Nemzedékek nőttek fel a hamis eszmeiséggel és érzelgős munkásmozgalmi romantikával átitatott József Attila-kép igézetében. A legendagyártás mindjárt azt követően kezdetét vette, hogy az 1284-es számú tehervonat kioltotta a megbomlott idegrendszerű, rendkívül tehetséges ifjú költő életét. Halálhírét – József Jolán beszámolója szerint – Fekete, a falu bolondja hozta meg a családnak, amit utólag néhányan a sors végzetes dramaturgiai fintorának tekintettek. A költő nővérének visszaemlékezését, József Attiláról írt “életrajzát” a szakemberek a regények világába utalták ugyan, szelleme ennek ellenére hosszan – csaknem napjainkig – jelen volt az irodalmi köztudatban, valamint az iskolai oktatásban.

A szerencsétlen fiatalember, akinek élete önmaga, családja és barátai számára egyre elviselhetetlenebb teherré nehezült, halála után nem sokkal glóriás vértanúként vonult be a költészet halhatatlanjai közé. Üdvtörténeti útján jótevők, mecénások, lelkifurdalással küzdő irodalmártársak, szerelmek, mozgalmárok kísérték, látszólag utólag adva meg neki azt, amit életében elmulasztottak. Végzete különös bűntudatot hagyott nem csupán kortársaiban, de az őt követő korosztályokban is. Petőfi mellett a tragikus, beteljesületlen magyar sors jelképévé vált. Arthur Koestler a halálával kapcsolatban egyenesen azt állította: magyarnak lenni kollektív neurózis. A lélek, az irodalmi lelkiismeret mélyén kavargó zavaros önvádra – sokak alapélményére – Vas István talált szavakat, mikor azt írta: ő vetette magát a vonat elé, helyettünk. A József Attila-kultusz legmegrendítőbb fejezetét azok írták, mégpedig tetteikkel, akik nem tudván elviselni önnön kudarcaikat, saját létüket összemosták a tragikus életű zseniével, majd követték őt a halálba. Szárszó az öngyilkosok kultikus helyévé vált. Évente többen ugrottak itt vonat elé, néha verseskötettel a zsebükben, annak ellenére – bár ez jóval később derült ki –, hogy József Attilát valószínűleg baleset érte. Pusztulásáért a kapitalizmust vagy az egész társadalmat vádolták, miként – egyetlenként kiemelve – Reményik Zsigmond tette átkozódva a Szép Szó József Attila-emlékszámában.

Az irodalomtörténet panteonjából azután gyorsan az utcára került a költő, mert a kommunisták, amolyan posztumusz agitátorként, céljaik szolgálatába állították. Neve áruvédjegyként hitelesítette a proletárdiktatúra különböző változatait, a megvalósult renddel szemben a valóság fölött lebegő megvalósíthatatlan eszmét. Sírját azonban maroknyi ember állta körül csupán. Az őt temető pap arról sem értesült a családtól, hogy egy magyar költő fölött végzi a református szertartást.

A valódi József Attila természetesen sohasem kellett a kommunista pártnak, mindössze a propagandisztikus, megcsonkított változat. Le-levágtak, kifordítottak belőle egy-egy darabot, miként a vonat. A műveken keresztül élővé váló arc helyett a retusált maszkra volt szükségük. Jó pár évtizednek kellett eltelnie halálát követően, hogy olyan munkáit, mint A nemzeti szocializmus, a Szabad-ötletek jegyzéke vagy, mondjuk, a Nem! Nem! Soha! című irredenta versét kézbe vehessük. Később a védjegy mögül eltűnt az áru a történelem süllyesztőjében. A feldübörgő testvéri tankok elhagyták Magyarországot, az ideológiai alapon működő cenzúra nem állhatta útját többé a teljes igazságnak. Kellemetlen írások, dokumentumok kerültek nyilvánosságra, amelyek megkérdőjelezték az irodalomtörténet szent közhelyeit. Sebtében történtek ugyan mentő kísérletek arra, hogy József Attila, afféle szendvicsemberként, az eszmék “Nagykörútján” továbbra is hirdesse az örök bal éppen időszerű utópiáját, ám az irodalom politikát legitimáló szerepének csökkenésével ezek a próbálkozások jelentőségüket veszítették. Mostanra szinte teljesen érdektelen, hogy kilépett-e a kommunista pártból, kizárták-e, netán – a legpompásabb leleménnyel élve – lemaradt. A szakítás tagadhatatlan tényét már a kortársak különbözőképpen értelmezték. Fejtő Ferenc eleinte azt állított: kizárták, később módosította a véleményét, miszerint József Attila lépett ki. Déry Tibor úgy vélte: saját osztálya hagyta el. A költő sógora, Bányai, eltávolodásról beszélt, József Attila azt írta: kimartak. Egy meglehetősen gusztustalan – megrendelésre készült – pártcsasztuskában Garai János azt jósolta, versei valamelyik “osztályharcos pöcegödörben” végzik. A későbbi hivatalos marxista irodalom-történetírás a fent említett eufemizmusokkal bűvészkedett. Valójában a Párt tévedhetetlenségét védték az elkötelezett irodalomtörténészek olyan hitbuzgalmi lendülettel, mint a teológusok Isten tévedhetetlenségét. Mindenesetre a költő emblematikus szavait – rendről, szabadságról, tudatos, szebb jövőről – beillesztették az uralkodó ideológia nyelvezetébe, megerősítendő a proletárdiktatúra szükségességét.

Mára különböző József Attila-arcokat ismerünk, mivel az életrajz és az életmű nem fedi egymást, az élt és írott lét összeegyeztethetetlen eltéréseket mutat. Hasonló a helyzet textuális síkon: nincs egyetlen, hiteles olvasata sem életművének. Az ellentmondás nem valamiféle korai posztmodernségből ered, hanem a költő közismerten nehezen elviselhető egyéniségéből, a döntéseit motiváló elvi alap – ugyancsak gyakori – hiányából, továbbá az említett propagandacélokból, amelyek érdekében személyiségét és művét meghamisította a szocialista irodalomtörténet-írás.

Nem hanyagolható el az sem, hogy József Attila sorsa, költészete a célirányos ideológiai-politikai törekvéseken túl rejtett szakrális igényeket elégített ki a materialisták körében. Ancsel Éva például másokért és mások helyett eszmélő, a kor bűneit már-már magára vevő, új ethoszt kimunkáló “megváltónak” látja, aki szerelmes versében elkövetett bűnéért “mintha egy huszadik századi proletár miatyánkkal vezekelne”. A szóhasználat önmagáért beszél. Ancsel véleményét sokan visszhangozták azóta, néha a modernitás mártírját pillantva meg a költőben. Tverdota György a József Attila-kultuszt elemezve idézetek sorával bizonyítja, hogy a kortársak zöme – és az utókor egyaránt – passióként értelmezte a költő életét. A Jézus-párhuzam lappangva mostanáig tartja magát. Valachi Anna (1999-ben kiadott kismonográfiája) szerint a magyar költészet jelképes betlehemi jászla: a Gát utca 3-as számú háza. Figyelemreméltó ebből a szempontból Pilinszky János véleménye. A katolikus Pilinszky József Attila sorsát Jézuséhoz hasonlítva arra a megállapításra jutott, hogy a költő nyilván tele lehetett emberi hibákkal, az alkotás során azonban megtisztult költői énje: “mint művész, makulátlan volt, s művészi sorsa az áldozati bárányéhoz hasonlított”. Pilinszky érezhetően önmagáról (is) vall, nem pusztán költő elődjéről, miközben a tények számbavétele helyett mitizál.

Nem árt azonban tisztázni, hogy József Attila számára Jézus sokkal inkább “izgága” lázadóként, mintsem megváltóként jött számításba. Amikor pedig Istent szólítja meg, szerfölött nehéz megmondani kihez beszél, mikor mit/kit rejt számára az Isten szó. Ilyen jellegű korai – nem túl jelentős – műveiben időnként Istent provokálja, hetykén elé áll: “nézd meg, itt vagyok”; vagy megjelenését konstatálja nagy bánata égő csipkebokrán; esetleg kiáltozik hozzá, a szociális érzékenység hiányát szemére vetve. Indulata sokszor a többiek, a szokványos keresztények istenfelfogása ellen irányul, amíg támadja, formálgatja ezekben a munkákban elvárásai, követelései szerint a Teremtőt; magyarán saját istenképét. Hangja gyakran gúnyos, cinikus, amivel maga ellen hangol néhány hívő irodalmárt. Máskor tetten éri önnön szívében Istent, tudva, hogy miért szereti őt. Ezek természetesen nem istenes költemények, sokkal inkább az önszeretet versei. Tulajdonképpen semmi közük Istenhez. Az első igazán bensőséges, megrendítő költeménye – ebben a témakörben – az Istenem. Isten itt sem transzcendens lény, hanem hiány, akinek ennek ellenére, jó lenne hosszan mindent elbeszélni, akinek jó lenne meggyóni. Az Istenemben nyoma sincs a hányavetiségnek. Ebben a versben a csüggedt, a korán megfáradt, az abszolútum hiányával – nem csupán a társadalmi, de a metafizikai magánnyal – szembesülő József Attila beszél.

A költő világnézetére a későbbiekben a marxizmus és freudizmus gyakorolt döntő befolyást, ami különösebb erőfeszítés nélkül kimutatható költeményeiből. Történtek ugyan próbálkozások transzcendens hitének igazolására, de úgy vélem, materializmusához nem fér kétség. Isten halálára – azok körében, akik halottnak gondolták – két válasz született. Egyik Nietzsche nevéhez fűződik. Emberfölötti embere – mondja Safranski – bizonyos fokig felelet isten halálára. A másik megoldás a marxizmus felől érkezett. A marxisták a Megváltót egyszerűen lecserélték az új messiásosztállyal, a proletariátussal. A transzcendencia, a vallási meggyőződés helyébe az utópizmus lépett, ami József Attila verseiben a harmincas évek derekáig jól nyomon követhető.

Istenhez, léte egyetlen néma tanújához nem volt útja, bár tudjuk, több versében beszél hozzá. Ingerli, hátha megszólal, de szavai visszhangtalanul lebegnek az üres űrben. Végül az addig megtagadott Gondviselőhöz fordul, ahhoz, akinek el kell jönnie, hogy megbocsásson neki, mivel ő – hiába hirdette az ellenkezőjét – nem képes az önfeloldozásra: “jöjjön el már az, ki megbocsát / és azt is meg mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben” – írja 1935-ben. Végső kétségbeesésében, élete utolsó szakaszában – az ismert életrajzi okok folytán – bármibe belekapaszkodott volna. A vallás adta vigasz azonban világnézete miatt nem jelentett neki sokat. Isten csak a hívőnek menedék. A “rimánkodik az éghez sok bolond” harsánysága ugyan elhalkul, ám a végeredmény félremagyarázhatatlan: csupán ember alkothat Istent, fordítva lehetetlen. A Bukj föl az árból Istene sokkal inkább egy Istennel összemosott felettes én, mintsem a bűnöket megbocsátó atya. Az utolsó két sor – “és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!” – önmagáért beszél. Az Isten József Attilának nem segített, ha mégis, akkor úgy, “hogy nem segíthetett”. Végül nem marad más választása, mint megteremteni a Teremtőt. Végső töredékeinek egyikében, halott anyjához intézve szavait, új utat nyit: “Istent alkotok (szívem szenved), / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!”

Az istentapasztalat numinózus élmény, míg a vallásosság többnyire a konvenció követéséből ered. Semmi sem utal arra, hogy József Attilát bármilyen szakrális hatás érte volna, szkepszise a vallással szemben ellenben közismert. Egy 1931-es előadásában azt fejtegeti, hogy a létező világ végső oka – az ő megfogalmazásában: mozzanata –, amiből minden megérthető, nem isten (J. A. helyesírásával), hanem a világegész. A világot viszont – több vallomását idézhetném – a tudományos szocializmus elvei alapján értelmezte.

Molnár Tamás professzor érzékeny pontra tapint, amikor azt mondja: a marxizmus lényegében véve sovány metafizika, amelyhez néhány népszerű téma kapcsolódik: egyenlőség, társadalomszervezés, kollektivizmus, iparosítás. József Attila költészete metafizikai értelemben – amint Heidegger rehabilitálja a görögök nyomán a szót – folyamatos kérdezés a létezőkre, de a kérdés mögött nem a létet találja, hanem a semmit; amint a világ titka mögött a világhiánnyal szembesül.

Jó ideje tudjuk, hogy József Attila nem szűkölködő, a tisztes szegénységben élő, de melegséget árasztó, biztonságot adó munkáscsaládok egyikében nőtt fel, hanem a lumpenproletár famíliák fiainak sorsában osztozott. (Talán a genetikus Czeizel Endre mutatott rá erre elsőként, mert – szakmai kívülállóként – nem kötötték irodalomtörténeti dogmák.) Természetesen a mama sem az a proletár Miasszonyunk volt, akinek a szocialista oktatáspolitika be akarta állítani évtizedeken keresztül, óvodától egyetemig. Pőcze Borbála alakját még Jolán könyvének melodrámába oldódó fejezetei sem tudják vonzóvá tenni. A család életét a nyomor mellett a szeretethiány tette elviselhetetlenné, valamint az az öntudatlan erkölcsi kettősség, amely a mama személyiségét, életvitelét jellemezte.

József Attila anyja 1875-ben született. Egy kényszerházasság elől menekülve, fiatal lányként érkezett a fővárosba, pszichológiai batyujában a XVIII. század végének falusi erkölcsével. A “törékeny falvak” földszagú, zsúptetős világából átcsöppent a magyar metropolis téglarengetegébe, ahol képtelen volt gyökeret ereszteni. Nemcsak szülőföldje hagyományát hozta magával, hanem a meghasonlás traumáját is. Vadházasságban él József Áronnal – Margit lányuk 1897-ben születik, Jolán 1899-ben –, aki 1900-ban veszi feleségül, majd nyolc év múlva eltűnik. Ezután a legsivárabb proletárlét következett a fővárosban: kevés munka, sok nélkülözés, kilátástalan jövő, ráadásul a hajdani gyermekáldás mindinkább átokká vált. A mama szakított ugyan a rokonaival, de nyaranta csemetéit a nyakukra küldte. Gyermekeihez képtelen határozott magatartásmintát, etikai elveket közvetíteni. A nyomorral, a kiszolgáltatottsággal hatványozott arányban nő benne az irracionális remény. A csodában bízik. Ez, úgy érzi, Jolán második – Makai Ödönnel kötött – házasságával valóban bekövetkezik. Ebben a környezetben József Attila ösztönösen szívta magába mindazt, ami későbbi “tudományos” utópizmusát megalapozta. A család talajtalansága, sodródása, a megváltás kívülről várása determinálta a szebb jövő képét: a rend, a szabadság, a játék utáni vágyat. Több prózai írásában és feledhetetlen versében vall mindhárom szoros, egymást feltételező kapcsolatáról, amiről a maga helyén bővebben ejtek még szót.

József Attila életéből számos esetet ismerünk, ami azt bizonyítja, hogy a mamát megkeseredett, gyűlölködő, indulatos asszonnyá tette a nincstelenség, miközben alkalmanként a falatnyi szeretetet is megvonta kisgyermekétől, mert az – például – a proletárok legkiszolgáltatottabbjaitól, az örömlányoktól érkezett. Jolán beszámolója szerint a Páva utcai kocsmában, ahol a mama takarított, a lányoknak Attila volt a kedvence. Babusgatták, ajándékokat adtak neki, amelyeket a mama a tűzbe hajított. Alig bírta elviselni, “hogy ezek a nők az ő gyerekeit ölbe veszik”. Az ítélő erő különös kettőssége: egyrészt önfelmentés a konvencionális önmegítélés (vadházasság) alól, másrészt erélyes morális igény másokkal szemben.

Mikor Öcsödre kerül a két kisebbik gyermek, sokáig nem keresi fel őket. Kisfia csaknem elfelejti, majd látogatását követően, elutazása után dührohamot kap. Később, már kamaszként, a legérzékenyebb korba érve Attila úgy érzi: a mama jobban szereti a tyúkját, mint őt. (Különös Anyám tyúkját írhatott volna…) Hoszszan lehetne folytatni, vádiratot szerkesztve a mama ellen, olyan vádiratot, amelynek komoly valóságtartalma van, ám fölösleges. A szerencsétlen asszony 1919-ben meghalt. Halála bűntudatot és gyűlöletet hagy élete végéig fiában. Sokáig elfojtottan izzanak benne az indulatok, huzamos idő telik el, míg Pőcze Borcsából, “kit megettek a fenék”, tragikus magasságú anya lesz, lelkében a szeretethiány archetípusa, mígnem képe szerteárad, végtelen hiánnyá válva az űrben.

A motívum viszonylag korán megjelenik költészetében. 1923-ban, az Ad sidera című versben “néma végtelennek” nevezi anyját. Élete utolsó szakaszában többször felbukkan költeményeiben az anya, mint a nagy űr. (Ide szállna a lelke, írja a Költőnk és Kora című műben.) Az anyaversek zöme a pszichoanalitikus kezelés után keletkezett. Az analízis lelke mélyéig felkavarta. Első alkalommal, miután hazatért, az agresszivitás – Szántó Judit szerint – a gyilkolási vágyig fokozódott benne. Meg akarta ölni élettársát vagy önmagát. A helyzet valószínűleg nem lehetett ennyire drámai, mert néhány józan mondattal lecsillapította Szántó. Máskor, hasonló esetben – többször magukra nyitotta a gázt – lekevert neki egy hatalmas pofont, mire a költő, “mint egy gyerek megszólalt: »Milyen nagy volt. Igazán, Jutka, ez milyen nagy volt.« És már megnyugodva lezárhattam a gázt” – olvashatjuk a jeles mozgalmárnő visszaemlékezésében.

József Attila freudizmusáról számos tanulmány született, ennek ellenére talán nem fölösleges röviden idézni a pszichoanalízisről mint módszerről értekező Hermann Imrét, mert szavai jól megvilágítják a költő mélylélektani titkait. “Mi van mármost a titokban – kérdezi Hermann –, ami a közlés vágyát állandóan ébren tartja. Egy szóval felehetünk rá: az, hogy elszigetel. Amíg a titkomat magamban őrzöm, magányos ember vagyok; nem a titok tartalma izolál, hanem a titokőrzés ténye önmagában. A szeretet nem tűr titkot”, mert a titok válaszfalakat emel. Akinek titka van, állandó “vágyat érez, hogy a titoktól megszabaduljon: ha nem sikerül, neurotikus felépítmény jöhet létre. Nem a negatív érték teszi a titok terhét elviselhetetlenné, hanem a pozitív érték esetében is kialakul az egyén elszigeteltsége és a szeretet hiánya.” A költő létét meghatározó titok a szeretet, pontosabban annak hiánya volt. A szeretetet senki sem követelte olyan állhatatosan, néha makacsul, toporzékolva, mint József Attila. Mégsem igaz, miként az Eszmélet felejthetetlen strófájában olvashatjuk, hogy nem tudott mást, csak szeretni, görnyedve terhei alatt, mert versben – hozzá hasonló hőfokon – kevesen gyűlöltek és átkozódtak a magyar irodalomban. Alig akad végletesebb költőnk.

Önértékelésének meghatározó vonása a szélsőségesség mellett valami nehezen meghatározható, kóros véleményfüggés. Konok kitartással keresi a sikert, az elismerést, a külvilág visszaigazolását. Képtelen volt az objektivitásra: hol istenítette, hol leminősítette önmagát. Bagdy Emőke elemezte a – Kozmutza Flóra által felvett – töredékes Rorschach-próba eredményét. Véleménye a következő: a költőre, a teszt idején, az identitászavar, az önértékelés bizonytalansága jellemző. Alapélménye a szorongás. Kedvetlen, mély magánytól szenved, amit kereséssel igyekszik feloldani. Személyiségére legnagyobb veszélyt az önpusztító indulatok jelentik. Magas fokú, játékosan alkotó intellektusa és érzelmi kiszolgáltatottsága között – amely emocionálisan, indulatilag gyermeki szintű – olyan távolság feszül, amelyet a kreatív fantázián, az alkotó produktivitáson kívül semmi sem képes áthidalni. Hasonló véleményének adott hangot Kozmutza Flóra is, mikor Baloghy Mária véleményét idézi, aki kárhoztatta a József Attilánál alkalmazott gyógymódot, mert “az írót, akinek kiútja van, a művészet, nem kell analizálni. Elemzi ő magát eleget.” A játékról, a játék életbe vágó fontosságáról számos József Attila-sort idézhetnénk.

A művészet – a humánetológia képviselői szerint – biológiai gyökerekből hajtott ki. D. Morris úgy véli: a felnőttek egyik legősibb játéka a művészet. A játékosság és kreativitás szoros összefüggéséről, önjutalmazó jellegéről már a prehumán szint alatt vannak megfigyelések: madarakkal, főemlősökkel kapcsolatban. József Attilának azonban nem vagy csak ideig-óráig adott önmagában kielégülést a költészet, mert többre vágyott, jelesül, elismerésre. Ezt viszont – úgy érezte – nem olyan fokon kapta meg, amint megilletné. Holott ha felsoroljuk indulásától (első kötetétől, melybe Juhász Gyulától kap előszót) a tényeket, egyaránt találunk csüggedésre és bizakodásra, megkapaszkodásra okot adó eseményeket. József Attila mellett élete csaknem minden szakaszában álltak pártfogók, segítők, akiknek bizalmát nemegyszer eljátszotta. A szocialista irodalomtörténészek mégis, afféle kései kárpótlásként, azt sugallták, kötelességünk szeretni szegényt, mert környezete ezt elmulasztotta. Nem szerette a mama, nem szerette Jolán, nem szerette Öcsödön Gombai, nem szerette Makai, nem szerette Pintér Jenő, nem szerette Luca, nem szerette Vágó Márta, nem szerette Horger Antal úr, nem szerette Gyömrői Edit, nem szerette Babits kurátor úr, nem szerette Illyés Gyula, nem szerette Kozmutza Flóra, de nem szerették szívük teljes melegével moszkvai magyar elvtársai sem. Talán csak a Párt szerette tiszta szívvel, természetesen utólag, amúgy posztumusz. Az igazság ellenben az, hogy sokan közeledtek szeretettel feléje, mivel lényének gyermeki vonásait hol tudatosan, hol ösztönösen túlhangsúlyozta. Ebből számtalan kudarca származott, különösen a szerelem terén. A nők, szerelmei, a gyermeket akarták megmenteni benne, nem a férfit elfogadni. A legritkább esetben tekintették férfinak, sokkal inkább anyaként, mintsem nőként vonzódtak hozzá. József Attila nem a nőt, hanem az anyát szólította meg bennük. Visszaemlékezések, versek garmadáját lehet idézni ennek alátámasztására. Mindez, magától értetődően, nemi zavarokhoz vezetett, olyannyira, hogy előfordult: a költő homoszexuálisnak gondolta magát. (Ráadásul akadt barát, aki szexuális problémait közkinccsé tette irodalmi berkekben, miként ismerünk baloldali lapot, a Népszavát, amelyik nyilvános témának tekintette idegösszeomlását. A “Köztetek lettem én bolond…” szerzői éppen a stigmatizálást érzik végzetesnek sorsára nézve.)

József Attila tagadhatatlanul nagy elánnal alakította a világ árvájának szerepét. Szeress, mert apátlan-anyátlan, elhagyatott vagyok, mert gyermek vagyok – sugározta lénye, üzenték mondatai. “Laci bá’ én úgy szeretem magát, hogy arra nincs szó…” – fordult rajongva Hatvanyhoz. A báró feszengve fogadta a szeretet szertelen túláradását, amelyben az is közrejátszhatott, hogy Laci bá’ versben nem apaimágóként jelent meg, hanem kopaszodó öreg haverként (“Kopaszodsz és őszülsz te!”).

József Attila hivatalos irodalmi elismerése nem állt arányban tehetségével. Ezért huzamosan a polgári, népi írókat tették felelőssé, pedig a költő legközelebbi barátai szintén szűken mérték a dicséretet. Fejtő azt mondja neki a Medvetánc megjelenését követően, hogy bár kitűnő, de még nem nagy költő. Vannak, akik zseninek tartanak – közli József Attila Vágó Mártával –, amire kacagás a válasz. “Hangosan fölnevettem, oly abszurdnak tűnt ez a gondolat – írja Vágó –, hogy Attila, kis kölykecském, aki tulajdonképpen mindig azt várná, hogy megszoptassák, zseni?” Ignotus Pál sokáig egyenetlennek tartja teljesítményét. A legfájóbb elutasítás a kommunisták oldaláról érkezik, bár a költő élete végén sem tagadja meg a marxista eszméket.

A bűntelen bűnösség érzésének, a “mért nincs bűnöm, ha van” ellentmondásának több munkájában adott hangot. Lázasan kereste a titkot, a bűnt, amiért vezekelnie kell. Valamiféle fátumnak, rejtőző végzetnek érezte a “bűnt”, amiért életével kell fizetnie. Hol van az eredendő bűn – kérdezi Juditot 1931 táján, mikor analízisbe kezd járni –, amiért én ezeket érzem, mondd, nem volt a papa vérbajos? Hetedíziglen érezzük a büntetést – válaszolja végül önmagának rezignáltan. A freudizmus, jelesül a pszichoanalízis gyógymódként lehet eredményes, vagy végződhet kudarccal, világnézetté válva azonban a valóság patologikus leszűkítéséhez vezethet. József Attila egyenesen úgy vélte, hogy a serdülőket konfirmáció helyett analízisbe kellene küldeni. Kosztolányinak – mérhetetlen komolysággal – szintén az analízist ajánlotta, mire idősebb pályatársa harsány nevetésben tört ki. A pszichoanalitikus terápia nem pusztán tudatosított, de valószínűleg túlhangsúlyozott, elmélyített benne olyan feldolgozatlan ártalmakat, mint a gyermekkor traumája, anyja elvesztése, ödipális vágyai, a homoszexualitással kapcsolatos félreértései, potenciazavarai vagy a titoknak és a bűnnek a szerepe életében.

A bűntelen bűnösség túldimenzionálása arra utal, hogy József Attila számára a bűn elveszítette morális tartalmát – és betegséggé vált. Ismerünk néhány esetet, ami valóban azt bizonyítja, hogy a bűnös, azaz tettei etikai súlyával tisztában levő emberből klinikai eset válik. Baumgarten-díjából boxert vásárolt, előbb ezzel, majd ennek kudarca után késsel akarta megölni analitikusa, Gyömrői Edit vőlegényét, Újvári Lászlót. Megleste a kapualjból – Faludy György beszámolója szerint –, ahonnan egy konyhakéssel rontott neki. Újvári puszta kézzel elkapta a kés pengéjét, mire a költő elszaladt. A közelben levő Cserépfalvi-kiadó pincéjében rejtőzött el – a Váci utcában történt az eset –, míg barátai a merénylet kárvallottját lebeszélték a feljelentésről. Végül nagy ivászattal fejeződött be a tragikomikusan végződő, ám drámaian induló eset. Kozmutza Flórát szintén csaknem megölte. A fiatal lány 1937. október 28-án meglátogatta a Siesta szanatóriumban. Ekkor a téboly időnként már teljesen elhatalmasodott a költőn. Izgatottan faggatni kezdte Flórát, mi van közte és Bak doktor, illetve közte és Illyés Gyula között. Flóra nyugtatta, mire József Attila előbb zokogni kezdett, azután hátulról elkapta Flóra nyakát. “Olyan erősen szorította, hogy elsötétedett előttem már minden, hangot sem tudtam ejteni. S ha éppen akkor az ápolónő – szólni, hogy vége van a látogatásnak – nem jön be, mire ő éppoly hirtelen elengedett, nem tudom, mi lett volna a végem. […] Nem féltem tőle – olvashatjuk a visszaemlékezésben. – S még akkor sem, amikor utána hidegen, majdnem cinikusan kijelentette: ha megöl engem, nem lesz semmi baja, mert ő »bolond«.”

A bűn értelme az – állítja Jung –, hogy hordozzuk. Mit használ egy bűn, ha csak úgy egyszerűen lelökhető? A bűnt, a rosszat integrálni kell személyiségünkbe, meg kell szelídítenünk, mert lényünkből kiirthatatlan. A bűn eltűnésében csupán az utópisták hisznek, akik azt gondolják, az ember tetszés szerint formálható. Hiába akarjuk elfojtani a bűnt: minél mélyebbre igyekszünk tudattalanunkba süllyeszteni, annál nagyobb felhajtóerőre tesz szert, végül elemi erővel tör ki, elsöpörve magasztos, de gyönge erkölcsi gátakat.

József Attila a Szerkesztői üzenetben azt fejtegeti, hogy kétféle bűn van. Az egyik – társadalmi szinten – tulajdonképpen nem az, hanem az emberibb lét követelésének természetes igénye az elnyomott rétegek részéről, amit a hatalmát védő uralkodó osztály büntet. A másik – az egyéni – a valódi, az eredendő bűn: vétkezés olyan ellen, akit szeretünk. Az “ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak”, mert a meg nem bocsátás maga is bűn. Ennek bűnében szenved az emberiség. Az eredendő bűn valószínűleg nem bibliai értelemben lehetett nagy horderejű számára, hanem folyamatos, hétköznapi tapasztalatként. A rá annyira jellemző dialektikával, a kint és bent, egyén és társadalom, ösztön és ráció szintézisével fogalmaz. Az embernek mégis az a benyomása – e sorok írójának mindenképpen –, hogy nem a bűntől szenvedett, hiszen valódi bűneit nem vállalta, hanem szenvedésére keresett magyarázatot. Sokat sejtetnek a jól ismert sorok: “Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ.” Itt nem ay társadalmi rendről, kizsákmányolásról, formákról van szó. Az Eszmélet mélyebben alapozott, néhány utalástól eltekintve történelmen túli, lényegét tekintve a tiszta ontológiában áll. A lényeg azonban sokkal inkább sejthető, mintsem kimondható. Amennyiben pontosabb megfogalmazásra törekedett volna a költő, vagy ezzel próbálkozik az elemző, legföljebb közhelyekig jut. A költemény múlhatatlan nagyságát többek között az adja, hogy hiányzik belőle a marxista utópia híg reménye.

Egy 1932-ben – valószínűleg Keszthelyen – készült képről úszónadrágos férfiak és fürdőruhás nők néznek ránk. Tamási Áron, Nagy Lajos, Tersánszky, Baktay Ervin és mások mellett, az ülő sorban, Berda József oldalán ott találjuk a hunyorgó, mosolygó József Attilát. Szikár, inas, nyurga fiatalembert látunk. Ha figyelmesen végignézzük a – Fotótéka című sorozatban megjelent – könyvecskét, amely a költőről fennmaradt 72 fényképet tartalmazza 1908-tól 1937-ig, akkor hiába keressük a koplalás, az állandó nélkülözés nyomait a fotókon. Egyetlen olyan felvételt sem találunk, amelyiken József Attila kórosan sovány lenne.

Az éhezés, de különösen a pénztelenség legendáját már ő maga megalapozta olyan írásaival, mint a Születésnapomra vagy a Curriculum vitae. A költő valóban pénzgondokkal küszködött élete során szinte mindvégig, ám anyagi próblémáit többnyire saját magának köszönhette. Nem tudott bánni a pénzzel. Ezt otthon a mama, illetve Jolán mellett természetesen nem tanulhatta meg. A későbbi jellemromboló mecenatúra pedig – amelyben részesült – leszoktatta arról, hogy irodalmon kívüli munkával szerezze meg mindazt, amire szüksége van. A valódi lélektani probléma azonban ennél mélyebben keresendő.

József Attila már korán úgy érezte: jövedelme nincs arányban művével, mindazzal, amit letett a nemzet, pontosabban egy-egy szerkesztőség asztalára. “Petőfi is azt kívánta, hogy az írásaiért tartsák el – mondta Szántó Juditnak. – Én is azt kívánom. Teszek a hazának olyan szolgálatot, hogy ezt joggal elvárhatom.” Nem vagy nagyon későn ismerte fel, hogy Magyarország a bőven áradó posztumusz-könnyek hazája. Ráadásul, nem kis szerencsétlenségére, a szeretet és az anyagi javak koldulására szocializálódott. Kért, kunyerált, néha követelt, végül megalázottan úgy vélte: sohasem lett volna szabad pénzt elfogadnia senkitől. Tehetsége okán megkívánta, hogy eltartsák előbb a rokonok, azután a burzsuj barátok, szeretők, élettársak, kiadók vagy egyszerűen csak a társadalom. A társadalmat viszont sohasem feszélyezte különösebben a művészek nélkülözése. Az utókort természetesen mindig megrendíti a művészéletrajzokban feltáruló nyomor, ám ez ritkán befolyásolja érzékenységét a kortársak iránt. A hozzáállás hasznossága vitathatatlan: részvét a múlt, közöny a jelen felé: a pénz megmarad, és nemes érzéseinket kiéltük, mégpedig viszonylag jutányos áron.

A költő sorsának valóban tragikus vonását mégsem a pénztelenségben látják néhányan, hanem tisztességes munka hiányában, amivel fenntarthatta volna magát. Legérzékenyebben Kozmutza Flóra szól erről visszaemlékezésében. Nehéz azonban arra felelni, mi a tisztességes munka. A zsenit, a kiugró tehetséget pártfogolni illene, de környezete gyakran képességei felismeréséig sem jut el. Babits tanárként kezdte, Németh László eleinte orvosként dolgozott nappal, és éjjel írt, Illyésből banktisztviselő lett, Tersánszky tengődött és fütyörészett, Hamvas – az értékekre oly érzékeny szocializmusban – a raktárosságig vitte. Ottlik sohasem vállalt állást: bridzsrovatot vezetett, majd fordított összeszorított foggal, szűkösen élt, Nemes Nagy Ágnes középiskolában tanított. Minden munka tisztességes, ami segít megőrizni a szellemi függetlenséget. Pénzt elfogadni ellenszolgáltatás nélkül demoralizáló, kikezdi az önérzetet. József Attila nem tudott megélni költészetéből, így hittük sokáig, az alamizsnát pediglen nehezen fogadta el. Ez volt a legenda belső magja, ez a nézet tartja többé-kevésbé magát máig a köztudatban. A tények viszont másról árulkodnak. Tulajdonképpen az a kérdés, mint látni fogjuk, hová tűnt a pénze, aminek a híreszteléssekkel szemben többnyire nem volt szűkében. Élete csaknem minden szakaszában álltak mellette jóakarók és anyagi támogatók. Ennek ellenére a pénztelenség, az éhezés, a nincstelenség előbukkan sok írásában.

A Curriculum vitae-ben érezhető büszkeséggel mondja, hogy kisgyermekként színes papírforgókat készített és árusított, bélyegekkel kereskedett, mint egy kis bankár. Kedves, önérzetes szavak ezek az egykori kisfiúról, aki igyekezett gondoskodni magáról, sőt, ha hihetünk József Jolánnak, tőle telhetően támogatta a családot is. A Szabad-ötletek jegyzékében lépten-nyomon a pénzhez és a munkához kapcsolódó mondatokra bukkanunk: “nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / inkább meghalok / eddig sem dolgoztam […] Illyés Gyula sem dolgozik […] Hatvany sem dolgozik […] dolgozzon a Gyömrői / dolgozzon a Jolán / dolgozzon az Etus / dolgozzon a mama […] Horthy sem dolgozik […] én tartsam el Juditot” és így tovább. A Szabad-ötletekkel egy időben született nagy költeménye, A Dunánál. Ebben találjuk a sokat idézett sort: “Én dolgozni akarok.”

A költő pénzügyei mindig ziláltak voltak, bár a közhiedelemmel ellentétben támogatókban nem szenvedett hiányt. Levelei alapján érdekes képet kapunk bécsi és párizsi éveinek anyagi hátteréről. Az osztrák fővárosban előbb egy olyan szállóban lakik, amelynek kapuja fölött horogkeresztes zászló leng. Szocialista és anarchista tanokat tanulmányoz anélkül – mint írja –, hogy ügyelne az ott lakók “Heil” köszöntésére. Innen a Collegium Hungaricumba kerül, ahol takarítás fejében szállást és havi 40 schillinget kapott (volna). A munkáját azonban nem végezte tisztességesen, majd amikor erre figyelmeztették, háromnapos sztrájkba lépett. A gondnok erre egyszerűen kizárta. Ennek ellenére a Collegium igazgatója, Lábán Antal – értesülve sorsáról – ebédről gondoskodik, és tanítványokhoz juttatja. Az Osztrák–Magyar Bank igazgatójának gyermekeit oktatja magyar nyelvre. Ezt a munkát – miként erre Szabolcsi Miklós megindító módon felfigyelt – “csak két-három hétig bírta, talán a nagypolgári környezet nyomasztotta”. Bizonyára. Rövidesen azonban hozzászokik az efféle környezeti traumákhoz. Hatvanynál vendégeskedve – előbb Ausztriában, Erzsébet királyné hajdani nyaralójában, a Hermész-villában, majd Hatvanban, a pazar barokk kastélyban – már nem éri hasonló megrázkódtatás. (Gondolom, többek megrökönyödésére, mivel a miliő némileg elüt a Gát utca 3.-tól.) A vadászidény ugyan még nem indult be – tudósítja József Attila nővérét arról, miként múlatja az időt –, de lehet “úszni, lovagolni és kocsizni”, meg hevesen udvarolni a személyzetnek. Sorai arra engednek következtetni, hogy nem érezte elviselhetetlenül nyomasztónak az itt töltött napokat. Természetesen épeszű ember nem irigyli a kortynyi boldogságot a költőtől. Élete azonban nem volt az a szenvedéstörténet, aminek számos biográfusa ábrázolta. A róla szóló életrajzokban, visszaemlékezésekben általában nyomorról, kiszolgáltatottságról, társtalanságról, éhezésről, mellőzöttségről, megcsalatásról esik szó. Ténylegesen pedig gyakorta arról, hogy ez vagy az az életszakasz az “egyetlen”, amelyben felhőtlenül boldog, szerelmes, bizakodó volt. József Jolán “életrajzi” munkájának megjelenésekor Németh László epésen megjegyezte, hogy napvilágot látott József Attila evangéliuma. A hivatalos szocialista irodalomtörténet inkább többé, mint kevésbé ezt a szenvedéstörténetet kanonizálta.

József Attila levelezését olvasva gyakran bukkanunk különböző összegekre. Bécsből és Párizsból küldött leveleiben gyakran kér pénzt Jolántól, helyesebben rajta keresztül Makaitól, illetőleg nyugtázza a megkapottat. Időnként úgy tűnik, mintha a helyzetével nem lenne tökéletesen tisztában. Lényegében képtelen az önelfogadásra, helyzete reális értékelésére. Szélsőséges önszeretet és önelutasítás jellemzi. Az árvaság mellett a túláradó kollektivizmus. Öntudata, önérzete túlteng. 1927. március 25-én a következőket írja nővérének: “Amit Ödön eddig értem tett, azt értékes voltomra való tekintet nélkül tette; azaz megtette volna akkor is, ha teljesen középszerű, sőt ennél alacsonyabb fokon álló intelligenciájú és tehetségű ember lennék.” A levél hátterében az áll, hogy a fiatalember nem teljesítette levélírási kötelezettségét, ezért később kapta meg a megígért pénzt. De: megkapta. Önérzetét, sérülékenységét természetesen értjük. Jolánét és Makaiét úgyszintén.

Bécsi tandíját összeadják támogatói. Gáspár Endre – ottani sorsának egyik szemtanúja – szerint nem fázott és nem éhezett, mi több, külön szalámiszállítója volt: nagy rudakat kapott ajándékba. Cserépfalvi Imre azt írja, többször beszéltek bécsi tartózkodásáról, “amelyre örömmel, nosztalgiával emlékezett. Mondhatnánk, úszott a sikerben, annak ellenére ott sem volt valami különösen jó egzisztenciája, újságot árult, iskolatermet söpört [illetőleg nem söpört], talán éhezett is.” Talán.

Párizsba csekély pénzzel érkezett – folytatja Cserépfalvi –, és állandóan a postást leste, a küldemények azonban szűkösek. Leveleiben nyomon követhetjük ezeket az összegeket, amelyek egyáltalán nem szűkösek. Saját szavaival élve napi kiadása: “Minimum 20 frank, tehát 12, egy hete azonban 5 is megteszi.” Szabolcsi Miklós azt írja, a számokat némileg homályban hagyva, hogy 80–100 pengőt, valamint pár száz frankot tehetett ki havi ellátmánya Párizsban: “egy szerényebb ösztöndíjnak megfelelő összeget”. Mára, amikor a proletármítosznak legföljebb az ideológiai bolhapiacon van értéke, feltehetjük az (ál)kérdést: egy-egy átlagos helyzetű munkáscsalád vajon képes-e hasonló körülményekről gondoskodni baráti, rokoni segítséggel tehetséges gyermeke számára.

József Attila tehát úgy élhetett az akkori művészvilág fővárosában, mint egy szerényebb ösztöndíjas. 1927-től – miután megjelent a stabil pengő – a következő kép tárul elénk leveleiből: januárban érkezik 80 pengő; februárban 400 frank; márciusban 80 pengő, 10 dollár és 30 schilling; áprilisban 180 pengő; májusban 100 pengő és 400 frank; júniusban 200 pengő; júliusban 400 frank, továbbá vizsgadíjra 100 pengő, amiből – Németh Andor számol be róla – a tengerpartra utazik üdülni. Két hónapot tölt Cagnes-sur-merben, nem messze Nizzától. Életének legboldogabb napjai ezek – Németh Andort idézve. A pénze elfogy, de ismét kap útiköltségre valót. Ezt eljátssza: “Eljátszottam az útiköltséget” – vallja be Etusnak, aki szintén Franciaországban tartózkodik. Az ő pénzén jut végül haza.

A költő anyagi helyzete érdemes lenne az irodalomtörténészek figyelmére, hogy végre tisztán lássunk ebben a kérdésben. Egy 1927. március 12-én keltezett levél ugyanis arra enged következtetni, hogy Párizsban 800 frankot – vagy ennek megfelelő összeget –, valamint bizonyos rendszerességgel csomagot kapott: “csak arra kérlek – írja Jolánnak –, hogy előlegezd számomra az áprilisi 800 Fr-t”. A szállását ki tudta fizetni, amikor olcsóbb helyre költözött “nem a pénztelenség késztette erre – Cserépfalvi emlékei szerint –, inkább meg akarta kóstolni ezt a környezetet”.

Akadnak olyan, némileg kínos momentumok, amelyek az ifjú költő gátlástalanságára utalnak. Az Országos Zsidó Diáksegítő Bizottság elnökétől (Fellner Leótól) “csupán” 100 frank segélyt kap. “Mégiscsak disznóság – fakad ki Jolánnak –, hogy jótékonyság címén 100 frankkal akarják az én szemem kitürülni. Hiszen nem is tudom, milyen összeggel lehetne kifejezhető számukra az az érték, hogy József Attila sohasem lehet antiszemita. Erről ugyan szó sincs, de disznóság, hogy ilyen olcsón akarnak egy ember életéből egy lehetőséget megvásárolni. Ha nem volnának a zsidók között oly emberek, mint [Makai] Ödön, Liebman, Fényes Samu, Gáspár Endre, úgyis antiszemita lennék, de így még akkor se, ha erkölcsi lehetőségem megvolna rá. Részemről nem üzlet, hogy a pénzt elfogadom tőlük, hisz odaát tárt karokkal melengetnének, mint a bécsi Collegium Hungaricum példája (akik […] külön is becsületes, derék emberek) bizonyítja.”

Párizsban nem vette igénybe az ingyenes étkezési lehetőséget sem, inkább éhezett. Viszont latinórákat adott, ugyancsak hiányos latintudása ellenére, heti 30 frankért, “amelyek mindjárt az elején teázásba, konyakozásba, biliárdozásba torkolltak”, József Attila, a tanítvány, Várhidi Ferenc és Cserépfalvi megelégedésére. Az utóbbi említi, hogy Várhidi 1926 végi távozása anyagilag kínosan érintette a költőt, ezért összeadtak neki “valamit – karácsonyi meglepetésként”. Nem ép érzékű ember az, aki József Attilától sisteregve irigyli élete jó korszakait; csakhogy ez nem nyomor, nem proletársors, hanem valami egészen más. Úgy hívták valaha: bohém élet. (Egyébiránt József Attila baráti köre zömmel művészekből, kis- és nagypolgárokból állt. Proletár barátaiból egy szerényebb létszámú szocialista brigád sem telt volna ki.) Párizsba érkezett még támogatás Amerikába kivándorolt nagynénjétől, Pőcze Mariskától, hogy mennyi, nem tudjuk, Szabolcsi “kevéske” pénzről beszél.

Szögezzük le: jóakarói – mert mindig léteztek ilyenek – igyekeztek munkához, jövedelemhez juttatni. A Vágó Márta-szerelem idején, 1928-ban, Márta apja, barátai révén tisztviselői állást szerez neki. A költő levele szerint havi 400, Szabolcsi kutatásai alapján 150 pengőt kap: fizetése márciustól havi 150 pengő, “és június-július hónapokra is kapott 350 pengőt”.

1929-ben a hol nemzeti radikálisnak, hol fajvédőnek nevezett, Bajcsy-Zsilinszky fémjelezte Előőrstől kap ajánlatot. Munkatársként havonta 100 pengős fizetést ígérnek neki – az összeget József Attila kötötte ki –, mindössze arra kérik, hogy naponta pontosan járjon be a szerkesztőségbe. A főszerkesztő úr – figyelmezteti levelében Lakatos Péter Pál – nagyon szereti a pontosságot és a pontos embereket. A költő ez irányú megbízhatatlansága közismert, külföldi utakat késett le, találkozók időpontját aludta át, hiába várta Móricz vagy Bartók. Verseiért külön honorárium járt. Közben Hatvany Lajos szintén támogatta – állítja Tasi József – mintegy havi 100 pengővel: “az Előőrstől kapott száz pengőt hozzászámítva havi kétszáz pengő »fixre« számíthatott”. 1929 szeptemberétől havonta 110 pengőt vehet fel a Büchler és Tsa Bankháztól 1932-ig. Az összeg ingadozik, 1932 elején Hatvany leszállítja előbb 100, majd 50 pengőre, mert, miként levelében írja: “jeles orosz elvtársaid búzadömpingje olyan helyzetbe hoz, hogy maecenasi allurjeimet le muszály (sic!) szoknom. Nem akarlak, fiam, télvíz idején bajba sodorni – szóval április elsejéig folyósítani fogják a 100 pengőt havonként. Aztán júniusban 50 pengőt leszek kénytelen folyósítani.”

Hatvanyval azért romlik meg a kapcsolata, mert a háta mögött, tudta nélkül pénzt vesz fel (150 pengőt), valamint kihasználva a báró bőkezűségét, néha egyszerűen “letarhálja”. Vágó Mártával közli, ha most nem ővele lenne, hanem felment volna “Lacihoz”, akkor 50 pengő ütné a markát. A mélylélektani indíték világos, miért “dicsekszik” ezzel Mártának, bár nem teljesen érthető, hiszen a jómódú polgárlány művészként, nem családeltartóként vette számba “kopott kis Attilkáját”. Visszatérve a mecénáshoz, Tasi Józsefnek Liszonyi Vince László elmesélte, hogy egy ízben a Múzeum körúton sétálva megpillantották Hatvany Lajost. “Várj csak, mindjárt lesz pénzünk – így a költő, majd odament Hatvanyhoz, és rövid beszélgetés után visszajött száz pengővel.” Az eset nehezen illik az öntudatos proletárnyomorról szóló legendáriumba.

Az éhezéssel hasonló a helyzet. A makói évekre visszaemlékezve azt mondja Espersit Mária (Caca), hogy a költő nem azért éhezett, mert nem volt mit ennie, hanem azért, mert éjjel írt, nappal pedig aludt. Hiába keltegették: csak morgott, forgott, aludt tovább. Ha eszméletre tért, kijelentette, nem eszik, inkább aludni akar. Így “sokszor 24 óráig nem evett”. Szántó Juditnak arról panaszkodik, hogy felvágott és kenyér helyett kávéra költi a pénzét, holott fordítva jobb lenne.

József Attila anyagi helyzetéről nehéz pontos képet adni. A nyomor, a pénztelenség mítosza azonban teljességgel hamis. A valódi kérdés az, hová lett a pénze, továbbá, hogy mi az oka állandó anyagi kiszolgáltatottságának, amely miatt megalázó kérelmekkel folyamodott olyanokhoz – Babitshoz, Hóman Bálinthoz –, akiket személyében vagy világnézetében megsértett. (Babits ennek ellenére 300 pengő segélyt utal ki neki a Baumgarten-alapból 1933-ban.) A költőt sokáig megvesztegethetetlennek, meg nem alkuvónak akarta látni és láttatni az irodalomtörténet-írás. Holott kötött kompromisszumokat, mégpedig nagyon rossz, önérzetét kikezdő, lassan megsemmisítő kompromisszumokat.

Alkalmanként sikerült eladni könyveiből néhány példányt. Vágó Márta 1937-ben “komolyabb összeget” juttat el neki, bár előtte József Attila azzal kérkedik, hogy tud ő pénzt szerezni. “Tizenkilenc éves korában egyszer végigutazott vagy negyven vidéki várost és községet »egy cég megbízásából«, »kasszát csinálni« (?), és megkeresett két hét alatt 450 pengőt.” (A szövegben szereplő, némi morális kétséget kifejező kérdőjel Vágó Mártától származik.) “Számtalanszor megmondtam neki – írja hajdani szerelme –, nincs vagyonom. Úgy látszik, nem tudott másként szeretni, mint hogy támaszkodott és nem gondolkodott azon, hogy a támasz miből áll – mint egy csecsemő.”

Cserne István a Borderline-személyiségzavar felől vizsgálva József Attila önsorsrontó életét, rámutatott egyéniségének alapvető hiányosságaira: a felnőni nem tudásra, továbbá a teljes ellátottság iránti elemi igényre. Mindez nem csupán az életrajzban, de a versekben is jól nyomon követhető. “Etess, nézd – éhezem. / Takarj be – fázom. / Ostoba vagyok – foglalkozz velem” – nyűgösködik a Gyermekké tettél szerzője, az egyébként bámulatos versben. 37,2°-os lázzal állít be Vágó Mártához. “– Itt jó meleg van – mondta Attila. Aztán hirtelen: Vegyél ide és ápolj! – Meghökkenve néztem fel. – Igen – ismételte meg Attila most már keményebb, élesebb hangon –, végy ide és ápolj!” Ekkor már a Szép Szó szerkesztője. Szántó Judit visszaemlékezése szerint ezért a munkáért havonta 50 pengőt kapott, bár a költő rövidesen az indulását követően arról panaszkodik, hogy ingyen dolgozik a lapnak. Vágó Márta memoárjában azt olvashatjuk: versenként 30 pengő volt a díjazása, de egy-egy különösen szép darabért Hatvany Bertalan 100 pengőt adott. A Szép Szóban csaknem ötven verse meg néhány prózai munkája lát napvilágot.

Számításaim szerint – mindössze a különböző memoárokban talált összegeket alapul véve – József Attila jövedelme az utolsó két évben, azaz a “havi kétszáz sose telt” írásakor, meghaladta az áhított kétszáz pengő fixet. 1936-ban, immár másodszor, 1000 pengő Baumgarten-jutalomban részesült. Ugyanebben az évben – Imre Katalin adatait elfogadva – 28 írása jelenik meg a Szép Szóban. Ha ezek közül kiemeljük a különösen szép “100 pengőseket” (inkább a közízlésre, mint Hatvany előttem ismeretlen ítéletére támaszkodva), akkor az Amit a szívedbe rejtesz, A Dunánál, a Nagyon fáj, a Kései sirató 400 pengőt ér. A fennmaradó 22 vers, továbbá a két prózai írás kb. 720 pengőt. Amennyiben a szerkesztésért legalább márciustól októberig megkapta az 50 pengőt, annyiban az 350 pengőre rúgott. Mindez hónapokra elosztva: 205 pengő. (Ebben az időben egy szakképzetlen gyári munkás 100, egy szakképzett munkás 180–200, egy kezdő középiskolai tanár 226, egy alkalmazott vagy kistisztviselő átlagos bére 150–200 pengő körül volt.) Hangsúlyozom: a hevenyészett számításnál, a 205 pengőnél csak több lehetett a költő jövedelme, mert innen-onnan mindig csurrant-cseppent valami. 1936-ban Léderer Emmától, Rapaporttól, Kocsi Ilonától kap kisebb összegeket. Ebben az évben 70 pengős albérletbe költözik, bár a szerkesztőség hajlandó lenne 60 pengőért maga állni a Pilvax mellett egy másikat. A későbbiekben sem kellett tulajdonképpen nélkülöznie. Hol a rádiótól érkezett 50 pengő, hol megjelent írásaiért, máskor Heidelbergből. Kapott honoráriumot fordításáért, vagy ha kellett, baráti kölcsönt a román és a cseh követség sajtóattaséjától. Amikor összeomlása előtt Flórával nyaralni szeretne, kérésére Cserépfalvi szó nélkül leszámol neki 600 pengőt.

Megfoghatatlan hová tűnt a pénze. Néha cukrot osztogattak Szántó Judittal az utcán, amit a Hatvany Lajostól kapott pénzből vettek, ettől azonban nyilván nem jutottak a tönk szélére. Szántó beszámol róla, hogy a költő időnként elkártyázta a házbért (30 pengőt), míg együtt laktak. Kosztolányi, mikor tudomást szerez az egyik ilyen esetről, nevetve fizeti ki a tartozást. József Attila talán szenvedélyes játékos volt. “Attila – írja Szántó Judit – vagy három hónapon keresztül éjszakáról éjszakára a japán kávéházban Nagy Lajossal reggelig kártyázott.” Koetslert mindenesetre vérig sértette, amikor többévi távollét után felkereste őt, de József Attila üdvözlésére még a kártyaasztal mellől sem volt hajlandó felállni.

József Attila baloldali, szocialista elkötelezettségével kapcsolatban még rövid – mint Lengyel András nevezi – “nemzeti szocialista epizódjának” vagy Előőrsös kitérőjének ismeretében sem lehetnek kétségeink. Azt viszont érdemes megvizsgálni, milyen baloldali értékeket képviselt ténylegesen, miután elmúltak azok a szép idők, amikor a baloldaliság magától értetődően azonos volt a politikai jóval, azaz magával a Jóval.

A költő 1925 nyarán lép be a Magyar Szocialista Munkáspártba. Megismerkedik, B. úrral, Rákosi Mátyással, akit letartóztatását követően meglátogat a fogházban. Rákosi később szívesen hivatkozik rá: ha ő azt mondta az ifjú poétának, “bocsásson meg, de ezek nem jó versek, akkor József Attila az egész nyalábot széttépte”. Felajánlja a pártnak, hogy álnéven kiadja a költeményeit, amennyiben a kommunisták pénzelik a vállalkozást. Nagy költő szeretne lenni – írja egyik levelében –, de még nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Ezt követően a bécsi baloldali emigrációval kerül kapcsolatba, majd 1926-ban Franciaországban az Union Anarchiste-Communiste tagja lesz. Politikai alkatához talán az anarchizmus áll legközelebb. (Ideológiai identitását döntően befolyásolta a Tiszta szívvel sikere.) Vágó Márta mindenesetre azt írja, hogy Párizs után két évvel még mindig anarchistának vallotta magát. Nagy Lajos szerint Párizsból visszatérve anarchistának “vélte” magát. A megfogalmazás egyértelműen arra utal: a költő önmeghatározását nem vette teljesen komolyan későbbi barátja. Tverdota György szintén óv attól, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsunk olyan anarchista sorainak, amelyekben bablevesadaléknak vagy könyvek bőrkötéséhez akarja felhasználni a burzsujokat.

József Attilát változó elvei, az általa hirdetettek és tettei között feszülő ellentétek miatt polgári pártolói többnyire elnézően kezelték, míg a kommunisták ellenségesen viszonyultak hozzá. Vehemens osztályharcos költeményeket ír a tőkések ellen, miközben éveken át havi járadékot fogad el báró Hatvanytól. Átigazítja – a munkásmozgalmi szótár kívánalmainak megfelelően – enyhén népiesre hangolt, Előőrsös költeményeit. Féja szélkakasnak nevezi, amit utóbb, a megváltozott politikai környezetben visszavon. Ítélete azonban utólag nézve nem nélkülözi a valóságelemeket.

A költőt durva támadások érik (“a készpénz / az osztályharcnál is többet ér” – danászik gúnyversében a már idézett Garai János), de kár volna tagadni, ehhez József Attila teremti meg a morális alapot. Gátlástalanul ingázik a pártok, szellemi, ideológiai csoportok között. Miután bejutott “munkatársnak Zsilinszky Endre Előőrs című lapjához – írja Nagy Lajos –, magáévá tette ennek a lapnak az elméletét, tehát azt lehet mondani, hogy afféle késői ébredő magyar, illetve korai félfasiszta volt”. Az ítélet sommás, ám elgondolkodtató, hogy József Attila az anarchizmus, a bolsevizmus, a fasizmus, vagyis kora szélsőségei felé tájékozódik. Paul Johnson a modern kor eszméit elemezve bebizonyította, hogy a fasizmus nem egyéb, mint marxista eretnekség. A marxizmus, mint világmagyarázat – állítja egy másik szerző, Dave Robinson –, erőteljesen hajlik a tekintélyelvűség felé. Ez vezet a XX. század felülről tervezett börtönállamaihoz: a totális magyarázatok totális államot alakítottak ki. A fiatal József Attila személyiségében együtt találjuk a tekintély utáni vágyat, melyet a freudista elemzők az apa, az apakép hiányával magyaráznak, valamint a tekintélyromboló anarchista dinamizmust. Az egyéni sérelmek sokkal erősebb hatással vannak rá, mint az elvi-eszmei megfontolások. A népi irányzathoz történő közeledését például, Horváth Béla – és mások – szerint, érzelmileg döntően befolyásolta a Vágó Márta-szerelem kudarca. (József Attila annak ad hangot idevonatkozó költeményében, hogy a lányt osztálya elragadta tőle.) Később ismét találunk személyes, emocionális motívumot, ami immár a népi tábor ellen hangolja. Lengyel András úgy véli, az Illyés Gyulával szembeni rivalizálást komolyan számba kell venni a népi mozgalommal történő szakítást előidéző okok között. Szántó Judit visszaemlékezésében arról számol be, hogy a költő akkor érdeklődik a nemzeti kommunista (később: nemzetiszocialista) párt nézetei iránt, amikor mindenütt talajvesztetté vált. Ha József Attila alkotói periódusait nem a hagyományos módon korszakoljuk, hanem annak alapján vizsgáljuk meg, hogy éppen milyen politikai beállítottságú társaság, párt, szerkesztőség, élettárs vonzása hat rá, ugyancsak tarka ideológiai képet kapunk. Írásai időnként sokkal inkább azoknak az elveit visszhangozzák, akiknek körében találjuk, mintsem saját eszméit. Természetesen nem volt bértollnok, csupán erőteljesen befolyásolható, néha pedig vérig sértett, ami váratlanul azok ellen hangolta, akikkel addig azonos ideológiai gyékényen árult.

Olvashatunk tőle irredenta verset, szélsőséges, groteszk hangütésű anarchista költeményt, “ősmagyar” rigmusokat a csodaszarvasról, továbbá marxista strófákat vagy a spanyol polgárháborút etikai mezőbe helyező hexametereket. Az Egy spanyol földmíves sírversének és a Két hexameternek morális értékét azonban – mindössze ezt a két munkát kiragadva életművéből – jelentősen rontja, ha mellé helyezzük a korabeli tényeket. Eszerint a spanyol köztársaságiak egyetlen hónap alatt 160 templomot gyújtottak fel, 69 politikai irodát romboltak le, 10 szerkesztőséget dúltak fel, 1287 tettlegességet, 269 (zömmel politikai) gyilkosságot követtek el. 283 apácát mészároltak le, némelyeket a kivégzés előtt megerőszakoltak. Két jezsuita atyát úgy öltek meg, hogy lenyomták torkukon a keresztet. Akadt plébános, akit megkorbácsoltak, töviskoronát tettek a fejére, keresztet vitettek vele, majd különös kegyként “csak” agyonlőtték. Papokat égettek meg és temettek el élve. A tetteket nem Franco ádáz katonái követték el, hanem a baloldal felkentjei. Madridban kommunista különítményesek működtek. “A legkegyetlenebbek élén – írja Paul Johnson, akitől az adatok származnak – García Attadell kommunista ifjúsági vezér állt, aki a rettegett »hajnali különítményt« vezette, és több tucat embert gyilkolt meg. Palotában élt, rengeteg zsákmányt halmozott fel, amellyel megpróbált Latin-Amerikába szökni”, de elfogták és kivégezték. Arthur Koestler – József Attila barátja – beszámolt arról is, hogyan hamisították meg a tényeket az Otto Katz által Párizsból irányított hazugsággyárban: fasiszta atrocitásokat fabrikálva a kommunista rémtettekből. József Attila minderről valószínűleg nem tudott, így legfeljebb a Lukács György-i logika alapján vonható felelősségre, miszerint ártatlan világnézet nincs. Azt azonban leszögezhetjük, hogy az elkötelezettség, az utópia elfogadása kevés az igazság kimondásához, ismerni kell a tényeket is.

A polgári társadalom szabadságfelfogását elutasította – bármit jelentett az számára –, mert a “polgári forradalom csak földközelbe hozta” a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét. Mikor megindul a Szép Szó, annak eszmei irányultságát, állítólag felcsillanó szemmel, így összegzi Ignotusnak: tehát liberális kommunisták vagyunk. Utolsó prózai írásainak egyikében ismét hitet tesz a marxizmus mellett, amikor azt írja, hogy a társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszi irányadónak. József Attila munkásmozgalmi versei csak az eleve tévesen felállított fasizmus kontra antifasizmus képlet szerint érvényesek, az antifasiszta kultúra részeként. A XX. században azonban két totalizmus született. A fasizmus (nácizmus) és a kommunizmus. Hiba volna az utóbbitól nagyvonalúan eltekinteni. A kommunista eszme bűvöletében kiépített gyilkos rendszer semmiben sem maradt el a másiktól, bár a baloldali elfogultság ezt szeretné másként látni és láttatni. Az antifasizmus lett a kommunizmus végleges cégére – szögezi le S. Courtois –, az antifasizmus nevében hallgattatták el a kommunizmust bírálókat. Toldjuk meg a francia elemző véleményét azzal, hogy a politikai porondon a fasizmus (és a nemzetiszocializmus) valóban ellenfele a kommunizmusnak. Ellenfele, de nem ellentéte egyik a másiknak, miután valódi ellentétük a demokrácia.

Az utópizmusra való hajlam – már esett szó róla – József Attilánál családi örökség. Pénzt, segítséget, üdvözítőként érkező kérőt, reményt: kizárólag kívülről várt a család. Nem bízott, nem bízhatott a maga erejében. Önmegváltásra, önmegvalósításra nem volt esélyük. Bizakodásuk mindig a jövőre irányult: hátha, talán, majd. A jelen legtöbbször sivár és elviselhetetlen volt, míg a holnap vágyakkal csordultig teli. A felnőtt költő utópizmusa lélektanilag érthető: a jelenben nem sikerül megoldani sorskérdéseit, ezért – őrizve a törékeny reményt – a megváltást ígérő jövőbe utalja őket. Az utópizmus egyik lényeges vonása, hogy benne az időtudat – mint Kaufman mondja – nyitott jövővé válik. A jövő tervezhető lesz – az utópista “tudatos jövőbe lát” –, ahová mai elhatározásunk, a jól megválasztott ideológia juttatnak el bennünk. Az utópisták tömeglélektani érzékenységére jellemző, hogy nem pusztán az egyéni megváltást keresik, hanem minden elnyomottét. A kollektív üdvözülés lehetőségeit kutatják. Luhmann az utópiát, a jelen idejű remények és félelmek projekciós mezejének tekinti. Az utópista tervezetek a jövő szemszögéből bírálják a jelent.

József Attila élete végéig utópista maradt, nem csupán politikai értelemben. A tudományos szocializmus eszméit tekintette mérvadónak, ahogy ennek több írásában hangot adott. Mesterien, szigorú logikával megépített verseihez képest tanulmányaiban időnként meglepően bizarr gondolatokat találunk, amennyiben nem pusztán alélt tisztelettel olvassuk őket. Ezek életrajza fényében valamivel érthetőbbé válnak, az összhatás mégis lehangoló. (Kirívó példa rá az Egyéniség és valóság című írás – amelyben egyebek mellett – nemi problémáira keres utópisztikus megoldást, összezagyválva a freudizmust a marxizmussal. A tanulmány bizonyos szempontból hasonló kiútkeresés, egyéni-társadalmi öngyógyító kísérlet, mint – Valachi Anna szerint – a Szabad-ötletek jegyzéke.) Az utópista mindig valami jövendőbeli újdonságtól, “eljöveteltől” várja a világ és önnön gondjaira a megoldást. József Attila a marxizmustól remélte a kint, a társadalom betegségeinek orvoslását; a freudizmustól a bent, az egyéni lélek bajainak gyógyítását. Elméleti szinten kitűnően ismerte a tudományos szocializmust, mégsem fedezte fel annak ellentmondásait, mert hitt benne. Nem gondolta következetesen végig, hogy a kommunista filozófia – Habermast idézve – teoretikusan saját gondolati univerzumát semmisíti meg, amikor önmagát csupán a gazdasági fejlődés adott fokán tartja érvényes, majd a fejlődéssel eltűnő jelenségnek, helyét az osztályöntudatnak adva át. Vallásos buzgalommal reménykedett a megváltó eszmében és annak letéteményesében, a proletariátusban.

A messiás szerepére kiszemelt munkásosztálynak azonban nem volt sem önmaga által teremtett ideológiája, sem saját ethosza. Mindkettőt kívülről kapta, az értelmiségtől. A doktrínát, amint közismert, Marx és Engels alkotta meg, Lenin plántálta militarizálva a gyakorlatba, majd Sztálin a népirtásig tökéletesítette. Az orosz bolsevik puccsot követően ez a tanítás vált ideológiai-politikai alapjává a villámgyorsan kiépülő totális rendszernek, filozófiaként megsemmisítve magát. A proletáriátust itthon, miként mindenütt a világon, értelmiségiek vezették és szervezték meg. József Attila többször összeütközésbe került ezekkel a pártintellektuelekkel. Tapasztalhatta, hogy a munkások az efféle doktrinereknek a véleményét teszik magukévá, nagyvonalúan mellőzve a tényeket, zárójelbe téve a valóságot. Költészetét, személyét a szervezett munkásság jelentős hányada elutasította. Szántó Judit számol be róla, hogy egy alkalommal ifjú proletárok nem voltak hajlandók a “fasiszta” József Attila verseit énekelni. Máskor meg hordópolitikusnak nevezték, mire nagy csetepaté tört ki a jövő letéteményeseinek különböző frakciói között. Szántó szerint a költő észre sem vette – amit erősen kétlek –, hogy javában tart a verekedés, mégpedig éppen őmiatta. Nem hívták meg Oroszországba, fasisztának tartották, gyanakodva figyelték polgári kapcsolatait, analitikus kezelését. Utóbbiban igazat adhatunk a kommunistáknak, hiszen konspirációs logikájukat követték mindössze – miként az egyik monográfus rámutatott –, mert az illegalitásban működő párt nem engedhette meg magának, hogy tagjai bármit kifecsegjenek a pszichiáter kerevetén. Tudjuk: József Attilának voltak nézeteltérései vonalas elvtársaival. Abban azonban megegyezett a véleményük, hogy a proletáriátust fel kell világosítani önnön érdekei és történelmi hivatása felől. A költő titkos és féllegális szemináriumokat, felolvasásokat tartott. Hitt abban, amit csinált, de ne feledjük, a hit nem igazol semmilyen ideológiai mozgalmat. A nácik és fasiszták szintén hittek eszméikben.

A költő hite időnként érezhetően megrendült. 1936-ben született meg a Világosítsd föl címet viselő vers, amelyben egyértelmű ítéletet mond a kommunizmusról és a fasizmusról, a megvalósulóban levő rendről és szabadságról (“Talán dünynyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó”). Azután megközelítőleg egy év múlva íródott Szép Szó-beli cikkében ismét hitet tett a “tudományos” szocializmus mellett.

Végső, nagy társadalmi freskója: a Hazám. Ebben itt-ott megüti fülünket a kiábrándultság hangja. A munkásnak levesre, kenyérre telik, “s fröccsre, hogy csináljon ricsajt”, a paraszt meg “követelni nem serény”. Világosodott – lassacskán – a kép: a jövő utópiájának keretébe a valóság egy-egy darabkája került.

József Attila költészetének kulcsszavai közé tartoznak olyan kifejezések, mint a szabadság, a játék, a rend. A három szó jelentése változik, árnyalódik az életműben, az utolsó években azonban szinte feltételezik egymást. Előfordul, hogy ostobaságnak nevezi a szabadságot rossz pillanatában (“A szép szabadság csak ostobaság”), de sokkal jellemzőbb rá egy kései töredék, amelyben ezt olvashatjuk: “Ahol a szabadság a rend / mindig érzem a végtelent.” Sárközy Péter írja, hogy a lázadót 1930-tól a tudatos forradalmár váltja föl. József Attilánál a tudatosság a társadalmi kérdéseket tekintve, sokadszorra ismétlem, de sohasem veszíthetjük szem elől: a tudományos szocializmus elfogadását jelenti. Erről, miként a bevezetőben említettem, gyakran beszél tanulmányaiban, leveleiben, verseiben. A szabadság és rend azonban különös módon mutatkozik meg munkáiban.

1933-ban íródott – iskolai szöveggyűjteményekből ismert – költeménye, A város peremén, ami minden nagyszerűsége ellenére nem egyéb magas szinten megverselt marxista utópiánál. A baloldali nosztalgia valószínűleg sohasem fogja beismerni, de esszenciáját tekintve anakronisztikussá vált mű. François Furet a lényegre tapint, amikor arról beszél: a fasizmus teljes egészében benne van abban, amiként véget ért, míg a kommunizmus bizonyos mértékben máig megőrizte vonzerejét. Mindez szerinte azzal magyarázható, hogy a vallást helyettesíti azoknál, akiknek nincs vallásuk: ez teszi oly nehézzé, sőt fájdalmassá a róla való lemondást. “Márpedig a gyásznak ezt a munkáját el kell végezni ahhoz, hogy megértsük a XX. századot.” József Attila említett versében az anyag gyermekeiről, a történelem értelmének megvalósítóiról: a proletariátusról beszél. Velük azonosul, mert ők hivatottak a társadalomban – miként a költő az adott világ varázsainak mérnökeként: önmagában – megszerkeszteni a harmóniát. Nos, amint ez ismeretes, a kísérlet csőddel végződött. József Attila versben mindenkor meg tudta szerkeszteni a harmóniát, önmagában viszont nem. Élete utolsó szakaszában, mikor értelme visszafordíthatatlanul megbomlik, versei logikája, asszociációi hibátlanok maradnak. Döbbenetes tisztasággal fogalmaz, bár kétség sem fér hozzá: időnként teljesen elborul az elméje. A proletariátus viszont, amelyet sokáig a jövő örökösének tekintett, sem akkor, sem később nem volt alkalmas a kiszemelt feladatra. A szocializmus múltán szemünk láttára igyekszik fogyasztóvá domesztikálódni, eltolva magától a messiásszerepet. Inkább a jólét és az anyagi örömök, mintsem – a rátukmált – történelmi felelősség iránt mutat érdeklődést. Ez az 1930-as években sem lehetett másként, mindössze a javak, az áruterítés eltérésében mutatkozott számottevő különbség. A munkásosztály mindig azoknak az értelmiségieknek volt fontos, akik a nevében kormányoztak, uralkodtak. Az utópia megvalósítására kijelölt osztályra kár sok szót pazarolni. A történelem ítélete megfellebbezhetetlen.

A Város pereménnek – hasonlóan több marxista ihletettségű költeményéhez – ennek ellenére van érvényes olvasata, amennyiben elfogadjuk kiindulási pontként a Halász Gáborhoz intézett levelében tett kijelentést: “Én a proletárságot formának látom – írja József Attila –, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival.” Ehhez nem kell kommentár, itt a költő, amennyiben komolyan vesszük az általa mondottakat, önmaga eszméi fölött mond ítéletet.

1933–34 telén született meg bámulatos költeménye, az Eszmélet. Az Eszméletben a rend szürreális – Tverdota György szerint inkább absztrakt konstruktivista –, összekent képek formájában jelenik meg, ahol minden a helyén van: egy álló porszem el nem hibban. A mondandó mélyebb értelme kifejtetlenül, csupán sejtetettként áramlik a költemény mélyén, ami végül diszharmóniájában nyeri el jelentését: a kint a külvilág és bent a lélek között fennálló meghasonlásában. (József Attila, szemléletére jellemzően, egyik tanulmányában azt fejtegeti, hogy a konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.) A költő belső világa több versszakban szembekerül a külvilággal: a művészi szabadság rendje a vasvilág rendjével, a lélek rendje a fennálló társadalmi forma rendjével, az építkező vágy rendje a betelepülő háziúr valóságának rendjével és így tovább… A vers különös borongást hagy maga után. Az Ódából kölcsönözve a szavakat: az olvasó pszichéjének tartalmaiban ott bolyong a rend, a szabadság öntudatlan, valamint a világ pontos metaforákba foglalt képzete.

1935-ben írja a szabadságról nagy költeményét: a Levegőt!. A vers életrajzi háttere ismeretes, hasonlatai pontossága, valóságba ágyazottsága hátborzongató. (Mindössze egyet felvillantva: József Attila fogidegét arzénnal kezelték, amiről úgy tudta, ha nem szedik ki időben, szívelégtelenségen keresztül halált okozhat: “Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.”) Szőke György azt is kimutatta, hogy József Attila kései verseiben a gyermek rímhívó szavára a vernek felel. A vers eredeti címe Rend és szabadság volt. A rend és szabadság azonban filozófiailag megfoghatatlan itt, mert nem több politikai tagadásnál. Sietve hozzáteszem: pozitív értékekből levezethetetlen ugyan, de lélektanilag jelenlevő, tökéletesen átélhető. A költemény az álomszép képek után a fennálló társadalmi rend bírálatával folytatódik. Visszakanyarodik a gyermekkorhoz, a korán megtapasztalt léleknyomorító körülményekhez, hogy ezzel szemben nyerjen megfogalmazást a tulajdonképpeni rend, mégpedig a szabadság rendjeként, amiről bár közelebbit nem mond, sejtjük, mire gondol. Szól felnőtt balszerencséről, az ösztönök és a ráció szükségszerű hierarchiájáról, a feladhatatlan szabadságigényéről, az ebből fakadó feladatról, valamint megingathatatlan költői biztonságáról. “Az én vezérem bensőmből vezérel!” – jelenti ki határozottan. Ennek azonban csak akkor van számunkra értelme, ha József Attila belső világát, az abban felderengő, kibontakozó “rendet” abszolút értékként fogadjuk el. Megismétlem: sorsa ismeretében tudjuk, ugyanúgy nem sikerült megszerkesztenie bent a harmóniát, miként nem sikerült a munkásosztálynak sem kint, a társadalomban létrehoznia a szabadság rendjét. A továbbiakban a játék, a jó szó fontosságáról beszél, kedves témájáról, amire számos írásában visszatért. Közismert, sokat idézett Szerkesztői üzenetében amellett tör lándzsát, hogy a rend kizárólag a szabadságból születhet meg, eszményeit a polgári forradalmak csupán földközelbe hozták, holott az út hozzájuk a tudományos szocializmuson át vezet. József Attila, amíg tehette, ragaszkodott az utópiához. Utolsó verseiben a menekülő remény a Flóra szerelemben igyekszik otthonra lelni, majd látszólag feladva önmagát, mindent, végleg másoknak remél. A Szép Szó emlékszámában közölt verseit (Karóval jöttél, Íme, hát megleltem hazámat…) sokáig búcsúzó, az életpályát záró költeményekként tartották számon, szövegük alapján nem teljesen jogtalanul.

József Attila többször próbálkozott öngyilkossággal Szárszó előtt. Talán tett volna újabb kísérelteket később is. Azon a végzetes decemberi napon azonban – az események alapos, tárgyilagos elemzése alapján – más történt.

József Attila nem ugrott a vonat elé. Holttestét – nemzeti szemfedélként – nem Nagy-Magyarország térképével takarták le, hanem egy vasúti térképpel. Halálhírét nem a falu bolondja vitte meg a családnak, mivel Szárszónak nem volt bolondja. Fekete valószínűleg egyszerű iszákos lehetett, a nővéreket Bajz János alkalmi munkás értesítette. József Attila temetése nem volt országos esemény. Számos bizonyíték – melyeket dr. Garamvölgyi László sorakoztat fel Hogyan halt meg József Attila? című könyvében – a baleset ténye mellett szól. A költő nem követett el öngyilkosságot. Az öngyilkosságot már Garamvölgyi előtt is többen megkérdőjelezték. 1988-ban Miklós Pál azt írja, hogy “talán nem jelentés nélküli a szárszói bakter egykori vallomása: József Attila alálődörgött egy lassan guruló, üres vagonnak. Se nem ugrott, se nem esett, sehol a drámaian robogó gőzös: csak úgy alálődörgött.”

Garamvölgyi Lászlót nem kötötték az irodalomtörténész-céh béklyói, így friss szemmel, előítéletek nélkül kutathatta a haláleset tényeit. József Attila utolsó napjának délutánját csaknem percről percre követi. Megvizsgálja a fennmaradt dokumentumokat, jegyzőkönyveket, szemtanúk vallomását, azok lélektani, hivatalos-szolgálati hátterét, elvégezteti a “búcsúlevelek” (Garamvölgyi nem tartja annak őket) grafológiai elemzését, összeveti József Jolán beszámolóját a valódi adatokkal. Egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy baleset történt. Az öngyilkosság kirívóan atipikus: senki sem akar úgy véget vetni életének, hogy egy állomáson veszteglő tehervonat kocsijai közé fekszik. Az öngyilkosságokat nyílt pályán, mozdony elé vetődve követik el. Ráadásul a szerelvény tehervonatként közlekedett, nem menetrendszerű járat volt, tehát a véletlen hozta a költő útjába. A vonat tejeskannákat szállított, Budapest felől Szárszón át indult tovább Nagykanizsa irányába. “Abban a pillanatban, amikor a két kocsi között guggolva (csak 163 centiméter magas) a sínpár és vagonok közé ér [a költő], visszalendül a tömör vasból készült 8–10 kilogramm súlyú csavarkapocs – írja Garamvölgyi –, irtózatos erővel a jobb homlokát találja el. […] Majd az ütés következtében […] kifordítja testét, és majdnem hanyatt, bal csípőjére esik.” A vonat nem vonszolja a tetemet, amint Jolán írja, mert mire a másik vagon kereke elérné, 8–10 méteren belül megállítják. A csendőrség jelentésébe, a vasutasok, szemtanúk által aláírt jegyzőkönyvekbe azért kerül – Garamvölgyi szerint – az öngyilkosság “ténye”, mivel így a szolgálattevők, a vonatvezető felelőssége nem merülhet fel. Ez a legkényelmesebb megoldás azok számára, akiknek a halott neve nem sokat mond. Az irodalmi-politikai kanonizálás, országos ismertség majd csak ezután következik.

A József Attila haláláról koholt legendát bűnbakképzésre, megcsonkított, “delfinizált” életművét saját rendszerük igazolására használták fel a szocialista propagandisták. Költészetének azt a részét állították a közfigyelem fókuszába, ami a kiskorúsított nép igényeinek – úgy gondolták – megfelelt. Akadtak természetesen vérszegény kísérletek az irodalomtörténészek részéről legalább részigazságok kimondására, de ezt az eszmei éberség, valamint a hamis, rosszul fölfogott kegyelet hosszan megakadályozta. Akinek volt füle a hallásra, persze hallhatott tiszta hangokat a hamis kórus közepette. Egy-egy esszé, mint Szerb Antalé, felvillantotta a költő valódi alakját. Született vers – Nagy László József Attila! című költeményére gondolok –, ami József Attila utópizmusa mögé tett kérdőjelet. Nagy Lászlónak, a szocializmus megvalósult szakaszában élve, kétségei támadnak a József Attila-i politikai naivitás szépségét illetően, mikor felteszi a kérdést: érdemes volt-e “csak a jövő kövén csírázni”?

Készült azután számos kitűnő tanulmány, kötet az “ismeretlen” József Attiláról, a szellemi tunyaság tehetetlenségi ereje azonban napjainkig érezteti hatását. Sárközy Péter egy általános iskolai tankönyv – tehát a népesség legszélesebb rétegében ható munka – csalóka, giccses József Attila-életrajzát bírálta, éppen e lapban. A rendszerváltozás utáni években, A Dunánál címmel megjelent tanulmánygyűjteményben még azt írja a pedagógus szerző, a tiszteletre méltóan lelkes Fenyő György, hogy tanítványai részéről élénk érdeklődés tapasztalható József Attila költészete és élete iránt. Gyakran “mint életvezetési, pszichológiai, etikai, filozófiai mintára tekintenek rá.” Nos, ami József Attila életvezetését illeti, mind pszichológiailag, mind filozófiailag, mind etikailag: szomorú kudarccal végződött. Sorsából ma már nem lehet osztályszempontokat messzemenően figyelembe vevő legendát hamisítani. Munkásmozgalmi versei érvénytelenek. Szenvedéstörténetét sokkal inkább pszichiátriai, mintsem szociológiai tények indokolják: az önsorsrontás nagyobb szerepet játszik benne a társadalmi ellentmondásoknál.

A hiteles arcmás felvázolásához az ideológiailag elkötelezett irodalmároknak, irodalomtörténészeknek le kell(ene) mondaniuk a kettős mércéről. Nem tisztességes elvi elfogultságok alapján ítélkezni. Hogy teljesen világos legyen, miről van szó, mindössze egyetlen gondolatkísérlet elvégzését javaslom. Amennyiben Németh Lászlóról, Szabó Lőrincről vagy Illyés Gyuláról derül ki, hogy olyan kollégiumban lakott, amelyiknek kapuja fölött horogkeresztes zászló lengett, hogy viszszaperli kincses Kolozsvárt “Oláhországtól”, hogy Hitler hatalomra jutása és a Reichstag felgyújtása után Nemzeti szocializmus címmel cikket ír, amely tagadja a nemzetköziséget, hogy hangoztatott népiességük ellenére földbirtokosoktól fogadtak el havi apanázst, szép számmal akadtak volna irodalmi káderek, akik a sírhelyet is megtagadják tőlük ebben a hazában. Röviden: az igazat, ne csak a valódit, mert a teljes, hiteles, retusálatlan József Attila-portré még megrajzolásra vár.

Észrevehetetlenül lassan vagy látványos-gyorsan, de mindenki tendál valamilyen irányba. Nagyjából két irányba fejlődünk, vagy visszafejlődünk. (Formálódunk, vagy deformálódunk.) “Függőleges” vagy “vízszintes” irányban. Ez az ellentétpár sok egyéb szóval behelyettesíthető, például méltányos-“praktikus” egyetemes-részleges, transzcendens-materiális, altruista-egoista, őszinte-(ön)ámító, szerény-hivalkodó, szemérmes-szemérmetlen, arányos-aránytalan, empatikus-részvétlen stb. Függőleges irányban orientálódni annyit jelent, mint az égi (abszolút) és a földi (relatív) igazságok folyamatos szintézisében élni. Az ilyen emberek általában “nem sokra viszik” az úgynevezett szabad verseny világában. Annál többre a vízszintes irányban mozgók, ők a pénzre, hatalomra, látszatokra koncentrálnak, nagyon eredményesen, egyoldalúan kifejlesztett kombinatív képességeiknek köszönhetően. Ez a “rövidre zárt”, (zárlatos) egyoldalúság lassú léleksorvadással jár, ami kifelé (egyelőre és jó ideig) alig látszik. Csak az ideiglenes, talmi sikerek.

“Mercator movet mundum” – egy kereskedelmi cég irodája falán láttam ezt a büszke jelmondatot. Egyoldalú, elfogult állításnak tűnik, mégis igaz, sajnos. Valóban a kereskedők mozgatják a világot, és nem csupán a civilizációt, de a kulturális életet is. Nem azok, akik fáradságos, egész embert kívánó munkával létrehozzák a különféle javakat, értékeket, ó nem, nem ők forgatják a világ kerekét, hanem a közvetítők. Ők irányítják a piacot (piactér az egész világ), ők minősítenek (kedvük és érdekük szerint), ők diktálnak, és ők gazdagodnak meg. Az értékek megteremtői örüljenek, ha nem fizetnek rá a munkájukra. Mit ér a krumpli, hús, bor, tej, ha nincs, aki méltányos áron megvegye? Mit érnek a szellemi teljesítmények önmagukban, reklám, menedzser, üzletember nélkül?

“Belevaló” emberek mindig is tudták, hogy nem megcsinálni kell a dolgokat, hanem ügyesen-kegyesen átvenni és haszonnal továbbadni. Igaz, rizikó is rejlik mindebben, tönkremehet, aki nem való kereskedőnek, ám a rátermettek mindig tudják, mit kell lépniük a sakktáblán, ha kell, gyalogáldozattal. Nem kiskereskedőkről van szó természetesen, hanem a nagyvonalú “stratégákról”. Méltánytalan, abszurd helyzet, bizony, de csakugyan ők mozgatják a világot, alighanem azért (is) olyan, amilyen.

“Ne engedje Felséged, hogy Magyarország a kereszténység testéről letépessék!” – küldözgette kétségbeesetten egyik könyörgését a másik után II. Lajos Európa hatalmasságaihoz. Akárha a Szahara homoksivatagába. A “legkeresztényibb” I. Ferenc, a szórakozásainak élő “szalamandrakirály” éppen ez időben fontolgatta, hogy az Újvilág aranyán nyomasztóvá terebélyesedett spanyol túlerő ellen a törökkel (!) köt szövetséget. Szerencsére ebből semmi se lett, de jellemző a Valois uralkodóra. Szegény naiv II. Lajos levelei valami gyermeki bizalomról árulkodnak. Nem láthatta, hogy Európa hasadozni kezd. Honnan is tudhatta volna, hogy a pompába fulladó, méregkeverő, hitszegő reneszánszon hamarosan átcsap a vallásháborúk őrülete.

Hitték-e volna a katakombák tiszta lelkű őskeresztényei, hogy jöhet olyan idő, amikor a szelíd és alázatos lelkű Jézus nevében patkányként fogják egymást irtani – “írmagostul” – a nekivadult “igazhitűek”? Egymás megsemmisítésén kívül egyéb nem igazán érdekelte őket, legkevésbé a másféle vallásháborúk. (Csak ebben tudtak gondolkodni.) Nyilván a magyar–török ellentétben is holmi – őket nem érintő – hitvitát láttak – hát csak intézzék el egymás között, ahogy mi tesszük, gondolhatták.

Hiszen kisebb-nagyobb fokú skizofrénia jellemez szinte minden hatalmi csoportosulást (minimum kétfelé kell alakoskodniuk egyszerre), de a vallásháború maga volt a teljes tudathasadás. Itt már nem tudta a jobb agyfélteke (nem is akarta tudni), mit akar a bal. A politika más jellegű áramlataitól is szítva kiteljesedett a fanatizmus, amely tudvalevőleg nem ismer korlátokat, csőlátású, ha nem egészen vak. Ugyan miféle segítséget várhatott a végveszélybe jutott Magyarország egy hasadt lelkű Európától? Sorsunk megpecsételtetett. A hódoltság végtelennek tűnő százötven éve alatt fokozatosan irtották ki vagy hurcolták örök rabszolgaságba lakosságunk háromnegyed részét. Észrevétlenül maradt népirtás volt ez, lassú, de folyamatos. Nem voltak itt látványosan égbekiáltó Szent Bertalan-éjszakák, csak csendes, elaprózott amputációk, egészen a trianoni Prokrusztész-ágyig, amikor aztán alaposan nekilendültek a csontfűrészek, most már nem Allah, nem is Jézus, hanem a csupasz és hideg ráció nevében. Az egykori vallásháborúzók rég kijózanodtak, elfeledték, amire nem akartak többé emlékezni. Pléhpofával, rutinosan ítélkeztek az igazi Jézus-hitébe belerokkant nép fölött. Consummatum est.

Mesébe illők, valóban, a Loire-völgyi kastélyok – egykori lakói nem annyira. (Hacsak nem rémmesébe.) Ármányos, ravasz, kegyetlen emberek voltak. A negédesen páváskodó hölgyek is, élükön Medici Katalinnal. Kard, tőr, méreg mindig kéznél volt, használták is alkalomadtán. Senki sem bízott a másikban, családtagok sem egymásban. Igaz, a jó modor és az etikett ellen sohasem vétettek. Noblesse oblige.

Milyen tökéletesen fedik és feledtetik ma ezek a gyönyörű kulisszák az egykor bennük burjánzó romlást! Az élvhajhász, nemegyszer vérbajos testeket beburkoló selyem és bársony ruhaköltemények rég semmivé mállottak, ám a kőfalak ma is rendületlenül sugározzák a megszégyenült, de az emlékezet által megszépített illúziókat, az ámultan bámészkodó turisták örömére. Elbűvölten toporognak, fényképezkednek, és nagyokat szippantanak a Loire-illatú, tiszta levegőből. Bátran tehetik – réges-régen elfújta a szél Amboise környékéről a falakra kifüggesztett hugenották hullabűzét. A szelíd folyó sem emlékszik már a megcsonkított testekre, amelyeket leúsztatott a tenger felé, bár nem valószínű, hogy egy is eljutott odáig, partra vetődtek különféle vádoló pózokba meredve.

A kastélyok csak a szépre emlékeznek, a gáláns ünnepségekre, a tánc közben szikrákat csillantó ékkövekre, a pazarló reneszánsz szellemiség pompájára, amely azonban nem jöhetett volna létre a Hatalom akarata nélkül. A Hatalom pedig hóhérbárdok nélkül. Illúziók csak erőszakkal realizálhatók. Egykor alabárdokkal, manapság a legszemélytelenebb fegyverrel: pénzzel, amely ugyan szelíd és (bizonyos ideig) türelmes, de éppoly kérlelhetetlen, mint a királyok vörös csuklyás bakói. És ugyanúgy szeret szépséget hazudó kulisszák mögé bújni, mint a Valois-k, Bourbonok és a mindenkori diktátorok. Van valami nyomasztó minden materializált illúzióban. A Loire-völgyi kastélyokban csakúgy, mint a mindenféle diadalívekben. Tavalyi, üres csigaházakra emlékeztetnek. És a végül mindent helyére billentő Idő hatalmára.

Kutyák, kutyák mindenfelé, eszelős ugatásuk széthasogatja az éjszaka csöndjét. De őrjöngenek ők nappal is: ha egy-egy békés járókelő el mer menni a kerítés előtt, vadul ráüvöltenek, lehetőleg abban a pillanatban, amikor közvetlen közelükbe ér, hadd kapjon frászt a nyomorult. Gazdája által megbolondított véreb is akad szép számmal, gyakorta hallunk szörnyű tragédiákról. Nem agyafúrt rablókat, hanem gyerekeket és öregeket marcangolnak szét, a legkönnyebb zsákmányt a ragadozók ősi taktikája szerint.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mindössze három kutya volt az utcánkban, most kettő is majd minden házban, mérges kis vakarcsok vagy nagy testű, baljós pofájú cerberuszok. Persze nem a kutyák iránti rajongás nőtt meg ilyen látványosan, hanem a félelem, amely kimondatlanul is nyomaszt mindenkit, aki már összegürcölt valamicskét. Főleg az idősebbek tekintete vált szorongóvá, bizalmatlanul hunyorognak minden ismeretlenre, mert hát sose lehet tudni, kiben mi lakik. Olykor brutális gyilkosságokról, kegyetlen rablókról olvasunk, akik félig (vagy egészen) agyonverik a magányos öregeket, ha nem akarják bevallani, hova dugták nemlétező ékszereiket, pénzüket. Nevetséges összegekért oltanak ki emberéleteket, mindenre elszántan, mert kell a pénz, amelyből borzasztóan kevés van, itt-ott borzasztóan sok, ám oda betörni nehéz és kockázatos. Csorgó nyálú árnyak settenkednek az éjszakában, szeszre-drogra vágyók, kisstílű szegény ördögök, szerény, de biztos zsákmány után szimatolnak, elkeseredettek és elszántak, nem tudják, hogy ragadozókká lettek, hasonlóan a feléjük acsargó kutyákhoz. Sutba vágták a türelmet, eldöntötték (ha nem is olyan patetikusan, mint Shakespeare III. Richárdja), hogy gazemberek lesznek, és azzá lettek, könnyedén és vakon. Némelyiket raszkolnyikovi indulatok fordítják az idősek ellen, azok már eleget éltek, ők meg még alig. A fantomossá tágított szabadság mítoszába bármit beleképzelhet, akit az elektronika virtuális világa megbűvölt.

Mi az erőszak? Örök bajforrás, a rossz kicsúcsosodása, ördögi “igazságtétel” az erősebb jogán. Negatív erő, a kezdetben mindig képlékeny hazugság megszilárdulása és aktív önigazolása. Mivel az erőviszonyok szinte sohasem egyformák, minden azon múlik, visszaél-e erejével az erősebb. Ha igen, poklot teremt maga körül, legyen az ország, munkahely vagy család. Az utóbbiban fordulnak elő a legszívszorítóbb esetek. Rejtett kamerával készült felvételt láttam a tévében: karon ülő kisgyereket ütlegelt egy drabális férfi, majd ledobta a földre a tehetetlen csöpp lényt, bele is rúgott. Az asszony ott ült mellette, de nem lépett közbe, talán egyformán gyűlölték a kis ártatlant, mindegy, hogy miért (sírni merészelt?, idegesítette őket?, terhükre volt már kezdettől?), ennek nem lehet sem oka, sem mentsége. A könyörtelenségnek ez a foka már ember alatti. Nem állati (az állat szereti kicsinyeit), hanem ördögi, ez a megfelelő szó, akkor is, ha nincsenek ördögök. Hát még ha vannak! Mert bizony vannak, és éppen az erőszak a lényegük, ez tartja össze kiterjedt birodalmukat, no meg a széthullás félelme. Az erőszak persze az ő esetükben is a gyöngeség jele, meg a gyávaságé, mely legszívesebben a védekezni képtelen kiszolgáltatottakon vezeti le bomlott benseje feszültségét. Minél nagyobb az erőkülönbség, annál “bátrabban”. A statisztika szerint kis hazánkban átlag havonta agyonvernek egy gyermeket. Ebben nincs benne a porontyukat titokban megölő anyák mindennél szörnyűbb bűne, és az abortuszok sem. De a nők brutális bántalmazása sem ritkaság a családi hierarchiákban. Ki is nyilatkoztatja szégyentelenül a sokat emlegetett közmondás: asszony verve jó. Az érzelmi szálakkal összefűzött legkisebb közösség, a család élete agóniába torkollik, ha e szálak összekuszálódnak, ha bármelyik tagja visszaél “helyzeti energiájával”. Ha valahol, itt nem lehet helye önzésnek, zsarnoki erőszaknak, mégis titokban (mert jól titkolják) a legnehezebben gyógyuló sebeket itt ütik egymáson, akarva, nem akarva (utólag sokszor bánva) a hétköznapok rutinos hadakozói. Akik azonban nagyon nem egyformák, ezért ők tulajdonképpen egymás állandó szeretetpróbái. Legkönnyebb próba a kisgyermek, őt a legkönnyebb szeretni; önmaga alá süllyedt az, aki még erre sem képes, látszatra élő, valójában fantom, homlokán a kárhozat bélyegével – eredeti önmagán követett el erőszakot.

Jelentést hordoz minden szó, erre születtek. Túl ezen, némelyiknek sajátságos hangulata, fénye, bűvereje, dallama, kicsengése van. Akadnak baljós csengésű, sötét “aurájú” szavak is. A legfélelmetesebb szó szinte valamennyi nyelvben egy szótagú: nem, nein, no, non, nyet stb. Olyan, mint egy ütés vagy puskalövés. Kurta, kemény, tömör vétó. Ellenkezés, szembefordulás, hadüzenet. Tömény bajforrás, akkor is, ha valami rosszra mondunk nemet, bár ennek tiszta a felhangja, mint az ógörög drámák kórusáé.

Tragikus múltja van, Lucifer mondta ki legelőször. Az ős Tagadás dacos dobbantása hallik ki belőle. “Non!” – visszhangozta a kozmosz a démoni kiáltást, és az előzményekből nyilvánvaló volt, mit jelent: “Non serviam!” Persze nem latinul mondta, lehet, hogy nem is mondta, csak gondolta, de ez volt a lehető legszörnyűbb gondolat, egyúttal tett is. Ellene mondott az Életnek, áramköreit megbontotta, zárlatossá tette, beindította a Káosz gyötrelmes és reménytelen monotóniáját, a lassú romlás álarcos haláltáncát.

Erre a nemre mondott nemet a Megváltó, pontosabban kioltotta azt a maga ellenkező előjelű igenjével. Akkor kezdődött el – csendben és rejtetten –a Visszarendeződés.

Jövünk-elmegyünk, jövünk-elmegyünk. Mármint a gyerekek és az öregek. Nincs ebben semmi különös, ez az élet rendje, mondjuk. A legtöbb ember azt is a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy mögöttünk is, előttünk is átláthatatlanul ködlik a nagy semmi.

Akkor is így van ez, ha köd ereszkedik az autópályára, és úgy tűnik, hogy a gépkocsik a semmiből suhannak elő, és a semmi nyeli be őket. Ha így lenne, a sztrádát ellepné az iszap és a gyom.

Zsugorodik a Gutenberg-galaxis, egyre több a funkcionális analfabéta. Pedig egyedül a betűk képesek ellenállni a tér-idő vonzásának. Filmek, zeneművek az időben léteznek, szobrok a térben (bár időtlenül), a kétdimenziós festmények látszattérben. Az élőbeszéd is az idő alávetettje.

A könyv független e kötöttségektől, bármikor levehető a polcról, tetszés szerint újraolvasható, átgondolható. Igaz, az olvasáshoz is idő kell, de ennek az időnek mi parancsolunk, nem ő nekünk. A könyv fölött lehet meditálni, sőt szunyókálni is, lapjait előre-hátra forgathatjuk, homályos részleteknek utánanézhetünk, útjainkra magunkkal vihetjük, kijegyzetelhetjük, tökéletesen megemészthetjük, olyannyira, hogy legkedvesebb olvasmányaink szinte vérünkké válhatnak.

Sokan érzik úgy, hogy az Univerzum süketnéma valami, nincs benne az a bizonyos Valaki, akihez a hívők imádkoznak, a “valamiképpen” mégis létrejött élet pedig kegyetlen természetű, mindenütt a “struggle for life” törvénye érvényesül. Mások szerint, ha valóban egy ős-szellem tervezte meg és hozta létre mindazt, ami-aki van, miért kellett volna annak a kezdettől létező Valakinek eleve tökéletesnek és jóindulatúnak lennie? Teremtményeinek meglehetős tökéletlensége mindenesetre nem erre utal.

Az ős-Eszme – Isten – lényege pedig csak a szeretet lehetett, mert teremteni csak az adni tudó Jóság képes, a megteremtett életet csak a Rend harmóniája tudja megtartani, amely Rendtől semmi sem áll távolabb, mint holmi parancsuralom. Szabadon megszeghették a Lét törvényeit, akik erre vetemedtek. A bolond tetteiket követő szenvedéseket nem Isten küldte rájuk, ők maguk “teremtették meg” azokat. Isten nem avatkozott közbe. Ezt csak akkor tehette volna meg, ha visszaveszi egyik legnagyobb ajándékát, a szabad akaratot. De az örök Adakozó soha semmit nem vesz vissza.

Gondoljuk el: ha a Lét eszméjét öröktől magában hordozó Valaki nem létezett volna már az idők kezdetén, akkor most csak a süketnéma, színtelen-szagtalan, megnevezhetetlen, elképzelhetetlen, koromfekete Semmi “létezne”. De e nemlétet is csak akkor észlelhetné egy tudattal bíró lény, ha kívülről szemlélné a szemlélhetetlent. Ám az “ős-semmi” – ha lenne-lehetne ilyen – mindent magába nyelne, kívüle sem létezhetne semmi. Ilyen lenne – Isten léte nélkül – a százszázalékos ős-Nihil: gondolattalan üresség. Vagy még ez sem, hiszen nem lenne mihez viszonyítani, és az sem, aki viszonyíthatná a nincsmihez.

Azonban ma már tudjuk, hogy ez az elméletileg léttelen képtelenség mégis létezik az Univerzumban mint elrettentő “modell”: az úgynevezett Fekete Lyukak kárhozatvilága. Elgondolkoztató, hogy minden galaxis közepén ott rejlik ez a sötét mag. Roppant vonzereje nélkül a Tejútrendszer csillagai és planétái is szanaszét szóródnának. Íme a nincs, ami van: a megtestesült Nihil, a Kárhozat lehetősége. Ettől akar minket Jézus megmenteni, féltő szeretete ezért hozta le őt közénk.

A ma embere jószerével a fizikai érzékszerveire hagyatkozik, csak azoknak hisz, ha még hisz valamiben hosszú távon. Tiszavirág-életű hitszerűségek szalmalángja semmire se jó, többnyire – mielőtt kilobbanna – gyújtogatásra használják. Az elmúlt évszázadok során – mintha éppen a technika folyamatos fejlődése tenné extrovertálttá a hozzá idomuló embert – hatodik, hetedik (stb.) érzékei rendre kialudtak vagy elcsökevényesedtek. Ennek köszönheti, hogy egyre otthonosabban mozog a maga kis világában, amely őt észrevétlenül magába falazza. Egyre kevesebben vannak, akik csonkának érzik létüket, és csak nagy ritkán, “világos pillanataikban” nyilall beléjük, hogy – Kosztolányi szavaival – “nincsenek otthon az égben”.

Szeretem nézni a rezgő nyárfa susogó vibrálását, üdítő látvány, különösen kánikulában, háttérben az égbolt hűs kékségével. Olyan, mintha repesne a puszta létezés örömétől, bár vak és süketnéma. Hallottam, hogy akad a világon néhány hasonló sorsú, szinte növényi életet élő ember, de nem hinném, hogy úgy rezegne a lelkük holmi boldogságfélétől, mint a hatalmassá terebélyesült nyárfáké, amelyek nemcsak érzik a napfényt, de talán látják és hallják is, és a maguk módján beszélnek is hozzá – mindenesetre boldogok.

Újra és újra minden bajunk forrására, a Biblia által – nagyon elnagyoltan – vázolt ős-bűnbeesésre kell gondolnom. Az volt az ok, “azóta” csak az okozatok láncreakciói működnek. “Azóta!” – szükség volt itt az idézőjelre, hiszen behatárolhatatlan időben “történt”. A “történt” szó sem valami egyszeri cselekményt jelöl, hanem eónokon átívelő folyamatot. Tehát nem Mezopotámia volt a “színhely”, még csak nem is a mi kis kék planétánk. Egyáltalán semmilyen planéta! Az a bizonyos Paradicsom nem lehetett efféle alacsonyrendű, tér-időbe kötözött világ. Szabad, szép és tiszta létsík volt, ahol a rossz, mint ilyen, (még) nem létezett.

Gyerekes dolog lenne szó szerint venni Ádám és Éva allegorikus történetét. A Tudás fája, az alma, a kígyó élesen elénk vetített jelképei egy számunkra átláthatatlanul bonyolult, százrétű tragédiának. Annyi bizonyos, hogy a Paradicsom egykori lakói – a nagy tudású, de gonosz luciferi kísértők hatására – megsértették éltető léttörvényeiket, áttörték védőkorlátait, tiltott ismeretek megszerzésére törekedtek. Törvénytelen módon akartak – mások rovására – többek és nagyobbak lenni, messze túl lehetőségeik határain.

Természetesen nem magától a tudástól tiltotta el őket a Teremtő (ahogy azt a kísértő bizonygatta nekik), csak annak olyan régiójától, amely számukra – még – veszélyes volt, káoszforrás, nem tudták volna uralni, akár Goethe bűvészinasa a seprőt. Nem is tudták, a káosz szétgyűrűzött, elrontotta, megbetegítette a tökéletesnek teremtett Univerzum egy részét, amely rész később törvényszerűen elkülöníttetett az egészségesek világától.

Észre kéne vennünk, hogy a kozmikus ősbűn itt a mi ellentétektől fortyogó glóbuszunkon – “kicsiben” – megismétlődik. Avatatlan kézzel markoltunk bele a természet kényes és bonyolult gyökereibe. Az atomrombolással pedig olyan titok pecsétjét törtük föl, amellyel élni – a mi erkölcsi fokunkon – több mint veszélyes. Ösztönuralta világunkban atomfegyverek “elrettentő” felhalmozása akkora felelőtlenség, amilyenre nincs mentség. Az önigazoló magyarázkodások és (ön)ámítások óriásplakátjai és a legmodernebb technika vakító fényfüggönyei mögül néha kifeketéllik az ördög lólába. Mit tehetünk? – sodródunk az árral, és eszegetjük a Tudás fájának gyanúsan furcsa ízű és egyre keserűbb gyümölcseit.

Valahányszor játszótéri libikókát látok, mindig azok az aprócska gonoszságok jutnak eszembe, amelyekkel egyes emberek szeretik megalázni az éppen megalázhatókat. Az odavakkantott gúnyos szavak, bántó kis gesztusok nem okoznak maradandó sérülést, de arra alkalmasak, hogy pitiáner dölyfösök (ha csak egy pillanatra is) maguk alá utasítsák kiszolgáltatott helyzetbe került embertársukat. Ahogy a libikókázó gyerek, elrúgván magát a földtől, “megdicsőül”, míg a másik oldalon ülő a földre huppan. Kisszerű emberek kisszerű öröme: különb vagyok ennél a nyavalyásnál!

A tenger parttalanságot sugall. A parttalan lélek olyan, mint a szélfútta falevél. Jézus határozottságra intett: “legyen a ti szavatok igen vagy nem”. Szótárából hiányzott az “egyrészt-másrészt”. (Mondotta ugyan, hogy Istennek is, császárnak is meg kell adni a magáét, de ez nem a lélekre vonatkozik, amely egyedül a Teremtőé.)

Általában a lázadó, zúgolódó, gőgös lélek törekszik lehetősége határainak törvénytelen “tágítására”, szesszel, mákonnyal varázsol magának “tengernyi” szabadságot, mesterséges mennyet, ködként elfoszló káprázatot. Parttalansága gyötrelmeit önmagának sem vallja be, ahhoz némi alázat kéne.

Keresztelő Szent János akár a tenger szélén is keresztelhetett volna, sokkal hatásosabban. Mégis egy folyócskát választott, ebben keresztelte meg Jézust, aki pedig szó szerint a végtelenből jött, és lett – alázatosságból – véges utak gyalogos vándora.

Gyakran használják ezt a kifejezést: az építész megálmodja a házat. Építészként fogalmam sincs, mások is tudják-e, milyen hazug és milyen igaz egyszerre ez a fogalmazás. A tervezés szigorú követelményei távol állnak a megálmodás minden esetlegességétől és következetlenségétől. A terv kiindulópontját jelentő, a képzeletben élő kép maga azonban álomszerűen megfoghatatlan és közvetíthetetlen. Egy álom soha nem mesélhető el megközelítő pontossággal sem, összefüggéseinek teljességét, a keltett asszociációkat felidézni általában saját magunknak sem sikerül. Mégis, talán minden építésznek vannak élményei megálmodott házakról, amelyeket úgy él át, mint fölülmúlhatatlan szépségeket, amelyekről álmában is tudja, hogy ha valaha megvalósíthatná őket, élete eszményi célját érné el. […]

Szinte minden korból ismerünk a “megvalósításra szánt” valódi tervrajzok mellett könnyedén építészeti fantáziarajzoknak nevezett alkotásokat, amelyek célját gyakran az időtöltésnek tulajdonítják, az építőművészek hódolatának képzőművészeti ambícióik vagy még több esetben képzőművészek hódolatát az építészet előtt.

Mindjárt az antikvitásból olyan példát idézhetek, amely közvetlenül kötődik az írás igazi tárgyához.

Makovecz Imre figyelmét ragadták meg római útja során a Villa Farnesina éppen akkoriban feltárt és bemutatott, körülbelül kétezer éves freskói és domborművei, amelyek naturalisztikus hűséggel ábrázolt jeleneteinek hátterében különös építmények láthatók. Ezek az álomszerű, semmilyen ismert antik épületmaradványra nem emlékeztető formák az ábrázolásmódjukat tekintve ugyanolyan realisztikusak, valósághűek, mint a gondosan részletezett alakok, akik részben a valóságban elképzelhetetlen tér- és fénybeli viszonyok között láthatók, a “kint” és “bent”, sőt: élők és holtak világának különös zavarában.

Vajon mi az összefüggés az álomszerű jelenet és az álomszerű épületek között, és egyáltalán miféle előképre, pontosabban miféle vízióra támaszkodhatott a freskófestő, amikor a többé-kevésbé saját környezetéből származó részletformák kánonba nem illeszthető egyvelegét megalkotta? Az így kétezer éve megörökített pavilonok és velük a számtalan római kori freskón látható virágszerű díszépítmények, amelyek tehát csak efféle fantáziarajzokban maradtak fenn, vajon az antik építészet “megtörtént” eseményei közé sorolható, vagy csupán a “megtörténhetett volna” világába? És mindjárt folytatva Makovecz Imre gondolatmenetét: tehetünk-e különbséget e kettő között, amikor célunk az antik világ felidézése, amelynek a freskófestő képzeletvilága éppolyan szerves eleme volt, mint a kőfaragó napi munkája? Vagyis egy most épülő római lakótelep parkjába szánt díszépítmények, hidak, pavilonok, felöltve a kétezer éves ábrák formáit, mindenképpen a föld és az idők mélyén rejtőző antik világ jogos megidézői, még ha csak egy freskófestő álmát, pontosabban talán: tervvázlatait segítenek is tárgyiasulni. […]

Makovecz számára különleges jelentőséggel bírnak Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) művei. Az építész és rajzoló alig hagyott épületet az utókorra, rajzai annál jelentősebb hatást gyakoroltak saját korára és a XX. századra. Mondhatni, az építészeti térfelfogást és -értelmezést talán senki nem változtatta meg nála nagyobb erővel, és mindez nem épületeinek, hanem rajzainak köszönhető. Tevékenysége a barokk illuzionizmus térbeli utópiája és a klasszicista forradalmi építészet időbeli utópiája közé feszül, a kettőt mintegy ötvözi, éppen ez az, ami Makovecz számára annyira fontos forrássá teszi. Az érzéki csalódást okozó térbeli játékok egyszerű építészeti eszközökkel megvalósíthatók. Perspektívában megépített oszlopsor, folyosó, utca – a XVII. századi olasz építészet megépített műveiben gyakorta fellelhetők (Makovecz Imre is él ezzel az eszközzel többek mellett, például a temesvári református templom vagy a hajdúszoboszlói harangház tervében), mintha a fantázia tágítása a reneszánszot követően újra kezdődne apró lépésekkel a materiális síkon. Piranesi azonban – börtönrajzain – döntően átalakítja az építészet közegét. A perspektívajátékok eddig a kitüntetett egyetlen nézőpontban ülő személy számára nyújtották a végtelen befogadásának illúzióját, az adott helyen való jelenlét megsokszorozott biztonságát. Piranesi rajzának szereplőit a megnyitott, örvénylő végtelenség martalékául veti, és a térbeli meghatározatlanság mellé állítja büntetésül az időben való elveszettséget, a teljes kiszolgáltatottságot. Az ő terében elveszett személy a végtelent nem képes magába fogadni, hanem abból csak a semmi szédítő szakadékát tudja átélni. (Ezt a határhelyzetet a mai ember számára még pontosabban közvetítik a múlt század húszas éveinek lenyűgöző némafilmdíszletei, azok a városvíziók, amelyek a gép és az elgépiesedés ember feletti uralmát fejezték ki a legapróbb részletekig realisztikusan a filmvászonra vitt városképekkel. Az utópisztikus városképek elborzasztó és később megvalósított elemeiről, azaz tervként történő felhasználásukról, akár az irodalom, akár a képzőművészet volt a forrás, bőven lehetne írni. Egyetlen példát mégis kiemelek: a dekonstruktivista építészet is előszeretettel hivatkozik Piranesire, és belső tereik – például a Coop Himmelblau drezdai UFA filmszínháza – valóban realitássá változtatják a térbeli szakadékélményt.)

Makovecz építészetében a nagyítást részben Piranesi ihlette, bár tőle nemcsak távol áll a börtönélmény szuggerálása, hanem egyenesen a szabadság felé vezető utat keresi minden egyes esetben, amikor az egzisztenciális bizonytalanság helyzetébe hozza valóságos vagy képzelt tereinek látogatóit. A felnagyított antik oszlop a forradalmi építészet óta kedvelt eszköz az építészetben, ironikus és fellengzős formában egyaránt. A piliscsabai Stephaneum előcsarnokában három méter átmérőjű, belsejében csigalépcsőt rejtő oszlopa tiszteletadás Piranesinek, de egyúttal a Piranesi-féle végtelen kiszolgáltatottság visszahelyezése is az emberi közegbe, ahol a mérhetetlen oszlopot kisvárosi lépték és megépített erdő veszi körül vigasztalásul. Hasonlóképpen Piranesi módjára léptéke vesztett kupolát borít a százhalombattai templom tere fölé, amelyet betonból nőtt, fénykarú fák emelnek a magasba. Piranesiből ezúttal sem a reménytelenséget idézi, hanem az antik világ méretekben kifejeződő nagyságát és szépségét, a felejtés szakadékában elveszet Aranykort. Makovecz gesztusában különösen fontos a megvalósíthatatlan megvalósításának szándéka: “Ha minden ilyen múlttalan és jövőtlen, nem lenne vidám és emberhez méltó dolog hinni legalább töredékes és vitatható fikciókban? Nem nagyíthatnánk világűrszélviharrá makogó kis dalocskáinkat, nem nagyíthatnánk dombocskáinkat, nem építhetnénk a szárnyaló harangkondulásnak többtonnás szárnyakat? Nem önthetnénk hatalmas betonfákat acélformába? Nem építhetnénk megfásodott fényt íves, ferde fatámaszokból, melyek egy méretenincs kupolát tartanak? De, de igen. Épül ilyen templom. Megépül egy fikció, egy mondat kihallatszik majd a szakadékból, és végleges alakot ölt anyagokból és jelen akar lenni a világban tapinthatóan és láthatóan” (Makovecz Imre: Piranesi és Borges, részlet).

Tisztelet Sir John Soane előtt – ez volt Makovecz londoni saját kiállítási pavilonjának lényege –, Soane-másolatok, a valóságos térérzetet felborító tükrök és az épületben álló kétarcú lények álomszerű beszédhangjainak színpadszerű díszletei és eseményei között. Ez a pavilonterv összegzője egy tervsorozatnak, amelynek tagjait az a törekvés tartja össze, hogy a látogató Makovecznek az építészetről, a kultúráról, a történelemről szóló éppen időszerű mondanivalóját közvetlenül átélje. Az 1978-as kiállítóépület, bár rajza konkrét felkérésre keletkezett (egy németországi ismerőse kérte meg Makovecz Imrét a kis múzeum megtervezésére), mégis az első, amelynek lerajzolásakor is nyilvánvaló lehetett, hogy több esély van rá, hogy a rajz őrizze meg a koncepciót, mint az elkészült mű. Ennek ellenére erre a tervre is jellemző a kivitelezési cél, a megvalósítható szerkezet, a részletmegoldások, az anyaghasználat végiggondolása, amelyek nemcsak abból fakadnak, hogy eleve a megvalósítás szándéka dominált, hanem azt az álláspontot is tükrözik, hogy nem is hiteles az a gondolat, amely eleve megvalósíthatatlan, vagy azt számításba sem vevő koncepciót tartalmaz.

(Csak a kilencvenes évek közepétől, a budapesti világkiállítás lemondásától találok példákat olyan rajzokra, amelyek esetében nyilvánvaló a rajzzal történő kifejezés szándéka. Makovecz számára a rajznak korábban nem volt önálló értéke, csak amennyi a megvalósítás folyamatában meghatározott szerepéből adódott. Ez az oka annak is, hogy eredeti rajzainak többsége elkallódott, legföljebb másolatokban maradtak fenn, mert akár az épület elkészülte, akár a beruházás elmaradása elég ok volt rá, hogy nyomuk vesszen. Rajzkiállítása kapcsán különösen fontos hangsúlyozni azt a különbséges, ami őt a rajzaikkal hírnevet szerzett építészektől elválasztja. Az építészeti rajzok jelentősége a XIX. század végén, a XX. század elején nőtt meg, amikor túl sok nagyszabású terv maradt megvalósulatlan, és az építésziskolák és hallgatóik gyönyörűen kidolgozott terveivel hirdethették oktatásuk színvonalát. Az első világháborút megelőző és azt követő években az ezoterikus szellemi iskolák befolyása egyik oldalról, a mozgalmi eszmények terjedése a másik oldalról sok építészt késztettek arra, hogy az adott helyzetben nem materializálható elképzeléseiket, művészi rajzok formájában hozzák nyilvánosságra, ez a sajátos viszony jellemezte a német expresszionista építészeket – Gläserne Kette – éppúgy, mint az orosz konstruktivistákat vagy az olasz futuristákat. Tevékenységük részben érintkezett a már említett filmdíszletek konstruktivista, expresszionista és futurista városvízióival. Végül a hetvenes években, előbb a spekulatív, majd a divatépítészet térhódításával és a művészeti galériák felismerésével, hogy az építészek rajzaiból is érdemes üzletet csinálni, tettek szert egyre nagyobb jelentőségre a műalkotásként kivitelezett és természetesen a képzőművészeti trendek alakulásának hullámait követő építészgrafikák. Vannak építészek, akik következetesen távol tartották magukat a gyakorlattól, és kizárólag rajzaik révén váltak híressé – például Lebbeus Woods –, meg is kérdőjelezve az építészeti alkotás, a materializált gondolat létjogosultságát – valójában ez kísérlet Piranesi bűvészmutatványának megismétlésére. Ebben a korszakban rendezik meg egymás után a meg nem épült Amerika, Berlin, Bécs terveit bemutató kiállításokat, amelyek elkezdik megírni a meg nem történt építészettörténetet.)

Folytatva a kiállítási épületek sorát, a következő a megvalósult sevillai pavilon, amely eleven példaként mutatta be, hogyan lehet különféle érzékekre ható impulzusok szintézisével érzékennyé és többféle média által hordozott üzenetekre fogékonnyá tenni a látogatót, közöttük azonban az építészet játszotta a legerősebb és a többit összehangoló szerepet. (Érdekes és jellemző módon a sevillai épületről gyakorlatilag semmilyen eredeti építészeti rajz nem maradt fenn, néhány kicsiny vázlaton kívül – természetesen megmaradtak a kivitelezéshez szükséges szerkesztett rajzok –, és ezzel kapcsolatban felvetődik a statisztikailag jogos, ám rejtélyes megfigyelés, hogy minél látványosabb, részletesebb tervek készültek egy épületről, többnyire annál kisebb volt az esély, hogy az meg is valósuljon. Nem maradtak megjelenítő erejű külső-belső távlati képek a százhalombattai templomról, az egri uszodáról, a Stephaneum épületéről sem, az eredeti elképzelést ettől függetlenül sikerült minden részletében megvalósítani.)

Ezután következett a budapesti világkiállítás központjának Somogy és Zala tájegységét képviselő pavilonja, az üvegfödém, a tükröződés, a fent és lent azonosságának és különbségének játékára épülő térillúzióval, ezúttal egy dombház és egy magyar parasztház kettősében. A sorozat végén jutott el Makovecz a londoni pavilonhoz, amely – az egész életművet végigkísérő – tükrözés és takarás kettősségének legszélsőségesebb, ám természetesen megvalósítható példája. Ezeknek a zárt centrális tereknek az a lényege, hogy olyan térbeli helyzeteket hoznak létre, amelyekben a látogató megszokott térérzékelése csődöt mond. Nem erőszakosan, mechanikus eszközök segítségével történik ez, hanem a gondolkodásban élő és a térre vonatkozó kép megzavarásával, az automatikus működésből való kibillentéssel. A látogatónak szembe kell néznie a bizonytalansággal, de ez azonnal a fokozott éberség, a tudatos térélmény kialakítása felé tereli. Csak saját tapasztalattal nyerhet tiszta képet arról, hogy mi a valóság és mi az illúzió abból, ami körülveszi. Az illúzió azonban olyan körültekintően és teljes körűen van jelen, hogy a kérdésre nem egyszerű választ kapnia. Hogy a tükörkép bárhol találkozzunk is vele, voltaképpen valóság-e vagy látszat, szubjektív vagy objektív jelenség, erre nem olyan egyszerű válaszolni.

A kettősség nem csak ezekre a tervekre igaz. Éppen a rajzok különös, álmok és konkrét tervek közötti átmeneti jellege leplezi le azt a kettősséget, hogy Makovecz épületei maguk is a lehetséges és lehetetlen világ határán épülnek. Úgy is meg lehet ezt közelíteni, hogy Makovecz nem mond le a képzeletében megszülető kép és a megvalósítandó ház azonosításának igényéről, nem hajlandó tudomásul venni a […] mindenkinek kijáró kudarcot. Lehet, hogy az építkezés során szembesülni kell emberi mulasztások, nemtörődömség, technikai gondok okozta nehézségekkel és akadályokkal, de az álom realizálása, a szellemi eredetű kép materializálása mellett mindvégig kitart. A közvetítő rajzok is ezen a magas feszültségen születnek meg, és megalkuvás nélkül hordozzák – a megvalósíthatóság látszatával nem törődve – álombeli létük finom jegyeit. […]

Makovecz munkáját minden időben jellemezte, hogy teljes figyelemmel fordult az alkotás felé. A tervezés olyan elmélyült, egyénisége minden energiáját összpontosító folyamat – legalább az ihletett percekben –, amely egyszerre többrétűen nyilatkozik meg. A tervvázlatok mellett a pauszokon versek, leírt víziók olvashatóak, egy-egy formai motívum variánsai, mint a hetvenes évek közepén éveken át folytatott meditatív jel-elemzés folyamatában. Évtizedeken át gyűltek, gyűlnek egy templomi zászló keresztrúdjára függesztve mindazok a feljegyzések, rajzok, fényképek, levelek, amelyek nem tudnak beleépülni a velük születő házak falaiba, legfeljebb indulatban és érzésekben. De maguk a tervek ugyanannak az emberi megnyilatkozásnak más, de éppúgy nem redukált változatai. Ami fantáziarajznak tűnik, káprázatnak, az is a megvalósítás igényével abból a szándékból fakad, hogy a legtisztább szellemi forrást tükröző álomkép is gáncs nélkül valósuljon meg, Makovecz nem mond le semmilyen parányi részletről, amely az isteni teljességet csorbítaná. […]

Sajátos motívumok, amelyek így vissza-visszatérnek Makovecz tervein, egy-egy nem közvetlen építészeti funkciót hordozó elem, amelyek azonban az építész felfogása szerint a teljes körű kommunikáció részei: az épületben felbukkannak saját előzményeinek vagy elpusztult, hajdanvolt környezetének töredékei. Lenyomatok a táj sajátos építészeti hagyományiból, esetleg különös metamorfózis: növényi vegetáció eredményeképpen behatol az épületbe, tájjellegű helyzeteket teremtve vagy csak egy-egy motívumával, eleven faként, amely szervesen beleépül a szerkezetbe, vagy kinyilatkoztatja szem elől rejtett tulajdonságait: a föld alatti rétegek anyagát és jellegét, ősidők geológiai mozgásait őrző karakterét. A föld alatti világ nemcsak morfológiai képleteket vet a felszínre, elsüllyedt kultúrák emlékeit is. A tükrök végtelen labirintusokat állítanak elő a termekből, másutt hatalmas parabolaernyők borulnak az emberek fölé, amelyet ott folyamatosan jelenvalóvá tesznek távol eső tájakat vagy városokat. Az épületekben összemosódnak a kint és bent fogalmai, a folyosók kisvárosi utcák, egyes szobák önálló házak, a házban erdő nő, patak folyik rajta keresztül, múltbeli és jövőbeli látványok jelennek meg benne egyszerre. A ház etimológiai elemzés eredményeképpen az önmaga részeit jelölő szavak jelentéstartalmaiba öltözik, és mint sohasemvolt élőlény gubbaszt a helyén. Sőt beszélni is kezd, falaiból hangok áradnak, és nemcsak az ajtaja szárny igazi tollakkal, hanem odabenn is angyalok állnak mint szék, szekrény, szentségtartó vagy egyszerűen: angyal.

Makovecz Imre 1999-ben látott neki, részben megbízások elmaradásából adódó nyugtalanságban, hogy egy őt régóta érdeklő kérdéssel szembenézzen. Mindig voltak körülötte véletlenszerűen fölbukkant képeslapok, fényképek olyan tájakról, növényekről, táj és épület szimbiózisáról, amelyek valamilyen, az emberi alkotóerőnél nagyobb erő jelenlétét sugallták, amelyek hátterében nem látható, de érezhető valamikori tudatos formálóerők működése. Nekilátott, hogy a maga számára tisztázza és másoknak is megjelenítse a tájakban rejlő építészetet, akár mint romot, akár mint lehetőséget. Így keletkeztek az Externsteine szikláinak, a Grand Canyonnak és más kihívóan izgalmas és energiát sugárzó tájaknak az egykori vagy jövőbeli látképei, nem a science fiction spekulációja, hanem a táj természetének interpretálása eredményeképpen.

Különös felfedezés járult ezekhez a rajzokhoz Karl Blossfeld fotógyűjteményének tanulmányozása révén. A növényi rügyek, kibomló levelek és virágok minden másnál erőteljesebben és szemléletesebben tükrözik a természetben rejlő formaerőket, erejüket és szépségüket. Az Atlantisz-sorozat ezt a természetes formaerőt nagyítja fel Piranesi mintájára, ezáltal a természet saját formái válnak építészeti léptékű elemekké. Ezek a rajzok nem tervrajzokként születtek meg, bár a sorozat több lapja konkrét megbízásokhoz kötődik és alakul át végül építészeti részletrajzokká. Egyúttal azonban az ember és természet, az épített és teremtett környezet viszonyának alapkérdéseit teszik fel, az építészet egész jövőjének legfontosabb kérdéseire utalnak: lesz-e erő, képesség, felismerés elegendő a természet formaalkotó erőivel együttműködni, mert csak annak az építészetnek van létjogosultsága, amely képes belül felfedezni és megérteni az álomképet létrehozó szellemi erőket, és azt tudja a külső világban is megjeleníteni.