt ülök, s ahogy ezt a kis kitérőt – melynek hevenyészett lefirkálására gondolataim rendszerezése miatt volt szükség – befejeztem, rövidesen nekifogok a történet második fejezetének is, ahogy a krapeknak megígértem. Földbe tiprom, anihilálom istenélményét, olyan hátborzongató sztorit kanyarítva, hogy ahhoz képest az első rész lepkepurc volt, leányálom. Ha verseny, akkor legyen háború! S ha befejeztem, csak ücsörgök a börtönben, s várom, hogy felgyúljon a nem létező autóm, vagy hogy szövetséget kössek a sátánnal, hogy aztán én is megtegyem az újabb válaszlépéseket. Mert, hogy meg fogom tenni, az hétszentség! El fogom mesélni részletesen ezt az autós dolgot is, frusztrált, primitív figurát ábrázolva, aztán a többit is, egymás után adva ki a könyveket. Higgyék el, nem vagyok bánatos vagy csalódott, pozíciómat sem féltem. Még csak nem is haragszom arra a krapekra. Sőt! A játszma folytatódik, akcióra reakció következik, a történet él és élni fog – s ez számomra mindennél fontosabb. Az életeinkkel is lesz valahogy.