TÓTH ERZSÉBET

ne remélj másik apát

 

ne álmodozz

 

semmi esélyed másik apára fiam / vali némásdit játszik velem

nekem elhiheted ez jutott neked / megértette hogy a csönd se kutya

én már csak tudom azt is tudom / végre nem próbál okos lenni

titokban arra vársz majd beállít / belátta hogy nálam ezzel semmire se

fehér lovon a fehér apád de nincs másik / megy engem békén kell hagyni

ekkora marha voltam nincs / mert megőrülök ha nem gondolkodhatok

ez van és nem lesz másik / csöndben rá gondolok megint lassan már az

üvöltötte és mégis lett másik / arcát is elfelejtem talán kék volt a szeme

azt képzelte hogy az majd jó lesz nekem / lehet hogy csak a doki miatt

de leginkább szart rám / gondolok neki kék szemet hosszú lábat figyelmes

álmodozzak csak de nekem / tekintetet ő aztán tényleg háborúba van

az általa felkínált apák közül egyik sem kellett / nem csak képzelődöm

volt nekem egy harmadik az igazi / ahol ő lakik magyarverések vannak

aki nem lehet velem mert börtönben van / miért nem menekült hozzám

vagy háborúban vagy hosszú útra ment / amikor még lehetett volna

de vissza fog jönni hozzám / mikor még kint voltam és örökké őt kerestem

egyedül az enyém lesz nem a húgomat nyúzza örökké / valószínűtlen

saját külön apám lesz / helyeken presszókban ült fehér kalapban

apát nem választhatsz és nem jönnek vissza soha / lányoknak magyarázott

csak a mesékben meg a bárgyú szappanoperákban / mintha tanár lenne

mondta a nővérem / flancos hosszú körmű szép hajú lányoknak amilyen

könnyű neki ő elfogadta apjának az egyiket / én soha nem leszek

mondd meg őszintén én legalább az igazi nővéred vagyok / az egyiknek

elfogadsz engem nővérednek / még a lába ujja körmén is csillag volt

nekem mindegy / drágakőutánzat fénylő ragasztott csillag

 

 

olyan vagy mint a beton

 

kemény és hideg némaságba / otthon néha lehallgattam a telefont

falazod magad miért nem szólsz / a rajta hagyott üzeneteket

kicsorbulna rajtad a kisbalta / hívás nélküli üzenetet üzenet nélküli hívást

ezért kár volt eljönnöd hogy ezt elmondd / de hívni nem tudtam kikapcsolták

ezt levélben is megírhattad volna / elmehettem volna egy fülkéig

legközelebb ne fáraszd magad idáig / ha lett volna pénzem rendeltem volna

és levelet se írj / taxit de már az összes taxis ismert a környéken

szeretek csöndben lenni / tudták hogy nincs pénzem nem szeretik

az ágyon kuporogva nem tűnik fel / a bonyodalmat az órát a nyakláncot

milyen csöndben vagyok nem zavar senkit / a pénzt szeretik

hogy sokat gondolkodom / pénz nélkül nem visznek sehova

milyen könyvet kérek / amikor ezt feladtam rendelhettem volna pizzát

a babart szeretném igazán / de arra se volt pénzem akkor kimentem

de félek az nem illik egy tizennyolc éveshez / a moszkva térre ott kaptam

pedig a babart olyan jó volt lapozgatni / füvet meg mást is de egyre

nagymamánál de nagymama meghalt / nehezebben vettem a levegőt is

a babar nem tudom hova lett / volt hogy már azt hittem nem élek

talán meghalt ő is / nagyon pici választja el a haláltól az életet

bár ő csak a könyvben volt / egy szippantás egy hajszál egy lélegzet

azt hiszem ő nem halhat meg / csak aki nem él az nem halhat meg

 

 

bilinccsel az édes kis mancsán

 

fingod sincs a költészetről kiscicám / nagyon szép verseket ír amennyire

mondja nekem a komplett idióta / én meg tudom ítélni nekem tetszik

olvastál te petőfit egyáltalán / olyan gyöngéd amennyire az életben

arra gondolsz hogy anyám tyúkja meg ilyenek / soha nem lehetett velem

például szeptember végén szabadság szerelem / közömbösnek mutatkozott

baszhatod a szabadságot / talán élvezte hogy mennyire szeretem hagyta

nem kell beszarni most is megszökött / hogy csókolgassam aztán hirtelen

egy csávó bilinccsel az édes kis mancsán / bevadult az volt a legjobb

rendesen el tudnám kapni / amikor már végeztünk és minden ok nélkül

csináltad már bilinccsel / a combomra tette a kezét és nem vette el sokáig

az az igazi élvezés / próbálom elképzelni milyen érzés lehetett neki

te már csináltad naná most is azt csinálom / ahogy combomon pihen a keze

nem vagyok olyan / ezért kértem testápolót is de basznak küldeni

nem nekem találták ki / és amikor a tárgyalásra vittek szégyelltem a

a tinglitangli dugásokat / bilincset de apu így is meg tudta fogni a kezem

tudomásul vették tiszteltek érte / hozzáért a bilincshez bilinccsel együtt

tudod kinek meséld / szorította a kezem nem tudtam hogy még sírni

ki mondta hogy hozzád beszélek / is fogok amikor végre megjött a doki

verset írok fejben és néha hangosan / sírtam akkor is már azt hittem hogy

elfelejtem hogy itt vagy / ő is csak becsapott hitegetett de aztán hoztak

annyira megszoktalak / egy ágyat tényleg elintézte meg fogjuk vizsgálni

tudod hogy hiányozni fogsz ha kimegyek / mondta de akkor el kell vinni

előbb megyek én ki aztán majd sírhatsz vissza / innen meg fogok szökni

majd elkövetek valamit / még a csuklóm is izzadt undorító volt amikor

hogy magánzárkába tegyenek / a nedves bőröm hozzáért a hideg

belőled is elegem van / bilincshez sokáig nem tudtam apára nézni

szabadságától ideiglenesen megfosztott személy vagyok / olyan fehér volt

te tudtad ezt / mondtam is neki apa az idén nem sütött a nap

legalább nem vagy elítélt / nem sütött fiam arról gondoskodtál

de már nem sokáig / ne sírj kérlek szépen csak ennyit kérek

jegyezd meg ha a gonosz jót tesz veled mindig benyújtja a számlát

 

 

 

 

 

SZIKRA JÁNOS

Téblábolsz a peronon

 

Hiába marja szíved a szorongás,

veterán vasutas,

szabad vagy végzetesen.

Mályvacserje s angyalkürt közt

téblábolsz a rozsdás peronon,

kátrányos talpfáknak dőlve

böngészed a lejárt menetrendet,

s egy megszüntetett,

múlt századi személyvonat füttyjelére vársz

a töltés kecskeoldalán.

 

 

Röhög a Hold

 

Összeforr a kar,

fölszikráznak a körmök,

integetni tanul újra a kéz,

simogatni a liliomillatú ujjak,

ütni az ököl.

Gazdátlan réteken legelészik a csukló.

Nem sejti még,

amit csak az idegsejt s a hajszál érezhet

egy gazos kert hajnalán,

ahol a Hold röhejétől rozsdásodnak a fogak,

hogy a pata akkor rúgja le a patkót,

ha a lovas nem szegődik senkihez.

 

 

Rád nézek

 

Áginak

 

Hová forduljon az ember

(kérdezte egy magyar költő),

ha nem tartozik a harcosok közé?

 

Folyton kutyaszarba lépsz az utcán,

fennkölten fintorogsz,

vagy káromlod a gazdátlan eget,

de ettől még nem tartozol

a posztmodern bajnokok közé.

 

Rád nézek,

ki ártatlanul lépdelnél át roppant

nemzedékem tetszhalott hullahegyén –

nem kell megtörülnöd a pengét,

még nem döfhetted senkibe,

nem hazudtál magadnak még annyit,

hogy rozsdává őröljön a bűntudat.

 

Elfordulnék,

magamnak is hátat fordítanék régen,

de rajtam függ szemed:

hová forduljon az ember,

ha nem tartozhat senkihez?

 

 

 

 

 

PINTÉR LAJOS

Bálint Sándor-medalion

 

Bálint Sándort, ha jó tudom és

pontosan idézem, 1965-ben két év

felfüggesztett szabadságvesztésre

ítélte a bíróság izgatásért.

Meghurcolták, állását vesztette

a szögedi, nemzet hű fia,

legnagyobb tudósa, aki valójában

nem izgatott, maga volt az

angyali jóság és angyali nyugalom.

Katona Imre mesélt nekem

sokat Róla, szent ihletű Bálint

Sándor professzor úrról.

Mesélte például, hogy a ’60-as

években Őt, Katona Imrét küldték

Szegedre, hogy a pesti szakmai

testületek, a pesti egyetem, az

akadémia szolidaritását kifejezze.

Beszélgetésük végeztével Bálint

Sándor megkérdezte: kikísérhetlek

a vasútállomásra? Megtisztelsz,

mondotta Katona Imre. De hiszen

szégyent hozok rád, kompromittállak,

mondotta Bálint Sándor. Dehogy, dehogy.

A vasúton azután észrevette Katona

Imre, hogy mint a leprásokat, nagy

körívben mindenki kikerüli Őket,

ott álltak a nyüzsgő peronon egy

üres, holt tér közepében,

Bálint Sándor, Sándor bácsi,

ugye, többé nem épül, nem sötétül

ily félelemből, gyanakvásból,

gyávaságból emelt fal Ön köré?

Ily börtönmagány, peronmagány.

Ugye, most már hű tanítványai

állják körül a Tanárt?

Ugye, most már a szeretet,

a tisztelet teremti meg

éteri fényből

Istennek tetsző köreit?

 

 

 

 

 

LÁSZLÓFFY CSABA

Szent Márton meg a koldus

(Ismeretlen magyar festő)

 

Veszett Éden! – kiált az áldotta.

Nézd a paripa gyeplőjét fogó

nyomorék koldust. Hát te ott, lovag,

ki vagy: lator, vagy kardot forgató

gyilkos? A győztes igazát hozod?

Vér vagy arany az, ami lecsorog

a mennybolt cifra tornyai mögül?

Lesz-e, aki a tavasznak örül?

 

Ha fölvérzik a Keresztfa alatt

a nap, a béna kéz is megremeg

s félelmetes dárdákat simogat.

Göncök közül kibújt gennyes sebek,

örökléttől sújtott, csípős csalán-

természet! – sötét gondolat a csend

benned, bár harang tiszta szava zeng.

 

Lovad járása is csupa ideg:

Tied a fénylő, földízű palást

(rojtjaiban a természet piheg),

Szent Márton, téged lesnek, senki mást.

Vágd le palástod alját, még ha vad

káromkodás kísér is, egy cafat

is gyógyító kötés lesz a profán

bűnök és a kiontott vér után.

 

Fekete önsanyargató napok

tűntén a bélpoklos is talpra áll,

s színes palástod tépett-harapott

rongyától hátrahőköl a halál.

 

 

“Viaskodás az Angyallal”*

 

A 65 éves lehetne V. G.-nek

 

Az utókor fejében

micsoda zűrzavar cseng

bizonyság: nemzedékem

bocsánatom balek csend

 

a magadra zárt múlt rég

feltámadt itt egészen –

rozsdás lakatnak kulcs légy?

vagy báb a lépes mézen!

 

    • Vásárhelyi Géza Forrás-kötetének címe.

 

 

 

 

 

OLÁH ZOLTÁN

A szabadság árnyékában

 

Utassy Józsefnek

 

Eljön a madár-vitorlán

érkező hajnallal,

eljön Január Sárga Asszonya,

s elvisz mindenkit,

ki tintával vetette be

a papírok arcát,

ki mezők

árvalányhajából,

hegyek

hóesés-szoknyájából

szőtte vászonára

a színeket.

 

Elvisz mindenkit,

s gumipólyába csavarja

a hóvirág-arcú őrülteket,

kiknek műveit

tiszavirág-dallá

pengette a szél.

Elviszi őket,

elvisz minket is

a csillagpréselte

esti csönddel,

mert ott hagytunk valamit

a vízesés-hajú nyárban,

a narancsot bontó éjszakában,

hol apró rögök arcába

Európát álmodtak a napok.

Elvisz minket is,

Mert hiába sírtak itt

hattyú-párnájú tavakat

az óriás hegyek,

s hiába könyörgött

napkorong-térdén Július,

mert tudjuk,

most már mi is tudjuk:

harmat-bilincsek között

imádkozhat csak

szabadságért a fűszál.

 

Ezeréves platánok

kérge alá bújt el a tavasz,

s örök havat kovácsol

itt fagy üllőjén

minden évszak,

hát eljön értünk is

Január Sárga Asszonya,

elvisz magával a házba,

a hajnal kényszerzubbonyában,

hol rácsos álarcot öltve

kel föl s megy le a Nap

s a költők

himnuszt éneklő

Mária-arcokat rajzolnak

az üvegablakok

absztrakt arcai közé,

miközben az ébredés

kivirágzó perceiben

Égről szüretelt

záport permeteznek

tarkójukra a napok,

s a festők elméikből

kilakoltatják

a sokktól kifakult

színeket, s hatalmas,

csillagból szőtt

képeket álmodnak az égre

a rácsokon túli

halhatatlanságról.

 

 

Búcsúzás

 

Friedrich Nietzsche emlékére

 

Nyugodt az éj.

Nyugodt már minden

pillanat.

Égre párolog a vér,

a tőr hegyére visszaszökik

az indulat.

Türelemre bomlik

a végtelen bosszúság,

örömpelyheket hullajt

a megőrült szomorúság.

Sosem nyílt árnyak és fények

szemembe végül visszatérnek.

Verset írtam; lélegzetemen

Isten imádkozott.

 

 

Miszlai Gyulának

 

A “Három Türelem” falain túl

félelmünk már telve lassú éjszakákkal

halkan-hosszú hóeséssel…

 

S mert mindig a Fényt akartuk, –

sohasem élhettünk igazán…

majd megrabolva

az istenek álmát

alma-meleg hajnalokat hittünk

az Égre

magunknak, majd másoknak

miközben letagadtuk

a varjak kihordta éjszakát…

 

Istent halálunkkal

mi teremtjük meg újra meg újra,

míg ő szüli, egyre szüli a halált.

 

 

 

 

 

MISZLAI GYULA

Sinka

 

Most már mindig sír a bojtárgyerek,

övéiért kéretlen lett vádló,

mert égették a pásztortüzek, s az ősök

jajával messze szálló vadludak sora,

a nehézzé lett aprócska haza,

korpavirág réten cselédsors alkonya,

a lepkék cikázta villámos ég,

már nem feledheti Zab Mihályt, se

György vezért,

már mindig sír a bojtárgyerek,

áll a benne növő időrengeteg közepén, s

elindulna jussa után…

Szalontán egy ajtó muzsikál…

 

 

Szelíden

 

Az ősz bátorrá tesz. A levelek körém hullt

repeszdarabok. A remény ideje sem ijeszt,

magam túlélve átalballagok roskadt kapuin,

szél ostorozta hátam jövőm falának vetem.

Gyávák konca hogy lehetnék, szikrázó múltam

átfénylik Istenen. Hogy ki leszek, kitalálom,

43 év védi titkaim. Lompos kis szörnyek

körbejárnak, nyalogatják sebeim sunyin,

ugatva újakat ütnek, nyalják sebem, s véremért

ugatnak, viszályuk, mondják, értem s ellenem dúl.

Szelíd vagyok, szelíd, bocsájthatatlanul.

 

 

Karácsony után

 

Itt veszteglek, jégtáblák közé szorult hajó,

a későn érkezettek nyugalmával, a nehezen indulók

reménytelenségben is őrzött hitével.

Másokon mint kormozott üvegcserepeken át

nézek a vakító Napba, ami most lángra gyújtja a

rőzsévé aszalódott erdőket is.

Itt veszteglek 47 évemmel,

kócos istenek marionettjeként, idegszálaimmal

függve a csillagokon,

de akár egy aluljárói koldus, örvénylő marokkal

nyúlok felétek, szeretetetek apró kincseiért.

 

 

 

 

 

SZARKA JÓZSEF

A túlsó parthoz

 

Nem voltatok sem próféták,

sem Istent káromló elátkozottak,

kiknek arcát plakátokra fotózzák,

falakra festik,

hősök voltatok csupán,

üres zsebű ékkövek,

tomboltatok, igen,

mert fájt, ami fájhat az embernek,

de azért boldogok is voltatok néha,

a lobogó tábortüzek mellett,

és szomorúak is voltatok,

amikor elragadott közületek

valakit az elmúlás,

költők voltatok,

akik dalokat énekeltek a Napnak,

a fénynek, dalokat az emberekért,

a fölrianó forradalmak hősei voltatok,

az elaggott remény hősei,

falra fújt üzenetetek is erről szól:

“Itt jártunk. Legyetek nálunk sokkal

boldogabbak, legyetek szépek!”,

nem tartottatok kezetekben

füstölgő csövű puskát soha,

gyerekeket, árva gyerekeket

öleltetek inkább,

meséltetek nekik a boldogságról,

hazáról, szerelemről,

és meghaltatok persze,

ahogy hősökhöz illik,

a költők sokadalmához,

Lorcához, Jeszenyinhez, Eliothoz,

Paundhoz, Adyhoz, József Attilához

és a többiekhez,

Istenem!, ki dicséri ma már,

ki veszi észre kihunyt szemetekben

a fényt, szépséges álmaitok sokadalmát?,

ki állít néktek a végtelen térben,

időben, tündöklő obeliszket?,

és a Styx innenső oldaláról

ki viszi át Nagy László szerelmét

a túlsó partra?,

Barátaim.

 

 

Angyalainkhoz

 

Kik voltatok,

honnan érkeztetek,

és miért kerestetek fel minket

nem mondtátok el,

talán ti is a lótuszvirágok

könnycseppjeiből születtetek,

vagy sebzett madarakkal

zuhantatok hozzánk a beláthatatlan

égből, talán a sivatagokban

kóborló próféták tanítványai voltatok,

“Mennyei seregek”,

tört szárnyú,

földre zuhant angyalaink.

Sosem fogjuk megtudni,

hogy kik is voltatok tulajdonképpen.

Csak azt láttuk, hogy szálltok,

szálltok fiatalon őszülő hajunk felett,

és tudtuk, hogy velünk vagytok,

hogy a gonoszkodás ellenségei vagytok,

tört szárnyú küldöttek,

és azt is tudjuk már,

hogy itt éltek köztünk,

Angyalaink.

 

 

 

 

 

NÉMETH ANDRÁS

Szájhagyományból

 

Egy szentjánosbogárra

 

a pók hasán szemek

elorzott csillagok

s hiába bukdosok

csak bennem lát legyet

 

hálóján esti fény

szabad sugár remeg

ha pendül éjfelet

a hangja mily kemény

 

jelölne új napot

fikarcnyi életet

értem rendeltetett

zenét s én húrt fogok

 

s a holtra vált világ

erővel zsong donog

s bár sír a holdkorong

gerincért nem kiált

 

s nincs lágy zsiger csak láb

de annyi juthatott

mályvát porozhatok

s nekem a nap a báb

 

s a lámpatestből ím

a nyár repül tova

s az ősz telt potroha

követne mint a kín

 

s velem ki hull ki él

majd jön utánam is

mert nem lesz már hamis

s nem védi vaksötét ha fél

 

 

Versek a reményhez

 

I.

Megkeresni azt a fészket,

ahol a szárnyak az égig

s a földig egyszerre érnek,

és egyetlen napod holdakra nem cserélik.

 

Te világítasz magadnak.

Mosolyból nyomorvirágot

fényed csal elő, s ha hullnak

is szirmai, a szélben mind repülni látod.

 

Így lobbants tüzet. S lásd az űrt,

míg mások faggyút keresnek,

hogy pisla magányon átszűrt

helyed mérjék ki fejtől lábig. Ez a kezdet?

 

 

II.

 

Tér, idő már csak képzelet,

s élve maradni benne

kábán, bódultan lehet,

 

s támolyogni napok során,

visszaúton, elesve,

ezért emberként állj föl te, hazám.

 

S így lesz merész a gondolat,

szegényt istápolóvá

kelne falatnyi pillanat,

s morzsaként gondolok rá.

 

Mint kenyérre, rád is, otthonom.

 

S amíg a széppel jóllakom,

lelkem maradék étke várna,

hát lépj át bizton a sorsomon.

Küszöb az, s nincs kutyája.

 

 

 

 

 

BOTH BALÁZS

Ősz

 

(Dolmány Anettnak)

 

mikor az első reggelek ködén

a nyár még tompán átvilágít

távoli fények ragyogják be

a tér gesztenyefáit

 

mikor nem az a déli napsütés

mely lángot fakasztva árad

hamarosan az északi szél

jelt ad a pusztulásnak

 

mikor közelít az a néhány nap

mert átalakulnak a kertek

minden amit megszáll az ősz

pőrén szorongva reszket

 

mikor könnyű halotti máglyaként

mindenfelé levelek égnek

hangtalan válik semmivé

a tárgy a test a lélek

 

 

Sapphicus

 

Ógörög vásár. Levelekről dinnyét,

méz-levű szőlőt, datolyát vehetsz most.

Pincehűs sörhab fut a bronzkupákba.

Lépj közelebb. Nézd,

 

mennyi szín és fény kavarog a téren,

mennyi gyöngysor, tőr, saru, lűd remekmű!

Mentaillat leng. Hova is mehetnél?

Zsong az öt érzék

 

lábaid mázsás gyökerek a kőben.

Két virágszár-szép boka ring előtted,

szinte gyermek még ez a lány, ha rád néz!

Másfele fordulsz,

 

futni, szökni vágysz: keze láncra verve,

egy kufár kérges tenyerén ezüstpénz

dönti el sorsát – puha ajka el nem

ér a tiédhez.

 

 

Szívműtét előtt

 

(Édesapámnak)

 

Telihold süt. Közeleg az éjfél.

A barlang falára jeleket vés

az ősvilági rettegés.

 

Semminek sincs neve

az imbolygó fáklyafénynél.

 

Feszül a bőr, pereg a dob,

valami artikulálatlan nyelven

kitör az ének.

 

Lobog az árny, mint a szellem –

És eksztatikusan üvölt az éjben

egy iszonyú sámán-torok.