A külföldön működő magyar kulturális intézetek közül már eddigi kapcsolatépítő tevékenységével és aktivitásával is kitűnt a Stuttgarti Magyar Kultúrintézet, amely a szomszéd egyetemi városnak, Tübingennek a kutatóintézetével (Institut für donauschwbische Geschichte und Landeskunde) együttműködve számos fórumot teremtett a magyar–német (s ezen belül különösen a Magyarország és Baden–Württemberg közötti) kapcsolatok feltérképezésére és megújítására. A stuttgarti intézet évkönyve Miteinander címmel rendszeresen megjelenik, s olyan tanulmányokat ad közre a hungarológia (ezen belül a magyar történelem, politológia, irodalom, művelődéstörténet, természettudomány és művészet) témaköreiből, amelyek mindkét fél érdeklődésére számot tarthatnak és elősegítik a kapcsolatok elevenen tartását. Az évkönyv mellett időnként önálló kötetek kiadására is sort kerít a két intézet, az így kialakított sorozatnak jelenleg a második darabja látott napvilágot, melynek szerzője Horst Fassel, az Institut für donauschwbische Geschichte und Landeskunde tudományos kutatója. A tübingeni és a stuttgarti intézet példás együttműködését az is jelzi, hogy a kötetet a két intézmény igazgatójának, Horst Försternek és Kurucz Gyulának a szavai vezetik be, köszöntve az olvasókat és a magyar–német együttműködés újabb eredményét: a német irodalom magyarságképét bemutató antológiát.

Közel másfélszáz német nyelvű szöveget ad közre a gyűjtemény, valamennyi Magyarországról, az itteni emberekről, tájról, kultúráról s történelemről szól. A szemelvények meggyőzik az olvasót arról, hogy Közép-Európa történelmének a legrégebbi idők óta meghatározó eleme volt az a viszony, amely a német nyelvterület és a Kárpát-medence lakossága között kialakult. Természetes és érthető jelenség, hogy német részről a magyarok megítélése sokszínű és változékony volt, a honfoglalás óta eltelt 1100 év ennek szinte minden árnyalatát megjelenítette. A legrégebbi kor kalandozó magyar törzseitől rettegett a keresztény Európa, ennek a korszaknak egyik jellegzetes dokumentuma a Sankt Gallen-i Benedek-rendi kolostor elleni, 925. évben lezajlott támadás, amelynek színes leírásával indul a szövegek sora. Aurai Ekkehard (980–1060) magiszter a magyar harcosok kegyetlenségéről és zsákmányoló szokásairól ír. Egészen más kép rajzolódik ki viszont az antológia következő szövegéből, amely már Szent Istvánt mutatja be, a kegyes uralkodót, az európai kereszténység védelmezőjét, igaz, ez jóval későbbi: Kölnben, a XVII. század elején adták elő azt az iskoladrámát, amely így mutatta be a magyarok királyát.

Nem a szövegek keletkezésének, hanem a tárgyalt témáknak az időrendjét követi a kötet, így az olvasó előtt szinte egy kis magyar történelem rajzolódik ki, amely természetesen német szemmel látott, szubjektív, így sok esetlegességet is tartalmazó kép múltunkról. Olvashatunk itt a továbbiakban Bánk bánról (Franz Grillparzer), Zsigmond királyról, a férje halálát panaszoló Habsburg Mária királynéról, egy Tübingen–Konstantinápoly közötti, XVI. századi utazás kalandos részleteiről, egy német röpiratot Bethlen Gábor politikájáról, híradásokat Buda várának török kézből történő visszafoglalásáról, Savoyai Jenő (Prinz Eugen) dicsőségéről, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc heroikus küzdelméről, amelyről a közismert Heine-vers szól elismeréssel és dicsérettel (Im Oktober 1849). Az újabb korból vett témák ugyancsak rendkívül változatosak, írtak a német tollforgatók többek között 1919. május 1-jének budapesti eseményeiről, Bartók Béla sorsáról, Sopron emlékezetes szavazásáról, az 1956-os forradalomról, de a Balaton hullámai által nyújtott élményekről is. Noha sokszor esetlegesek voltak a kiválasztott témák, mégis kibontakozik így egyfajta összkép a magyar múltról, amely már csak azért is tanulságos, mert nem önkép, hanem tükörkép, német horizontból szemlélt jellemzése a magyar históriának.

Nem kevésbé érdekes a második blokk sem, amely magyar személyiségek német irodalmi bemutatásait adja közre. Szent Erzsébet, Hunyadi Mátyás király, Zrínyi Miklós, Thököly Imre, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc, Bartók Béla és Déry Tibor egyaránt címszereplője a verses vagy prózai szövegeknek, de az átlagos magyarországi élet mindennapjainak hangulata is inspirálója volt több német szerzőnek. Katonák, koldusok, cigányok látványa ugyancsak ihlette a versírókat, s természetesen számos szövegből köszön vissza a csikós-gulyás romantika, a hortobágyi puszta élménye is. Talán kevesen tudják, hogy Erzsébet királyné (Sissy) is írt verseket, melyek közül itt kapott helyet az, amelyben a magyarokat dicsőíti, szabadságvágyukat méltatja.

A harmadik blokk a tájról és népéről (Land und Leute) szól. Hölderlin Duna-verse (Der Ister) vagy Friedrich Hebbel Pacsirtája (Die Lerche) az előbbi élménykörből való, de ide sorolható a tokaji borról szóló dicséret is Gottfried Kellertől. A legismertebb alighanem Lenau költeménye a pusztai csárdáról (Die Heideschenke), amely azonban csak nyelve szerint német, a költői látásmód magyar, Vörösmarty és Petőfi tájlírájának nyomában jár. Budapest hídjainak látványa ihlette Franz Fühmann egyik írását (Die Brücken von Budapest), s noha ez formailag próza, mégis inkább lírai reflexióként emelkedik ki a pusztán leíró szándékú szövegek közül. A “száguldó riporter” – Egon Erwin Kisch Gyulára látogatott el, Dürer “Vaterstadt”-jába, s noha erős szkepszissel szól a “legnémetebb festő” ottani származásának legendájáról, magyarok iránti rokonszenve kitűnik szavaiból. Másik riportja is hasonlóan érdekes, amely az etnikai és nyelvi sokszínűségéről nevezetes Kassa egy hétköznapját mutatja be, nagy empátiával. Az egykori DDR-írók – érthető módon – a magyar táj romantikája mögött a szabadabb légkört is megsejtették, amely saját államukhoz képest valóban megérinthette őket a Kádár-kori Magyarországon.

A sokszínű anyagból e néhány kiragadott példa is érzékeltetheti, hogy érdemes belenéznünk abba a tükörbe, amelyet ez az antológia tart elénk. A nemzeti identitástudat formálódásában ugyanis jelentékeny szerepet szokott játszani az a mások által megrajzolt kép, amely a saját nézőpontból nem látható vonásokra is rávilágít.

A kötetet Horst Fassel tanulmányértékű utószava zárja. Ebben számos figyelemre méltó és továbbgondolható reflexiót fűz a kiadott szövegekhez. Ilyen például az osztrák és a német magyarságkép különbözősége. A szomszédország értelmiségének rólunk alkotott képe, ország- és népismerete nyilván pontosabb és mélyrehatóbb tudott lenni, mint a németeké, az úgynevezett “binnendeutsche Literatur”. Az Osztrák–Magyar Monarchia etnikai és nyelvi sokszínűsége árnyaltabb megértését kínálta a magyar jelenségeknek, olykor a csekélyebb horderejűeknek is, míg a német közvélemény inkább csak a legkiemelkedőbb, a tőlük leginkább idegen s épp ezért különlegesnek (vagy éppen egzotikusnak) számító motívumokra figyelt fel. Ugyancsak különleges helyzetre utalhat a kötet összeállítója akkor, amikor a Kárpát-medence német lakosságának hungarus-tudatára, magyarságképére irányítja a figyelmet, ez természetesen ismét más, mint a határokon kívüli német nyelvű “Ungarnbild”. Ez a regionális irodalom (“deutsche Regionalliteratur”) is több terület szellemi kincseiből állt öszsze, közülük legjelentősebb volt az erdélyi szászok, valamint a Szepesség literatúrája. Noha erről Pukánszky Béla átfogó igényű monográfiája adott tudományos igényű képet még 1940-ben, a köztudatban kevéssé váltak tényei ismertekké, így indokolt a figyelmet ismételten rájuk iránytani. Abban is igaza van a szerzőnek, hogy az imagológiai kutatások az újraszerveződő Európában egyre nagyobb jelentőséget kapnak, s ehhez az ilyen kiadványok hasznos támpontok. Jó lenne viszont, ha az azonos irányú kutatások találkoznának, a jelen kötethez is hasznos szempontokat kínált volna többek között például Tarnói László könyve (Parallelen, Kontakte, Kontraste, Bp., 1998, ELTE), amely az 1800 körüli német líra magyar kapcsolatait igen részletesen elemzi, valamint egy nemrég megjelent konferenciakötet (Das Bild vom Anderen, Frankfurt, 1999), amely Európa multietnikus régióinak népkarakterológiai sémáit veszi sorra, s elméleti nézőpontokat ad az imagológiai vizsgálódásokhoz.

A kötet végén a szövegek megértését segítő jegyzetek és magyarázatok találhatók a magyar nyelvben és történelemben nem járatos német olvasók számára, ezek megfelelő tájékoztatást nyújtanak a jellegzetesen magyar szokásokról, szófordulatokról, öszszefüggésekről. Ezt forrásjegyzék követi, ebből az idézett helyek visszakereshetők eredeti lelőhelyükön. Mindez az utószó német–magyar kapcsolattörténeti áttekintésével együtt élvezhetővé teszi a hungarológiával most ismerkedők számára is a szemelvényeket. A téma korántsem lezárt, a kötet azonban egyértelműen értékes és hasznos hozzájárulás a német–magyar kulturális kapcsolatok újraolvasásához és korszerű értelmezéséhez.

Akit érdekel, utánanézhet: a kun telepítésű, az évszázadok során a magyarságba beolvadó Halas városa történelme során (első írásos említése 1347-ből származik) többször rendelkezett megszolgált és kiküzdött privilégiumokkal. A török megszállás alatt szultáni város (hász), a török kiűzése után a nádor és a császár által többször megerősített, a Jászság, Nagykunság, Kiskunság területére érvényes jászkun kiváltságokkal. A bécsi udvar 1702-ben azonban mégis elzálogosította a területet, s az itt lakókat ezzel jobbágysorba süllyesztette.

A törvénytelen elzálogosításba a jászok, kiskunok, nagykunok egyáltalán nem törődtek bele. A kiváltságok visszaszerzése 1745-ben a redemptio (önmegváltás) révén sikerült. A kirótt 580900 aranyforintos váltságösszegből Halasra 50900 forint jutott. Az önmegváltás egyedülálló eseménye volt a XVIII. századi Magyarországnak. Az ország közepén a nagy területű Jászkunság kivívta a maga függetlenségét, egy évszázaddal előzve meg ezzel a hazai jobbágyfelszabadítást. A redemptio hosszú időre meghatározta a lakosság gazdasági-társadalmi viszonyait. A földeket, a legeltetési lehetőségeket, a város vezetésébe való beleszólás lehetőségét ugyanis a redemptióban való részvétel (redemptus), illetve kívülmaradás (irredemptus) szerint határozta meg.

Az 1863-ban történt tagosítás, birtokrendezés azt jelzi, hogy a kapitalizálódó földművelés egyre nagyobb szerephez jutott. A kereskedelem és az árutermelés fejlődését nagyban elősegítette, hogy a Budapest–Belgrád vasúti fővonalat Kiskunhalas érintésével építették meg. 1882-ben megindult a közlekedés Pest és Szabadka felé, s megjelent az első halasi újság is. 1897-ben a városban megnyílt az első nyilvános könyvtár.

A két világháború között burkolatot kaptak a fontosabb utcák. Megépült a csipkeház, a katolikus polgári, két mezőgazdasági iskola és internátus, tanyai iskolák és csecsemőotthonok, két laktanya s az állami pincészet. Bővült a kórház, elkészült a sóstói és a fehértói strand. A lakásínség enyhítésére bérházak, lakóházak épültek.

E röpke vázlat arra enged következtetni, hogy Kiskunhalas népe ösztöneiben és cselekedeteiben hordozta az önigazgatás igényét, voltaképpen a szabadság utáni vágyat. Azt a demokráciára, a közösségi értékekre, az autonóm létre alapozó életfelfogást, amely minden korban szálka a központosításra hajlamos rezsimek szemében, s módfelett irritálja a diktatúrákat. Melyekből legújabb kori történelmünk során vaskosan kijutott a térség lakóinak. Ezt a történelmet idézi meg Zelei Miklós, egy-két személyes kommentártól, valamint a kutatómunka eredményeit rögzítő lábjegyzettől eltekintve szinte kizárólag interjúkból, korabeli dokumentumokból álló, alcímében népkönyvnek nevezett kötete. (A beszélgetések 1985 és 2003 között készültek.) Anélkül, hogy belebonyolódnánk a műfaji meghatározás szövevényeibe, a gondos tömörséggel szerkesztett könyvet nevezhetnénk dokumentumregénynek is. Hiszen ami az elbeszélt (élet)történetekből kibomlik – ideidézve egy pillanatra a kupléromantikát –, “kész regény”.

Csak éppen nem érzelmes textus, sokkal inkább a közösségért, a tisztességért való – a korban alkalmanként életveszélyes – küzdelem elbeszélése abban a korban, amikor Magyarországon a terror eszközeinek alkalmazásával elkezdődött a természet ellen való, azt megerőszakoló szovjetesítés időszaka. Végrehajtói az Eszme csőlátású fanatikusai, akik szovjetunióbeli emigrációjuk idején testközelből tapasztalták meg, majd sajátították el a lebonyolítás technikáját, s annak örökösnek gondolt végcélját: a totális engedelmességet, a hagyományok, s a korábbi értékek teljes felszámolását, a társadalom nekik tetsző, mindent átszövő átpolitizálását. Megismerték a félelem és a rettegés embert nyomorító érzését, s azt helytartói mivoltukban sem tudták, a Moszkvától való függés miatt nem is tudhatták feledni. Működésük átfogó fedőneve a folyamatosan élesedő “osztályharc” volt. Egyik ideológusuk, Andics Erzsébet szerint a társadalmi fejlődés magasabb fokán az osztályharc “elkerülhetetlenül” intenzívebbé válik. A hátborzongató ideológiai alapvetés 1948-ban egy oktatási értekezleten hangzott el. A továbbiakat, a következményeket, a rémségek évadját jól ismerjük.

A szociográfiai érdeklődés a magyar közgondolkodásban természetesen nem előzmény nélküli. Szépirodalomban, tanulmányban, filmben, úgy, ahogyan az elmúlt század második felében lehetett. Az érdeklődőket nevesítve: Konrád Györgytől, Csoóri Sándortól, Kósa Ferenctől Kamarás Istvánig, Sára Sándorig, Tarr Béláig, Böszörményi Gézáig, Gyarmathy Líviáig és a Gulyás testvérekig. Nem előzmény nélküli így Kiskunhalas szociográfiai kutatása sem. Zelei Miklós egyik lábjegyzetében említi, hogy a kecskeméti Forrás folyóirat a Kommunista Ifjúsági Szövetség Bács-Kiskun Megyei Bizottságának támogatásával 1979 tavaszán és nyarán hat fiatal író készített társadalomrajzot a város gazdasági, kulturális és szociális helyzetéről. A vállalkozás azonban már az indulásnál megbicsaklott. A harmadik hullám című tanulmány novemberi közreadása után a Pártoló Sponsor megsértődött: nem azt a szeretetteljes és hódoló képet kapta a valóságról – s nyilván remélten önmagáról –, amit látni szeretett volna. A további, a “festett képet” romboló közlemények már nem jelenhettek meg. “Vitathatatlan, hogy a Halasról írt szociográfiák sztárja Nagy Szeder István volt. Kimondatlanul is az tűnt ki ezekből az írásokból – és bizonyára ez volt a botrány fő oka – , hogy azokban az időkben Nagy Szeder volt a város legitim szellemi vezetője, annak ellenére, hogy semmiféle hivatalt nem viselt-viselhetett” – írja Zelei Miklós.

A kötet központi figurája ez a tisztes kort tisztességben megért építészmérnök és politikus, Nagy Szeder István (1907–1994). Az évtizedes törvénytelenségek idején törvénytiszteletében és rendszeretetében már-már megszállott. Személyes sorsában ez szinte mindig hátrány, a felelősségére bízott közösség számára legtöbbször előny, esetenként a fizikai túlélés biztosítéka.

A kor egyik legdemokratikusabb pártjának – már ameddig ezt nem befolyásolták a szovjet megszállás körülményei –, a Kisgazdapártnak választott helyi elnökeként megszervezi és lebonyolítja 1945 tavaszán a földosztást, később a közvetlen demokráciára építkező “halasi norma” alapján a választást, a városon áthaladó, a Románia és a Szovjetunió irányába futó hadifogoly-szerelvények ellátását. 1956-ban megakadályozza a civil lakosság fölfegyverzését, ezzel a fölösleges véráldozatot, s 700 darab 3–5 kilós élelmiszercsomagokat juttat el az éhező pesterzsébetieknek. Gyűjtést szervez a fővárosban élő íróknak is. Az akció kultúra- és irodalomtörténeti érdekesség: az érintetteknek írásban meg kellett indokolniuk rászorultságuk mértékét. Az iratokat Nagy Szeder aktuális letartóztatása során elkobozták, ám azokat más jegyzeteiből később rekonstruálta. Érdekes korrajz bontakozik ki ezekből: betegségek, szórványos alig-jövedelmek, orosz fogságban elpusztult testvér három árvájának gondozása… – így nézett ki a “lélek mérnökeinek” jelentős része. Az már inkább Tersánszky Józsi Jenőre jellemző, hogy miközben küldött egy dedikált kötetet, segélyre nem tartva igényt, maga helyett egy rádiós szerkesztőt ajánlott az adakozók figyelmébe. “Jutalma” a korra jellemzően és már-már unalmasan ismétlődően mindig ugyanaz: börtön, internálás, rendőri felügyelet. Akik “elintézik”, a kommunista kontraszelekció díszpéldányai: műveletlen vagy félművelt buta és gonosz ávósok, tanácselnökök, bírák. A fő probléma az, hogy viselkedésével, cselekedeteivel betart az egyeduralomra törő kommunista, egypártrendszerű törekvéseknek, megpróbálja megőrizni a kiskunhalasi közösség belső autonómiáját. Ez utóbbi pedig ellene van a rendszernek. Rendszerellenes – nincs ettől veszedelmesebb bélyeg a “népi”, majd a “szocialista demokráciában”.

Az országos politika csak méreteiben más. A törvényhozó testület társadalmi és politikai összetételének radikális megváltozása, a népbírósági perek, a balul sikerült szegényparaszti földreform, azaz a sűrűsödő aggasztó körülmények arra késztették a közép-európai szovjet primátust készségesen tiszteletben tartó amerikai és brit kormányt, hogy a jaltai egyezményre hivatkozva kérje a demokratikus választások megtartását. (London és Washington 1945 őszéig nem is ismerte el az 1944 decemberében Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányt!) Kliment Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke ezért 1945 augusztusában félreérthetetlenül értésére adta Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek, hogy szívesen látná, ha mielőbb megrendeznék a nemzetgyűlési választásokat. S hogy még a viszonylagos önállóság gondolata se nagyon kísértse meg a magyar politikusokat, a kisgazda győzelmet (57%) s a csúfos kommunista szereplést (17%) – 17%-ot kaptak a Rákosi Mátyás szóhasználatában “rendőrspicli” szociáldemokraták is! – hozó novemberi választás után a SZEB elnöke a győztesek tudomására hozta, hogy milyen kormányt akar. Olyat, amelyben a belügyi tárcát az idetartozó rendőrséggel kommunista politikus irányítja. Kliment Jefremovics óhaja teljesült, kezdetét vette Moszkva budapesti lakájainak, a kommunistáknak kedvenc időtöltése: képzavarral élve, a politikai ellenfeleket hidegre tevő önfeledt szalámizgatás.

A politikusi-közéleti szerepvállalása során negyvenkét börtönt megjárt Nagy Szeder István küzdelmei talán sziszifusziaknak tetszhetnek, hiszen a nyers fizikai erőviszonyok tekintetében a rákosista, majd a kádárista diktatúra állt jobban: terror, erő és hatalom az ő oldalukon. Ráadásul azok egy része, akikért egzisztenciáját, olykor életét kockáztatva kiállt, cserbenhagyták. “Sokszor kételkedtem is. Megérdemli ezt a nép? De látva, hogy a többség tisztességes, csak iszonyúan fél, ez mindig új hitet adott…” – mondja az elnyomó hatalom és az erkölcs örök, ma is és itt is érvényes dilemmáját fölvetve az egyik interjúban.

“Azonos országban azonos történelmet éltünk, azonos a múltunk” – hangzik el, jelenik meg nyomtatásban a tisztázatlan múlt terheként gyakorta a butító verdikt. Erről, talán sokakkal egyetértésben más a szerző véleménye. “Számosan dolgoztak […] a közös bűn tudatának ébresztgetésén, azon, hogy az alávetettekben kialakuljon és megrögződjön a tudat: vezetők és vezetettek együtt, közös szándékkal, közös akarattal, közös cselekvőségben: bűntermelő szövetkezetben követték el a gazságokat. Mármint hóhér és áldozat együtt bűnözött az akasztófa alatt. Aczél Györgytől lehetett például ilyen szellemes megjegyzéseket hallani Baranya vármegyei párttitkárságára utalva, hogy maguk meg tapsoltak nekem!

Ügynökök akcióztak vasúti talponállókban, kiskocsmákban, brigádbulin, közlekedési eszközökön, hazug belügyi történeteket terjesztettek, figyelték és jelentették a hatásukat. Írókat látogattak jó svádájú, vagy épp igen csinos »riporterek«, és faggatóztak, hogy mi van a fiókban, aztán meg csak úgy, interjún kívül is folytatódott az érdeklődés. Elegáns fehérasztaloknál, könyvkiadói szerződés fölött görnyedezve, értekezleten, négyszemközt ment a gyomrozás; folyt az emlékezet átalakítása fenyegetéssel, megtévesztéssel, zsarolással, elandalítással és csábítással.”

Az “elandalítás” kifejezést tekinthetjük a kisszerű, az embert erkölcseiben megnyomorító késő kádári kor egyik kulcsszavának. Ennek tudható be, hogy a puha (nyálkás) diktatúra a történelmi előzményt, a közeli múltat komolyan nem elemző lágy demokráciába torkollott. Olyanba, ahol törvényi szempontból nem tekintették bűnnek a közvagyont “lenyúló”, a kiválasztottak számára voltaképpen a szabadrablást jelentő úgynevezett “spontán privatizációt”. A szorgalmasan fosztogatók kedélyét legfönnebb a szomorú társadalmi tájkép felhőzhette kissé: leszakadó, véglegesen elszegényedő tömegek, látványnak nyomasztó és ronda hajléktalanok. A kedélyromboló látványt persze lehet kúrálni: elegendő kies tájakon fölépített, erődített, őrző-védő egységekkel körülvett villákba, birtokokra költözni. “A népet nem érdekli a múlt” – talán csak nem a “fényes jövő” az, ami érdekli? – fedőnevű program jegyében számos televíziós és rádiós csatornán, plázákban és multiplexekben ipari méretekben indult be a közbambítás. Oknyomozó, a napjaink hazai valóságát feltáró újságírásnak – Végh Alpár Sándor riportjait, egy-egy tényekre alapozó Heti Válasz-beli vagy ÉS-beli közleményt leszámítva – se híre, se hamva. Ami kolumnás méretekben a tisztánlátás sérelmére ennek örve alatt zajlik, politikai elfogultságokat visszhangzó unalmas szózuhatag. Társadalmi mértékű tudati és erkölcsi megtisztulásról ezért sem beszélhetünk egyelőre.

Hogy ide egyszer fokozatosan talán mégis eljuthatunk, erre ad reményt a Nagy Szeder István életét elbeszélő kötet. Érdemes tanulmányozni.

Arany Ágnes: Erőszakok

Arany Ágnes nemcsak egy kitűnő könyvet tett le az asztalra, hanem egyben egy vademecumot is, mely megmutatja az őt kézben tartónak, hogy most aztán merre ebben a globalizációs nagy faluban, ahol a mindenható progresszió ugyan azt művelte a negyven évvel ezelőtti Szingapúrral, mint amit most a tehetetlen, nagyravágyó kis magyar településekkel.

Az Öreg hindu című elbeszélés egyik fehér szereplője ott ül az Egyenlítőre épített kórházi ágy szélén, beteg barátnője mellett, és Arany Ágnes szavaival mesél a negyven évvel ezelőtti kikötővárosról: “…amikor a város még csupa egyszerű földszintes házból állt, az élet a maga ráérős ázsiai ritmusában folyt, és az emberek verejtéke szentelte meg a mindennapi kenyeret. Később a szabad kikötő megnyitásával ismerték meg a modern kapitalizmust, és ezzel együtt a busás hasznot. Túlságosan hirtelen köszöntött be a jólét, és a meggazdagodás nagy sietségében valahol az úton elkallódott, eltűnt a régről ismert szívélyesség meg a híres ázsiai szerénység.”

Ez a kétszázharminckét oldalt számláló novelláskötet elsősorban nem elkápráztató mesterségbeli tudásával – noha az is finom fejbólintásokra ingerli időnként a vájt fülű olvasót –, hanem azokkal az információkkal, előrejelzésekkel döbbent meg bennünket, melyek belső helyszíni tudósítások formájában öltenek testet, s a világban általánosan tetten érhető folyamatokból vagy folyamatból erednek. Arról a valójában láthatatlan, ámde egyre inkább megtestesülő Szép Új Világról szól nekünk itt ez a jelentés, mely egyszerre szórja tele a földet Barbie babákkal, szuper- és hiperlétesítményekkel, gyorszabáldákkal és lézer vezérelte bombákkal, valamint lehetőségekkel. Szóval arról, ami után évtizedeken keresztül vágyakoztunk – és úgy hívtuk: szabadság. Itt van a kezemben egy könyv, ami végső soron arról értesít, hogy mi jöhet még. De még ennél is többről: arról, hogy mi a teendő.

Érettségi után, harmincas évek elején hagyta el Pestet a Numerus Clausus törvény idején. Párizsban járt egyetemre, megnősült, és nagy családja miatt évtizedekig nem látta szülőhazáját, de amint egyszer visszatért, megrohanták az emlékek, s ettől kezdve gyakori vendég lett. Bennünket mindig meglátogatott, s hamarosan családtagként kezeltük és szerettük. Paul bácsiból üdítő módon hiányzott a harag, a megvetés, és mélységes emberszeretetével párosuló megértésével előbbre járt valamennyiünknél.

“…Nézem a hidat, nézem a zöldes vizet, a Badacsony legyalult kúpját, és érzem, hogy a különös, mélységes nyugalom belőlem árad, belőlem terjed szanaszét minden irányba, mígnem átfogja az egész tájat. A víz, az aranyhíd, a ködös derengés megértően átveszi, és saját nyugalmával táplálja az én békémet. A csend emberfelettivé nő bennem […] már csak én létezem.

…Feloldódhatnék mindebben, ha valami csodálatos erő össze nem tartana, el nem határolna mindattól, ami körülöttem létezik. Önmagam biztos tudata lebeg a víz fölött, szövi át a bennem élő csendet, s így én mégis én maradhatok, pillantásommal simogatva a sárga, szóródó parti homokot, s a némán belé fulladó tavat.”

Arany Ágnes történelmi kényszerből bejárta a fél világot – 1974-ben elhagyta Magyarországot –, és erről most írt egy könyvet. Jókai Anna szerint ez az írás “…szinte útikönyv arról, mi vár ránk, ha a távolba kalandozunk”.

Ez a mű szinte útikönyv arról, hogy mi vár ránk, ha nem megyünk sehová, ha egyszerűen csak itthon maradunk egy annyira vágyott és óhajtott rendszerváltás után; hogy mi vár ránk, ha a világ jön el hozzánk.