Erich Fromm csaknem ötszáz oldalt szentel annak bizonyítására, hogy az ember a mélylélektan tanúsága szerint nem született agresszív lény. Toynbee is azt vallja, hogy a gyilkolás, háborúzás csupán ránk ragadt rossz szokás, ki lehetne gyógyulni belőle. Ki merne végleges ítéletet hozni? A fegyverek készítésének, föltalálásának folyamatos története mégis mintha inkább eredendően agresszív természetünket mutatná. Történészek, archeológusok közt általánosan hangoztatott vélemény, hogy aki az íjat-nyilat először kitalálta és használta, meg volt győződve arról: olyan előnyre tett szert embertársaival szemben, hogy nem kell többé félnie senkitől. A puskapor, a puska meg az ágyú föltalálásával pedig már arra gondoltak az első alkalmazók, hogy nem lesz többé háború, az esetleges támadók eleve vereségre vannak kárhoztatva.

Így gondolkodtak az újítók, államok, nemzetek, civilizációk. A lovon ülő puskás, kardos, páncélba bújt konkvisztádorok persze könnyedén legyőzhették az akár milliós inka vagy azték lándzsás-íjas indiánokat. Hajóágyúikkal, új típusú puskáikkal valóban elfoglalhatták az angolok egész Indiát, Afrikát, a franciák Vietnamot, Laoszt, Thaiföldet. Mikor a vitorlás hajókat fölváltották a gőzzel, majd robbanómotorral hajtott hajók, az európai hatalmak között is előnyt jelentett a technikai fölény. Nagy pusztítást okozott az első világháború új fegyvere, a német tengeralattjáró, az angol tank is.

Ezzel azonban gyökeres fordulat következett be a hadászatban: közhely lett, de tagadhatatlan igazság, hogy a modern időkben nem lehet olyan új pusztító-robbantó szerkezetet tervezni és bevetni, melynek az ellenség ne találná meg az ugyanolyan hatásos vagy sokkal jobb ellenszerét. A bombázók ellen vadászgépeket, nagy hatótávolságú légelhárító ágyúkat használtak, a tengeralattjárók legyűrésére megszerkesztették a radarberendezéseket. A német Tigris ellen kifejlesztették a még nehezebb páncélzatú, nagyobb űrméretű löveggel ellátott orosz T–34-est. Megépítették az anyahajókat, melyeknek harcigépei elavulttá, szinte védtelenné tették a csatahajókat. S végül – de biztos vagyok benne, hogy nem utoljára! – az új-mexikói Los Alamosban elkészült a maghasadás elve alapján gyártott atombomba, majd annak pusztítóbb fajtája, a hidrogén- és kobaltbomba.

Hirosima és Nagaszaki után csakugyan azt hihették az amerikai elit tagjai, hogy nem lesz többé háború, velük senki sem fordulhat szembe. A közhelynek azonban megint igaza lett. Az oroszok, majd az izraeliek, aztán India, Pakisztán néhány év alatt fölzárkózott Amerika, Anglia és Franciaország mellé. Háború, legalábbis nukleáris összecsapás viszont valóban nem lett. Évtizedekig nézett egymással farkasszemet a Két Legnagyobb, a földi élet totális megsemmisítésére egyikük sem vállalkozott. Hiába is lettek volna képesek akár harmincszor letarolni bolygónkról a bioszférát, tudták, hogy senki-semmi sem lehet győztes, legföljebb a kozmikus iszonyat. Emlékszem, talán a ’80-as években a világhírű, nagy szobrász, Henry Moore azzal táplálta riporterében a reményt, hogy “úgy látszik, az emberiség mégiscsak tanult, mert saját maga kiirtására nem szánta el magát”.

Végre megtaláltuk elemi agressziós betegségünk gyógyszerét? Legyen az akár a halálos sugárzástól való rettegés is? Én azt hiszem, nem. Csak meghosszabbítottuk a kór lappangási idejét. 1945 óta egyetlen pillanatra sem maradt abba a gyilkolásipar, az évekig tartó háborúk és népirtások sora. Csak néhányat említek meg: a belga-kongóit, a koreait, a vietnamit, az izraeli–egyiptomit, az ’56-os budapestit, a vörös khmerek népirtását, a nyolcéves iráni–irakit, az angol–argentint, a két afganisztánit, az angolait, a két irakit és végül a megszakítás nélkül romboló palesztin–izraelit és az északír protestáns–katolikus öldöklést. A csecsen városok legyalulását már csakugyan kétségbeesve említem.

Most még jó néhány állam készül gyártani vagy már gyártott is atombombát, előbb-utóbb lesz nukleáris háború, de ilyesmiről még jóslatszerűen se szeretek beszélni. Ellenben láttam egy dokumentum jellegű filmet, amely a géppisztoly históriáját mondja el. A legjobb és kevésbé jó géppisztolyokét. (Emlékszem, a háború, az ostrom alatt milyen jókat nevettünk azon, hogy a precízen illesztett német fegyver csütörtököt mondott a harmincfokos orosz télben, míg a lötyögő ócskavasnak látszó “davajgitár” bármilyen körülmények között teljesítette a kötelességét.) A háború után egy Kalasnyikov nevű hadmérnök kifejlesztett egy olyan kiváló halálosztót ebből a fajtából, amely aztán a XX. századon végig a különféle földrészek és gyilkolások főszereplője lett. Nagyon bevált – kézifegyverként – Angolában, Nikaraguában, Koreában, Vietnamban, Afganisztánban. Mindenütt, ahol osztályok, népek vagy államok igyekeztek egymást kiirtani. Eddig ez rendben is volna, ez természetes a homo sapiens viszonyai között.

A történetnek az a fordulata lepett meg, mikor kiderült: az amerikaiak is ezzel a “csodafegyverrel” támogatták az afgán fölkelő csoportokat, törzsi harcosokat a gyártó állam, az orosz megszállók ellen. Nem akartak nyíltan belekeveredni a véres rajtaütések és az ezeknél is embertelenebb megtorlások folyamatába, egy nemzetközi fegyverkereskedő cég útján (az persze az orosz gyáraknak szerzett hasznot, miközben a maga busás részét is leszüretelte) tízezrével, azaz a harcok hevességének megfelelően, tömegesen vásárolták és juttatták el – Pakisztánon át – a fegyvereket és a hozzá való lőszert az ellenállóknak. Az oroszok végül a szörnyű, vesztes évek után kénytelenek voltak kivonulni Afganisztánból. Lehet, hogy a zseniális pusztításmester, Kalasnyikov jóvoltából? Tény, hogy máshol is bebizonyosodott: egy Kalasnyikovval és elegendő golyóval fölszerelt harcos nagyszerűen használható – mert ki tudja biztosan, az evolúció folyamán ragadt-e ránk az agresszió, az ölés őrülete? – Ruanda-Burundiban éppúgy, mint a dzsungelben, a sivatagban, városi harcokban vagy a hegyekben, esetleg libériai nádkunyhók közt. És lehet, hogy Bejrútban még Kalasnyikovot használtak az arabok, de már az izraeliek, amerikaiak, franciák a maguk tervezte vagy új amerikai típusú géppisztolysorozatokkal válaszoltak. Mert igaz, hogy az iraki–iráni tömeges őrjöngés nyolc éve alatt tucatnyi fegyverszállító ország megtollasodott a finnektől a svédeken, oroszokon, amerikaiakon át a csehekig, a Kalasnyikov már nem lehetett az egyetlen sztár.

Amerika egyre kifinomultabb, mondhatnám, barokkosabb géppisztolyok változataival árasztotta el a világot. És nemcsak azért, hogy első legyen kínálatával a világkereskedelemben, hanem azért is, mert az Egyesült Államok nagyvárosaiban szintén nagy szükség lett a könnyed, de annál pusztítóbb hatású kézifegyverekre. Mintha csak valami rózsaszín békeálomból ébrednék, hallom a film adatait: Los Angelesben hetvenezer szervezett gengszter használja kellő sikerrel az egyre kisebb és gyorsabb, másodpercenként több golyót leadó új típusokat. A rendőrség már nem elég, kommandósokat kell ellenük bevetni. S nem sokkal jobb a helyzet az Államok többi nagyvárosában sem. A szenátus megkísérelte, hogy megakadályozza a gyorstüzelő kézifegyverek legális árusítását. A fegyvergyártók monopóliuma azonban rákényszerítette érdekeit a törvényre: ma bárki vehet szuperteljesítményű géppisztolyt Amerikában. Azt mondják, akinek efféle egészen kis méretű, akár nyári ing alá rejthető géppisztolya van, nem maradhat munka nélkül. Mindig akad egy-egy drogterjesztő, akinek szüksége van a fegyveres üzletkötésre. Magunkkal meghasonulva kell arra gondolnunk, hogy a világ leghatalmasabb demokratikus állama végeérhetetlen háborúban áll saját gyáraival, kereskedőivel és banditáival. És ez az állam, ez a politikai elit (by the way, a földkerekség legeslegnagyobb drogfogyasztó vezetőrétege) adja az életformát, szabadságintézményeket, bankirányítást, talán a tudományos kutatások témáit is a világnak, főként nekünk, európaiaknak.

A dokumentumfilm azonban akkor kényszerít a legkeserűbb röhögésre, amikor megint csak az ismert közhely érvényességéről számol be. Ausztráliában egy fegyverekre szakosodott föltaláló bemutatta a legújabb hiper-szuper géppisztolyt. Több mint ezerszer nagyobb lövedékteljesítménnyel dolgozik, mint a legmodernebb amerikai gyártmányok. Egyelőre állványra kell helyezni: olyan, akár egy régimódi fényképezőgép ládája. Hamarosan elkészül a vállra akasztható, azaz kézi változata is, közli a megtévesztően jámbor tudós. A fegyvernek számtalan csöve van, a hűtésről elektromágneses tér megteremtésével gondoskodik egy nem túlságosan nagy helyet foglaló elem.

Mint eddig is tudtuk: ezzel vége mindenféle háborúnak. Földünk végre hosszú békés korszaknak néz elébe. Ha bárki a béke megtörésére vetemedne, rövid úton végezne vele a “Fényvihar”-nak elkeresztelt, most már igazán csodafegyver! Elálmodozva képzelem magam elé a képet: unokáim és ükunokáim hogy örülnek, mikor “majd a szabadság békessége / is eljön, finomul a kín – / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain”. Csak az a baj, hogy a “Fényvihar”-t is fölül fogja múlni egy nálánál is nagyobb viharfegyver, mondjuk, elektron-, proton- vagy plazmagéppisztoly. A beteggé vált amerikai civilizáció továbbra is telefröcsköli mérgével egész Európát, Magyarországot is. Ez a civilizáció egy hosszú tudományos út és az ezzel együttmozgó pénzügyi, technikai, hadászati folyamat eredménye.

Még nem a végeredménye, mert az: a biológiai csőd még hátravan. Honnan földünkön ez a mind közelebb érő fenyegetettségérzés? Miből ered a létnek ez a sebezhetősége?

Ma hajnalban arra ébredtem, szól a fejemben a régi egyházi ének, melynek ez a két félelmetes befejező sora: “Midőn az ég és föld meg fognak indulni, eljössz a világot lángokban ítélni.” Hányszor zengtük ezt gyerek- és diákkoromban! Férfiak és nők, fiatalok, együtt, ünnepélyesen, hittel, áhítatosan. Biztosan eszünkbe se ütött, mit énekelünk. Másként nem szállt volna föl a hangunk olyan himnikusan, sőt hálásan. Mintha a létnek ez volna a rendje: az Úrnak joga van arra, hogy elpusztítsa, amikor csak akarja! Miért bízta a jövendőre az Evangélium Hirdetője nemcsak az örömöt, hanem a végső pusztulás bizonyosságát is? Honnan az egész létnek, benne az embernek, állatnak, növénynek és az egész kozmosznak ez a kockára tevése? A Semminek ez a megbabonázó hatalma a prófétákon? János Jelenéseiben aztán csakugyan vágtatni kezdenek a mindent széttipró patájú, orrukból lángot lövellő apokaliptikus lovak. Honnan a Kezdet, a fantasztikus plusz után az űrnek ez a hisztérikus sóvárgása? A kereszténység évszázadokon át várta a büntetést, az igazságtétel pillanatát. Nem következett be. Ma már nemigen beszél róla: csupán néhány megátalkodott szektahívő várja. De miért nem jelentették ki a teológusok, hogy nem erről van szó, sőt, hogy sose volt erről szó? Az ember szabad, tehát önmaga pusztítója.

Vagy mégis igaz, hogy “a dolgok töve abszurd”? Mégis igaz az ősi, bibliai jóslat, hogy “a mítosz végül beteljesedik”?

A gépesítés, a motorizáció a fegyverek újbóli és újbóli tökéletesítése, az elektromosság, a csipek, a modern mezőgazdaság szinte új világot teremtett. A gyógyászat, a gyógyszeripar lehetővé tette – miután sokat segített az egészségesebb és szabadabb életformák kialakításában –, hogy a túlszaporodás és a környezetszenynyezés meg a természet energiáinak eltékozlása globális arányokban elkezdődjön. Ma hatmilliárd ember fogyasztja azt, amit a földanya és a légkör (eső, hő, fény) ad. Természetesen tovább nőnek a lehetőségeink, vele a lélekszámunk is – és ez az “egyirányú utca” 50–100 év alatt belefut a semmibe, a fuldoklásba, a víz- és oxigénhiányba. A kozmosz a függő keletkezés vívmánya. Amint megszűnnek földünkön a mozgás, a növekedés, a civilizáció, a kulturális értékteremtés föltételei, kihalt, csupasz, holdszerű égitestté leszünk. Úgy látszik, mintha ennek a végzetes folyamatnak ma már senki-semmi sem mondhatna “megállj”-t!

Számíthatunk viszont arra a vigaszra, melyet a világ hitszervezetei nyújtanak nekünk “ama végső napokon”. Elviselhetővé teszik a vallásos milliárdok számára ennek a “misztikus” végjátszmának az irtózatát.

A filozofikus gondolkodásnak viszont mindent tisztán kell megmutatnia, hiszen eszméletünk számára egyéb aligha marad. Az evolúció elvezetett a tudatig. Értelmünk a létkategóriák és létrétegek fölismerésével, kutatásával ajándékozott meg. Ez a tudás azonban nem létmegőrző erő. Csak a megértést szolgálja, ezért a megértésért valóban hálásak is lehetünk, hiszen végső fokon másra nem támaszkodhatunk. Ami a Földön kialakult bioszféra, élet, lélek, szellem sorsát illeti, annak csupán szemlélői lehetünk, s nem – mint még ma is sok elit értelmiségi hiszi és tanítja – meghatározói. A lelki vezetőknek persze abban igazuk van, hogy ha velük mint jó mesterekkel ki tudunk lépni a közvetlen romlásból, hogy egy kolostorban, erdőben vagy barlangban lótuszülésben rendezzük elménket, a tökéletes látásig is eljuthatunk. Az abszurd misztériumáról így sem húzhatjuk félre a fátylat.

A Föld, a világ forog a maga előidézte sorsa felé. Az ember éppen azáltal lett a természet elpusztítója, hogy úrrá lett fölötte, pedig minden ősi tanítónk azt hitte, hogy lét és kozmosz egyensúlyát megteremthetjük. Ez az, ami sajnos nem sikerült. Nem sikerülhetett, hiszen az ember egyetlen archaikus vagy újkori kultúrában sem volt ura önmagának. Valójában nem tudta, mit miért csinál. Olyan eszmék, istenek tiszteletére épített birodalmakat, várakat, síremlékeket, templomokat és piramisokat, melyeket, akár sumer, akár perzsa, akár egyiptomi vagy indiai és azték kultuszokra gondolunk, ma döbbenten utasítunk el. Ugyanis semmi közük nem volt a valósághoz. Mert igaz az a baudelaire-i megállapítás, mely szerint “az ember imádó állat” (L’homme est un animal adorateur). A különös az, hogy az ilyen tévhitek, valójában babonás látomások milyen nagyszabású civilizációs eredményeket, művészetet hozhattak létre: épületek, festmények, szobrok, lírai himnuszok és eposzok sorát. Mi igaz abból az egyiptomi hiedelemből, hogyha a halott szobrát, múmiáját elkészítjük, az elhunyt halhatatlan lesz? Semmi. És mégis éppen ez a minden filozófiai alapot nélkülöző meggyőződés hagyott ránk olyan esztétikai értékeket, melyeket mindig csodálni fogunk. Az emberiség óriási többsége azonban mind a mai napig ilyen vagy efféle fantazmagóriáknak engedelmeskedik. Mítoszokat tisztel valóságos történetekként: milliárdok hódolnak ősi hagyományok kitalált személyeinek, eseményeinek, tárgyainak. A XX. század két szörnyű álvallása még mindig így volt képes millió és millió emberi agyat-lelket megtébolyítani. Ez annál is inkább kiábrándító tény, mivel a XVII. századtól kezdve újabb és újabb lépéseket tesz a természettudomány és a filozófia, hogy eredetünket, tehát az ember valódi természetét, a kozmoszban elfoglalt helyét tisztázza. Egész létünknek azon a fölmérésén dolgozik, melyet N. Hartmann a létmegértés folyamatának, vagyis a modern ontológia céljának tekint. Csillagászat, régészet, paleontológia, biológia, etológia, társadalomtudomány, lélektan, történelem, művészet rakja lassan össze egy sok millió éves kép valóságos részleteit. A homo sapiens százezer éves múltja csak apró vonása ennek az ábrának. A Föld és rajta a növények, élőlények kialakulásának négy és fél milliárd éve tele van kudarcokkal, zsákutcákkal. A ma élő modern embert, azaz a mi fajunkat az antropológusok szerint tizenhat ősemberfaj (köztük a neandervölgyi is!) kihalása előzte meg. Nincs semmi biztosítékunk arra, hogy velünk, akiket a fegyvergyártás és a mániás fikciók megszállottsága éppúgy jellemez, mint elődeinket, nem történik meg holnap ugyanez. Az egész emberiség délibábok rabja. Tegyük föl, hogy ma előállna egy abszolút lángelme, aki végre megmutatná, kik vagyunk, fantazmák helyett az igazságot-valóságot; ki hinne neki? Tudjuk a választ.

SÜTŐ ANDRÁS

Költői indulásának idején a szocialista demokráciának becézett diktatúra még mindig bottal kergette “népét” a vízre és homokra tervezett Paradicsomba. 1965-ben pártfőtitkári váltás folytán egyebek közt a politikai retorika is módosult: a román nemzeti büszkeség szólama fortéból fortissimóra váltott.

De ha csak ennyi lett volna!

A kommunista viselet nadrágjába egyszerre két lábbal ugró román nacionalizmus új támadásba lendült régi szándékában, hogy minket, Erdély magyarjait az etnikai beolvasztás roppant kohóiban – az Internacionálé dallamára – homogenizáljon. Kedvenc kifejezése volt ez minden kurzusvezérnek, hogy az asszimiláció, a magyartalanítás szándékát eltitkolják valamiképpen.

Védekeztünk, ahogy tudtunk. S ahogy lehetett. Megannyi nyelvet-lelket váltó karriervadász és szerencsétlen szórványmagyar láttán folyvást konokabbul kerestük a magunk megőrzésének lehetőségeit. Immár közismert odisszea, hogy a Trianont követő nyolc évtizedben mi mindennel próbálkoztunk önvédelmileg és leginkább a szellem fegyvereivel. Irodalmunkkal is tehát, amely nem csupán az egyetemes emberi lelkület csodáinak tükre; évezredes nemzeti küzdelmeink tanulságainak is tárháza. Ha valakire, hát éppen ránk szabott megállapítása Illyés Gyulának, hogy jó nemzeti költészetük rossz sorsú nemzeteknek van.

Az erdélyi magyarság vészkorszakában jelent meg Farkas Árpád első verseskönyve, amelyben túlfűtött álmok ravatalánál kezdett új éneket: nem egyedüliként akkoron, de nemzedéktársai közt a legdrámaibb erővel.

Második és harmadik kötetével Illyés metaforabeli asztagrakójaként emelkedett mind magasabbra. Útkeresés, megtorpanás nélkül – de szigorú-szüntelen önvizsgálatban – sírta-harsogta sorsát, nyugtalan-lázas ifjúságának lebilincselő vallomásait, és panaszolta-kiáltotta vádlón, merész víziókban a nyelvi jogfosztottak, a magyartalanításra ítéltek közösségének kálváriáját.

Nem kell mondanom, hogy ez költészetének csak egyik tematikai vonulata – örökletes osztozás nagy elődeivel a nemzeti gondban. Írástudók számára – Bethlen Gábor óta – Komp-Erdélyben is alapkövetelmény: mindenek előtt megmaradni, fennmaradni, s majd azután űzni csodaszarvast. Ha ugyan nem épp ez az agancsos-mesés tünemény jelentette a magyarok álmában a szép szabadságot.

Farkas Árpád a Székelyföld szülötte. 1944-ben Siménfalván látta meg a háborútól füstös napvilágot, újabb országromlásnak idején. Akkor éneket nemigen, csak sírást hallhatott. Aztán a “felszabadulás” szirénhangjai s a “forradalmi” romantika indulói sem eshettek még gyermeki füle ügyébe.

Az osztályharc élezésének idején jó néhány tehetségünket sodorta vészhelyzetbe a fanatikusan dogmatikus irodalompolitika. Taktikai engedmények közepette dühöngött az a hatvanas években is. Hogy esett, hogy Farkas Árpád első kötetét a tiltás elkerülte? Úgy, hogy versei a talaj menti közérthetőség szintjéről jó magasra szálltak, lőtávolon felül húztak el, miként az óvatos darvak.

Cenzorai, az árgus szeműek, a csontra fogyott, idillikus helyzetrajzok, békeversek kontrollja közben bizonyára belezavarodtak a váratlan gondolati-képi bőség számbavételébe. Politikai hibavadász figyelmük megbicsaklott a tárgyi valóság gazdagságából kibomló érzelmi-pszichikai szenvedély többértelműségén. Szokványt hökkentő jelzők, metaforikus fogalmak szédületes rajzásában nem sikerült elcsípniük a “pártpolitikailag” hamis hangokat; hiába hajszolták a hibás kifejezéseket. Nem tudták, mit kezdjenek az egymásba szikrázó igék értelmével, hogy azt marxista–leninista alapon értelmezhessék.

(…fogyunk-növünk, / fogyunk-növünk, / de vagyunk!…) Ördögadta! Ravaszul siklik e célzatos gondolat! S abbahagyták az eszmei motozást.

A szivárgásban című vers, amelyből e sorokat idéztem: egyik legdrámaibb feljajdulás Farkas Árpád nagy virrasztó víziói között. Évtizedek óta lobog föl Erdély-szerte vészt hírelő s önvédelmi küzdelemre hívó lármafaként, és fájdalom, egyre égetőbben nemzeti közösségünk belső vérzése, fogyatkozása, szórványvilágban való lassú kihalása közben. Nem mítosz ez, sem halálkultusz. Élő lelkiismeret, amelynek parancsát megszegni nem lehet. Végvári létben folyik a jákobi küzdelem a remény és rettenet angyalával, aki éjszaka száll alá rossz csillagzatunkból. Egyszer Isten arcával, máskor a haláléval.

A költő konok. A föld alól is vigaszt remél a magunk megőrzéséhez.

Viháncoló csikókat, nemzedéktársait figyelmezteti, hogy ha erdélyi poéták kicsiny seregeként vad szelek magasából a földre visszatérnek, ne feledjék a szülőföld törvényét: csak lábujjhegyen, halkan! / apáink hulló, drága arcán járunk.

Farkas Árpád sajátos költői világának belső Napja, örökös téli időjárása van. Történelmi fagy, amely őt Babits Jónásaként kergeti zord kalandokba. De fordított előjelű az ő törekvése. Jónás népének megintése, bűnök szigorú feddése végett kapott parancsot az Úrtól, ámbár szörnyen rühellé már a prófétaságot. Futott, bujkált az Úr szeme elől, ütésközeléből, mígnem viharos tengeren, hajótöröttként egy cethal gyomrában találta magát. Másvilági sötétségben. (Azóta mondhatjuk némely politikusról, hogy nemzeti problémáinkat belülről látja, mint Jónás a cethalat.)

Ezzel szemben Farkas Árpád sötétségből a fény felé menekült a politikai következmények elől, mert ugyancsak rühellé a prófétaságot. Ninive-Siménfalva felé vette az útját, s látván látta, milyen a Paradicsom, ahová bottal kergették az embereket. Ígéretek, romantikus álmok, remények tükörcserepei hevertek a senkiföldjévé lett parcellákon. Panaszáradatban vándorolt az író poéta, mígnem ott találta magát a fehér fogú Erdélyi Nagy Télben, a Cet-fagy gyomrában. Hogy lelkét erősítse: meleg dalocskákkal próbálta magát a hidegből kidudorászni, és hitte, hogy riadt szívekről zúzmarát olvaszt – közösségi szolidaritásban.

Mert sorsa elől, mely övéinek is sorsa volt, nem menekült, hanem annak elébe ment.

Sors és jellem nála nem ütközik. Vallani és vállalni – számára nem vitapont, hanem erkölcsi alapelv. Kövessük őt ez alkalommal költészetének sajátos téli tartományába, meg-megállva nagy versek hallatán. Idő- és fagyálló munkák – négy évtized távlatából is.

Régente, mikor Farkas Árpád elkezdett alagutakat vágni a hóban, “farkasordító” hideg ellen is úti éneket küldtem feléje magamban: Piros csizmám nyomát, nagy hegyek harmatát hóval lepi be a tél, hóval lepi be… és hozzágondoltam sok, emlékeimben szállongó sorát, parafrázisba terelvén azokat ilyenformán:

Székely falvak, fölöttünk fagy sarabolgat, bajukat havak lengetik tagadott Isten karácsonyán, és jászoltalan betlehemesek énekelnek Jézus-dalt a titkolt létnek – erdélyi létünknek – meleg zugaiban. Tündérien szép itt a kegyetlen tél, vers végi csattanóval zárulhat a kép, ám döbbenetes ráadásként villan a látvány lényegét jelző metafora: a fájdalom pirosa, titkolt álmok álmodóinak szenvedéseként észrevétlen üt át, mint gézen a vér.

Mitikus látomások közül hadd idézzek itt egy másikat is. Titokzatos múltunk mélyéből szálló jelzős főnév: elő-ázsiai havazás, amely hulló bárányokkal, habfehér paripákkal eltündérkedik – s ugyanúgy a költővel is. Csodás alliterációt hullat hópehelyként, és azt mondatja vele: a havazás nagy körhintái szállnak, szédülnek a szélben a falvak, hát bizony erre Babits Mihály is rábólintana. Aztán fölszikrázik megint egy váratlan gondolat, s figyelmünket a kinti világról a benti felé rántja, lelkünk legmélyére, ahol metaforák titkos átváltozásaként szól az összegzés: szakad, gyűlik odakint a hó, és gyűl a fehérség bűne már bennem.

Káprázatos ez! A kisebbségi fagyból így üzen költészeti világtájak felé, egyetemes esztétikai érték szintjén a didergő lélek.

Rengeteg ilyen példa fölött ámulhat az olvasó Farkas Árpád versvilágában barangolva. Remeklések kapják el sorra figyelmünket, mint ez is például: hótömte szájjal szól, aki beszél / s nagy havak gyomrában az értelem / békésen elüldögél.

Elmélázott hajdan a másnapos cenzor. Ha békés az értelem, csakis boldog lehet a sokoldalúan fejlett szocializmusban. Pillanatnyi figyelmetlensége folytán a vers címéből – Alagutak a hóban – tárgyesetbe szökken a főnév, lázítón kiáltva: Alagutakat a hóban! Milljomnyi, egymást kereső, magyart magyarhoz vezető utat kiált önvédelmi küzdelem végett – a fagy zenélő bandái ellen.

Hogy szándék, álom és didergő elme kiszabadítsa magát végre a fehér fogú erdélyi tél gyomrából.

Mag hó alatt. Ady máig izzó nagy versével rokon a Farkas Árpádé. Megnémítva és behavazva, géniuszának föltámadások örök Rendjét hiszi-jövendöli Ady Endre, s az ő távoli sugárzásában serkenti cselekvésre kisebbségi jogfosztottságba gyalázott népét az erdélyi költő. S míg eszméltető igéit veti a “hallgatni tanuló” sorstársak felé: Dózsa György dédunokájaként is talál követendő példát s hozzá fegyvert az idők mélyéből. Kaszák és kések éle hóval mennyboltig bebugyolálva. Ezt csak úgy mellesleg mondja, hiszen érti, aki érti, s tudja teendőjét, midőn a legfőbb hadúr: az Idő szólít jobbágyi rohamra.

Erről jut eszembe ugyancsak a Cet-fagy gyomrából kifelé dúdolt dallamok egyike: Élni a hó alatt is lehet jó, / de csattogó szélben érdemesebb. Ars poeticának is alkalmas két sor. De Körösi Csoma Sándor ürügyén is önvallomásba lobban a tűnődés: Fanyar fickó voltam én örökké, / csontig fútt szél / rongyolta minden álmom.

Metaforával, tárgyiasan is vallja költőnk, hogy virrasztó természet. Ez így közhely, poétákról szólva. Sajátos állapotként a végvári létben, valós veszélyek közt észleljük drámaiságát. Hisz rég nem mítosz az, de lelkiismeret. Ha elaludnék, kutyáit küldené ránk a fagy. A virrasztó pedig így nő fel a halálig. Ezért mondható Farkasról: nincsenek ilyen-olyan váltásai, szellemi áramlatokhoz igazodó kísérletei. Amit költői szándékban magára szabott, vágyai szerint vállalt: ahhoz a végrendeletét is mellékelhetné, mint hajdani várvédőink cselekedték.

De figyeljük meg őt újból az Erdélyi Nagy Télben. Indulásának idején máig érvényesen vallott kemény emberi tartásáról is: Derék egy hóember lennék… mindenkit megsüvegelnék / De talpalávalót nem húznék mégse e farsangi bálnak!

És nem húzott! Sem ifjan, sem az emberélet útjának felén, majd azután sem, hogy hollóhaját tajtékzó fehérben látja és látjuk hajdani mágusok tovatűntével.

Így látja erdélyi népét is: vállán zúzmara, haja csupa dér a már vége felé tartó háromnegyed évszázados tél szakában. Így idézi meg Fejéregyházán Petőfit, hószagú csöndben lüktető szív-arcát, hogy elmondhassa neki: idefent álmok morzsamaradékán élnek még szavai, s még dúl a mélyben az a háború. Dúl odalent, és magyar lelkekben lobot vet idefönt, ahol többségi önkény tagadja szabadságharcunk igazát. Látod, Sándor… – szól panaszosan másfél évszázad múltán is a hű költőtanítvány – Még mindig vergődünk némán. De többet is mond ennél. Babits-látta hamis koszorúk ellen is szólva híreli, hogy tudjuk, mit akarunk. Tudjuk – épp azáltal, hogy kimondjuk: mitől szenvedünk.

Ez a gondolat oda vezet engem, hogy elmondjam: Farkas Árpád költészetének sorsproblémás vonulata Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának párjaként értékelhető. Szenvedélyével, tündökletes esztétikai gazdagságával annak méltó folytatása. Ikerszellemek ők, testvérlelkek a személyes sorsukká lett nemzetféltésben éppúgy, mint a férfias hűség fortissimóiban – fuvintásnyi retorika s egyetlen félhangnyi kisiklás nélkül.

Pályafutásának szemtanújaként csodának tartom, hogy a költői igazmondást is fojtogató, szájkosaras évtizedekben ez a bátor, megalkuvástalan életmű megszületett. No persze, így hárít el minden morális elismerést: mint ki az éjben sírok közt fütyörészget; …énekeltem csak félelemből a rettenet ellen.

Hát jól van. Egy másik vakmerő szellem, Nagy Gáspár sorait parafrazeálom válaszként: nem volt ő bátor, csak nem volt mersze gyávának lenni. Jó szokásával Isten tartsa meg nekünk.

PETRIK BÉLA

Borbándi Gyula: Két világban

A magyar történelmet végigkíséri legjobbjaink, a legkiválóbbak kényszerű menekülése a hazából, a börtön és kivégzés helyett az önként vállalt száműzetés. Legújabb kori történelmünk is legalább hat nagy emigrációs hullámot tarthat számon, elbukott szabadságharcaink menekültjeit – Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos “vezérletével”, illetőleg a XX. században az 1956-os forradalom és szabadságharcét –, a két világháború közötti időszak, majd a második világháború végének, továbbá a koalíciós idők alatt leszeletelt magyarságét. Aki magyar történelmet akar írni, annak nemcsak a kivégzettek, de a menekültek, emigránsok történetét is, legalább lábjegyzet szintjén figyelembe kell vennie; újkori történelmünk egésze felfűzhető az emigrációk egymást követő történetére. Így van ez különösen azon időszakok, események, kiemelkedő személyek esetében, amikor az emigráció története válik a magyarság “igazi történetévé”. A XX. századi magyarság útján gyakran találkozhattunk ilyen pillanatokkal, személyekkel, gondoljunk csak arra, hogy egyszerre és egy időben emigránsként élt és alkotott Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Márai Sándor, Jászi Oszkár és a sort vég nélkül folytathatnánk. Ha ehhez gondolatban még azt a körülményt is hozzáillesztjük, hogy a magyarság Magyarországon élő kiválóságai közül sokan börtönben, internálótáborokban vagy a teljes elhallgattatás és mellőzöttség között tengették napjaikat, úgy talán a fenti állítás még kevésbé tűnhet túlzásnak.

Borbándi Gyula1 – 1949. januári kényszerű menekülését követően – ennek az emigrációnak kiemelkedő tagja, páratlan önéletrajzi írása erről ad számot. Míg a korábbi, emigrációban született művek olvastán – volt alkalmunk számos ilyen tárgyú írást forgatni; függetlenül mondanivalójuktól, témaválasztásuktól – elfogott a reménytelenség és kilátástalanság torokszorító érzése, Borbándi könyve e tekintetben szakíthat a hagyományokkal. Megérhette, amit a korábbi száműzöttek, menekültek nem, hogy hazája felszabadult az alól az uralom alól, amely elől menekült, számára megadatott az az élmény, hogy választása szerint a szabad és független Magyarországra visszatérhetett, szabad emberként, megalkuvások nélkül léphetett szülőföldjére. Borbándi Gyula önéletrajzi írásának minden sorát, s ha a szerzőben ez nem is tudatosul, az egész könyv hangulatát e felszabadultság hatja át.

Azt gondolom, hogy Borbándi Gyula munkássága több szempontból is páratlan és pótolhatatlan teljesítmény. Nem tudom, van-e még hozzá mérhető személy, aki olyan alázattal és aprólékossággal, pontossággal mérte volna fel, segítette nyilvánosságra, szervezte és dokumentálta a magyar emigráció szellemi életét, mint ő. Nélküle, úgy gondolom, a magyar emigráció irodalmi és politikai tevékenysége lényegesen szegényebb és kevesebb volna, de azt egészen biztosan állíthatjuk, hogy számos szereplőjét, a nyugati magyarság számtalan eseményét, kezdeményezését, eredményét fedné a feledés homálya, ha azokat Borbándi alapvető és hiánypótló műveiben nem örökítette volna meg számunkra, meghatározó szerkesztői munkája nem segítette volna emléküket napvilágra. A magyarság – s itt nem csak a magyarországi magyarság történelmére gondolok – XX. századi történelme számos fejezettel volna szegényebb összefoglaló munkái nélkül.

Borbándi Gyula volt az egyik alapítója és kezdetektől az utolsó lapszámig szerkesztője – Molnár József és Sztáray Zoltán mellett – a Látóhatár, majd az Új Látóhatár című politikai és irodalmi folyóiratnak. Bár az alapítók és szerkesztők, maga Borbándi Gyula is a magyar népi mozgalom elkötelezettje, résztvevője, a népi szellemiség elhivatott követője, a folyóirat negyven évfolyamán keresztül – zárójelben jegyezzük meg, ilyen életkorral, beleértve a Magyar Csillagot is, még a Nyugat sem büszkélkedhet – az egész nyugati magyar emigráció részére biztosította a szellemi otthont, nyilvánosságot valamennyi szellemi irányzat részére, a megjelenés egyetlen feltételéül a minőséget és az értéket szabva. Az Új Látóhatár negyven esztendeje Borbándi Gyula emigrációs életének negyven esztendeje is, hiszen a folyóirat sorsa az emigráció kezdeti szakaszától – már a menekülés évét követő első évben, 1950-ben Svájcban nyilvánosságra kerül az első stencilezett szám – egészen a rendszerváltozásig, 1989-ig összefonódik személyes sorsával. A folyóirat és a szerkesztők munkájának jelentősége felbecsülhetetlen, és a magyar szellemi elit szégyene, hogy tizenhárom évvel a rendszerváltozást követően még mindig felméretlen. A folyóirat történetét eddig egyedül maga Borbándi Gyula írta meg, a tőle megszokott alapossággal és részletező dokumentáltsággal, a Nem éltünk hiába című kötetében.2 Az Új Látóhatár más folyóiratokkal és lapokkal együtt ébren tartotta az emigrációban a magyar nyelvű irodalmi életet, s fórumot biztosított a politikai, történeti és irodalomtörténeti írásoknak, továbbá figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket; a legjelentősebb magyarországi személyekről emlékezett meg, tájékoztatta a nyugati magyarságot, s később, amikor már lopva egy-egy száma Magyarországra is eljuthatott, képet adhatott a magyar menekültek szellemi arculatáról a hazai olvasók számára. Amikor itthon Németh László, Illyés Gyula vagy Veres Péter a legszigorúbb elhallgattatás alatt álltak, az Új Látóhatár emlékszámokkal, írásokkal tisztelgett előttük. Találomra leemelve egyet a rendelkezésemre álló kevéske, antikváriumokból zsákmányolt Új Látóhatár-lapszámból, ilyen tartalommal találkozhatunk: Kiss Sándor: A hatalmi politika csődje; Kovács Imre: Hruscsov és a magyar kérdés; Nagy Ferenc: A leszerelés előfeltételei; Iványi-Grünwald Béla: Széchenyi amulettje; Kovács Imre: Németh László megkövetése; Cs. Szabó László: Az utolsó éjszaka; Borbándi Gyula: Az utolsó falukutatók; Sztáray Zoltán: Molnár Erik eretneksége; Borsody István: Az ENSZ és Magyarország; Szoltsányi György: Búcsú Dohnányitól; Molnár József: Kéri Pál stb. A megjelenés időpontja: 1960 március–április! Még ma is meghökkenek annak a hihetetlen szellemi töltésnek a látványától, amelyet ezek a lapszámok mutatnak, s ma is elönt a keserűség, ha arra gondolok, hogy mindezt hogyan helyezték a magyarság mindennapjain kívülre, s ma is csodálattal és némi irigységgel szemlélem a szerkesztők erőfeletti munkáját, ahogy minden feltétel hiányában évtizedekig végezték ezt az értékmegőrző és értékteremtő munkát, természetesen minden anyagi szolgáltatás nélkül, a szerkesztés és kiadás minden nehézségét és anyagi gondját vállalva. Ez a negyven évbe zárt páratlan kincs még ma is elföldelve, parlagon hever az Új Látóhatár példányaiban. Borbándi Gyula, úgy gondolom, meghatározó szerepet játszott abban, hogy a folyóirat ilyen hosszú ideig képes volt működni, s abban is, hogy a munkatársak és szerzők ilyen szokatlan egységét foghatta össze és prezentálhatta a világ magyarságának. Megítélésem szerint – amely ellen Borbándi Gyula nyilván tiltakozna – ő volt az, aki a kezdeti Horváth–Vámos, illetőleg Bikich–Molnár–Borbándi szakadást követően az Új Látóhatárt továbblendítette a holtponton, s ő az, aki a “Szabók” (Cs. Szabó László és Szabó Zoltán) és Kovács Imre, illetőleg más mérvadó személyek véleményét szintetizálja, és összhangot teremt az emigráns magyarság széthúzó vagy vitázó sorai között, adott esetben Londonba vagy Amerikába repülve. Útjai alatt, bármerre is jár, mindenkor az Új Látóhatár nagykövete: olvasókat és szerzőket toboroz, ismertet és bemutat, előfizetőket gyűjt. Mindezt végig hihetetlen alázattal és biztos kézzel végzi, amely egész munkájának mindenki előtti hitelét adja. Szerkesztői tevékenységét a kényszerű menekülés idején túlra is át tudja menteni, több magyarországi folyóirat, így a Hitel és a Magyar Szemle szerkesztőségének tagja volt, illetőleg ma is az, ahol neve az impresszumban ugyanazt jelenti: minőség és elfogulatlanság.

Borbándi Gyula szinte az indulás pillanatától munkatársa volt a Szabad Európa Rádió magyar osztályának, s nyugdíjba vonulásáig fő hivatásaként tekintett itteni feladatvállalására. Ahogyan igaz volt megállapításunk az Új Látóhatárral kapcsolatosan, úgy legalább annyira igaz ez a SZER kapcsán is – a rádió mindennapjai Borbándié: “Ez a nap [a munkába állás napja – P. B.] az én életemben is döntő fordulatnak és jövőmet befolyásoló eseménynek bizonyult. Egyfelől új korszak beköszöntője volt, amennyiben nemcsak azt látszott véglegesíteni, hogy egyhamar nem térek vissza Magyarországra és hosszabb tartamú emigráció áll előttem, de azt is, hogy hol és milyen formában hasznosíthatom Istentől kapott képességeimet és szüleim áldozatkészsége folytán megszerzett tudásomat. Másfelől új hivatási pályáét és olyan munkálkodási teret kínált, amely mindinkább arról győzött meg, hogy megtaláltam életem értelmét és feladatait. Egyúttal olyan megélhetési lehetőséghez jutottam, amely lehetővé tette az értelmiségi létet, szellemi dolgokkal való foglalkozást és akadálytalan közreműködést abban a vállalkozásban, amely egy évvel korábban a Látóhatár című folyóirattal elindult. Hogy mindez kiegészül-e termékenyebb és nagyobb méretű írói munkával is, akkor még nem volt előre látható, és nem tartozott a közelebbi életcélok közé. Szándékom az volt, hogy megtanulom a rádiós mesterséget és igyekszem hasznosítani magam a folyóirat körüli tennivalókban. Szerény program, de, gondoltam, megvalósítható, és ami mindennél fontosabb volt, a fizikai munkát felválthatta a szellemi tevékenység.”

Borbándi Gyula az emigráció egyedülálló és kétségkívül legtermékenyebb krónikása, aki írásaiban és könyveiben dokumentálta és feldolgozta a magyar emigráció történetét, aki minden valamirevaló személyt, eseményt, kiadványt megörökített az utókor számára. Még egyetemistaként, a Bethlen Gábor Alapítvány jóvoltából ismerhettem meg Borbándi Gyulának az alapművek közé tartozó, A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című (Bern, 1985, EPMSz), közel ötszáz oldalas monográfiáját, amelyet számos egyéb kisebb-nagyobb dolgozat, továbbá a már Magyarországon, a Hitel kiadásában megjelentetett Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia és az Emigráció és Magyarország, Nyugati magyarok a változás éveiben 1985–1995 című (Basel–Budapest, 1996), valamint az Anyanyelvi Konferencia által megjelentett Emigránsok (2002) című könyvek egészítették ki. Borbándi azonban nemcsak maga írja és dokumentálja az emigráció történelmét, de kötetek szerkesztőjeként, szervezőjeként a legjobbak írásait is napvilágra segíti. Így születhetett meg a Nyugati magyar esszéírók antológiája (Bern, 1986, EPMSz) és a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (Bern, 1987, EPMSz) című kötetek, amelyek olyan szerzők műveit tartalmazzák, mint például Békés Gellértét, Czigány Lórántét, Fejtő Ferencét, Ferdinandy Mihályét, Gombos Gyuláét, Hanák Tiborét, Határ Győzőét, Kabdebó Tamásét, Schöpflin Gyuláét, Vatai Lászlóét és mások műveit. E puszta névsorból is kiolvasható Borbándi Gyula titka: annak ellenére, hogy ő maga “megrögzött népi” volt, olyan alázattal és szakszerű hitelességgel, értékközpontúsággal volt képes az igazán értékes művek és szerzők összeválogatására, amely az általa létrehozott egészet – legyen az egy puszta folyóiratszám vagy antológia, kötet – felülemelte az elfogultságok szűk körein, s ez a szakmai pártatlanság és hitelesség biztosította számára azt, hogy bármely oldal és gondolat képviselője benne feltétlenül megbízhasson, s e magatartása révén az irányzatok és széthúzások közötti összekötő kapocs szerepét tölthesse be.

Borbándi Gyula mindeme szerkesztői és rádiós tevékenysége mellett megírta az egyedülálló és a mai napig a témakört, a magyar történelem és irodalomtörténet egy külön fejezetét legteljesebben feldolgozó kötetét, A magyar népi mozgalom történetét, talán nem véletlenül nem Magyarországon élő szerzőként. Ez egyfelől a források elzártsága miatt nyilvánvaló hátrányt jelenthetett a szerzőnek az itthon élő publikálókkal szemben, de a gondolat szabadsága, a téma iránti elkötelezettsége, ugyanakkor elfogulatlansága miatt azonban feltétlen előnyt is. Ma is azt gondolom, hogy ezt a könyvet Magyarországon nem lehetett volna ilyen tisztán, világosan, érthetően megírni, mentesen a torzításoktól és elfogultságoktól, a felesleges és kényszerű magyarázgatásoktól és mentegetődzésektől. Ehhez a munkához Borbándi Gyula kellett és az ő száműzetése, így megkerülése nélkül a magyar népi mozgalom történetéről ma sem lehet írni (bár a Heti Válaszban az életrajzról úgy látott napvilágot ismertetés, hogy e szavakat, mint népi vagy népi mozgalom, a szerző “ügyesen” mellőzte), s számomra ma is megmagyarázhatatlan csoda, hogyan lehetett az elszigetelt emigrációs körülmények között ilyen pontos és teljes művet írni. A könyv először német nyelven született meg, amelyhez Bibó István fűzött kötetnyi terjedelmű levelében észrevételeket, hogy aztán annak átírt, nem csupán fordított változata 1983-ban Püski Sándor kiadójánál is megjelenhessen. E mű nélkül a magyar népi mozgalom története szegényebb és nyilvánvalóan torzabb volna, s talán ma sem volna összefoglaló monográfiája. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szinte kísértetiesen hasonló ehhez Gombos Gyula Szabó Dezsőről írott kötetterjedelmű esszéje, amely szintén az emigrációs irodalom egyik kiemelkedő alkotása, s amely felválthatta a Magyarországon megjelent Nagy Péter-féle, pártszemléletű és indíttatású, végletességig elfogult írást.) Ezt a monográfiát egészítette ki a témakört feldolgozó további írásainak gyűjteménye, a Népiség és népiek (Püski, 2000), illetőleg az alkotói pályát több önálló, kötetnyi írás szegélyezte, mint például az Ötszáz mérföld (1989), az Alkony és derengés, írások a posztemigrációról (Antológia, 1999), Értékőrzés (Trikolor, 2001).

Borbándi életének e fenti fejezeteit, aki munkásságát nyomon követte, már ismerhette. Az életrajz ugyanakkor számos újdonsággal is szolgál olvasójának, hiszen mindezen elképesztő mennyiségű munka számbavétele mellett megdöbbenve olvashatjuk a kötet lapjain, hogy a szerző szabad egzisztenciájából kifolyólag és rádiós munkájából adódóan is szinte az egész földet többször körbeutazta, szabad idejében szinte megszállottként szervezte a világ legkülönbözőbb pontjaira utazásait, talán nem hangzik sértésként, önmagát kárpótolva azért az egyetlen útért, amelyet hosszú időn keresztül megtagadott tőle egy idegen hatalom, s amely szülőföldjére, haza vezetett volna. A kötet érdekességeként említeném meg, hogy Borbándi önéletrajzából kiderül az is, hogy a SZER-nél esetenként a sportriporter szerepét is betöltötte, s bármilyen idegenül is hangzik, számos sporteseményről ő tudósította a rádió hallgatóit.

Eddig azt hittem és gondoltam, hogy a könyveit jellemző elegancia, tudományos alaposság, elfogulatlanság, mértéktartás, a kényes témáknak kijáró elkötelezettség és óvatosság annak a szándéknak a köntöse, amely a témát kívánta óvni, támadhatatlanná tenni az előadás, a körítés módjától. E kötetben azonban nyilvánvalóvá válik, hogy saját életéről is ugyanilyen egyszerűséggel, elfogultság-mentesen képes írni. Írásában és a nyilvánosság számára talán először itt számol be magánéletének tragikus eseményéről, szeretett párja drámai elvesztéséről egy autóbaleset során: “Velem még kábult állapotomban közölte az ügyletes nővér, hogy Edit meghalt. Nem fogtam fel, azt mondtam, nem igaz, hiszen itt van, és rámutattam a mellette álló fekete ruhás hölgyre, aki azért jött, hogy engem vigasztaljon. Az volt a hivatása, hogy a halott hozzátartozóival a szomorú valóságot közölje, és megnyugtassa őket. Csak valamivel később ismertem fel, hogy valójában mi történt. Este megmutatták egy külön teremben a fehér lepedőbe csavart holttestet. Lelkiállapotom leírhatatlan volt.” E tragédia őszintén megrázott, hiszen mindezt ugyanazzal az őszinteséggel, önmaga iránti elfogulatlansággal és egyszerűséggel írja meg, mint az egész életét, munkásságát. A stílus maga az ember. Mélyen egyetérthetünk Cs. Szabó László találó jellemzésével: udvarias, higgadt.

Mi magyarországi magyarok – talán tudatlanságból, gőgből vagy egyszerűen csak lustaságból –, amikor a magyarságról, a magyar szellemről és kultúráról, irodalomról gondolkodunk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kisebbségi és a száműzött, Nyugaton élő magyarság teljesítményéről, eredményéről. Még mindig nem tanultuk meg értékeinket integrálni, velük gazdagnak tudni és érezni magunkat. Ehhez kitűnő iskola Borbándi Gyula önéletrajzi írása. A Két világban című munkában olyan emberről olvashatunk, aki korrektségével iránytűként szolgál az egész nyugati magyarság számára; aki munkásságával az egész magyar kultúra történetében, mind szellemiségében, mind színvonalában szinte páratlan folyóiratot hozott létre; aki szerkesztői munkásságával földrészeket, generációkat és szellemi irányzatokat volt képes egy asztalhoz ültetni, és gondolataikat szintetizálni; aki szerzőként több olyan alapművet, monográfiát írt, amely mások számára egy egész élet munkásságát jelentené; aki az 1945 utáni magyar emigráció történetét oly alázatossággal és hiteles aprólékossággal írta meg és dokumentálta, akinek munkája nélkül ma már a magyar kultúra e fontos szelete nem volna teljes egészében megismerhető; s aki erkölcsi tartásával például szolgált és szolgál nemzedékek sorának. E könyvből jól kiolvasható – amelyet mi, magyarországi magyarok, oly ritkán veszünk észre – az a rendkívüli helytállás és a magyarság jó híréért folytatott küzdelem, az a fáradságos út, amelyet a száműzött magyarok – a mindennapi megélhetés lehetőségeinek megteremtésén túl – megtettek a magyar nyelv, kultúra és szellem fennmaradásáért és ápolásáért.

Köszönet és hála nékik.(Európa Kiadó, 2003.)

ÁGH ISTVÁN

Remsey Flóra textilképei fölidézik bennem a gödöllői művésztelep múltját. Látom az utódot előzményeiben, s átérzem mi volt az ideája, munkája, létformája azoknak, akik között a nagyapa, Remsey Jenő, családjával együtt élt és alkotott preraffaelita, barbizoni, nagybányai módon, megvalósítván a művészet-munka-élet hármasságát. Megsejtem azt is, hogy ez a családi hagyomány, e már-már genetikai meghatározottság, miként alakította Remsey Flóra egyéniségét, hogyan vált lényegévé gyermekkorától minden, ami művészetében nyilvánvaló.

Mert a gyermek első tapasztalatai, első kifejeződései a világ leképzett vonalaiban, színeiben és a szavakban, bár kiteljesedve tudatosulnak, lényegükben állandók maradnak. Mindig az akkori víz, az akkori kert, a madár, lepke a megélés boldogságában. “A gödöllői hatszáz négyszögöles kert, a szentendrei Köpesdy-villa kertje a hegyoldalban… és a Duna… ahol a természethez való kötődésem kialakult, és elszakíthatatlanul belém gyökeredzett” – vallja, s elénk álmodja, megvalósítva, amit akkor megélt. Az itteni indák a madársóska indáinak emlékei, perspektívája a szentendrei hegyoldal, a diófa magasának látótere, a héjak a zöldborsóágyásokból transzponálódtak. A fűzfagomba kanárisárgája az itteni szín. S a vízparti vegetáció, a fűzfaágak hegyes levelei, a törzsek kérge, a szőrös barna gyökerek, a nyárfák zöldezüst lombjai absztrahálódtak, s rászövődtek a kárpitokra a folyam fodrainak, hullámainak csillámló ritmusában. És minden akkori gubó, toboz, mag, héj, csúszka- és vadkacsatoll, mint egy másik remekmű megjelenik a képen, e másféle szerkezetben, költői, mesés előadásban. Arról győz meg bennünket, hogy semmi sem annyira valóságos, mint ami költői és mesés. A roppant elem partján érezzük át igazán az élet csodálatos lényegét, így lehet a belefeledkezés minden munka jutalma. Remsey Flóra szavaival: “a mindenki számára elérhető éden. Testünk, lelkünk építője, s aki tapasztalta, tudja, hogy gondolataink alakítója is. Partján heverve kiderül, mi a fontos, mi nem fontos.”

Biztosan a családi örökség is irányította a teremtő művészi cselekvésre. Mert a gödöllői művészek, mint közösség, a teljességre törekedtek. Szabadjára engedve a képességeket hagyták a bennük rejlő legerősebb tehetséget kibontakozni, ő a nőnemű textilt választotta, számára a legközvetlenebbet, a leginkább lényéből valót, a szövést, ezt az állandósított ihlettel fönntartott készenlétet, az anyai türelemmel kihordott teremtést, melyben egész csapat szövőnő fáradsága, szorgalma fonódik össze a személyes magánnyal, mikor a legmélyebb sejtelmek támadnak föl.

Remsey Flóra műveiben mesebeli színek és formák fogadnak. De a mesehősök hiányoznak tájaiból, szinte várjuk, hogy belépjenek a rózsaszín, lepkés, virágos kapun, miközben meglepődve vesszük tudomásul: valami teremtés közben való világba keveredtünk, ahonnan hiányzik az ember, de még a magasabb rendű állat- és növényfajok is. Csak a művészet szelleme lebeg a mindenség fölött. Őssejtek úsznak a mindenség áramában valahonnan valahová, a magtörténet megvalósulásába, miközben forr még az ősanyag, vörösen izzik, és lilásszürkére hamvad a láva rétegesen. Most keletkezik az élet a bűvös tengerben, kékből lilába, zöldbe vált a vízililiom és a kígyó. Amott meg bimbók, tulipánok, mintha csak modell nélküli formák lennének. Hiába keresnénk bármely rendszerben nevüket, meghatározó fajbeli tulajdonságaikat, ha itt minden valami titokzatos kertből való, ahol különös zöld sátor borul a virág-világra. Még az ágak is kígyószerűek. Még a művész is növényekben rejtőzik, mint ahogy Petőfi-ihletésre a “Fa leszek, ha fának vagy virága, / Ha harmat vagy én virág leszek” metaforáját szövi meg. Így lesz ez a művészet a természetté lényegülés metamorfózisa. S úgy avatkozik a lepkék végzetébe, hogy maga lesz a háló. Az ő seregének zászlói feszülnek, kifejezvén a földi táj zöld harmóniáját, a vizek halas kékjét a vízözön múltán, zöld gallyas galambbal, a lepkék föllobbanó életlángját a repülésben, a termés gubóit, tobozait, magvait a kékeslila alkonyi búcsúzásban, mikor a lebukó naptól támadt szél a sötétbe viszi őket. A zászlónyelek szabadon függenek, megragadhatja képzeletünk, zászlótartók lehetünk az ő seregében, hogy a természet nélkülünk való mindensége mégis velünk váljon egésszé.

RÓZSÁS JÁNOS

A leventeintézmény történetével foglalkozó előadásomat két negatív idézettel kezdem, hiszen ezek és az ilyen rosszindulatú történelmietlen állítások, ferdítések tájékoztatták félre évtizedeken keresztül a magyar közvéleményt. A hamis sugallatokkal hozzájárultak a “bűnös magyar nép” elméletének kialakulásához, nemzeti öntudatunk tudatos rombolásához.

A Magyar nyelv értelmező szótára 1965-ben a következőket írja a Levente címszóhoz: “A Horthy-korszakban annak a militarista, soviniszta ifjúsági szervezetnek a tagja, amelynek előzetes katonai kiképzést és irredenta-fasiszta szellemű nevelést nyújtó foglalkozásain minden 14-ik évét betöltött ifjúnak katonai szolgálata megkezdéséig kötelezően részt kellett vennie. Sok leventét Nyugatra hurcoltak.”

Az Új magyar lexikon 1962-ben, ugyancsak a Levente címszó alatt a következőket rögzíti: “Mint szervezet 1944-ben széthullott, de a fasiszta-nyilas hadvezetőség a leventéket bevonulásra kötelezte. A parancsot csak kevesen teljesítették, a nyilasok azonban a fiatalok ezreit szedték össze, akiket 1944 végén, 1945 elején a Dunántúlon, Ausztriában és Németországban folyó hadműveletek során harcba vetettek.”

E féligazságokat, de egyúttal képtelen hazugságokat is tartalmazó idézetek után szeretném a leventeintézmény történetét elmondani a kezdetektől a valóban tragikus végkifejletig, a magyar ifjúság végzetes sorsának beteljesedéséig.

Az 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon-palotában aláírt békeszerződés – helyesebb kifejezéssel élve: békediktátum – a magyar államot, a magyar nemzetet az első világháború legnagyobb vesztesévé tette, és a kegyetlen megcsonkítása mellett minden szempontból térdre kényszerítette. Emlékeztetőül csak néhány fontosabb adatot említek. Az ország 325 ezer km2-nyi területéből csupán 28 százalékot, 93 ezer km2-t hagytak meg. Nagy-Magyarország 20886000 lakosából 64 százalék, azaz 13370000 személy, köztük 3260000 színmagyar vesztette el magyar állampolgárságát.

Az 1921. július 27-én kihirdetett, az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel becikkelyezett trianoni békeszerződés katonai vonatkozásban is kíméletlen és méltánytalan diktátumot kényszerített a védtelen országra. A katonai rendelkezések közül csak hivatkozásképpen idézem a következőket:

Az általános hadkötelezettséget meg kell szüntetni, a magyar hadsereget a jövőben csak önkéntes belépés alapján lehet felállítani és kiegészíteni. A hadsereg létszáma, katonai erőinek összessége nem haladhatja meg a 35 ezer főt, beleértve a pótkeretek alakulatait is. A magyar hadsereget kizárólag a rendnek Magyarország területén való fenntartására, a határrendőr szolgálatra szabad alkalmazni. Csapatvezetésre vagy háború előkészítésére vonatkozó minden más szervezet tilos. Mozgósítást elrendelő vagy mozgósításra vonatkozó minden intézkedés tilos. A katonai iskolák tanfolyamainak látogatására bocsátott növendékek száma szigorúan arányban álljon a tisztikarban beállott üresedésekkel. A Magyarországon található és megengedett mennyiséget meghaladó minden fegyvert, lőszert, hadianyagot ki kell szolgáltatni a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak. Tilos fegyver és hadianyag behozatala az országba. Tilos bárminő fegyvernek, lőszernek, hadianyagnak a külföld számára való gyártása és kivitele.

Folytatható lenne a sor a fegyvernemek szerinti korlátozásokról és tilalmakról, de szemléltetésül talán elég ennyi is a nyomasztó kikötésekből.

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni azt a tényleges állapotot, hogy az önkéntességi alapon szervezhető hadsereg létszáma 1924-ben a megengedett 35 ezer fővel szemben – a tiszti és legénységi állományt együttesen tekintetbe véve – csak 28869 főt tett ki, az engedélyezett létszámnak a 82,5 százalékát. Ezzel a minimális katonai erővel szemben a kisantant, vagyis Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia harci felkészültsége – a békelétszámnak megfelelően – meghaladta a félmillió állig felfegyverzett katonát.

Néhány számadat a környező államok hadseregének fegyverkészletéről, szembeállítva a magyaroknak engedélyezett tűzerővel:

A kisantant államainak 1920-ban 3750 ágyúja volt, a Magyarországnak engedélyezett 185-tel szemben. A szomszédos országok géppuskáinak és lövegszóróinak száma 6400 volt, nekünk 525 lehetett. A kisantant felénk irányított tarackjainak száma 570 volt, a magyaroknak megengedett 70-nel szemben.

A trianoni békeszerződés kikötéseit haladéktalanul végrehajtani köteles magyar kormány – az ország nemcsak politikai, gazdasági, de teljes katonai kiszolgáltatottsága ellenére – kereste a kiutat a ránk erőltetett kilátástalan helyzetből. Az antantnak a békeszerződésben biztosított fokozott ellenőrzési jogai mellett valamely eltitkolt, észrevétlen katonai intézkedés, előkészület nem volt keresztülvihető. A katonai vezetés és kormány közös tárgyalásai alapján, a kialakult helyzethez igazodó döntéseik nyomán született meg a Véderőtörvény, melyet az LIII-as törvénycikkben hirdettek ki 1921. december 13-án.

Ezen törvénycikk keretében hozták létre a leventeintézményt, amelyre vonatkozó törvényszakasz kimondja, hogy minden 21. életévét be nem töltött ifjúra nézve kötelező a leventemozgalomban való részvétel. A törvény értelmében a leventemozgalom célja erős, egészséges, munkabíró és edzett ifjúságot nevelni, az iskolán kívüli ifjúságot rendszeres testi edzésre kötelezni.

A törvényalkotók felmérték a realitást: egyedül a sport területén lehet megadni a jelen és jövő generációnak azt az emberi tartást, melyre a jövendő katonai rendszer kiépíthető lenne, valamint azt a fizikai nevelést és erősítést, mely az ifjúságot az esetleges háborús katonai szolgálatra előkészíti. Ezenkívül szilárd erkölcsi alapokra van szükség erős nemzeti érzésre, tudatosítva a jövő nemzedékében, hogy az egyéni jogok mellett állampolgári kötelességek is vannak. A mozgalom irányítása az Országos Testnevelési Tanács kezébe került. Az 1924. évi III. törvénycikk teremtette meg országos szinten a testnevelés anyagi alapját. Az a sportlehetőség, amelyet a levente nyújtott, sok szegény sorsú, kispolgári származású fiatal előtt az évek során mind vonzóvá tette a mozgalmat.

A leventeintézmény arra is alkalmas, hogy a hadsereg létszámánál lényegesen nagyobb számú ifjút vonjanak be a katonai előképzésbe. Jól tudták az államférfiak, hogy a fiatalság nevelésén kell kezdeni a megújulást, ha azt akarják, hogy a nemzetnek gerinces középosztálya legyen. Hiszen ha kiölik a magyarságból az öntudatos szellemet, azzal a nemzet gerincét törik meg az ellenségekkel körülvett országban.

Az oktatásban és nevelésben a hősök tiszteletének kell a középpontban állnia, és el kell ítélni azt a demoralizáló véleményt, miszerint katonának lenni szégyen lenne. Éppen ellenkezőleg. (Ha valakinek eszébe jutnának a napjainkban lejátszódó hadseregellenes mozgalmak, ne felejtse el, hogy 1921-ben alig másfél év választotta el az országot az 1919-es kommün bomlasztó propagandájától. A történelemben visszaköszönnek egyes jelenségek: “Nem akarok katonát látni!”)

A törvényalkotók tudták, hogy a trianoni békeszerződés katonai rendelkezéseinek diplomatikus megkerülésére a testnevelést és sportot kell elsőrendű nevelési tényezőként kihangsúlyozni. Ezzel szemben valójában az 1921-es Véderőtörvény a titkos magyar hadsereg megteremtésének törvénye volt, még akkor is, ha azt összekapcsolták egészségügyi, sportolási célokkal, művelődési törekvésekkel. Hiszen amint már említés történt: a politikai és katonai vezetésnek csak egyetlen lehetősége maradt – törvényes úton kötelezni az egész ország ifjúságát a katonai előképzést biztosító testnevelésre.

A Véderőtörvényen belül megalkotott leventetörvény kötelezte a városok és községek elöljáróit, hogy a gyakorlatok lehetővé tételére megfelelő sportterekről és felszerelésekről gondoskodjanak, úgyszintén a nagyvállalatok, melyek sok leventeköteles korban lévő ifjút foglalkoztattak, szintén kötelesek voltak önálló leventecsapatokat felállítani és fenntartani. A leventeoktatást és -fegyelmezést külön tanfolyamokon kiképzett leventeoktatók végezték. A hadsereg létszámának leépítésével a tiszti-altiszti karból sok hivatásos katona elhelyezése is nyomasztó gondot jelentett, ezért részlegesen a leventeintézmény kiképzőállományában is foglalkoztatták őket, biztosítva egyúttal a katonás nevelés színvonalát. De a leventeoktatói munkában nemcsak rájuk számítottak, hanem – főleg falun – az értelmiségiekre: leginkább a tanítókra és részben a jegyzőkre.

A leventekiképzésben való részvétel a fiúk számára 12 éves kortól volt kötelező, heti egyszeri négy órában, az iskolán kívüli foglalkozások keretén belül. A katonai alaki kiképzésen kívül térképolvasás, évenként egyszeri éleslövészet és különböző harci gyakorlatok is szerepeltek a feladatok között. A katonai előképzés távlati célja az volt, hogy ha a szükség netán úgy hozza, az idősebb korosztályokat – 18 éves koron felül – rövid időn belül ütőképes hadsereggé lehessen átképezni, katonai egyenruhába öltöztetve.

A leventeintézmény keretei között létrehozott sportegyesületek tevékenysége évről évre jelentősebb, kimagasló eredményeket hozott. A végzett munkájukról és annak eredményéről a minden év tavaszán, nyárelőn megtartott járási, megyei és országos versenyeken adtak számot. Ezek a sportversenyek mind nagyobb népszerűség mellett, szinte népünnepélynek megfelelő keretek között zajlottak le. A lelkesítő zenét a leventezenekarok szolgáltatták, indulók és katonadalok pezsdítő hangjaival. Az elért sporteredmények bemutatása segítette az identitástudat erősödését. A trianoni megaláztatás ellenére is kihangsúlyozta azt a meggyőződést: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! A legkiválóbb sportteljesítményeket természetesen szerényen díjazták, de persze a siker, az elismerés és hírnév mind az egyéni versenyzők, mind pedig a csapat számára mindennél többet ért.

Aztán az 1927-es év az egységesen katonai előképzésre való átállás éve volt. A leventeintézmény vezetői igyekeztek mindent úgy előkészíteni és irányítani, hogy az átállás katonai célja egyrészt a hazai, de főként a nemzetközi közvélemény előtt rejtve maradjon. Utasításokat szóban adtak ki, csak olyan rendelkezéseket bocsátottak ki írásban, melyek kifejezetten a sporttevékenységre vonatkoztak.

A leventekiképzés gyakorlati megvalósítása során az ifjakat három korcsoportba sorolták, és ennek megfelelően határozták meg a képzés tartalmát is.

Az első csoportba a 12–15 évesek tartoztak. Ők elemi képzésben részesültek, főként sportoltak és erkölcsi nevelést kaptak. A széles körű erkölcsi nevelés témái: istenfélelem, szeretet, bajtársiasság, hazaszeretet, tisztelet, kegyelet, köszönési módok, a zászlók jelentősége, az emlékművekkel, szobrokkal szembeni magatartás. A Himnusz, a Szózat és a Magyar Hiszekegy ismerete, a hűség, hála, becsület fogalma, az összetartozás tudata, a kötelességtudás és a felelősségérzet, következetesség, állhatatosság, bátorság, vitézség, szorgalom, pontosság, rendszeretet, fegyelem, takarékosság.

A második csoportot alkotó 16–18 évesek alapvető előkészítése részben az első csoportban megkezdett jellemnevelés már a katonai előképzést is magában foglalta. Alaki kiképzés, harci gyakorlatok és lövészkiképzés szerepelt a programban. Náluk további erkölcsi követelmény volt a hazaszeretet, az illedelmes viselkedés, udvariasság, szerénység, önérzet, önzetlenség, tekintély- és törvénytisztelet, a tulajdonjog és a tulajdon szentsége.

A harmadik korcsoport a 19–21 éves fiatalok, komolyabb kiképzést kaptak. Kétharmad részben katonai, egyharmad részben sportkiképzést. El kellett sajátítaniuk a rajok rejtett és szétszórt előrenyomulását, a terep tökéletes kihasználását a harci gyakorlatok során. A légvédelmi gyakorlatok, egészségügyi ismeretek és gyakorlatok, haditorna és küzdőjátékok váltakoztak kiképzésük során. Az erkölcsi nevelés terén a bajtársi, köz- és csapatszellem meggyökereztetése volt a cél. Közhasznú ügyességekre, életrevalóságra nevelő gyakorlati ismereteket is oktattak a számukra, azonkívül az elsősegélynyújtás fogásait, hogy rendkívüli körülmények között tudjanak magukon és egymáson segíteni.

* * *

Magyarország 1938. március 11-én elnyerte a fegyverkezési egyenjogúságot, tehát végre levethette magáról a trianoni békeszerződés katonai vonatkozású bilincseit. 1939. elején megjelent az új Véderőtörvény, az 1939. évi II. törvénycikk, mely többek között a hadügyminisztérium irányítása, felügyelete alá helyezte a leventeintézményt, és a honvédelmi kötelezettségek sorában első helyen említi a leventekiképzési kötelezettséget. Így a testnevelési szempontok elsődleges kihangsúlyozása helyett a katonai előképzésre vonatkozó rendelkezéseket szabályozták. A tényleges katonai képzést mentesítették az elemi szintű katonai előképzéstől, vagyis az alaki kiképzéstől: a menetgyakorlatok, jelentés, tisztelgés, a katonai rendfokozatok ismerete és egyéb alapvető fegyelmezési szabályok betartása, alkalmazása már a leventékre is kiterjedt. A leventekiképzés ettől az időtől kezdve már teljesen állami feladattá vált.

Hadd iktassak közbe néhány mondatot Bondor Vilmos nyugalmazott dandártábornok Messze van a nyíregyházi kaszárnya című, 1998-ban megjelent visszaemlékezéseiből az 1940-es évre vonatkozóan, az akkori rendkívüli katonai bevonultatásokkal kapcsolatban: “Az emberanyagot csak dicsérni lehetett. Ezek a korosztályok (1917–1919-esek) mindnyájan átestek leventekiképzésen. Már bevonulásuk előtt ismerték az alapfogalmakat. Azokat csak csiszolni kellett.”

* * *

1941-ben hozták létre a Levente Egyesületeket. Az erre vonatkozó rendelet 36. paragrafusának (1) bekezdése magáért beszél:

“A Levente Egyesület célja az, hogy a leventeköteles ifjúságot a kötelező leventeképzés körén kívül is hazafias és vallásos szellemben együtt tartsák, az ifjúságnak a kötelező foglalkozás alatti és az iskolákban nyert nevelését tovább munkálják és kiegészítsék, az ifjúságot társadalmi nevelésben és támogatásban részesítsék, valamint szabad idejének helyes felhasználását tervszerűen előmozdítsák. A Levente Egyesület nevelő, művelő és szórakoztató szabadidős tevékenységének a kötelező heti leventeképzést kell szervesen kiegészítenie. E cél szolgálatában a Levente Egyesületek rendeltetése az, hogy az egységes nemzet nevelésbe való beilleszkedés útján a bajtársi érzéstől áthatott, egységes szellemű, hazafiasan érző, vallásos és a hagyományos harci erényekben gazdag magyar ifjúságnak öszszefogó társadalmi szervezete legyen.”

Külön ki kell hangsúlyozni, hogy a 3050/1942. M. E. számú rendelet megtiltotta a leventéknek a politikai tevékenységet. Ez nemcsak a baloldaltól, hanem az abban az időben egyre jobban tért nyerő szélsőjobboldaltól is távol tudta tartani a leventék jelentős részét. Tehát éppenséggel nem volt átitatva fasiszta, nemzetiszocialista ideológiával, és az, hogy a kezdetektől ilyen eszmék befolyása alatt létesült volna, történelmietlen állítás: hol voltak még ezek az ideológiai irányzatok 1921-ben, az önvédelmi törekvések nyomán létrehozott leventemozgalom beindításakor? És amint látjuk, hazafias és vallásos szellemű irányultsága ki is zárta a szélsőséges eszmék terjesztésének a lehetőségét a leventeifjúság körében.

Az 1940-es évek elejére (némiképpen a cserkész tízparancsolat példája nyomán) a következő leventetörvények léptek életbe:

1. A levente istenfélő és hazájához mindhalálig hűséges. (A vallásosság és a hazaszeretet törvénye.)

2. A levente elöljárójának bizalommal és készségesen engedelmeskedik. (A fegyelem törvénye.)

3. A levente kötelességeit híven teljesíti. (A kötelesség törvénye.)

4. A levente mindenkor igazat mond. (Az igazmondás törvénye.)

5. A levente lovagias. (A lovagiasság törvénye.)

6. A levente a zászlót és bajtársait sohasem hagyja cserben. (A hűség törvénye.)

7. A levente legfőbb kincse a becsület. (A becsület törvénye.)

* * *

A háborús készülődésben egyre nagyobb szerep jutott a repülőknek. A honvédséggel párhuzamosan a leventekiképzés keretein belül is megalakultak a repülő-szakosztályok, ahol erre mód és lehetőség volt. A szakosztály tagja lehetett minden tizenhatodik életévét betöltött, önként jelentkező levente.

Az ehhez szükséges anyagi, technikai alapot kívánta biztosítani az 1938-ban törvénybe iktatott Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap is.

1938 őszén felvetődött a leventék rádiós kiképzésének szükségessége is, de szélesebb körben ez már nem valósult meg.

* * *

Hogy a jelen tanulmány formájában összeállított visszaemlékezésem megfelelően életszerű legyen, felkértem kortársaimat arra, hogy néhány oldalon összefoglalva írják le számomra leventeemlékeiket: hogyan emlékeznek vissza a foglalkozásokra, gyakorlatozásokra, sporteseményekre, valamint az akkori ifjúság gondolkodásmódjára.

A visszaemlékezésekből csak néhány jellemző tényt idézek:

Faluhelyen a leventecsapat vezetője mint főoktató a legtöbb esetben a község tanítója volt, katonaviselt, világháborút járt ember. A szakaszvezetők ugyancsak katonaviselt, falubeli férfiak voltak, míg a segédoktatók, vagyis rajparancsnokok idősebb leventék, akik előzetesen néhány hetes kiképzést kaptak katonai laktanyákban.

A harmincas évek vége felé vasárnap délelőtt, a kismise után vonultak ki a futballpályára, és ott délig tartott a foglalkozás, alaki kiképzés formájában: jobbra át, balra át, vonulás zárt alakzatban, tisztelgés, jelentés stb. A későbbi években a négyórás foglalkozást már szombat délutánra tették át, de a szentmisehallgatásra való kivonulás vasárnap reggel, az iskola udvarában történt gyülekező után, továbbra is kötelező volt. A téli hónapokban az iskolában volt az elméleti foglalkozás: a leventepuska szétszedése, összerakása, térképolvasás, katonai és légoltalmi ismeretek oktatása. Katonai, hazafias témájú könyvekből olvastak fel, majd a háború alatt a keleti frontról érkező hírekről hallgattak tájékoztatást. A gyakorlóév júniusban, még aratás előtt éleslövészettel, sportversenyekkel ért véget. Aztán majd csak szeptemberben kezdődött újra a gyakorlatozás, foglalkozás. A negyvenes évek elején a falvakban alkalmas épületben leventeotthont rendeztek be a fiatalok számára. Ott önképzési, szórakozási lehetőség is volt, színdarabokat tanultak be, sőt még tánctanfolyamokat is szerveztek. A leventék részt vettek mind az egyházi, mind pedig a hazafias ünnepségeken, rendezvényeken: díszőrséget adtak, díszszázadot képeztek, rendezőkként működtek közre.

Aztán a második világháború folyamán komolyabb feladatokat is kaptak. Éjszakai tűzvédelmi őrséget kellett adni az aratástól a cséplés befejeződéséig. Két-két levente járta a határt, és figyelt a gyanús neszekre. Később aztán légoltalmi figyelő szolgálatban is részt vettek a leventék, mind nappali, mind éjszakai beosztásban.

A másik visszaemlékező, akit röviden idézni szeretnék, budapesti, középiskolás levente volt. Nála inkább a háború alatti sokoldalú kiképzési formákra szeretnék utalni, amivel a leventéket felkészítették a rájuk váró felelősségteljes feladatokra, amikor a felnőtt férfiak katonai mundérban az oroszországi frontokon harcoltak, véreztek. A megszokott alaki kiképzésen kívül volt gyakori lövészet kispuskával, aztán úszás, majd kerékpározás teljes menetfelszereléssel, nehéz terepen. Oktatták a műszaki mentést feltételezett katonai raktárakból, közvetlenül a légitámadás utáni tűzoltást, a sebesültek mentését gázálarcban, futóárkot ásni a terepviszonyoknak megfelelően. Ellenséges légidesszantok és szabotőrök felfedezését és elfogását a hátországban, a rendőrséggel és a honvédséggel együttműködve. A légitámadások utáni műszaki felderítést is gyakorolták: a robbanószerkezeteket azonnal jelenteni, azokat gyermekek elől biztonságosan elrejteni. Ez bizony már nem játék volt, hanem a körülmények megkövetelte felkészülés a jövőre. Ami persze egészen másképpen alakult, mint ahogyan képzeltük.

* * *

Amint az előzőekben láttuk, a két világháború között felnőtt ifjúság nagyon komoly katonai előképzésben részesült. Mind fizikai, mind szellemi szempontból felkészítették őket a leendő hazafias, katonai kötelezettségeik teljesítésére a honvédelemben: ha majd korban elérik a tényleges katonai kiképzés időszakát, rövid idő alatt harcképes férfiakká váljanak, a haza védelmében.

Természetesen – mint a bevezetőben is szó esett róla – a leventeintézmény elsődleges célja az 1920-as években, az 1930-as évek elején az volt, hogy a kisantant államai felől észlelt fenyegetettséggel szemben a lehetséges katonai biztonságot ellehessen érni, háborús konfliktus esetén védtelenségünket mérsékelni tudjuk.

Senki sem készült egy második világháborúra, de sajnos, az elsőt követő békeszerződések, az annak nyomán kialakult politikai átrendeződések, aztán a nagyhatalmak fegyverkezési versenye, a kölcsönös területi igények újabb és még véresebb háborúba sodorták Európát – és a két pogány közt vergődő kis magyar nemzetet is.

* * *

Emlékezzünk meg a végkifejletről, a magyar leventék tragikus sorsáról a második világháború utolsó szakaszában, mely több tízezer fiatalember mérhetetlen szenvedéséhez, gyötrelmes pusztulásához vezetett!

A leventék mozgósításának első szakaszára 1944 szeptemberében került sor, amikor a román átállást követően a szovjet hadsereg elkezdte benyomulását délről a Kárpát-medencébe. A Tiszán túli területeken 1944. szeptember közepén megjelentek a falragaszok, a “Bevonulási hirdetmények”, ami szerint az 1921–1925 években született leventéknek jelentkezniük kell a gyülekezési helyen háromnapi élelemmel és megfelelő téli ruházattal. A harci események gyors előrehaladásával tíz nap múlva az 1926–1928 évfolyambeli leventék bevonulását is elrendelték a katonai hatóságok. Az elsődleges cél a véderővonal kiépítése lett volna a Tisza mentén, de aztán a csapatokba tömörített leventéket a Dunántúlra vezényelték, és végül addig sodródtak, amíg 1945 elejére Ausztriában, Németországban kötöttek ki, ahol részint nyugati, nagyobbrészt szovjet fogságba estek, és csak keveseknek sikerült kimenekülni a frontzónákból, és kalandos módon hazavergődni.

Amikor a Hungarista-mozgalom vezére, Szálasi Ferenc 1944. október 15-én, Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete alkalmával, a németek segítségével magához ragadta a hatalmat a még megmaradt országrészben, elvakult hatalomvágyában a nemzet emberi és anyagi erőit a totális háború, a német Wehrmacht utóvédharcainak támogatására mozgósította, és ezzel az amúgy is tönkretett országot még nagyobb szerencsétlenségbe taszította.

Egyéb katonai intézkedések mellett Szálasi – aki mint volt vezérkari tiszt nagyon jól tudta, hogy a magyar ifjúság komoly katonai előképzésben részesült – általános mozgósítási parancsaival a Dunántúl nyugati megyéiben lakó 14 és 20 év közötti leventéket is bevonultatta katonai szolgálatra.

A kisbíró dobszavával, esetleg falragaszokkal, SAS-behívóval mozgósított, bevonultatott leventék egy részét, főképpen a fiatalabb korosztályokat, kiszállították Ausztriába vagy Németországba, speciális katonai kiképzés céljából. A leventék másik részét, főként a 18 éven felülieket, különböző, sebtében szervezett, fedőnevet viselő katonai alakulatokba tömörítve (Kopjások, Forrás-brigád, Bakonyi-brigád, Drávamenti Légió, Zalaistvándi Alakulat, Vécsey Alakulat) a frontra indították néhány hetes, hevenyészett kiképzés után. A katonai felszerelésük ósdi, egylövetű puskából állt, és a legtöbb esetben saját polgári ruhájukban vetették be őket a fronton.

Ide iktatom be egy felvidéki, Szlovákiában élő honfitársunk levelének a témához illő szakaszát, kiegészítve vele az akkori események ismertetését:

“…Annak idején mint levente én is elgyalogoltam egészen Münchenig. Amikor 1944 szilveszterén elvittek, útközben huszonöten megszöktünk, de Szenc mellett elfogtak. Besoroztak egy ott alakuló »önkéntes« rohamzászlóaljba. Szenc körül tíz ilyen zászlóaljat létesítettek a Budapestről karácsony előtt kihozott tízezer leventéből, odacsapva a szökevényeket és csellengőket is. Szerencsére, a tíz zászlóaljból nyolcat nem vetettek be, hanem kivitték Bajorországba. Köztük gyalogoltam én is, és így estem aztán amerikai fogságba. Két zászlóaljat a Morva folyónál hátvédnek hagytak, ezek ott felmorzsolódtak. A falunkból 13 éves kortól vitték el a leventéket, szám szerint kettőszázhúszat. Azok többsége az SS-Zöglingekhez került, ahol a légvédelem keretében a vagonokon betongyűrűben elhelyezett légvédelmi ágyúk mellé osztották be őket. Így kísérték az utánpótlást szállító szerelvényeket. Odakint szétszórták őket a zsugorodó német birodalom minden zugában, Dániától Svájcig, ahol gyermekfejjel módjukban állt megismerkedni a háború borzalmaival. A háború utáni hazakerülésem után a szovjet NKVD nem volt olyan tevékeny Szlovákiában, mint Magyarországon, így mint volt leventék elkerülhettük a kegyetlen megtorlást…”

Az ország keleti, majd nyugati megyéiből Németországba került fiatalok egy része angol, amerikai vagy francia fogságba került. A becslések szerint a nyugati hatalmak fogságába került magyarok nagyobb hányadát ily módon a leventekorúak tették ki. Itt kell megemlíteni, hogy habár a Nyugaton elszenvedett hadifogság a legtöbb esetben nem tartott évekig, de sajnos az életkörülményeik, hányattatásaik szintén nem voltak irigylésre méltóak. Tehát nem lehet a szörnyű szovjet fogság mellett a Nyugatra vetődöttek sorsát sem elintézni egy kézlegyintéssel.

Füzes Miklós, a Baranya Megyei Levéltár igazgatója a következő könyvcímeken írta meg a nyugat-európai országokban sínylődő magyar hadifoglyok sorsát. Forgószél, Modern rabszolgaság, Embervásár Európában. Azt hiszem, beszédes könyvcímek, nem igényelnek különösebb kommentárt. És ha azt vesszük, hogy az elmúlt évtizedekben “nyugatosnak” lenni, vagyis a kötelező önéletrajzban feltüntetni azt, hogy Nyugatról hazatért hadifogoly volt valaki, az sem volt a továbbtanulási lehetőség vagy a munkahelyi előmenetel kedvező feltétele.

A magyarországi szovjet frontra hajszolt fiatalok egy része hősi halált halt a megszálló erőkkel folytatott harcban, a többiek könnyű préda gyanánt hadifogságba estek. A katonai elhárítás a SZMERS egyből letartóztatta a civil ruhás, elhanyagolt külsejű, borostás fiatalokat mint ellenséges partizánokat, terroristákat, diverzánsokat. A szovjet hadseregek katonai törvényszéke fantáziadúsan összefabrikált vádiratok alapján halálra vagy 10–25 évi kényszermunkára ítélte a leventés fiatalokat.

A szovjet front előrenyomulásával, a visszavonuló-hátráló német katonai egységek fellazult fegyelme, fejetlensége, a hadvezetés tehetetlen kapkodása közben a gazdátlanná vált leventealakulatok rendre feloszlottak. A parancsnokaik vagy szó nélkül leléptek, vagy közölték a fiúkkal, hogy menjenek, amerre látnak. A fiatalok természetesen ösztöneiknek engedelmeskedve, csoportokba verődve vagy magányosan úttalan utakon igyekeztek szülőfalujuk felé, kihasználva az ellenséges front hézagait. Sokakat feltartóztattak a vidéket átfésülő szovjet és bolgár katonák, és így jutottak fogságba, majd előbb-utóbb a szovjet katonai elhárítás őket is letartóztatta.

Sajnos, a csodával határos módon hazakeveredett fiatalok többségének sorsa ugyanaz lett, mint a különböző módon fogságba került leventetársaiké: otthonukból elhurcolták, letartóztatták őket. A megszálló Vörös Hadsereg elhárítószervei minden esetben hozzájutottak a leventékből verbuválódott csapatok, alakulatok névsorához. Ennek alapján a szülői házból szedték össze a fiatal fiúkat, és a szovjet katonai bíróságok valamennyiüket mint szovjetellenes háborús bűnösöket – kémkedés, terrorizmus, diverzió vádjával – halálra vagy kényszermunkára ítélték.

A szovjet elhárítás nem csupán névsorokkal járta a vidéket. Az utcákon, mezei dűlőutakon portyázó katonai járőrök meg-megszólították az útjukba került, gyanútlan fiatalokat. Rövid igazoltatásra bekísérték őket a szovjet parancsnokságra, ahol elsőnek egyetlen kérdést tettek fel: levente voltál? Erre természetesen, magától értetődően az volt a válasz: igen. Ezt követte az azonnali letartóztatás, vizsgálati fogság, és koholt vádak alapján a szigorú ítélet: kényszermunka Szibériában.

Aztán nyolc-tíz év is eltelt messze idegenben, amikor végre Sztálin halála után az elhurcoltak alig néhány ezer túlélője hazajuthatott hírmondóknak a Gulag munkatáboraiból, a birodalom ázsiai tájairól.

Befejezésül szeretném három nyugat-dunántúli leventealakulat történetét ismertetni. Bízom abban, hogy ha a jó Isten engedelmével sikerül könyv formájában feldolgoznom a leventeintézmény történetét, a magyar leventék sorsát, akkor majd kutatásaim során több részletre is fényt tudok deríteni, illetve a már felderített sorsokat részletesen bemutatnom.

Tatai Század – 1944 decemberében a Tatabánya környéki leventéket is mozgósították azzal, hogy Németországba viszik őket kiképzésre. Tekintettel arra, hogy ezekben a hónapokban már zavarossá vált minden, egy tatabányai honvéd zászlós elhatározta: a testvéröccsével együtt megmenti a tatabányai, bánhidai és felsőgallai, 1923–1929-es évjáratú leventéket az értelmetlen elhurcolástól, a reménytelen harci bevetéstől, amikor a szovjet haderők már Budapestet ostromolták. Kék színű igazolványokat osztott ki a fiúk között, “Tatai Század” fejléccel, mintha a már fennálló, de szintén már értelmét vesztett Kopjás Alakulatnak az egyik csapatát képeznék. Így a fiúk háborítatlanul otthonaikban maradhattak, és csak amolyan tessék-lássék alaki kiképzés folyt, az utcán való masírozásokkal, a helybeli nyilas vezetők éberségének elaltatására. A vidék szovjet lerohanása, 1945. március 21. után a szovjet katonai elhárítás (áruló besúgók révén) tudomást szerzett azokról a kék színű, úgynevezett “partizánigazolványokról”, és sorra összeszedte, letartóztatta a fiatalokat. A szovjet hadbíróság a jóakaratú zászlóst és tiszttársait halálra ítélte, kivégezte. A fiatal leventék 10–15 évet kaptak, és alig valaki jött haza közülük Szibériából. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1960-as években mind a túlélőket, mind az odakint elpusztultakat bűncselekmény hiányában írásban rehabilitálta.

Vécsey Alakulat – Ugyancsak 1944 decemberében Nagykanizsáról és a város környéki községekből bevonultatták a leventéket a nagykanizsai Vécsey utcai elemi iskola épületében berendezett laktanyába. Ott a fiúkat katonás körülmények között rövid kiképzésben részesítették. A háborúban használatos kézifegyverekkel való bánásmódot sajátították el, és a robbanószerek használatával is megismerkedtek, de csak szóban, kipróbálás nélkül. Az így kiképzett leventék egy csoportját 1944. december végén a somogyi frontra vezényelték, ahol szerencsétlen körülmények között 1945. január első napjaiban szovjet fogságba estek. 1945. január 27-én, Pécsett a szovjet haditörvényszék a parancsnokokat halálra, a leventéket kényszermunkára ítélte. A Vécsey iskolában maradt, bevetésre nem került fiatalokat 1945. március elején, a szovjet front közeledtével szélnek eresztették, és a fiúk, akiknek a számára ezzel véget ért a háború, hazamentek a szülői házba. Az április elsejei szovjet megszállás már otthon érte őket. Néhány nap múltán a szovjet katonai elhárítás, névsorral a kézben, sorra elhurcolta a leventéket. A szigorú ítélet itt sem sokáig késett. A moszkvai rehabilitáció a legtöbbjük részére már csak hivatalos formaság volt, megkésett elismerése annak, hogy ártatlanul bűnhődtek és vesztették életüket.

Drávamenti Légió – Zala megye délnyugati szögletében, Tornyiszentmiklós, Dobri, Tormafölde, Rédics és a környező községek leventéit 1944. december 8-án dobszóval mozgósították, és összegyűjtve őket a Muraközbe irányították. Ott kiképzés helyett katonásdi folyt, őrszolgálattal, körletrendezéssel, semmittevéssel. A szovjet front közeledtével április elején a parancsnokok feloszlatták az alakulatot, útnak bocsátották a fiatalokat. A hazafelé vezető útjukban akárhogy próbáltak rejtőzködni a leventék, csellengő szovjet vagy bolgár katonák markába futottak. Azonnal átadták őket a katonai elhárításnak. Letartóztatás, vizsgálati fogság a túlzsúfolt pincékben, kimerítő gyalogmenet Grazig. Néhány fiú, akinek sikerült hazáig eljutni, hamarosan odakerültek a többiek közé. Hadbíróság, gyötrelmes vagonutazás szovjet börtönökig, majd a munkatáborok pokla lett osztályrészük. Majd a kevesek szabadulása, a kései rehabilitáció.

Befejezésül szomorúan állapítom meg, hogy milyen keveset tud a mai magyar társadalom a leventék tragédiájáról, arról a nemzedékről, melynek fájdalmasan nagy része életének színe-virágában örökre eltűnt, jeltelen sírokban porlad az örök fagy birodalmában.

A családok talán még mindig gyászolják az elhurcoltakat, de a nemzet közvéleménye nem tud arról a veszteségről, mely az országot érte, amikor a szovjet hadbíróságok tízezrével ítélték el, tehervagon-szerelvényekbe zsúfolva deportálták kényszermunkatáborokba a minden rendű és rangú, korban is különböző magyar állampolgárokat, férfiakat és nőket – és köztük a leventéket. A bolsevista hatalom a leginkább alkotóképes korosztályokat tizedelte meg azért, hogy a magyar nemzet gerincét megtörje, nemzeti öntudatát és erkölcsi tartását lerombolja. Moszkvai helytartóink így tudták kiszolgáltatni az országot a népgazdaság értékeivel, termelőerőivel együtt az idegen megszálló hatalom érdekeinek.

Reméljük, hogy a lélekmérgező ideológiával, hamis, emberellenes filozófiával félrevezetett, az elmúlt ötven évben felnőtt és ma a közvéleményt képviselő társadalom előbb-utóbb öntudatra ébred. Reméljük, hogy a múlt igazságait egyre jobban megismerő társadalmunk a nemzet érdekeit felismerve, a hírközlőszervek sugalmazását valós értékén megítélve, az istenhívő és hazaszerető elődök nyomdokain haladva, de az új kor, az új körülmények követelményeinek megfelelően megtalálja a jövőbe vezető, egyedül helyes utat ifjúságunk, a jövő zálogának nevelése terén is, az államalkotó magyar nép fennmaradásának érdekében.

Természetesen nem gondolhatunk egy rég letűnt kor ifjúságnevelő intézményének változatlan formában történő feltámasztására, hanem inkább a mai “internetes” nemzedéknek országos méretű mozgósítására, az “ép testben ép lélek” megvalósítására – iskolán belül működő szervezetekben vagy iskolán kívüli egyesületekben –, és persze az ifjúsági és sportminisztérium koordináló és támogató feladataként törvényben is rögzítve.

Egy korábban elhangzott kijelentésemet zárószó gyanánt most megismétlem:

Bárcsak a mai ifjúság is kapna leventekiképzést, akkor nem lenne annyi probléma a felnövekvő magyar fiatalokkal!

ZELNIK JÓZSEF

Mi, magyarok már csak úgy vagyunk, hogy Mohács óta minden száz évből legalább negyvenet – olykor többet is – az alávetettség, a kisemmizettség, a magyarkultúra-ellenesség pusztájában kell vándorolnunk. Ráadásul ezekről a Kánaán reménye nélküli vándorlásainkról igazán beszélni sem tudunk, mert soha nem voltak, ma sincsennek olyan igazi fórumaink, amelyek ne a mindig illetékes, a magyar kultúrával ellentétes külföldi érdekeket, ma az uralkodó nemzetközi trendeket szolgálnák ki. Így maradnak számunkra az egymás közti rejtjeles üzenetek, összekacsintások, olykor erősebb kézfogások, s néha egy férfias baráti ölelés annak, akit éppen halálra ítéltek közülünk az ellenfeleink és a “mieink”. Az elitnek – már ha van – ezt a tragikus létállapotát természetesen a nép nem érti, hogyan érthetné egy szerves, a kultúránk organizmusán keresztül ökonomikusan működő állandó kapcsolat nélkül. Bár ha belegondolok, mi, értelmiségiek sem értjük valójában, hogy ennyi balszerencse között mitől működik még mindig az ország, s ez a nép, az istenadta, a legveszélyesebb pillanatban mitől tud mégis sokszor olyan bölcsen dönteni. Talán attól, hogy istenadta, mert attól biztosan nem, amit tőlünk, értelmiségiektől kap. Most is például szinte észre sem véve úgy áruljuk el, hogy még a tudatos árulás profizmusa és nyeresége is hiányzik. Nincs is nép, amelyet többször elárult volna az elitje, vagy mégis egy, de hát annak a népnek és elitjének egy mentsége van, hogy ő a választott.

Innen az ismert okok miatt megint következik egy újabb rejtjeles üzenet. Valaki talán tudni fogja, miről szól, valaki merni fogja végiggondolni, és talán valaki tenni fog, már ahogy ezt a régi szabadkőműves szentháromság hirdette, ha mást nem is, de azt megtanulhatnánk tőlük, ha valamiről nyíltan nem beszélhetünk, akkor nagyon rejtelmesen kell. Ezt ők magas szintre emelték úgy, hogy a rejtelmesség piramiscsúcsán megjelent a tautológia, amit már az alkotók sem értenek, de már mindenki érteni vél, és így jól eljátszódhatunk szellemileg az idők végezetéig, mert megteremtettük a félreértések demokráciáját.

Tehát azért most az időn és a viccen túl mégiscsak egy kicsinyt beszélnünk kellene arról, mi a fene dolgunk vagyon most nekünk, magyar értelmiségieknek, ha még vagyunk, ha még van magyar vagyon, azaz marha. Sejtésem szerint a magyar értelmiség a történelemben még sosem volt ilyen helyzetben, hogy ennyire ne látta volna át a világfolyamatok és az abból következő helyi ügyek lényegét. Most ezért ebből az alapállásból próbálom boncolgatni a helyzetet, és egy olyan nézőpontból, mintha Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Saint-Germain gróf beszélgetne ügyeinkről az Adrián, Herczeg Ferenc vitorlásán. Kossuth, aki nem merte leírni Deáknak a valódi okot, miért nem szabad az ország hajóját a Habsburgok süllyedő vitorlásához kötni, Deák, aki a legtisztességesebb magyarként azt hitte, hogy a kiegyezés két fél megegyezése volt csak, Saint-Germain, aki magát Rákóczi fiának nevezte, és az európai történelem legnagyobb ezoterikus alakjaként mindenáron meg akarta akadályozni a francia forradalom kitörését. Ő már akkor tudta, miért, mi csak most kezdjük sejteni. És végül a vendéglátó Herczeg Ferenc, aki akkor csatangolt még az Adrián, mikor még volt magyar Adria, és a soknyelvű dalmát tengerparton magyarul is lehetett boldogulni. Ebből is látszik, hogy a mesék világába keveredtünk, ahol szabadabb a szellem, egyenlőbb a vélemény és testvéribb a szó.

Nézzük tehát, mi történt az elmúlt tizenöt évben a világban, Európában és Magyarországon. Tényleg rianásszerű változások történtek, vagy egy évszázadok óta jól kimódolt forgatókönyv működik az összeesküvés-elméletekben hívők legnagyobb megelégedésére. A magyar értelmiségnek azt kell csak megvizsgálnia, hogy mi történt a szovjet hadsereg kivonulása után a politikában, gazdaságban és a kultúrában, vagy azt is, hogy mi a különbség a párt-állammonopolista álszocializmus és a pártok által uralt félkapitalista társadalmi-gazdasági berendezkedés között a magyar kulturális közcélok vonatkozásában. Vagy merészeljük kicsiny ügyeinket a világ 2001. szeptember 11-én a két toronnyal összeomlott, és gigászi porfelhőből felsejlő új arcának, álarcának tükrében szemlélni? Ha másképpen nem, legalább úgy, mintha a Jelenések könyvét olvasnánk, amelyről nem tudjuk megállapítani, hogy a múltról vagy a jövőről, vagy mindkettőről egyszerre szól, vagy csak elfojtásaink lidérces álomszerű leírása.

– Jó helyen kapisgáltok, magyar testvéreim – szólalt meg Saint-Germain –, ha a Jelenések könyvéből értelmezitek azt, ami mai világotokban történik, de még jobb lenne, ha Énókh könyvét tanulmányoznátok a nephilim háborúról. De mielőtt ilyen messzire mennénk, az már igaz – és engem is megdöbbent –, hogy Európa ennyire szellemi vezetés nélkül maradt. Világok háborújában Európa volt már ennél sokkal rosszabb helyzetben is. Gondoljatok arra, hogy 846-ban, Rómában Szent Pál sírján táncoltak a szaracénok, és már Párizs alatt portyáztak. Ha akkor – na jó, nem akkor, hanem 150 évvel később – nem jön egy zseniális pápa, aki meghirdeti a keresztes hadjáratot Jeruzsálem felszabadítására, s így ügyesen kihelyezi a háború központját Európából a Közel-Keletre, akkor ma nincs Európa. Nincs gótika, nincs reneszánsz. Nincs Dante, nincs Leonardo, és nincs Bach és Mozart, és Európa nem más, mint Ázsia Balkánja. Gondolják ezt végig azok a szabadelvűek, de inkább elvtelenek, akik megdorgálják volt üdvöskéjüket, Oriana Fallacit, mert félti imádott Firenzéjét az erőszakosan betelepülő iszlámistáktól. És abban is igaza van a mai helyzetben az öregasszonynak, hogy ha most összeomlana Amerika, akkor összeomlana Európa, maga a Nyugat, mint olyan is. Persze ezt nektek, latens és kevésbé latens antiszemitáknak nehéz elviselni, mert Amerikában nem láttok mást, mint proizraelita nagyhatalmat, a világuralomra törő zsidóság eszközét. Azon nem gondolkoztok, hogy ha az a két szemita nép nem egymással bíbelődne ott Jeruzsálem környékén, akkor az iszlám már rég Európa szíve felé nyomulna, mint tette ezt már többször az elmúlt két évezredben.

– Ferenc, te ezt tűröd, hogy ez az elszabadult agyú zabigyerek, ez a hazudozó spanyol zsidó leantiszemitázzon bennünket? – szólalt meg Kossuth. Engem, akit a híres szatmári rabbi gyógyított meg, és nagy hírt, nevet jósolt, akit még a magyar zsidók is apjuknak tekintettek. Vagy téged, aki megteremtette a lehetőséget, hogy a kiegyezés utáni országgyűlés első napján törvénybe iktathatták a zsidók egyenjogúságát.

– Azt nem én intéztem el, Lajos – szólt csendesen Deák –, hanem a Rotschild, aki ezért szorította erősen a császár torkát, beleszorítva a kiegyezésbe.

– Risum teneatis amici? Megállnátok-e nevetés nélkül barátaim, ha kívülről szemlélve hallgatnátok magatokat? – szólt szelíden Saint-Germain. Mitől lettetek ti ilyen magyarázkodó nemzet? Mitől keresitek minden okozat okát azon kívülről? Így nem sikerül a bukás folyamatát megfordítani. Nem sikerül újratudatosítani egy nemzet elvesztett építő, pszichikus elemeit.

– Felhívom az urak figyelmét – szólalt meg Deák –, hogy a magyarság helyzete most nehezebb, mint bármikor a történelemben, ezért tegyük túl magunkat a szóvirágokon, beszéljünk helyzetünk könyörtelen igazságairól. Arról beszéljünk, mielőtt rövid szellemidőnk le nem telik: mi van ma Magyarországon, mi lesz Magyarországgal. Ez viszont a mai helyzetben minden eddiginél nehezebb, mert egy gyermek demokratikus társadalom előtt “hált el” egymással sok éretlen pucér gondolat. Hamis nyelveken szólunk félrehalló fülek előtt. Egy területileg és mára lelkileg összezsugorodott országot, egy bonszaj-Magyarországot kellene felébreszteni egy olyan álomból, egy olyan ámokfutásból, ahol a józan ébredéstől mindenki retteg, vagy nagyrészt nem is tudják, hogy ez álom vagy élet.

– Ferenc, te nagyon megváltoztál, mióta tested nem köti szellemed – szólt Kossuth. – Most már értem, mire utaltak cinikus bírálóid, mikor azt mondták, hogy Deák morálja és reálpolitikája testének nagy súlyából adódik. Azzal, mint egykori főfirkász, én is egyetértek, hogy a sorskérdéseinkről szóló viták primitív publicisztikai szintre süllyedtek. De hát, öreg barátom, láttunk mi már ilyet, mikor a pesti német kereskedők, a Kereskedő Testvérség úgy akarták kiszorítani a zsidó gabonakereskedőket, hogy Nagy Ignáccal és Kuthy Lajossal jó pénzért antiszemita regényeket írattak. A ’40-es években meg is született így az azután sokat emlegetett magyar antiszemitizmus, legalábbis az irodalomban. Azt persze most, amikor már a gabonának nincs valami nagy szerepe, jó lenne tudni, mitől erősödött föl ez a szénkereskedő agyú zsidó–magyar határvillongás. Jó lenne tudni, megélhetési filoszemiták és antiszemiták játsszák-e csak szokásos kisded játékaikat, vagy valami régen elfelejtett, mélyre süllyedt gonosz emelkedik módszeresen, s vájja bele körmeit minden dologba, ami előbbre vihetné az országot. El kellene már döntenünk, hogy szemben álló kultúrák spirituális konfliktusa vagy csak megélhetési háború, vagy mindkettő az, ami itt történik.

– El kellene már döntenetek, mielőtt az utolsó, nephilim háború kitör, hogy mit akartok – vágott közbe Saint-Germain. Látnotok kellene már ennyi kínos tapasztalaton túl, hogy mindnyájan csak tragikus eszközök vagytok az egyetlen igazi háborúban, abban, amit Énókh leírt.

– Na, most álljunk meg – horkant fel Deák. – Látom, te tényleg magyar vagy, mert csak mi tudunk egy perc alatt napi problémáktól eljutni a Teremtés centrális kérdéseihez, és annak megválaszolásának lehetetlenségéből levonni napi ügyeink megoldásának lehetetlenségét. Ez így nem megy, legyünk praktikusak, tényszerűek, de durván.

– Egyetértek – szólt közbe Herczeg Ferenc –, ha én egyáltalán a házigazda jogán itt az azúró Adrián, ebbe az estébe hajló, de még vakító napfényű tengeren szólhatok, azt kérdezem, hogy a magyar értelmiség az elmúlt tizenöt évben miért nem úgy viselkedik, mint a gályarabságból szabadult prédikátorok, az ezerszer nincstelenek, akik a nyelv erejébe kapaszkodva ébresztgették a hazát? Mintha úgy viselkedne, mint az a két magyar gályarab, akit Mikes Kelemenék ki akartak váltani, de ők inkább maradtak, mert hát igaz, nehéz munkával, de kicsi biztos kenyerük volt a hajón. Vagy miért van az, ha a nemzeti oldalról vagy arra hivatkozva hatalomra kerül egy politikai csoport, nem talál más valutát a politikai alkuihoz, mint a magyar kultúra stratégiai értékeinek elárulását, ráadásul a “tégy kokárdát az ekeszarvára, és szánthatsz a magyar hátán” mikszáthi elve szerint.

– Mit gondolsz, miből gazdálkodhat az ember, ha véletlenül alkupozícióba kerül és halálos ellenfelekkel áll szemben? – szólalt meg csendesen Deák. – Honnan van az a hazafias naivitás, amely azt hiszi, hogyha Magyarországon hatalomra kerül egy nemzeti erő, annak lehetősége van széles terepen építkezni. Milyen pontos a mese, amelyben a húsunkkal, a levágott lábunkkal kell etetni a griffet, hogy erejét vesztve le ne zuhanjon, hogy följussunk az égbe.

– De milyen kormány az – replikázott közbe Herczeg –, amelyik a szívünket, az eszünket eteti meg a griffel, hogy csapatának futásra bármikor kész lábait kímélje.

– Az nem nemzeti – szólt Deák –, de én azt hittem, hogy most igaz magyarok jó ügyeiről, bajvívásairól beszélünk, és nem politikai svihákok ügyeskedéseiről.

– Uraim – harsant föl a kossuthi tenor –, a politika nem apácák litániája, hanem országlászati észlelet. Ezzel a kazinczys-nyelvújításos nyelvficammal a racionalitásra szeretnék hivatkozni. Valamint arra, hogy ezzel mi, magyari urak eléggé hadilábon állunk. Mennyien tudnak egy adott pillanatban egy elszánt magyarérzelmű politika mellé állni együttműködően, tevőlegesen, ha kell pénzzel, paripával, fegyverrel? Másik oldalról: hogy az adott politikai vezető mennyire tudja maga mellé szervezni saját oldalát, mennyire mer rájuk számítani, vagy már hatalomra jutásának az volt az ára, hogy megszabták, ki lehet a közvetlen környezete és kit kell kiszorítania a saját oldalán a cselekvés teréből, s aztán, hogy ezt a gyengeséget kompenzálja, látszat radikális lépéseket tesz különben nem annyira lényeges területeken? Megfigyeltétek a történelemben, hogy az éretlen királyok szeretik a radikális tanácsadókat.

– Úgy látom megbölcsültél, Lajos – dörmögte Deák –, hát nem éppen a te radikalizmusodat kiegyensúlyozandó erőlködött Széchenyi már a ’40-es évek elejétől létrehozni egy úgynevezett “centrum-párt”-ot, és engem kapacitált a párt vezetőjének. Legutoljára 1847-ben, amikor te már szinte politikai hulla voltál. Halálomig, sőt utána sem vagyok képes eldönteni, mi lett volna a jobb akkor.

– Rossz látni vívódásotokat – ragadta meg az alkalmat és szólt Saint-Germain. – Hát azt a ti nagyon spontán márciusi forradalmatokat akkor már legalább egy évtizede nagyon vehemensen készítették elő illuminátus körökben. Különben Kossuth, te mikortól vetted fel a kapcsolatot Mazzinivel? Hadd jegyezzem meg csendesen, hogy az előbbi zabigyerekezésed egy kicsit erős volt! Nem mindenki olyan, mint te. Például Andrássy Gyula barátod és hódolód tudta, hogy anyja, a szép Szapáry grófnő a te szeretőd volt az ő gyerekkorában, vagy ezért hitte, hogy úgy is vissza lehet vágni Ferenc Jóskának a levert forradalomért, ahogy ő Sissi “megismerésével” tette?

– De uraim – vágott közbe Herczeg Ferenc –, ha már egymást, sőt még a házigazdát sem tisztelik, tiszteljék legalább a tengert. Nézzék, most is milyen olimposzi közömbösséggel öleli körül ezt a vitorlázó sajkát. Csacska, rövid életünk legendáin mosolyog. Volt nők, szenvedélyes szerelmek, aranygyapjas politikai gazemberségek semmivé foszlanak az örökké zúgó, mormoló nagy szimfónia hatása alatt. Ha figyelsz rá, megváltoznak fogalmaid az élet értékeiről. Magával ragad valami áldott, bódító tengeri részegség, s mint egy illuminált illuminátus előtt megvilágosodik az életed. Amit nagynak, fontosnak és fájdalmasnak láttál, azon mosolyogni tudsz egy ilyen csillagos éjszakában. Kicsi dolgok pedig megnőnek, mint a mérhetetlen végtelen-távoli csillagok, melyek csak a szemünkben állnak össze jelentéssel bíró csillagképekké, birizgálják a szellemünket, hogy kivirágozzék fellobbanó agyunkban a mítosz, a történelem mélyebb értelme.

– Esküszöm, ez ivott – ocsúdott először Deák az ámulatból –, Vörösmarty beszélt így, mikor néha jobb borhoz is hozzájutott, például mikor Sárosy Gyula küldött Ménesről, Arad-Hegyaljáról cigányleány bort, mely verset is ihletett: “Brod sötét, mint a cigányleány, amelyben a szív édes lángja ég.”

– Képviselő uraim, nem is rossz ötlet, most, hogy leáldozott a nap, ihatnánk egy kupával – lelkesedett Kossuth. – Ha csak a képviselők ihatnak, akkor csak hárman iszunk, mert azok az ezoterikus szervezetek, amelyekhez a gróf úr tartozhat, nem ismerik a demokráciát, és vélhetőleg nem a démoszt képviselik, hanem a démont. Sőt, csak ketten isznak, mert ha jól tudom, Deák úr, ön sosem iszik. Ön mindig józan, túl józan, talán azért démonizál. Ha van két veszélyes szellemi részegség ezen a földön, az egyik az állandó összeesküvést sejtő és sejtető, és így a világunk működésének megfejtését könnyedén elhárító gondolkodás, a másik a száraz materiális józanság, az állandó kézzelfoghatóságra apelláló földhözragadtság. Sajnálatra méltók azok a Tamások, akik azt hiszik, ha turkálhatnak a sebben, megértik a megváltást. Akik nem értik, hogy földi életünkben is ismeretlen bonyolult világok lapolódnak egymásra, és minden lapnak külön jelentése van, és ezek különböző pontokon hatnak egymásra. Ezeket a hatásokat megfelelő szellemi készültséggel és érzékenységgel át lehet látni, és utána úgy vehetünk részt cselekvően a Teremtésben, hogy nem kuszáljuk össze az életünket és mások életét.

– Szép idea – replikázott Deák –, de mi van, ha a magába szerelmesedett szellem úgy elszáll, hogy “badibildernek” ábrázolja a Teremtőt, aki rózsaszín hálóingben akarja megérinteni egy szépfiú ujjait.

– Deák úr összetéveszti a rózsaszín keresztességet a rózsakeresztséggel.

– Na, itt a bor, Lajos. Rizlinget tartok itt a hajón, ez a leghűségesebb magyar bor. Ha tisztán isszuk, mértékkel varázsolja el a szellemet, fröccsnek pedig férfi nem képzelhet jobb hűsítőt. Azt hiszem, csak ketten iszunk, az urak antialkoholisták, ami az előbbi beszélgetésből is láthatóan nagyon veszélyes állapot. Néha egy kis jó borral el kell bódítani szellemünket, mert ha ezt nem tesszük, az agyunk a transzcendens utáni vágyban olyan önámításba kezd, hogy belepusztul a világ is.

– Jól beszélsz, Ferenc, és térjünk vissza a lényegre, amiért vagyunk, és itt vagyunk: mi van ma Magyarországon, és mi lehetne? Az urak meg hadd fontoskodjanak azon, hogy itt, Fiume felett a tengeren, a Nagy Orion csillagkép nyilával a Közel-Keletet vette célba.

– Nézzük tehát, mitől nem működik az ország – törte meg Herczeg Ferenc a csendet. – Lelki vagy gazdasági bajok vannak, vagy mindkettő együtt, vagy ezen túl az ország rabja a világ összegubancolódott, ha kell összeesküdött, elkorhadt rendszerének.

– A világ olyan, amilyen, már régóta rosszul értelmezitek, ezért semmilyen – vágott közbe Saint-Germain. – Hogy értsétek, miről beszélek, elmondok egy történetet. Van nekem egy barátom, egy furcsa kis ember, egy proli Machiavelli. Nagy selma, állandóan agitál, nekem magyarázza az Európai Uniót, de ezt a szót mindig úgy ejti ki, hogy europúnió. Ezt mindig nagyon viccesnek tartottam azon túl is, hogy cinizmusra hajló gondolkodásommal is csak álmodni tudtam, hogy beérett a Prieure de Sion, a Sion perjelség 1290-es években, akkor még csak Európára kitalált hiperállam-elképzelése. Különben az ezt szolgáló titkos “feasibility studyt”, miután a XVIII. században véletlenül megtalálták, elkezdték hamisan aktualizálni. Maurice Joly III. Napóleonról írt szatírájába lopta bele, majd az orosz Ohrana hamisította belőle a hírhedt Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Így lesz egy eredetileg “ártatlan” világuralmi törekvésből pogrom. Ebből persze most nem az a lényeg, hogy az Európai Unióból pogrom lesz vagy békeprogram, hanem az, hogy elkezdtem kóstolgatni ezt a furcsa Europúnió szót. Mit jelent az, hogy púnió, nagyon pikáns. Hát persze punio, -ivi, -itum azt jelenti megbüntetni. Megbüntetni Európát vagy Európa büntet, vagy mindkettő.

– Drága ezoterikus barátom – szólt közbe Deák –, látom, most a lényeget szagolgatod körbe, s úgy vagy, mint a sznob a parfümériában. Egyszerre érez büdöset és csodálatos virágillatot, de mivel sznob, nem meri kimondani, hogy itt azért valami bűzlik is. Ezért azt javaslom, hogy mielőtt feltárnánk azt, hogy a szellem és a lélek mély szondái mit sugallnak nekünk erről az Európa-ügyről, ütköztessük életünk napi tényeit a Nagy Európa Álommal. Kérdezem ezért, ha most megszavazzuk a belépést, később azonban felső szinten az Európai Egyesült Államok létrehozásáról döntenek a brüsszeli vezetők, lényegében kiiktatva a nemzetek önállóságát, érvényes-e a belépés, hiszen nem oda léptünk be? Akkor valamennyi országban újra népszavazás lesz? Az esetleges kilépésről szól-e a törvény, legalább annyira, ahogy az egyesületekből kiléphet a polgár? A népszavazás erre is feljogosít, vagy erről már alkotmányosan vagy euroalkotmányosan eleve nincs lehetőség.

– Ti, régi típusú vidéki magyar nemesek, mindig fanyalogtok, mindig hasogatjátok a szőrszált – élcelődött Kossuth. – Ha az én régi Duna menti elképzeléseimről szól ez a dolog egy magasabb fokon, akkor jó dolog.

– Szellemileg milyen Európa kell, az a kérdés – vágott közbe Herczeg. – Nekünk a kultúr-Európa kell. Mi sem ígérhetünk – várhatunk magunktól – kevesebbet, mint kultúr-Magyarországot az Unióban. Pontosabban: kultúra-, kert- és közösségi Magyarországot.

– Ne álmodozzon, Herzog úr – szólt Deák. – Pontosabban figyeljen rossz álmainkra s azon túl rossz tapasztalatainkra. Európa egy ilyen hiperállamban miért ne lenne automatikusan csúcsbürokrácia vagy a pénzügyi maradékelv beteljesítője, sumák, jótékonykodó főnök, politikai cukrosbácsi az óvodában, mindent elsimító pedagógus, aki egyformán igazat ad a marakodó feleknek, függetlenül attól, hogy ki kezdte, miáltal megteremtődik a feltétele annak, hogy legközelebb ugyanebben az ügyben újból igazságot tehessen. De mindenekelőtt uraim, a fő kérdés az, hogy mindegy-e, hogy kié a föld? Itt állunk a bűnbeesés előtt. Melyik magyar kormány meri feltárni teljességében ezt a problémát? Mindegy-e, hogy kié a föld? Ki integrál, mit és kit? Hol élnének és miből a vesztesek? Eddig miért nem sikerült a földszükségből soha erényt kovácsolnunk, és hogyan sikerülhetne ezután? Lehet, hogy nem számítanak a határok, de mindenki másnak láthatóan igen! A föld egyben terület is. A ház helye és környezetünk alapja. Vagy legyen inkább másoké? Azért a víz az úr. De még inkább a föld ura az úr, és övé a víz is. A globális ingatlanspekulációban végleg elenyészhet a haza földje. Miért nem éri meg nekünk, hogy azé tudjon lenni a föld, aki megműveli, és ne mi legyünk annak a tulajdona, aki tőlünk a földet megveszi? Mit fogunk tenni, ha váratlanul elterjed a génmanipulált takarmány és szója a hazai földeken? Ha az új tulajdonosokat mégannyira sem érdekli a törvény, mint sajtócézárt az építési engedély? Volt-e már népszavazás a földről? Nem kell? Az EU kapujában már nem is szabad? Eddig mi terelte el a figyelmet erről a kérdésről, amely az elmúlt évszázadok nyomán olyan döntőnek bizonyult, hogy még az idegenekkel szembeni időnkénti bizalmatlanságot is érthetővé teszi? Legitimálhat-e más, mint népszavazás bármely jogszabályt a földről és területről? Létezhet-e alkotmányosság, amely megkerüli a földről és területről szóló népszavazást – vagy egyenesen megtiltja? Milyen jogalkotási (például európai alkotmányozó) folyamat ez? Lehet-e egyáltalán mindegy a történelemben, hogy milyen nemzetiségű a birtokos? Anakronisztikussá csak az ilyen kérdések lesöprése válhat, és a lesöprési gyakorlatban rejlő hatalmi fenyegetés. A szóba jöhető negatív forgatókönyvet sem szabad szemérmesen elrejteni, félve, hogy még valaki megtudja, hogy van ilyen, és mit fog szólni Európa. Ötszázezer kisegzisztencia tönkremenetele nem tréfa.

– Uraim, itt valami bűzlik, kiegyezés-szagot érzek – vágott közbe Kossuth.

– Ráadásul rossz kiegyezést – replikázott Deák.

– Miért, az a ’67-es jó volt? – biggyesztette Kossuth a száját.

– Bizony, Ferenc – szólt csendesen Herczeg –, az én egyik kortársam éppen most írta meg Kisebbségben címmel, hogy a te kiegyezésed a magyar történelem legvégzetesebb szerződése. Két megroppant szövetkezik benne közös zuhanásra reménytelenül. Írja, hogy akiknek végre egy telt tőgyű államra volt szükségük és elkápráztatta őket az új államgründolás fénye és sápja, azoknak érdektelen volt a lehetséges erkölcsi és szellemi roppanás.

– Könnyű annak ítélkezni, aki később él, s amint látom, elefántcsonttoronyban. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e még magyar politikus, aki nálam tisztább kézzel köt alkut. Tudom, a tisztaság lehet hülye is, de én leckét adtam morálból, legalább ebben követhetnének utódaink – dörmögte Deák. – Ők milyen alkut kötnek majd most, milyen süllyedő birodalommal. Aki azt hiszi, hogy a kiegyezéskényszernek ellen lehet állni, az vak. A tisztesség ott jelenik meg, ahol egy ilyen kényszerhelyzetben mentik a menthetőt, és persze lehetnénk zseniálisak, hogy a magyar kultúrát mandinerből átküldenénk ezen a csapdán. A hátunkon cipelve vagy heroikusan a fogunkba szorítva nem lehet. A kiegyezés, a belépés, akármit mondanak, “motozással” jár, s a “nagy motozó” ritkán téved.

– Látom, Deák úr, itt a szellemvilágban lassan maga is ezoterikus lesz, s olyan dolgokra lát rá, amire abban az anekdotázó, régi békeidőkben, ott az Angol Királynéhoz címzett szállodában gondolni sem mertek – mondta Saint Germain.

– Ha maga meg egyszer ráébredne, hogy a magyar anekdota a transzcendencia szíve, akkor már maga lenne a Triszmegisztosz, nem az a gyanús Hermész.

– Szóval szeretném megvédeni. Tudhatják-e azok, hogy mi a jó kiegyezés vagy a rossz, akik még a földi történéseket sem ismerik, nemhogy az égieket. Akik csak a történelemírásra hagyatkozva szemlélik az emberi létezést, azok egy hazugságóceán bolygó hollandijai. Ráadásul olyan tabu-Himaláják között élnek, melyekre szemet vetni is istenkísértés, nemhogy valaki kubikos talicskával merje elkezdeni őhegységük elhordását. Jó, a kiegyezés olyan volt, amilyen, mesélhetnék. De meri-e valaki minden mélységében feltárni az 1848-as forradalmak mögött megbúvó sanda érdekeket, s nem csak bárgyú legitimista álláspontból. Miért torpant meg 1849-ben Magyarország ügyében a Habsburgokat akkor már rég halálra ítélő szándék, és ez megint miért erősödött fel az 1867-es kiegyezés után? Kérdezzék meg erről a Lotaringiai-ház habsburgi, még ma is élő tagjait, lehetőleg négyszemközt. Különben ne kérdezzék. Ez a mai kor, ez a Vízöntő úgy is kiönt mindent. Most minden ki akar, ki fog derülni. Nem látják, uraim, a világban azt a lázas kapkodást, azt a magyarázkodást, amivel próbálják körbenyálazni, körbegubózni a mindenünnen előbuggyanó veszélyes igazságokat?

– Kedves gróf – szólalt meg a házigazda –, nem gondolja, hogy akkor ez a mai mindent kitáró hangulat minden eddiginél jobb lehetőséget kínál a lenyomott, elhazudott, eltakart, elfelejtett magyarság felszínre kerülésére?

– De igen, és csak abban az esetben, ha végre kiszabadul a csupán ezeréves nemzeteszme historizáló mókuskerekéből. Maguknak visszafelé kell megtenniük azt az utazást, amit a zsidók annak idején megtettek előre.

– Már megint az érthetőség fölé emelted a lécet, barátom, bár elfogadom, hogy érthetetlenségedben van rendszer, de mi inkább azt szeretnénk tudni, milyen esélye van a magyar kultúrának. Az előbb valaki azt mondta, mandinerből kellene átvinni a magyar kultúrát az európai túlsópartra. Én Herzog-Herczeg, a Németh László-i fogalom szerint hígmagyar besorolásomat megcsúfolva hadd kérdezzem meg: ez a mandinerből átvitt kultúra a végén nem lesz kandírozott mandarinzselé- színű?

– Miért, milyen most? – szólt közbe Deák. – Barátom, Vörösmarty köpne, na jó, ilyet ő nem tesz, leinná magát, és tényleg elégetné legszebb műveit. Hogy merik a maiak ennyire meghatározatlanul hagyni a magyar kultúra pilléreit? Lehet, hogy én rossz alkut kötöttem, de például Szarvas Gábort Pozsonyból felhoztuk Pestre, az Akadémiára, és a nyelvújítás zavarait kiküszöbölve olyan magyar nyelvet teremtettünk, hogy az, húsz év alatt, azt a korroboris Budapestet magyar nyelvűvé varázsolta. Lehetővé tette, hogy Ady Endre megszülessen. Uraim, mit tesznek most önök azért, hogy Ady Endre megszülethessen?

– Ne ártsd te magad abba, amihez nem értesz, Ferenc – szólalt meg Kossuth. – Védjed te csak a földet, ezt a magyar földet, mert tartományban nehezen születik nagy magyar költő.

– Ez a lényegi kérdés – szólalt meg csendesen Saint-Germain –, hogy a Földdel mi lesz, de a nagybetűs Földdel. Olyan végjátékban vagyunk, amilyet csak az apokaliptikus látomásokban írtak le. Ehhez Európa sok rossz döntésével hozzájárult. Tragikus évszámok 1307, 1789, 1917, 1933. Ezeket az évszámokat, ezeknek összefüggését a világunk szimbolikus háttérműködését átlátni képteleneknek nehéz észrevenni. Ráadásul egyre jobban rejti egy álracionalitásba rejtőző, elkendőző tudati befolyásolás. Ez szinte leleplezhetetlen, mert valójában nem összeesküvés, hanem a világ megzavart szerves építkezésének ontológiai strukturális bűne. Hogy érthetőbb vagy érthetetlenebb legyen, elmondok egy újabb példázatot. Az ószövetség első szava a héber brésit, ez a Zohár, a kabbala fő műve szerint két szóból áll a br…it valamint az és szóból. A brit a szövetség, közte az és a tűz szó. Amíg az Istennel kötött szövetség fenntartatik, a tűz nem szabadul el. A holokausztban mintha kinyílt volna a tűz kapuja, Hirosimában mintha kinyílt volna a tűz kapuja. Milyen szövetséget szegtünk meg és hogyan? Ez a mai napig olyan mély titok, olyan feltáratlan, mint az eredendő bűn természete. S ha egy “pillanatra” megnyílt, miért záródott vissza? Vagy csak egy utolsó figyelmeztetés volt a nagy bűnbeesés előtt? Utolsó figyelmeztetés, nehogy elkövessük azt a rettenetes eredendő bűnt. Nehogy elkövessük megint, vagy a mostanra kifejlődött, az özönvizet túlélő, bennünk rejtőzködő nephilim tudatunkkal mi most először…?

Uraim, vége az első felvonásnak…