Hogy a marosvásárhelyi Nagy Pál kiváló művelődéstörténész, szeretett városa kultúrhistóriájának elmélyült búvárlója, aki emellett az esszé és a rangos publicisztika nyelvi ötvözetével vonzóan gördülékeny, eleven stílust is teremtett mondanivalójához, tudja, aki ismeri korábban megjelent könyveit. Példának okáért a Marosvásárhelyi sorokat (1994), a Visszanézőt (1997), a Bolyaiak terét (1998), avagy a különféle gyűjteményes köteteket, antológiákat, amelyeket alapos, meggyőző tárgyismeretű elő- vagy utószavakkal látott el, melyeket gyakorta szerkesztett is, esetleg épp nagyobb lélegzetű tanulmánnyal gazdagított (Szigetek a Holttengerben, 1998; az Erdélyi Panteon, 1999; utóbbiban az új kötetben is megtalálható, terjedelmes kultúrtörténeti dolgozattal, az Aranka György Társaságról szólóval volt jelen).

Hogy igen széles látókörű, tág érdeklődésű, határozott ízlésű irodalmár is mindeközben, bizonyíthatja az “irodalom varázsköreiből” született írások eme kis gyűjteménye, a marosvásárhelyi Mentor kiadónál idén (a szerző nyolcvanadik születésnapján) napvilágot látott Forgatagos időkben című tanulmánykötet. Amely könyv némi meglepetést okoz azzal, hogy a közelmúltban született írások mellett a hetvenes, sőt, a hatvanas évekből való irodalomtörténeti tanulmányok is akadnak benne: nem siette el tehát Nagy Pál, hogy véleményét a magyar irodalomnak főképpen a két világháború közötti erdélyi jelenségeiről, mozgásáról, alkotóiról és műveiről megossza a széles olvasóközönséggel. S ha tudjuk, hogy a szerzőt az egyetem elvégzése után, 1948-ban azonnal ott is marasztották tanársegédnek (erről pár rövid, tartózkodó mondatban maga is vall a kötet egyik írásában: Nagy István az egyetemen), s hogy bár “rövidre sikeredett” tanársegédi pályafutása után, 1949-ben, kizárt párttagként, rögvest menesztették is onnan: valójában elgondolkodtatónak is tarthatjuk, hogy ama varázskörök nem bűvölték őt sokkal jobban magukhoz. Hogy, kívül az egyetemi katedrán ugyan, viszont 1955-ig líceumi tanárként, mégsem irodalomkritikus lett a valahai irodalmárból, hanem újságíró, szerkesztő, művelődéstörténész.

Például azzal a meggyőződésünkkel (a talán létező mélyebb okokat nem ismerve), hogy Nagy Pál alkata szerint elsősorban filológus s csak másodsorban kritikus. Aki nagyobb figyelemmel mélyed el a tárgyalt mű irodalomtörténeti környezetében, hosszasabban vizsgálja a korszak művelődéstörténeti, történeti jellemzőit, szívesebben és színesen elemzi tehát a választott alkotás úgymond, művön kívüli, attól azonban el mégsem választható hátterét, vonzáskörzetét, mint a górcső alá tett mű esztétikai vonásait. A szó szoros, műfaji értelmében vett kritikája Nagy Pálnak alig is van, holott bőven találunk a könyvben könyvismertetéseket, amelyekben azonban főképpen értelmez, magyaráz, eligazít s kevésbé ítél – de akkor mindig ép értékrend, megbízható esztétikai ízlés szerint. (A kötet harmadik nagy fejezete szolgálhat erre példaként: itt olvashatjuk a Sütő András, Tamási Gáspár, Deák Tamás, Bálint Tibor, Majtényi Erik, Györffi Kálmán, vagy épp Fodor Sándor, Panek Zoltán, Pusztai János, Mózes Attila, Csoóri Sándor, Czine Mihály egy vagy több könyvéről írott dolgozatait.) Úgy véljük, ha az általunk ismeretlen, de vélelmezhetően politikai tényezők más útra nem terelik 1949-ben, Nagy Pál egyetemi oktatóként is – szíve, vonzalma szerint – mindenekelőtt irodalomtörténettel foglalkozott volna, s nem annyira irodalomelmélettel, műfajtörténettel, irodalomesztétikával. S ez sem ítélet, hanem karakterértelmezés, más néven gyanú: persze vagy helyes, vagy nem. (Talán nem feltétlenül helyes: mert például a Változások – és változatok – műfaja című, 1984-es írása is a “két háború” közötti erdélyi novella műfajtörténeti vizsgálata, s igaz ugyan, hogy közben belefeledkezik a szerző a számára oly kedves folyóirat-történetbe, az Erdélyi Szépmíves Céh tevékenységének elemzésébe, mégis igen fontos műfajtipológiai munkát végez el dolgozatában.)

Ez a filológus természet – visszafelé haladva most már a Forgatagos idők lapjain – a második könyvfejezet gazdag tényanyagú, informatív írásaiban éli ki igazán önmagát. Nagy Pál itt lubickol a dokumentumokban: levelekben, jegyzőkönyvekben, alapító- és munkaokiratokban, írói önéletrajzokban, önvallomásokban, sajtótörténeti anyagokban, tárgyának minden “vallatható” papírosát fölkutatva, megfaggatva. Nagy tanulmányt ír például a 120 éves Kemény Zsigmond Társaságról, s mintegy hozzáfűzi (Beszédes szimbólum) Kemény Zsigmond pusztakamarási három esztendejének (1873-ban hozza haza a nagybeteg írót testvéröccse) történetét, mely, Papp Ferenc “forrásértékű” monográfiájának adatai szerint, hosszú haldoklás után, 1875-ben, karácsony napján, a mezőségi falu kis temetőjében, egy “agg diófa árnyékában” ért véget. A személyes hangvételű, érzékletes történetmondás kiválóan ellenpontozza a dolgozat lexikális betéteinek természetszerűleg szikárabb hangnemét: szép példáját kínálva itt is annak a jellegzetesen Nagy Pál-i írásmódnak, amelyet személyességgel, képi láttató erővel dúsan átszőtt tárgyiasságnak nevezhetnénk talán legtalálóbban. Benedek Elek életútjára irodalmi leveleinek tanulmányozása segítségével világit rá, azt vizsgálva főképpen: “mi késztette arra a legendás hírű mesemondót…, hogy otthagyva sikereinek színhelyét, Budapestet, 1921. augusztus 3-án hazatelepedjék az erdővidéki székely falucskába, Kisbaconba”, afféle “irodalmi központtá” téve az otthonát, ám egyúttal arra is figyelmeztetve: a föllelt levelekből összeállított kötet a hiányra is rámutat. Arra tehát: “mennyi felfedezendő érték vár még kutatóra, kiadóra itt is, ott is az írói hagyatékokban, a levelesládák mélyén”. Gál Gábor 655 – kötetbe foglalt – levelének elemzése révén a Korunk “s a Korunkban megtestesülő gondolat – ügyéért élő-cselekvő” szerkesztő műhelyébe enged betekinteni; a Domokos Géza-leveleskönyv pedig a Kriterion, romániai magyar könyvkiadó egykori igazgatójának nemcsak áldozatos irodalmi, kiadói közmunkáját teszi nyilvánvalóvá, de többek között a nyolcvanas évek Romániájának a magyar kisebbséget sújtó irodalompolitikai diktatúrájáról is szolgál jó pár adalékkal. Németh László 1935-ös romániai újának eseményeit az In memoriam Németh László című könyv bemutatásával teszi izgalmasan sokszínűvé. Tamási Áron 1956 őszi erdélyi hazalátogatásának fölidézése, a pontos eseménytörténet mellett, alkalmat teremt számára arra is, hogy korábbi s későbbi Tamási-találkozások emlékével ízesítse az irodalomtörténeti tényeket, s vallja meg Tamási művészete iránti, ifjúkorától erős vonzalmát.

Igen érdekfeszítő írása e fejezetnek és – ismételjük – stílusában a tárgyszerűségnek és a személyességnek roppant hatásos elegyével kifejezetten – bár tragikomikusan – szórakoztató olvasmány is a Nagy István író egyetemi pályafutásával kapcsolatos szöveg. A szerző, személyes, tanársegédi élményeit is fölelevenítve, egy valamiképpen nála maradt Nagy István-dokumentum köré építi az emlékező prózát: a romániai magyar irodalom meggyőződésesen kommunista írójáról szólva, aki négy elemivel egyetemi professzor lehetett Kolozsváron, mi több, az intézmény rektora is egy időre. Elgondolkodtató történet ez arról az emberről, akit fölkarolt s egyre följebb tolt a párt, mígnem maga is észrevette, hogy az előbb “megkérdőjelezhetetlen” pártfeladat mily roskasztó teher lett a vállán. Ez a fölismerés persze viszonylag késő érte, akkor sem volt az ütés megrendítő, erre a lelket is szorító élményre majd csak élete utolsó szakaszában riad rá az író: amikor négykötetes önéletírásában (Sáncalja, 1968; Ki a sánc alól, 1969; Hogyan tovább, 1971; Szemben az árral, 1974) politikai illúzióival, a személyiséget roncsoló téveszmékkel is szembe kényszerül nézni. Akkor, 1949-ben azonban még “egy elvakult hályogkovács szakmai hozzáértésével ítélkezett hétről hétre eleven és holt erdélyi magyar írók fölött” a katedráról, “szellemi kisiparosnak” titulálva például Tamási Áront, “urak dicséretén tengődő írástudónak” Reményik Sándort. Az általa szerkesztett magyar irodalmi olvasókönyvben nem szerepelt Krúdy Gyula, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Németh László, viszont önálló fejezetet kapott Illés Béla, Gergely Sándor, Révai József, Zalka Máté. E kötetben Tamási csak a bevezető fejezetben kapott helyet, “azzal a megjegyzéssel, hogy az uralkodó osztályok szolgálatában” eljutott a “nyílt vagy álcázott fasizmusig”. Még szerencse, írja Nagy Pál, hogy ez a szöveggyűjtemény valaminő oknál fogva végül is nem került ki az iskolákba. Mielőtt az öregkori bölcsesség és belátás szembefordította volna Nagy Istvánt saját magával, négy elemis egyetemi professzorként még úgy vélte: e számára megtisztelő feladat egyetlen hátránya, hogy az órákra való folytonos készülés, az “erdélyi magyar irodalom áttanulmányozása és újraolvasása miatt” ideológiai előrehaladása “csekély terjedelmű”. Nagy Pál erről a politikai, kultúrpolitikai, sőt oktatáspolitikai skandalumról tényszerűen, enyhe s jogos iróniával beszél, megjegyezve azt is: bizonyosan nem a karriervágy irányította a kommunista írót, hogy az államosítás és a tanügyi reform után “rohamos ütemben átalakuló” Bolyai-tudományegyetemen merjen “Jancsó Elemér, Szabédi László, Szigeti József, Abafáy Gusztáv kollégája lenni”. A szerző nem mulasztja el szóvá tenni Sőni Pál Nagy István-monográfiájának semmitmondóan mellébeszélő, mi több, zagyva sorait, amelyekkel Nagy István egyetemi pályaszakaszát elintézi, s csak a pontosság kedvéért tesszük hozzá, amit persze egy évszámmal Nagy Pál is jelez 2001-es dolgozatában: a monográfia 1977-ben jelent meg, a romániai diktatúra magyarellenes tombolásának kellős közepén.

Mondtuk föntebb, hogy Nagy Pált az erdélyi magyar irodalom, pontosabban csak a prózairodalom két világháború közötti szakasza vonzza leginkább. Kivétel viszonylag kevés akad, néhány írás az utolsó fejezetből, melyekben kortárs hazai vagy romániai magyar szerzőket vizsgál, s az első fejezet pár dolgozata: a föltehetően még irodalomtörténészi múltjának, illetve tanárkodásának hatását mutató Gárdonyi Géza- és Tömörkényi István-tanulmányok (1965-ből, illetve 1974-ből), vagy a “rövid próza mesteréről”, Petelei Istvánról a közelmúltban született munkája. Kedvenc műfajának, mellyel ezt a kedvelt kort bejárja, a kisportrét találjuk: az iménti első két szerző mellett ezt a formát választja Nyirő József, a kevéssé ismert, mert korán halt “vidéki”, dicsőszentmártoni Sipos Domokos, a jószerivel ismeretlen, székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor, a “novellista” Wass Albert, vagy épp az “erdélyi, magyar, európai” Bánffy Miklós életének, írásművészetének bemutatásához is.

Ezek közül az életrajzi eseményekkel, egyben kultúrtörténeti adalékokkal, helyzetelemzésekkel sűrűvé, ugyanakkor jól olvashatóvá, befogadhatóvá tett írások közül is kiemelkedik a Bözödi György írói-emberi szenvedéstörténetét bemutató tanulmány (“Megírni mindent”), mely két kisebb dolgozatból kerekedett nagyobb egésszé a kötetben. A sokműfajú Bözödi pályája Nagy Pál szerint “a sokra hivatott írástudó értelmiségi sorsának egyik jellegzetes változata tájainkon, viharos-forgatagos századunkban”, s mint ilyen, föltehetően a könyv címét is ez a sors s ez az írás ihlette. Az 1968-as Bözödi-versből vett idézet – “megírni mindent” – úgy folytatódik: “ami történelem, / s maholnap azt sem tudom, mi történik velem” – és a “folytonos újrakezdések lázában” élő író élete drámai módon példázza a vers igazát.

Az 1913-ban született Bözödi íróként, történészként, szociográfusként, költőként, újságíróként és szerkesztőként a harmincas évek végén, a negyvenes évek legelején aratta, főképp prózájával, regényeivel (Székely bánja, 1938; Romlás, 1939; Nyugtalan pásztorok, 1942) legnagyobb sikereit. S arathatta volna talán a megíratlanul maradtakkal is (az 1562-es székely felkelésről, meg Gábor Áronról); irodalomtörténészként, kritikusként 1942–44 között élte legtermékenyebb éveit, s élhette volna esetleg tovább is a sikeres író, irodalmár életét, ha 1945 után nem a “hányattatások, meghurcolások, letartóztatások láncolata” következett volna – olvassuk Nagy Pál tanulmányában. Hatalmas hagyatéki anyag mutatja, mit nem hagyott napvilágra kerülni a “szellemgyilkos” rendszer. Nagy Pál megemlíti a vádakat is, amelyek miatt Bözödit “ítélet nélküli börtönévekkel, kényszermunkában eltöltött hónapokkal”, a sorozatos házkutatások révén lényegében kéziratelkobzással, megsemmisítéssel büntették. E vétkeket a hatalom a “politikai tévelygések” összefoglaló névvel illette, Nagy Pál “megalázó gyanúsítások, rágalmazások” halmazának nevezi, a leglényegesebbeket bővebben is bemutatva közülük. A közalkalmazottak 1945 őszi “purifikálásakor”, erkölcsi vizsgálatakor az Erdély című szociáldemokrata lap Salamon László nevű munkatársa Bözödit az Egyedül vagyunk című, “hírhedten jobboldali” lap “volt főbizalmasának” nevezte, és példás szankciók megtételét kérte az író ellen. (A Jónás Ninivében című Bözödi-regényre utalva, melyből részlet jelent meg a lapban, bár a mű egészében soha nem látott napvilágot.) Egy hónap múlva, decemberben írószövetségi közgyűlésen olvasták Bözödi György fejére az “antiszemita izgatás” vádját. A példás büntetés sem késett soká: egyetemi könyvtári alkalmazotti státusából elbocsátják, elfogják s börtönbe zárják. 1948-ban szabadul, majd, sok egyéb mellett, napszámosként is dolgozik az erdőszentgyörgyi rajoni szövetkezetben, hogy 1952 nyarán ismét “begyűjtsék”. 1962-ben is rendszeresen házkutatásokkal zaklatják, kéziratait elviszik, többségüket soha vissza nem adják. Vizsgálati fogság újból, 1967 januárjában szabadul, de útlevelet nem kap, postai küldeményeit vizsgálják, elkobozzák, a bözödi milícia őrsparancsnoka becsmérli, gyalázza, fenyegeti. A padlásra mászó író alól kilökik a létrát, s énekre, táncra buzdítják, mint egy vásári majmot. A korabeli jegyzőkönyvek, a visszaemlékezések, hagyatéki iratok, Katona Szabó Istvánnak, a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium “egykori diákigazgatójának” könyve (A nagy remények kora, 1990) a politikai, hatalmi gátlástalanság, a megfélemlítettség, az emberi gerinctelenség olyan tragikomikus egyvelegére világítanak rá – ráadásul valóban modellértékű helyzetekre –, melyek egy torz, “forgatagos” világ megdöbbentő rémképét festik elénk. Élete alkonyán megrendítő beadványokkal próbálja újra és újra visszaperelni a hatalom helyi vagy magasabb tisztviselőitől folytonosan megcsúfolt emberi méltóságát.

Nagy Pál könyvének megkülönböztetett érdeme, hogy túl annak a látható vonzalmának kifejezésén, mely őt a romániai magyar kisebbség irodalmának cselekvő, tevékeny, a kisebbségi sorsot vállaló és megvalló íróihoz fűzi, túl annak kinyilvánításán, hogy számára az író sorsvállaló eltökéltsége értéktényező, az emberroppantó politika rémtetteiről is közreadja filológiai kutatásainak leverő dokumentumait.

“De hát mi a lényegtelen, hiszen az irodalom lényegéhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak lényege van” – olvashatjuk a zárójeles hozzáfűzést Olasz Sándor könyvének harmincötödik lapján, Ottlik regényszemléletének változását elemezve. Rendhagyó módon kezdjük a szaktudományos munka felfejtését ebből a látszólag mellékes szövegrészletből! “A mi a fontos?” kérdése mai irodalomtudományunkban bizony folytonosan visszatérő elméleti gond.

Most, amikor Lyotard-ra nem ildomos, divatjamúlt dolog hivatkozni, talán mégis érdemes megemlékezni a filozófus elhíresült tételéről, a világot magyarázó nagy elbeszélések válságáról. Az ismeretelméletet, illetve az igazságfogalmat hordozó átfogó narratívákkal szembeni kétely kétségtelenül elvezetett a tudományosság mibenlétének elbizonytalanodásához. Nemcsak a humán diszciplínákat érintette mindez, hanem megfigyelhető a természettudományos – a kísérleti bizonyítás kényszerének kitett – szakok esetében is. Elég csak az orvostudomány különböző – ma még alternatívnak számító – technikai-elméleti ágazataira utalni, vagy megemlíthető még az elméleti fizika más-más utat járó, a nagy egységesítő világképlet megalkotását célul kitűző teóriáinak a konvencionálissá váló XX. századi világképünket megrengető fantáziadús magyarázatai – melyek már az egyértelműség, a cáfolhatatlan bizonyosság fogalmáról is egészen különös közelítésben beszélnek. Ezek után már bátrabban szólhatunk arról az inflálódó (értsd: egyre nagyobb rendezetlenséget mutató) rendszerről, amely az irodalom mibenlétének, céljának, funkciójának, értékállító képességének tárgyalásában mutat fel az egységes képet a szivárvány minden színében pompázó részekre bontó látványt – ahogyan azt a Mai magyar regények borítóján díszítőelemként helyet kapó illusztráció asszociáltatni engedi. Az ornamentikaválasztás nagyon kifejező (bár e helyen alighanem a regény műfaji változatosságát hivatott szemléltetni), hiszen valóban úgy van: párhuzamos, a tudományosság presztízsére jogot formáló olvasatok élnek egymás mellett jelenünk irodalommagyarázataiban. A XIX. századtól napjainkig megszületett interpretációs modellek számos változata bukkan fel rendre, legyen szó a literatúra társadalmiságát, egzisztenciális vonatkozásait, ontológiai jellegét, történelmiségét érintő felvetésekről. E gazdag televénynek – kissé önkényesen kijelölve határait – két legtávolabbi pontja egyrészről a mindenható filológiára esküvő, pozitivista adathalmozó, életrajzi alapozású megközelítésmód, másrészről a posztstrukturalista és hermeneutikai elméleteket alkalmazó, a nyelvfilozófiához láncolt diszkurzív tudománymodellek szövegértelmezései. Ahogyan távolodunk a – ma még minden bizonnyal hipotetikusnak tetsző vagy vágyainkban alakot öltő – centrális mezőktől, úgy válik, a formális, intézményi érintkezéseken túl, egyre reménytelenebbé az érdemi párbeszéd lehetősége az egymástól oly messzire eső oldalak között.

Olasz Sándor valami újjal kísérletezik. Tanulmánykötete – szerzője által is deklaráltan – az elmúlt évszázad tágasan felfogott második fele regénypoétikai törekvéseinek lehetséges kérdésirányait igyekszik megvilágítani. Tárgykezelését egy differencia megteremtésével jellemzi. A hagyományosnak nevezett történelmi vagy írói-életrajzi meghatározottsággal szemben a poétikai események összefüggéseire koncentrál. Regénytörténet helyett a műfaj eseménytörténetét kívánja feldolgozni – az átfogó képalkotás ambíciójával egyetemben. Ebben persze még nem figyelhetünk fel az imént ígért nóvumra. Mégis az irodalomtörténész történeti-poétikai bemutatása átmeneti értelmezési módszerként értékelhető, hiszen a poétikatörténetnek a – megint csak neveztessék így – hagyományos, a szerző-mű-olvasó triumvirátusának egyensúlyát idealizáló, egyben művelődéstörténeti aspektusokat is érvényesítő irodalomtörténetbe való oltásával próbálkozik. A kötetstruktúra a poétikai alakulástörténet vázán nyugszik, amely jól elemezhető és meghatározható arculatot mutat, ugyanakkor megmarad a központi folyamatba csak fenntartásokkal illeszthető, párhuzamos alkotói eljárások bemutatásai. Tehát a szigorúan értett szakmai feldolgozás mellett jelentkezik a nemzeti irodalomtörténet-írás megőrzött szándéka is.

A kötet a modern magyar regénynek az 1940-es években jellemzőnek látott modelljeivel indul, s a kilencvenes évek talán egy új regénykorszakot ígérő sajátos jelenségeinek tárgyalásáig jut el. A kiválasztott alkotókban valójában egy mára már többé-kevésbé megszilárdulni látszó prózakánon ismerős alakjait köszönthetjük. Olvashatunk – a felsorolásban a teljesség igénye nélkül – Németh László, Ottlik Géza, Márai Sándor alkotói eljárásairól, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc parabolikus műveiről, Szilágyi István látomásos képrendszeréről, Sütő András vallomásos kifejezésmódjáról, Nádas Péter nyelv- és személyiségfelfogásáról, a történelmi regény új változataival nyilvánosság elé lépő Darvasi Lászlóról és Háy Jánosról, Krasznahorkai László reménytelenséget sugalló látomásos mítoszairól, a hangnemeket és közlésformákat nagy erudícióval és verbális tehetséggel variáló Esterházy Péter írásművészetéről. Ami pedig a poétikatörténetet illeti, ott az értekező két eligazodási, viszonyítási pontot jelöl ki: a XIX. századi (nagy)realizmus alkotástechnikai és szemléleti mintáit, valamint a posztmodern nyelvfilozófia univerzális igényű ontológiai felfogására visszavezethető irodalomfelfogás értelmezői aspektusát. Az interpretáció kezdő- és végpontját képezi ez az elméleti oppozíció. Megteremtik, keretbe illesztik azt az interpretációs dimenziót, melyben a szerző a prózapoétikát úgy szemlélteti, hogy annak történeti arculata a nyugati világban megfigyelhető, az ismeretelméletben és a létszemléletben ható változások előíró, normaállító erejének hatását viseli magán.

A tradicionális történeti feldolgozás öröksége jól észrevehető az olvasás irányában. Ez kronologikus, s nem visszavetítő, szögezi le Olasz Sándor. Ennek hangsúlyozására minden bizonnyal azért van szüksége a szakembernek, hogy elkerülhesse a megértés szükségszerű és kikerülhetetlen időbeliségével való visszaélés – nem is olyan szerény karriertörténetet maga mögött tudó – veszélyét. A múlt megértésének kizárólag a jelenben hozzáférhető horizontja arra bátoríthat, hogy abszolutizáljuk saját nézőpontunkat, mondván, az a hagyománytörténés pillanatnyi végpontja, betetőzése. Abba a csapdába esnénk ezáltal, hogy jelenünk kérdéseit kérhetnénk számon a múlton is, s ezzel elesnénk önmagunk ellenőrizhetőségének lehetőségétől is. Holott, tudjuk, a hermeneutikai megértés alapkövetelménye, hogy úgy tekintsünk saját régiségünkre, mint önmegértésünk részben elidegeníthető komponensére. Olasz Sándor a poétikatörténetet úgy kívánja megérteni, hogy az elbeszélő technikák eltűnő és újra felbukkanó mechanizmusára figyel, s ezt a törekvését egy olyan időfelfogás kíséri, amely a jelenben hozzáférhető múlt értelemalkotó és jelentésképző önállóságát – az elméleti megszorítások szem előtt tartásával – elismeri. A lehetőségekhez képest, hiszen a szerző, korának gyermeke, felzárkózik az uralkodó szemléleti elvárásokhoz. A fentiekben már megjelölt keretek között rajzol fejlődési ívet, amely a XIX. századi regénytradícióból kiindulva tart a modern regénypoétikán, a második modernségen, a reflexió és paródia előtérbe kerülésén át a modernitás végpontjáig, s ágazik a posztmodern felfogásba, majd tovább. A szakember a “klasszikus prózától”, a “hagyományos narratív módusoktól” való eltérésekre, illetve a prózapoétikai fordulat jellegzetes szemléleti-alkotástechnikai eljárásaira fókuszál a bemutatásban.

Az összeállítás az 1940-es évek második felével, a korszerűsített, realisztikus közlésformák tárgyalásával indul. Az ötvenes évek “deliteralizációs” időszakának rövid áttekintése után a hatvanas évek realista “erkölcs-regényeiről” azt emeli ki, hogy az ember létezésének elsősorban a szociális-politikai és nem a nyelvi-poétikai aspektusát hangsúlyozták. A gondolati anyag epikai struktúrává transzformálódását, az elbeszélhetőnek látott létélményt, a nyelv eszközjellegű használatát, a beszélt nyelv utánzását állítja előtérbe. Ahogyan azt az irodalomtörténész hangsúlyozza, abban az időben, sőt még részben a hetvenes években is, az irodalom és az élet tartományait szorosan összefüggőnek gondolták. Lassan érlelődő prózafordulatról beszél a továbbiakban, melynek arculatát jellemzően a metaforizáció, a kisebb formák választása, a modern pszichológia hatása, a parabolák kedvelése, a francia új regény mintája, a modern ember személyiségének rejtelmeit vizsgáló megváltozott kérdéshorizont formálta mássá. A regényesztétikai fordulat a tér-idő viszony relatívvá válását, az evidenciahiányt, a befejezetlenséget, a referencialitás problémáját hozta magával. “Ez a fordulat elképzelhetetlen az abszolúttól a relatív elvéig eljutó modern természettudományos gondolkodás nélkül”, olvashatjuk a könyvben.

A prózapoétikai paradigmaváltás a nyolcvanas években köszöntött be. Az irodalom funkció- és szerepváltása együtt járt az olvasói tudat részleges módosulásával. A hatvanas években még katartikusnak minősülő irodalombefogadás, a többnyire valamiféle társadalomkritikai példázat nézőpontjából megvalósuló jelentéstulajdonítás egyre inkább az egzisztenciális, illetve ontológia gondok felé fordulás irányába mozdult el. Az évtized elhozta az elkötelezett irodalom eszményének felülvizsgálatát, s egyre nagyobb hatást gyakorolt a kérdező, nyitottságra törekvő irodalom elmélete. A bemutatás megemlékezik a posztmodern gondolkodás – ma már minden filozopter által kívülről fújt – kulcskategóriáiról: a “nagy elbeszélés” széthullásáról, a műfaji örökség hagyományos alakzatainak aktualizálásáról, illetve lerombolásáról, a nyelvbe vetett bizalom megingásáról és a személyiség destabilizálódásáról, a nyelv általi megelőzöttség tapasztalatáról, a szövegen belüli vagy azon túlnyúló referenciakeresésekről. Közelmúltunk és részben mindennapi tapasztalatunk mindez, mégis a kilencvenes évektől “új egyensúlyhelyzetre” figyel fel a tanulmánykötet-író. “Mintha túljutottunk volna a hagyomány értelmezéseinek végletein. A regényanyag kezelésében, a poétikai eszközökben mintha együtt jelenne meg a hagyomány és az újítás”, rögzíti megfigyelését, melyből azt a következtetést vonja le, hogy a szemünk előtt zajlik a posztstrukturalista értelmezői irányzat elvárásainak korrekciója. Azaz: újraszituálódik a metanarratív jelentésképződés szerepköre a fikcióalkotásban – ami azt jelenti, hogy a fikció és szöveg kölcsönviszonya valósul meg, párhuzamos világok egyidejűségének egymásra vetülése jön létre –, s a műfajszerkezet kanonizált elemei rendszerint heterogén szövegvilágba lépnek át nyelvi játéktereket létrehozva.

Amint látható, Olasz Sándor értelmezői rendszerét az ismeretelmélet, illetve a létszemlélet változásait követő, nyelvfilozófiai alapozású irodalomelméleti paradigmára építi. Beilleszkedik abba a hermeneutikai és posztstrukturalista eredetű módszertanba és diskurzusba, amely ma hazánkban normaállító tekintéllyel bír. Mindezt azonban határozott kritikai attitűddel teszi! Polemikus állásfoglalásai végigkísérik tárgyilagos elemzéseit. Nézzünk néhány beszédes példát erre az értelmezői magatartásra! “Az irodalomtörténet-írás, a prózaelmélet tanácstalanságára jellemző, hogy nem tud mit kezdeni azokkal a művekkel, melyek a XX. századi regény kétarcúságának meglehetősen leegyszerűsített képletébe (V. Žmegač dichotómiájára – »világszerű«, »szövegszerű« – gondolunk itt elsősorban) nem illenek bele” – osztja meg megfigyelését a könyv szerzője az olvasóval, majd hozzáteszi a későbbiekben, más helyen, hogy “az irodalmi folyamatokat nem cezúrák, hanem az olykor nagyon is lassú átmenetek jellemzik”. Egyetértéssel bólinthatunk a fentiek mellett azokra a megállapításaira is, melyek azt bizonygatják, hogy beszédmódok véglegesen nem tűnnek el és nem üresednek ki, vagy azt, hogy “a történetmondás őstelevényszerűsége persze nem állítható szembe holmi nem történetelvű epikával”, illetve felsorakozhatunk “a közösségi sors, élmény vagy tematika nem szükségszerűen áll szemben a nyelvi megelőzöttség poétikájával” lényegbe vágó kijelentésének gazdája mögé. Egyértelmű a tudós szakember törekvése a leegyszerűsítően kategorizáló, ellentétpárokat állító, kizárólagosságokban gondolkodó szemlélet árnyaltabbá tételére, amely valójában nem jelent mást, mint hogy a teoretikus “szárnyalás” merész távlatait közelebb hozza a valós irodalmi tapasztalatokhoz. Jogosan vitatja hát el a posztmodern fogalom esztétikai relevanciáját is, mondván: nincsenek egyértelmű posztmodern eljárások, “legföljebb olyan egységesítő világképi elemet láthatunk benne, mint amilyen a haladás hagyományos elvének megkérdőjelezése”.

S ha már elkezdtük, folytassuk egy újabb idézettel: “…egyaránt kiemelkedő irodalomként tarthatjuk számon a hagyományos narrációra épülő modern regényt és az ezt a fajta narrativitást tagadó alkotást is”. Igen, már megint igaza van, felelhetjük e felvetésre, ám mégis érdemes megállni egy pillanatra. Ugyanis a szerző interpretációja egy olyan problémával érintkezik ezen a ponton, amely – bár talán első megközelítésre mellékesnek látszik – aligha kerülhető meg. Miről is van szó? Másoljuk ide, mit ír Olasz Sándor a hatvanas évek “igazmondó regényeiről”: “Amit e regények közöltek – akkor és minden lakkozás, kompromisszum ellenére –, mégiscsak a legfontosabb volt korról és embereiről.” Mindenki észrevehette, hogy a prózapoétikára való koncentrálás itt átadja helyét a (művelődés)történeti szempontnak. A krónikás-tényfeltáró igyekezetét értékeli az íróknak, s az általuk létrehozott irodalmat, a már máshonnan ismert módon, afféle “történelmi adatbankként” értékeli. Ugyancsak tanulságos a szerzői meghatározottság – vagy stílusosabban –, az esztétikai tapasztalat produktív oldalának hangsúlyozott figyelembevétele. Sok alkotói önvallomást, önértelmezést olvashatunk a könyvben. Általában persze kritikai kommentárral kíséri ezeket Olasz Sándor, viszont nemegyszer előfordul, hogy kiegészíti velük saját interpretációját. Kertész Imréről szóló tanulmányában pedig tulajdonképpen átveszi az író önértékelését, amikor “egy szellemi életforma esztétikai közvetítéseként” mutatja be életművét. A többszempontúság természetesen korántsem válik egy irodalomtörténeti aspektusokat is érvényesíteni akaró összeállítás kárára – sőt! –, de csak abban az esetben, ha a látószögek mögötti elméletek rendszerei, s legfőbbképpen azok értékállításai egymáshoz illeszthetők. S ebben az összevetésben kérdések merülnek fel.

“A prózafolyamat összetettsége, az egymásra/egymásba épülő regényalakzatok sokfélesége olykor együtt járhat az elemzett művek értékbeli különbségeivel” – írja a szerző. Az általa kiválasztott, s poétikai fejlődésívet rajzoló művek tehát nem garanciái az esztétikai minőségnek, azaz az értéktudat és a poétikai fontosság nem mindig van átfedésben. Az értékszempont és a szakmai szempont két külön értelmezői síkot jelöl ki a maga számára. Ezért aztán azzal is szembesülhetünk, hogy “az utóbbi félszázad regényének irodalmi mozgásait nem csak a kanonizált művek érzékeltetik”. Olyan alkotók is szerepelnek az összeállításban – például Sütő András, Jókai Anna, Szilágyi István, Gion Nándor –, akik műveikkel a kifejtett értékelő szempontok szerint nem hoztak jelentősen új prózapoétikai módosulást. Pozíciójuk esztétikai megítélésükkel indokolható. Ennek a külső szempontnak az érvényesülése – talán szemérmesen leplezett – kánonalkotási ambíciót is magában hordoz. Vagy még inkább kényszert! Tapintható a felelősségérzés: bent kell tartani a tudományos diskurzusban a diszkurzív olvasatok által talán mellőzött, a nemzeti művelődés számára mégis pótolhatatlan írókat!

Ezek után kötelező megkérdezni, hogy miért nem lehetséges kizárólag esztétikai szempontból “jelentős” (élet)műveken bemutatni a prózapoétika alakulástörténetét. S visszautalnék a kritikát nyitó idézetre, vagyis valóban, mi a fontos: az értékállítás vagy a szakmai korrektség? Egyáltalán: miért nem feltételezik e tudatformák egymást? Azt kell hinnünk, kétféle irodalomszemlélet áll itt párhuzamban. Nem mindig van összhang közöttük. Olasz Sándor azt írja például, hogy a hatvanas évek végén irodalmunkban a narratív, az ábrázoló próza volt túlsúlyban, s ebben az időben “az olvasó – minthogy nagyon nem is kapott mást – szívesebben fogadta a gondolat helyett az erkölcsi szenvedély bátorságát, a vívódást és az érzelmeket”. Bizony, bármennyire is küzd az oppozicionális-hierarchikus gondolkodás ellen az értelmező, itt éppen ezt a szellemi sorvezetőt használja. Gondolat helyett érzelem – miért állnak ezek a fogalmak két külön oldalon egy irodalmi szituációban? Az elméleti elkeveredést szemlélteti a Jókai Anna kapcsán tett észrevétel: “Referencialitása van a műnek, a kimondott szó mögött nem egy másik szó áll, hanem mindaz, amit […] megéltünk.” Ez a nyelvi világmodelltől elszakadó magyarázat megint csak “kilóg” abból a paradigmából, melynek igazságtartalmaira épül a kötet egész struktúrája. Mert hiszen a megélt valóság és annak nyelvi létmódja között ilyen szembeállító módon nem lehet különbséget tenni. Az ambivalens értelmezői magatartás valószínűleg tudatosul magában a kérdezőben is, amikor a posztmodernnek nevezett poétika két alapelvének, a nyelvbe vetett bizalom megingásának és a személyiség destabilizálódásának kapcsán felveti: “Kérdés, hogy ezek önmagukban mennyire értékteremtő mozzanatok.”

De hát mit is tekint értéknek Olasz Sándor? A Mai magyar regények című munkát alapul véve erre nem lehet cáfolhatatlan bizonyossággal válaszolni. Hiszen ha abból indulunk ki, hogy – amint azt fejtegeti – “az irodalomban legföljebb csak a teoretikus szigorúság lát éles cezúrákat; a formaelvek változásaiban nincsenek végleges és megmásíthatatlan határvonalak. Kétely nélküli és maradéktalan visszatérésről éppúgy nem lehet szó, mint korábbi (nálunk a hetvenes évek közepétől kialakult) szövegformáló eljárások teljes tagadásáról”, akkor a folyamatszerűség mindenekfelettiségét érthetjük meg. S ez originálisan történeti felfogás. A poétikai módszertan, a teoretikus pozicionálás differenciáit felülírja a hagyománytörténés autonómiája. Ez utóbbinak belső minőségeszményét jelentős mértékben az írói erények teremtik meg. E könyvben ezek: az elbeszélői tehetség, a kompozicionális fegyelem, az árnyalt, különféle regisztereket keverő nyelv, az ontológiai vonatkozások. Vagyis nem kizárólag poétikai összetevők, ugyanis “az írói technika az elbeszélői magabiztosság tartozéka, de nem garanciája a jelentős mű születésének”. A gondolati igényesség, a létszemléleti érdeklődés hallgatólagos elvárása már egy tágabb filozófiai, illetve művelődéstörténeti értelmezői dimenzióhoz nyithatna kaput.

Ebben a munkában azonban ez az átjáró csak résnyire nyílik meg olykor-olykor. A poétikatörténeti feldolgozáshoz való ragaszkodás amellett, hogy a szerző antropológiai vonatkozásokkal és a hagyományos értelemben vett, az analitikus okozatiságra visszavezethető tudományos módszertannal is él – nos, mindez visszavezet az esztétikai olvasathoz. Csakhogy célkitűzésében a poétikai vizsgálatot és a hozzátapadó nyelvfilozófiai, illetve ismeretelméleti megfeleltetést az irodalomértés kizárólagos párbeszédévé avató diszkurzív olvasatok kijelölte határok között próbál maradni az interpretáció. Az ellentmondás nehezen kikerülhető, hiszen ez utóbbi értelemalkotó rendszer eleve gyanúval él minden, a politikai-ideológiai befolyásolhatóságnak kitett esztétikai természetű jelentéstulajdonítással szemben. Éppen ellenkezőleg: a nyelv és szövegiség – mint világmodell – dezantropomorf működésére kíváncsi. Ezért bont le recepciójában az irodalomról minden társadalmi vonatkozást. A tudományos autoritás és a nemzeti művelődéstörténeti érdeklődés kettős vonatkozási rendszere – mint az a fentiekből is kiderült – csak részhalmazokat tud létrehozni. Olasz Sándor hatalmas tudásanyagot megmozgató és imponáló olvasottságot eláruló munkája olyan részigazságokat tartalmaz, melyek nem képesek egységes értelmezői rendszerré összeállni. A tudományos metodikák ugyanis ekképpen nem akkumulálódnak. A diszkurzív tudásformák képviselőinek a saját látószögükből nézve abban igazuk van, hogy nem kötnek kompromisszumot, s kánonjaikban szemléleti homogenitásra törekednek. A nemzeti jelzőt viselő irodalomtörténet megalkotására ezért nem hivatottak. Erre szolgálna a művelődéstörténeti vizsgálat, amely olyan értelmezői rendszert hozhatna létre, melyben a nemzeti önérték és az identitásképzés középponti kategóriák lehetnének. Egy Olasz Sándor képességű és felkészültségű tudósnak talán hálátlannak látszó, mégis szép és nemes feladat!

Rott József előző köteteihez hasonlóan (A Kánya-haraszt balladája, Szikár ember lelke) egy zárt világba kalauzolja olvasóját, ahol a szereplők élete szorosan kapcsolódik a bányához, mi több, sok esetben attól függ – lehetnek akár aknászok, akár bányászfeleségek, kocsmárosok. Akárcsak Pengő, aki “azért nyitott kocsmát, szokta mondogatni, mert az újság megírta, hogy a terjedő munkanélküliséggel nem csupán az emberek szabad ideje növekszik meg elviselhetetlenül, hanem a költekezési szokásaik is megváltoznak”.

E népréteg lelkületét ábrázolja, írói szándéka ebben hasonlít Illyésnek, a Puszták népe írójának szándékához: “…nem saját életemről akarok itt rajzot adni. […] Egy népréteg lelkületét szeretném itt ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyen fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érinteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.” Illyés pusztai közösségéhez hasonlóan Rott szereplői is egy múltbéli közösség tagjai, akik kiestek az országból a KGST felbomlása után, hiszen nem csak szakmájuk, napi munkájuk, de ők maguk is versenyképtelenné váltak az új rendben.

Rott József prózájára jellemző a tapasztalati valóság élménye, a természeti leírások, balladaiság és a hihetetlenül pontos, minden részletre kiterjedő megfigyelés. “Belenyomkodta a ruhákat a lúgos vízbe […] csizmáját keményen odaverte az ajtóban, a víz littyent-löttyent a vödörben, a bőrtalpat és a szegélyét hozzádörzsölte az egyszer már elrozsdásodott, reve alól visszafényesedő vasrácshoz, majd felgyűrte kardigánja ujját, és a megerősödő mécsfénynél alaposan átdörzsölte a szennyest…” A minden fölösleges szót nélkülöző narratív részeket olykor meg-megszakítja egy-egy kurtább, szaggatott párbeszéd, ezzel is érzékeltetve: ő beszél szereplői helyett. Azok helyett szól, akiknek nincs is szavuk, csak tetteik vannak, az ösztön határát súroló öleléseik, ütéseik, akiknek “harsányságuknál csak a mélyre temetett kilátástalanságuk a zavaróbb”. Az író nagy erénye, hogy a külső és belső ellentét közti egyensúlyozása állandóan hihetően sikerül. A balladisztikus történetvezetés, a szépirodalom eszközeit kifinomultan használó narratív részek stílusukban alig különböztethetők meg a fogalmibb részektől, s ez nem csak azt a célt szolgálja, hogy lehetővé tegye a szociografikus ábrázolást, hanem azt is, hogy fenntartsa az írói szempontok váltakozását. Írásaiban a népi szociográfusok hagyományait követve a valósághoz való közvetlen hozzáférés lehetőségét ígéri azáltal, hogy a szépirodalom eszközeit a vallomástevőével egyesítette. De a vallomás, még e sikerült formában is “csak” írói válasz azokra a kérdésekre, melyeket ezek a sorsok önmagukban felvetnek. Míg Illyés a Csizma az asztalon című írásában azt hangsúlyozta, hogy a parasztság útja nem a menekülés, hanem az újrakezdés, sőt úgy vélte, hogy az újrakezdésre a parasztság a legalkalmasabb, addig Rottnál ez az optimizmus nem fedezhető fel a bányászokkal kapcsolatosan, mi több, a borúlátás nyomasztó légköre érezhető kötete majd mindegyik novellájában. Sorait olvasva óhatatlanul Erdei mondata jut eszembe: “parasztnak lenni már nem lehet”. Rott nem tud, és nem is akar megoldást kínálni e bányászsorsokra, csak bemutatni szeretné ezt a kilátástalansággal átitatott életet, csak figyelmeztetni akar: bányásznak lenni már nem lehet. Hiába a szívósság, akárcsak Korom esetében, aki egy szerencsétlen esemény következményeként elveszíti fél karját, és börtönbe kerül. Az ő kálváriájában hangzik el a mondat: “– Bányász vagyok – szólalt meg hosszú idő óta először, majd később még halkan hozzátette. – Voltam.” A fájdalom, a monoton feszültség végül megtöri őt, olyannyira, hogy már képes lesz azt a pillanatot várni, amikor megérkezhet cellájába, amikor kezdetét veheti a kilátástalanság, mely megtöri a fizikai fájdalmat, és érzéketlenné tesz.

Novelláinak – melyek legalább annyira szólnak a bányászokról, mint a közösségről, abban az egyénről, sőt magáról az íróról – végső célja a lelkiismeret-ébresztés, a lelkiismeretet azonban akkor érdemes ébreszteni, ha személyes felelősségről van szó, s nem a személytelen folyamatokkal van a baj. Hősei sok esetben a rendszerváltozás vesztesei, bányászok, akiknek “…a bányamunka köré szerveződő, élhető életük volt. A félelmüket legyőzték, a hegyet megzabolázták, a megszokás hajtotta őket előre. Egy-egy nap lehetett hosszú és verítékes, ám visszatekintve elsuhanni tűntek az évek. Szélsőséges, elsöprő érzelmek nélkül telt az életük, mindenük megvolt, ami a havibérből élőknek megadatik, s ami túlesett rajta, arra legyintettek, vagy úgy tettek, mintha legyintenének…” Aztán feleslegessé váltak. Ugyan személytelenek a folyamatok, ugyan firtatható a felelősség, Rott olyan sorsokat mutat meg, melyek által igényt teremthet az olvasóban saját életének értékeléséhez. Ha van ereje a szépirodalomnak, ha képes hatni, hát ebben tud hatni. Az író erénye, hogy a szépirodalom eszközeivel sorsokat mutat meg, és csak másodlagos a szociográfiai szándék, hiszen a szépirodalom az, ami képes úgy szólni minderről, hogy mindenkor a Te-t, a másik arcát láttassa, alkalmat adva sorain keresztül a találkozásra a másik emberrel, a vájárral, az aknásszal, a meggyötört arcú feleséggel. Ez a fajta találkozás nem azonos azzal, hogy tudok a másik létezéséről, hallottam a bezárt bányákról a híradóban, esetleg láttam a munkától kérges kezet borospoharat emelni. Ez a találkozás esemény, mely létrejöhet egy karosszékbe ülve e novellák olvasásakor, olyan esemény, mely választást idéz elő, hiszen az olvasó kilép önmagából a másik ember felé, a nyomorult hős felé. A másik emberrel való találkozás, még ilyenformán is, soha nem képletes, mert az olvasó beavatódik a másik ember igazába. Ezáltal felismerheti, hogy a másik ember is drámai lény, és létezése olyan létezés, melynek minőségét a tragédia lehetősége teszi bizonytalanná, vagyis felismeri a másik ember sajátjaként is az esendőséget. Rott József prózájának ez az igazi erőssége. Bár a szociografikus írás, a megismerés és a megmutatás már önmagában társadalmi tett, novelláinak jelentőségét éppen a fentiekben látom, hiszen ezek a bányászsorsok mindaddig csak perverz egzotikumok, míg nem válnak személyessé.

Kezdjük a tényekkel. Antal Balázs fiatal író. A nyolc történetből összeálló Öreg című könyv az első kötete. Őszintén szólva egyik filológiai adatot sem igazolja a JAK-könyvsorozatban megjelent írása. És ez dicséretére legyen mondva.

A könyv egyik paratextusa, Kemény István fülszövegben elhelyezett laudációja azt jelzi az olvasónak, hogy itt bizony egy nagy tehetség első írott megnyilvánulását olvashatjuk. A kellőképpen befolyásolt befogadó így nagyobb elvárásokkal vág neki a szöveg(ek)nek. És nem csalódik (legalábbis a recenzens).

Furcsa keret fogja közre ezt a kötetet. Az első elbeszélés (Hagyd el a hegyeket) narrátora egy erdőfelügyelő, aki képes volt elszakadni szülőfalujától, és megtapasztalni a jobb, igazi élet szimbólumaként megjelenített síkvidéket. Az Alföld végtelenbe vesző látóhatárával, széles, az emberi tekintetnek egyszerre be nem fogható panorámájával, vitalitást hordozó élővilágával a lehetőségekkel teli, mozgalmas élet jelképe. A már nem fiatal narrátor mégis az erdők, hegyek világához kötődik jobban, ott van igazán otthon. Viszont neki van kijárása egy másfajta világ felé, míg ez mások számára már végérvényesen és megváltoztathatatlanul lezárult.

Az ő ellenpontja a könyv utolsó elbeszélése, Az emberek semmit sem tudnak majd címűnek a narrátora, aki testvére halála után tér vissza falujába, és minden igyekezete ellenére örökre ott ragad. Perspektívák nélküli, szűk térbe kerül vissza, ahol a reménytelenség és a pusztulás az úr. Gyűlöli az ottlétet, de kínzó bűntudata még ennél a gyűlöletnél is erősebb, így tantaloszi kínjai elkerülhetetlenek.

Mikszáth Kálmán Tót atyafiakjában, Jó palócokjában lehetett ilyen erősen az elbeszélések közötti kapcsokat, a mögöttük levő létező, és a szerző által jól ismert világot érezni. A közös helyszínen kívül ugyanazok a szereplők bukkannak fel több elbeszélésben is. Végh Lajos erdész az, aki helyi tótumfaktumként a hatóságokat egy személyben képviseli, és szinte mindegyik elbeszélésben egy epizód, vagy a megemlítés szintjén megjelenik. Valamiféle kronológiát is felállíthatunk a történetek között. Az időrend hagyományos mederben való folydogálását az igazolja, hogy míg az első novellában az egykori téeszelnök, Petrovits még él, az utolsó előttiben gyilkosság áldozata lesz. Különben az elbeszélések ilyetén elrendezése nem feltétlenül a megtörténésük sorrendjéből adódhat, sokkal inkább a művészi koncepció része.

Hasonlóan kompakt, egész világ létrehozására tett sikeres kísérletet Háy János A Gézagyerek című istendrámájában, melyet egy ugyanabban a miliőben játszódó újabb dráma megírása követett, több szereplőt áthozva A Gézagyerekből. Míg Háynál a humor, a komikum kissé elirányítja, megszelídíti tekintetünk a mai magyar vidéki (alig)-létformák felmutatásakor, szeretnivaló tragikomikus hősöket teremtve, addig Antal Balázs falusi embereit a könyörtelen pusztulás, leépülés melankóliája lengi körül.

Kilátástalan, kiüresedett életek várják itt együtt, de inkább külön-külön a megváltó halált. Ahogy a Lassan meghajolni című novella narrátora mondja:

A szereplők igyekszenek elterelni saját figyelmüket csendes haldoklásukról. Például úgy, hogy a velük történő értelmetlennek tűnő dolgokat isteni büntetésnek tekintik, így azok ezáltal értelmet nyernek (Lassan meghajolni). Vagy visszaemlékeznek fiatalkorukra, megkeresve azt a pontot, ahol elrontották életüket (Elveszíteni egy nőt). Aki nem viseli el a lassú haláltusát, az angol bérgyilkosokat fogad föl, hogy öljék meg. Más kényszeredetten ismétli naponta a kertje felásását családtagjait keresve, akiket lélekben már régen elveszített, de bízva abban, hogy testi maradványaikat még megtalálja (Az emberek semmit sem tudnak majd).

Az alapvetően kiábrándító világ, melyet Antal Balázs teremtett számunkra, mégsem a totális kilátástalanság pesszimista üzenetét hordozza. A már említett bevezető elbeszélésen kívül a Visszaszerezni egy nőt című írás is pozitív végkicsengésű. A mágikus realizmus stílusjegyeiben bővelkedő elbeszélésben az öreg temetőgondnok visszaszerzi magának az eposzi jelzőkkel teleaggatott vén prostituáltat, Baba Katarinát. Vállalkozásában segítségére van a flóra és a fauna jelentős hányada.

Szerkezeti, szövegépítési sajátossága a műnek, hogy a minden esetben névtelen főszereplő-narrátorok gyakran előreutalásokat helyeznek el saját szövegükben: “Ekkor még nem tudhattam, de másnap már nem töltöttem egyedül az estét.” (Hagyd el a hegyeket). Más szövegstilisztikai sajátosság a variált ismétlés, ismétlődés. A narrátor monológjában előforduló gyakori ismétlések néhol humorossá, máshol gépiessé teszik a szöveget. Azt a szöveget, mely nagyfokú líraisággal, költőiséggel van átitatva. A szerző részéről szándékos az a feszültség, mely az egyszerű vidéki emberek és a szájukba adott költői nyelv között rajzol szép ívet. Az oda nem illő líraiság tovább erősíti az Öreg azon jellegét, miszerint formai megalkotottsága fontosabb, mint a tartalma, többet ad át abból a világból a befogadónak, mint a puszta szüzsé.

“Titkon lenge lénye sós szél fényébe rántotta hirtelen” mondta Menyók az öszszeesett Vilma mellett a Lassan meghajolni című elbeszélésben. És mi bólogatunk, és érezzük, hogy ez a lélek mélyéből jött, a szeretet öntudatlan kifejezése, mely lehet, hogy a legtöbb embernél ilyen formában sosem verbalizálódik, de érzésként ott munkálhat mindenkiben. Mert nem más, mint a szeretet hordozza a reményt ezen a remény- és életvesztett helyen. A szeretet az, ami életben tart és az új élet záloga, ami ebben az öreg, lassú és haldokló világban is mentsvárunk lehet. Erre példa a Visszaszerezni egy nőt főhőse, akinek szerelme erővel és különleges képességekkel ruházta fel őt, hogy visszaszerezhesse Baba Katarinát.

Az Öreg egy Pilinszkytől vett mottóval indul, mely a lemondás fontosságát hangsúlyozza. “Csak amiről végleg lemondunk, kerülhet véglegesen papírra”, mondja Pilinszky, és Antal Balázs jó tanítványnak bizonyul. Lemond arról, hogy nagy tanulságokat vonjon le, hogy a szeretet fontosságát hangsúlyozza. Egyszerűen hagyja, hogy remekül megírt és megkomponált szövege hasson. A szövege pedig hat.

Bolyai János születésének kétszázadik évfordulója 2002-ben serkentően hatott a tudománytörténeti kutatásra, s ennek a könyvkiadásban is látványos következményei lettek. A meggazdagodott Bolyai-könyvészet mindenben igazolta a témában különlegesen jártas Vekerdi Lászlónak Változások és konstánsok a Bolyai-kutatásban a bicentenárium tükrében című tanulmányában (Természet Világa, 2003, I. különszám, 138) papírra vetett megállapítását, azt, hogy a “Bolyai-kutatás szakma lett, hasonlóan a Galilei-, Kepler-, Newton-, Boyle-, Darwin és egyéb »iparok«-hoz. Meglehet, ez a bicentenárium legfőbb tanulsága?” Vekerdi kérdőjele helyett nyugodtan használhatunk felkiáltójelet, amikor megállapítjuk, hogy a bicentenárium siettette – többek között – Ács Tibor Bolyai János új arca – a hadimérnök című kiváló művének az elkészültét, amelyet szép kivitelben a budapesti Akadémiai Kiadó 2004-ben jelentetett meg.

E sorok írója ezelőtt hat évvel e folyóirat hasábjain tette közzé azt az előadását, amelyben arra a kérdésre próbált feleletet találni, hogy Bolyai János életében (pályára állításában), halhatatlan tudományos teljesítménye őrzésében és kamatoztatásában milyen szerepe volt a tudományegyetemnek. Ács Tibor is vaskos kötete elején azt a kérdést feszegeti, hogy az apa, a marosvásárhelyi Református Kollégium tudós tanára miért a bécsi hadmérnöki akadémiára küldte tanulni a fiát. Nos azért, mert matematikust, mégpedig elsőrendűen képzett matematikust akart faragni belőle, aki aztán megszerzett tudása birtokában majd maga dönti el, hogy milyen kenyérkereső foglalatosságra adja a fejét. Bolyai Farkas tudta, hogy ebben a katonai intézetben különb matematikaoktatás folyik, mint a monarchia tudományegyetemein. Affelől is bizonyságaink vannak, hogy semmiképpen nem az a dicsvágy vezérelte az apa döntését, hogy fiából katonatiszt legyen. Alighogy elkezdte hadiakadémiai tanulmányait a fiú, tanácsokkal-intelmekkel őt bőven ellátó apja 1818. szeptember 10-én kelt levelében ezt írja neki: “Ha jól elkészülsz arra, amire ott legjobban lehet, sok kenyér közül választhatsz… Írd meg, most mit érezsz, mire volna kedved jövendőre. Ide professzornak volna-é? – Hová tovább azt hiszem, hogy nagy mathematikus csak az lehet, aki excellens elmével jókor jó móddal hozzá fogva, serdűlő korában olyan helyt, ahol mint a méheknél tavasszal egy az igyekezett, szünetlen való hosszas gyakorlással, mint a nyelvbe, olyan készséget kap.”

Jól ismert tudománytörténeti tény, hogy Bolyai Farkas korán felismerte fia “excellens elméjét”, és miután meghiúsult éveken át dédelgetett terve, hogy középiskolai tanulmányai befejezése után gyermekét Göttingába küldje, hogy ott a tudományegyetemen egykori diáktársa, Karl Friedrich Gauss irányításával vegye birtokába a legkorszerűbb matematikai ismereteket, döntött a bécsi katonai akadémia mellett.

A korábbi kutatás elég sokat bizonytalankodott annak eldöntésében, hogy helyesen választott-e az apa. Ács Tibor széles körű dokumentációs bázisra támaszkodott, azok mellett a vélekedések mellett teszi le a maga voksát, melyek azt állították, hogy jobb döntés lehetősége a közép-európai térség oktatási rendszerében nem adódott. Megvizsgálva a bécsi katonai tanintézet belső tanulmányi rendjét, oktatói kara öszszetételét, a tanárok felkészültségét és tudományos érdeklődésük rádiuszát, a használt tankönyveket, megállapítja, hogy különb a Habsburg-ház uralta térségben nem kínálkozott. Az akadémia fő célja építészmérnök tisztek kiképzése volt a császári-királyi hadsereg mérnökkara számára. Az akadémiai növendékek többsége a VII. osztály befejezésekor (Bolyai Jánost 1818-ban a legjobb előképzettségű jelöltekhez hasonlóan a IV. osztályba vették fel) zászlósként sorezredekbe került, vagy visszatérve a civil életbe, maga kereshetett megélhetési lehetőséget. Csak a legkiválóbbak, évenként öten-tízen végezhették el úgynevezett mérnökkadétként a VIII. osztályt (évfolyamot); ők aztán vizsgát téve mérnökkari alhadnagyként kerültek a birodalom különböző erődeinek az állományába.

Az intézet elitjellegének a szemléltetésére, Ács Tibor sokatmondó adatokat sorol fel: az 1818. esztendőben a Habsburg-birodalom országaiból és tartományaiból harminckét 9 és 15 év közötti fiút vettek fel az akadémia I–IV. osztályába. A felvettek fele (8 gróf, 6 báró, 2 lovag) arisztokrata volt. Az új növendékek közül hatan voltak magyarok. Az is sokatmondó adat, hogy a felvett növendékek közül, csak Bolyai János apja volt tanár.

A tanintézet meglehetősen drága volt. A fizetnivalók a teljes akadémiai tanulmányi időszakra mintegy 8000 rénes forintra rúgtak, mely összeg az apa közel húszévi tanári fizetésével volt egyenlő. Bolyai Farkasnak valósággal össze kellett koldulnia ezt az összeget. Módos hazafiak – így az erdélyi reformkor jelesei: Kendeffy Ádám, Wesselényi Miklós – nagy tekintélye is kellett a marosvásárhelyi tanárgyermek szó szerinti értelemben vett felvértezéséhez, mert volt, aki hátaslóval, volt, aki damaszkuszi pengével ajándékozta meg.

Könyvünk szerzőjének kutatási eredményei és fejtegetései nagyszerűen egybecsengenek Kiss Elemér 1999-ben megjelent könyve (Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából) valóságos tudományos szenzációt keltő mondanivalójával. Mindketten cáfolják azt a korábbi vélekedést, hogy Bolyai Jánosnak egyoldalú, csak a geometriára korlátozódó ismeretei lettek volna. Mindketten bizonyítottan vallják, hogy Bolyai Jánost apja és a bécsi hadmérnöki akadémia együttesen készítette fel a matematikai ismeretek korábban mégcsak nem is sejtett tanulmányai becserkészésére.

Ács Tibor vaskos, 636 lap terjedelmű kötete négy nagy részből tevődik össze:

II. Az alig több mint egy évtizednyi hadimérnöki pálya (1823–1833) és benne a nagy tudományos teljesítmény, az Appendix néven ismert, A tér abszolút igaz tudománya című mű. Ebben a fejezetben a szerző sorra veszi Bolyai János állomáshelyeit: a temesvári, aradi, nagyváradi, lembergi és olmützi várat, illetőleg erődöt.

Az utolsó rész tartalmazza azokat a “nélkülözhetetlen hiteles katonai iratokat, amelyek segítségével mítoszok nélkül olvasható, hogy nagy tudósunk, Bolyai János milyen katonatiszt volt, miként értékelték hadimérnöki szolgálati működését, képességeit és ismereteit, személyiségének szellemi és testi tulajdonságait, egészségi állapotát, különböző betegségeit, valamint félrokkantként való nyugállományba helyezését a cs. kir. hadsereg mérnökkarából”.

A korai nyugdíjaztatás meglehetősen nagy mennyiségű hivatalos irat szerkesztésével járt együtt. Ezek egyike nyomtatott kérdőív, és azt a kérdést firtatta, hogy a szóban forgó tiszt részt vett-e harci cselekményekben, s ha igen, ott miképpen viselkedett. Bolyai János katonai szolgálata idején a Habsburg-imperium nem keveredett háborúba, így a kérdőívnek ez a rovata nem tartalmazhatott érdemi választ. Viszont majd az 1848–49-es szabadságharc bőven szolgáltatott olyan erdélyi harci helyzeteket, amelyekben Bolyai János is részt vehetett volna, ha még mindig (vagy újra) tiszti egyenruhát visel. Ezen idő hadi eseményeinek a nyugalmazott hadmérnökkel való összefüggéseit már nem a katonai ügyintézés rendjén keletkezett irományok tükröztetik, hanem a papírra vetőjüknek a maga benső vívódásait megvalló kéziratai. Ezeket a már korábban is ismert feljegyzéseket újra szemrevételezve Ács Tibor is arra a következtetésre jut, hogy Bolyai Jánost végső fokon egészségi állapota tartotta viszsza attól, hogy a forradalmi esztendő katonai cselekményeiben részt vegyen.

Szerzőnk nemrégiben megjelent kötetének információs bázisa teljesnek minősíthető. Felhasznált valamennyi, a bécsi Hadilevéltár (Kriegsarchiv, Wien), a budapesti Hadtörténeti Levéltár, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára polcain őrzött valamennyi olyan iratot, amelyek az abszolút geometria erdélyi magyar megteremtőjének katonai múltjával összefüggésbe hozhatók.

Ha ismertetésem elején Vekerdi László valódi felismerését idézve arról szóltam, hogy a bicentenáriumnak gazdag hozadéka volt a tudománytörténetben, e hasábokon illendőnek vélem arra is emlékeztetni, hogy a magyar irodalom nagyjainak az immár száz éve tartó – Adyval, Babits-csal kezdődő, majd Németh Lászlóval és Székely János révén tovább gazdagított – igyekezete, hogy méltó szépirodalmi emléke emelkedjék a magasba a Bolyaiban megtestesült magyar Géniusznak, ugyancsak bicentenárius koszorút nyert. A kolozsvári Polis Könyvkiadó Dávid Gyula szerkesztésében Bolyai című díszes albumban a “versekben tündöklő” matematikust idézte meg. Ebben a kötetben egybehordott versek között olvashatjuk Székely János 1954-es keltezésű gyönyörű szerzett koszorúját, benne a hadimérnökre emlékező A kard című verset, ezzel a kezdő strófával: