ÁGH ISTVÁN

Csak dőlt és folyt

 

Az volt nekem a forradalom vége,

mikor a menekülők vonatáról

leszálltam, egyik földimmel betértem

a restibe életben maradásom

ünnepelni, bár kilyuggatott bőrrel

jelentem meg, ahol még ismerősen

nyílt az ajtó, a főnök gimnazista

lánya mérte az italt, meghatódva

szavaimtól, történetekkel itta

tele magát, szaporítván a tósztra

töltött poharat, visszafojtott éljen

a forradalom! szította a részeg

tüzet tovább, még egy decit a hősnek!

s oly émelyítő bűz áradt a törköly-

pálinkából, hogy kicsapta belőlem

az iszonyat, és lábam elé ömlött

minden, ami a közelmúltban felgyűlt,

csak dőlt és folyt az epével kevert könny.

 

 

Érettségi

 

Mit jelent ez a visszatérő álom?

évtizedek múltán is, öreg fejjel

kellene, azt se tudom, melyik tárgyból,

egy másik érettségin megfelelnem,

de nincs tanár és nem találok könyvet,

csupán a vizsga napja van kitűzve,

s mind közelebb a rettegett időpont,

mintha valami vég előtti pánik

sodorna el, s egy gőzölgő malomtó

hídján szeretnék nyugalmat találni,

vagy inkább választ, ha nem elégséges

a kitűnő sem, mire jó az érdem,

milyen elfojtott félelemből éled,

amit csak vizsgaláznak véltem akkor,

s nem csillapítható már semmiféle

varázsszerrel, bűvös szőlőcukorral,

s az ébredés halasztja mindig újra,

hogy átjutottam-e vagy belebuktam.

 

 

Filmtöredék

 

Most már az égből jöhetnél, barátom,

a Bosnyák téri piac ládabárnak

csúfolt zugába, én pedig Budáról

mennék Zuglóba, hogy még utoljára

igyunk valamit, mielőtt lefekszünk,

bár akkor sem csak amiatt kerestük

föl azt a hírhedt tanyát, a kiváncsi

ösztön hajtott, a rejtélyes művészet

forgatott és játszatott egy Huszárik-

filmet, a magát gerjesztő önérzet

szerint, miként a szűken mért pohárra

mutattál, és a csapos mint garázda

senkit taszított egyenest az őrök

kezére, amíg kofák s korhely aggok

gyaláztak, arcpirító kárörömtől

izzott a szenny, hát még mikor titokban

elgáncsoltak, hadd lássák, milyen ittas!

de mit tehettek volna szárnyaiddal?

 

 

Parasztnyár

 

Azt az elévült heroikus képet

villantja föl a villám a viharban,

amelyen kévét hányok, s a szekéren

az öreg kocsis sürget, mintha gazda

lenne megint, ki épp az életért küzd,

mert kenyerét ütné ki a kezéből

az ég, amíg bőrig ázom miatta,

nem fogom föl, miféle révületben

ágaskodik, a szélből úgy ragadja

el a jussát, hogy a búzakeresztet,

majd a kepét is maga alá gyűrje,

mint a sajátját, pedig a közösben

tünteti el a babiloni asztag

az egész termést, kint hiába győzzük,

menekülök vasvillát hátrahagyva

házunk felé, ő meg mint kétrét görbült

szégyen, négykézláb araszol a kéve-

eresz alatt a sorsa ellenében.

 

 

 

 

 

KISS BENEDEK

Temetők feketerigói

 

Temetők feketerigói –

tudtok-e

rothadó szívünkről szólni?

 

Hátha a ti csőrötök

mondja ki rólunk is,

ami örök.

 

Mi bennünk sajog csak

formátlanul,

általatok tán

meghallja az Úr.

 

Járom a temetőt,

Farkasrétet.

Holtak lent.

Fölöttük: rigóének.

 

Lent: holtak.

Szívükből gyökérző fákon

feketerigók a legfelső ágon.

 

Sirató menyecskék,

színfeketében.

 

S a földben:

katonák alszanak mélyen.

 

Anyóka-rigó,

rigó-apóka –

színfeketében.

 

Alvadt-vér nóta.

Mióta?

Istenem,

mióta…?

 

 

Köznapi csoda

 

Csodásat láttam

Halott

asszonyt

kivirágozni

csitri lányban.

 

Banális.

Mégis

ütötten álltam.

 

Mert csak virágzott,

elővirágzott,

ki maga már televény lett:

a halott

asszony

a csitri lányban,

 

s egyik a másiktól fénylett!

 

 

Öregasszony hajnali útfelen

 

Öregasszony a kihűlt útfelen,

gyulladt szemében fölgyűlt éjszaka.

Ki felöltözik, mégis meztelen,

vagy haza indul s nem talál haza –

úgy áll a fényben, fosztott-reménytelen.

Orrában párás vizelet szaga:

kutyája lábat emel peckesen,

s honnan a húgyszag száll, ő is oda

spriccent pár cseppet. Lüktet a fara,

s hogy befejezte, ráng idegesen.

Mind feljebb hág a hajnali egen

a sugár-pórázas, rőtszín szuka.

S a néni áll a kihűlt útfelen,

gyulladt szemében fölgyűlt éjszaka.

 

 

Engesztelő

 

Az elapadhatatlan édes dallam

szám sarkában – te vagy. A hajdani

szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei

manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,

amitől megrészegednem oly jó – te vagy.

Éjszakámban a hold pirulája, hogy

kibírható legyen az álmom – te vagy.

Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával

ájulatom pókhálóit tépdesi –

te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom

kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem

aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –

te vagy. Ki szóra bírja egyaránt

a lélek legmélyebb üregeiben

cseleit szövő fondor magányt és a

mindenséget – te vagy…

 

Hát mit akarsz még?!

 

 

 

 

 

DOBOZI ESZTER

Lacrimoso

 

Olyanná lettem, Uram,

mint a lenge, vízi lények.

Hogy átvilágít a nap,

oly áttetsző vagyok. Élek

ugyan, földig töppedve,

és bőrömből forgatva ki,

vetkőzve meztelenre

a lelkemig. És hallani,

szégyenében fölzokog

egy angyal. Korán érkezett,

vagy későn? Az ég konok

hallgatásba tér. Lágerek

népe, fegyenctelepé

sápad ily csupaszon, s mint az

újszülött, az emberé.

Ennyi kínnal mit tanítasz

meg nekem? Hogy mennyit ér,

mit elveszteni pillanat

elég? Újraszülni még

egyszer ki fog? Az iszalag

mielőtt végképp befon,

magába bontva, mint a fényt…

 

 

Egy sincs groteszk

 

Hiába nézem én a fát, a bokrot,

a legszánandóbbakat is – hiába

állnak odvasan, csonkulón, a rontott,

hernyó pusztította lombok, kiásva,

égnek fordulón, borzasan gyökérzet,

a tönk, az apró szulák mintha mászna –

a teljes burjánzás s mákszemnyi részlet

akár: lehetnek húsevő virágok,

hitvány tarló, útszéli repce, délceg

gombák, aranyló naspolyák, a hántolt

zabszem, élveteg papagáj-színekben

rikolthat, mécs, mely fehéren pilácsol,

lángoló piros, füstszínben a csenkesz…

kémlelődhetsz: egy sincs groteszk közöttük,

e tenyészet iróniát, kegyetlen

gúnyt nem ismer. Át rajta ezt mi törjük…

 

 

 

 

 

KERÉK IMRE

Tódulnak szakadatlan

 

Seregesen senkik jönnek.

Ady

 

Tódulnak a tegnapi senkik,

jönnek a ganajtól, mocsoktól

vakarózva, jönnek a szürke-

állománytól duzzadó koponyájú

ködszakértők, a milliárdokat

síboló strómanok és brókerek;

telnek rogyásig az uborkafák

velük és seggnyalóikkal, csak jönnek,

jönnek a hatalom, hír mákonyától

bódult seftelők, nemzetet, hazát

nyúzó-fosztó megélhetési

demagógusok és szemforgató

farizeusok, jönnek róka-vigyorral

szimatolva: hol s mivel lehet még

teletömni szennytől átláthatatlan

üvegzsebüket, jönnek a múltat

végképp eltörölni az ország

szekerét keréktörő kövekkel

megakasztók, a magánszorgalmú

fekália-keverők meg a régi,

stemplivel igazolt szabadsághősök,

s guruló dollárokkal degeszelt

táskájú vezérek friss sarjai;

jönnek a szép új világ júdáspénzen

vásárolt kommentátorai, hordók

tetején ágáló aranyszájú

néptribunok, s mindent ígérnek:

tejjel-mézzel folyó, sosemvolt

Kánaánt: jólétet és nyugalmat

cserébe voksodért és hétrét

görbülő gerincedért, vakulj

magyar, e honban semmi sem tiéd,

tán porhüvelyed sem, lelked pedig

az ördögnek eladják agymosó

ügynökei a Végső Rothadásnak;

s jönnek, tódulnak szakadatlan,

jönnek a ganajból, mocsokból,

seregesen jönnek a senkik…

 

 

Épül a templom

 

Így épülnek templomok almáspitéből.

Nagy László

 

Ó, mennyi görcsös igyekezet, mennyi

nyögés, erőlködés ínszakadásig;

bábeli nyüzsgés: messziről nézve

épül a templom, az évszázadok

viharát sziklaszilárdan kiálló;

épül, mert építgetik szorgosan

a hiúságok hetipiacán

feketén beszerzett anyagokból:

sztereotíp szentszövegek, csípő-

riszáló önkelletés, tükörseggen

csigaként tapadó nyelv, zeuszi

kegyre sóvárgó áhitat

tégláiból, jérce-búboló lázak

malterével kötve épül a templom,

épül, másolva csak az Igazit, a

doronggal, bombával szétverhetetlent…

S közelről? – Érintésre szertemállik,

pépje ujjaidat beragacsozza.

 

 

 

 

 

PENCKÓFER JÁNOS

Amikor bizonytalanságérzése csökkent,

mert a mennybemeneteli miseközvetítés tágabb

ismeretek igazságairól győzte meg,

ám egy kivirító pünkösdirózsa mégis visszaállította

kétségekből-félelmekből felépült tudását

 

Micsoda véletlen, hogy a jó negatív

entrópia és a Műtőmozi – vagyis

hát az információ mint szeretet,

s a hely, ahol őt tenyerére kérte

az egyetlen asszony – épp a séta

negyvenedik napján került tágabb

összefüggésbe, mikor a Jézus Szíve

templom esperese szólalt meg a

Kossuthon, mikor a korinthus-

beliekhez írt második levél igéje,

hogy “ha testben-é, ha testen

kívül-é, az Isten tudja” valósággal

felemelte-eltüntette őt a koszlott

rekamiéról.

Harminckilenc nap és harminckilenc

éj mintázatát az arcán, az eddigi

kiútkeresését csak a tudós csillag-

biológusok értékelhetnék igazán,

de nagy méltánytalanság érné

Regös főorvos urat s a Műtő-

mozi beszédlát(om)ás-kutatóit,

ha letagadná most a gondolat-

sebészet ábrázatformáló szerepét,

utólag azt állítaná, hogy ő bizony

akkor a saját erejéből került

Boldogasszony tenyerére; ő bizony e

sétaarcot nem csupán viseli, hanem

alakítja.

Hát inkább nem beszél. “Ha testben-é,

ha testen kívül-é”, ha ultrarövid

hullámon egy miseközvetítéssel

vagy egyetlen szem mustár-, avagy

virágmagba zárt tudással, “nem

tudom, az Isten tudja”, de ő ezt a

májusi egekbe tágult összefüggést

úgy veszi ábrázatára, úgy szövi a

legbensőbb szavaihoz, hogy sejti,

érzi, tíz nap múltán hiába lélek a

szél –: a jó negatív entrópiát már

a matematika nyelvén írják le, de

még azt is, miként hullatja szirmát a

bazsarózsa.

 

 

 

 

 

ANDRÉ ANDRÁS

Ahogyan kell, esténként

 

Hogy meghalt, a házban nem aludt még senki.

Csikorgó holdfény süt a fénykép-mosolyokra.

Mosdóvíz jegében alvadt láng a vérrög.

Barna kályha brummog, de azzal se megy sokra.

 

A fal tovább reped, hasadt lelkek kúsznak

fölfele imbolyogva, s a sarokba ülnek.

Vasalt bakancs szorgos topánnal összekötve

s ahogyan kell; esténként elszenderülnek,

 

irgalmas por bundája alatt álmodnak –

azt tán, hogy egyszer újra útra kelnek.

– Kenyérillatra vágyó nagykés. Ősz kutya.

Bő év telt el. A pókok üzemelnek.

 

 

Szellemidézés

 

Igaz lehet? Hát tényleg megtörténhet ez? Vagy megint

a hűséges képzelet mutatványa, viruló életkedvet fakasztó

bátor étkekre kiehült bendő s szikrázó fogsor káprázata?

Valóságos álom!, álomi valóság; az őrség sorfalában

itt reng e csengő porcelánon fél kiló kocsonya,

s röfög durcásan téged kérlelőn, a lusta fülporc benne kétked

ingadozva, nem vágy akárkire, csak téged áhít szent pogány,

az élet hír- és védnökét – ne légy hitetlen

(bogoztál bugyrosabb csomót is); az asztalt már körbeülték

cserzett vagányok, öblös torkú vérfiúk, roggyant, de így is túl heves

titánok, mégsincs hajlamuk csipetnyi csínytevésre se,

kerüli mindahányt most borsos tréfaszellem,

kiégett, csorba gyászhang, tülöksirám, mi néha fölszáll

bukdosva csúnya kedvvel, ha pendítik rezes hangszálukat.

Betelt a mindörökké zengő életélvezet szemünkben, hiába csillog roppant

távlatok, űrbéli látomások olthatatlan-szomjú lángja

tekintetünkben – hamúba dermedt visszfény csak mindez, holt idő.

Hallgatnak a csillagközi állomás rejtett zugában.

S néznek merőn, átal az ablakon (már szinte gyűlölettel)

egy irányba: amerről jönni szoktál, Berda József…

 

 

Ahogy súlyos lombja könnyedén

 

A szikkadt csodák, ahogy a hosszan szított, fölfakadt esőben élettel

fényesednek. Nyerszöld vérrel hízlalt gyöngyeit teríti a bodza

– elénk szórva…, mégis kézben tartva –, s bár sok-sok napja már, hogy

elvirágzott; még mindig olthatatlan ontja illatát. (Esteli ágai közt

egy szellemtyúk másikat ócsárol: nézd mán, cifrarozi.)

S ahogy a meggyfa zömök törzse logikusan szétágazik a négy égtáj

felé, és fölfele, bármily disszonáns, de torzóként is gömböt formál.

Mindegyre titkolózva nyíltan a visszafoghatatlan harmóniát

hirdeti, igen és nem közt erős kapocs, megtartó közös nevező. (Méhében

ama harkálycsőr a csengés-nélküli alsó cét megüti.) S ahogy

a falnak dőlt “vámszedő” létra tettetett-maflán fügét mutat neki,

elnéz piros gyümölcsei fölött – érjetek még, okosodjatok, apró

szentjeim –, oly meghitt dolog, még ha fölfele lépve is – szemmel –

időmart fokozatain, most békés elmélkedést ígér. (S betartja,

azt hiszem. Lehet, nem Jákob vette a boltban.) És mind a többiek,

hibátlan összhang. A még virágzó bab, spirálos spárgája fogytán,

fönn az óltető mögött, mint szárnyas kígyó ki támadni készül

(mégis Jákob?), sziszegését hallom szinte, selypítő, álnok súgását

az eső fölerősíti. “Légy hát, almafa, változz át!” Lenn, derékig

sáncban az ernyős krumpli kotlik tojásain, tollazatáról a víz

lecsöpög, kuksol alatta csíkos colorádók serege. És a mandulafa,

odébb a szilvafa, a szomszéd hársfa, sárgabarack: ringnak mindannyian

mint mélytengeri virágállatok. Leveleik fénylenek.

Derengenek az őrt álló betonoszlopok, ernyedt drótokon lengnek

a sárkányszőlő tarajos pikkelyei. Az óriás diófa nem moccan,

hatalmas mamutláb-cölöpre épült álomi terebélye közül

ki figyel jeges-nyugodtan? (Ej, létra.) Mire vár?, mit akar? – S ahogy

mégis megbocsát; ahogy mégis lebbenő súlyos lombja könnyedén

meglegyinti hűtlen emlékeinket.

– Nincs az a növényi szemfedő, mely eltakarná a világ örökké buzgó

véres műhelyét. Nincs meghitt perc, mely elvakítana.

Mi végre hát e roppant közöny s nyugodt lelkiismeret?; repesve

nő az éden?

 

 

 

 

 

MILLEY TÓTH FERENC

“Új s új lovon…”

 

“Minden Egész eltörött”

(Ady)

 

Hatodik ujját leoperálták

mégis búg a fekete zongora

rőt spirochéták kiszuperálták

mégis elöl fut fantomlova

halottak élén papírfehéren

– holt betűk szállnak mágneses szélben –

üget a kis had merev-keményen

de nincs hova

 

elűzte földje mégsem ereszti

ős muszáj rabja mint ama “geszti”

Kárpát karéja

tarka aréna

Dévénytől körbe és újra kezdi

ide türemlett menny és pokol

ki szárnyalhatna itt bujdokol

s mind kit a sorsa csendben cselez ki

itt fuldokol

 

rossz csillagállás bársony ég sátrán

árnylova hátán sáppad a sámán

futtában les rá

bűvszót keres rá

rőt csillag szarvát fogja a sátán

fordu1 a többi mozdul odább

szikráznak olykor magyar csodák

mártír csodák

 

mintha tükörben vágtat az élen

tükrözi körbe görbe idő

rég elesettek kelnek fehéren

(hörög zihálva szétlőtt tüdő)

igazát nyögvén egyik se veszteg

ki kardot markol ki meg keresztet

legtöbbje mégis az árva rögöt

drága rögöt

 

haláltól táltos meg sose retten

ismeri régen rút rokonát

kiitta kelyhét – szeme se rebben

messzire ellát sírokon át

bűv nem igézi

immúnis tőle

bűzét még érzi

(kortyolt belőle)

kulisszafényre nem réved már

nem téved már

 

kilövik orvul csont-bőr lovát

új s új lovon száll suhan tovább

tarsolya tömve gyűrt levelekkel

együtt gyüjtötte forró szelekkel

hideg magasban vacogva várja

pendelyes angyal s viszi postázza

holtak hívását árvák sírását

Csaba királyfi rovás-írását

Király-hágónál kantárát rántja

ősz-öreg táltos útját elállja

elveszi tőle titkon írt versét

szörnyű szavakba sűrült keservét

sillabizálja – hull könnye rája

ég fele rázza – mélyre elássa

senki se lássa

 

megáll az Érnél (lova is fárad)

égő szemében másféle lázak

új látomások – egy se káprázat:

érik a régi vetés

Csák Máték földjét aszályos bánat

nem kaszabolja száz repedés

törvénye regnál Urak Urának

Kárpát-lankákról ér s patak árad

hazugság-gleccser olvad enyész

őspróféciák valóra válnak

vaksággal vertek egymásra találnak

s mind ami rész csak – lészen Egész

végre Egész

 

 

 

 

 

SZÉNÁSI MIKLÓS

Apadó vízben törpe tuja

 

Sugározni kezdenek a testek,

a holtukban is szépek,

tartósan hullanak az esők, el-

rohadnak a kertben az évek,

s nem vagyok már abban

a helyzetben én sem, hogy

szólítsalak, ahogyan egykor

próbáltalak, szerelmem.

 

Fák alatt térdepelek, apadó

vízben törpe tuja, leveleimet

vírus gombolta le, s a ruha,

amit az erkélyről sodort ide

a vihar, most ágaim töri, mi-

közben takar, hó helyett,

mert mégis február van, bár

jégesőt ígért a meteorológia

 

az ember szerint, aki egykori

házamban él. Mert váltogatjuk

egymást, utazunk lágy szárak

páternoszterében, s néha

zökken az idő, s a töppedt

lelkek helyet cserélnek, és

aki már elfelejtett mindent,

mert újra iskolába jár, csak

 

hever párnája alatt, és nem tudja,

hogy a térben nem az elektromos

hálózat vihara okozza az állandó

interferenciát, hanem Isten nevének

ritmikus ismételgetése az eleven

emberek által lakott világ meg-

határozatlan pontjain. De nem tudnak

erről: tipródnak önmaguk romjain.

 

 

Árpád-kori töredék

 

Derékba törött körtefának támaszkodva

írom soraim, uram, s üzenem mindnyájunk

nevében, számolj le birodalmat áhító akaratoddal,

 

mi tudjuk már, hogy hajódat hiába nyelte el

habos Adriának biztató horizontja, reményt

a szél nem űz felénk, nélküled e hadból

 

csak piaci sereglet maradt, részeg tisztjeid,

zsibongó csarnok kufárait, ítélik

magukat mindörökre elveszítő harcosaikat.

 

A rend helyére tódult zajos és bűzös

ármádia méltatlan hozzád, uram,

címered kalászán üszök araszol,

 

helyedbe szavaztatják magukat idegen, cifra

népek, s miközben hellén demokráciát mesélnek,

nemzetséged hurcol rabigát.

 

Az asztag helyén most kondor gépsilók,

s hol fürtök, levelek csalogatták a szálkás

őszi napot, riadt karókra hull a fény,

 

földed szuszog még talán, de inkább

halottak birtoka, nem jön hír semerről,

áll-e még Karcag, Udvarhely, Inota.

 

Jobbodnak démona, így sziszegték,

csapott füstölgő, parázna revüt,

irtotta volna mindazt, ki más,

 

idéztek szent helyett gyilkos nagykirályt,

s mondták, vérünkben virul iszonya

szlávnak, germánnak, románnak, tótnak,

 

hazudtak örökre tragikus, halszagú foltnak

e kontinens ázott köpenyén,

és esküdtek istenükre, asszonyaid

 

a sárban henteregve kéjesen röfögtek

lovagjaik alatt – és kút mélyébe löktek

minden veszett hegedőst.

 

E fának gyümölcse nincs már.

Uram, soraim végére érek,

kétely kínoz, mi végre várok.

 

Délen irdatlan akácok, északon

beretvált hegyoldal, keletről lassan új vihar,

s nyugatról a szokásos altató dalok –

 

 

Foszló akadályai a fénynek

 

Ha nincs más, magunk maradunk,

méhek, lárvák, lomha férgek

e tábor sarába ragadunk,

foszló akadályai a fénynek

 

dagadunk, akár förtelmes

tészta, haragunk napja virrad,

kivénhedt szerzetek, próbálunk

értelmére lelni e hígnak.

 

Pártos hívek, horpadt vitézek,

nincs nap már, mely ne csorgatna

mézes pálinkát, ürmös borokat

a keszeg délnek? Sarlatánok

 

hírhedett örvényén bolyong

e hajdan szép napokra szánt had,

vitéz karótok öröme, szajha bomlik

karotokból, véreres alkony igéz.

 

Rend! bomlott elméd józan erőt

nem is mímel. Kardotok hegyén

angolnák pirulnak, csata most

lelketekért dúl, satnya hadfiak,

 

a bérért, kinek ölébe guruljon

arany, mihez véretek tapad.

Csak botorkálni képes e hajdan

szép napokra szánt gyülevész pesti had.

 

 

 

 

 

FECSKE CSABA

Letört kilincs

 

letakartuk a tükröket

valaki gyertyát gyújtott

üveggé vált a csönd körülöttünk

a lélegzet is csörömpölve vágódott bele

kizökkent az idő ó kárhozat nincs mód helyretolni azt

a pergamenszerű bőr alatt már senki sincs

idegen tárggyá lett a test senkit sem takar

vajon a halál kikaparta-e az emlékezet

utolsó morzsáját is az agy labirintusaiból

és semmi sem maradt abból ami volt

elment ki tudja hová csak annyi biztos

hogy nincsen itt ránk hagyta megkopott

ócska nincseit de ha ő nincs már semmi sincs

mit kezdjünk avval ami nincs

hiába nyitnánk az ajtót hogy lássuk még egyszer

kezünkben marad a kilincs

 

 

A meszesgödör alján

 

ahogy az infúzió unottan csöpög

csönd lesz és hideg hirtelen

homlokom mögött szél süvít

a félelem

akiben hittem valaha nagyon

otromba tréfát űz velem

visszacsavarta a remény kanócát

vízihullaként lebeg az ödémás hold

imbolyogni kezd velem a kórterem

semmim sincs elromlott testemen kívül

csak ami emlékezetem

alján megmaradt s az élmény

hevétől odakozmált

szomszédaim nyöszörgését hallom

a vaságyba kapaszkodva evickélnek

tova a kloroformszagú semmibe

segítségül kéne hívni valakit

mielőtt megfulladok egy durva kéz

ki akar tépni belőlem valamit

agyam meddőjárataiban visszajáró szellemek

halottaim motoszkálnak vakon

csönd van és hideg

segítsetek