Tudta, hogy nem boldogul a legendaírással, ezért Sebét a távolból, az álmai mögül megvillanó halál mint lehetőség vigasztalta meg. De az álom csak mellé telepedett, és Sebe, a fogalmazásban, elmélkedésben megfáradt öreg pap a kezét a mellkasára szorítva csak hajnal felé szunnyadt el. A különös bizsergés a szíve táján még álmában sem szűnt meg, és mikor felébresztette a reggeli utca zsibongása, egy újabb, de már kisebb ütést érzett a szívében. Hogy legyőzze a fájdalmat, és hogy minden tagját meggyőzze, hogy nem Bakonybélen vagy Csanádon van, hanem az Orseolo-palotában, Velencében, a mellkasát masszírozva, fogai között imát mormolva kihajolt az ablakon. Sebe szeme, mint a gyanakvóké, kitűnő volt, a pillantása végigpásztázta a csatornát, felmérte a csónakok izgatott sürgés-forgását, aztán végigvizsgálta a szemközti palota komor ablakait. Ha sok Aranyhímzőnő lakott is ott, Sebe nem ismerhette meg őket, az ablaktáblák zárva, a képzelet se üthetett rést rajtuk keresztül.

De a szemközti kapunál hirtelen ismerős, fiatal alakot, Videt pillantotta meg, hát merre csatangol ez, gondolta Sebe bosszúsan, és félbeszakítván az imát, figyelte, ahogy a fiatalember fontoskodó arccal a palota árnyékában várakozik. Mit tudok róluk, kérdezte magától Sebe rettegve, és visszaemlékezett a polgárháború előtti időkre, mikor a fiúk dédszüleit és az ő szüleit, a táltosokat még áthághatatlan fal választotta el. Ők voltak az előkelők, és ma is ők azok, gondolta Sebe, noha ők, épp az előkelők, úgy emlékeznek vissza, hogy István királlyal a világ a sarkaiból kifordult. Mennyire fordult ki, elmélkedett most Sebe, nem osztván a csavargóvá lett régi táltosok véleményét, akik az erdőkbe húzódva azt hirdették, hogy csak a régi isteneket, de nem a régi rendet hagytuk el. Sebe visszagondolt az álomszerű, csupa-csupa ismétlésből álló régi énekekre, és Gellért vagy akár a Biblia érvekből és ellenérvekből felépített szikrázó mondataira, a hiányzó szavakra, melyek nélkül a teológia vagy a történelem számos igazságát oly nehéz megérteni magyarul, és legvégül az embereket manapság összefűző oly bonyolult kötelékekre. Régen is színes volt a világ, gondolta, de a sokféle színt, a besenyőket, ilyen vagy olyan törzsbelieket, a székelyeket, a muzulmánokat, a zsidókat még semmilyen alá- vagy fölérendeltség nem fűzte össze. Egy napsütötte, vidám reggelhez illő teória, talán igaz se volt, gondolta mélabúsan, elmélkedésre méltóbb lett a világ a sok-sok változással, de sokáig nem elmélkedhetett ezen, mert látta, hogy a szemközti palota előtt Videt két előkelő, bársonyköpenyes velencei úr üdvözli mély meghajlással.

Sebe gyorsan hátrébb lépett az ablaktól, a mellkasába belenyilallt a fájdalom a gyors mozdulattól, de nem törődött vele, mert igyekezett megfigyelni, mi kapcsolja a fiatal kanonokot és a velencei urakat egybe. Vid, bár semmit sem tud a régi világról, okos fiú, gondolta, vagyis nem annyira ostoba és lassú észjárású, mint a többiek, ha valami titkolnivalója van, nem az én ablakom előtt tenné, hanem egy másik kaput keresne. Vid szerény, de vidám előkelőséggel hajlongott, a patríciusok is vidáman rázogatták a kezét, ez az, amit megtanulni nem lehet, gondolta Sebe irigyen, és közben a fiú mozgékony, derűs arcát figyelte. Talán még nincs is tizennyolc éves, gondolta, de a patríciusok – az egyik talán az édesség- és művészetkedvelő Giovanni Morosini – boldogan rázogatták Vid kezét, és venetóiul hadarták, hogy örömmel látnák palotájuk vendégeként Vid minden rokonát, minden unokatestvérét, nagybácsikáját. Vid is hasonló invitálással pecsételte meg a barátságot, a súlyos latin mondatok és a szó eleji hangsúlyok úgy törtek elő a fiú ajkából, mint a vidám buborékok, biztosította a patríciusokat, ha egyszer Komárom megyében járnak, akkor Vid atyja, minden nagybácsikája szeretettel látja a patríciusok minden rokonát, unokaöccsét, fiát, sógorát az atyai házban, és mivel erre kevés esély volt, Vid nagylelkűen kiterjesztette a meghívást a patríciusok szolgáira is.

Sebébe belenyilallt, hogy az ő fogadására bezzeg nem sereglettek össze a velencei patríciusok, senki sem jelentkezett a dózse képviseletében, csak – némiképp önjelölten – a Morosinik. Persze Magyarország most félig-meddig hadban áll Velencével, gondolta Sebe, de még ez a gondolat sem csillapította a hiúságát. Most Andrea Morosini csónakja kötött ki, Sebe még távolabb húzódván az ablakból, figyelte, mekkora tisztelettel köszönti az öregeket, hogyan paskolja hátba az ő kedves, új cimboráját, Videt, míg a magyar fiú őt is egy barátságos öleléssel üdvözölte. Az ősei százötven éve itt álltak Velence kapujában, elmélkedett Sebe, de a várost nem tudták bevenni, az akkori dózse megvédte a pogány fosztogatóktól a házakat, a hajókat, a Morosinik őseit. Ma Magyarország a keresztény Európa része, gondolta, egy keresztény király hódításai egy martalócénál sokkal tartósabbak, a velencei viszonyokat megismerő Vid nagy segítségére lesz László királynak. Meg kell most látogatnom Anasztáz püspököt, mondta derűsen Andrea, és Sebe még a legnagyobb gyanakvással sem vett észre semmi gunyorosat Andrea mondatában, a Derűs Fiatalember Viddel együtt megindult az Orseolo-palotába, Sebének így hát le kellett mondania arról, hogy tovább figyelje az öregek mozdulatait, hiszen imakönyvvel a kezében, agg főpaphoz méltóan kellett fogadnia Andrea Morosinit.

Szeretett jó atyám, kegyelmes, áldott, jó Anasztáz püspök, lépett be hozzá a Fiatalember, szerencsére nagyon idős hölgyekkel is találkoztam tegnap, úgyhogy sikerült minden fontosat kideríteni a Névtelenről, a Harmadikról is. De közel hajolva Sebéhez felkiáltott, milyen fáradt most az arca, milyen csúnya a szeme, attól félek, méltóságodat kimeríti ez az örökös kegyesség, vizsgálódás, szent élet. A fiatalember ragyogó arcáról Sebe a tekintetét a mozaikmadarak felé fordította, igen, ma minden áttetszőbb, gondolta, mintha ma másmilyennek látnám a színeket is, halványabbnak, kopottabbnak. Van még néhány idős hölgy, méltóságodnál is idősebb, folytatta Andrea, aki emlékszik a Három Utazó, a három Magyarországra készülő ifjú indulására, Sebe legyintett, a nagyon öregek, mindazt, amit ifjúkorukban nekik meséltek, saját emlékükként élik át, és úgy adják tovább, de persze, fiam, mondd csak el, mire emlékeznek a te nagy-nagynénikéid. A három közül egyik lehetett méltóságod és Magyarország megmentője, az áldott emlékű Gellért püspök, aki különös módon sohasem beszélt a származásáról a magyaroknak.

Felbukkant egy idegen a városban egy nagyon szép arcú fiatalember, mesélte Andrea ábrándos szemmel, a haja a válláig ért, a ruháját nem fogta a piszok, a világvégéről prédikált, és mindenkinek azt mondta, a messzi északra, a magyarok népéhez kell eljutnia. Megállította a papokat, megállította az asszonyokat az utcán, így gyűjtött adományokat a magyarországi utazásra. Egy születő világ tele van nyugtalan bolondokkal, mondta Sebe fanyalogva, egyszer csak mindenütt Fiatalemberek támadnak, akik azt képzelik, akik csak arról ábrándoznak, hogy sokkal boldogabbak lennének, ha nem ott élnének, ahova a Gondviselés állította őket. Az Idegen nyugtalanságát a magisztrátus is ilyen szigorúan ítélte meg, mint méltóságod mondta Andrea, és mint munkaképes csavargót, kényszermunkára utalta a hajóácsok mellé, az Arzenálba. Ezeken ez se segít, mormogta Sebe, főként ha a Hölgyek érdeklődését már felkeltette a Csillogó Tekintet, a szép arc, a jövendölések, a messzeségbe révedő pillantás, ami a Nyugtalan Fiatalemberek csalhatatlan ismertetőjegye. Andrea meghökkent, én azt hittem, rebegte, hogy méltóságod, mélyebben érti a dolgokat, én azt hittem, méltóságod megértőbb lesz, mint a nagybácsikáim, az itteni magiszterek, akik csak a dukátokat számolgatják a ládáikba.

Megértőbb vagyok, fiam, mert én, meglehet, cinikusabb vagyok a te magisztereidnél is. Én tudom, fiam, hogy Gellért csak egy Nyugtalan Bolond volt, egyike azoknak az állhatatlan fiatalembereknek, akik útra keltek vagy útra kelnek minden évben a világ minden kolostorából, minden városából, minden kereskedőházából. Andrea döbbenten elhúzódott, mikor a magyar püspök lehunyta a pilláit, gyorsan keresztet vetett, de Sebe folytatta. Annyi minden miatt lehet sértődött egy Fiatalember! Gellért, mint annyi nyugtalan bolond, nem találta a helyét otthon – de aztán megtalálta a helyét. Annyian vágyakoznak rá, hogy velük érdekes dolgok történjenek – minden Nyughatatlan Fiatalembernek küldetése van, ez is egy jegy, amiről fel lehet ismerni őket – de Gellérttel aztán valóban érdekes dolgok történtek, valóban fontos ember lett, mi több, igazi Fontos Ember, sőt ami ennél is több, nagyszerű és kivételes. Mi egy szent gyermekkora után nyomozunk, mondta csüggedten, de végül is mi sem tudhatjuk, egyik Fiatalembernek miért is sikerül, a másiknak miért nem. Talán túl sok a hetven év, mondta Andrea, de azonnal meg is bántódott, mert Sebe felnevetett. Pedig azt hittem, méltóságodat érdekli az Idegen csodálatos személyisége, akiről azt mesélték, hogy tud minden emberi nyelven, megérti magát bármilyen idegennel, megérti magát az állatokat, sőt képes elolvasni a Messzi Keletről hozott titokzatos írásokat. Itt, Velencében a kereskedőházak mérlegelték is, hogy valamelyik üzleti úton használhatnák ki a képességét, de végül is a messziről jött fiatalembert túl állhatatlannak tartották.

Meghiszem azt, mondta Sebe, és fáradtan újra lecsukta a szemhéját. De azért csodálatos, rendkívüli dolgokról mesélsz, noha én csak azért szeretnék élni, hogy még több nyelvet tanulhassak, én sajnálnám, ha a tanulás élvezetétől a mindentudás eleve megfosztana. De hát Isten nem adhat meg nekünk mindent, kajánkodott Sebe, nincs messze az idő, mikor nem tanulhatok meg több nyelvet. De hát méltóságod nem gondolja, vágott közbe Andrea, akit a Csodálatos Tulajdonságok a költészetnél is jobban érdekeltek, hogy egy Vad Vidéken utazgató térítő pap milyen szerencsés lehet a minden-nyelven-tudás adományával? Sebe félig-álomban mélázott, ő jól tudta, Gellért a latinon, a görögön és az anyanyelvén, a venetóin kívül nem beszélt semmilyen más nyelvet; bárhogy is szeretném, magyarázkodott Gellért püspök István királynak, a ti furcsa nyelvetek nem megy a fejembe.

Sétált, lovagolt, hajózott, szekerezett egy idegen nyelvekkel tömött vidéken, ahol minden bokor, minden felhő átkot és jajszót lehelt rá, de hogy vannak a gyerekek, kérdezte Gellért udvariasan, mosolyogva az öreg táltosoktól, akik szemtől szembe átkot mondtak rá. Sebe volt a tolmács, ő rájött, sokkal kevesebb lesz a halott, ha nem fordít le mindent, az idős úr is hasonló jókat kíván méltóságodnak, motyogta latinul Gellértnek, miután a szent püspök békés öregséget, sok szép unokát kívánt a régi világ papjainak. Ez volt egy térítőpüspökhöz méltó nyelvtudás, gondolta Sebe, az volt a legjobb nyelv, amin Gellért értette meg magát, és eszébe jutott az a nevezetes jelenet, mikor az Idealista Gellért és hű segítőtársa, Walter, egy nyughatatlan, németből lett tanítómester hallgatta éjszaka egy magyar szolgálólány énekét. Milyen derék dolog ez, sóhajtozott Gellért, egy együgyű szolgálólány, aki még éjszaka is énekszóval, jámbor lélekkel végzi fárasztó munkáját, és rámosolygott a kíséretére, akiket az évekig tartó ismétléstől dallá szelídült átkok is megdermesztettek. Jöjjön rátok betegség, halál, örök, világtalan éj, annyi baj, hogy kitaszítja a föld a csontotokat, dúdolta a lány.

Gellért aztán igazán megértette a magyarokat, mondta óvatosan Andrea. Igen, igen, mondta Sebe – hisz nem volt sok idő –, úgy értette őket, ahogy kellett. A bizalom és az erő a legvégén lefegyverez minden ellenséget. Andrea meregette a szemét, de Sebe nem érzett kedvet a magyarázkodásra, viszont tudni szerette volna, hogy egy kitűnő családból származó vagy éppen egy kitűnő kolostorban nevelkedett Nyughatatlan Fiatalember, a Magyarországra induló Gellért – aki talán egy fiatal kereskedő, Giovanni Morosini volt, vagy talán a San Giorgio szerzetese, ki tudja – mért választ kísérőül egy csillogó tekintetű, de hazátlan, nincstelen segítőtársat. És ki volt a harmadik, ki volt ez a névtelen segítőtárs, ki volt az Idegen? Lisbetha néném szerint, mesélte Andrea, ez a Fiatalember olyan gyönyörű és ragyogó volt, akár egy angyal, bizalmat ébresztett az állatokban, a szelekben, de még a tenger hullámaiban is, aki rápillantott, annak nem lehetett bűnös gondolata. Sebe bólintott, elképzelte ifjúi virágjában Lisbetha nénit, és elképzelte Lisbetha néni ifjúi gondolatait, ő megértene engem, suttogja napközben a templomban a csillogó ruhás szenteknek, ő megértene engem, suttogja éjszaka a párnájának, talán éppen az ifjú Lisbetha volt az, aki elhíresztelte az ismerőseinek, hogy egy Csodálatos Fiatalember érkezett Velencébe.

Az, hogy egy szent kanonizációját előkészítő bizottság nem hallgathat Lisbetha néni érzelmeire, az még nem jelenti, hogy ilyen emberek egyáltalán nem léteznek. Sebét felbosszantotta a tudálékos közbeszóló, aki kopogás nélkül lépve a szobába megszakítja a szórakozását. Természetesen Vid, a fiatal, magabiztos, vidáman mosolygó Vid magasodott fölötte, és ez még azt képzeli magáról, gondolta Sebe, hogy a kanonizációval és a bizottsággal lekötelez. De jóságosan rámosolygott a fiatalemberre, és intett, hogy foglaljon helyet. Most, hogy egyszerre két fiatalember vette körbe, most, hogy ketten lesték a szavát, nem is merte megkérdezni, vajon Lisbetha milyen lépéseket tett, hogy találkozzék a titokzatos fiatalemberrel, milyen történeteket eszelt ki, hogyan vette rá a rokonait s a San Giorgio papjait, hogy igenis foglalkozzanak a fiú titokzatos képességeivel. Az Idegen, magyarázta Andrea, a hangjával is megnyugtatta a veszett állatokat, üzeneteket bízott a madarakra, a betegségeket, még a legszörnyűbb, gennyes fekélyeket is a hangjával gyógyította. És természetesen minden nyelvet ismert, amit az emberek beszélnek.

És honnan jött, egyáltalán, mit mesélt magáról ez a különleges fiatalember, kérdezte Sebe. Andrea elmosolyodott, azt mondta, minden pontból jön, a világ minden városából egyszerre, és azt mondta, egyetlen helyre akar eljutni, egy északon most születő királyságba. Nem gondolja, atyám, hogy ez különleges jele volt az elhivatottságának? Sebe megvonta a vállát, ti is tudjátok, felelte, az ezredfordulón sorra alakultak az új keresztény királyságok, melyeket egy saját társadalmából kiábrándult szerzetes, egy ábrándos csavargó, vagy egy nemesebb élethivatást kereső kereskedőcsemete igen vonzó életcélnak tekinthetett. Válaszának gunyorossága igencsak kétségbe ejtette a két fiatalembert, felugrottak, és Andrea Morosini élénken hadonászva megkérdezte, de akkor a három fiú közül melyiket tartja a legesélyesebbnek, Albertót, a szerzetest, az én nagy-nagybácsikámat, a Morosini-fiút vagy az Idegent. Sebe majdnem elnevette magát, de nem akarta őket megsérteni. Én úgy látom, nincs értelme tovább nyomoznunk, mondta óvatosan, mi csak az időket ismerjük, nem a fiatal Gellértet, nem az Úr terveit. A Fiatalemberek közül, akik sehonnan se jönnek, de mégis mindenhonnan érkeznek, az Úr választja ki az igazit. A sok-sok lehetőségből, az ezredfordulón jobb élet iránt vágyakozó fiatalemberből egyetlenegy tűnt alkalmasnak az Úr számára, de Ő, aki Gellérten keresztül, Gellért személyén át áldásaival halmozott el bennünket, nem osztotta meg velünk a szempontjait. Valamiért Gellért tűnt számára alkalmasnak, a sok ezerből az a fiatalember, akit mi Gellért néven ismerünk.

Arra gondol, méltóságod, hogy hatvan vagy egész pontosan hatvanöt év oly hatalmas idő, hogy nem lehet már itt, Velencében megbízható tanúkat találni? Vidnek rosszul áll ez a tudálékos, megfontolt szerep, gondolta Sebe, de hiába, gondolta, a megkomolyodás felé tett első lépések mindig is igen nevetségesek. Elképzelte, hogy ő, Sebe, vagyis az áldott emlékű Anasztáz püspök halála után Vid vezetésével indul Rómába az igazi kanonizációs bizottság, és a középkorú Vid püspök, László király Legelső Diplomatája majd a végleges legenda egyik kis záradékában fogja majd felemlegetni a tiszteletre méltó előd, a legendaszerző Anasztáz püspök érdemeit. Ha elképzeljük, hogy minden körülményt ismerünk, mondta Sebe lassan, ha feltételezzük, hogy a holtak a sírokból mint Megbízható Tanúk feltámadnak, hogy a Dóm előtt sorba állva tollba mondják az emlékeiket, akkor is tudjuk, hogy Isten is részt vesz minden emberi történésben, ezért az igazságot nem ismerhetjük meg. A Legfontosabb Tanút nem idézhetjük meg. De Vid nem hagyta magát, talán rossz helyen keresgélünk, talán még nem kutattunk eleget, az is lehet, hogy az Úr 1025. évében nem csak ez a három fiú indult el Velencéből a magyarok földjére.

Meglehet, bólogatott Sebe, előtted egy hosszú élet áll, hogy minden mellékkörülményt felderíts. Velence igazán ideális hely, mosolygott Sebe, mint a világ akármelyik pontja, ez is tele van titkokkal, és ráadásul a kagylókat is megszeretted itt. De mi még nem kutattunk eleget, erősködött Vid, és segítségkérőn Andrea Morosinire nézett. Azt is mondhatjuk, hogy én már befejeztem, mondta Sebe, és mivel a zsibbadás visszatért a bal karjába, a vihar előtti idő pedig újabb, a szívére mért ütésekkel fenyegetett, ezért nagyon szerette volna, ha mindketten azonnal kimennek. Még semmi sem ért véget, mondta Vid most már kétségbeesve, és halkan engedélyt kért a főpaptól, hogy addig, míg Velencében maradnak, egymaga folytathasson kutatásokat.

Sebe az engedélyt megadta, jó kutatást kívánt, és megkérte, hogy mielőtt a várost a nyakába veszi, hozasson tintát és pergament a szobájába.

Sebe az ujjaival végigsimítva a pergamenlapot – amint illik ez egy agg püspökhöz – mélyen elgondolkodott. De az első mondat, a legelső nem jutott az eszébe. Hol is van a kezdet, az annyi vérrel és könnyel megalapított Magyar Királyság állandó újraalapításra szorult az idők folyamán, elmélkedett. A déli terjeszkedés, Horvátország megszállása, a napi érdekek és egy becsvágyó fiatal király, a dinasztia érdeke mindig új és új kezdőpontot jelöl ki. Sebe leírta, hogy Jézus Krisztus születésének 1079. esztendejében a magyar klérus úgy döntött, az elődök szentséges tetteit méltóképp feljegyzi, és igyekszik a messzi idegenben is kideríteni, amit a kortárs szem nem láthatott.

A legelső újraalapító, a tekintetét a messzibe vető király az Orseolo Pétert követő András volt. Vazul fiai igen kellemes emlékeket őriztek Imre feleségéről, a Kiskirálynéról, és nem bánták volna, ha Zsófia hercegnő mint Magyarország patrónája mozaikokról, oltárképekről, falvédőkről mosolyog le rájuk. Csak nem az ellenséged feleségét akarod szentté avattatni, kérdezte András királytól Sebe, mert nem szerette volna, ha a csoda, Zsófia halála körül egynémely pogány mellékkörülményt egy vatikáni vizsgálóbizottság derítene föl. Ne feledd, mondta még egyszer intve a királyt, a második férje a te ellenséged volt, te Orseolo Péter halott kezéből ragadtad ki a királyságot. András lassan megrázta a fejét, mert az ő gyengéje – bármily különös is – a jóság és a megbocsátás volt. Szeretném, mondta, ha a Művelt Nyugat is tudná, hogy nem a külföldiek ellen vívtunk harcot, és ha látná, én nem a pogányok királya vagyok. Hát nemde, igazi csoda volt, kérdezte, a holttest eltűnt, Szűz Mária a saját köpenyébe burkolva vitte fel Zsófiát a mennybe.

Sebe megjegyezte, az egyház nem a láthatatlanná tévő köpenyeket, hanem a látható, de nem bomló holttesteket részesíti inkább előnyben. Gellért halála alkalmasabb és megfelelőbb lenne felségednek, győzködte Sebe, ott nem volt se mókus, se menyét, se láthatatlan köpeny, mondta, mert hiszen a véres-rettenetes polgárháború után Sebe, a püspökség várományosa néhány napot szívesen eltöltött volna Velencében. András nem is válaszolt a frissiben kinevezett csanádi püspöknek, hiszen mindig is rettegett Gellérttől, a titokzatos főpaptól, akiről senki sem tudta, kicsoda, akiről tulajdonképp senki sem tudta, honnan jött, miért jött, aki neki görög nyelvű üzeneteket és gondosan megrajzolt kis térképeket küldözgetett Kijevbe, és aki úgy tárgyalt vele, egy Árpád-házi herceggel, mintha csak Magyarország helytartója lenne. Ő biztos valami angyal volt, mondta András nagyon óvatosan, de azért fanyalogva, szentté ugyebár csak embereket avatnak, az csak az Úr titka, hogy Gellért mért jött és honnan is jött pontosan. Sebe bólintott, és igen jól emlékezett: az oly barátságos, de mindig magabiztos püspökkel éppen a Kijevből jött hercegek érkezését ünneplő tömeg végzett.

De a Magyarország mostani, épp esedékes újraalapítását elvégző Árpád-finak, László királynak nem voltak skrupulusai. Az ellenfél, az épp esedékes “német bérenc”, azaz a törvényesen megkoronázott király, Salamon ott élt a császári udvarban, kitűnő egészségben. Lászlónak a pápa segítsége kellett, és szentek, a lehetőségek szerint minél több szent. Ezt a Gellért-ügyet méltóságodra bízom, mondta Sebének László mosolyogva, egyesek azt híresztelik, hogy angyal volt vagy talán egy újfajta táltos, de mi mire mennénk egy angyallal, nekünk egy szent kell, egy igazi szent, akit a Vatikán is elfogad. László a Zsófia-ügyet is fontolóra vette, de egy másik nemzedék lévén, akit a Királyné személyesen sohasem bűvölt el, úgy ítélte meg, az a sok állat, a mennyből pogány énekeket dúdoló angyalkórus, a lajtorja, ahol Szűz Mária a magyarok királynéjához leereszkedett, a Vatikán szakértőinek tetszését igazán nem nyerhetné el. Mi még csak megbocsájtjuk az együgyű népnek, mondta a király kegyesen, ha egymás közt ilyen történetkéket mesélnek, mert hiszen hazafias tettnek számít azt híresztelni, hogy az Árpádok minden hozzátartozója különleges kapcsolatban áll a Mennyel.

Vagy talán Lászlónak a másik Ambiciózus Ifjú, Gellért személyesen is imponálna, kérdezte magától Sebe. Talán lehetséges, hogy mint Vid, úgy talán László király is egyfajta politikai példaképnek tartja Gellértet? Sebe szeretett volna királya (és minden király) kedvében járni, de tudta, hogy legendában, az ő írásában a Politikai Lehetőségeket, avagy a Tökéletes Keresztény Királyságot kereső Gellért helyett a jeruzsálemi zarándokútra készülő Gellértnek kell a történet kezdetén elindulni, akit az úton csak a magyar király, István szavai tartóztatnak fel. Ahogy ezt fontolóra vette, hirtelen párbeszéddé, jól megírható párbeszéddé változott István király és a Jeruzsálembe tartó Gellért püspök találkozása. Könyörgő szavak, rimánkodó szavak, mosolyodott el Sebe, miközben kisimította a pergamenlapot a térdén, pedig mi sem volt idegenebb a félelmetes és határozott királytól, mint a könyörgés. És nem is volt miért rimánkodnia, csak úgy nyüzsögtek a külföldi szerencselovagok, világmegváltók, kóbor szerzetesek István udvarában. István belenézett a szívekbe, éneklik a mai várról várra járó népi énekesek, de én is belelátok az élők vagy a halottak szívébe, gondolta Sebe. Nekem ki kell őket találnom, gondolta, hiszen én nem akarok magamnak több hatalmat, és ezért most, a legendaírást folytatva, a fejében latin fordulatok után kutatva elhatározta, hogy Gellértet megteszi Imre herceg nevelőjének. Pedig egy karrieristákkal és az új idők szelével teli udvar mit sem tudott kezdeni ezzel a dölyfös és sápadt fiúval, gondolta Sebe, aki elhatározta, hogy amit apja elkezdett, a keresztény magyar történelmet, azt ő egymagában fejezi be. De nem kell ezen töprengenem, vigasztalta magát, Imre történetén egy másik kanonizációs bizottság dolgozik Székesfehérváron.

Minden lehetőséget meghagyok, gondolta Sebe, mikor túljutván a legenda bevezetőjén, belevágott Gellért megszületésébe. Nálam Gellért egy “nevezetes” kereskedőcsalád San Giorgio-kolostorban nevelkedő kisfia lesz, gondolta, a nevezetest majd nevesítheti bárki, akinek az érdeke ezt Magyarországon így kívánja. Alberto atya, a Szerzetes történetéből kidobta a testi gyengeséget, és meghagyta az erényt, a művelődést, az “állatok barátságát” pedig, ami az Idegen történetéhez tartozik, gondolta Sebe, azt átteszem a bakonybéli remetéskedés idejére. Megremegett a Bakonybél szótól, lesznek ott is állatok, gondolta, de semmiféle mitikus állat, semmi nőiesen puha menyét vagy mókus, vagy semmi Mennyből aláereszkedő, csodálatos madár, ami kiterjesztett szárnnyal röpköd az asszonyok fölött.

Az Irodalmi Gellért, ez a negyedikként Magyarországra utazó fiatalember pedig most egy csapásra megoldotta Giovanni és Alberto, a kereskedőifjú és a szerzetes személyiségének kiegyenlíthetetlen ellentmondásait. A Legenda Gellértje, ha egymagában remetéskedett, elszánt és minden földi nyűgtől eloldott misztikus lett, ha közösségbe került, akkor elszánt és gyakorlatias férfiúként tevékenykedett, egyházmegyét szervezett, pogányokat térített, és kis térképeket küldözgetett a száműzött András és Béla hercegnek. Sebe már az István halála utáni résznél tartott, és tudta, hogy Gellértnek a pogányok között élvezett megbecsüléséről most hallgatnia kell. Azt leírhatom, gondolta, hogy a “nép királyát”, a pogányság és kereszténység között ingadozó Abát a “bűnei miatt” Gellért elutasította, hiszen Gellért egy ambiciózus, erőskezű királyra gondolt, nem egy Kelet és Nyugat között imbolygó, megroskadt öreg férfira.

A polgárháború megállította Sebe tollát, mint egy döfés a szívében. Nem a nyomorúság, nem a halál, nem a harcok, hanem Gellért titokzatos döntései. Én Aba Sámuelt választottam volna, gondolta, én nem kísérleteztem volna a Kijevbe száműzött Vazul-fiakkal; Gellért őket utoljára pogány kisfiúkként látta. De nem én választottam, gondolta, Gellért volt, aki küldöncöket és leveleket menesztett a távolba, Sebe megállt újra a halottakkal teli síkságon, és már újra egymaga tartott a csanádi monostorból Bakonybélbe. Nem, gondolta, a Királynő-epizódot teljesen el kell felejtenem, gondolta, hiszen magam sem tudom, hogy épp akkor milyen politikai kombinációkat tartott szem előtt Gellért, nála az is hihető, hogy egyszerűen csak aggódott a királynéért. Halála előtt pár órával is megreszketett a lehetőségtől, hogy egy, a helyi csodákat kivizsgáló vatikáni vizsgálóbizottság érkezik Bakonybélbe. Néhány mondatot kihúzott, és arra gondolt, Imre herceg maradhat szent, Aba Sámuel bűnös volt, Orseolo Péter bűnös volt, a latin nem anyanyelv, csak a magyar mondatok igényelnének mindig új és új megvilágítást, magyarázatot.

Úgy kalimpált a szíve, hogy észre sem vette, hogy mennyire fáradt, mennyire gyenge, úgy érezte, mintha a latin mondatok, ezek a nem eléggé fontos, mert nem igazi mondatok is hozzá simulnának szerelmesen. Egymás után szülte a mondatokat, gabalyította az időhatározókat, eltévedt a feltételes mondatokban, csak ez a szomjúság ne lenne, gondolta, és ott hagyta a Székesfehérvárról a hercegek üdvözlésére induló püspököt, és elindult az ajtó felé, hogy a kulcsárt vagy valamelyik kanonokot előszólítsa. De nem jutott egy-két lépésnél tovább, a lába olyan zsibbadt volt, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában, kiáltott, de csak a mondatokkal és a szellemekkel teli levegő reszketett, mintha a házban élők már nem is lennének. Talán egyedül vagyok, gondolta, talán senki sincs a palotában. Visszahúzta magát a székére, és már egyáltalán nem bánta, hogy az ablakon betűző nap késő délutánt mutat, egyáltalán nem bánta, hogy egyedül van, mert a mondatok egyre erőszakosabban követelték, hogy papírra vesse az összeset.

Már nincs sok időm, morfondírozott Sebe. Gellért elhagyta már Csanádvárt, indult a hercegek elé, a balsejtelmű jelek megsokasodtak útközben – én mint a legegyügyűbb legendaszerzők, mindent a jóslatokra építek, gondolta Sebe, és lassított az elbeszélés tempóján, hogy a közeledő halál minden ízét kiélvezze. Eljött az utolsó mise Szent Szabina egyházában, Sebe itt egy egész tematikus sermót rögtönzött, most már a terjedelemmel nem lehet baj, gondolta, de azért a Délcegekre, az olyan, a nemzetükre büszke Olvasókra tekintettel, mint Vid vagy László király, Sebe elmondatott Gellérttel egy Pannonia Nostrára vonatkozó áldást. A Mi Pannóniánk, ízlelgette Sebe, ez akkor még csak jövendölés volt, gondolta, de Gellért ezt annyiszor leírta, annyiszor elmondta, hogy idővel valóság lett, és most már elérkezett az idegen testőrök és Gellért párbeszédéhez.

Egy legenda nem tűri a kételyt, az iróniát, a kontrasztokat, gondolta Sebe, és ezért az együgyű testőrök szemében is hatalmas, őszinte könnycseppek csillogtak, mert meghatotta őket is Gellért kedvessége és halálmegvető bátorsága. Igazából Sebe kíváncsi lett volna, hogy a testőrök mit gondoltak, hogy ártatlanok voltak-e vagy sem Gellért halálában, de latinul nem tudott érzékeltetni semmilyen kételyt, mennyire más lenne, ha mindezt magyarul írhatnám, gondolta. De miben lenne más, töprengett, sohasem tudom meg, talán magyarul ott kéne kezdenem, hogy az igazság kiderítése végett elindultam kísérőimmel Velencébe. De tudta, hogy hátravan még a Kelen-hegy alatt gyülekező pogányok ördögi csatakiáltása, még le kell írnom, gondolta, hogy Gellért angyali arccal fogadja az ütlegeket és a szitkokat, és azt a nevetséges, Gellért halála után évtizedekkel elterjedt pletykát, hogy kocsijával a Kelen-hegyről letaszították.

Ilyesmit csak egy kolostori refektóriumban álmodozó szerzetes agyalhat ki, gondolta; mért vonszolná fel egy hegyre egy megdühödött tömeg az áldozatát, mért fáradna, mikor azonnal ki lehet a szemét szúrni, az áldozatot azonnal agyon lehet csapni, a vér és jajkiáltás minden cseppjét és ízét abban a pillanatban ki lehet élvezni. De megfogadta, hogy az ő legendája minden Gellérttel kapcsolatos történet gyűjteménye lesz, nem az Igazság, hanem minden régi igazság foglalata, ezért Gellért kocsiját a pogányokkal fáradságosan felvonszoltatta a hegyre, és valami ügyes fordulatot keresett, hogy a tömeg a gonoszságban is megnyilvánuló agyafúrtságát kifejezze. De hát hogy is volt, hogyan is történt, kérdezte magától, ő a gyilkolást egy bokorban hasalva, a félelemtől szinte megdermedve hallgatta, azok a kiáltások összekeveredtek a gyerekkorban hallott jajkiáltásokkal, érezte, hogy nincs ideje befejezni, leírta, hogy a hegy alatt összeszedik Gellért csontjait, és két szót írt a legenda végére: temetés, csodák.

A temetést Vid majd egy-két ügyes mondatban elintézi, gondolta, a csodák pedig szokványosak lesznek, a vakok látni fognak, a bénák járni kezdenek. Ez a Velencében járt Anasztáz püspök beszámolója, írta nagy erőfeszítéssel, reszketegen a pergamenlap legaljára. Most már a jobb keze is annyira elzsibbadt, hogy alig tudta a tollhegyet is elengedni, kiáltani próbált, de a hangját elnyomta a rettenetes félelem, hogy már soha többé nem tud az asztaltól felállni. A ház dermedt idegenségét csak fokozta az ablakon benéző hold, pár perc, gondolta, és sötét lesz, még pár perc, és milliónyi csillag figyeli, ahogy az utolsó mondatok előtt haldoklom. A sötétség eltakarja a velencei mozaikokat, az aranyszárnyú madarakat, az Aranyhímzőnő kiterjesztett szárnyú madarát is, és eszébe jutott, ugyanígy félt az égbolttól Csanád támadásának előestéjén is. Nem marad semmi belőlünk, gondolta, mikor kiment a szülei mellől vizelni, és figyelte a részvétlen, különös törvények szerint változó csillagokat. Minden félelem elmúlik, gondolta most, ahogy eszébe jutott Gellért püspökkel az ő legelső találkozása.

A félelmet Ajtony udvarában csak a felnőttek nem érezték, azok, akiket már elkábított a mindennapok egyformasága. De ők, a gyerekek már előre átélték a rémálmokat, tudták, hogy a fenyegetés, a sötétség körbeveszi őket, mint a nappalokat az éjszaka. Miközben a csillagokat bámulta egymagában, Sebe a félelem szorításában két különös dologra gondolt, a Mindenhatóra és az Írásra. A görög papok néha beszélték, hogy van egy Isten, aki néha galamb, de leginkább csak láthatatlan, ez az Isten pedig ír örökösen, teleírt már egy szent könyvet, Sebe mikor először hallotta, sehogy se tudta elképzelni ezt, hiszen az igazi istenek, gondolta, hadakat vezetnek, nemzenek, napfényt és vihart támasztanak. De abban a percben mégiscsak megértettem, emlékezett vissza, hiszen elég csak a szavakat leírni, gondolta, mert ámulattal látta, hogy az Ajtony udvarában élő görögök kis bőrdarabokra jeleket rajzolgatnak.

Bárcsak tudnék írni, gondolta akkor, mert úgy látta, hogy az égbolton a távoli pontocskák írásjelekké változnak, születés és halál előjeleivé, ama különös Könyvvé, amit az az Isten ír, az ő Istenük, talán ezért kell a legvégén mindannyiunknak meghalni, gondolta. Még nem hallott csatazajt, de mintha azokból a jelekből most ő is olvasott volna, érezte az éjszaka különös neszeiből, hogy idegenek veszik körül Ajtonyvárat, a madarak, a marhák megrémülnek, a félelmük átáramlik a hallgatózó kisfiúba, hát akkor írj át engem, tegyél át egy jó helyre, súgta magyarul ennek a mindenkor éber, de csak a mondataival törődő Istennek. Egy villanásnyi perc múlva szinte megdermedt a hirtelen támadt kiáltozásban, még elbújni se mert, hiszen megdermesztették a hirtelen meggyújtott fáklyák, a lángba borult kazlak, a mindenünnen áradó lódobogás és egy kopja, ami súrolta a derekát.

Késő volt, nagyon késő volt, de végül is megtörtént a csoda, én átéltem, motyogta most, és most erőt érzett magában egy miatyánkhoz. Át kell engednem magamat a halálnak, gondolta, és hinnem kell abban, hogyha mindennek vége, akkor én is megmenekülök, gondolta, miközben a fájdalom új ütéseket mért a szívére, miközben ugyanazt az égboltot látta most Velencében, mint Csanádváron kilencévesen. Hány lélek van egy emberben, három, négy, öt vagy csak egy fél lélek, egy negyed lélek, gondolta, olyan szörnyen megijedhet valaki, hogy aztán az egész életét fél lélekkel éli le. De megmenekültem, jutott eszébe, talán a most lecsapó halál se fog fájni nekem, s ettől oktalan boldogság fogta el. Az is lehet, gondolta, hogy az én Legszemélyesebb Magyarázatom az igaz, és Gellért nem volt velencei ifjú, nem volt Giovanni Morosini, nem volt Alberto testvér a San Giorgióból, és nem volt egy Idegen, aki váratlanul felbukkant Velencében. Igen, Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a birodalmi becsvágyak kergették Magyarországra, hanem csak az én segítőm volt, énmiattam jött, az én imámból kelt életre, és változott át képzelt személyből magabiztos ígéretté.

A haldoklása közben végtelenné tágult mozaikos szobában most újra hallotta a gyermekkori jajkiáltásokat, elképzelte a mozaikmadarakat, ahogy félelmükben életre kelnek, és reszketnek a halott szülei felett. De én akkor is biztos voltam, hogy az örökös haláltól valaki megszabadít, valaki értem jön, valaki nem engedi, hogy a jajkiáltások megfojtsanak. Sebe, aki egy pillanatra jobban lett, vidoran elképzelte, hogy a teóriáját a Vatikánban védelmezi. Sebe, aki most hitte, most először hitte el, hogy a világban minden egyformán mágikus és valóságos, vidáman figyelte a felháborodott szakértőket. Nem rosszabb az én legtitkosabb teóriám se, mint akármelyik más, és már látta, hogy ránevet a sok püspök- és teológuskollégára, olyan bátran és vidáman, ahogy sohasem mert volna a valóságban. Most egy fájdalmas ütés a székről a földre lökte, úgy, hogy most a földre szorított füllel hallhatta a paripák vágtáját, a holtak és az asszonyok sikolyába vegyülő lódobogást. Már nem tart sokáig, gondolta, már nem tart sokáig az agóniám, és újra elfogta az előző percben megízlelt boldogság – már várta a Gellértnek nevezett fiút, aki felrántja a földről, és felemeli majdan a saját valóságába.

Kísérői az Orseolo-palota legtetején kuporogtak, és a jó levegőt élvezve figyelték a háztetők mögött a tengerbe bukó napot, a Nápoly vagy épp a messzi Bizánc felől érkező gályákat. Vidám, várakozó este volt, Velence készült a húsvétra.