(Döbrentei Kornél fordításai)

SERGIUSZ STERNA-WACHOWIAK

A vándorvurstli területe és a sátrak között kritikátlanul hömpölygő tömeg között váratlanul bizonyos vérségi kapcsolatok léptek fel. A vidámpark Könyvtárnak, Nemzetségfának, sőt – némelyek számára – a közmondásos hadszíntérnek tűnhetett fel. Az elíziumi termek szárnyasajtói megnyíltak, az izgatott tömeg pedig, az ámítás legkülönfélébb megtestesüléseit bámulva, lassan bizonyosra vette saját létezését. Mesélik azt is, hogy egy alacsony, kövér, kalapos uraság, a sokszínű neonokat és világító girlandokat bámulva, képes volt e fények alatt nyilvánosan felfedezni a legértékesebb nemesfémeket. A holdkóros derengésben mint szivárványban fürdőzött a nyüzsgő tömeg és szinte minden, amit ennek a vidéknek egyáltalán valaha is tulajdonítani lehetett. A fekete papírból készült kivágások – a plakátokon – olyanok, mintha elhalt bizonyítványok volnának. Ekkor hirtelen megelevenedik a kővilág; a lampionok fényéből és a holdfény villogásából létrejövő árnyak, a két kézzel tartott zsebtükrök villanásai hajlonganak és zajtalanul suhannak. A nézők felismerik rég halott szomszédaikat, királyi udvartartást és koldustanyákat látni. Belépünk a Könyvtárba: először is a könyvtár nyelvének leleplezésére kerül sor.

Ennélfogva egészen más térben, ám ugyanabban az időben egy középkorú férfi, vagyis a narrátor hangja elég udvariasan modellálta az ideobeszéd önvédelmének jelenségét a természetes nyelv minden veszélyével szemben. Az ideobeszéd, bár mindenütt jelen volt, minden részlet rá vonatkozott és őt írta körül, nyíltan nem nyilatkozott meg. A természetes beszédet hangok együttese hozta létre: egy nagyon kedves rádiós hang, egy idősebb férfi, egy fiatal leány hangja, az újságírón, a múzeumigazgatón és az ideobeszéd főhősében megszemélyesített leánygyermeken kívül motyogva beszélt a patikus, a tanácsos és a mérnökné. Az alapvető fonetikai effektust a fogadás hangjai jelentik: a poharakba ömlő italok bugyogása, az evőeszköz csörömpölése, az étkészlet onomatopoezise, az intonáció pedig hol emelkedik, hol azonnal ereszkedik. Így aztán a nyelvi szituáció itt következő, színházi vagy – ahogyan néha állítják – társadalmi szituációra történő átalakítása mégsem adja ki végül a közös értelmet. Éppen csak a hirtelen furcsán felrémlő fabuláris érvek mondatják ki azt is, hogy az ideobeszéd allegóriája kiválasztásos alapon épp a nyugdíjazás küszöbén álló restaurátor – lehet, hogy ott is hősünk valamiféle provincionális lemásolásáról beszélnek. A lekottázott természetes beszéd megszemélyesítései nincsenek eltitkolva, múzeumban kezdődik és végződik a szirénrituálé. Úgy látszik, a stilisztikai jellemzők közmondásos együttese az egyetlen hős!

Először egy patetikus nyitány hangzik fel az ideobeszéd belső biogramjának tiszteletére. Mielőtt a könyvtár óragyűjteményének restaurátóra elindulna a nyugalmas őszidő házába, következik az ünnepélyes búcsúztatás, zoomorf kórusok Wagnert adnak elő, az égszínkék kottákba bugyolált táj kissé mintha dagadna. Az ideobeszéd pedig, akarja, nem akarja, kénytelen a lombtárban maradni. A restaurátornak ványadt a mellkasa, a beteges özvegyember sosem képes átlépni saját lehetőségeit, ám amikor azokat – bármennyire ványadtak is – veszély fenyegeti, oroszlánként rohan segítségükre. A harc lényege itt az, hogy a természetes nyelv formáinak sokasága és sokszínűsége ki akarja szorítani az ideoorális gyök egysíkúságát és változatlanságát. Az ám! Színek, hipotézisek, kosztümök egymásra rakódnak – az alapanyag nem. Az tántoríthatatlan, érintetlen és szabad gondolkodású. A gyök a szó reménysége! Kevesen ellenkeznek.

Ó, mily sok dolog van! Milyen metamorf mind! – kiáltoztak némelyek. Az időtér végtelenségében a mediumizmus a vitális energia! – bólogattak mások. Az ideobeszéd egy ideig valamiféle rugalmasságot mímel, számos külső formája közül a rugalmasság mint belső lényeg állítólag megmenekülhet. Kis időre. Az idős férfi hangja a díszhelyen álló üres székre mutatott, a restaurátor megértette, és lassan arrafelé indult. Már nem kellett erősnek mutatkoznia, a teremben levő vendégek éppen elkezdtek helyet foglalni egy empire stílusú asztalka mellett. Sok ilyen asztalka kering, vagy önmagát teríti meg a médiumos kísérletekben vagy a paidoliumban. Hősünk leül a kijelölt fotelba, szemét bántja a vaku villogása, és nem neheztelhetett a fényképészre. Amint tekintetét az ablak felé fordítja, az ablakpárkányon egy bordó galambot pillant meg, a holdfényben úszó tér árjában, az útvonalak, útszakaszok pászmáiban és a levegőalagutakban pedig felismeri a szép arany ősz panziókocsiját; a sofőr lustán újságot olvas, közben időről időre az órájára pillant. A bíróként elképzelt Pantokrátor hármas szivárványon ül, többnyire nyitott könyvvel a kezében, néha a mindenség felé emelt mutatóujjal, de az is előfordul, hogy férfiasan széttárt térdekkel, szandálja kopott, látni rajta a Góbi sivatag smaragd homokját. Egy hosszú fehér fonalon lógó arany karikagyűrű rövid idő múlva megremeg, már kering, kezdődnek a legyező impulzusok, az ékszer belülről az üveghez koccan, a csengő-bongó, ragyogó pohár csattanva reped szét. Következik az izgalmas, túlfűtött szünet, látni az aureola maradékait.

Eközben a természetes nyelvet képviselő, összegyűlt mindenevő pantofágok nem henyélnek. A mérnökné megkocogtatja poharát, föláll és így szól: szeretnék ezzel kapcsolatban valamit kérni. Nevezetesen arról van szó, hogy az ideobeszéd takarja el saját nyilvánvalóságát legalább egy szótárdarabkával, a restaurátor pedig, akit arra biztatnak, hogy vegyen magára egy nemesi zsupánt a közeli vitrinből, még nem tudja elszánni magát. A mai alkalomra kivette a kofferből a legjobb ruháját. A mérnökné meg papagájt csinálna belőle? Kolibrit? Feldühödött, a pantofágok azonban nem hátráltak, a terem berendezésére hivatkoztak és arra, hogy a házigazdának is régi lengyel öltözéket kell viselnie. Néznek mosolyogva, nem illik nekik nemet mondania. Hősünk hagyta, hogy hímzett zsupánt terítsenek a vállára, visszamosolygott a többiekre, zavartan. Na de apuka! Remekül nézel ki; már csak egy kard hiányzik! – hallatszott máris a fiatal leány hangja. Ez aztán az ötlet! – kontráz a patikus. Legyen olyan kedves, tanácsos úr, ott, mindjárt maga mögött lóg a falon egy díszkard. Ha vidámság, hát legyen vidámság, ihaj! Amint utóbb a középkorú férfi hangja közli, a tanácsos leemelte a kardot, és az asztal fölött a patikusnak nyújtotta. A patikus, a régiségek szakavatott, városszerte ismert gyűjtője pedig továbbadta a múzeumigazgatónak, aki kérlelő gesztussal a restaurátor kezébe nyomta. Ily módon a gondolat már át van öltöztetve, fel van fegyverezve, a bámészkodók várják a folytatást, a medializálás pedig valóban komplikálódik.

A mérnökné persze soha azelőtt nem gondolta volna, hogy a restaurátor ilyen nemzetes úr, nézi őt az ember nap mint nap, és semmit sem lát, most pedig – talán még egy polonéz is jöhetne! Miért ne! Az idős férfi hangja sajnálkozva szólalt meg: kár, hogy nincsenek ki a párok, a kis gótikus terem kérkedik a gazdájával, még az állatfajok is védőszíneket vettek fel az évszázadok során. Ugyanígy a természetes nyelv is, de nem az ideobeszéd. A restaurátor – a középkorú férfi hangjában először lehet hallani egy öregember önkéntelen suttogását – közönyösen nézett maga elé, és nem mosolygott. Magán érezte jókedvre derült leánya tekintetét, és alighanem ez dühítette fel. Sajnos, semmit sem tehetett, mert csupán felsőbbrendű érvek akarat nélküli, nem emberi allegoréziója volt. Amikor kardtalan kezével megpróbálta válláról ledobni a zsupánt, a nagyon kedves rádiós hang figyelmeztette: ne tegye! Ne morcoskodj itt nekünk, apuka, hiszen te szereted ezeket a mindenféle ócskaságokat – fűzte hozzá a fiatal lány hangja. Mert milyen bűbájos dolog is – mondja a tanácsos csipegetve, kortyolgatva – itt élni, mintha az ember egy másik korban lenne, tisztogatni ezeket a szép tárgyakat, nézegetni az időmérő eszközöket, és egyáltalán nem lepődnénk meg, ha egy kis órajátékkoncert is lenne – igaz, kolléga úr? A középkorú férfi hangja, bár későn, emlékeztette arra, hogy az órákat már valóban felhúzták, és megbeszélt időpontban tervbe volt véve egy közös órajáték. Közben a mérnökné abban reménykedik, hogy mivel ő volt az – amint halljuk –, aki a mókás átöltözést kezdeményezte, senki sem fog túlságosan megrendülni, ha keres valahol a közelben megfelelő fejfedőt a restaurátor fejére. A még inkább felélénkült pantofágok most a víztükör fölé emelték pofácskáikat, a napon szárítkozó dafniák pedig ugyancsak megrémültek. És valóban, emlegetik, a tóban óriási zűrzavar támadt.

Van nekem – mondja a patikus – a magángyűjteményemben ilyesmi, de a patika be van lakatolva, nehéz lenne most betörnöm az irodámba. De talán – fűzi hozzá – kitalálok valamit. Hiszen hányódnak itt régimódi fejfedők, harci öltözékek! És helyes, hogy senki sem nézte tovább ezt a jelenetet, mert a szégyentől gutaütést kapott volna. Hahó, várjunk csak azzal a tréfával! – ébredt fel a tanácsos –, miféle nemesember a restaurátor, ha nincs bajsza? Apuka, bajuszt akarnak neked ragasztani – jelentette ki teljesen hiábavaló sóhaj kíséretében a fiatal leány hangja. Esetleg az orcáját is kifestjük, mert a nemesek, ahogy hallottam, gyakran pirosították orcájukat – ajánlotta ugyanaz a hang. Nagyszerű – fűzte hozzá rágcsálva valamit a múzeumigazgató –, valóban. Kis pirosítót, ámbátor a férfiak inkább jó kis vodkával színesítették arcukat. Van nálam rúzs! – diadalmaskodik a mérnökné. Hát akkor mire vár? – türelmetlenkedik a tanácsos, sisakért szalad, a patikus pedig nekiáll bajuszt tekerni kenderkócból. És mi lesz – érdeklődik a kedves rádiós hang –, mi lesz a páncéllal, a sisakhoz páncél dukál, akár mindjárt az ott, a folyosóról! Elbeszélésekben, pletykákban és legendákban a tegnapi napig fennmaradt, hogyan viselkedett a restaurátor a baráti vendégségbe hívott pantofágokkal. Ma azt mondják, hogy elsápadt, odatapadt a székéhez, az órák a megfelelő időpontra vártak, hogy elkezdhessék a koncertet, az ünnepség már nem volt olyan merev. A restaurátor még élvezni akarta a búcsú pillanatának emelkedett hangulatát. A valóságban azonban már nem is létezett, fogalommá vált ebben a térben, ideobeszédes értékké, a lusta ősz panoptikumában pedig fekete szájú öregek folytattak kis csoportokban titkos tanácskozásokat, kalapjukat emelgették, mankóikkal hadonásztak, nyitogatták, csukogatták sárgászöld, vizes esernyőiket.

A körülmények megkövetelték, hogy a múzeumban vendégeskedő pantofágok akarata semmiképpen ne csorbuljon. Az ideobeszéd kellemes tónusban zengett, a restaurátor pedig nem akarta, hogy humortalan vén csontnak lássák. Ajkába harapott, és a termet szemlélte. A mérnökné a táskájában kotorászott, a patikus a kenderbajuszt tekerte, az igazgató a restaurátor kislányával beszélgetett a frissen alkalmazott órarestaurátorról, az újságíró a tanácsossal a páncélt cipelte befelé a folyosóról. Jól szórakoznak – mint egy játék állattal. Az első játékok közt a legtökéletesebbek a különféle puha, fölöslegesen palingenetikus, zoomorf vagy a célzat nélkül botanikai formájúra öntött gumijátékok. A kisgyerek szeret rágcsálni – szokás emlegetni a gyerekkort. Aljas egy sors! – a restaurátor összevonta szemöldökét, lehorgasztotta fejét, álla még a melléhez sem ért, a mérnökné máris elkapta: Tartsa feljebb az állát! – mondta. Nagyon szép, ősszel a nevetés a legfontosabb, az orcának virulnia kell. Na, kedves ünnepelt – hallatszott valahonnan az újságíró hangja –, minden együtt van. A tanácsos – a visszaemlékezések szerint – hősünk tisztes fejére helyezte a sisakot. Na, még egy kicsit, na, nyomjuk rá jobban, hogy passzoljon, na, most akár táncolhat is – örvendezett a mérnökné. Egyébként is mi rossz van ebben? Voltak már mindenféle lexikális kosztümök, itt az ideje, hogy megépítsük a mondattan alapjait: lehet, hogy ilyen értelemben kiderül valami a táncból? A táncból és a benne levő figurákból? A restaurátor földre szegezte tekintetét, a fogalom, jóllehet már artikulálódott, nem akarta elfogadni a természetéhez képest külsődleges szabályokat. Kezén az ablakon át bevetődő holdfény játszik, hősünk eljátszadozik vele, ide-oda tologatja, lassan eltünteti szemünk elől.

A mérnökné a pantofágok gyűrűjében a restaurátor orcáját pirosította, a vörös rúzs összehúzta az arcbőrt. Ebben a pillanatban hősünkben valami összeomlik, valami halk zörgéssel lecsúszik. A tanácsos és az újságíró az öregember ványadt vállára rakja a kovácsoltvas páncélt. Milyen szép! Nekem természetesen – nyilatkozza a múzeumigazgató – semmi kifogásom az ellen, hogy egy kicsit megzörgessük ezeket a szép műtárgyakat. Szeretem, ha a tárgyakat használják, mozgatják, így fogalmazták meg ezt akkor. Annál is inkább, mivel a mérnökné éppen egy alabárdot nyújtott oda. Hohó, a bajusz kicsit elengedett, de semmi baj, mindjárt megigazítjuk, hozzáragasztunk egy darabka kenderkócot – szólt közbe kéretlenül a patikus. És már kész is bátyámuram a mulatságra – szólalt meg a meleg rádiós hang –, most kezdődik csak az igazi mulatság, itt a gramofon polonézzel, a mérnökné polifon táncra kéri hősünket. Nem volt menekvés, a fogalom archaizálódott, minden egyes felszabadító mozgalommal újabb hagyományban határozta meg magát. A védekezésre irányuló próbálkozások nem maradtak abba. De egyre gyöngültek.

Emlegetik, hogy a restaurátor nem akarta tudni vagy nem tudhatta, mi zajlik körülötte – behunyta ugyanis a szemét. Vajon mit tehetnének még vele, kihasználva a helyzetet, a felbőszült pantofágok? Az volt az érzése, hogyha egy pillanatra lehunyja a szemét, a terem szétolvad, köddé válik, erről a délutánról pedig kiderül, hogy csupán bizonyos alkonyati események kellemetlen álomképe. Nyitogatta, csukogatta a szemét. Hát senki sem számol az ellenállással? Lehet, hogy még ki is nevetik, le is hurrogják; a restaurátor érezte, hogy gyorsul a pulzusa, fejét a sisak, mellét a kovácsolt páncél szorította. A fogalom minden szóbeli kifejezésre tett próbálkozásában kompromittálódott. Az ideobeszéd engedelmesen szavakban fejezte ki magát, hogy egyáltalán létezzen, a természetes nyelv saját fantomizált lehetőségeit ajánlgatta. A nyelv mélytengerfenéki spleenjét.

Sajnos, nem így történt. Az igazgató ujjának finom mozdulatával elindította a táncot, és felhangzottak az első taktusok. A restaurátor már nem szólt semmit sem, félretette a kardot és az alabárdot, savanyú képpel elmosolyodott, és meghajolt a mérnökné előtt. Az újságíró a patikussal gyorsan a fal mellé hordta a székeket, a gramofon zenélt, az öregember megtette az első lépést. Egy idő után érezte, hogy izzad a nyaka. A sós lé lecsorgott a lábán, kibuggyant a haja alól, s összegyűlt a szemöldöke fölött. Partnernője mulatott, ugrándozott, kurjongatott, és egyre gyorsabban, egyenesen villámgyorsan forgatta a reinkarnálódott öreg szarmata testét. Hősünk pedig érezte, amint a látszatra ártatlan gramofon dallama egyre hangosabb zajjá válik, lüktet – egy perc múlva már csak fülsiketítő dörömbölés hallatszott, dőlt össze a városháza előcsarnokostul és a környező házak is mind. Valóban eldőlt valami, de csak a restaurátor volt az, a városháza épen maradt, a házak meg se moccantak. A kedves rádiós hang a tanácsos hangjával duettben az elgyöngült testet régi, előre kijelölt helyére vezette. Ezúttal a megtestesülések vagy körülmények szégyentelenül gúnyt űztek az oly csodásnak ígérkező ideoorális vízióból. Amikor egy titokzatos energia az archivilágban keres magának formákat, az a része, amely az emberi test lágy, bársonyos vonalaiban, a csecsemő rózsaszín bőrében talál rá – egy idő után megtapasztalja a pompás burok minden valóságát. A mélyből megszólalt a tanácsos: Gyönyörű, a mulatságot a pantofágok ezúttal állítólag nagyszerűnek találták; én mondom önöknek, hogy magam is átöltöznék nemesi zsupánba, és körbemasíroznám a főteret – fűzte hozzá a meghatódott tanácsos. Nem úgy a patikus, aki így szólt: Komolytalan dolog. Hát illik nevetségessé válni? Az ünnepelt, az egészen más, őt az egész környéken ismerik történelem iránti szenvedélyéről, tisztelik, becsülik – ez pedig nem egyéb, mint az, hogy a pszeudonomizálódó valóság lassan megérett a felülvizsgálatra, ilyen-olyan egyéb válaszokra. Erről van szó! A valóságnak ez nem válik kárára, állandóan prostituálódik, degradálódik, szüntelenül süllyed és megalázódik csak úgy.

Az időtérbe szótári átöltözéssel (zsupán) elhelyezett, adott mondatszerkezet figurái szerint (tánc) elrendezett, kommunikálásra kész (séta) ideobeszéd – ezúttal zenei stukkókra vágyott. Hangutánozódjunk! – hallatszott. Éljen az eufónia!!! Vivát glossolalia! Hirtelen az idős férfi hangja – és hallani, hogy rágcsál valamit – kimondta az ítéletet: Valóban. A restaurátor jól tud énekelni! Csak nem fogjuk őt többször is kérlelni? Igen – mondta a mérnökné étkezés és távolabbi kivehetetlen, a pantofágok által újra kezdett beszélgetések hangjai közepette – énekeljen! Énekelj! – kiáltotta patetikusan egy öblös és határozott hang – legközelebbi barátaid között vagy! Szusszanj még egyet – adta a patikus a megértőt, simulékony szokott lenni, de nem azonos számos álnevével –, aztán énekelj valami szépet, barátom; egyébként, ha ismerjük a dallamot, mi is szívesen besegítünk. Hát hogyne! – emlegetik, hogy a tálca fölé hajoló mérnökné fölemelte a fejét – ez kezdettől fogva világos volt. Nos? A nyelv általunk ismert természetét megszemélyesítő restaurátornak ez már valóban sok volt. Kinyitotta száját, mintha mondani akarna valamit, a pantofágok azonban élénk tapsba kezdtek, mert azt gondolták, énekel. Az öregember tehát elhatározta, hogy megtesz mindent, csak jó emlékeket hagyjon magáról az egybegyűltekben; végül is a legjobb barátairól volt szó!

Fölállt hát, és reszkető hangon énekelni kezdett, de hamar abbahagyta. Ép leszakadt az orra alá ragasztott bajusz, és néhány kenderszál szerencsétlenül kitátott szájába esett. A többiek szeme láttára fuldokolni kezdett a kenderrostoktól, sikertelenül próbálta elnyomni a köhögést – nem fájdalommentes dolog ugyanis a nyelv muzikálissá tétele, a mutálás folyamata is mily gyakran jelentkezik hol a mandulák megbetegedésében, hol az énekhang elvesztésében.

Sokan kapnak később mély, túlérett hangszínt, a restaurátor viszont ivott egy kortyot, és énekelni kezdett. Nagyon küszködött, hiszen még mindig fáradt volt a mondattani kezdéstől. A harmadik versszakot már szakadozott, remegő hangon énekelte. Arcán lassan csorogni kezdett a smink, szeme alól patakokban vándorolt lefelé a szemfesték. Ekkor megszólaltak a zenélőórák!, elvonva a pantofágok figyelmét az énekről. Hősünk hát lerogyott a székébe, melle nehezen zihált, amikor pedig az utolsó óra is elcsöndesedett, újra érezte, hogy tucatnyi, félig hal szempár bámul rá. Arcán ragacsos, vörös-fekete cseppek csorogtak alá. Mögülük rimánkodó szemek meredtek a világba, ám az ablak mögött az ősz sejtelmes jelei még mindig folyton változtak – múlékonyak, elmosódottak voltak.

És bekövetkezett! Hősünk egy szempillantás alatt archaizálódik. Mit lehet itt tenni? Mert nem ismerték az irrevolúció varázsigéjét. A lunaticum éppen kitört alkotóelemeiből, amikor a restaurátor a bámészkodók túlzott lelkesedése nélkül átalakult Twardowskivá, a bordó színű galamb pedig azonnal a nemesember helyébe lépett. Számos vízben teliholdkor az égboltot bámuló pantofágokat a lunatikus természet a mai napig távoli partokra csábítja, hogy ott elveszejtse őket. De nem csupán a pantofágokat! Milyen furcsa kaland. Az ablak mögött pirkad, lassan fölbukkan a napkorong, a kakaskukorékolás pedig sehol.