“Tekintete: tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot, a pásztortüzek füstjét és az atombombáét egyaránt.” Az erdélyi magyar költészet egészéről vallja ezt Kányádi Sándor, de a sugallatos jelképiségével együtt pontos és lényeglátó jellemzésbe mintha az önarcképét is belerejtette volna. Mert ő, a kortárs erdélyi és egyetemes magyar líra kiemelkedő mestere, írói-emberi habitusában és életművében csakugyan szinte megtestesíti ezeket a jellegzetességeket. Azokat a szemléleti vonásokat hordozva, amelyek a kisebbségi helyzetbe taszított nemzetrész sorsos öntudatát és keserű léttapasztalatokkal teli önértelmezését az embersors és a mindenség univerzális horizontja felé tágítják: az erdélyiséget (Áprily Lajos érzékletesen szép kifejezése szerint) “világfigyelő tetővé” emelik. A varázslatos transzszilván tájakon kiteljesedett archaikus és történelmi értékhagyományok emberi mélységeit és szellemi magaslatait, a sajátos közösségiség, a “provincia” összes gondját-kínját és kultúrateremtő azonosságjegyét vállalva – messze távol bármiféle “szemhatárszűkítő provincializmustól”. És a különleges értékbirodalom minőségmegtartó erejével figyelmeztetve a méltó humán létezést bárhol és bármikor fenyegető, sértő veszedelmekre.

A 75. születésnapját ünneplő Kányádi Sándor ma az egész magyar nyelvterületen, _a legszélesebb olvasóközönség körében (de idegen nyelvekre fordított verseinek nagyszámú kötete révén sok más országban) is az egyik legközismertebb, legnépszerűbb, kivételesen szeretett és klasszikusként megbecsült alakja irodalmunknak. Lírája olyan vallomásos sorsköltészetként is értékelhető, amelyben a személyiség élményi, hangulati változásai katartikus erővel sűrítik magukba és sugározzák át a karakteres székelyföldi, erdélyi és romániai (és általában az elszakított) magyar kisebbségi, sőt a teljes Kárpát-medencei és összmagyar nemzeti közösségi-históriai életérzések legmeghatározóbb fajtáit. Amely a kollektív lelki- és önismeret lenyűgözően gazdag tárházát felépítve ébreszt rá identitásunk alapvető érvénytartalmaira – szuverén esztétikai világképének felkavaró mélységperspektíváin keresztül. Feltárva és teremtő poézisba foglalva mindazt, amit ez a nép megélni, megszenvedni és elviselni kényszerült megpróbáltatásai során, az utóbbi fél évszázad korvalóságában. Krónikási és konfesszionális hitelesség egyesül Kányádi verseiben, midőn az egyéniség szubjektív érzelemszféráiban és morális-gondolati üzeneteiben megrendítő szuggesztivitással szólal meg a közös sorstudat – az azonosulásban megnyilatkozó képviselet vagy a helyzetkritikai rámutatásban kifejeződő küldetés hangja.

Az udvarhelyszéki, református többségű – s a felekezetek és népek közötti testvériességre példát adó – Nagygalambfalván, székely földműves gazdálkodó családban született _a költő 1929. május 10-én. Háborút megjárt édesapja igazi írástudó, könyvtisztelő ember, akiről riportszociográfusok is megemlékeznek. Kányádi Miklósnál a tisztesség szinonimája a munka, de egyúttal a “könyv az ő istene, az értelem” – írja róla Cseke Péter, felidézve néhányat bölcs mondásaiból: “olyan a ház könyvek nélkül, mint az ember lélek nélkül”; “olyan erő lakozik az énekhangban, hogy az a legnagyobb kétségbeesés és nyomorúság közepette is a szivárvány hátára emelhet bennünket”. Nem csoda, ha fia később, a XXI. század elején kedélyes komolysággal és mélyértelműséggel így nyilatkozhatott: “A múlt században, meggyőződésem, hogy Magyarország – a »haza a magasban«, ahogyan Illyés Gyula fogalmazta – Bartók Béla volt, Kodály Zoltán volt, Kós Károly és Márton Áron püspök volt, és édesapám volt!” Akinek a számára tehát a szülői háttér, a Küküllők, _a Nyikó, az Olt, a Maros, a Hargita övezte belső-erdélyi tájhaza, a nehéz falusi élet és _a paraszti világ szilárd erkölcsi értékrendje mind-mind olyan tiszta bensőségérzetet, útmutató biztonságot és biztatást nyújtott, amely elkötelező hatásával nemcsak megalapozta, de végig is kísérte létszemléletének alakulását. (“Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta” – stilizálja-kristályosítja az otthonos emberség őseredeti követelményét megejtően természetes-üde életigazsággá; máshol pedig a dolgos, egyszerűségében is fölemelő együvé tartozás lélekmelegéről fogalmazza: “Az a környezet, amelyből származom, önmagában is közösségi gondokat felvállaló mikrotársadalom volt, tehát már eleve, a szülői házból magammal hoztam ezt a közösségi, közteherviselési gondokból való részesedést. Az én gyermekkoromban még élt a székely közbirtokosság, élt, és mind a mai napig él a kaláka is, az egymáson segítés sajátos formája… hát nálunk senki nem épített egyedül házat.”)

Iskoláit szülőfalujában, majd (megszüntetésükig) a székelyudvarhelyi református kollégiumban, illetve a római katolikus főgimnáziumban végezte, ipari líceumban érettségizett, azután Kolozsváron fél évig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára járt, majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát. Különféle szerkesztőségi munkákat (Irodalmi Almanach, Utunk, Dolgozó Nő) követően az utóbbi időszak talán legkiválóbb gyermekirodalmi lapjának, a magasrendű, minőségi anyanyelvőrzésben missziót betöltő kolozsvári Napsugárnak lett belső munkatársa, 1960-tól három évtizedre, nyugdíjazásáig.

Kányádi Sándor indulása a második világháború után fellépő erdélyi írógeneráció friss lendületéhez kapcsolódott, nemkülönben a társadalmi reménységek és bizakodások keltette derűs és energikus hanghordozáshoz. Sütő András, Székely János, Szabó Gyula, Fodor Sándor, Beke György, Páskándi Géza és mások nemzedéktársaként az ő megszólalását is az egyéni és közösségi létesélyekbe, a szociális és nemzeti méltányosság lehetőségeibe vetett harmonikus hit és életkedv, a kitárulkozó és értéktelített vitalizmus intonációja irányította. Első köteteiben (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) a népi környezetet a Petőfi–Arany-hagyományból táplálkozó érzékletes-erőteljes lírai realizmus meg az illyési leíró konkrét tárgyiasság szemléletmódjával élénkíti elénk, s a könnyed népdalszerűséget a természetesség bája, a valóságközeli érzelmek meghittsége, a gyökeres hovatartozás-tudat, a kötődésélmény, az öntanúsító hűség elemi öröme lengi át. Az ütemhangsúlyosan ritmikus, rímes-dallamos versmenet lágy hajladozását, az egyszerre megragadó naivitást és árnyalt vallomásosságot sugárzó versbeszéd modalitását az elfogulatlan várakozás, a mesterkéletlen ragaszkodás, a hamisítatlan, genuin szülőföldszeretet átitató légköre övezi. A természet-, táj- és életképi, zsáneres megjelenítésekben, kisportrékban, idillekben, friss, üde helyzet- és hangulatrajzokban, anekdotikus-humoros eseményábrázolásokban, mesei vagy balladás történetelbeszélésekben a látványfestés érzékenysége és szemléletessége kezdettől kiterjed a gondolat, a mondandó transzparens tónusaira is, de aztán a dalforma a láttatás közvetlenségétől még inkább az átvitt, megrétegezett jelentésképzés felé mozdul, s fokozatosan a hangnem is egyre borúsabbá, tűnődőbbé, komorabbá: poétikai értelemben egyre elégikusabbá válik. A metaforikus, allegorikus, szimbolikus képi sűrítés a plasztikusan valószerű lírai szituációk intellektuális és esztétikai súlyát rendre megnöveli, azokat távlatos asszociációkkal dúsítja, jelentéssokszorozó képzettartalmakkal gazdagítja.

A hatvanas–hetvenes évek újabb verseskönyveinek (Kikapcsolódás, 1966; Függőleges lovak, 1968; Fától fáig, 1970; Szürkület, 1978; Fekete-piros versek, 1979) nyelvezetében előtérbe kerülnek a modern szövegalkotó eljárások, a markáns (a központozást elhagyó, enjambement-okat kígyóztató) szabadvers-technikák, az idő- és térfelfogás dimenziói kitágulnak, _a nagyszabású kompozíciók szövetébe intertextuális utalások, vendégszövegek, széles kulturális és történelmi jelentésmezőket bekapcsoló szövegbetétek épülnek. Kibontakozik az avantgárd jellegű mozaikos montázsvers, a szimfonikus (polifonikus) zenei struktúrájú költemény – s az összetett nyelvi alakzatok vibráló feszültségében drámai küzdelemversek, látomásos példázatversek és végső egzisztenciális kérdéseket faggató gondolati-filozofikus poémák keletkeznek. Ilyen például a Fától fáig. Benne a folklorisztikus atmoszférát árasztó eseménysor mitologikus és bölcseleti holdudvarú jelenéssé lényegül. Az esteledő erdőben elcsatangolt, elveszett lovait kereső kisfiú, akinek ijedelmes felbolydultságát, szorongató _riadalmát a tudatmélyi vízióktól a játékos gyermekmondókákig minden olyannyira reveláló lélektanisággal vetíti elénk, mintegy a létértelem-keresés őstoposzát személyesíti meg; _s mint ilyen hiposztatikus vagy archetipikus példajelenség a kilátástalansággal, a körülmények mindennemű romlásával szemben is a botladozó továbbhaladást választja, vagyis az egyszerű lemondás, önfeladás – a semmi, a nemlét nyugalma – helyett az életelvű, az elementáris életösztönből fakadó küzdelemfolytatást. S ez az ösztökélő erő meghaladja, legyőzi az egzisztencialista okoskodás logikailag indokolható következtetéseit is (amelyek az öngyilkos “hurokhimbálás” reménytelenségét nyomatékosítják), engedelmeskedve (az esélytelenség belátása ellenére, valami abszurd “sziszüphoszi” méltósággal, “heroikus pesszimizmussal”) a nem-racionális túlélés és megmaradás parancsának, miképpen a madáchi vég-szituációban is a hideg értelemmel szembeszegülő, egyszerre tudatalatti-ösztöni és tudat-fölötti-transzcendentális ősbizalom. És hasonló megtisztító-eszméltető balladisztikus ka-tarzisban, misztériumban részesítenek azok a mezőségi, fekete és piros színű népviseletbe öltözött széki cselédlányok is, akik az ősi népkultúra, a néptánc, a rituális szokásrendszer fenséges folyamatosságát biztosítják – szülőfalujuktól elszakadva, zene és énekszó nélkül, a nagyváros (Kolozsvár) betonjárdáján is táncra perdülve (Fekete-piros). A mégis-kitartás, a csendes helytállás, a rendületlen identitásőrzés hétköznapi apoteózisát igazolják ezek a magatartásformák, élet és halál, gyász és szerelem, “Koporsó és Megváltó-jászol” összeérő végletei között – az egyre könyörtelenebbül ember- és magyarellenes közegben, a hetvenes–nyolcvanas évek fojtogató és az elviselhetetlenségig, tűrhetetlenségig fajuló romániai nacionálkommunista diktatúrájában.

Az erdélyi magyarság állandósuló sorsnyomorúsága a kettős (az egyszerre emberi-tár-_sadalmi és etnikai-nemzetiségi) elnyomatás és kiszolgáltatottság kataklizmáiban: maga _a szenvedés pokla volt. A totalitarizmus sovén kisebbséggyűlölő paranoiája a mindenpercnyi megfélemlítés iszonyatával sújtott milliókat. A terror, az üldöztetés, a rettegés légköre uralkodott el, félni kellett a valóságos fizikai nyomortól, éhezéstől, a hatalmi erőszakszervezetektől, szokásossá vált a besúgás, a feljelentés, a házkutatás, a megfigyelés, a házi őrizet, a telefonlehallgatás, az útlevélmegvonás, az államhatósági kihallgatás és kínvallatás, egyre dühödtebben folytatódott a történelmi magyar települések, városok betelepítési-beolvasztó politikával való elrománosítása, az identitásvesztő asszimiláció felgyorsítása a drasztikus homogenizációval, a történelemhamisítással, a történelmi múlt emlékei elleni hadjárattal. Fokozódott a kisebbségi magyar kultúra intézményeinek (iskolák, egyházak, művelő-_dési szervezetek, kiadványok) erőszakos elsorvasztása vagy szétverése, a magyar anyanyelvűség visszaszorítása, elszórványosítása, “elcsángósítása”. Vagyis a pusztító jogfosztottság és kisemmizettség, a fullasztó szabadsághiány és megaláztatás (Tőkés László szavával: az “etnikai tisztogatás”, Sütő András [a “siculicidium”, a “székelyöldöklés” mintájára képzett] kategóriájával: a “hungarocídium”) az élet minden területén. El, egészen a tömeges külföldre menekülés kényszeréig, a magyarság lélekszámának rohamos csökkenéséig, s a gyalázatos teljhatalmi zsarnokság eszelős tombolásáig: a nyolcvanas évek végén a falurombolás megkezdéséig. S ebben az évtizedben Kányádi Sándor sem publikálhatott már a saját szülőföldjén, s – tiltakozása ellenére – meghívásos külföldi utazásait is gátolták.

A kínzó szorongattatás összes gyötrelmes stációjával szembenéző, nyelv- és nemzetféltő, a metafizikai szubsztancialitással bíró nyelviséget védő (mint a Noé bárkájába, az utolsó tájszót is behordani, s így átmenteni kívánó) költő az elégikus-rezignált számvetés, a dokumentatív-tényrögzítő lírai beszámoló, a létösszegző panaszdal, históriás és siratóének számtalan műfajtípusában örökítette meg a kétségbeesés tébolyító végső lélekállapotait. Megrendítő helyzetképek “dokumentarista” sorozatában idézi fel a “nyelvben bujdosás” kálváriáját, az omladozó templomok, fölszántásra ítélt temetők, korhadó falú öreg iskolák láttán felfakadó fájdalmat (“isten csodája hogy vagyunk”), az önemésztő, önmegszégyenítő, méltóságtépázó kisemberi rémület szüntelenül ismétlődő pillanatait. Személyes és történelmi élménymotívumok, emlékmozzanatok, reflexiók hatalmas ívű kompozícióba ötvöződő szintézise a Halottak napja Bécsben, ez a Mozart Rekviemjének zenei szerkezetével is összevethető alkotás, amely a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i vagy Szilágyi Domokos-i “hosszúvers”, “hosszú ének” egyfajta modern egyéni poétikai változataként szintén az archaikus népművészet, népköltészet és népi erkölcsi tradíció mélységeit forrasztja szervesen össze a magaskultúra, a magasművészet európai értékminőségeivel: mintegy a “bartóki modell”, “bartóki szintézis” új példájaként, megvalósulásaként. Fohász, könyörgés, önmegszólító belső monológ, személytelen, “konkretista” tárgyiasság, kollektív ima, regölésrészlet és -parafrázis, ősrituálé-reminiszcenciák (a vízen úszó koporsó – a vízre temetkezés – látomásában), mitikus és szakrális vonatkozások (“mise és _mese”), meditatív-kontemplatív gondolatfutamok sokféle árnyalata fonódik össze ebben _a hallatlanul összetett – ismétlések, fokozások, kontrapunktok, intarziák stílusalakzatainak sokaságából konstruálódó – rapszódiás szövegegyüttesben, amely egyszersmind valamifajta kortárs Szózat-variációként is értelmezhető. Mert, miként Vörösmartynál, a kétségek mardosta, aggodalmas létfilozófiai töprengés itt sem kerülheti ki a közösségi pusztulás, a nemzethalál rémét. A Kárpátok karéjozta szülőhaza legkeletibb szegélyén sínylődő, _elhagyatott csángó vidéktől a kivándorlás legnyugatibb célpontjáig ívelő tekintet a felőrlődést konstatálja, a megmaradás zsugorodó reménységébe a végsőkig kapaszkodva: “szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig”. _A szelíd esdeklés égi meghallgatását vágyva (“hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”), s őrizgetve a hitet “a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra” – még ha az csupán a világegyetem egyetlen megmaradt hidrogénatomból való reprodukálásának a természettudományos-kozmológiai esélye is. E költemény “a nemzetiségi és diaszpóra-létforma történelmi, illetve metafizikai tapasztalataival vet számot, a haláltánc látomásaival, profetikus vízióival feldúsítva, mindvégig egyetemes érvénnyel és kozmikussá tágított horizonttal” – írja a Kányádi-lírát elemző portrékönyvében Ködöböcz Gábor. A Nagyvárad szőnyegbombázását, a második világháborús kivégzési vezényszavakat, a csángó nyomorúságot felidéző képi motívumokat és a többit “én ott a bécsi utcán szedtem össze, meg magamban találtam, az emlékezetemben, amely egy kicsi részben a nemzet emlékezete is” – vallja maga a költő is.

S aztán megint a poétikai formák gazdag, virtuóz változatossága, újabbnál újabb egyénített esztétikai alakzatok sora hoz hírt a tragédia, a katasztrófa sejtelméről és bekövetkezéséről – a szonettől a haikuig, a “dísztelen daltól” és “dilidaltól” a “körömversig”, _a “románctól” a “bagatellig”, a baljóslatú mesétől a groteszk fabuláig. Fölerősödik a litániaszerű panaszvers, a biblikus lamentáció, a jeremiádszerű, zsoltáros, zsolozsmázó ének kántáló hanglejtése, a fájdalmasan profetikus, prédikátori, vándorénekesi figyelmeztetés és tudósítás intonációja. Különös módon összevegyülve az ellenpontozó irónia és önirónia, a kesernyés-gunyoros alulstilizálás és önlefokozás hangütéseivel, az olykor az akadozó lélegzetvételhez igazodó mondathajlításos, nyelv- és szójátékos, fekete humorral tréfálkozó-viccelődő, a töredezettség és a “depoetizáló” kiszólások révén többértelműsített, élőbeszédszerű előadásmód hatásjegyeivel. A magyar irodalomtörténet egyik legkeserűbb verseskönyve a Sörény és koponya (1989), amelyben a tragikum végzetességét csak fokozza a szakadatlan megaláztatást átélő, sorsvállaló írástudó önmagára is irányított profán dezillúziója, aki önnön költészetét is önreflexív szkepszissel illeti, relativizáló (akár “dekonstruktívnak” is nevezhető) rezignációval szemléli. Az így megrétegzett, sokszólamú, képzettársításos beszédmód alapérzülete azonban továbbra is a tartós döbbenet, amely fátumos történéseket, kárhozatos, megsemmisítő végállapotokat, lét–nemlét határszituációkat jelez és látleletez – omló belső és külső tájak versszociográfiáiban (“vannak vidékek”), a rezervátumosan lealacsonyított, kiszolgáltatott indián-lét sorspárhuzamaiban, önszemléleti sorsmetaforáiban, vagy a halott író, költő elődöket szólongató invokációkban. Külön szférája a poeta doctus lírájának a portréversek köre. Egy egész magyar és transzszilván kultúrtörténeti univerzum boltozódik föl ezekben a példaidézést, önmegerősítést, szövetségkeresést és -kötést szolgáló, klasszicizáló veretességet tanúsító művekben. A lelki-szellemi és erkölcsi identitásfelmutatás talán legszebb és legszentebb momentumai, amikor örök aktuális tanításával elénk elevenedik a nagy etikai, szellemi mintaadók serege: Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és Mikes Kelemen, Gábor Áron, Petőfi Sándor és Kossuth Lajos, Ady Endre, Kós Károly _és Tamási Áron, zsögödi Nagy Imre és Jékely Zoltán, Illyés Gyula és Kacsó Sándor, Gy. Szabó Béla és Szabédi László – s még mennyien! Együtt persze az egyszerű falusi öregekkel, apákkal és anyákkal, háborúkban, szegénységben megkínzott parasztemberekkel; vagy szabadságharcos, szilaj székely legényekkel, hargitai pásztorokkal – s a házsongárdi temetőbe költözöttekkel. A tájak – hegyek, havasok, erdők, folyók –, a “genius loci” ölelésében különböző kultúrák is találkoznak, s a költő hitvallást tesz az őszinte testvériség eszméje mellett, amikor román értelmiségi barátaihoz fűződő viszonyát foglalja versbe, amikor kiterjedt műfordítói munkásságot folytat – többek között – a szomszédos népek modern irodalmának, illetve az együtt élő kisnépek (erdélyi szász, máramarosi jiddis) népköltészetének körében is. (Az összegyűjtött műfordítások kötete: Csipkebokor az alkonyatban [1999].)

Kányádi Sándor mindenkor és minden körülmények között az emberiesség és az emberi kulturális önvédelem szavát hallatja. Őrá is áll, amit maga definiált az erdélyi líra alapvonásaként: a “potenciális szimbolizmus”, a “bányalégszerűen” lappangó zord sejtelmesség. Kritikusai szerint “a gondolathoz mért maximális tömörség és tisztaság” értékeivel (Székely János) a “megmaradás fájdalmasan szép példázatait” írja (Cs. Gyímesi Éva), a “sajátosság méltóságát” fejezi ki (Czine Mihály), “balladás” “történelmi tragédiát” sugall (Kántor Lajos) – “romlatlan magyar beszéddallammal” (Katona Ádám); “parabolaversei” _a “helytállás biblikus énekei”, hasonlatosak a “félrevert harangok” hangjához (Görömbei András), “drámai feszültséggel” “magát a mindenséget ostromolják megnyugtató vigaszért” (Pomogáts Béla), bennük a “couleur locale-tól az egyetemes szenvedésig” jutó “erkölcs és szenvedély” hullámzik (Szakolczay Lajos), a “világvége-hangulatokat”, a nemzetiség “elsüllyedését” nyomatékosító “lefojtott pátosz”, “muszáj-hősiesség” és “sztoicizmus” (Márkus Béla), “komor fenség” (Bitskey István), a “szelíd-szomorú rimánkodások” (Cs. Nagy Ibolya) szuggesztivitása feszül.

A ’89–’90-es fordulat után a Kányádi-versek éppúgy pontos közérzeti diagnózisokat és megvilágosító morális ítéleteket közvetítenek, mint annak előtte. A “vörös villamos” élesen karikírozó, telitalálatosan szarkasztikus allegóriájában például nemcsak a tömeggyilkos és hazug kommunista diktatúra tényleges mivolta lepleződik le, hanem az annak ideológiai összeomlása után bekövetkező fejlemények felemássága, kétértelműsége is; a rémuralom romjain bizonytalan, hogy vajon valóban holtvágányra döcögött-e végül a kopott vörös villamos (Kuplé a vörös villamosról). Miféle régi-új – “restaurációs”? – igazságtalanságok tobzódnak, miután milliók élete tönkrement, s amikor “aki szegény volt / még szegényebb / lesz a tehetős / tehetősebb”, s a “becsapott / becsapottabb” (Nóta)?! Bizonyos jellegzetes “posztkoloniális”, a gyarmati alávetettséget követő időket mérlegelő szemlélet, autentikus társadalom- és civilizációkritikai látásmód bontakozik itt elő. Amelynek szellemi, spirituális dimenziói még markánsabban vetik fel a legvégső, transzcendens kérdéseket. A lírai életmű legjavát összefoglaló gyűjteményes kötet, az “egyberostált verseket” tartalmazó Valaki jár a fák hegyén (1997) címadó darabja – másokkal együtt – a félelem és a remény lélektani-ontológiai törvényszerűségeit az emberlét és az univerzum sorsa közötti összefüggések távlataiban, világképletében érzékelteti. A “rejtőzködő Istenhez” szóló “szelíd fohászok”, “felemás őszi énekek” (Felemás őszi versek címmel jelent meg 2002-ben a költő legutóbbi kötete): közvetlen, intim, elégikus vallomástételek a személyes, családi, kisközösségi sorsállapotokról, a saját nemzeti közösségét és az egész emberi nemet, az emberiséget féltő írástudó tűnődő-éber melankóliájáról. Hangoltságuk, lelki-bölcseleti mélységük szerint Ady, Reményik, Dsida, Pilinszky vallásos, szakrális, keresztény-biblikus költészetének hagyományvonalába illeszkednek, eljutva a mindenütt tomboló gyilkos indulatok, az erőszak, _a szeretethiány, az elidegenítő közöny keltette globális rettenet – Petőfi, Vörösmarty romantikus vízióira rímelő – apokaliptikus, eszkatologikus látomáspoémájáig: a Sörény és koponyáig, amelyből a megtiport humánum kétségbeesett kiáltása hallatszik, a vészjelzés és az átokmondó, “negatív” imádság lesújtó konklúziója: az ember nélküli föld, a növény- és állatvilág inkább megérdemli a létet vagy az üdvösséget, mint maga a menthetetlen amoralitásba, gonoszságba fulladó ember (“fiad már egyszer meghalt értük / eredményét magad is látod / gyűlölet a fegyverük vértjük / pusztuljanak legyen már végük / teremts nélkülük új világot […] gyilkolják egymást népek nyelvek / paránya sincs a szeretetnek […] imát is azért imádkoznak / öléshez kérik segítséged / dicsőségedre ha kik voltak / növényeknek és állatoknak / nekik adj örök üdvösséget”). Kányádi egyéni mitológiájában a bot, a tarisznya, a furulya, a bárány, a fa, a fenyő, a csillag, a pásztor és a többi motívuma között kitüntetett helyet kap a ló, a sörény képzete. S itt is a farkasoktól szétszaggatott ártatlan lovát _sirató kamasz fiú önéletrajzi emléke vetül elénk, a kiscsikóját védő szerencsétlen ló hihetetlen bajvívó, önfeláldozó küzdelme, s ez a sorsszimbolikus élmény gyűrűzik tovább _a planetáris létezésválság végítéletes látomássorában. S a fáraók korától a fasizmusig és _a baloldali “újfasizmusig” mindennemű zsarnokságot és barbarizmust (s még az álságos nemzetieskedés mai jelenségeit is) átvilágító Kányádi-oeuvre kiterjed a totális terrormechanizmus köznapi társadalompszichológiájának, természetrajzának a drámai modellálására is: a groteszk-tragikomikus vagy az abszurd színjáték műfajában született művek közül például a világirodalom és a kelet-közép-európai abszurd drámaírás kontextusában is jelentékeny helyet elfoglaló, 1969-es Kétszemélyes tragédia a romániai valóság empirikus tényeiből épít általános, parabolisztikus létismereti jelentéskonstrukciót.

Hogy mi biztosítja a Kányádi-szövegek varázsos stíluserejét és atmoszféráját, annak talán egyik legfőbb összetevője a lírai alany mesélő pozíciója, a szóbeliség ősi hagyományára támaszkodó elbeszélő kedélye. A hangzás, a nyelvzene eleven, lebilincselő és magával ragadó kisugárzása archaikus létmélységekből, létmegértő stratégiákból ered. A költő különösképpen szereti előadni a verseit (ország- és “világjáró”, “peregrinációs” utazásai során is) – s számos hanglemez, kazetta tanúskodik erről, meg az a versszerető közönség, amelyik számtalan hazai és külföldi író–olvasó találkozójának, előadó-körútjának részese lehetett. A művészi szó és a belesűrűsödő igazmondás, mint magatartás, erkölcs és esztétikum szerves egysége, maga is egzisztenciális jelentőségű történés: sorsesemény. (A “vershitet” mindenkor megőrző költő így vall: “Az én ideálom az volna, hogy a szó és a tett, a költő és az ember ugyanazt jelentse. A magyar költészetben ez nagyjából így is volt.”) A költészet örök misztériumánál és az eredendő emberi költészetigény ősforrásainál járunk, a varázslat, a bűvölet és a csoda elementáris szükségleténél, a nyelvi kifejezés őseredeti mágiájának nélkülözhetetlenségénél – ahol (heideggeri fogalmak szerint) valóban működésbe lép a létező igazsága, megtörténik az igazság, mert megköltik, s úgy történik meg a kimondás is, hogy benne és vele egyszersmind egy népnek is “történetileg kibomlik világa”. Ha “költőien lakozik az ember”: akkor a vers a legnemesebb belső antropológiai kényszer folyománya lesz – az, “amit mondani kell”. A Kányádi-féle ars poetica egybecseng a kultúra, a művészet orális tradícióinak újabb irodalomelméleti felértékelésével is, s híven példázza egyéniség és közösségiség szintézisét, egymásban való megteljesedését. Még azzal is, ahogyan a némelykor bizarr szótársítások, frivol képzetkapcsolások és szövegközi rájátszások, utalások-áthallások akár posztmodernnek is tekinthető formateremtő elvei támogatják a súlyos gondtapasztalások, a kontúros létgondok lírai színrevitelét. Látszólag eszköztelen, de mindenképpen póztalan (“lezser”), hanyagul elegáns egyszerűség hordozza a szuggesztív üzenet cizelláltan finom, kiérlelt komplexitását. Így férnek össze különféle lírai szemléletformák – a daltól a szövegig, a vallomástól a textusig. S a közösség megmaradásáért könyörgő kérelem sóhajos passiójárással rokon érzületvilága az “eretnek táviratok” feszte-_len prózaiságával, találóan korjellemző disszonanciáival – amikor a megváltásváradalom, a mennyei segítségben való bizodalom az “égi interneten” az “Örökkévaló égi e-mail címének” reménybeli megszerzésén alapszik. Való igaz, amit monográfiájában Pécsi Györgyi megállapít: az az ív, amelyet pályájával Kányádi megrajzolt, “talán példa nélküli: a XIX. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik XX. századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté”; amelynek kiteljesedése során mintegy megismétlődik a magyar irodalom “törzsfejlődése”: “a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a XX. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig”.

“A vers az, amit mondani kell” – egy falusi kisfiú hibázott így rá a költőben visszhangzó lényegigazságra. (Ami aztán elméletileg, credoszerűen így igazolódik: “Van nekem egy teóriám: vers az, amit mondani kell. Meggyőződésem, hogy Gutenberg óta a verset _a könyvbe száműzték. Azelőtt a verset vagy pengették, énekelték, vagy mondták, így adták át egymásnak. A népköltészet is így jött létre. Az indulattal, nyomatékkal ejtett beszéd áll közelebb a vershez, ez hordozza a fontos közlendőt.”) S a költő azt is hivatásának érzi, hogy munkásságának tetemes részét gyermekirodalomra fordítsa. Gyermekverseinek, prózai (novellás, regényes) és verses meséinek számtalan kötete mellett fontosnak tartja, hogy reprezentatív válogatott és gyűjteményes, illetve újabb verseskönyveiben műveinek ezt _a területét is bemutassa, mintegy “kanonizálja”. Olykor el sem választható a kétféle műtípus, hanghordozásuk, mondanivalójuk, “közérthetőségük” egymásba folyik. És missziót végez, a minőségi anyanyelvűségre nevelés ügyét mozdítja előre a költő, amikor a magyar gyermekköltészet (Tamkó Sirató Károly, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és mások fémjelezte) klasszikus magaslatait képviselő verseit maga viszi el ezernyi helyre, és szólaltatja meg az érintettek: kicsinyek és (kis)iskolások körében. “Ezeknek a találkozóknak az értelmét én abban látom – egy kicsit talán túl merész a hasonlat –, mint Kodály Zoltán, aki a zenei ábécé oktatását annyira fontosnak tartotta; én az ilyen találkozókat magán költészeti-irodalmi ábécé-tanfolyamoknak fogom fel” – összegezi ezekről az “irodalmi szolmizálásokról” szerényen. Miközben életműve egészével is tanít és eszméltet – köt és emel. Köt a bennünk és emel a fölöttünk lévő értékekhez. Hirdetvén, hogy a “poézisnek van akkora ereje, ha igazán poézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni”; hogy a költészet “állandó hiányérzetünk ébrentartója, s “a vers a nyelv szobra”; “ahogy az elsüllyedt korok földből kiásott szobraiból, szobormaradványaiból, torzóiból is vissza lehet következtetni arra a népre, annak a népnek a műveltségi szintjére, ugyanúgy olyannak kell lennie a mi verseinknek, hogy ha kipusztulna talán ez a nyelv, a mi verseinkből, a verseink töredékeiből össze lehessen állítani, ki lehessen következtetni, hogy milyen lehetett az a nyelv, amelyet most beszélünk”. Ha valakinek a művei, Kányádi Sándornak csak ez a kis válogatást tartalmazó verskötete is megnyugtathat: az újjáteremtődésbe vetett reménységünknek biztos fedezete: “aranyalapja” van.

A magyarsággal foglalkozó kanadai irodalom első pillantásra elég késeinek és szegényesnek tűnik. Számarányunkhoz – az 1991-es statisztikai felmérés szerint 213 ezer lélek vallotta magát magyar származásúnak – és eredményeinkhez viszonyítva valóban alacsonynak tűnik a velünk s főleg a harmincas évek bevándorló magyarjaival foglalkozó irodalom. Ez különösen akkor tűnik fel, ha a más népcsoportokkal, a germánokkal, a skandinávokkal, a szlávokkal foglalkozó tekintélyes mennyiségű irodalomhoz hasonlítjuk az adatokat. Ez részben azzal magyarázható, hogy Kanada az elmúlt évtizedekig maga is kis nemzetnek számított, s népe lélektani szempontból ámulattal vonzódott a nagy anyaországokból ideszármazott nemzetiségekhez.

Az irodalom tüzetesebb vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a második világháborút és az ’56-os forradalmat követően meghatványozódott az angol nyelvű kanadai magyarságkutatás. Telek József háromkötetes, History of Hungary and Hungarians, 1848–1977 (Magyarország és a magyarok története, 1848–1977) című bibliográfiája a torontói egyetemi könyvtár közel tízezer magyar tárgyú citátumait sorolja fel, köztük kanadai kutatók munkáit is. E sorok írója Canadian Studies on Hungarians, 1886–1995 (Kanadai magyar hungarológia, 1886–1995) című négykötetes összeállításában közel kétezer könyvet, monográfiát, esszét, egyetemi disszertációt, recenziót tart számon, ámbár ezek jó kétharmada magyar származásúak tollából született.

Jelen tanulmány az angol nyelvű kanadai hungarológia felmérésével és értékelésével foglalkozik, három dimenzió – tudományos, szépirodalmi, valamint lexikális és antológiairodalom – alapján. A francia nyelvű irodalommal elenyésző volta miatt nem foglalkozunk. Ez részben azzal magyarázható, hogy a múlt század derekáig, de bizonyos fokig még _ma is, a francia államalapító lakosság, lévén maga is kisebbségi státusban, igyekszik a fő hangsúlyt, érthető okokból, a maga léte, kultúrája ápolására helyezni.

A kanadai magyarságismerethez tartoznak a magyarság történelmi, szociológiai, demográfiai, nevelésügyi, bevándorlási, felekezeti kérdéseivel foglalkozó kiadványok. Az első magyar tárgyú írások főleg enciklopédiákban (Encyclopedia Canadiana), folyóiratokban (Geographical Journal, Transactions of the Royal Society of Canada, Slavonik Review) jelentek meg, _s általános leírást adtak a harmincas évektől a bevándorló magyarok települési sajátosságairól, népszokásairól, beilleszkedéséről. Ezeket megelőzően a múlt század elején napvilágot látott néhány kiadvány főleg egyházi személyek, misszionáriusok tollából származik.

Az első ilyen munka az 1908-ban megjelent, James S. Woodsworth metodista misszionárius Strangers within our gates (Idegenek a kapunk előtt) című könyve, mely Kanada század eleji gazdasági, települési, népességi helyzetét tanulmányozza. Woodsworth a bevándorlók kihasználását morális alapon ítélte el. Rudyard Kipling népszerű nacionalizmusával szemben – amely azt vallja, a ,,portámon élő idegen személy, legyen bár jóindulatú és hasznos, mert más nyelven beszél, nem értem lelkiségét” – Woodsworth azt hirdette, hogy az idegen ajkút éppen úgy kell becsülnöd és szeretned, mint tenmagadat.

Woodsworth nem volt szakképzett antropológus, de járatos volt a korabeli szociológiai vonatkozású irodalomban, mely elutasította a modern ipari forradalom társadalmi kihatását. New Yorkban C. L. Brace, Jacob Riis, Lincoln Steffens, Londonban William és Charles Booth, Párizsban Atget, Németországban a szociáldemokraták foglalkoztak a bevándorlók mérhetetlen kihasználásával. Woodsworth vallási meggyőződésből ítélte el az embernek ember által való kizsákmányolását. Megértéssel kezelte a bevándorlók kiszolgáltatott helyzetét, tanulmányozta hagyományaikat, kultúrájukat. Néprajzi adatokat gyűjtött róluk, s jóindulatú ismeretanyag alapján próbált segíteni helyzetükön. A magyarokat is rokonszenvvel fogadta, kissé zárkózott, letargikus lelkületű, de alapjában véve munkaszerető és megbízható népcsoportként mutatta be.

Megjelent egy füzetecske 1911-ben az elsőtelepes magyarokról, Joseph Jules Pirot katolikus lelkész tollából, One Year’s Fight for the True Faith (Egyéves küzdelmeim az igaz hit szolgálatában) címmel. Ebben a magyarul nem beszélő, belga származású, a saskatchewani magyar egyházközség lelkésze szenvedélyesen támadja az “eretnek” Kováchy Lajos, Érdújhelyi és Németh Pál személyeket, s velük együtt a Magyar Testvéri Szövetség tagjait, akik annyiban vétkeztek az “igaz hit” ellen, hogy magyar nyelvű lelkészt kívántak magyar gyülekezetük élére.

A húszas és harmincas évektől kezdtek megjelenni szaktanulmányok a tárggyal kapcsolatban olyan történészek tollából, mint E. H. Oliver, A. A. Marchbin, Robert England, amelyek gazdasági, szociológiai, társadalmi szempontból vizsgálták a magyar bevándorlók szerepét Kanadában. Marchbin a Pennsylvaniából áttelepültek gazdasági helyzetét vizsgálta a Slavonic Reviewban (1934), Oliver pedig hatvanöt saskatchewani magyar család letelepedését és beilleszkedési folyamatát írta meg a Royal Society of Canada 1926-os évkönyvében.

Ugyanebben az időben kezdett Watson Kirkconnell foglalkozni a magyar, s általában az európai bevándorlók helyzetével. Az 1928-ban megjelent Western Immigration (Nyugati bevándorlás) című tanulmányában elsőnek emeli fel szavát a rasszista viszonyok között élő préribevándorlók érdekében. Erről a témáról fél évszázaddal később Howard Palmer, Jean Brunet és mások írtak hasonló együttérzéssel, de szakavatottabb könyvekben.

A szakirodalom a második világháború s főleg az októberi forradalom után foglalkozott behatóan a magyarokkal. A korábbi általános leíró cikkeket és rövid monográfiai bekezdéseket tárgyi szempontból specializált tanulmányok és egyetemi tézisek váltották fel. Megjelent pár könyvterjedelmű munka a Palmer házaspár, Howard és Tamara tollából az albertai magyarság történetéről, Donald Willmott munkája a bevándorlók szolidaritásáról Esterházy község környékén 1882 és 1940 között, valamint a magyarokat is érintő Post-war Immigrants in Canada _(A háború utáni bevándorlók Kanadában) című könyv A. H. Richmond tollából.

1956 után népszerűvé vált a menekült magyarok részletes tanulmányozása felekezeti, foglalkozásbeli, nevelésügyi, nyelvi szempontból. L. Czazona, T. Knosson, Henry Gleitman, Nicholas Pfeiffer a letelepedés, beilleszkedés, asszimilálódás-integrálódás gyakorlati és lélektani problémáit vizsgálta egyetemi tézisekben és tanulmányokban. Hatalmas irodalma van az ’56-os forradalomnak és menekültjeinek is. Hidas Péter A kanadai visszhang című tanulmánya a magyar forradalommal foglalkozó kanadai országházi dokumentumok és kiadványok sokaságát sorolja fel. Számos neves újságíró, köztük Paul C. Newman, Michael Parkway és Leslie Newman foglalkozott az országba érkezett menekültekkel. Számottevő irodalma van a University of British Columbián létesített soproni erdőmérnöki karnak, L. A. Rotenberg, _C. E. Kruytbosch és mások tanulmányaival.

A hetvenes évektől, a kétnyelvűség (bilingualism) és multikulturális törvény beiktatását követően, kimerítő szakkönyvek jelentek meg az új társadalmi helyzetről. Olyan kutatók, mint Dean Wood The People We Are (Ilyen nép vagyunk), K. G. O’Bryan Non-official Languages (Nem-hivatalos nyelvek), B. R. Blishen Canadian Society (Kanadai társadalom) című munkákban a bevándorlók szociológiai, gazdasági, politikai jelentőségét tanulmányozták. Ezek az öszszehasonlító munkák nem kifejezetten egy-egy nemzetiség, de a bevándorlókat érintő sajátosságok alapján elemzik azok nemzetgazdasági és politikai jelentőségét. Első alkalommal jelenek meg munkák a kanadai történelemben észlelhető rasszizmusról – H. Palmer: Mosaic versus Melting Plot (Mozaik, illetve olvasztótégely), Nativism and Ethnic Tolerance in Alberta (Benn-_szülöttség és etnikumi tolerancia Albertában) –, melyek a vallási kisebbségű mormonok, dukhobourok, mennoniták, valamint a kelet-európai kisebbségek kiszolgáltatottságai alapján _illusztrálják az elkendőzött társadalmi és politikai visszaéléseket.

Megemlítendők a magyarsággal foglalkozó kanadai okiratok. Ezek között szerepelnek hivatalos dokumentumok, törvényhozással, bevándorlással, földkiosztással, közbiztonsággal kapcsolatos okmányok, valamint félhivatalos vagy privát levéltári dokumentumok. Kanadában a bevándorlás 1917-ig a Földművelésügyi Minisztérium (Agriculture Canada and Colonization) hatáskörébe tartozott. Ezt követően két új minisztérium, a Bevándorlásügyi és a Belügyi Minisztérium foglalkozott a bevándorlás és letelepedés ügyével. A velük kapcsolatos évszázados dokumentumok a National Archives of Canada birtokába mentek át. Itt őrzik a fenti minisztériumok anyaga mellett a bevándorlókkal foglalkozó, más hivatalos szervek, az igazságügy, a külügy, a titkos tanács (Privy Council), valamint a Kanadai Királyi Lovascsendőrség (Royal Canadian Mounted Police) iratait, a sajtócenzor, a nagy vasútvállalatok – a Canadian National Railways és a Canadian Pacific Railways – iratait. Ez utóbbiaknak nagy szerepük volt a népességtelepítés intézésében, s gyűjteményük számottevő magyar vonatkozású adatokat tartalmaz. A központi és tartományi levéltárakban találhatók magánjellegű okiratok, sajtókivágások, egyházi értesítők, egyéni levelezések, kéziratos memoárok, irodalmi próbálkozások nyomai, családi albumok, fényképgyűjtemények. Ezek pontos forrásmegjelölése megtalálható a Canadian Studies on Hungarians (1987) című bibliográfiámban s három kiegészítőjében.

Az angol nyelvű irodalom általában pozitív szellemben mutatja be a magyarságot. Megjelent néhány kiadvány, mint James Gray Redlights Over the Prairies (Piros lámpák a préri felett) című dokumentumkönyve, mely rendőri jegyzőkönyvek és bűnügyi dokumentumok felhasználásával foglalkozik a prérivilág életével. Ebben a harmincas években bevándorolt magyarok, _a szerbekkel, szlovákokkal, horvátokkal együtt, elég negatív színben jelennek meg. Az említett nemzetiségeket iszákosnak, verekedőnek írja le, rajtuk csupán a magyarok tesznek túl. A mieink a bányamunka végeztével teleöntötték a fürdőkádakat sörrel, körülülték, s hazavágyó nótaszóval vedelték a hűsítő italt. Ha evésre szottyant kedvük, kenyeret aprítottak az éltető nedűbe, _s kanalazva fogyasztották. Volt negatív sajtóvisszhang az ’56-os ,,hivatásos” forradalmárokról is. Szemünkre vetette némely napilap, de még országházi képviselő is, hogy válogatósak, dologkerülők vagyunk. Az elfogulatlan történészek, közírók azonban – köztük Watson Kirkconnell, Paul C. Newman, az államférfi John W. Pickersgill – Kanada magyar bevándorlóit tehetséges, szorgalmas és hasznos nemzetiségnek tartják. Ez utóbbi személyiség úgy nyilatkozott, hogy erre a népcsoportra mindig büszke lesz.

Az angol nyelvű szépirodalom igyekszik nyomon követni a nemzet életében lejátszódó társadalmi jelenségeket. A gigantikus méreteket öltő évszázados bevándorlások, a nagy népvándorlások a préri meghódítása idején, a képzeletet felülmúló, több ezer kilométeres vasútvonalak lerakása azonban eddig még nem szült nagyméretű műveket. Kivételt képeznek Pierre Berton közíró panorámás The National Dream (A nemzeti álom), The Last Spike (Az utolsó vasszeg) és más történelmi krónikái. Tanulhatnának ebben a szomszédos amerikaiaktól, de még a szorgos ausztráloktól is, akik epikus méretű regényekben adóznak országalapító elődeiknek.

A regényirodalomban azonban jól kimutathatók a modern kori társadalomalakító jelenségek, a multikulturalizmus, a magas technológia beütései, a női egyenjogúság és más tárgyak. A hatvanas évektől megjelenő regények egyre jobban rávilágítanak az újkanadások jelenlétére is. Ebben fontos szerepet játszanak maguk a bevándorló írók, a magyarok esetében a már élete delén klasszikussá vált, nagybecskereki születésű John Marlyn, az ötvenhatos Vizinczey István, Jónás György és Szohner Gábor, akik angol nyelvű regényeikben ábrázolták az új fészekrakás számos témáját.

A letelepedésnek két alapvető fázisa van. Az első – Kosa János szociológus szerint – az asszimilálódás, vagyis maga a letelepedés stádiuma, mely gazdasági jellegű, s magában foglalja az egyéni egzisztencia – s nem csupán az ideiglenes megélhetés, de az állandó életforma – megteremtéséhez szükséges külső körülményeket. A második fázis – bár kronológiai szempontból nem feltétlenül követi az előbbit – a beilleszkedés, az integrálódás stádiuma, mely sokkal összetettebb az előzőnél. A bevándorlónak a befogadó ország törvényeihez és társadalmi szokásaihoz való alkalmazkodása mélyenszántó lélektani művelet eredménye, az örökölt hagyományokkal való fokozott leszámolás és az új életforma átvételének elkerülhetetlen konfliktusa.

A tudományos irodalomhoz hasonlóan az angol nyelvű széppróza is elég későn fordított figyelmet a magyar bevándorlókra. Ez részben azzal magyarázható, hogy a múlt század eleji kanadai társadalom, a kor erkölcsi és vallási szellemében védőfalakat húzott maga köré az idegen elemek térhódítása ellen. A húszas–harmincas évek szépprózája a puritán törvényeket igyekszik megvédeni az amerikai pálinkacsempészek, felelőtlen lókötők és egyéb felforgatók siserahadától. A viktoriánus eszmék képviselői gyanakvással fogadták _a burdosházakban meghúzódó újkanadás bányászokat, alkalmi munkásokat és a vonatok tetején kucorgó ágrólszakadtakat.

Másrészt azzal indokolható kései megjelenésünk a kanadai szépprózában, hogy az elszigetelődő régiókban nevelkedett kanadai író, legjobb szándéka mellett is, nehezen tudta megkülönböztetni egymástól a tarkabarka idegen ajkú néptömeget, a köztudatban élő “bunkó” szlávot a “hunná” degradált némettől, a “dégó” olasztól, vagy a “hunky” magyartól. S ha némelyik mégis tollra vett egy-egy statisztaszerű alakot, azon érezni lehetett az intim kapcsolat, de még a felszínes ismeretség hiányát is. Ralph Connor (igazi neve C. H. Gordon) prériregényeiben, s különösen a Sziklás-hegység övezetében játszódó Corporal Cameron of the North West Mounted Police (Cameron, az Észak-Nyugati Lovascsendőrség szakaszvezetője) című sorozatban ott vannak a század eleji szesztilalom csempészei között a periferikus európaiak, az elkeseredett hontalanok, akik között lehettek magyarok is.

Az első, többé-kevésbé magyar hőst ábrázoló regény 1965-ben jelent meg Robert Kroetsch tollából, But We Are Exiles! (De hát mi száműzöttek vagyunk!) címmel, melynek hőse Alberta tartomány északi részén élő Michael Hornyak “halászbáró”. Ezt követte néhány elbeszélés, köztük Robert Fulford The Good Wife (A jó feleség) című novellája a torontói irodalmi zavarosban halászgató Alex Hradas ’56-os szabadságharcosról, valamint Margaret Atwood Wilderness Tips (A vadonok tanácsa) című elbeszélése az ugyancsak ’56-os, George nevű magyarról. Majd megjelent Morley Callaghan regénye, Our Lady of the Snows (A havasok széplánya, 1985) a torontói Ilona Tomory prostituáltról, legújabban pedig Michael Ondaatje regénye, The English Patient (Az angol beteg, 1992), Almássy Lászlóról.

A kanadai írók, tapintatból-e vagy valami más okból, ritkán nevezik néven hőseik magyar származását. Kroetsch Hornyakja, angolszász apósa megítélése szerint hunky származású, de lehet más nemzetiségű is. Hornyak eredete valóban tisztázatlan marad a regény egészén át. Még a felesége sem tudja kideríteni származását s vagyona forrását. Az energikus Michael Rolls-Royce luxuskocsijával járja az északi településeket, elcsavarja az útjába kerülő avatatlan nők fejét, s a virágzó halipar útján mindent pénzzé varázsol a maga hasznára. Hasonlóan ködös Alex Hradas nemzeti eredete is. Nevéből cseh származásra lehet következtetni, de szabadságharcos múltja kifejezetten magyarrá avatja őt. Alex meghódít egy jóhiszemű kanadai lányt, s irodalmi tehetsége hangoztatásával kihasználja feleségét. Miután a Canada Council kulturális intézményhez benyújtott kérvényét nagy regénye megírására elutasítják, sértődötten ellene fordul befogadó hazájának, és pokollá teszi sokat szenvedett felesége életét.

Meglepően elfogult s bizonyos fokig rasszista színezetet ölt Margaret Atwood címadó elbeszélése, a Wilderness Tips. Az 1991-ben írott munkában nem takargatja a szerző hőse magyar, vagyis idegen származását. George ’56-os menekült, hazájában a szemétdombon nőtt fel, gyilkosság tapad a kezéhez, szám szerint három. Az elfogadott sablonok szerint, becsületes kanadai családba házasodik, s bár jelen társadalmi helyzeténél fogva semmiben sem marad el ipa, napa, sógorai, sógornői mellett, Atwood minden eszközt felhasznál mássága, beilleszkedésre alkalmatlan volta hangsúlyozására. Már fizikai megjelenítése is (egykori kígyóvékony alakja, forradásos arca, mostani pohossága) mindenképpen negatív jellemmé avatja Gyurkát. Irigykedő sógora pedig a tengeri rabló vikingek, az országokat felperzselő Attila the Hun s magyar leszármazottjai rémítő beütéseit véli felismerni rajta. Meglepő Atwood szélsőségekbe hajló ábrázolása egy olyan nemzeti csoportról, amely keveset oszt vagy szoroz az ország életében. Írói objektivitását viszont kétségbe vonja az _a tény, hogy George származásának hangsúlyozása – hisz lehetne jamaikai, orosz, belga, de még jenki is! – semmit sem nyújt a mű autenticitásához.

Michael Ondaatje hőséről, az arisztokrata családból származó Almássyról – aki a második világháborúban Rommel oldalán szolgált – egész irodalom létezik magyar, német, angol, arab forrásokban. Feljegyezték róla, hogy az igazi Almássy sivatagi kutató volt. Kelet-Szahara és a Líbiai-sivatag belső területeinek, oázisainak felfedezése fűződik a nevéhez. Gépkocsin bejárta Tanganyikát, Kenyát, Ugandát és Szudánt, s a Núbiai-sivatagon keresztül utazott Kairóba. Tudósított a Nílus egyik szigetén élő ,,magyar” nevű törzsről. Mint mérnök, hatalmas közép-keleti építkezésekben vett részt. Az egyiptomiak személyi kultuszt fontak alakja köré. A Srí Lanka-i származású Ondaatje, bevallása szerint, regénye írása idején mit sem tudott Almássy magyar származásáról, s tudatlanul használt olyan kifejezéseket, mint “kurta” nadrág, “felhomaly”.

A kanadai széppróza alapján a második világháború utáni magyar bevándorló misztikus, rámenős, erőszakos jellemnek számít. Gyorsan, talán túlságosan gyorsan feltalálja magát, nagy ambícióval gyökeret ereszt a kősziklában is. (Megjegyzendő, hogy a kanadai íratlan törvények szerint – ellentétben az amerikaiakkal – az ambíció nemkívánatos, de legalábbis gyanús emberi tulajdonságnak számít.) Jellemvonásaink közé tartozik még a gyors asszimilálódás, az angol–kanadai családokba való beházasodás s az összetartás hiánya. Ez utóbbival magyarázzák, hogy nincsenek az országban számottevő magyar negyedek, s a magyar falvak a prérin csak történelmi feljegyzésekben és nevekben léteznek. (A magyarok s más nemzetiségek mentségére legyen mondva, hogy a kanadai kormány telepítési gyakorlata – talán a magyar állam szomorú példáján okulva! – nem kedvezett a nagy nemzetiségi tömbök kialakulásának.)

Sokkal megnyerőbb Morley Callaghan regényhősnője. Az arisztokrata származású Tomory Ilona, kétes hivatása ellenére is, megőrzi nemes emberi vonásait. Őt egyedül pénzért nem lehet megkapni. Mennyivel humánusabb Ilona, vagabond alakja ellenére is, a finomkodó Alex Hradasnál, vagy a barátai kedveseit is elcsábító, rámenős Hornyaknál. Az öreg szüleit eltartó Ilona választékosan, már-már a kegyelet missziójaként végzi hivatását. Callaghanhoz hasonló együttérzéssel ír magyar hőséről, Laszlo Lossanról Norman Levine is. Az ,,önkéntes száműzetésben” élő Levine a hatvanas években visszatér Angliából Kanadába, végigutazza az országot, s Canada Made Me (Engem Kanada nevelt fel, 1958) című könyvében lehangoló képet fest elmaradott, parlagias szülőföldjéről. Laszló Lossan, volt budapesti cirkuszi artista talán az egyedüli pozitív szellemben megrajzolt alak Levine könyvében.

A kanadai írók általában szélsőséges, kirívó jellemeket választanak regénytémául. Ez vele jár e viszonylag fiatal és az Egyesült Államok árnyékában meghúzódó nemzet sajátosságaival. A Windsorban élő, a hajdani országházi képviselő Pap István feljegyezte Hol a hazám című memoárjában (1988), hogy kertészi vállalkozása kezdetén szép, szolid színű virágokat termelt. De a piacon senki ügyet sem vetett rájuk. Később felvilágosította egy kanadai kertész szomszédja a tényekről, éspedig hogy Kanada ifjú ország, népe szereti magára hívni a világ figyelmét rikító külsővel. Ilyenek itt a városok, rikító színekben pompáznak a háztetők, a középületek, a parkok, a virágoskertek. A világjáró kanadai fiatalok, akik jóllehet itthon ügyet sem vetnek patrióta érzelmeik kinyilvánítására, mi több, ha nemzetközi szempontból az ország szerepére hivatkozik valaki, hangosan kinevetik, lehurrogják, poggyászaikat, farmerjüket teletűzdelik nemzeti zászlóval.

Van abban sok igazság, hogy a bevándorlók között akad mindenféle: rámenős, kalandor, csaló. Az ilyenek kirínak a nagy montázsból, s a róluk szóló írások izgalmasnak bizonyulnak az olvasó számára. A túlzott általánosítások azonban a túlegyszerűsítés veszélyét vonják maguk után. Mi tagadás, van a bevándorlók között nem egy Michael Hornyak és Alex Hradas. A maradandó irodalomtól azonban elvárja az olvasó, hogy túllépje a rövidlátó típusalkotás korlátait, hogy a közszájon, a sajtóban és a rendőri jegyzőkönyvekben élő szoknyavadászok, házasságszédelgők és egyéb ragadozók mellett felvillantsa, ha csupán fiktív eszközökkel is, egy-egy nemzetiségi csoport pozitív sajátosságait is.

Milyen kár, hogy a kanadai angol nyelvű olvasó eddig oly ritkán értesült irodalmán keresztül az államalapítása millenniumának adózó bevándorló magyar képzőművészekről, zeneszerzőkről, nevelőkről, tudományos kutatókról (akik általában megbecsülésben részesülnek szaktársaik körében), s főleg az élet – a szó nemes értelmében vett – napszámosairól, a munkásokról, farmerekről, az eredményes kisiparosokról és kereskedőkről, akik sokban hozzájárulnak e nemzet csinosításához. Vigasztaló, hogy ez az elvárás még nem túl kései. Más nemzeteknél évszázadokra volt szükség nemzeti létük kellő kiformálására, s annak dokumentálására. Kanada fiatal nemzet. Egy mindent átfogó alkotói folyamat még kifejlődhet nemzeti irodalmában.

Sokkal kielégítőbb hungarológiánk helyzete a lexikális és antológiairodalomban. Ezek alapján, ha az irodalomban vannak kis és nagy nemzetek, a magyar határozottan az utóbbiakhoz tartozik. A lexikális irodalomban vizsgálat tárgyává veendő három országos, a Canadian Encyclopedia (1985, 1990), az Encyclopedia of Canada’s Peoples (Kanada népei enciklopédiája, 1999) és az Encyclopedia of Literature in Canada (A kanadai irodalom enciklopédiája, 2002) kiadvány. Az antológiák sokasága közül vegyük csupán azon magyar tárgyúakat számításba, amelyek szerkesztői angol vagy legalábbis nem magyar származásúak. Ezek között említendők a néhai Watson Kirkconnell által szerkesztett gyűjtemények, The Hungarian Muse: An Anthology of Hungarian Poetry, 1400–1932 (Magyar múzsa: A magyar költészet antológiája, 1400–1932, 1933), János Arany: The Death of King Buda (Arany János: Buda halála, 1936), valamint A Little Treasure of Hungarian Verse (A magyar költészet kis kincsestára, 1947), s a kolosszális Hungarian Helicon (Magyar helikon, 1985). Egyéni költők gyűjteményei közé tartoznak Kenneth McRobbie fordítása: Ferenc Juhász: The Boy Changed into a Stag, Selected Poems 1949–1967 (Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú, 1970), László Nagy: Love of the Scorching Wind, Selected Poems 1953–1971, (A forró szél imádata, Válogatott költemények, 1953–1971, 1973, közös fordításban Tony Connorral). Jelentős munka még Robin Skelton: George Faludy: Selected Poems 1933–1980 (Faludy György: Válogatott költemények, 1933–1980, 1985) című gyűjteménye, melynek fordításában mások is közreműködtek. Megjelent számos gyűjtemény angol nyelvű szerkesztők gondozásában, köztük a Volvox, a Canadian Ficton Magazine, Translation Issue (1976), melyek anyaga többnyelvi eredetű, s amelyekben a kanadai magyarok nagy teret kaptak.

A Canadian Encyclopedia külön szócikkben foglalkozik a kanadai magyarokkal (pp. 848–849). A szócikk szerzője, Dreisziger Nándor történész összefoglalót nyújt a magyarság eredetéről, kanadai vándorlásáról, letelepedéséről, valamint gazdasági, társadalmi, felekezeti sajátosságairól, hangsúlyozva e nemzetiség törekvéseit hagyományai és kulturális öröksége megőrzésére. Az enciklopédia részletes tanulmányt közöl a kanadai etnikirodalomról, Tamara Palmer és Beverly Rasporich egyetemi tanárok tollából. Ebben (pp. 597–598) a magyarok megkülönböztetett figyelemben részesülnek, köszönet az első évszázadot megért irodalmi eredményeiknek. A tanulmány történeti és stílusbeli ismertetést nyújt irodalmunkról, említést tesz az 1902-ben íródott életrajzi eposzról Szatmáry János tollából, _a ’30-as éveket megelőző költészetről, s a második világháborút és az ’56-os forradalmat követő irodalmi virágzásról. Stílusbeli szempontból szól a klasszikus, a nyugatos, a szürrealista, a dadaista törekvésekről, Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Kemenes Géfin László, Vitéz György, Zend Róbert és mások munkássága alapján. Külön figyelmet szentel a kanadai magyarok példás irodalomszervezésének, a Kanadai Magyar Írók Köre 1967-ben történő megalakulásának, mely antológiasorozatával és irodalmi rendezvényeivel kellő fórum volt az írók számára.

Az Encyclopedia of Literature in Canada is önálló szócikkben foglalkozik a magyar irodalommal, a derékhad alkotóinak megnevezésével. Több egyéni szócikk foglalkozik magyar írókkal (Faludy György, John Marlyn, George Páyerle, Szabados Béla, Vizinczey István, Zend Róbert). Az etnikirodalmi fejléc alatt számos magyar nyelvű író nyer ismertetést, hangsúlyozva irodalomszervezői és könyvészeti munkásságunkat. E sorok írójáról elmondja a szócikk szerzője, hogy Ethnic and Native Canadian Literature (1990) című nemzetiségi bibliográfiája egy évtized távlatából is hézagpótló összeállításnak számít, mely munka 65 kisebbségi csoport 75 nyelven megjelent irodalmát öleli fel az eredeti munkák (költészeti, szépprózai, drámai gyűjtemények), valamint a róluk szóló annotált ismertetések, monográfiák, esszék, recenziók, biográfiák közrebocsátásával. A magyarok a nálunknál tízszerte számosabb németek, olaszok, ukránok mellett megérdemelten egyenrangú helyet kaptak.

A Hitel múlt augusztusi számában Veress Zoltán megemlítette, hogy a nyugati államférfiak mindig is élen jártak a menekültek és bevándorlók felkarolásában. Jóllehet, altruisztikai megfontolásból, de ez a humánus sajátosság vonatkozik a kanadai politikusokra is. A föderális és a tartományi kormányok hathatós támotatást nyújtottak a bevándorlók hagyományai ápolására. Az ország szellemi erői, a nevelők, a történészek, szociológusok, irodalmárok hasonló emberségességet mutatnak az idegen ajkúak iránt. A szépírók esetében, úgy érzem, merőben új, az egyéni tapasztalatok hiányában született felszínes típusalkotás helyett őszinte, reális alkotói mozgalomra lesz szükség.

Kirkconnell, Watson: The New Canadians és Of Travel. In uő.: A Slice of Canada: Memoirs.