Két könyv Takács Jenőről. Radics Éva: Cinfalvától Cinfalváig.

Ha valaki hallotta hírét, talán csak ennyit tud róla: Takács Jenő zeneszerző, aki valahol a határ mentén él, s már századik évét is betöltötte.

Aki viszont baráti köréhez tartozónak vallhatja magát, azt lebilincseli vonzó egyénisége, független jelleme, sokoldalú műveltsége, szikrázó szelleme.

Ebből a körből való Radics Éva, a kitűnő kóruskarnagy, a gráci Zeneművészeti Egyetem szolfézs- és zeneelmélet tanára. Számos cikk és rövid tanulmány után határozta el, hogy Takács Jenőt századik születésnapján könyvvel köszönti. Mivel diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának nem zenetudományi, hanem középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszakán szerezte, nem kívánt versenyre kelni a szaktudósokkal. Úgy döntött, inkább a maga útját járja. Megtehette, hiszen olyan tekintélyes mennyiségű hiteles forrásanyag volt birtokában, amilyennel senki más nem rendelkezett. Takács Jenő bizalmába fogadta őt még a nyolcvanas évek derekán, s az épp ötven évvel fiatalabb muzsikuskolléga tizenhat éven keresztül – állandó beszélgetőtársként – gyűjthette össze és jegyezhette fel a mester gondolatait, nyilatkozatait.

Ennek eredményeként könyvével voltaképp új műfajt teremtett: nem szabályos monográfiát írt, hanem az objektív életrajzi tényeket szubjektív véleményekkel oldva, kortársi vallomásokkal kiegészítve breviáriumszerű formát választott, mely közvetlen hangjával leginkább megfelel a komponista derűs lényének. Az események hátterében azonban kirajzolódik az évszázad zenetörténete, feltűnnek a legnagyobb alkotók, s megelevenednek a távoli helyszínek is.

Takács Jenő kapcsolata Bartókkal majd másfél évtizeden át tartott. Így nemcsak a nevezetes 1932-es kairói konferenciáról kapunk részletes beszámolót, hanem fény derül a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára egyik témájának eredetére is. Kodálynak 1945-ben szegődött hívéül Takács. A pécsi konzervatórium igazgatójaként lelkesen támogatta az ő zenei nevelési koncepcióját: az országban elsőként indított a hangszeroktatást megelőző, relatív szolmizáción alapuló bevezető tanfolyamot.

Pécsett kötött szoros barátságot Weöres Sándorral, kinek mesejátékához, A holdbeli csónakoshoz kísérőzenét írt, s az ő verse ihlette egyik fő művét, az Ének a teremtésről című kantátát is. Dohnányival pedig az Amerikában töltött esztendők alatt került közelebbi összeköttetésbe.

Bécsben megismerkedett Schönberggel és körével – Alban Berghez kötődött leginkább –, Párizsban Milhaud, Honegger és Florent Schmitt (nem Schmidt, ahogyan a 44. oldalon olvasható) tartozott társaságához, Amerikában pedig tanítványa volt többek közt James Levine, akit ma az egyik legkiválóbb zongoraművész-karmesterként tart számon a világ.

Már e rövid felsorolásból is kitűnik: Takács Jenő pályafutása igen változatos, érdeklődése, látóköre rendkívül nagy horizontú. Ezt részben talán származása is magyarázza. Arról a német–magyar–horvát ajkú vidékről való, amely Haydnt, Lisztet, Mosonyit adta a világnak: a Sopron környéki Cinfalván született 1902-ben. (A község 1921 óta Siegendorf néven Burgenlandhoz tartozik.) Takács Jenőt így joggal tiszteljük “pannon mester”-ként, bár ő saját magát – magyar, olasz és osztrák nagyszüleire utalva – “monarchiai koktél”-nak mondta. Iskoláit Sopronban végezte, zongoraművészi oklevelét Bécsben szerezte, s itt sajátította el a zeneszerzés fortélyait is. Még csak huszonöt éves, amikor első szakmai sikerei után kinevezik a kairói konzervatórium tanárává. Pár évvel később pedig már a Fülöp-szigeteken találjuk őt: a manilai egyetem zongora és zeneszerzés tanszakának tanszékvezető professzora. Közben népzenét is gyűjt az észak-luzoni primitív törzsek közt. (Valószínűleg ő az egyetlen európai muzsikus, aki tud játszani az általuk használt orrfurulyán.)

Két év után visszatért Kairóba, majd 1938–39-ben több hosszú hangversenykörutat tett Európában és Amerikában. Ezt követően a háború alatt Magyarországon talált viszonylagos nyugalmat: Sopron, Szombathely, majd végül 1942 és 1948 közt Pécs zenei életét irányította. Ekkor azonban “a fordulat éve” elűzte őt. Olaszországi és svájci próbálkozások után az Egyesült Államokban talált elfogadható megoldást: Cincinnati egyeteme hívta meg őt zongoratanárnak, s ezt az állását csak tizennyolc évi eredményes működés után adta fel, hogy hazatérjen Cinfalvára.

Itt él 1970 óta újra, ugyanabban a házban, amelyben gyermekkorát töltötte. A kör tehát bezárult. A mozgalmas-munkás évek után – melyek során négy földrészen cikázott, és negyvenszer repülte át az Atlanti-óceánt – meglepően hangzik nyilatkozata: “olyan ember vagyok, aki vonzódik az otthon üléshez…” Igaz, azt is hozzáfűzte: “Talán az életkörülményeim voltak olyanok, melyek mindig vándorlásra kényszerítettek…” Valóban, többször is nem saját jószántából kényszerült elhagyni otthonát: független szellemét már a diktatúra első jelei riasztották. Nem várta meg Ausztriában az Anschlusst, sem Magyarországon a kommunista hatalomátvételt, mindenét odahagyva menekült.

Valóságos csoda, hogy e zaklatott évtizedek alatt hogyan jött létre az a tekintélyes – mintegy másfélszáz opust magában foglaló – életmű, mely a nyugalmasabb otthoni esztendőkben tovább gyarapodott. Radics Éva gondosan és közérthető nyelven ismerteti valamennyi fontosabb alkotását. Így nyomon követhetjük a komponista stílusának alakulását, a világhírt hozó Tarantellától, a nagyszabású Nílusi legenda című balettől a több feldolgozásban is népszerű Szerenádig s a kései kamaradarabokig és kórusművekig.

Takács példaképe egész pályafutása alatt Bartók Béla maradt – anélkül, hogy epigonjává lett volna. Megóvta őt ettől egyrészt erős egyénisége, másrészt pedig rendkívüli érzékenysége a külső benyomásokra. Voltaképp csak a Cage-féle kísérletezést és az elektronikus zenét utasította el. Hűtlen hűségét bizonyítja, hogy egy-egy afrikai, távol-keleti vagy szeriális, esetleg dzsesszes hatásról tanúskodó mű után mindig visszatért saját, népzenei ihletésű hangjához, bár kétségtelen: a tonalitástól egyre inkább távolodott. Szerencsésen egyesítette magában a mindenre (még Darmstadtra és az aleatóriára is!) nyitott ösztönös művész és a mindent (még az Európán kívüli kultúrák hatásait is) saját egyéni stílusába olvasztani képes tudatos alkotó típusát.

Ez a komponista, kinek világa határtalan s nemzetközi elismertsége rendkívüli, évtizedek óta ismét itt él és alkot a határon, Siegendorfban. Mi mégis csak mostanában kezdünk ismerkedni művészetével – hála Radics Évának és néhány társának… Mert Magyarországon ama sötét korszakban sokáig agyonhallgatták. A diktatúra nemcsak elűzte, meg is tagadta, disszidensnek minősítette őt. De “lehet-e emigráns valaki saját szülőfalujában?” – kérdi joggal Radics.

Talán épp ez a pazar(ló) kiállítás hívja fel a figyelmet arra, hogy csiszolatlan drágakövet tartunk kezünkben… Felmerül a kérdés: nem lett volna célszerű a díszes kivitelezés iránti igény visszafogásával megtakarítható összeget egy szakszerkesztő (és esetleg egy kézirat-előkészítő) bevonására fordítani? Ezzel a bevált kiadói gyakorlattal kiszűrhető lett volna számos ismétlés a főszöveg és a pedagógiai művek, valamint a CD tartalmi ismertetése között – pl. az op. 81-es tuba Szonáta (80. és 127. o.) vagy az op. 103-as Tiberika (95. és 128. o.) esetében. De bizonyára elkerülhető lett volna a gyakori név- és címelírás is. Nem állna például Picino a Pincio helyett (62. o.), és nem maradt volna a Penderecki-opera címe Der Teufel von London Die Teufel von Loudun helyett (90. o.).

Gondos szerkesztő nem hagyta volna meg a “clusterek és fürtakkordok” kifejezést, mivel ezek azonos fogalmat jelölnek. Azt is kiderítette volna, hogy az 1960-ban komponált Passacagliának melyik (bizonyára csak egyik) tétele készülhetett az 1961 januárjában elhunyt Viski János emlékére (74. o.). Tisztázta volna továbbá, hány darabból áll az op. 76-os Für mich ciklus – mert a 125. oldalon két különböző adat olvasható.

Figyelmét nem kerülte volna el néhány könnyen kiküszöbölhető, kisebb nyelvhelyességi probléma, meg a szakkönyvben szokatlan “nénizés”, “bácsizás” és aprósütemény-emlegetés (113. o.) vagy a szerző nevének túl gyakori előfordulása (114–116. o.) és túlságosan részletező életrajza sem (172–173. o.). Végül alighanem javasolta volna a kitűnő műjegyzék még használhatóbbá tételét az egyes alkotások keletkezési dátumának feltüntetésével.

Bizonyos, hogy gazdag életműve, melyből hatalmas alkotóerő sugárzik, további századokra is megőrzi nevét, és hirdeti Cinfalva világpolgárának korszakos jelentőségét.

EŐSZE LÁSZLÓ

A társadalomtudományok a közelmúltban emlékeztek meg Kósa László akadémikus születésének hatvanadik évfordulójáról. Szerényen, de méltóságteljesen, mondhatnánk úgy is, hogy tartalmasan, az ünnepelt emberi, tudósi, nevelői kvalitásainak megfelelő módon, két nagyszerű tanulmánykötet megjelentetésével. Mindkét kötet címe messzemenően tájékoztat azokról a kutatási területekről, amelyekkel Kósa László behatóan foglalkozott, sőt azokról a szempontokról, módszerekről is árulkodnak, amelyeknek megfelelően feldolgozta széles körű, folyamatosan bővülő ismereteit, gazdagodó tapasztalatait. Az első kötet címe: Hagyomány, közösség, művelődés. Ablonczy Balázs, Bertényi Iván, Hatos Pál és Kiss Réka szerkesztésében jelent meg Budapesten 2002-ben, 579 oldal terjedelemben. Az ebben közölt tanulmányok főleg elvi, társadalomtudományi és kultúrtörténeti munkák. A második kötetet, A kultúra táji, térbeli változatait Keményfi Róbert szerkesztette a Néprajzi Látóhatár 2002. évi 1–4. számaként Debrecenben, 430 oldalon. Ez a kötet pedig főleg néprajzi, történeti néprajzi, társadalomnéprajzi, etnogeográfiai és folklór- (beleértve a névtani, népnyelvi stb. írásokat is) tanulmányokból áll. Könnyen tűnhet úgy, hogy ez az elegáns kötet – korábbi tanulmányaiból bizonyos válogatás – még a hatvanéves jubileum kiadványai közé tartozik. Tartozni ugyan tartozhatna, de nem tartozik oda, mert a kötet összeállításában, kiadásában Kósa Lászlót a jó, a bölcs előrelátó tudósi-nevelői prakticitás vezette. Saját vallomása szerint: “a felsőoktatásban eddig kötelező, illetve ajánlott olvasmányként használt néprajzi, történeti, antropológiai és művelődéstörténeti szövegek ezúttal egy kötetben hozzáférhetők”. Emellett a törekvése mellett az a cél is vezette, hogy a kötetbe felvett tanulmányok a lehető legteljesebb képét adják munkássága sokféle, de szoros egységet alkotó módszertani, elméleti és tematikai változatosságának. Sajnálatosnak mondható, hogy a kötet összeállításánál egy, a kósai életmű egyik lényeges és egyben jellegzetes területét mellőzte: az egyháztörténetet és a vele szoros kapcsolatban álló egyházi-vallási néprajzot. Érdekes indoklással: “mert a dolgozatok nagyobb száma miatt a fenti szempontokat nem tudtam volna arányosan érvényre juttatni”.

A közölt tanulmányokat munkássága nagy tárgyköreinek megfelelően négy csoportba sorolta. A Magyarok és szomszédaik csoportba 6 tanulmánya foglal helyet; az Anyagi műveltség és életmód címűben pedig 8 tanulmányt találunk. Igen fontos, egyben nagyon jellemző a következő, a harmadik, címe szerint a Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok fejezet 5 tanulmánya. Az utolsó, a negyedik csoport sem kevésbé fontos és jellemző. Néprajzi tudománytörténet címmel 7 tanulmányt tartalmaz. Azaz a kötetben 26 alapvető jelentőségű írást találunk. A közölt szövegekhez három “melléklet” járul. A legkevésbé fontosnak a nagyon is jelentős Rövidítések jegyzéke látszik. A tanulmányok első megjelenésének helye című fejezet pedig nem valamiféle jegyzetapparátus, mert a jegyzeteket az egyes tanulmányoknál lábjegyzetekként tünteti fel a szerző, hanem a közölt tanulmányok genezisét illetően tartalmaz döntő fontosságú adatokat, megállapításokat.

Ismerve Kósa László azon sajátos feldolgozási gyakorlatát, hogy állandóaknak vehető tárgyköreit, illetőleg egyes gondolati-elméleti következtetéseit, megállapításait, folyamatosan továbbkutatva-gondolva, a leírtakat sokszor újra-újrafogalmazva gyakran egészítette és egészíti ki, fejlesztette és fejleszti tovább. Minthogy az efféle továbbépítkezésekről az ebben a kötetben közölt tanulmányainál sem mondott le, nagyon is jó szolgálatokat tesz a közölt értekezések első megjelenésének bibliográfiai bemutatása, illetve az ezekhez a bibliográfiai adatokhoz fűzött megjegyzések. Az egész kérdéskörhöz jó idézni magát a szerző-szerkesztőt, aki először azt mondja, hogy: “az eredeti szövegeket minden esetben, kisebb mértékben stilárisan javítottam. Két tanulmány elejét viszonylag nagyobb terjedelemben a fölöslegesnek talált részeket kihagyva, rövidítettem. Ugyancsak kettőben pótoltam néhány adatot, amelyeket már az első közléskor ismertem, de valamilyen okból akkor kimaradtak. Egy ízben hosszabb kiegészítő jegyzeteket láttam szükségesnek. Mind a rövidítésekre, mind a bővítésekre alább, az első közlés helyének mejelölésénél utalok.” Sőt az is elfordul, hogy a kötet első tanulmányát, A “kis Európa” gondolata a magyar néprajzban címűt, “egymáshoz illeszkedő, két külön tanulmányból szerkesztettem, jelentősen átdolgozva”.

Ezért is fontos ez a gondos bibliográfiával összeállított fejezet, mert tájékoztat és bepillantást enged napjaink egyik legjelentősebb művelődéstörténész-etnográfusa műhelytitkaiba. A kötetet egy impozáns, minőségileg is kiemelkedő, nemcsak az előző fejezettel, hanem a kötet egészével szorosan összefüggő irodalomjegyzék zárja.