BABUS ANTAL

Aki figyeli az összehasonlító népegészségügyi statisztikákat, tudja, hogy a magyarság nyomorúságos fizikai állapotban van. A világ élmezőnyébe tartozunk az alkoholfogyasztásban, cigarettázásban, öngyilkosságban, érrendszeri megbetegedésekben stb. Nehezebben mérhető egy nép lelki egészsége. Ezen a téren is voltak már aggasztó jelek, hiszen a népességfogyás, az egyke, az egyse – bár ez vitatható – inkább erkölcsi, lelki okokra vezethető vissza, semmint gazdaságiakra. December 5-e óta egy bizonyossággal “gazdagabbak” vagyunk. A magyar nép lelkileg ugyanolyan beteg, mint testileg. Összegezve: a magyarság testileg is, lelkileg is, tehát minden ízében beteg.

Mi, magyarok, mindig kevesen voltunk – nemcsak nagyanyáink, már ükanyáink is a méhükkel bajlódtak –, de történelmünk számos eseményére érvényesek Berzsenyi sorai: Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez nem üres, csengő-bongó metafora; az 1956-os felkelés is ennek a lelkierőnek volt a diadala. A Kádár-rendszer mézesmadzaga azonban megroppantotta a nemzet gerincét, elsorvasztotta az egybetartozás érzését. Vigasztalhatnánk, áltathatnánk magunkat a liberális közhellyel, hogy ez világjelenség, a nemzetállamok ideje lejárt, a nemzeti összetartozás érzésének bealkonyult, de a tények cáfolják ezt. Határaink mentén, a szocialista tábor romjain államok sora született, s ezeket egészséges nemzeti érzés hevíti.

Több kérdésre is válaszolnunk kell. A legfontosabb: ki vesztett december 5-én, kinek a veresége ez? Ez a mi vereségünk! Mi vesztettünk, akik igennel szavaztunk! Először is fel- és el kell ismernünk, hogy a kudarc a mi személyes felelősségünk. Ezentúl nekem is, s valamennyiünknek valamit jobban, hatékonyabban kell csinálnunk. Be kell látnunk, hogy a mi szavunk volt gyenge, a mi érveink nem tudták meggyőzni a nemmel szavazókat. Az igennel voksolók felelőssége nem egyforma: a földművesé, az esztergályosé, a szobafestőé kisebb, mint az írástudóké. Ez a vereség a tágabb értelemben vett írástudók, a nemzeti érzelmű értelmiség kudarca.

A knock out után fel kell állnunk a padlóról, s meg kell vizsgálnunk, hogy mit tegyünk, hogyan tovább. A nemmel szavazókban fel kell ébresztenünk a nemzeti egybetartozás érzését. Hogyan lehetséges ez? Tanítással, neveléssel, művészettel és persze, végtelen türelemmel. A nemzet iránt közömbösek nem fognak egy lépést sem tenni felénk, de mi róluk sem mondhatunk le. Szívleljük meg a Széchenyi Istvánnak tulajdonított szállóigét: mi magyarok oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. Alaposan meg kell viszont fontolnunk, hogy kivel érdemes foglalkozni. A Kádár-rendszer baloldali elkötelezettségű, gyomorvezérelte, elbutított nyugdíjasaira fölösleges energiát pazarolni, rajtuk már nem lehet segíteni. Ugyanígy hiábavaló vállalkozás a legmegátalkodottabb réteg, az elvből nemmel szavazók felé kacsingatni. Ellentmondásnak tetszhet, de csak úgy halászhatunk lelkeket a “nem”-emberek közül, ha saját sorainkat erősítjük meg. Fel kell hagyni a nemzeti oldalra ma is jellemző görcsös megfelelési kényszer diktálta politikával! A liberális, globalista elvárásoknak úgysem tudunk megfelelni, vagy ha megfelelünk, elveszítjük önmagunkat.

A fiatalokat kell nevelni, tanítani, de ehhez előbb nevelőket, tanítókat kell képezni, illetőleg átképezni. (Sok itt a teendő. Emlékezzünk Pásztor Emil tanárjelöltek körében végzett felmérésére!) A tanítók alapvetően kétféleképpen pallérozhatók, formálhatók: intézményekben (főiskolák, egyetemek) és intézményeken kívül, könyvek, filmek, zene, média stb. révén. A médiumokban kevés esélyünk van. A tanárképző intézményekben kell megvetnünk a lábunkat, ez a jövő kulcsa. Ne hagyjuk az Iskolát és a Templomot! A felekezeti széthúzást egyszer s mindenkorra tegyük félre! Nem az számít, hogy ki református, ki katolikus, hanem az, hogy ki magyar. Hallgassunk Szabó Dezsőre: minden magyar felelős minden magyarért. Felekezettől függetlenül!

Reményik Sándor felhívása nyolcvan esztendővel ezelőtt hangzott el, de pusztába kiáltott szó maradt. Ez arra kell intsen bennünket: nem szavakra, nem általánosságokra van szükségünk, hanem konkrét tettekre. Két javaslatot rögvest föl is vetek. Az egyik ötletcsíra Kodálynak a Születtem Kecskeméten című rövid cikke egy elejtett mondatából kelt ki: “Súlyos mulasztása volt akkori nevelésünknek, hogy sohasem ösztönzött országjárásra. Diáktársaim nem ismerték az országot közvetlen környékükön kívül.” Gyakran elhangzik, hogy Magyarországon a turisztika lehet a gazdaság húzó ágazata. Indítsa el és támogassa a nemzeti tábor az iskolások országjáró, országismereti mozgalmát! Ne érettségizhessen úgy egy diák sem, hogy nem látta az anyaország történelmi nevezetességeit, nem járt Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken. Ha jól csináljuk, ez a mozgalom mindenkinek hasznot hozhat. Egyrészt gyarapodna a diákok tudása, megismernék a történelmi Magyarország tájait, barátságot, ismeretséget kötnének a határon túli magyarokkal. Másrészt munkát, megélhetést biztosítana a turisztikában dolgozóknak. Legyen a történelmi érettségi egyik kötelező tétele az országismeret, amikor a diákok számot adnak róla, hogy mit tudnak egy-egy vidék történelméről, irodalmáról, földrajzáról, zenéjéről, építészetéről. Ne maradjon papíron Kodály ötletcsírája, szökkentsük szárba!

A második javaslat. Állítsuk össze a nemzeti összetartozást és önismeretet élesztő, könyv nélkül megtanulandó versek, dalok listáját, s ezt minden tanár könyörtelenül kérje számon az általános- és a középiskolákban, valamint a főiskolákon és az egyetemeken. Tudja minden magyar ember fejből a Himnuszt, a Szózatot, A hőkölés népét, a Psalmus Hungaricust, az Ahogy lehetet, az Elindultan szép hazámbólt stb.

Ennek a népszavazásnak több tanulsága is van, nincs hely mindet számba venni, mindössze egyet emelek ki. Újra bebizonyosodott – Surányi Miklós regénycímével szólva –, hogy egyedül vagyunk, csak magunkra számíthatunk. (Döbbenetes az európai sajtónak a kérdés kapcsán megnyilvánuló rosszindulata, magyarellenessége.) A nemzeti oldal – mint mindig – most is pénzszűkében van. A pénz hatalma ellen csak két fegyverünk van: áldozatvállalásunk és a munkánk. Az országjáró mozgalomra kell némi pénz, de kis ügyességgel előteremthető, a memoriterek számonkérése viszont csak a tanároktól függ.

A legnagyobb felelősség azoknak a vállán van, akik nemcsak elkötelezettek a nemzet iránt, hanem némi hatalom is van a kezükben. Az ő felelősségük, hogy olyan fiatal nemzedéket indítsanak el, neveljenek föl, amelyik nemcsak művelt, de hazafias érzelmű is. A nemzeti oldal döntéshozóinak, ösztöndíj- és pénzosztóinak legyen bátorsága a nemzeti szempont érvényesítésére! Magyarságban és művészetben ne legyen alku!