Csoóri Sándor
A homlokod kőtábla
Sinka István emlékére
Fekete, konok, túlvilági költőm,
kopott utcádban lakom évek óta,
szemközt a két hórihorgas jegenyével.
Dülöngélnek s bokáznak néhanap,
mint jól beszeszelt kocsmatöltelékek
s eltáncolják nekem
lidérces balladáidat.
A házak ilyenkor
eltűnnek, mint a kámfor.
A kémények füstté válnak,
s fönt, a magasban,
gyalogutak indulnak el lángoló nyarak felé.
És látni mári
s az árvalányhajas mezőnhömpölygő Fekete-Köröst.
Jön, mint egy pásztor nélküli juhnyáj,
jön, mint a sors,
jön, mint a kígyózó történelem,
lepkék és dongók dinasztiája
röpdösi körül.
S egyszer csak meglátlak téged is!
Fakó kalapban ülsz egy
nagy szőrű sz
amár hátán,ahelyett, hogy
rohanó tűzvészen ülnél.
Messziről kicsit nevetségesnek is látszol,
mintha általvetőd
sündisznókkal
vagy alvadt vérrel volna tele.
Pedig én tudom,
hogy torkodig ér a harag,
minden kudarcos alkonyat,
s a pusztában bolyongó Isten után,
a pusztában bolyongó Mózes is megsüvegel
a fenékig kiivott kutak fölött
elmondott vádbeszédedért.
A néped árva nép volt.
Tücskök és kaszakövek népe,
sáré, halálé.
De a homlokod kőtábla ma is,
minden sors fölött ragyog!
A jegenyék levelére
ezzel a ragyogással térsz vissza mindig.
Én, a kőszobor
Ki kéne ülnöm, ki egy térre,
ahogy a barbár kőszobrok kiülnek,
közel egy templomhoz,
vagy egy gótikus, tükrös áruházhoz.
Az idő ott folyna előttem,
akár az elmocskosodott Duna,
akár a sok vér,
amely nem talál magának
medret a Földön.
Arcomra korom hullna,
kóbor salétrom,
és a csúszkáló ég magasából
tavalyról itt maradt platánlevél.
Nem tudná senki, kinek a szobra vagyok:
hősé-e, áldozaté-e?
s a rozsda színére várok-e,
vagy arra, hogy a vesze
ndő életűeknaponta megbámuljanak?
Talán még én se tudnám,
csak néznék előre,
mint eszelős próféták, vagy eszelős szüzek,
kik sakkban tartják mindig a messzeséget
és várják, hogy az örvénylő, fényes mélységekből
röppenjenek ki aprócska kezek,
mint régen,
amikor a csecsemőket még Isten küldte a Földre.
Fölöttem magas vasdaruk csikorognának,
nagy égdarabokat lengetve tovább,
s én, a kőszobor,
ülnék csak alattuk, mint egy ember.
Öreg kutya
Hej, öreg kutya, öreg kutya,
fátyolos a szemed,
mint a börtönben megvénült papoké.
Azt se látod már,
ha egy áramvonalas lepke
pimaszul lejt el az orrod előtt.
Csetlesz és botlasz,
de boldog vagy mégis,
mintha az angyalok kutyája
te volnál itt a földön.
Maholnap nélküled indulok el
az ürömi alkonyat ócskaságait összeszedni:
kökénybokrok alól a fácántollat,
villanyoszlopok árnyát
s a Napból visszahulló,
nyár végi szalmaszálakat.
Most, most kellene még gyorsan
fiatal sasszemet vennem neked
a Kárpátok kopár hegycsúcsain,
hogy előttem újra csak te szaladgálj
forgószelek és vadnyulak után.
Előre tudom: a világ szertelen piacain
nagy ára lesz megint az emlékeknek.
Tajtékos futásaidért cserében
még kaphatnánk néhány tavaszt,
néhány ráadás-évet, életet,
és a zöld szöcskék országában
úgy járnánk-kelnénk újra,
mint a l
egelső bevándorlók,akiknek még csak isteneik vannak,
s halottaik még nincsenek.
Tornai József
A Titkos Jelek
Isten szereti a szép gyilkosságokat.
Keresztelő Szent János fővételét,
Cordé Sarolta nyakát a guillotine
alatt, az indián Krisztusok megfeszített
testét Dél-Amerika rothadó liánjai közt
Isten szereti a legszebb állatokat,
az ámbráscetet, a bengáli tigris csíkjait,
a paradicsommadarat, a jegesmedvét, a farkasokat,
mikor egy kupacban henteregve játszanak
Isten szereti a vizeket. A lézervékony kis
eret, ahogy akácerdők és dombok leshelyéből
a Duna húsába vág, a vízesések pára-lányait
és a tenger titokzatos csókolózását a szigetekkel
Isten szereti a szörnyetegeket, a páncélos
orrszarvút, a százszemű polipot, a húsevő
virágot, a férfi
vesszőjét leharapófrigid nőt, a skorpió alattomos döfését
Isten szereti az agyvérzéses sivatagokat,
a leborotvált koponyájú hegycsúcsokat, hol
nem nő többé fű, bokor, moha, zuzmó. Szereti,
ahogy a pergő homok, a szikla sír: Éli,
Éli, lamma sabaktáni?
Isten szereti a kerékbe tört vagy máglyán
égő vértanúkat, senki nem érti, csak ő,
mit jelent az ártatlanok kiloccsanó
vizelete és vonaglása
Isten szereti a kisbocikat, a csipogó-totyogó
fácáncsibéket, a még vak rókakölyköket,
bábjukból kibújt, szárítkozó lepkéket,
saját ujjaikkal játszó pólyás babák körmeit
Isten szereti a haldoklókat,
kiknek szaga betölti a szobát, az ijedt
liliomok kelyhét, míg a nehéz elsötétítő
függönybe akadt legyek meg-megzizzennek
Isten szereti a hangversenyeket,
azt hiszem, a hegedűk meg a kürtök a kedvencei,
és Bartók III. zongoraversenyétől
úgy áttüzesül, mintha végre tűzhányóként
akarna a teozófista égbe törni
Isten szereti az éhes, elcsavargott
kamasz fiúkat-lányokat: csapzott hajjal
bódorognak a szomorú falusi vasútállomásokon
és rozsdás lábasokkal teledobált telkeken
Isten szereti a gondtalan festőket,
kik lovakat, háromfejű nőket, almákat
és gitárokat kennek a vásznaikra,
sőt egy aranyhalat is, ki reggel mindig énekel
Isten szereti a szétrobbanó óriáscsillagokat,
kebléből kiszakadt szupernóváit:
tudja, hogy gyertyáik halálfényénél tartja
karácsonyi ünnepét a pusztítás meg a születés
Isten önmaga, ahogy te is önmagad
vagy, hiszen nem létezel, ezért szereti,
ha nem csap be se a lét, se a nemlét álma
Isten szereti a forró deleket,
mikor az oroszlán véres pillákkal hunyorog
Isten szereti a fölfedezőket,
a függőhíd-gerincű mérnököket és a tudósokat
meg a bölcseket, kik ide-oda mászkálnak
a haja töve meg az ágyékszőre közt
Isten szereti a pillanatok mélytengeri
halrajait, szereti, ha kitöltesz
minden percet: annak mélyén ő beszél,
ő, az ürességek fészke
Isten szereti a földgolyót és a
testedet érezhetetlenül átszelő neutrínók
százmilliárdjait: semmi sem hasonlít
jobban a nászi ruhájára
Isten szeret
i, ha szeretkező nőknekés férfiaknak nemcsak a nemi szervük,
de a lelkük is összebújik
Isten szereti, ha gyerekkorod hívását
újra meghallva, kimenekülsz a házak
közül a rengeteg tölgyesekbe és nádasokba,
hogy örökre tiszta maradj
Isten szereti a kipusztult állatokat,
növényeket, a mamutot, a kardfogú tigrist,
a dodogalambot, a csontszárnyú
madarat, az aszfodéloszt és az őspáfrány
selyemzöld éjszakáját
Isten szereti, ha nem kell elrejtőznie,
mindig ott van előtted, körülötted,
mögötted, ha elfelejtkezel róla,
csak köhint egyet, hogy fölriadj:
minden lángban áll
Isten szereti Bachot: Bach a legnemesebb
titka, magának se vallja be, hogy a zenék
e zenéje túlcsordul rajta
Isten szereti a lángelméket
és a gyerekeket, hiszen ugyanúgy
örvénylik bennük az abszurd, ahogy benne
Isten szereti, ha beszélsz, ha hallgatsz,
ha keresed, ha várod, ha katedrálisokat
és eposzokat építesz föl neki
Isten szereti, ha fütyürészel és
egy cigarettareklám böszme ötletét követve,
azt csinálod, amit mindig
szerettél volna: semmit
Isten szereti, ha kicserélheti veled
a galaxisokat, ha himnuszt énekelhet
hozzád, akinek sáskapofájától még ő is elsápad
Isten megjelenik az atombombában,
és gyilkol a vadméhek fullánkjában
Isten szereti pikkelyes tenyerébe
venni az arcod, és elönti a vér a melled,
a térded, a földet, és kifordulnak
a Titkos Jelek a földből
Te akarsz nihilista lenni?
Te akarsz nihilista lenni?
A nihilizmus a vállról indítható rakéta,
a géppisztoly- és plutóniumgyártás,
a kemény drog meg a diszkó,
az egy-nő-tíz-férfi-szex és a “minden ember-szereti-
a-másikat” kezdetű mekegés a televízióban
meg a rádióban.
Te akarsz nihilista lenni?
De mit kezdesz a dinoszaurusz-vadászgépek anyahajóival,
a mesterséges nyaralóparadicsomok pálmáival,
melyek a megsemmisülés titkára hajolnak?
Mit kezdesz a higiénikus váladékkal,
mely az amerikai filmkockákból rád csurog?
Mit kezdesz európai robottársaiddal,
kik csettintgetve ürítik ki az “ugyan-erre-is-
találunk-majd-megoldást” pezsgőspoharait?
Te akarsz nihilista lenni?
A nihilizmusban hinni kell, de
te a feketeharkály piros csákójában hiszel,
te biztos vagy abban, hogy jön a Nagy Misztérium,
és a zászlóval megerőszakolt holdra
fölbődülnek a kipusztított jávorszarvasok.
Kiss Benedek
Janus-arc-kontra
(Amikor magamra ismertem)
Hitetlen ember
költő
nem lehet!
Októberi tücskök
Csillagaival az ég már elfordul,
dér csípi édesre lassan a dinkatököt,
pincék ajtaja ércesebben csikordul,
rozsdás a vonatfütty is
a Badacsony fölött.
Dúr-hang ez, dirr-durr, sápad a rózsa,
kifosztva a tőkék, ölyv vitorláz
tarlóhántás fölött, pockot célozva,
s mérges gőzökkel erjed az újbor,
levegőért kapkod a borház.
Vattakabátban mereng az éji horgász,
csónakfaron a víz fémesen csobban.
Október lovasa tiprat a megadó, lankás
dombháton, s mint a végsőkig hajszolt
szív – a Föld halálosakat dobban.
Mit akartok ti, tücskök, e barbár éjszakától?
Köd és tücsökszó habja önti el a völgyet.
Kutyaugatás hangzik valami holdbéli tájról.
Levitézlett madárijesztők
penge-fuvallatban megzörögnek.
Ám ti, október tücskei, citeráztok, mintha mi sem
történt volna, mint mikor még augusztus
röptette, szórta csillagait bőkezűen,
amikor magától értetődött,
ami most virtus.
Hallgasd október naiv tücskeit, lelkem!
Úgy ülj meg a ködben, büszkén, mint a hegyek!
Ne vess a halálra, miden egyes sejt zengedezzen!
Élni csak így érdemes –
amíg lehet!
Kolduspénz
Másként csörög a pénz
a koldus kalapjában,
mint a világban
úgy általában.
Ez nem kövér – de cérnahang!
Nem ebédre hív – lélekharang!
Aki bedobja, szégyenli magát!
Ettől nem fordul jobbra a világ.
Ettől a finnyás lelkiismeret
megnyugszik, aztán kávézik egyet.
Ettől, kit seggbe rúgni kellenék,
még lehet embertárs, sőt, talán derék!
Ettől nem fordul jobbra a v
ilág.Ki kolduspénzt dob, szégyellje magát!
Bizony, másként csörög a pénz
a koldus kalapjában,
mint a világban
úgy általában!
Anyám hajdani éneke
Anyám, amikor énekeltél,
vagy csak dudorásztál magadban,
olyan volt, mintha égre szállnál,
s pilléző
szárnyakon vinne a dallam.
Hol már a hangod – hol vagy magad?
Riadó szívvel nézek utánad.
Elég volt egy hamis cé-pillanat,
s csillagok bogába akadt a lábad.
De engem himbálnának még a hangok,
azok a hangok, miket te tudtál.
Kattog a kis varrógép, kattog,
mintha most is fölé hajolnál.
Kegyetlen kíséret szopránodhoz,
de már az is elmesszül, hallod?
Fiad sírodra orgonát hoz –
mama, csak még kicsit tartsd azt a hangot!
Urbán Gyula
Őszi dal
Hommage à Koós Iván
Az őszi kert, az őszi kert
már hetek óta csak felejt.
Nem tudja, hova szórta el;
fűből a dió nem felel.
Mindenki vétkes! Lopnak itt!
Letörik mézgás ágait.
Motyog, vagy hallgat konokon.
Bolyong növényi romokon.
Zsákmány és vesztes ugyanaz.
Téboly? Valóság? Mind igaz.
Kiforgatás és árulás!
Mindenki hazug, álruhás!
Valami vérrög nő belül.
Fejében szilva kerekül.
Dinnyévé dagad. Csontig ér.
Már kívül, belül csupa vér.
Még ráng, mint cérnán árva báb.
Fából a kéz, a törzs, a láb.
Végül leroskad. Fagy-tüdő
zárja be testét, s őszülő
homloka fölött ott ragyog
egy virág. Tavaszig dobog.
Ámulat
Őszülő fejjel ringatok, hintáztatok egy kislányt,
egy kislányt, akit sohase láttam,
aki mellettem tesz-vesz, vélem öregszik;
egészen a kezdetekig.
A kezdetekig, amikor először hullott öledbe dérverte gyümölcs,
haldokló falevél.
Álltál csak – állsz most is e szívben –
alázatos vállakkal évszakok torlódó
súlya alatt,
langyosan sarjadó,
sárga füvek közt…
Minden kert tégedet őriz!
Virágének
Nárcisz és ibolya, kék jácint,
mályva, fürtös gyöngyike,
iglice, iringó, fekete csucsor,
réti ecset pázsit.
Nyílik a kikerics bent és kint,
cserszömörce, csomós ebír, fehér libatop,
fürtös zanót, gyepű rózsa, perje, mécsvirág
mind a kikeletet várja.
Frézia, dália, busa rózsa;
mindnek a koszorú fekete sorsa.
Elhullik a szirom – a tavaszi ág
mégis öszig táncol.
Banos János
Ha fény: visszaküldöm
Ha a rémület rám telepedne
– meg kell halni –,
ne görgeteg-sötétség zuhanjon rám,
hanem a fény nyissa föl szempillám:
én voltam, ki éltem
gyönyörben és kísértésben
várakozó énem.
Az ént, mely sokszor elfelejtett
olyan szókat, mint őket, titeket, őt és téged,
az ént birtokoltam, miközben a szégyen
– hogy ilyen vagyok s voltam –
lepörzsölte leheletem,
lenyelettette velem köhögésem
a szégyenbélyeg,
mely máig is éget.
Ki voltam én? Bűnös vagy bükkfaág
– susogtam a rosszat, zúgattam a jót? –,
nem tudom.
De hallom már halkan: meg kell halnom.
Nincs rémület, nincs görcsös fulladás.
Néhány gallyat szempillámra seppeg a szél
jókedvében,
s minden jó lesz, meglátjátok,
bár nem az a hold, nem az a nap süt az égen.
Ha ama órán fény terül rám: visszaküldöm.
Ha sötétség – nekem kell vele szembesülnöm.
S bevallanák?
1.
Hajnalban a villamosok,
mint a gazdák és a pékek,
leporolják az égről az éjt
– korukat magukról a vének.
Jól teszik, kik
leporolják a hajnalt,
le az égről a szürkeséget.
Írj nekik verset, gyönyörűséget
,s leolvad rólad a szó, ha igazat éget.
2.
Igazat?
Milyen nagyképűség a lentiségben
felhők zilált rongyait rázni,
mintha nem néhány-náluk – sokan voltak –,
nálad volt volna az ostor
magyarázni hátakon az átvérzett fáslit.
Korukat magukról az aggok
hogyan is tudnák lecincálni?
A göncöt – a szennyest – találomra
miként aggatnák az égre?
Fölfesteni a levelekre:
mű-partizán, de valódi dádázó voltam
– bevallanák?
Ősz jön s dérre dér,
a vöröslő erezetre deresedve.
3.
Dér a dérre? S bevallanák?
A réges-rég-nemrég múltat – felejtsük el?
Itt csobolyog ma is arcaink között,
rácsorog bütykeinkre,
kitölti lélegzetvételünk réseit,
életünk szelíd perceit megint
fogságba ejti a bicebóca mosoly,
kirágja legszentebb titkainkat, mint a moly.
Ez a múlt ma is vérzik.
Sose hagynák fölfesteni az égre.
Bőrünkre szárad
ez az újabb x-dik század.
4.
Ficánkol, mintha lenne kicsided.
És könnyed, mint a sikkasztók
röheje a szélben,
lezsibbadt örömök
sorfalai között riszál,
mert a SZÓ a köztörvényes,
nem az operett-körözött!
Halál-risza: parfümök
lengik körül a kopjafákat.
Mementóként
nem a vér s a hús
elillanhatatlan bűze árad.
Ha ők szólalnak, kik a hóhérkötelet
rángathatták büntetlenül:
szájukból ma is rothadás nyálaz.
Bennük semmi sem tisztul legbelül.
A fölvigyázni, lemálházni,
kifizetni az ifjú mosolyt
szuronnyal akár,
s a háborús tétova dülöngés:
ki nem akar visszazárni,
bikacsökkel vagy géppisztollyal
“békíteni” gulágra
kukkoló vagonokkal
– “mennyire szebb volt, s eredményes”.
Barátaim, ha erre gondolok,
nem dadogó félelem ez,
hanem a valóság,
amit leradíroznának az égről,
kik a sátánt odakopírozták.
Novák Valentin
Haza a magasban?
(In memoriam I. Gy.)
Ki e helyt merészel, égbe metszik.
A közöny méreghez meneszt itt.
Együtt roskadok kínzó szavammal,
lángoló, könnyes ravatallal.
Szárnyát tárná – mint Mária leplét –
szívem. (Erős vár? Dobbanó nem-lét!)
És ráfészkelt hízott kakukkfiók:
Glóbusz-madár falja föl a jót.
Haza a magasban? Szálló sziget?
Gulliver nekünk leinteget…
Szamizdat-ország maga izzadta
jelentéseit tologatja…
Lilli“putri” tojás-oldal viták.
Mameluk-had kötéltáncol át.
Hol ide, hol oda tottyanók,
nemzet-lúdvércek, mégis-manók.
Gondolat egy volt, de szertepukkant.
Zrínyinek neveltek hízott vadkant.
Mátra-bércen lerokkant Hadúr –
nézi, népe végleg elpuhul.
Van, ki a könyvét múltjára hajtja,
s várja, hogy őse csúcsra taszajtja.
S az őt majmolók csámpás nagy tora:
Hazánk Lucifer érett potroha.
Kárpát-küblibe böffent ázalag.
Népek kohójából kihányt salak
irányít, kábít, heroinizál,
s kutyafattya, ki világ-kritizál!
Haza a magasban? Felhő-magyar!
Odabújunk Csaba közelébe,
s győz odalenn, csűrdühöngő, badar,
disznófejű, hiúzszemű csürhe…
Ordítva látom a hibákat,
mert Noénak vendége lehettem.
Araráton akadt haza-bánat;
felhők tisztáját mégsem ehettem.
Putri-kufárok, mímes sereg
kényszerít az égbe szitálni.
Sértést és arcátlan gőg-grimaszt,
így együtt, nem lehet kiállni.
Ki itt merészel, égbe menekszik.
Csönddel fojtanak, mert nekik tetszik
mint rúgok, kapálok talajt vesztve…
Röhögnek, hisz az Úr sem ereszt be.
Ütődöm a hírrel földnek, égnek,
mint harangnyelv, semmibe érek.
Árván kongatok, nem tudom ért-e
kihalt, eladott puszták népe?!
Gondolat egy volt, de szertepukkant.
Van, ki könyvét múltjára hajtja…
A közöny méreghez meneszt itt –
Szamizdat-ország maga izzadta.
Szinopszis
(Újévi ébredés – 2001)
Disznó arcodra mosolyt csalt
víg kedéllyel röfögő vágóhíd…
Istened gerinces jövőt akart,
de rossz korban és pocsékul írt.
Lemállott mosoly kunkori jövőd…
Boldog, mert csatasorban a nemzet.
Szuronyok vagy rozsdás bökők…
A böllér utódot nemzhet?
Moslékos korpa és makkoltatás.
Disznómáj, mi fertőtlenít.
Dögkutakat vak horda ás,
Öröknek hitt condra-bűz andalít.
Disznók arcán pirosra sült mosoly.