Állóhelyzet – térdepelek

Ülőhelyzet – fejen állok

ha hasalok – nem vedelek

hanyatt fekve irigálok.

Test-ügyleti kény-hülyeség

vonzza lényem – jön Tóbiás

– drogos kobak hótt üresség

tántorgás meg alvajárás,

“én Máltában sose jártam

agyam helyén két Úr fészkel

egyikőjük fejen állva

üldögél de sose térdel –

A másikuk ventillátor

– kavarog az elme-fészek –

Atlantiszról épp idejő

Rózsakertet húz alólam

szép habókos ápolónő

térdepelek – álló helyzet

ülni félszség – fejen állok

Törzsem alatt vén kerevet

ürdüng-hangon prédikálok,

Ahol már a vita – vitás

hátrafelé néhány évvel

rég megszűnt a testápolás

– jelzi rég halott Tóbiás –

a fejfáján három T-vel.

Már szorongatja a torkunkat a vég,

a tudat, hogy az ég is szétomolhat,

bölcsője volt, sírja lesz csillagoknak,

mert ami benne éled, benne ég.

Mintha millió ragyogó kereszt

és köztük botladozna az öröklét,

melybe minden idő beleveszett,

s a bolygók, mint az apró rovarok

nyüzsögnék körül a kereszt-napot,

ami élettel csábít, halált érlel,

úgy ejti át egymással önmagát

az Isten, az ember, és a világ,

bár a végtelent föl sem érjük ésszel.

Bár a végtelent föl sem érjük ésszel,

benne születik minden gondolat,

ami irányt, kiutat tapogat,

s teret hódít mindazzal, amit észlel,

mert egyre vonzza. Bűvöli a távlat,

s amit tud, az nem lesz elég soha.

Amíg a mindenség nem otthona,

meg kell vívnia vele a csatákat.

Ha vadászzónáját óvja a vad,

ha az eb a kerítésig szabad,

a rengetegből kicsi hazát bérel,

s ha többet akar, küzdenie kell

ismeretlen ellenfeleivel.

Elménk mindenben kutatni merészel.

Elménk mindenben kutatni merészel,

jogot adott hozzá az értelem,

ami átküzdött évezredeken,

hogy elszámoljon tabuk édenével.

Az ember magát már vállalni képes!

Bár tudja, hogy csak kétségekre hág,

le meri vetni azt a glóriát,

ami díszlet a tehetetlenséghez,

s a kérdéseket halmozó világhoz,

ahol a végtelen csak véggel átkoz,

mert jövőnkhöz örök múlt sem elég.

Hogyan is érné születését tetten

a világ, ha nincs kezdet végtelenben?

Tágul, és egyszer széttörik az ég.

Tágul, és egyszer széttörik az ég.

És nem lesz hova hulljanak a részek,

nem vonz, nem taszít se részt, se egészet

semmi, ha nem létezik messzeség,

mert levetette testét a világ.

Csak az űr suhan át a pőre csenden,

mint a múlt idő az emlékezetben,

ami lassan felejti el magát.

Ó régen nem lesz soha sehol ember,

mikor a vég ütközik végtelennel,

elherdálja mindenét, céltalan,

s kiűzi magát a világ magából,

ha alaktalanná szakad a távol,

vagy a mindenség magába zuhan.

Ha a mindenség magába zuhan,

elnyeli az élő, teremtett tájat,

piramist, szobrot, verseket, csodákat,

az éltető napot, s az arctalan

világ lassan cserben hagyja magát.

Fekete sírba sűrűsödő végzet,

vagy végzetig szakadó hűtlenségek

jellemzik ezt a bolyongó csodát,

ami még oly szenvtelenül kereng,

mintha örök lenne benne a rend,

és csak az élet, szerelmek, és álmok

hordoznák az elmúlást, és halált.

De egyszer minden visszájára vált.

Menthet-e ember életet, világot?

Menthet-e ember életet, világot?

Értelmünk tétje lehet-e egyéb,

mint megóvni az otthon kék egét,

s az örök holnapra virradó álmok

ágymelegét a csillaglakta égen?

Lesz-e képes arra az értelem,

hogy túlnőjön teremtő Istenen,

megértse, mi a cél a teremtésben,

s uralva eszközét, mentse a célt

világért, emberért, és istenért,

hogy semmisüljön minden talmi átok,

és a folytatás végtelen legyen?

Ha nem menthet világot értelem,

mit jelentenek az évmilliárdok?

Mit jelentenek az évmilliárdok,

ha minden a pusztulásnak terem?

Halálok között hol a végtelen,

s mi menti az örökkévalóságot

ha az idő is úgy függ minden perctől,

mert létezés nélkül nincsen idő,

és a végtelen kártyavára megdől?

Mintha értelmünk vesztene el minden

csatát ott, ahol már küzdelem sincsen,

a válaszok helyén csak űr fogan,

s mert a kétségek hitnél súlyosabbak,

tán üzenetük sincsen a szavaknak,

ha a teremtésnek csak sírja van!

Ha a teremtésnek csak sírja van,

s nincs semmi célja ennek a világnak,

délibáb talán? Űrök ellen látszat,

melyben a gondolat kiúttalan?

Ha így van, akkor véletlen a lét,

és a legnagyobb véletlen az ember,

akit Isten játékaihoz rendel,

hogy vele veszíthesse mindenét.

Ez a mindenség csupán ennyi volna?

Játszma, melynek önfeladás a sorsa?

S mert keresztnél ölelőbb a bilincs,

zárt körívekre feszül bolyongása,

hogy ne leljen irányt feltámadásra,

mert a sírján túl folytatása nincs?

Ha a sírján túl folytatása nincs,

s értelmetlen az egész világ léte,

vajon ki hívta, s miért hívta létre?

Ember szemébe porszemet ne hints,

remélt Isten! Hogyha a képzelet

is alkut kell kössön az elmúlással,

mindent ad, és semmit se nyer magával,

csak hullatja a messzeségeket,

akkor nincs miért se földön, se égen

fenséges istenhitében elégjen,

mert lángjának már áldozata sincs!

Marad az ember restellt pőresége,

ami kétséget tapos föl az égre:

miért termett meg benne ennyi kincs?

Miért termett meg benne ennyi kincs?

Mért érzi végtelen lelkét az ember,

ha nem szállhat szembe a végtelennel,

mert távlataihoz hatalma nincs?

Mért tátong bennünk ez a szakadék

anyag s szellem között, amit az élet

oly természetes együttlétben élvez,

áthidalni elménk mégsem elég,

hogy léten túlra mentse szellemét?!

Milliárd évig kerenghet az ég,

és csak halálról szólhatnak a versek,

ha nem teremt olyan csodát a rím,

ami győz a mindenség kínjain.

Miért ad céltalan életet, lelket?

Miért ad céltalan életet, lelket

az Isten a világnak, hogyha nem

folytatható belőle semmi sem?

Miért kényszerít ránk olyan szerelmet,

ami eleve halálból fogantan

szüli azt, amit rendre elhagyott?

Mondd, hogyan teremtett gondolatot

a világ, ha bolygása öntudatlan?

A kérdőjelek sírhantokra nőnek,

válaszolni nincs arca az időnek,

amíg bizonytalan a létezés.

Van-e hát cél, amit ember fölérhet,

vagy vakondként túrja a messzeséget,

ami a megmentéséhez kevés?!

Ami a megmentéséhez kevés,

lehet, hogy épp abban többlet az ember,

míg percenként perel a végtelennel,

bár élete halálával egész,

mert az öröklét egész nem lehet!

Nem élheti át kezdetét, és végét,

öröm-fájdalom tökéletlenségét,

a cél nélkül is boldog életet,

ami mindent a gyermekéért áldoz,

hogy esélye legyen a folytatáshoz,

amelybe múltja, és jelene vész,

és mert a család jövője a nemzet,

lelke a kétkedő önismeretnek:

mért játssza, hogy többlet a szenvedés?

Mért játssza, hogy többlet a szenvedés

az élet, ha nem mentheti a többlet

A világképet mi zilálja szét?

Mit hordoz a vesztés, és fájdalom,

hogyha mélységet nem őriz a távlat?

Mit játszhat meg a lélek önmagának,

ha a világban nincsen tartalom,

s minden többlet illúzió marad?

A szavak boltívei omlanak,

s a képzelet sem bírja meg a terhet,

mellyel a semmi ránehezedik,

s megfojtja gondolatok titkait,

hogy esélyt se adjon az értelemnek.

Hogyha esélyt sem ad az értelemnek,

értelmetlen ez az egész világ?

Hiába égi minden csillagát,

fénye kevés látni, amit teremtett?

Hitem, szavam bolyong a glóriádban

Istenem! Amíg élek és halok,

minden tűz áldozata én vagyok,

az ember, ki világában hazátlan,

mert bolygók és csillagok sosem éltek,

csak emberben ölsz létet, öröklétet,

ha lelke, értelme nem lesz elég

ahhoz, hogy megmentse ezt a világot,

s téged: a teremtő, isteni álmot!

Már szorongatja torkunkat a vég.

Már szorongatja torkunkat a vég,

bár a végtelent föl sem érjük ésszel!

Elménk mindenben kutatni merészel:

tágul, és egyszer széttörik az ég,

vagy a mindenség magába zuhan.

Menthet-e ember életet, világot?

Mint jelentenek az évmilliárdok,

ha a teremtésnek csak sírja van?

S ha a sírján túl folytatása nincs,

miért termett meg benne ennyi kincs,

miért ad céltalan életet, lelket,

ami a megmentéséhez kevés,

s mért játssza, hogy többlet a szenvedés,

hogyha esélyt sem ad az értelemnek?

a csillagjós, a káldeusban elfojtott

költő, a minden idők legművészibb

angyalforgalmából kiharangozódó

nyelvhalálra mikor figyelmeztetett:

kiállt az ezüstreszelékes ég alá, s a

jeleiről szólt, amint most ő is megteszi,

merthogy a fájdalomérzékelője sosem

látott angyalkapkodást észlelt, ami

még eddig mindig nemzetek halálát

harangozta ki, s ha nem téved, akkor

most mi következünk; akkor most

mi következünk.

fölényén, mikor mágneses viharok,

spirálködök áramlásáról beszél, s csak úgy

“valamiféle kozmikus költői ihlet-

kultúrából ránk maradt toposzt, egy

naiv-népi jellemzéket, hiszen még a

NAGYON KINŐTT MÁR A SZARVAD; NAGYON

KINŐTT MÁR A SZARVAD!

túli hazában, hol a csillagképek

jövőrajzos jeleiben értelem forog,

s a kihaló arámi tanulságaival, laza

angolt megkerülve édes nyelvünkön

vonul keresztül: így láthatom ezt a

pusztulásról szóló álmot, amit ő mesél,

és így állok majd egyszer én is a

vesztőhelynek, de bölcsőnek is mondott

s a régi tűzhely hamuját a számba

fúvó széllel kérem: vétessék le rólam

örök útvesztésem átka; örök út-

vesztésem átka.

ébredve látni Tűz, Levegő, Víz

és Föld elgyengülő hatalma mögött

milyen lázas klónozásban ölt formát

a tagadás, a hét csillag s a velük

egylényegű földi fémek ólomtól az

aranyig építkező igaza hogyan lesz

az átlényegítéses hírművészet

bölcseinek a köve, a XXI. századi

szóalkímia törvényes széptudománya,

regö, és hogyan leszek én magam is,

regö rejtem, regö rejtem, olyan

visszaút-tagadó, mint egykor a

a másikon a Hold, de fájni fog az

összes húnyó s gyúló csillag együtt

és külön-külön, mert ha már nem

mondom táltosmagánynak ezt a

sorsos félelemközvetítést, ha nem

nevezem sámánörökségnek ezt a

gigabájtokba átmentett kegyesség-

kérést, azért még érezhető lesz e

fájlok újhonfoglaló természete

szerinti lódobogás, regö, Kelettől

Nyugatig, regö rejtem, regö rejtem,

s agancsösvényei kijelzői közt a

a fájdalmak fájdalma, mert aki

Sötétet, Fényt magára véve úgy féli

az átalakulást, hogy megáll, és csak áll,

csak áll, hiába veszik célkeresztbe

hírművészek vagy a digitálhálózat

átváltozás-tagadásra programozott

lélekmásai, akkor majd megtudom,

miért a Tűz, Levegő, Víz és Föld

elgyengülő hatalma, miért ez a

rokontalanság, regö, e hazákat

herdálás, regö rejtem, regö rejtem,

s hol keressem, aki megszólaltat,