Eperjesi Penckófer János úttörő szerepű kötetében tűnődésre okot adó paratextusok szerepelnek. Ilyen a cím is, a felcím is, a mottó is. A cím többszörösen. Egyrészt mert elüt a várttól, a szokásostól – nem a “kárpátaljai magyar irodalom” mára már elfogadott fogalmát használja, hanem az elkülönítés helyett az egybetartozás tényét érzékeltető “magyar irodalom… Kárpátalján” kifejezést. Illyés Gyula “ötágú síp” metaforáját nem úgy gondolja tovább, hogy a “hatodik síp” lenne az Ungváron, Beregszászon megszólaltatott, hanem hogy “síp” ez is, csak éppen nem Pozsonyban, Újvidéken, Kolozsvárott vagy Budapesten, nem a Felvidéken, a Délvidéken vagy Erdélyben, netán Magyarországon fújják. Kárpátalja itt tájat, tájegységet jelöl, mondhatni úgy, mint Kemenesalja jelölt egykor, vagy Bükkalja jelölhetne például. A vidék másokétól elütő, jellegzetes vonásai hangsúlyozódnak: a különbséget a couleur locale, a helyi szín mutathatja. A természeti környezet, nem pedig a hatalom természete. S ez az, másrészt, ami a címben jelzett magyar irodalmat mintha kivonná az államhoz tartozás, az állami intézményi létezés keretei közül. A történelemnek olyan kényszere alól is, mint amilyenre a szocializmus hosszú évtizedeiben a hivatalos elnevezés, a “kárpáton túli” utalt, Moszkva (vagy Kijev) irányából, nem pedig Budapest felől szemlélve ugyan e nemzetiségi kultúrát, de sohasem követelve meg, hogy – a többi szomszéd államéhoz hasonlóan – ennek az országnak a neve is szerepeljen a megnevezésben, valahogy ekképp: szovjetunió(bel)i magyar irodalom. A cím, harmadrészt úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy jelzős főnevű bővítménye, a “sajátos kezdeményei” az alanya – vagyis mintha a magyar irodalom egésze helyett csupán a kárpátaljai különös próbálkozásokat vizsgálná (a kezdemények régies formában ezt jelentik), nyomatékosítva, hogy léteznek ilyenek.

A felcím ehhez azt teszi hozzá, mintegy jelszószerűen ugrasztva ki, hogy az irodalomnak igen is köze van a cselekvéshez, a tetthez; az író magatartása, lelki, akarati tulajdonságai nemhogy nem közömbösek, de végső soron erkölcsi szempontból is megítélhetőek. A mottó a kötet alapját adó PhD-értekezéshez képest változott, csak a hivatkozott szerző személye maradt azonos: Németh László. Ott azt a gondolatát idézte, hogy: “az irodalomnak is van igazságszolgáltatása”. Itt pedig azt, amelyik mintegy összekapcsolja A kacsalábonforgó vár Illyésének a “nem ítélek, csak nézem a világot” (be nem teljesített) szándékát a Németh-dráma, a Galilei egyik szereplőjének a Szentírásból vett “Quae sursum sunt, querite”, az “Amik fönn vannak, azokat keressétek” igéjével. “…nézni, ami körülöttem van és vallani, ami fölöttem” – szól az új jelmondat, kevésbé készítve fel rá, mint korábban, hogy a könyvnek is lesz igazságszolgáltatása: igyekszik majd elégtételt nyújtani, egy-egy mű vagy művész esetében érvényre juttatni az igazságot.

A szerző óvatossága nagyon is érthető. Egyrészt mert maga is Kárpátalján él, és óhatatlanul is szem előtt kell tartania azt, amit a Nem lehet Makkai Sándora fogalmazott meg valamikor a múlt század közepe táján: a kisebbség saját belső társadalmában könnyen keletkezhetnek “lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek”, az “összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok” eltörpülhetnek és eltorzulhatnak. E törpeség átkai közé sorolt személyi és csoportharcok megvívásától a szerzőnek annál is inkább tanácsos tartózkodnia, mivel – és ez a másik ok – költői és szépprózai alkotásai révén maga is érintett. Munkája tárgya lehetne, külön fejezet szólhatna az ő műveiről is – méghozzá díjnyertes kisregénye, a Hamuther alapján talán nagyobb joggal, mint sokan másokéról.

Főleg az előszóban vázolt időbeli keretek, korlátok komolyanvételével. Eszerint Kárpátalján a szellemi mozgás csak a “nyolcvanas évek utáni gyors változások közepette kapott igazi lendületet”, vagyis a rendszerváltoztatást, a Szovjetunió összeomlását követően. Az utóbbi tíz-egynehány esztendőben. A gondolat folytatása – “…a felszabadultság, a nemzeti önazonosság és büszkeség kivallása mellett az irodalom is csak ekkor kezdhette meg a számvetést és a felzárkózást” (9. l.) – mintha azt állítaná, hogy az értékeket nézve a kárpátaljai magyar irodalom története lényegében az elmúlt másfél évtized története. E bár szigorú, ám helytálló számvetés egyensúlyt is teremthetne az olyan végletes vélemények között, amelyek – mint Pál György könyve, A magyar irodalom Kárpátalján (1945–1990) (Nyíregyháza, 1990, Szabolcsi téka, 13) – vagy minden szépírói alkotást eleve értékként vesznek számításba, vagy – mint Cséka György tanulmánya, A kárpátaljai magyar irodalom (1988–1998) (Pannon Tükör,1999/1) – épp ellenkezőleg, minden alkotást “mérhetetlenül jelentéktelennek” tudnak (25). Az irodalom efféle posztmodern indíttatású, ám politikai-ideológiai alapú felosztása, a “beszéd és ellenbeszéd” szerinti csoportosítása okkal tarthatja holtidőnek a kötet címében is szereplő XX. század második felének jó részét, a létezett szocializmussal eltöltött több mint negyven esztendőt. Ezért jelenthette ki Cséka György is, minden különösebb érvelés, bizonyítás nélkül a fentieket. Summázata: “A hatalomnak ellenálló, ellene (szolidan) lázadó, »igazmondó«, »szolgáló«, »magyarságot megőrző« művek (Kovács Vilmos: Holnap is élünk című regénye, Zselicki József, Vári Fábián László és mások művei) halálos csókban forrnak össze azzal, ami ellen, amivel szemben megfogalmazták magukat (különválasztani e kétféle hagyomány alkotásait csak irodalmon kívüli – morális, politikai – szempontok szerint lehetséges), és a mérhetetlenül cinikus, a kommunista irodalompolitikát (túl sikeresen) kiszolgáló, vagy csak vele kompromisszumot kötő művek (Balla László ez irányú munkássága) magukkal rántják a feledésbe (ama korszak múltával) az egyébként ideológiájukban rokonszenves, igazukat, identitásukat megfogalmazó, »szolgáló« alkotásokat.” Ezek alapján az egykor sűrűn idézett, utólag hírhedtté lett Balla László-sort, az “Ezer évig nem volt itt semmi” állítását átírva egyszerű volna úgy összegezni, hogy 1990-ig nem volt Kárpátalján semmi érdemleges irodalmi esemény, azaz nem született a klaszszikusok körébe vonható alkotás, nem teremtődött az egyetemes magyar irodalom mértékével mérhető (“kanonizálható”) életmű.

Mindehhez magától értetődően kapcsolódnak a korszakolás kérdései; a szerző elég sokat bajlódik velük. Különösen, merthogy elválaszthatatlanok a hagyományok létének és szerepének szélsőséges, lényegében politikai-ideológiai alapú feltételezésétől és megítélésétől. Végső soron: attól a hatalmi mechanizmustól, társadalom- és művelődéspolitikai gyakorlattól, amely a tárgyalt időszakban, a XX. század második felében e térség – a “szocialista tábor” – egészét jellemezte. Éppen emiatt fontos részletesebben szólni róla, mégpedig – ahogy részben Eperjesi Penckófer is teszi – S. Varga Pál A nemzet mint szimbolikus értelemvilág című tanulmányára (Alföld, 2002/5) támaszkodva. A kárpátaljai (magyar) kultúra, irodalom helyzete e tekintetben semmiben sem különbözött más szomszédos országokéitól. Főleg nem tért el abban, ahogy a “honi világ” nemzetiségi kulturális közösségének történetiségéről, történeti azonosságáról, az egymást követő nemzedékek tapasztalatainak és emlékezetének átörökítéséről vélekedett: az örökölt javakban, a múltból a jelenbe közvetíthető érvényes tudásban való “ismétlő részesülés” helyett az újat kezdést, az idegen tapasztalatok elsajátítását, a Balla László rovására oly sűrűn és oly joggal emlegetett jó “szovjet magyarrá” válást tűzve ki célul. Ehhez a politikai ideológiához valóban illett az ezer év (magyar) kultúrájának semmissé nyilvánítása, semmibevétele, a “múltat végképp eltörölni” igyekezete. Épp azt a három fontos mozzanatot hagyva figyelmen kívül, amelyen az emberi élet színterét képező “kulturális birodalom”, e sajátosan körülhatárolt világ, Jan Assmanntól kölcsönzött szóval, a szimbolikus értelemvilág alapszik. Egyrészt azt utasította el, hogy teljes világként veszi körül a benne élőket, másrészt hogy összhangban van a tapasztalatokkal, harmadrészt, hogy a különböző elemei a kollektív tudat megítélése szerint összhangban vannak egymással is.

Az összhang hiánya jellemezte, sőt, eltervelten, erőszakosan volt diszharmonikus a kollektív emlékezet működtetése is: mind a kommunikatív, mind pedig a kulturális emlékezettől épp a lényegüket tagadták meg. Mégpedig a közelmúlt hétköznapi emlékeinek őrzését, nem utolsósorban továbbadását, nyilvános közlését az egyiktől. A múlt és a régmúlt kiemelkedő, sorsdöntő eseményeinek számontartását, a (kulturális) közösség, a nemzetiség önazonossága alapjainak az egyben tartását, megőrzését a másiktól. S ha az irodalom, a régebbi megfogalmazás szerint a nemzet emlékezete, akkor nyilvánvaló, hogy Kárpátalján se tölthette be azt a szerepét, amelyik pedig az újabb nézetek szerint sem idegen tőle: az “abszolút múlt” mint minden érték és értelem forrása s a jelen közötti közvetítés funkcióját. A történelem mint csoportemlékezet, mint a nemzeti kisebbség közeli s távoli emlékezete nem egyszerűen csak rejtve, hanem szántszándékkal zárva is maradt előtte; nem férhetett hozzá. Amikor viszont próbált hozzáférkőzni, mindjárt ellenállásba ütközött, tartós és “még erőteljesebb” ellentámadásoknak tette ki magát. Bizonyító erejű példa erre annak a Vári Fábián Lászlónak az igyekezete, aki költői világában, amikor csak lehet(ett), a nemzeti közösségi lelkület és szabadságeszme következetes megszólaltatója – talán összefügg ezzel, hogy róla íródott a kötet legelmélyültebb fejezete.

Mindettől elválaszthatatlanul Eperjesi Penckófer két kárpátaljai “esemény”-t emel ki: az “öntudatfelrázó és öntudatra ébresztő” Kovács Vilmos-regény, a Holnap is élünk 1965-ből az egyik, a Tiszatáj 1970. év végi számaiban közölt, Benedek András és Kovács Vilmos jegyezte tanulmány, a Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában a másik. “Sorsformáló jelentőséget” (25) tulajdonít nekik, szerepüket “korszakformálónak” tartja (73). Kétséges azonban, hol, milyen területen mutatkozott ez meg – ha egyáltalán megmutatkozott. Az irodalomban, vagy inkább a művelődéspolitikában? A kételyt az is táplálhatja, hogy a regény esztétikai-poétikai értékei az idők során jócskán megfogyatkoztak. De az is, hogy tamáskodunk a tanulmány – bármely tanulmány – sorsformáló, öntudattisztító szerepét illetően. Mindenekelőtt azonban az int mérsékletre, a túlzások elhárítására, hogy ha e két alkotásnak a kisebbségre mint kulturális közösségre (közönségre) gyakorolt számottevő hatását valamely olvasás- vagy művelődésszociológiai felmérés még tanúsítaná (tanúsította volna) is, az már aligha (volna) igazolható, hogy ez a hatás valamit is változtatott (volna) a kultúra, benne az irodalom intézményi keretein, a politikai ideológia irányítási módszerein, az állami oktatás keretein. A múlt és a jelen közötti közvetítési kísérlet folytatás nélkül maradt; a regény a malenkij robot ügyét, az elhurcolt kárpátaljai magyarok dolgát a kommunikatív emlékezetből nem tud(hat)ta a kulturális emlékezet részévé emelni, a tanulmány pedig a kárpátaljai magyar irodalom első szakaszaként elgondolt négy évszázadot, Komjáti Benedek 1532-es bibliafordításától a Gyöngyösi Irodalmi Társaság XX. század eleji működéséig a kulturális emlékezetből nem tud(hat)ta a kommunikatív emlékezet részévé tenni.

Egyrészt épp a hatalmi akarat meghatározta állami intézmények hiányoztak hozzá – semmilyen szintű oktatásnak nem volt szabad hozzáférhetővé tennie a magyar történelem és irodalom múltját. Másrészt az a múlt, amelyet a hatalom a kollektív emlékezet megteremtésének jegyében kitüntetett, nem is annyira teoretikus megfontolásból, mint inkább gyakorlatias-didaktikus módon, ama helytelen felfogást követve, amely szerint az ideológia “egy bizonyos embercsoport által tényként vagy igazságként elfogadott érték- vagy hiedelemrendszer”. Nyilvánvaló, hogy amikor a Tiszatáj-tanulmány hagyományszemlélete ellenében a pártideológia elfogadásra kijelölte Kárpátalja (illetve a korabeli szóhasználattal: a Kárpáton túli terület) magyar irodalmának “példaadó”, követésre méltó szerzőit, akkor az egyetemes magyar irodalom értékrendszerével mit sem törődve, abban a hiedelemben cselekedett, hogy az ideológiailag jó (jobb) elvtársak íróként, művészként is jók (jobbak). Az egy személyben sokáig több intézményt is megtestesítő Balla László messze hangzó szavai a hetvenes évek közepéről így értelmezendőek: “A Kárpátontúlon ma működő szovjet magyar írók elődei semmiként sem azok a különböző rendű és rangú, eszmei meggyőződésű és kötődésű, egymással kapcsolatban alig levő magyar tollforgatók, akik a felszabadulás előtti időkben véletlenül épp az egykori Ung, Bereg, Ugocsa megyében és Észak-Máramarosban tevékenykedtek, hanem […] sokkal inkább azok a szerzők, akik ugyancsak szovjet magyar íróként a mieinkkel teljesen azonos ideológia alapján, ugyanazon esztétikai elvek szerint, egységes csoportba szerveződve tevékenykedtek a Szovjetunióban a két világháború között, a második alatt és még egy ideig utána is […] Zalka Máté, Illés Béla, Hidas Antal, Gergely Sándor, Karikás Frigyes, Gereblyés László, Lányi Sarolta, Gábor Andor, Madarász Emil és mások.”

Ha ők a tekintélyek, s ha a hagyomány – miként Gadamer állítja – a tekintély egy formája, akkor a kárpátaljai magyar irodalom még a hetvenes években is messze volt a vállalható hagyományoktól. Messze attól – egy másik, másféle tekintélyt idézve –, amit Jauss az irodalom társadalomképző funkciójaként határozott meg: kiszabadítani az embert természeti, vallási és társadalmi kötöttségeiből. Itt épp a kötöttségek szorosabbá tétele volt a cél – legfeljebb a vallásiakat a (párt)ideológiai, a társadalmiakat az (állam)hatalmi helyettesíthette. Ezzel is magyarázható, hogy miközben a jugoszláviai után a magyarországi és a romániai magyar irodalom is korszakváltáshoz készülődött, aközben Kárpátalja kultúráját a pártosság elve s gyakorlata talán még a korábbiaknál is szorosabb gúzsba kötötte.

S e tekintetben csakugyan majdnem mindegy, amit Pál György irodalomszemléletét bírálva – morálisan érthető módon – a szerző korántsem tekint egyformán megítélhetőnek: hogy 1971-et a Forrás Stúdió hatalmi módszerekkel történt felszámolásának éveként, avagy a hatalmi rend által létrehozott József Attila Irodalmi Stúdió indításának esztendejeként tartjuk-e számon. Ha ugyanis az egyes korszakok aszerint különböznek egymástól, hogy az irodalmi normák, mércék és konvenciók milyen rendszere határozta meg és jellemezte őket, akkor a Roman Jacobson-féle dominanciaelv érvényesítésével még az sem állítható, hogy a normák, szokások, módszerek helyett legalább a témák átmenetet mutattak volna az egyikből a másikba, nemhogy uralkodóvá kezdett volna válni, aki korábban háttérbe szorult. Ezt látszik igazolni Balla D. Károly amúgy töredelmesnek aligha tartható vallomása is. “A Kovács Vilmossal és a Forrás Stúdió fiataljaival szemben táplált bizalmatlanság a kárpátaljai magyar irodalom egészére is átvetült, s a hetvenes évek elején-derekán induló újabb írórajnak ismét a hangsúlyos pártosság vállalásával sikerült megszólalnia. Mindnyájan megírtuk a magunk Lenin-versét, békeversét, pufogtak frázisaink, sugároztunk az optimizmustól. Ha borúsabb, ne adj isten, pesszimista verset akartunk publikálni, mellé tettünk két harsányat, talán így elmegy. Aztán a két harsány megjelent, a borús kimaradt… Jöttek a nyolcvanas évek, egyetlen nagy tapstól zengett az ország” – tart emlékbeszédet a KIS(ebbségi) magyar skizofréniában afölött a múlt fölött, amelyet tagolatlannak, azaz egyugyanazon korszaknak lát. De hogy is láthatná másképpen, amikor a korszakváltáshoz maguk az irodalmi intézmények is hiányoztak, nemhogy ezek változásairól, szemlélet vagy ízlés szerint történt csoportosításáról lehetett volna beszélni. Mindennél többet elárul, hogy az első irodalmi folyóirat, a Hatodik Síp csak 1989 augusztusában jelenhetett meg, vagy hogy két évvel korábban, az 1987-ben kiadott antológia, az Évgyűrűk szólt, szólhatott először a kisebbségi magyarság kommunikatív és kulturális emlékezetéről, a nemzeti hagyományok vállalásának nyomatékos hangsúlyaival.

És éppen mert a kötet felépítésének szervező elve a “nemzeti közösségi lelkület” megszólalásának és megszólításának nyomon követése, a “történeti-historikus szemlélet” érvényre juttatása, akár az előszóban említett, ám a továbbiakban alig-alig elemzett “figyelemre méltó poétikai kezdemények” rovására is – ezért nélkülözhetetlen a korszakolás dolgában megszólaltak, a hivatkozottakon kívül még Sándor László és főleg Görömbei András, Dupka György véleményének latolgatása. Eperjesi Penckófer János végül is nem fogadja el a Tiszatáj-tanulmánynak a “kettős kötődés” elmélete jegyében Magyarországról szorgalmazott, a “múltteremtés” igyekezetéből született, egyébként minden nemzetiségi magyar irodalomban a viták kereszttüzébe állított hagyományfelfogását. Azaz: az 1919 előtti előzményekről mint a kárpátaljai magyar irodalom nem létező “első kisebbségi korszaká”-ról beszél (31. l.) Világos, hogy tarthatatlan a nemzetiségi magyar irodalmak pusztán területi alapon történő (az állami kereteket pedig figyelmen kívül hagyó) megkülönböztetése – kevésbé világos viszont, hogy a “közösségformáló” szándékúnak, “identitásmegfogalmazó és irodalmat befolyásoló” hatásúnak tudott tanulmány tételei közül utólag mit tart elfogadhatóaknak. Hasonló kérdés merülhet föl 1965-tel kapcsolatban: vajon milyen alapon, milyen szempontból tartható “korszakos jelentőségű”-nek. Azaz – eltekintve attól, hogy pár sorral alább “az 1965/1970 körüli első” szakaszt hozza szóba – szerinte elegendőek-e a paradigmaváltáshoz, egy új korszak kezdetéhez a jobbára csak irodalomszociológiai szempontból értékelhető “sorozatos egyéni és csoportos irányultság-kezdemények”. Úgy tűnik föl, mérhetetlenül túloz, amikor azt állítja, hogy a Kovács Vilmos nevéhez köthető – szemléletmódit is fölkavaró – “írói magatartás megjelenése és hatása” “meghatározó jelentőségű” volt (31).

Talán – közhellyel élve – nem véletlen, hogy a mű helyett a magatartás fogalmát szerepelteti. Mutatván, hogy itt és másutt is az előszó felhozta “elméleti-poétikai szemlélet” helyett az erkölcsi-morális a meghatározó; a “történeti-historikus”-sal együtt sokszor mér s ítél ez alapján. Amivel szemben nem is anynyira az a régi igazság vethető fel, hogy emberi erkölcs és művészi minőség sokszor esik messze egymástól, hanem – mint ebben az esetben is – hogy az írói magatartás fájának annyi ága-boga lehet, szemrevételezni is nehéz. Ha a műalkotásban megtestesülő (nem írói, hanem szereplői, elbeszélői stb.) magatartásról volna szó, akkor például a Holnap is élünk csattanója, az “óriások országában” való utazás, az urali beteljesülés reménye kimondottan sematikus, forradalmi optimizmust sugalló. Ha a kárpátaljai magyarok meghurcoltatásáról szóló regénybeli beszéd hordozott volna példaértéket magában, akkor egyrészt tán az állítható, hogy e példát az írótársak nem követték, mert (a pártirányítás, a cenzúra miatt) nem is követhették volna. Másrészt a közösségi emlékezet ha nem is kommunikálhatta, de megőrizte a magyar kisebbség sorsdöntő eseteit, eseményeit – a Kovács Vilmos-regénynél maradandóbb értékű Nagy Zoltán Mihály-regény, a kötetben igen körültekintően és meggyőzően elemzett A sátán fattya tanúsága szerint is. Az írói magatartás “hatásá”-val kapcsolatban támadhatnak azonban további kétségek. Például a szerző életrajzi adatainak ismeretében (319), nem utolsósorban pedig arra nézve, hogy hányan követték, a Forrás Stúdió kiebrudaltjai közül is, és akik igen, azok nem az elfojtott hallgatásban-e. Végül a “magyar szellemi hagyomány tudományos alapjai” lerakásának (120) mondott nyelv- és őstörténeti írásokkal, a Kovács Vilmos számára “kijelölt egyetlen feladattal”, “a magyar nyelv eredetének a megfejtésével” (47), a Kik voltak…? című kötettel kapcsolatos kételyek: ez a könyv is a példaértékű írói magatartás tanúsítója lenne-e, de akár igen, akár nem, mindenképp hiányzik a tudományos teljesítmény értékelése, a szakmai fogadtatás, visszhang ismertetése. Ezek nélkül ugyanis felmerülhet: nem hasonló pályamódosításról van-e szó, mint a romániai magyar költő, Szabédi László esetében volt, aki A magyar nyelv őstörténetét élete fő művének tudta, a nyelvészek viszont alig vettek tudomást róla. Hogy miért, ezt a Kik voltak…? esetében egy öntudatos szerzői idézet sejtetheti: “gondoltam, miért ne világítsam meg a tudós elméket, miért ne szabadítsam ki őket törökös szabású finnugor kényszerzubbonyuk szorításából?” (124) Műérték, írói magatartás, korszakolás összefüggéseinek boncolgatása végül annak feltételezéséhez juttathat el, hogy a Holnap is élünk igazságérzékelése ahhoz hasonlóan számíthat morális szempontból bátornak és példaértékűnek, mint – találomra sorolva – Csoóri Sándor Irodalmi Újság-beli versei számítottak 1953 nyarán, vagy ugyanez év őszén Kuczka Péter Nyírségi naplója, a későbbiekben meg Nagy Gáspár két verse is, az Öröknyár… és A Fiú naplójából. Nagy jelentőségűek, de korszakalkotónak még Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye se igen tartható, nevezhető.

Még mindig az értékelésnél időzve: megállít a kötet ama kijelentése, hogy Kovács Vilmosnak az 1968-ban megjelent, három évig késleltetett verseskönyve, a Csillagfénynél a “regény jelentőségével ér fel”, “újabb jelentős előrelépés” a kisebbségi magyar irodalom történetében (111), végül, hogy a Verecke című vers is “újabb jelentős állomás” (122). “Íme, a viszonylagosság!” – kívánkoznak ide Páskándi Géza szavai, talán nem is viszonylagosabb mérlegelést, hanem visszafogottabb hangot óhajtván, hiszen még remekírók és remekművek is indíthatnak töprengésre, kételkedésre. Példának okáért a másodikként kiemelt alkotó, Fodor Géza költészete mérlegre tételekor is. Egy “felületes szemlélő” már azon is morfondírozhat, feltéve, ha Kovács Vilmost megilleti a Mester cím, hogy kik voltak a követői. Sőt, kik voltak egyáltalán a Forrás Stúdió tagjai. Mert az, hogy nyolcan vagy tízen alkották-e, mégsem lehet tán az ő dolguk, ráadásul aszerint, hogy valaki “az 1989/90-es változások után is aktív szerepet vállalt a »Forrás-legenda« utólagos kialakításában” (40). Így aztán az igazi tanítványok, a “néhány bolond” száma is változó. Van, ahol hárman vannak, Fodor mellett Vári Fábián László és Dupka György (125). Van, ahol Dupka, a József Attila Stúdió vezetőségi tagja később vétetik fel a Forrás körébe (40), Vári Fábián pedig úgy szerepel, mint akinek a munkássága a “józsefattilások közt bontakozott ki” (58). A helyzet bonyolult, nehezen tisztázható. Egy helyütt Vári Fábián és Fodor mint a “mindig is” “állandó és kiforrott esztétikai létszemléletek” képviselői jelennek meg (65). Máshol viszont Fodor egyedül marad (még pontosabban: zárójelek között Zselicki József is említődik), mint aki “az életre hívott közös eszmét” a “leghívebben” őrizte (127). Ez a méltatás lényegében a költői elhallgatás, némaság elismerése. Holott akik képviseleti-vallomásos formában tovább beszéltek, elhitetve úgymond “ellenállói” szerepüket, azok – Balla D. Károly, Horváth Sándor, Dupka György – sem a magyarság kérdései iránt közömbös elődöket választottak. József Attila személyében sem, de a “Nagy László–Juhász Ferenc-féle lírafelfogás”-t követve sem. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a népköltészeti hagyományok felelevenítését és a szabad versek beszédét egyaránt vállaló harmadik rétegében pedig a látomásosságot megteremtő Fodor-költészet legfőbb jellegzetességeként az szerepel – amit a fejezetcím is nyomatékosít –, hogy a “természettudományok vonzásában” lett naggyá. A monográfus különös módon dicséri aztán ezt a lírát: “igen jól ismert és teljesen ismeretlen elemek kavarognak sokszor egy-egy költeményen belül” is – értékel, hozzátéve, az egyes versek “titokzatosságuk és egzotikumuk révén sokszor az érthetetlenség határán állnak, mégis vonzóak maradnak” (129), mások viszont “még inkább kitűnnek a kimódolt beszéd rendkívüli összesűrítése révén” (138). Vissza-visszatér a sejtetés, hogy e kétségtelenül különös költészet titkai megfejthetetlenek, mégis (vagy: éppen ezért?) bátor például egy költeményt, az Ebonit éneket “orfeuszi csodá”-nak nevezni. Holott lehet, a fogalmazás és a látásmód jellegzetessége a metaforák és motívumok össze nem illő használatában keresendő: a szemléleti-érzéki képek helyett inkább az elvont fogalmak kedvelésében, az egységes motívumrendszer tudatos kerülésében. Épp az ellenkezőjére törekszik tehát, mint Füzesi Magda, aki egyik kritikusa szerint kerüli a váratlan képeket, meglepő fordulatokat.

Az viszont Eperjesi Penckófer János érvelésének meglepő fordulata, hogy a költőnő lírájának közösségi sorsszemléletét (és részben az egyénit is) a magány és az elbizonytalanodás hangjainak megszólaltatása alapján minősíti, a közösséghez fűződő viszony válságát, “teljes zavart” észlelvén. Furcsállja, hogy – mint írja – a kommunista omlás utáni időkben “olyan állapotokat igyekszik bemutatni, mintha megvalósulhatna valamiféle közösség nélküli világba vetettség” (166). Bár látszólagos tanácstalanságát kérdésekbe rejti, azon töprengvén, a Füzesi-vers lírai énjének létszemlélete vajon miért nem azonosítja magát Kárpátaljáéval, a korábbi közösségéével, mégse igen tud megbékélni azzal, hogy a költő első három verseskönyve, úgymond, a “szovjet társadalmi berendezkedés létigazságát” hirdette (158). Közelebbit erről a létigazságról nem mond, ahogy előbb a “szocialista-kommunista létfelfogás bevezetésé”-nek folyamatát sem taglalta. Mindenesetre árulkodó jel, hogy fontosnak véli megemlíteni azt is, a költő mikor lépett be a kommunista pártba (162) – Nagy Zoltán Mihálynak viszont a kilépési nyilatkozatát idézi (248). Ezek után derűs távlat, hogy Füzesi Magdának a legvégén esélyt ad “egy mélyebb, egy távlatosabb, gazdagabb költői világ kibontakozódásá”-ra is (167).

Az előzmények ismeretében mi sem természetesebb viszont, hogy Balla Lászlótól és a fiától, Balla D. Károlytól megtagadja ezt az esélyt. E fejezetek írója – Babits Mihály híres fordulatát kölcsönözve – “maga ellen vitéz”: könyörtelenül ítélkezik azok fölött, akik az ő pályája alakulását, (szép)írói érvényesülését is befolyásolták, és esetleg még befolyásolhatják. “Végső soron csupán kétféle felfogás és benső tartás létezik: az esztétikai és a moralista” – írja a Nietzsche filozófiája tapasztalatunk fényében című tanulmányában Thomas Mann, és az ő gondolatainak fényében úgy látszik, Eperjesi Penckófer János moralista tartása erősebb az esztétikainál. Ám furcsamód, ez “csak” a pályaképre, a munkásságukat elemző fejezetekre nézve igaz – a legvégén azonban az Utószó – a rejtett dolgok megjelenéséről azzal lep meg, hogy Balla László fordulat utáni munkásságából két kötetet, Balla D. Károlyéból pedig négyet érdemesít kiemelésre. E tekintetben mellékes, hogy ezeket épp az alkotói magatartás és szerep válságának felszínre kerülésével hozza kapcsolatba. A morális megítélés elsőbbségét tanúsítja, hogy a szerzőkről szóló tanulmányok, kritikák, a befogadástörténet eseményei idézéséhez is főként akkor folyamodik, ha meg szeretné erősíttetni ama meggyőződését, hogy például a Balla László-művek kortörténetet bővítő információértékei – Elek Tibor szerint is – nagyobbak, mint az esztétikai, irodalmi értékei (168). A szerző “sikervágyó magatartásá”-t hozza szóba, átfogó tanulmányból citálja “az elvtelen szolgalelkűség kötelező optimizmusát”, hamar előhozakodva a végső összegzéssel: “Az életmű legizgalmasabb, egyben legvisszatetszőbb pontjai pedig azok a szövegrészek és – helyek, ahol a szerző módosítja-eltünteti (felülírja) saját korábbi önmagát. Ezek között is a leglátványosabb a meggyőződéses ateista hit elvetése, majd az elutasított keresztény hit újbóli buzgó követése” (171). A felülírás dekonstrukciós fogalma felidézheti itt a “szerző halálá”-nak gondolatát, s akkor ez utóbbinak az elbeszélővel vagy a lírai énnel való azonosítása, aztán a “kortörténeti jelleg” számonkérése – stílszerűen szólva – halott dolog. Hogy mennyire, sejtetheti az a méltatás is, amely az “eggyé olvadó múlt és jelen” álságos voltában, eme “abszurd látszatvilág” megteremtésében, valamint a metaforikus kifejezőerőben fedezte fel Balla írásművészetének lényegi sajátosságait. Szép példája a szerkesztői tágkeblűségnek, hogy ez a recenzió épp abban a folyóiratban, a Hitelben látott napvilágot 2002 februárjában, ahol Eperjesi Penckófer PhD-értekezésének témavezetője, a könyvben talán túl sokszor hivatkozott Görömbei András a főszerkesztő-helyettes.

Az apa “irodalompolitikusi egzisztenciája” miatt is “szinte azonnal az irodalmi élet meghatározó személyiségévé” lett fiú (214), Balla D. Károly is elsősorban morálisan ítéltetik meg. A pályarajz kulcsszava a szintén Görömbei Andrástól kölcsönzött: “normateljesítő kreativitás”. Azt hivatott jelölni, hogy az utóbbi időkben – a kommunista világrend összeomlását követően – a szerző új irodalomszemléleti magatartás követését, a “posztmodern normarendszer elfogadását” tűzte ki maga elé célul, holott a Szovjetunió széteséséig az a közösségi jelleg volt számára a meghatározó, amelynek köszönhető a kárpátaljai magyar líra “legjobb darabjai közé” tartozó Tövisek közt (227). A “szemléletváltás” legdöbbenetesebb példáját (bizonyítékát!) is közli: a Miközben délután című vers előbb Csoóri Sándornak ajánlva jelent meg, majd a Halott madárral című kötetben ez lett az ajánlás: “Egy költőnek, aki már nem az” (230). Legyen Balla D. Károlynak könnyű a költészet! – hangozhatna a keresztényi jókívánság, ha a “kárpátaljai magyar irodalom vezérképviselője” a neki tetsző útra tért. Csatlakozván – miután, elég későn, észbekapott – azokhoz a vakbuzgókhoz, akik a Nappali hold miatt meghirdetett “fantomháború” meghirdetői és frontharcosai voltak s maradtak (230). Eperjesi Penckófer jó érzékkel mutat rá azokra a pontokra, ahol Balla D. – finoman szólva – “szemléletváltásának” jegyei szinte kitapinthatóak. Például hogy megtagadta, ami eddig jellemezte, “a kisebbségi közösségi létgondok irodalmi vállalását”; hogy “haza-komplexusnak” tartja a költők hazáról való gondolkodását, és hogy a “hontalanság kifejeződésében korántsem a magyarságot ért súlyos igazságtalanság fölemlegetését, fölpanaszolását érzékeli, hanem a költői személyiségek beteges hiányérzetét” (236). Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy e kisebbségi magyar irodalom múltját s benne az alkotók szerepét ugyanúgy értékeli, mint Cséka György tette: nem tesz különbséget (a kulturális intézmények által) elnyomók és elnyomottak, üldözők és üldözöttek között. Balla László és a József Attila Stúdió által hirdetett “szovjet magyarok” programja ugyanúgy ítéltetik meg, mint Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió törekvése a nemzeti hagyományok felélesztésére, ébren tartására. Balla D., a fiú így állítja ki apja felmentő levelét: “A különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek” (235). A jelen dolgaiban egybevág ezzel az a vélemény, amelyet kérdések formájában a Magyar Nemzet egyik száma közölt nemrég. A kárpátaljai magyarság eszerint olyan “súlyos válságban van, hogy nem tekinthető szerves egészként működő közösségnek […] identitása felhígult, tartása megtört, egysége elveszett, igénye a nemzeti kultúra értékei iránt megszűnt vagy formálissá, sekélyessé vált”. A magyar szervezetek és intézmények “öncélúakká váltak, látszattevékenységet folytatnak”, céljuk a magyar lakosság érdekeinek szolgálata helyett “saját működési kereteik megtartása és kiterjesztése”. Mindez mintha újabb fejlemény, a demokrácia (s nem a szovjet diktatúra!) következménye lenne. És “iróniába oltott illedelmes cinizmus”-sal – önmagát jellemzi így – még gúnyolódik is “sorsverésesnek, nyelvművelőnek, identitáspallérozónak, nemzetmentőnek” hívott írótársain, ahogy a Tedd le a lepkefogódat, Yonathán! című fiktív levelében is teszi, elmarasztalva azokat, akik elfogadták és táplálják “a nemzeti kisebbségek szolgálatáról szóló hamis mítoszokat” (242). S mert e levél megszólítottja könnyen lehet Eperjesi Penckófer János is, nem csoda, hogy moralista alapállása képtelen leplezni megdöbbenését a megsemmisítően moralizáló Balla D. Károly újabb, nem esztétikai természetű megnyilvánulásai fölött.

A kárpátaljai magyar irodalom kezdeményeiben “mindennél jobban megmutatkozik a jellem” – emeli ki az a már említett utószó is, amelyik újra számba veszi az esztétikai szempontból értékes (értékesebb) alkotásokat, és újra nyomatékosítja, hogy a nemzeti és a közösségi jelleg “a művé átlényegült jellegzetesség”-ek sorába tartozik. A szerző tehát következetes a választott vizsgálati szempontok követésében. Bizonyos, hogy bővíthette volna ezek körét. Mint ahogy elemzésre érdemesnek tarthatott volna még egy-két pályát, alkotói termést (például Finta Éváét). Úttörő érdeme így is, hogy az olvasó figyelmét a magyar irodalomnak egy olyan metszetére irányította, amelynek szerzői okkal vélhették (és vélhetik) mellőzöttnek magukat. Célját, hogy ne hagyjon “valós értékeket” “takarásban tartani”, éppúgy elérte, miként azt az ettől elválaszthatatlan másikat is, hogy a kulturális közvéleményt egy új értékrend kialakítására és elfogadtatására ösztökélje. Túl erősen körvonalazott és hevesen védett szemléletével, irodalom- és értékfelfogásával bizonyára sokan vitába szállnak majd. Ő azonban úgy tekinthet vissza munkájára, mint Németh László Galileijének egyik hőse: “Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.”

A regény elején számos kifejezés utal eszmény és valóság, múlt és jelen, a különböző valóságrétegek egyensúlyba kerülésére. A többnyire töredezettségében tapasztalt valóság egységben látása nyitja meg az utat az alkotás, az emberi léptékű “színeváltozás” előtt. Ez az egység nyilatkozik meg “az ökumené békéjé”-ben az – isteni színeváltozást – együtt ünneplő katolikus és evangélikus gyülekezet körében, amikor “valóban minden úgy volt, ahogy lennie kellett – és ahogy lenni szokott”. A szokás és az elvárások, egyáltalán az ellentétek kiegyenlítődése a hétköznapibb jelenségeket is meghatározza: az elbeszélő – saját bevallása szerint – a nyelvjárás és a köznyelv közötti nyelvet használ, a hívek “lehetőségük és ízlésük szerint” öltöznek ünneplőbe, a templomban szinte télen-nyáron azonos a hőmérséklet. Mindez jelzi, hogy a kezdő jeleneteken – az író visszalátogat szülőfalujába, hogy adatokat gyűjtsön nagyapjáról szóló tervezett regényéhez –, tehát a falusi képeken elömlő derű nem az idill vagy a megvalósult eszmény derűje. Nem a teljes harmónia, inkább csak az átlaggá egyenlítődés esendő békéje, amely képes egy-egy alkalomra fölvillantani a teljességet, de egyben annak hiányát is érzékelteti. A regény legelején fölidézett – és a később még többször emlegetett, szimbólumként kezelt –, a tér különböző pontjait repülésével összekötő búbos banka emlékképe felveti az elbeszélő számára a regény központi problémájának, az idő átjárhatóságának a kérdését is: “mintha figyelmeztetni akarna: át lehet kelni a múltból egyenesen a jövőbe, és mintha nem tudná, talán nem is tudja, mert nem tudhatja, semmi keresnivalónk a jövőben, a jelenben sem sok”. (A jelképessé tett madármotívum a szerző korábbi műveiben is gyakran felbukkan.)

A szerző nagyapjáról szóló – egy nyilatkozata szerint: “álcsaládi” – történetben jó ideig visszafelé halad a cselekmény az író jelenéből nagyapjáig, illetve annak szüleiig, majd a regény vége visszatér újra az írói jelenbe. Az író állandó jelenlétét és a múlt visszaidézhetőségének gyakori problematizálását az a felfogás indokolja, miszerint a múlt “retrospektív jelen”. Fábián esszéiben is visszatérő téma, hogy az elmúlt korok és életek igazi valóságukban valószínűleg megismerhetetlenek. Az emlékező-rekonstruáló csak saját tapasztalataiból kiinduló hozzávetőleges képet alkothat a múltról, a dokumentumok és az intuíció is csak egy határig irányíthatják ezeknek a tapasztalatoknak a visszavetítését. Talán megkockáztatható a kijelentés, hogy Fábián egész életműve e köré a határ köré szerveződik. Azt próbálgatja: meddig tárható föl a mások létezése, és mit árul el a létről, hogy ilyen korlátokat szab a megismerésnek. (A filozófiai kifejezések használatát az indokolja, hogy azok Fábián szépirodalmi műveiben is gyakoriak.) Az 1876 nagyapja életét rekonstruálná, az alcím (az elrejtett ember) azonban – többek között – az eredmény kétségességét is jelzi.

Az emlékező számára már csak fényképről ismert személy életéhez néhány életrajzi adat mellett az egykori – és az elbeszélő élményvilágát is részben még meghatározó – közeg és szokásrend feltárása jelenti a kulcsot. A szokás viszont csak az ismétlődőt, a “szokványost”, a fentebb már részben értelmezett átlagosságot fejezi ki. Ez pedig csak a személyes élet kereteit, vázlatát képes megeleveníteni, az egyéni lényeg, az élet egyszerisége továbbra is rejtve marad. Számos fordulat utal a regény folyamán arra, hogy a megismerés a lényeg megragadása előtt véget ér, illetve többértelműségbe vész. (Néhány példa: “vélemény és igazság ugyanígy bujdokolt valahol, lehetőségem sem maradt a megközelítésére”, “megannyi változat elképzelhető”, “megfejthetetlen”, “titokzatos”, “nem tudni”, “bizonyosság soha és sehol nem lelhető”, “természetesen történhetett minden másképpen; valójában úgyis mindig minden másképpen történik”.) Az igazság “bujdoklása” miatt az igazság kétely nélküli hirdetése az elbeszélő számára rögeszmét vagy manipulációt takar: “az úgynevezett igazság az, amely a legtöbbet árt a világ sorsának, az igazság harcosai a világ legelszántabb, legengesztelhetetlenebb ellenségei, őrültségeik elvont kegyetlenkedésekre ragadtatják őket”. (Az “az, amely” szerkezet ugyan kifogásolható, mert névmásra elvileg “ami”-vel utalunk vissza, de ez a “hiba” olyan gyakori, többek között Arany Jánosnál is előfordul, hogy szemet hunyhatunk fölötte.)

Az átlagra alapozásnak néhány veszélye is van. Egyrészt kísért a közhely. Ha többször nem is, de kétszer-háromszor az elbeszélő véleményem szerint túl engedékeny ebben a tekintetben (“az ember fantáziája kimeríthetetlen, ha társának kell gondot okoznia”, “az idő kegyetlen, nincs tekintettel sem a kíváncsiságunkra, sem az érzelmeinkre, másra sem”). Másrészt a bemutatás érzékletessége és a gondolatiság mélységei megragadhatnak az általánosítás jellegtelenségében. (Tulajdonképpen az utóbbi egyik kirívó esete a közhely.) Ezt a veszélyt az író többféleképpen hárítja el. Az elbeszélő konkrét és egyéni élményeinek és gondolatainak folyamatos jelenléte ellensúlyozza a múlt alakjainak elvontabb megragadását. De mintha az életsorsok jellege is megszabná, hogy mennyire azonosulhat az emlékező a megidézett szereplőkkel. Nagyapja tragédiáját – az első világháborúból visszatérve beleőrül az átélt borzalmakba – az elbeszélő csak kívülről képes szemlélni, nagyanyja életét azonban egyes pontjain képes belső átéléssel megragadni. Itt nem csak arról van szó, hogy az utóbbit gyerekkorában még személyesen is ismerte. Talán az egyéni alkatból, talán a szembesülés mikéntjéből eredően a nagyapa “a fölfedett létezés otromba negatívumai”-val szembesülve kizárja magából a külvilágot, megőrül, a nagyanya viszont azok közé tartozik, akik az együttérzés révén meg tudják nyitni sorsukat mások sorsa felé: “főként az együttérzés irányába, amire sorsuktól jelentős indíttatást kaptak bizonyos pillanatokban, és – úgy tetszik – ezek által a mozzanatok által ágyazódtak masszívan az időbe, olyannyira, hogy a létezés mintáivá válhattak – jócskán túlhaladva privátlétük egyszeriségét, átlépve annak itt és most korlátait”. A “létezés-minta” jellegű élet pedig fölemelkedik az átlagosból az egyetemesbe, valamifajta örök érvényességbe, így más korokban, más személyeknek is elérhető marad. Az örök aktualitást és az egyénen túlnyúló jelentőséget jelzi, hogy a felidézésben nagy szerepet kapnak a mitológiai vonatkozások.

A Fábián egyéb műveiből már ismert hosszú, egy-egy fejezetet kitöltő mondatok demonstratívan ömlesztik egymásra a jelentések végső meghatározatlansága miatt szertefutó jelenetek és értelmezések sorát. A mondatszövevény fő szervezőelve a részletező leírások és az elvont-filozófiai elmélkedések ellenpontszerű ritmusa. Ez a kettősség biztosítja, hogy Fábián alapvetően intellektuális, esszéisztikus prózája – miközben állandóan emlékeztet arra, hogy a bemutatott valóság nagyrészt önkényes konstrukció – mégse mond le a valóság megelevenítéséről, nem válik anti-irodalommá. Avantgárd és népiség, konstruálás és – érzékletesen bemutatott – közeg egymásmellettisége az a sajátosság, amely Fábián egyéni hangját kialakította. A stíluskérdések mögött az az alapvető kérdés áll, hogy a hagyományos, közösségi életforma vagy az egyéni eszmélkedésre épülő megismerés igazít-e el jobban a valóságban, illetve melyik mit tud adni, hogy egészítik ki egymást. Az elbeszélő sokszor hangsúlyozza a saját intellektuális-filozófiai és hőseinek a falu “szertartásrendjéhez” igazodó beállítottságának az eltérését. Azt sugallja, hogy a kettő harmóniája lenne a kívánatos: “a közösség nem szavatolhatja az egyén szabadságát, ha egyszer az egyén nem képes annak megteremtésére”. Hiszen az élet alapkérdései a hagyományos és a modern formák mögött azonosak maradnak: “így van, ahogy van, így is marad, a keretek nem tágíthatók – vajon tudta/tudhatta-e ezt nagyapám? Nincs róla jogom föltételezni, hogy semmiféle értesülése ne lett volna róla, legföllebb az ismeret formájáról töprenkedhetnék, ami azonban a fölszín”. Az azonosság lényege talán az, hogy “az emberi szenvedésnek soha nem lesz vége” (ezt a kortárs filozófia nyelvére úgy fordíthatnánk le, hogy az emberi létezést a szűkösség, a hiány végleges felszámolhatatlansága jellemzi), de mégse mindegy, hogy az ember a gondokkal csak egyénileg, vagy egy közösség tagjaként is szembesül. A hagyományos közösségi formák, elsősorban a falusi élet rendjének a felbomlása tehát olyan veszteség, amelyért csak részben kárpótol a tudatosság esetleg magasabb foka.

Az antikvitásban a limbus szó valaminek a szélét, peremét, határmezsgyéjét jelentette, leginkább azonban a pokol tornácát értették rajta a literátorok. A modern levéltárak szakzsargonjában ebből következően a perifériára szorult, egyértelműen sehová be nem sorolható iratokat jelölték meg vele, azokat, amelyek valamilyen szempontból mégis fontosak, mert értékes kiegészítéseket nyújtanak nagyobb horderejű kérdésekhez. Az ilyesféle, perifériára szorult iratok gyakran kuriózumok, vagy legalábbis a szellemi élet valamely jelenségét segítenek megvilágítani, értelmezni. Ma már aligha akad történész, aki vitatná, hogy a múlt megismerése nem csupán a kiemelkedő események és közismert személyiségek bemutatásából áll, hanem az élet mindennapos mozzanatainak, szokásainak, az emberek mentalitásának, gondolkodásának feltárása is nélkülözhetetlen az árnyalt kép kialakításához. Az úgynevezett mikro-történetírásnak (Alltagsgeschichte) Európa-szerte közismerten széles tábora van, haszna nem kétséges. Ennek a gondolatnak a jegyében fogott össze négy intézmény, hogy fórumot biztosítson az olyan hungarológiai forrásközleményeknek, amelyek a szorosabb értelemben diszciplináris folyóiratokba aligha kerülhetnek be, viszont az általuk nyújtott információk kétségkívül értékesek, fontosak, akár több tudományág számára is.

A vállalkozás korántsem előzmények nélküli. Az MTA Történelmi Bizottmánya már a XIX. század második felében létrehozta a Magyar Történelmi Tár című sorozatot, amely 25 kötetben adott ki történelmi emlékeket, kútfőket, okiratokat, majd 1878-tól negyedéves folyóirattá válva, Történelmi Tár címmel folytatta tevékenységét 1934-ig, olyan neves historikusok szerkesztésében, mint Szilágyi Sándor, Komáromy András és Divéky Adorján. A művelődéstörténeti és hungarológiai kutatások megélénkülésével a XX. század vége táján ismét jelentkezett az igény egy ilyen profilt vállaló sorozatra; ezt már Lymbus címen szerkesztette Monok István és Petneki Áron. Ennek a 8 kötetet megért sorozatnak a nagyobb igényű és terjedelmű folytatását tűzte ki célul 2003-tól a Balassi Bálint Intézet, a Magyar Országos Levéltár, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és az Országos Széchényi Könyvtár. A tekintélyes intézmények együttműködése meg is hozta a várt eredményt: ízléses kiállítású, a magyar múlt forrásértékű dokumentumait tartalmazó, több mint 400 lap terjedelmű kötet jelent meg az újjászervezett Lymbus első köteteként. A vállalkozás főszerkesztője Újváry Gábor, felelős szerkesztője az ismert Balassi-filológus, Szentmártoni Szabó Géza, munkatársaik Nyerges Judit és Kerekes Dóra, a szerkesztőbizottságba pedig a felsorolt intézmények képviselői kerültek be, elősegítve ezzel a kiadvány sokoldalúságát, interdiszciplináris jellegét s nem utolsósorban szakszerűségét.

A most egybegyűjtött dokumentumok Balassi Bálint korától a II. világháború idejéig terjedő mintegy 400 év különböző szakaszaiból származnak, s témáik is nagy tarkaságot mutatnak. Minden különbözőség ellenére is van azonban bennük valami közös: minden forrásközlés a Kárpát-medencében élő elődeink életének egy-egy szegmentumát tárja fel, olykor talán kevéssé jelentősnek tűnő, ámde mégis nagyon jellemző mozzanatát világítja meg, nem egy esetben hiányzó láncszemeket jelentenek nagyobb összefüggések felismeréséhez.

A kötet húsz forrásközlést tartalmaz. Nem véletlen, hogy két Balassi-dokumentummal indul a kötet, mindkettő új adatokkal gazdagítja a családtörténetet. Egyes politikusok újonnan előkerült levelei a kora újkori magyar diplomáciatörténethez szolgáltatnak új adatokat, ilyenek a Bocskai István bécsi és prágai tartózkodásáról, valamint Pázmány Péter bécsi kapcsolatairól szólók. A festő Barabás Miklós most közölt három levele viszont a művészettörténet számára nyújt új adatokat, míg a Révay Miklós–Orczy Lőrinc levelezés irodalomtörténeti értékű. Ismét más műfaj a hagyatéki leltár: a Johann Christoph von Kindsberg konstantinápolyi császári követ halála után felvett inventárium bepillantást enged egy XVII. századi diplomata életébe, az őt körülvevő anyagi és szellemi közegbe. A számba vett ékszerek, ruhák, ezüst evőeszközök, szőnyegek, fegyverek, lószerszámok mellett különösen is figyelemre méltó könyvtárának gazdagsága, a legkorszerűbb olasz államelméleti munkák egész sorával.

Mind az ipartörténet, mind a művészettörténet számára igen tanulságos a most közzétett kolozsvári ötvösregesztrum (1549–1790), amely az ötvöscéh belső életének, társadalmi vonatkozásainak hű tükre, s egyben hátteret rajzol a XVII. századi mesterségdicsérő énekek mögé, amelyek nagy öntudattal hirdették, hogy valamennyi mesterség közül ez a legkülönb, mert “felséges császárok, koronás királyok ötvös nélkül nincsenek” (Az ötves mesterségől való vetélkedés, Lőcse, 1716). Egy további tanulmány Esterházy László és Batthyány Eleonóra lakodalmi előkészületeit mutatja be dokumentumok alapján, ezek révén részleteiben is feltárul előttünk a barokk főúri reprezentáció működése. Ismét más területre, az intézménytörténetre irányítja figyelmünket a Gyulafehérvári Káptalan és a Kolozsmonostori Konvent Levéltárának működését illusztráló iratok együttese, amely a levéltárak és a levéltárosok jogállását, kora újkori helyzetét világítja meg.

A legtöbb közlés azonban mégis valamilyen ismeretlen irodalmi értékű szöveget nyújt át a kutatás számára. Politikatörténeti szempontból is tanulságos, de művészi pátosza miatt is értékes a II. Rákóczi Györgynek “poenitentiára való intetése”, amely 1658 végén prófétai hevülettel veti szemére az ifjú uralkodónak, hogy nem hallgatott az idősebb ember tanácsára, nem a magyar királyságra törekedett, hanem lengyel földre vezetett hadat, sikertelenül. Szalárdi János és Medgyesi Pál szövegeire rezonál ez a hangvétel, a szerző személyét majd talán ezen a vonalon találhatja meg a további kutatás. Egy további közlés a magyar anekdota eredetéhez nyújt támpontot, a Szennay Kastélynak Könyve Münchhausen bárót és Háry Jánost idézi emlékezetünkbe, érdemes lenne a mulatságos hazugságtörténetek későbbi recepcióját is majd feltérképezni. Ehhez szolgáltat máris adalékot az erdélyi hazugságversek közlése egy további tanulmányban.

Több dolgozat eddig nem ismert verses szöveget ad közre. Van közöttük magyar diákok által énekelt német dal, a nagykárolyi farsangi mulatság táncrendjét, étel- és italkülönlegességeit, flörtjeit megéneklő hosszabb elbeszélő költemény, de épp ellenkező témára is van példa, a “szántónóta” a földműves hasznos munkájának és életének szépségét dicséri. Több szerző biográfiai adalékokkal járul hozzá eddig többé vagy kevésbé ismert személyiségek pályaképének megrajzolásához. Van olyan közlemény, amelyik egy holland lelkész Magyarországon, 1711-ben bekövetkezett haláláról számol be, egy másik a jozefinista érzelmű Leopold Alois Hoffmann pesti germanista professzor életrajzának dokumentumait adja közre, egy harmadik a neves régésznek, Tompa Ferencnek a közéleti tevékenységéről szól egy 1942-ben elhangzott nevezetes szónoklata alapján. Nyilvánvaló, hogy mindezek az adalékok hasznosan fognak nagyobb összefüggésekbe beépülni, s a szaktudomány legkülönbözőbb területein tüntetnek majd el fehér foltokat.

A határon túli magyar kisebbségkutatás szempontjából különösen fontosak azok a dokumentumok, amelyek a moldvai magyarság anyanyelvű oktatási lehetőségeiről adnak tájékoztatást. Kiderül ezekből, hogy a XIX. század második felében élénk küzdelem folyt a moldvai csángók anyanyelvi kultúrájának megtartásáért, azonban a történelmi körülmények a spontán asszimilációnak kedveztek, s az 1890-es években kifejtett magyar állami támogatás sem tudott e téren eredményes lenni, az illetékes egyházi hatóságok levélváltásából e folyamat részletei válnak ismertekké.

A kötet használhatóságát jelentékeny mértékben elősegíti a gondosan összeállított személy- és helységnévmutató, a rövidítésjegyzék, valamint a régi szövegek átírására és kiadására vonatkozó szabályok és elvek közreadása.

Történelem és irodalom, nyelvészet és néprajz, teológia és mentalitáskutatás egyaránt hasznos adalékokat nyerhet az ilyen típusú forrásközléseket tartalmazó gyűjteményekből. A hungarológiának e diszciplínák valamennyi ágára támaszkodnia lehet, és kell is, ha a magyarság múltjának mind mélyebb és árnyaltabb megismerését feladatának tekinti. Reméljük tehát, hogy a most új életre kelt sorozat tovább folytatódik, s a következő években is legalább egy-egy kötet meg fog jelenni. Mert – s itt egyetértéssel idézhetjük a főszerkesztő szavait – “rohanó korunkban is fontos emlékezni. A régiekre, a régiekről, a régiektől írottak alapján. Ahogy azt a Lymbus kívánja tenni.” Kívánjuk, hogy ezt még sokáig tegye: múltunk iránti érdeklődés fokozására, ismereteink bővítésére, valamint a hungarológia további gazdagítására.

Az első Megálló

A Megálló című antológiáról

1998-ban az akkor még létező Kossuth Lajos Tudományegyetemen, Vida Virág magyar szakos egyetemi hallgató vezetésével megalakult a LÉK Irodalmi Önképzőkör. Az alapító tervei szerint ennek a nemcsak egyetemistákat mozgósító diákkörnek a tagjai “munkáikat megosztják egymással; megtermékenyítik, beoltják és nemesítik egymás csírázó és kibomló művészetét”. Szerencsére az alapítás óta folyamatosan akadtak és akadnak olyan fiatalok, akik bátran, vagy kevésbé bátran, de vállalják, és a LÉK összejövetelein fel is olvassák írásaikat.

A Megálló című (első?) LÉK-antológia az önképzőkör szülőhelyén, az azóta Debreceni Egyetem nevet viselő felsőoktatási intézmény kiadójának gondozásában jelent meg. A kötet a lékes alkotók 1998–2001 közötti munkáiból válogat.

A Megálló izgalmas olvasmány lehet azok számára, akik kíváncsiak, hogy az egyetemista nemzedék hogyan látja a világot és benne saját magát, illetve kik azok az írók, költők, akik nagy hatással vannak rájuk. Persze itt csak a kötetben megjelenő tizenegy alkotó művei adhatnak támpontot az olvasónak, hogy kiigazodjon (ha tud) a talán legifjabb író- és olvasónemzedéken.

A kötet megjelenésében merészen újító (a megszokott téglalap helyett négyzet alakú), kivitelezésében igényes, kellemes, szerkesztésében átgondolt koncepció érvényesül. Az alkotók alfabetikus sorrendje csak az antológia végén sérül, amikor – vélhetően a megmaradt hely miatt – egy utólag bekerült szerző is szerepel. Az illusztrációk – melyek nagy részét Uzonyi Ferenc és az alapító-alkotó Vida Virág jegyzi – akármelyik irodalmi folyóiratban megállnák a helyüket.

Mindegyik alkotó saját kezűleg írt önéletrajzot művei elé. Ennek köszönhetően igen heterogén curriculum vitae-ket olvashatunk. Valaki csak a szikár adatokra korlátozódott, más művészi alkotássá alakította rövid bemutatkozását, megint más elég tágan értelmezte az önéletrajz fogalmát. Mindenképpen hasznosnak tartom ezeket a fényképes önjellemzéseket, melyekben a biográfiai szerző is többé-kevésbé reflektorfénybe lép.

Mint minden diákantológia, a Megálló sem tud egyenletes színvonalú írásokat közölni. Hiába az előzetes válogatás, a különböző szerzők nem azonos tehetséggel, írói-költői tudatossággal rendelkeznek. Többüknél a “sokat markol, de keveset fog” szindróma figyelhető meg, ami általánosan jellemző a kezdő írókra, költőkre. Emiatt nem is vonhatnánk felelősségre őket. Viszont biztató, hogy néhányan már rátaláltak saját hangjukra és írói technikájukra, így ezáltal értékes műveket hoztak-hoznak létre.

Bede Márta mélyen átélt, rövid terjedelmű költeményei nagy képteremtő erővel rendelkeznek: szinesztéziák, művészi jelzők sokaságát fedezhetjük fel bennük. A nagy érzelmi töltésű versek mély benyomást tehetnek a befogadóra.

Bódis Szilvia műneme inkább az epika, azon belül pedig a mesés, valóságtól elrugaszkodó rövid próza. Versei kevésbé sikerültek.

Az alapító és illusztrátor Vida Virág esetében megkockáztatható, hogy írásai egy része vers formájában íródott kisepika. Gyakran hétköznapi történésekből indulnak ki szövegei, például hanghatásokból (Zene-ciklus), egy gondolattársítás-sorozatból (Gondolatfutam) vagy a fénykép fényes felületén tükröződő önarcképből (Foto). Vida Virág ügyesen alkalmazza verseiben a számítástechnika nyelvét is, így frissítve fel nyelvileg az elkoptatott formákat (Szemed fénye, A gép előtt).

Sarkadi Sándor Áll a zanya című műve gyakran nélkülözi a szövegkohéziót, és töredék jellege sem segíti elő a szöveg akadálytalan megértését. Így a szerző anyaságról kifejtett gondolatai általában homályban maradnak.

Lajtos Nóra versei már több helyen, többek között a Hitel hasábjain is napvilágot láttak. A Megállóban szereplő költeményei magukon hordozzák Pilinszky költészetének hatását. Gnosztikus versei ciklusokká állnak össze (Vonásminták egy hirdetőoszlop mind a négy oldalára, Talált cetlik). A humor és a nyelvi játékok oldják valamelyest a versek zárt árvaságát (“körhinta-magányban / vesztegel egy élet / hin-tapa-linta / hin-tapa-linta”). Az írásjelek hiánya az értelmezés sokféleségét segíti elő.

A szójáték és a humor Gárdonyi Szilárd verseiben is fellelhető. Ezek a versek sajnos nehezen dekódolhatóak, különben mély érzésekből fakadó költemények, melyek a lét alapvető problémáit feszegetik.

Eredeti, bár az antológia összképétől elütő verssel jelenik meg Malmos Károly, aki a Hétköznapok című költeményében éles egyházellenességének ad hangot. Versei a többiekénél gyengébb színvonalúak.

Hegedűs Lajos Hunor Kora tavasz című szövege az antológia legterjedelmesebb írása. A novella rendkívül olvasmányos, életszagú, jól kidolgozott párbeszédekre alapuló nyelvezete telitalálat. A narrátor szemszöge sokkal közelebb esik Béni nevű szereplőjéhez, talán azért, hogy jobban bemutathassa Andrist, a novella valódi főszereplőjét. Bár a befejezés nem a legtökéletesebb (Andris monológja), de ezenkívül csak dicséretet érdemel ez az írás.

Lapis József, a jelenlegi LÉK-elnök, lírával és epikával is szerepel az antológiában. Versei sokszínűek, változatosak: megidézi a népdalok nyelvét (Most vagy sehol), a Tánc egy remekbe szabott, átlíraizált ballada; a romantikus költemény egy csavart (Mikor a víz fodrozódni kezd), a görög mitológia pedig ironikus megvilágítást és egy apró anakronizmust kap (Hektór).

A Hóesésben című prózai alkotásban a narrátor-főszereplő leszámol az ügyetlen, a mai világban nevetségesen anakronisztikus Aphroditével, akinek a kegyelemdöfést egy hógolyón kívül egy híres Kassák-vers címe jelenti. Az Így történt, mi megesett című fiktív történelmi írásból megtudhatjuk, hogy Julius Caesar miért halt meg fásultan. A történet minden bonyodalma a nőre, a hősiesnek egyáltalán nem nevezhető Hősnőre vezethető vissza, akinek nagy hatalma van a férfiak fölött. Önzése miatt mindegyik szereplő (önmaga is) boldogtalanul hal meg.

Farkas Gábor sem kezdő versíró. Publikált már a Hitelben és a Zászlónkban, sőt egy magánkiadású verseskötettel is rendelkezik. Költeményei rokonságot mutatnak Bede Márta verseivel, hiszen nála is mély érzések törnek fel a sorok közül. Farkas Gábornál viszont ez a vallásosság élményével, és erős Pilinszky-, illetve Nemes Nagy Ágnes-hatással párosul. Az újholdas mintákat követő szerző versnyelve gondosan megtervezett, érzéseit nagyobb formai biztonsággal, rutinnal fejezi ki, versei lírai énjei erősen uralják szövegeit (“belém lép a vers/én lépek belém”).

Farkas Arnold Levente is a tapasztalt szerzők közé tartozik, hiszen már a Tekintetben és a Hitelben is jelentek meg versei. Az ő versei emelkednek ki leginkább a Megálló szövegei közül. Versei cím nélküliek, több esetben hétköznapi eseményeket jelenítenek meg (fogfájás, öcs ballagása). A versnyelv ötletes játékossága, a könnyedén pergő sorok mintha elfedni szándékoznák a filozofikus, mélyebb tartalmakat (másság, emberi hiúság, bűn, halál). A virtuozitást sem nélkülöző nyelvezet sok forrásból táplálkozik: egyházi nyelv, populáris kultúra (Elhajolsz…), illetve Radnóti intertextusok (Egyedül…).

A szerző próteuszi alkat, sokféle hangon képes megszólalni, eszünkbe idézve a szintén erdélyi és szintén háromnevű Kovács András Ferencet. Az Ön csónakon szállít… kezdetű verse a XVIII. századi levél-, illetve naplóregények hangján szólal meg. A költeményt a kétsoronként megjelenő szöveghiány, kimaradó (?) szövegrészek jelzése is különlegessé teszi, mintha értelmes egésszé összeálló szövegdarabkákat olvasnánk egybe. A szövegromlás lehetőségének “lebegtetése” megsokszorozza a költemény értelmezéseit, ügyesen manipulálva a mit sem sejtő befogadót, aki igyekszik valamilyen módon (akár az általa hiányzónak vélt szövegdarabkák betoldásával) helyreállítani a zárójelek és pontok miatt felborult egyensúlyt.