Első tudatos találkozásom Csokonaival úgy négyéves korom táján történt. Anyámmal ballagtunk kettesben kézen fogva a Vágóhíd utca 1.-ből – ahol az idő tájt laktunk – fölfelé a Szent Annán, majd a Piac utcán, s a Kálvin tér Vár utca felőli öbléhez érkezvén bámész tekintetem felröppent s rátelepedett egy kőtalapzaton állongó-várakozó bronzalakra. Meg kellett állnunk, hogy Anyám kezét eleresztve tüzetesebben is szemügyre vehessem. Hátraszegett fejjel, hosszan csodáltam a daliás termetű – s akkor én úgy hittem: –, vitézi öltözetben pompázó hatalmas férfiút, ahogy laza, de biztos pihenőállásban fennkölt vonású, merengő arcát a Kollégium titokzatos épülettömbje felé fordítva töpreng valamin; talán épp azon, hogy mihez is kezdjen a baljában szorongatott jókora citerával.

– Látom – mondtam, mert addigra sikerült nekem is kibetűznöm a feliratot. (A számokat még nem.) – Mikor élt?

Egy pillanatra gondolkodóba estem: nehéz volt elképzelnem az idő ekkora mélységét s távlatait. Másfelé kezdtem hát puhatolózni:

S az én Anyám, akinek legmagasabb iskolai végzettsége két elemi osztály volt, miközben kézen fogott, s elindult velem lefelé a Péterfián, vidáman elkezdte szavalni a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshozt. Itt-ott kissé átigazítva s egészében jócskán megkurtítva, nekem azonban így is roppantul tetszett. Ma már tudom, hogy abban a szent pillanatban voltaképp egy klasszikus műalkotás – bocsánat e légcsőhurutos hangzású szakkifejezésért – folklorizálódásának lehettem tanúja.

E naptól fogva s még igen sokáig számlálhatatlan alkalommal haladtam el e szobor mellett. Az is megadatott számomra, hogy cseperedő, majd nagyobbacska gyermekként nap mint nap megfordulhattam s elidőzhettem Csokonai életének s halálának hajdani színterein. A Péterfián. A Darabos utcán. A Kollégiumban s környékén. A Mester utcán, Hatvan utcán. A Nagyerdőn. Különösebben az sem zavart, hogy tudtam: az akkori jelenkor helyszínei már nem a múltbeliek. Hisz szellemalakját – kiváltképp késő őszi alkonyokon – szinte látni véltem, amint magasra tűrt gallérját a nyakán fázósan összefogva, bal hóna alatt egy vaskos könyvvel befordul valamelyik homályba vesző utcasarkon.

Idő múltával a Költő alább ereszkedett a kőtalapzat magasából, úgyszólván karnyújtásnyira, majdhogynem testközelbe. Poézisbeli első pártfogómat s tanítómat: Kiss Tamást illeti – egyebek közt ezért is – a hála. A csikóbőrös kulacsot – melytől mellesleg hosszan kanyargó, mindazonáltal közvetlen út vezet a Magyar Pimodánig s még tovább – szóval: a kulacsot egyelőre félretolva magam is tőlem telhető buzgalommal iparkodtam fönnebb kapaszkodni a Csokonai-életmű ormai iránt. Néhány találó vonással elevenné varázsolt, összetéveszthetetlen alakok, színes-zajos emberforgatagok, tündércsengettyűs ligetek-berkek során elidőzvén, majd továbblépdelve majdhogynem váratlanul jutottam-vetődtem a magány s a reménytelenség mezítelen bércei közé, lét és nemlét légritka határövezetébe, ahol a mélység s a magasság a tömegvonzás nyűgeitől függetlenülve – akárcsak a tartós kiszolgáltatottság lidércesen nyomasztó-lebegő álmaiban – már-már egymással azonosul.

Mindeközben természetszerűleg az is kitudódott, hogy Vitézünk bizony hírül sem volt egy adoniszi szépségű, daliás termetű valaki. Ám vékonydongájú, karikás szemű, nagy orrú, beesett orcájú: tulajdon mivoltában talán még jobban megkedveltem, mint korábban. Szememben ő volt az első – ha szabad így mondanom – élő bizonysága annak, hogy a géniusz nem óhatatlanul a mulandó porhüvely külleme alapján szemeli ki földi tanyáját (hogy aztán váltakozva – esetleg egyidejűleg – tegye boldoggá s boldogtalanná).

Az eddig mondottak legfőbb lényege abban foglalható össze, hogy Csokonait én idejekorán megszerettem. Szeretem ma is. Hogy miért? Mindenekelőtt az általa létrehozott minőségért. Ám legalább ennyire: szabad szelleméért, holtig sóvárgó szabadságvágyáért. Hallatlanul nagyra tartom a kerek világot s a lélek belső zugait körbefürkésző olthatatlan tudásszomjáért, kíváncsiságáért. Szeretem belső meggyőződésből fakadó, néha ádáz, de mindenkor a mű s az erkölcs törvényei által megzabolázott plebejus indulataiért. Édesen lüktető s keserűen felfakadó szavaiért: “Szemeid szép ragyogása / Eleven hajnali tűz, / Ajakid harmatozása / Sok ezer gondot elűz.” Valamint: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.”

S újra meg újra belém hasít: milyen méltatlanul bánt el vele a sors. Sors? Emberek: nők, férfiak, jóakarók, honfitársak. A hazai korszellem.

Ő lett volna a magyar költészet Mozartja? No igen. Ami azonban a kettejüknek kijutott osztályrészt illeti, abban – a kiemelkedő tehetségen s a korai halálon kívül – nem sok a közös. Wolfgang Amadeus életútja kiérdemelt sikerekben gazdag diadalmenet volt, főleg a mi költőnkéhez képest. Neki hínáros pangó vizekben kellett mindvégig lábolnia, mígnem elnyelte, beszippantotta, fölemésztette a közöny. A honi iszap.

Kevés híján hatvannégy esztendő telt el legelső találkozásunk imént felidézett napjától. Két teljes Csokonaira szabott életidő. Közben: háború, többrendbeli paradigmaváltás, atomkorszak, informatikai forradalom – miegymás. Elég az hozzá: sok minden változott, megmásult azóta. Esetleg valamicskét idébb vagy odább moccant. (Lám: ez a szobor is.)

Számítógéppel vajon lehet-é jobb verset írni, mint a percegő pennával? Hogyan, mi módon igazodhatnánk el rövid életünk során legfontosabb ügyeinkben a korszerűség, a mulandóság s az öröklét háromszögelési pontjainak segédletével?

Ha van az irodalomnak az élővilág evolúciójához hasonlóan mérhető fejlődéstörténete, akkor a magyar irodalom fejlődéstörténetében a legrendhagyóbb jelenség Csokonai Vitéz Mihály. A legtöbb meglepetést, a tartalomnak és formának korát messze meghaladó újszerűségét ő hozta irodalmunkba. Mintha nem is a XVIII. század végén járnánk, úgy olvassuk verscímeit: Az ember a poézis első tárgya, Az én poézisom természete, A távolról kínzó, Nézd el, Egy álom leírása, A poétákban lakó istenség, Az eltévedt lélek.

Az észnek és értelemnek prioritást szavazó XVIII. század magas hőfokon izzó embere ő, aki “víg borzadással” járja, futja, szaladja végig az emberiség megismerhető csodáit, mohón beleköltözve az időbe, száguldva a különböző szférákban, idősíkokban, hol a görögök és rómaiak “maradványinál”, hol a korabeli világ szellemi csúcsainál megpihenve. S amikor már úgy érzi, mindent tud, mindent megismert, mindennek a mélyére hatolt, egyszer csak röpülésében megállítja egy “levegői hang”, széjjel pukkasztva a ráció mindenhatóságába vetett hitet.

“Ki vagy, miért vagy, hol lakol? És kinek szavára mozgasz? S végre mivé leszel?” – kérdezi tőle. S a kérdések súlyától megsemmisült lélek, mint “stella cadens”, “párákból támadt futó csillag” sebes bukkanással zuhan a földre, hol por és hamu válik belőle. Mindezt Az ember a poézis első tárgya című versében olvassuk.

“Tonio Kröger fönt, Északon ült és levelet írt a barátnőjének…” – írja Thomas Mann 1903-as kisregényében. Emlékszem, mennyire modernnek, szokatlannak tűnt már első olvasásra ez a sor. A kép meghökkentő újszerűségét, bizarrságát a “fönt, Északon” nagy ívű helymeghatározás jelentette; egy egész égtáj szolgált az egyébként jól behatárolható helyszín megnevezésére, jelezve, hogy a megjelölés, “Észak”, a főhős közérzetének, idegenségérzetének megragadására is tökéletesen alkalmas.

Aztán olvastam Csokonait, A távolról kínzó című versét.

A balatonfüredi panteon márványtábláján szereplő Csokonai-sor mindig rabul ejt. A költő és Lilla sorsáról már döntött az apai önkény, már bevégzett dolog kettejük kapcsolata, már csak a kivérzett érzés, tompa fájdalom marad a nyomában, amikor útban Somogyság felé az elé táruló hatalmas víztükör látványa hirtelen felszakít benne minden gátat: “És mikor sorsom elválék, / Rám jajdult a Balaton.”

Az egész Balaton környéki táj osztozik a fájdalomban; fájdalommal lesz vemhes a roppant víztömeg, a föléje boruló ég, a vidék fáival, hegyeivel, kőszikláival. Salvador Dalí vásznára kívánkozik a kép:

A Lillához írt búcsúlevelében még reménykedett: “Két hó múlva egy városbéli professzorné lettél volna, én pedig a legboldogabb teremtés teáltalad. […] még nem lett volna késő. Még meg lehetett volna mindent orvosolni. József-napra a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokba.” Istenem, milyen fájdalmas mindezt olvasni a tények ismeretében!

Németh László egyszer Csokonai könyvtáráról írt tanulmányában megkísérli a lehetetlent; gondolatban összetereli, polcra helyezi azokat a könyveket, melyeket Csokonai forgathatott. Debrecen, Sárospatak híres tékáinak, vidéki kúriák könyvszekrényeinek darabjaiból, egy-egy féltve őrzött ajándék könyvből áll össze a gyűjtemény.

A lélek halhatatlansága című hatalmas bölcseleti versében ezekkel a sorokkal lep meg minket:

Honnan tudta mindezt? Milyen becslés, számítás, statisztika állt rendelkezésére az emberiség akkori számát illetően? Még akkor is fogva tart minket az ismeret, ha tudjuk, hogy a XVIII. század végén az emberiség létszáma jóval alatta volt a négymilliárdnak. De valamelyik tudományos folyóiratban, enciklopédiában megakadt figyelme ezen az adaton, hát élt vele, felhasználta. Elég verseinek, szépprózai munkáinak lábjegyzeteibe beletekinteni. Micsoda arzenálját mozgatja meg fölényes tudásának! A kor minden tudományos vívmánya, ismerete helyet kap műveiben. A Dorottya lábjegyzeteiből fogalmat alkothatunk ennek a széles körű, az élet minden elemét átfogó tudásnak a mélységeiről és kiterjedéséről. A görög és a római mitológia isteneitől, az Alföld és a Dunántúl néprajzi szokásain át, a “toilette” fiókos asztalkájának részletező leírásán keresztül, a “díván” török eredetének felfedéséig, a Montgolfier fivérek “levegőégbeli hajójáig” halmozódik egymásra az ismeretanyag. Tanulmányértékű a magyar táncról, ezen belül is az “ázsiai gravitással” összeegyeztethetőnek tartott lassú verbunkosról szóló lábjegyzete, ugyancsak a Dorottyából. A Marosvásárhelyi gondolatok szélesre tárt pannóján “földünk ábrázatját” nyitja meg előttünk. A “csinos nyugat s a durva kelet közt. / A hatalmas éjszak, s tehetetlen dél közt”, a kelet népeit jellemzi eképp:

A vers végén a nagy álomról és eszméről, az “emberiség kertéről” tesz említést, mely épp ekkor, az ő korában kap majd különös hangsúlyt a kiválasztottak gondolkodásában. És ugyancsak ebben a versében oldja ki a remény sugárkévéjét, ad hangot a többszázados óhajnak: “vajha… a csángó magyar is polgártársunk lenne.”

Azt hiszem, a költőutódok közül Ady érzett rá legjobban Csokonaira. Az ő két verse a legérzékenyebb, szívhangjait ő érzi legteljesebben a néhai poétának. Mindent tud róla, egész lényével azonosul vele. Élete alkonyán, a Veres Pálné utcai kis szobában a Biblia mellett Csokonai verseit vette kezébe legtöbbször. A Magyar Pimodánnak is Csokonai áll a hátterében. Az ő szenzibilis fajtájából nőtt ki Ady. “…a legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közt Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz” – írta. Élet- és magyarságszemléletük forrasztotta össze őket. Ennek a kinyilvánított énazonosságnak a verse a Csokonai Vitéz Mihály. A költőelőddel mondatja ki a vérnél is erősebb szellemi rokonság szavait.

Telitalálat a másik költemény is, a Vitéz Mihály ébresztése. A Csokonaitól átvett bizarr szóképek, szókapcsolatok intarziaként ékelődnek a vers korpuszába. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy a költőre alkalmazott kép, “fényküllőzött fél magyar eget”, Ady leleménye. De a láttató plasztikus kifejezés már ott szerepel a Főhadnagy Fazekas úrhoz című versben.

És még mi minden, az irodalomtörténet által már régóta lajstromba vett kép, szókapcsolat, szószerkezet (lásd: semmi ága!) ősforrása ő. Járultak is ehhez a bőven patakzó forráshoz korsóikkal a költők. Közülük csak az egy Dsida Jenő nevét említeném meg. Dsida Jenő, aki játékosságát, témáinak sokszínűségét, még rövidre szabott életkorát is megörökölte a nagy elődnek, Csokonai sírjánál című versében az erdélyiek képviseletében áll a sír mellett, “másfél millió zarándok” nevében kér vigaszt és útmutatást a rég halott poétától. Csokonai életéből a Debrecenbe mindig is hazataláló, a szűkebb pátriájába mindig is hazavágyó, abba temetkezni akaró ember hűségét emeli ki, az otthon maradás kényszerű és parancsoló szükségét üzenve ezzel az erdélyi magyarságnak.

A már említett Főhadnagy Fazekas úrhoz című vers az otthoniasság-érzés, a világhoz való bensőséges viszonyulás igényével zárul.

A Tíz parancsolatot író Dsida Jenő a halál árnyékában is lobogó életszeretettel becézi végig ugyanezt az otthoniasságot sugalló világot.

Írják, mágikus vonzása volt egész lényének. Nagyon lehetett szeretni. Domby Márton, Csokonai első életrajzírója jegyzi fel, hogy mikor a költő már halva feküdt, eljött hozzá egy szép, ifjú kollégiumi deák, aki ravatala felett így sóhajtott fel: “– Életemnek fele részével kívánnám ezen derék és jó embernek életét megváltani. Pedig ezen ifjú – jegyzi meg Domby – mindössze két ízben volt jelen egypár órai sétai beszélgetésen.” Aztán a nyomaték kedvéért, mintegy argumentálva a leírtakat, még hozzáteszi: “ezen említett ifjú életben van; dunapataji prédikátor és református főesperes.”

Akik szerették és tisztelték, úgy írtak róla, mint Puki István, az Ongán élő sárospataki barát és iskolatárs. A költő halála után két hónappal az ongai földbirtokos levélben keresi fel Kazinczyt. “Az igazi barátság túlhat a halálon is. Kiket ez a kötél kötött Csokonaihoz, amellyel mi egymás iránt voltunk, az élettel fogy el emlékezete. Kedves lesz az ő élete mindazok előtt is, akik munkáiért becsülték.”

Személyes emlék, talán idetartozik. Erős megfázással, betegen feküdtem egy padlástéri kollégiumi szoba magányában harmincadik születésnapomon. Nem kerestem senki társaságát, engem se keresett senki. Tökéletesen egyedül voltam. Amikor már fájt a szemem a sok olvasástól, asztali lámpám lekapcsolása előtt még kezembe vettem Csokonai kötetét, azt, amelyikben a leveleit találtam. Először elolvastam a mérnök Bek Pálhoz írt sorait, melyben egy öntöttvas kályhát kér a tekintetes úrtól, a “maga árán”, vagy “haszonvételre kikeletig”. A szállítást sajnos megoldani nem tudja, mivel se lova, se szekere, se módja, se ereje nincsen. Ekkor már nagybeteg, 1804 novemberét jegyzi a naptár. A három betűmetszőhöz, Pap Józsefhez, Erős Gáborhoz és Pethes Dávidhoz írt levelét lapoztam fel ezután. A sorokból kiderül, nemcsak szokványos üzleti, de mélyebb, baráti szálak kötik a költőt hármójukhoz. Bocsánatkérő levél ez és az utolsó. Arról szól, mennyire zavarja, hogy adósságát a rézmetszőknek 1804. december 10-éig nem tudja megfizetni. “Mit írjak még? Írhatnám, hogy sokkal rosszabbul vagyok, mint voltam; – a lábom nem bír, nem eszem, amit eszem is kihányom, hogy a köhögés szakadatlan rajtam és 10 grádussal erőszakosabb.”

Kiss Tamás, aki regényben és több írásában is életre keltette a költőt, így fogalmaz: “Aki valaha is az ő közelségébe költözött, annak ő megtestesült, azzal ő létközösséget vállalt.”

Igen, ezt éreztem akkor este a kollégiumi szoba félhomályában. Megtestesült. Ne mosolyogjanak meg, láttam a lepedő ráncainak megváltozásán, ahogy ágyam szélére ült. Ott volt mellettem, körbevett. A torokszorító érzés, amit életének nyomorúságos utolsó hónapjai, hetei váltottak ki belőlem, ellágyított. Teljességgel átadtam magam búcsúzó mondatainak, s ez a “böjtben is víg farsangi lélek” halálának hónapján, napján viszonzásul meglátogatott.

“Én, ha számkivetésbe küldödném, talán az anyámtól búcsúznám legkevesebb szókkal, sőt éppen némán…” – így a fiú.

“Csokonai Vitéz Mihály kedves fiam tizenkét esztendős volt, hogy édesatyjától reám maradt árvaságra, akkor végezte a poétika klasszist. (Azután két esztendeig az oratoria klasszist járta, annak utána hét esztendeig deák volt, – amely hívséges volt tanulásában, oly hívséggel igyekeztem szükségeit teljesíteni, amelyeket már kisded korában érezvén, vélem eggyé forrott szíve, igaz fiúi szeretettel viszonozta halála órájáig,) akiről azt mondhatom, hogy soha egy szavával, annyival inkább cselekedetével soha meg nem szomorított, minden bajait csendesen hordozta és az volt legnehezebb előtte, hogy én is vele együtt éreztem mindeneket.”

Szabó Dezsőt gondos kezek kitörölték háború utáni köztudatunkból, s bár az újrafelfedezés lehetőségét a rendszerváltás óta a Püski Könyvkiadó a művek kiadásával megteremtette, a hallgatás súlyos vasát széttörni, úgy tűnik, nem tudta. “Halála óta hallgatunk róla. Úgy az elfeledés csendjével, inkább valami külön hangsúlyú hallgatással, mint ahogy a csevegő társaság elhallgat, amikor váratlanul közéjük toppan, akiről addig beszéltek. Mintha Szabó Dezső jelenlétét a halála tette volna súlyosabbá” – írta máig érvényes sorait Erdei Sándor 1957-ben. 1944-ben, a bombázások idejére előbb csak alkalomszerűen, később állandó lakóként Szabó Dezső a légópincébe szorult. Ebből a pincéből már sohasem szabadult fel, innen temették egy konyhaszekrényből összetákolt koporsóban a Rákóczi térre fiatalok, sorozatos pergőtűz alatt. Azóta várja szabadulását.

Gondolatait, életművét megbélyegző ítélet az 1945-ben bekövetkezett halála után hamar megszületett, a kommunista vezetés fontosnak tartotta, hogy még holtában is elítélhesse, s a kisgazdapárt felszámolását előkészítő “Magyar Közösség”-perben – ha már személyesen nem is lehetett – képletesen a vádlottak padjára ültették, mint a mozgalom szellemi atyját. Rákosiék, Révaiék kultúrpolitikájában nem volt számára hely, s ezt a véleményt maradéktalanul osztották a polgári liberális-radikális körök. A hosszú csend után, életműve életre keltésére az 1956-os forradalom utáni idő kínálta az első alkalmat: írásaiból rövidke válogatás jelent meg könyv alakban, s napvilágot láthatott Erdei Sándor azóta híressé vált, “ködszurkáló” esszéje is. A kötet szerkesztőjét rövid úton állásából elbocsátották, s Erdei írása – amely az életműből kívánt tanulságokat levonni, megváltozott körülményeink közé érvényességét visszalopni – kemény elutasításra talált. Erdei meghurcolása után a hatalom ismét szükségesnek érezhette a leszámolást, és a népi írókról szóló 1958-as állásfoglalás most már végelegesen pontot kívánt tenni a magyarság XX. századi történelmének népi írók “Szabó Dezső” fejezetére: a “Nacionalizmussal telített harmadikutasság” ideológiájának bélyegét nyomták az ő és a népi írók homlokára. A rendszerváltozás előestéjéig Szabó Dezső aztán nem is került többet nyilvánosságra itthon. A nyugati magyarság körében Nagy Péter “hozott anyagból” összerakott művével egyidejűleg Gombos Gyula is megírta Szabó Dezső-monográfiáját, amely ott jelentős visszhangot váltott ki, elsődlegesen azok köréből, akik feltétlenül elítélték munkásságát. Jellemző módon az Új Látóhatár, amely Gombos munkájának részleteit korábban közölte, nem tudott méltó és a szerkesztőség álláspontját is kifejező ismertetést közölni a kötetről, mert akik vallották Gombos Gyula könyvének kiválóságát, s egyúttal Szabó Dezsőhöz sem a feltétlen elutasítás gesztusával álltak hozzá, ezt a téma kényessége miatt talán, a nyilvánosság előtt nem tették meg. A hosszú hallgatást végül is Molnár József törte meg, helyre téve a kritikákat, méltatva a monográfiát és kifejezésre juttatva a Szerkesztőség és körének valós véleményét is. A nagy felzúdulás azonban az emigrációban is eredményt hozott, Szabó Dezsővel eztán már ott is csínján bántak, bár az Új Látóhatár – melynek címét is a Szabó Dezső-i corpus, az Egész Látóhatár ihlette – megszűnéséig teret adott a rá emlékező írásoknak.

Szabó Dezső kívülre került hát látókörünkből, de nem a természetes szelektálódás útján, hanem adminisztratív intézkedésekkel, tiltásokkal, elhallgatásokkal. Súlyosabb cenzúra ha ért is, bizonyára keveseket a XX. században. Életművéről a mai napig nem írhatunk őszinte hangon anélkül, hogy ki ne tennénk magunkat az oktalan vádaskodásoknak, gyanúsításoknak, hogy az indulatok feles szenvedélyét fel ne korbácsolnánk. Gondolataitól megtagadták annak a lehetőségét, hogy szabadon terjedjenek és az egészséges kiválasztódás útján elhulljanak vagy erősödjenek. Ezért hamis azok állítása, akik szerint Szabó Dezső azzal a korral, rendszerrel együtt tűnt el, melyhez szorosan tartozott, hogy felette a történelem ítélőszéke mondott ítéletet. Eszméi nem dőltek meg, “elképzelése a magyar demokráciáról nem bukhatott meg, hiszen semmi sem valósult meg belőle” (Bertha Zoltán). S a legékesebb bizonyíték: életműve számos pontja ma is aktuális, hiszen a magyarság sorskérdései ma is – ha más megfogalmazásban és feltételrendszer mellett is – éppúgy megoldásra várnak, mint jó fél évszázaddal ezelőtt. Írásai időtálló értékeket hordoznak, politikai eszméinek egy része nem avult el, hiába szerették volna velünk elhitetni, s ahogyan azt még hívei közül is sokan gondolták. Kardos Béla ezt írta róla 1959-ben az Amerikában alakult emlékbizottság kiadványában: “Politikai pamfletjeinek tárgya már a múlté lett. […] De Szabó Dezső műveinek szépirodalmi, tehát művészi szépsége, lírája, kozmikus muzsikája megmaradt és élni fog, míg magyar és emberi szív egy magasabb rendű életért dobogni fog. Megjósolom, hogy az érdeklődés – igen helyesen – súlypontjával át fog helyeződni Szabó Dezső alkotásainak művészi, kulturális oldalára, mely eddig elhanyagolt, elmellőzött volt.” Akik ekképpen sejtették Szabó Dezső jövőjét, azoknak nem lett igazuk, s a szépíró mellé egyre inkább odakerült az emberek tudatában a politikai gondolkodó. Odakerült, hiszen mikor lehetne időszerűbb Szabó Dezső tekintélyt, kiváltságot, érzékenységet nem tisztelő kíméletlen igazmondása, szinte öngyilkos szókimondása, ha nem éppen napjaink hazug és virágnyelven ködösítő zűrzavarában. Lehet-e ma valami aktuálisabb, mint a hatalommal, a hatalom legfőbb gyakorlóival szembeni félelmet nem ismerő kiállása? Eszembe jut Szabó Dezső “politikai pályafutásának” kezdete, s felteszem magamnak a kérdést, talán ma nem volna helye annak a Tanárok felhívásának, amellyel a székelyudvari tanárocska kihívta magával szemben a miniszterelnök ellenszenvét?

Érvek soha nem igazolták életművének történelmi süllyesztőbe kerülését, ezért mindannyiunk számára próbatétel, képesek vagyunk-e minden elrettentő felfegyverkezés, hátbatámadás vagy feltétlen kéznyújtás kényszere, indulatok, érzelmek nélkül az életművet mérlegre tenni, s koordinátáit úgy meghatározni, hogy azok valós és érvényes tájékozódási pontok lehessenek. Szabó Dezső gondolatairól, műveiről kell beszélnünk, s azok hatásáról a múlt század progresszív mozgalmaira. Az eszmékről és nem csak az emberről. Fel kell tehát tennünk a kérdést, melyre mindenkinek válaszolnia kell magában: e kettőt külön lehet e választani egymástól, vagy ahogyan Barta János is fogalmazott: “diszkreditálja-e mindörökre az ember Szabó Dezső az ideológus Szabó Dezsőt?”

II.

A második világháború után elátkozott Szabó Dezső-i eszmerendszer a múlt század húszas éveinek elején nyerte el végső formáját. A vesztes világháborúból alig kilábaló Magyarország szellemi életének zűrzavarában, két bukott forradalom után, amelyben elbukott a hazánkban addig teret hódító három legjelentősebb társadalmi-politikai mozgalom, elvesztve a tényleges tudatformálás lehetőségét: 1918-ban a polgárság és a szociáldemokrácia egy része, 1919-ben a kommunista mozgalom, a hozzá csatlakozó s az eseményekben szerepet vállaló szociáldemokraták másik részével együtt (M. Kiss Sándor). A szellemi porondon halottak és sebesültek hevertek szanaszéjjel.

Szabó Dezső tiszta szívvel – és ma már tudjuk, naivan – üdvözölte a Tanácsköztársaságot, amelytől a rég óhajtott tisztító forradalmat, s ahogy Gombos Gyula fogalmazott, két dolgot remélt: “Az egyik, hogy politikai és gazdasági igazságot szolgáltat az elnyomott és kizsákmányolt magyar népnek, a másik, hogy egy tisztább és igazabb emberség nagy kiteljesedését hozza.” Hamar csalódott, s a proletárdiktatúra végét már vidéken bujdosva böjtölte ki. Hibáztatta a forradalom vezetőit, amiért ellehetetlenítették a szociális berendezkedés kínálkozó páratlan lehetőségét, valamint s a jövőt előlegező szociális tanok terjedését és meggyökeresedését. Véleménye szerint a forradalom évtizedekkel vetette vissza a magyarság haladását és a munkásság jogos térfoglalását. Ezért kereste az ellenforradalomban a megvalósult “magyar forradalmat”, az újrakezdés lehetőségét. Ezzel a rendszerrel is éppoly hamar szembefordult azonban, mint az előzővel. A forradalmak lezajlottak, s a magyar értelmiség legjobbjai, közöttük Szabó Dezső is útkereszteződésben álltak, melynek két ismert útjáról bizton tudták: zsákutca.

Trianon tragédiája, az ország területi változásai, az elszakított magyarság sorsa, a gyökeresen átalakuló nemzetgazdaság mély nyomokat hagytak az emberek tudatában, s számos olyan kérdés merült fel, amelyekkel a magyarság – talán nem is első ízben szembetalálkozott: a nemzet létezésének problémája a, megmaradási esélyek, a minden eddiginél letisztultabb nemzettudat igénye, pontos számadás helyzetünkről. Szabó Dezső harcai ebben a helyzetben “a nemzeti identitástudat kialakításának szükségéből indultak ki” (Barta János), új eszmei alapokért, egy új társadalomépítési, -szervezési ideológiáért, továbbélési program felépítéséért, egyszóval az új magyar ideológia megteremtéséért, s annak a társadalmi erőnek a felfedezéséért, amelyre a változás lehetőségét alapozni lehetett, figyelembe véve a nemzeti sajátosságokat, erőviszonyokat. Ezt az erőforrást a parasztságban vélte felfedezni, hiszen a társadalom e legnagyobb számú tömegét semmiféle eszmei áramlat nem képviselte, s a nemzeti hagyományok védelmét, megerősítését egyetlen politikai elgondolás sem foglalta magában. A parasztság alig elviselhető nyomorban és kiszolgáltatottságban vállalta a háború terheit és viselte el a proletárdiktatúra meg a trianoni döntés véráldozatait. Ebben a helyzetben szükségszerű és törvényszerű volt egy olyan eszme térhódítása, mely a paraszti tömegeket tette meg elképzelései kiindulópontjául, érdekeinek védelmét tekintette alapfeladatának, történelmi-társadalmi adottságainak kívánt mindenekfelett érvényt szerezni. Ezentúl mindezt a tízes évek legvégére datálhatjuk – Szabó Dezső minden elképzelésének alapja és kiindulópontja a parasztság lett, mely réteget azonosnak tekintette a magyarsággal: “…a magyar paraszt = a magyarság. Ez matematikailag pontos egyenlet.” A megújulás egyetlen lehetséges útjának azt tartotta, ha minden újító cselekvés e réteg organikus élettörvényei szerint megy végbe. Ez volt az az alaptétel, amely fontosságát később sohasem veszítette el munkásságában, s melynek eszmetörténeti szerepe és hatása kortársaira, a sajátos magyar szellemi képződményre, a népi mozgalomra is talán a legjelentősebb.

Szabó Dezső azonban nemcsak a parasztság történelmi szerepét fedezte fel, hanem a munkásság hivatását is, felismerve benne az ország egyik legértékesebb elemét: “Ma tudatos, rendszeres, élő hitele csakis a szervezett munkásságnak van. Hit az emberi munka értékben, megváltó erejében, igazságtevő ítéletében. Hit az emberi szolidaritás, az emberi jogok győzelmében, az egyetemes jólét, az egyetemes kultúra lehetőségében.” Ezt a gondolatát 1923-ban fogalmazta, akkor, amikor a szervezett munkássággal való “szövetkezés”, a néhány évvel korábbi gyászos és a hatalom birtokosainak emlékezetében élő, rossz emlékű szerepvállalás miatt eretnekségnek számított.

Írásaiban leszámolt az arisztokráciával és a középosztállyal is, s mindkettőről megállapította: megértek arra, hogy eltűnjenek a magyar közéletből. Új középosztály megteremtését szorgalmazta a magyarság még “romlatlan talajából”: a munkásságból és a falu népéből. A Szabó Dezső által elképzelt magyar demokráciának tehát e három társadalmi réteg – a parasztság, a munkásság és az újjáteremtett középosztály – képezte volna bázisát; elképzeléseit e hármas egység érdekeinek figyelembevételével alakította ki.

Mielőtt megkísérelnénk, ha nagy vonalakban is, felvázolni a magyar demokrácia felfogásának fontosabb pontjait, tegyünk egy újabb kitérőt a parasztság kérdéséhez. Egyfelől azért, mert ahogyan Móricz Zsigmond, úgy Szabó Dezső is szakított szépirodalmi műveiben a hagyományos idilli parasztábrázolással, megkísérelve felkutatni életének alapvető vonásait. Regényei ugyan telve voltak romantikával, ugyanakkor az általa festett kép minden addiginál valóságosabb volt. Szabó Dezső érdeme, hogy felismerte: e társadalmi réteg tényleges életkörülményeiről, helyzetéről, gondolatairól, érzelmeiről az ország sorsát intéző erők semmit sem tudnak. De nem tudtak róla a fiatalok, a városi emberek, s az értelmiségiek sem. Ezért adta ki Szabó Dezső a jelszót, amely a húszas évek végén induló falukutató mozgalmak csírája lett: “Magyar tanító, magyar író, magyar művész, magyar tudós, magyar kereskedő, magyar gazdász, magyar ifjúság! […] Menjetek szét a magyar falvakba. Járjatok szét a magyar paraszt között. Éljétek mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete minden rezdülését. Szívjátok tele a tüdőtöket a lelkével. […] A magyar paraszt legyen akaratotok ereje, küzdelmeitek egysége, harcotok hite. Itt minden igaz építés alapja a magyar paraszt. És sírboltot épít a magyarságnak mindenki, aki nem erre az alapra épít. Itt minden becsületes erő, minden igazi tehetség érvényesülésének egyetlen útja van: a magyar paraszt. Minden harcnak egy célja: visszafizetni Magyarországot a magyar parasztnak. Az ő honfoglalása, az ő győzelme a mi munkánk örökkévalósága.”

Másfelől azért kanyarodnék vissza a parasztság kérdéséhez, mert ezenközben Szabó Dezső írásaiban elvégezte a XX. század első nemzetkarakterológiai kísérleteit is, választ keresve az időszak egyik legnagyobb szellemi viharát kiváltó, “Mi a magyar?” kérdésére. Mindez végül is évtizedes vitába torkollt, és a Szekfű Gyula által szerkesztett kötetben csúcsosodott ki. Szabó Dezső e vitában világosan láttatta, lehetetlen vérségi alapon meghatározni, mi is az a magyar: “A fajnál [mely szóhasználatában egyet jelent a nemzettel – P. B.] nem lehet matematikai képletet, logikai meghatározást adni. Mint semmiről sem, ami térben és időben történő élet.” De a magyarság azért létezik – vallotta –, ha nem is vérségi alapon, de az összetartó ősi nyelv, psziché, kultúra, nemzeti történelem és hagyományok, szokások ereje révén. Nem antropológiai, testi jegyek, hanem a lelki egység összetartó ereje révén.

A XX. század is úgy köszöntött be, hogy a földkérdés továbbra is megoldatlan. Sem 1848–49, sem a polgári kormány intézkedése nem tudta, a proletárdiktatúra és az ellenforradalmi rend pedig nem akarta kielégítően rendezni ezt a problémát. A földbirtokmegoszlás aránytalansága gazdasági, demográfiai és politikai csőddel fenyegetett. Nem véletlen hát, hogy mindazok, akik valódi reformokat sürgettek, elsőként ennek a kérdésnek a megnyugtató rendezését követelték. Minden további magyarázat helyett hadd idézzem Szabó Dezső két legfontosabb követelését e körben: ,,1. Az ötszáz holdon felüli bármily természetű nagybirtok megszüntetése a történelmi szükség alapján és azon az alapon, hogy voltaképpen a magyar föld legvégső sub speciae aeternitatis birtokosa a közösség (korona, állam). Itt tehát nem vagyon elvételéről: hanem vagyon visszavételéről van szó. 2. Földreform és telepítés olyan hitel megszervezésével, mely az új birtokos minden szükségét ellátja (gazdasági befektetések, ház, bútor stb.). Ennek az egyetemes földreformnak nem lehet az a célja, hogy a mai középosztály egy részét középbirtokok teremtésével mintegy új nemességgé fejlessze. Hanem: hogy lehetőleg minden földtelen magyar paraszti családot családfenntartó földhöz juttasson.” Elképzelése magában foglalta minden 1000 holdon felüli birtok kisajátítását és ezeknek legfeljebb 500 holdankénti telkek nagyságában örökbérletbe adását. Ezzel az intézkedéssel a parasztság gazdasági megerősítését szolgálta volna, annak érdekében, hogy a megadandó politikai jogokkal együtt a számarányát megillető hatalomhoz juthasson. A földreform elsikkasztását, ahogyan ő fogalmazta, a “görénykurzus”1 végzetes bűnének tartotta, mely, ha sikerül, a legbecstelenebb történelmi bűn, melyet Európa ismer, hiszen a »földkérdés a magyarság élet-halál kérdése”. De ugyanilyen végzetes bűnnek tartotta, hogy a “népképviseletből kimaradt a nép, a demokráciából kimaradt a föld munkásainak sokmilliós tömege”.

Kora legprogresszívebb áramlatait leképezve, az általános és egyenlő választójog bevezetését követelte, mely minden 24 év feletti állampolgárt megilletett volna, mindenféle cenzushoz való kötöttség nélkül. A rendszer bevett és általános gyakorlata, a nyílt szavazás helyett általános és titkos szavazást kívánt. Alulról épülő, háromszintes népképviseletet körvonalazott, melynek leglényegesebb intézménye a kerületi parlament lett volna, a gyakorlati végrehajtás letéteményese. A kerületi parlament hatásköre a mai városkörnyéknél alig nagyobb területre terjedt volna ki, így biztosítva az ügyekre való tényleges rálátás és ráhatás lehetőségét. Szabó Dezső óva intett attól, hogy a részintézkedésekkel kielégítettnek érezzük magunkat, s az élet minden területére kiterjedő reformokat követelt. Ezt fogalmazta meg a választójog kapcsán is: “Ha pusztán általános titkos választójogot adunk a mai választójog helyébe, de egyébként a mai népképviseleti rendszer megmarad: a közéleti züllés, a politikai elnyomás és politikai gangsterizmus nagyobb fokú lesz, mint valaha.” Ezért vallotta Szabó Dezső azt, hogy a mindennapi életnek kell az ország parlamentjévé válnia, a mindennapoknak kell a demokráciára tanítaniuk. Ezen elvek alapján kívánta a közoktatás, a hadsereg reformját, a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadságát, az egyház és az állam különválását, a teljes jogegyenlőséget. Mindezen politikai és gazdasági követelések mellé szociális programot csatolt: így a nyugdíj egyetemes megállapítása, községi kórházak építése, állami ingyenes orvosi ellátás és a kötelező családfelügyelő rendszer bevezetése, sokgyermekes családok részére kedvezmények megállapítása, és sorolhatnánk még sokáig. Szociális elképzeléseit az “egyke” – azazhogy a családok egyetlen utód nemzését, nevelését vállalták csak – ellen megfogalmazott követeléseiben foglalta össze. Az “egyke” a két világháború közötti időszak (s napjainkig tartó) egyik legfontosabb problémája volt. Bár a mai köztudatban Fülep Lajos és Illyés Gyula neve szerepel mint e kérdés apostolai, mégsem ők voltak azok, akik e jelenséget felfedezték, hanem inkább volt az Kodolányi János, de még inkább Kiss Géza. Szabó Dezső is az elsők között foglalkozott a problémával, hiszen mint írta: a magyar család egyetemes problémájáról van szó. A leglényegesebb teendőt annak a lehetőségnek a megteremtésében látta, hogy a fiatalok olyan korukban alapíthassanak családot, amikor még több gyermeket is vállalhatnak, melyhez biztosítani kell számukra a sok gyermek akarásának morális és anyagi feltételeit.

E fenti felsorolásszerű vázlatból is kitűnhet – amelyben itt csak a gondolatrendszer kiterjedtségére és korához mért radikális progresszivitására szerettük volna a figyelmet irányítani –, hogy ugyan programja helyenként elnagyolt, utópisztikus, néhol hibás, túlzó; mégis átfogó, minden részletre kiterjedő, a problémákat generálisan rendezni kívánó volta miatt jelentősége messze túlnőtte az egyszemélyes program kereteit.

Szabó Dezső fiatalon és üstökösszerűen robbant be a baloldali progresszív erők táborába. A belépőjegyet gróf Tisza István miniszterelnöknek írott, a Nyugatban közölt válaszcikkével váltotta meg, amelyben hazaellenesnek titulálta vitapartnere nézeteit, kemény hangon kioktatva a hivatalos Magyarország egyik fő alakját. A Nyugat tárt karokkal fogadta az akkor még ismeretlen vidéki tanárt, aki soha nem látott, sziporkázó merészséggel vágta igazságait ellenfelei szemébe. 1911 és 1916 között több mint nyolcvan írása jelent meg a lapban, s az irodalmi köztudat a Nyugat belső köreihez tartozónak számította. Rendszeresen publikált a Huszadik Században, s előadásokat tartott a Társadalomtudományi Társaságban. Egy asztalnál ült Adyval, Móriczcal, Osváthtal, Hatvanyval, Ignotusszal. Írásainak, ha Ady jelentőségéhez nem is mérhető, de mindenképpen érezhető rangja és súlya volt.

Szabó Dezső azonban nemcsak a magas klérus, a feudalizmus ellen vette fel a harcot, hanem a kor új politikai-gazdasági hatalma: a tőke ellen is. A szabad verseny hazai adaptációja mögött hamar észrevette a korlátlan kizsákmányolást, a gazdasági, politikai, kulturális kiszolgáltatottságot. S a konzervatív körök – az uralkodó arisztokrácia, a dzsentri réteg és az egyház felső vezetése – bírálatán túl a kapitalizmus egyeduralkodó törekvéseit is ellenezte, szembekerülve a polgári köröknek a korlátlan szabad versenyt támogató nézeteivel. Eszméi hamar elvitték őt a baloldalon is a balszárnyhoz, s megalkotta a maga “szocialista” koncepcióját, mely alatt természetesen nem a marxi elvek követését kell értenünk, hiszen gondolatrendszerében e kategória elsősorban etikai mindenhatóságként létezett, ahogy Gombos Gyula fogalmazott: “A szocializmus benne is az elesettek iránti részvétet, a munka megbecsülését és az igazságosság érvényesítését jelentette.” Az individualizmus csődje című cikke, melyben a fenti gondolatokat fejtette ki, elutasításra talált e fórumokon, s lényegében ezzel az írásával megtette az e köröktől való eltávolodás első lépéseit. A Huszadik Század ezután több tanulmányát nem közölte, 1916-ban pedig már a Nyugat is megszakította vele a kapcsolatot. A hagyományos polgári-baloldali köröktől ekkor hidegült el véglegesen, s a Tanácsköztársaság bukása után többet kapcsolatot nem talált hozzájuk.

Az ellenforradalomban, mint már említettük, az újrakezdés lehetőségét üdvözölte, de csalódnia kellett, hiszen az ország gyökeres átalakítását a hatalom nem kívánta. Bár Az elsodort falu című regény hihetetlen sikere soha nem látott népszerűséget hozott számára, az érdeklődés középpontjába állította, radikálisan progresszív eszméivel mégis hamar magára maradt, elszigetelődött. Az ellenforradalom Nemzeti Szövetsége – melyet még ő alapított Kosztolányi Dezsővel – kizárta soraiból; az új rendszer idejében történő első megszólalásában – a Karácsonyi énekben – élesen bírálta a “keresztény kurzust”, s annak kormányát, mely nem volt képes eleget tenni a vele szemben támasztott elvárásoknak; a Panasz című kötet tanulmányai pedig már a két világháború közötti rendszerrel való végleges leszámolás dokumentumai. Kíméletlenül szókimondó ekkor is: “Azok az idegenek, akik forradalmat kendőznek magukra, hogy a holnap töltött káposztájuk legyen, mondják: […] Pusztulnod kell, mert a te magyarságod a mi százezer holdunkat is a magyarok lába alá sodorja” – írta a kötet bevezetőjében. Ekkorra már nem publikálhatott sehol, mind a baloldali, mind a jobboldali hatalomhoz kötődő sajtóorgánumok, kiadóvállalatok szilencium alá kényszerítették, s hogy meg ne fulladjon az elhallgatás fojtásában, főszerkesztőként átvett egy lapot: útra indította az Aurórát, majd későbbi nevén – micsoda bizarr fintor! – az Élet és Irodalmat. E néhány lapszámig tartó folyóiratban foglalta először tág horizontú keretbe magyar demokrácia programját, s talán túlzóan, itt megtalálhatjuk egész további gondolatrendszerének minden csíráját. “Lényegileg három dolgot végzett itt el: Végleg leszámolt az ellenforradalommal és a keresztény kurzussal, számba vette a társadalmi adottságokat, s nagyjából felvázolta a magyar demokráciát” (Gombos Gyula). Szabó Dezső a hatalom szemében ekkor már szinte veszélyesebb ellenfél, mint a szocialista Népszava, ezért egyik írását kiválasztják, s pert indítanak ellene nemzetgyalázás címén. A két világháború közötti időszak első súlyos írópere ez: kétévi börtön, százezer korona bírság s tízévi politikai és hivatali jogfosztás az első tárgyaláson hozott ítélet, amelyet a másodfok alig győz enyhíteni. Érdekében senki sem tiltakozott, egyedül Kosztolányi emelte fel szavát. Szabó Dezső, miután “megbukott” a baloldalon, hamar “megbukott” a jobboldalon is, hiszen többet, teljesebbet és végső soron mást akart, mint e két oldal. Így vált Szabó Dezső akarva-akaratlan a harmadik út prófétájává: “Ami tehát jobb felől nézve osztályszempontú, elsősorban a parasztság jogait követelő forradalmiság volt, s mint ilyen elfogadhatatlan, bal felől nézve nacionalizmussá vált, magyarkodássá, vagy ami még rosszabb, faji türelmetlenséggé, mely nem fér össze sem a liberalizmussal, sem a szocializmussal, különösen, ha e szép elvekbe már mások öltöztették be a maguk türelmetlenségét” (Gombos Gyula).

Amiért talán a legtöbben idegenkednek és hátrahőkölnek eszméitől, amiért munkássága zavaros értékelések alapját képezheti, amelyért a nyugati magyarság körében is a legtöbb támadást kapta, az az a fogalom, amely oly fontos szerepet játszott a XX. század történelmében, amely ma is borzalmas emlékeket és képzeteket ébreszt: a fajelmélet.

Szabó Dezső a nietzschei iskola koncepciója – amely a nép, nemzet történeti fogalmával alakította ki a maga kategóriáit – alapján építkezett, a sajátos magyar viszonyokra alkalmazva azt, szemben a XX. század elején különvált, a Gobineau által megalkotott, biológiai érveléssel alátámasztott eszmével, amely végül is a fasizmusban teljesedett ki. Elméletének lényege, hogy a faj (amely egyenlő a nemzet fogalmával) számára szükséges önvédelem ideológiáját megteremtse mindenféle kizsákmányoló osztállyal, réteggel vagy csoporttal szemben, hogy a nemzet számarányának és történelmi munkájának megfelelően részesüljön az eredményekből. Önvédelem – hódítási, leigázási szándék nélkül –, a kiszolgáltatottság elleni harc, alapjában defenzív jellegű elmélet ez. Mindezt jól mutatja, hogy Szabó Dezső a fasizmus zsidóüldözésétől, a nyilasok hazai térhódításától nemcsak hogy elhatárolta magát, hanem elsők között emelte fel szavát, amikor a faj fogalmának felhasználásával véleménye szerint a leglelkiismeretlenebb csalásokat követték el. Ezért támadta a numerus clausust és a harmincas-negyvenes évek zsidótörvényeit is: “Lehetetlen, hogy egy egészséges modern Államban akár a fajiság, akár az osztályokhoz tartozás szempontjából különböző rendű polgárok legyenek, akik számára már a születés az érvényesülés több vagy kevesebb feltételét jelenti áthághatatlan paranccsal. Lehetetlen, hogy az Állam polgárainak bizonyos részét, bármilyen szempontból, külön részintézkedésekkel elkerteljük a polgárság egyetemétől, neki több vagy kevesebb feltételét adjuk.” Sorra születtek az antiszemitizmust, a jobboldali körök fajüldöző politikáját bíráló írásai, amelyek első darabjai már a húszas évek elején napvilágot láttak. Elítélte a kormány antiszemita kampányait, s tiltakozott, hogy az elkövetett hibákat s eredménytelenségeket egyetlen társadalmi réteg bűnéül róják fel, neki tulajdonítva minden gondot és nehézséget: “A múlt bűneit, gátjait, igazságtalanságait, beteg eredményeit – írta – nem lehet részletmegoldásokkal, ad hoc ötletekkel, kivételezésekkel, a nemzeti test valamely darabjának beteg izolálásával felszámolni. Az ilyen megoldások még több betegségre, szervi ellentétre, kártékony elkülönödésre vezetnek, melyek szétrontják a nemzeti szervezet egységét.”

Amiért Szabó Dezsőt mégis antiszemita, fajüldöző írónak bélyegezték és kirekesztették a magyar irodalomból. Írásaiban világosan rámutatott a zsidó tőkének hazai egyeduralkodói törekvésekben vitt szerepére is. Fasisztává történő bélyegzésében éppen az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a maga módján támadta ezt a zsidó tőkét, hangsúlyozva annak zsidó jellegét, természetesen mellé emelve az ugyancsak jelentős hatalmi pozíciókat elfoglaló német kisebbséget (Bibó István). Számára ezért a zsidókérdés a magyar társadalom egészségtelen, demokratikus intézmények hiányában végbemenő fejlődési rendellenességeinek egyik tünetét jelentette, ahogyan írta is: “A zsidókérdés csak egyik része a magyar demokrácia problémájának. A feudális, klerikális, commercial-indusztrialis kapitalizmus viszonya a dolgozók tömegéhez, egymáshoz való viszonyuk, arányos részesedésük az államban, a munka kizsákmányolásának intézményes megszüntetése: ez az egyetemes probléma. Ha egyszer megvalósítjuk ezt a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik.” Ahogy Bibó István is szorgalmazta, joggal merül fel annak igénye, hogy az ellene emelt antiszemita vádat pontosítsuk, hogy korrigáljuk azt a képet, amely mindenáron ezen a hamisan felállított és eltorzított látószögön keresztül kívánja láttatni és értékelni az egész életművet. S ezért érthetünk egyet Gróh Gáspárral is: “Tudomásul véve és megértve, hogy a fenyegetettség, üldöztetés és végül a holocaust után a kérdést erkölcsi szempontból elfogulatlanul vizsgálni nem lehet, mégsem lehet, mégsem lenne helyes, ha az elfogulatlan történelmi elemzés fontosságának tudomásulvételéről és lehetőségéről egyszer és mindenkorra lemondanánk…”

Szabó Dezső nemcsak a nyilasmozgalom és az egyre fokozódó antiszemita hullám ellen emelte fel szavát, hanem állást foglalt az egyre terjeszkedő Német Birodalom törekvéseivel szemben is. Szenvedélyesen ellenezte az újraegyesülés gondolatát Ausztriával, hiszen ez csak “azt eredményezné, hogy a feléje rohanó ausztriai németséggel együtt Németország a történelem legelső alkalmas zökkenésében magába nyelné a magyarságot, Magyarországot is.” Ennek megakadályozásáért sürgette a térség kisállamainak összebékéltetését is: “Rá fog-e riadni a magyar életösztön ennyi maszlag hatása alatt: hogy a német halálból egyetlenegy menekülés, a magyar jövőnek egyetlenegy útja van? Ez az egy út Kelet-Európával [ezen Lengyelországot, Csehországot és az Oroszország nyugat részéről levált kisebb, új független államokat értette – P. B.] s a Balkán államokkal, elsősorban Jugoszláviával és Romániával, de lehetőleg az összes többivel egy nagy védő egységbe tömörülni. […] Ez volna az egyetlen hatalmas védelem a megemésztő germán imperializmus ellen.” Véleménye szerint e kis népek összefogása lett volna az egyetlen lehetőség. E népek történelmének, sorsának, gazdasági és társadalmi adottságainak hasonlósága amúgy is az egységet sürgette volna, hogy kiszabaduljanak a két nagyhatalom, Németország és Oroszország szorító öleléséből.

Szabó Dezső “Kelet-európai Államok”-koncepciója – ma már nyugodtan mondhatjuk – mellőzött minden utópisztikus, romantikus elképzelést, s tág mozgásteret biztosító konföderáció képét alkotta meg. Ez biztosította volna a közös katonai védelmet, a közös külpolitika kialakítását, gazdasági közösséget, kulturális-szellemi együttműködést, ugyanakkor biztosította volna ezen államok függetlenségét, s elképzelése a “közös irányítás és együttműködés szférájába is csak azt vonja, ami igényeikben és érdekeikben nyilvánvalóan közös, nem vesz el semmit a nemzeti szuverenitásból” (Gombos Gyula).

VII.

Szabó Dezső eszméiből nemzedékek sora tanult jobbító szándékot, feltétlen kritikai érzéket, megalkuvást nem ismerő változtatni akarást. Hatása kora ifjúságára szinte felmérhetetlen, idézzük fel a szemtanú Németh László szavait: “Ady verte föl bennünk az emberséget: ő fakasztotta föl érzéseinket… De Szabó Dezsővel küzdtünk a világnézetért. Az ő koncepciója elsősorban az ifjúságnak volt tízparancsolat. Ady verseit, képeit a gyermek is megértheti. De az egész Ady-szövevény mégis a magyar fájdalmas, igaz, kiforrt férfié. Szabó Dezsőben azonban összegezve találtuk, amit mi a világból nagy óvatosan kikapirgálni kezdtünk. Világképe minden helyzetben állásfoglalást jelentett, rendszere öntött szövet…” Tanítványainak nagy része haladó reformer volt, s jutott belőlük a tiszti vezérkarba, csakúgy, mint az egyetemek katedráira is.

A harmincas évek elejére nyilvánvalóvá vált a Németországban felszínre törő erővonalak iránya és azok hatása Magyarországra. A baloldali várakozások nem teljesültek, a kommunista mozgalom nem tudott átütő erővé szerveződni, sőt belső megosztottsága révén szinte önmagát számolta fel. Természetszerűen adódott tehát az ifjúság számára a harmadikutasok felé fordulás, s így az ifjúság egy része a népiség eszmevilágán belülre került, a jobb- és baloldali ideológiáktól mentes nemzeti orientáció sodrásába. Szabó Dezső eszméi nemcsak a hazai, hanem a nemzetiségként élő magyarság ifjúsági-értelmiségi mozgalmaiban is fontos szerepet töltött be. Ezt kiválóan mutatja be Turczel Lajos visszaemlékezése, az indulásakor nagyfokú nyitottsággal jellemezhető csehszlovákiai Sarló-mozgalommal kapcsolatban: “…célt, kiutat kereső nyitottságban, tájékozódásban meg volt az a veszély, hogy a jobboldali magyar ellenzéki pártok érdekkörébe sodródnak, vagy a nemzeti szempontból közömbös kormánytámogató kisebbségi csoportok kultúraktivizmusánál kötnek ki. […] Ebben a veszélyhelyzetben Szabó Dezső hatása – a nemzeti érzést demagóg módon kihasználó ellenforradalmi politika leleplezésével és a nemzeti közömbösség, nihilizmus megbélyegzésével – a védőoltás szerepét töltötte be.” Szabó Dezső közvetlen kapcsolatot is tartott velük, előadásra utazott Kassára, s a mozgalom lapjában – a Mi Lapunkban – felhívást intézett hozzájuk, munkára buzdította e csoportot, mely a Csehszlovákiában élő magyarság problémáinak felkutatásában és a nemzetek együttélésének megteremtésében vélte felfedezni hivatását. Írásai nemcsak a határon belül érlelte elhatározásra az ifjúságot, de az elszakított területek fiatalságában, Erdélyben, Felvidéken is ugyanazt a szerepet töltötte be. Nem véletlenül mondta Balogh Edgár: “Ha nincs Szabó Dezső, mi sem volnánk,” s ezért írhatta Németh László azt: “hazudik, amelyikünk azt mondja, hogy nem tanult tőle”.

VIII.

Szabó Dezső programja a két világháború közötti időben csaknem egyedülálló, talán a Márciusi Front 12 pontja hasonlítható az övéhez teljességben és jelentőségében (Gombos Gyula). Elképzelései sok helyütt vitathatóak, mint ahogyan születésükkor ádáz indulatokat is váltottak ki, talán ma már avíttak is, eljárt az idő felettük. Aki azonban vizsgálódás nélkül utasítja el őt, bélyegzi meg eszméit, az a nemzet ma is érvényes sorskérdéseiről nem hajlandó tudomást venni, a XX. századi magyarság fejlődési rendellenességeiről nem kíván tudomást szerezni, s ezzel sokkal súlyosabb szellemi árulást követ el, mint amit elkövetett ő esetleg tévedéseivel, hibáival, igazságtalanságaival. Hibáiból legalább annyian tanultak, mint igazságaiból. Engedjük hát, hogy végre Szabó Dezső beszéljen Szabó Dezsőért!