Gál Sándor

A versben megvalósuló élet

 

Hitem és meggyőződésem szerint mindannyian őrizzük magunkban az emberi faj teljes történelmét. A létezés több millió éves folyamatának vagyunk örökösei, tudói és tulajdonosai.

Bennünk didereg emberré válásunk jégvirágos pleisztocén-ideje, tenyerünk őrzi a kőbalta nehezét, kiegyenesedett gerincünk a valóság kitágult horizontját adja, a belátható tér eligazító pontjainak felismerhetőségét. Génjeinkben ma is az a két hatalmas erő munkál meghatározóan, amely már barlanglakó őseink életét is irányította: a táplálkozás és a szaporodás minden más fölött álló ösztöne. Magunkban hordjuk a tűz és a kerék mindmáig meghaladhatatlan csodáját: a védekezés és a mozgás kettős fenoménjét.

Mindez pedig úgy és azáltal válhatott tulajdonunkká, hogy a homo sapiens nem csupán “beszélő állat” volt, de volt vagy lett emlékezete. Valami, ami ezen a Föld nevű bolygón az emberen kívül egyetlen élőlénynek sem adatott meg. Az emberi emlékezet tette lehetővé, hogy minden megszerzett tapasztalat, amely a létezést szolgálhatta, a nemzedékek emlékezetláncolatába beágyazódjon, rögzüljön, s megmaradván használhatóvá váljon. Ma – immár közelítvén az emberi lét ómegapontjához – ennek a több millió éves tapasztalathalmaznak a csúcsára értünk. Az ember számára, számunkra, ma ezen a földön szinte minden elérhető és megvalósítható – ugyanakkor minden le is rombolható.

És ez az egész, több millió éves emberidő, amelynek nagyon vázlatosan és esetlegesen próbáltam egybefogni egy-egy mozzanatát, ott él bennem, bennünk valahányunkban egy csodálatos belső térben. Tapasztalhatja bárki, ha lehunyja a szemét, hogy ezt az egész belső teret képes együtt és egyszerre látni és megélni. Ebben a belső térben nincsenek semmilyen határok. Ha, teszem azt, ebben a pillanatban ott akarok lenni egy vadászó horda közösségében, csak tőlem függ – meg tőletek, külön-külön –, hogy belépjek ebbe a távoli emberi dimenzióba.

De bármikor lehetek mondjuk piramisépítő vagy, teszem azt, Homérosz hallgatója, és “kihajózhatok nyugatra, túl a Herkules oszlopain, ahol emberek nélkül folytatódik a világ”. De kísérhetem Dante mestert is végig a pokol bugyrain…

Mindezt pedig azért élhetem meg, mert abban a belső térben minden egyidejű; ha úgy tetszik, ez az örök jelen.

Amióta tudatos lényként élek, s amióta verset is írok, ezt a belső teret és ezt a teljes időt igyekszem emberi nyelvre átfogalmazni. Az egész pedig úgy jelenik meg bennem és előttem, mint egy valóságfölötti külön tartomány, amelyben szinte tapintható jelek és emlékképek milliárdjai pihennek vagy mozognak: lebegnek, szállnak, úsznak, s olykor megsűrűsödve felragyognak. Építik és pusztítják egymást. Van, amikor szerkezetük tömött és súlyosnak tűnő – repülő ólommadár –, van, amikor egészen lazának látszanak…

Ez a belső tér a még leíratlan versek termőágya, éltetője. Ha a vers a szellem szabadsága, akkor ez a belső, örökké jelen idejű tér az a birodalom, amelyben a szabadság megvalósul. És ettől a belső tértől a halálon kívül semmilyen hatalom, sem erő, sem erőszak nem foszthatja meg az emberi szellemet. Ezért a költészet számára – a magam számára elsősorban – ezt a teret tartom a legfontosabb emberi tartománynak. Mert ez a belső tartomány maga az emberi emlékezet. Tere és ideje egyaránt végtelen. És ami benne rejlik, az mi magunk voltunk, vagyunk és leszünk, ha leszünk.

Amikor az ember elérkezik erre a különös fennsíkra, akkor a poézis végső értelméhez közelít. Az idő és a csend jeleire figyel, vagy e jeleket követi, és “igyekszik leírni… a természet félbehagyott szövegét”.

Nos, öregedvén, egyre inkább hajlok arra, hogy bármiféle ars poetica nem egyéb beteljesíthetetlen fogadkozásnál. Ha fiatalon, tapasztalatok híján fogalmazzuk meg, azért; ha vén fejjel, évtizedekkel a hátunk megett, akkor pedig azért, mert megvalósítására már nem marad időnk.

Ebből az egészből ha valami ma még számomra fontos, az nem egyéb, mint a versben megvalósuló élet. És ez már nem ars poetica, hanem ars vita – örök teremtés. Csoda, amely kívül esik a halálon.

 

 

 

 

 

Ágh István

Líra és közérzület

 

A pálya vége felé, eltűnődve a verseimhez fűzött vallomásokon, csodálkozhatok, micsoda naiv hittel bátorkodtam fogalmazni. Nem voltak ezek ars poeticák, még a kötetek idejére sem, inkább önmeghatározások, melyekben a poézis jellege, célja is föllelhető éppen abban a korban, amikor a vers megszületett. Nem akarok tetszelegni, ha fölidézem, hogyan jut el egy magyar költő a XX. század második felének évtizedein át idáig.

Azért írok, mert jó verset írni – mondtam huszonhat éves koromban. Meg azért, mert azt hiszem, verssel tudom leginkább kifejezni hálámat, hűségemet szüleim iránt. Ha verset írok, mindig velük vagyok, az teszi jelentőssé számomra a fűszálat, az eget, a bajt és az örömet egyaránt. Igaz és szép verseket akarok írni, tehát jó verseket, ez az egyedüli mércém, a versek tárgyát az élet úgyis megadja majd, ha bírom csodálkozással és indulattal.

A második kötet idején már elhagytam a gyermekkori udvart. Az ifjúság és a férfikor határán ért az a megrendülés, amely e versek értelmét és indulatát adta. Megértettem az időt, s megtudtam, nemcsak kifoszthat, de elveszíthet is. Megértettem a teret, melyhez mákszemnyi létemet kell növesztenem. Hittem a vallomásokban, hiszen mindannyian a jövendő elején, mint mesebeli rézerdőben bolyongunk, szükséges hát az emberi hang, hogy érezzük, nem egyedül vagyunk. Kell most az őszinteség önmagunk iránt, nem veszhetünk el környezetünk sokadalmában, hirdetni kell az embert, hogy hozzá ne fakuljunk az élettelen világhoz.

A világirodalmi modernség hatása alatt jutottam addig, hogy: talán a vers a szellem egyik legvéglegesebb állapota. Bár minden érzésem, indulatom, gondolatom feléje tart, örökké ünnep marad. A vers szublimált nyelv, s nem lehet mindent szublimálni, sok minden megmarad az értekező próza szintjén. Mindig van egy-egy költő, aki után már nem lehet úgy írni, mint előtte. De hogyan? Ez az új költészet próbája: a mindenáron való újat akarás, nem a divat, hanem a kor végiggondolt követelményei értelmében. A vers legyen az illető kísérlet megoldása már.

Nem kacsinthatok írás közben az olvasóra, de amikor megírtam, szeretném, hogy mindenki megértene és szeretne. A költészet maga nem képes az élet és a világ megváltoztatására, de ott van azon cselekvések között, amelyek az életet megváltoztatják, hogy a megváltozott élettel megváltozzon a világ is. Az ember természete szerint áhítozik a csodára, mintha léte csodáját akarná igazolni. És megszületik a költő, a mindenkiben lakozó kiválasztódik egy személlyé. Nem magyaráz, hanem terem, akár a gyümölcsfa. Az agy alvó tartományait ébresztgeti. Minden versben van valami rejtelem, nagyralátás, értelmen túli kaland. Amilyen áldott állapot szükséges az íráshoz, olyan a befogadáshoz. Csönd, amelyből a hallhatatlan kihallható. A végső tökély elérhetetlen, de minden körülmény arra feszül, és közös belső cselekedetre törekszik. De jut-e rá idő? Csodák, legendák nélkül megfagyunk.

A versírás létezésem feltétele lett, sokszor még azt is képzelem, hogy a következménye vagyok, bár egyetlen gondolatom se irányul arra, hogy úgy viselkedjek, mint a vers. Néha nem merek valamit leírni, hátha ugyanaz történik meg velem. Ugyanakkor hiányolom, hogy nem vagyok cselekvő részese a történelemnek, a kapcsolat tizennyolc éves koromban megszakadt. Ha Petőfinek nem nyit teret a sors, nincsen Petőfi Sándorunk. Az ember magának teremti meg magánsorsfordulóit. Úgy próbálja körülményeit alakítani, vagy kiszolgáltatja életét a vak véletleneknek, hogy fölszabadulhasson az az erő, amely a műhöz szükségeltetik. Ez a cselekvési válság elsősorban a politikai hatalom akaratán múlik, ha azt szeretik hajtogatni mostanában, az irodalom dolga nem a beleszólás. Boldogan hitte Illyés 1945-ben, hogy eljött a magyar literatúra világirodalmi korszaka, megszabadul a közügyektől, de az 1981-es utolsó kötetének címe mégis Közügy lett, nem menekülhetett az elől, ami a magyar költészetnek máig is a sorsa maradt. A szerep félreváltoztatása miatt formális az alkotószabadság, hiszen csak a formákra vonatkozik. De valamennyi, történelmünket reprezentáló költőnk nagy stílusújító is volt. Most csupán a stílus változását tapasztaljuk, szinte annyira, mintha minden előzmény reakcióssá mosódna össze.

Minden versem az évszakok jegyeit viseli magán. Így hull le a lomb verseimben is, és minden évben kihajt. Talán ez ad biztonságot, hogy teremtő szándékomat megvalósíthassam. Csak a külső világ és a lélek jegyességéből valósulhat meg a vers, amit én írni tudok. Okoz olyan szenvedést, mintha szántanék vagy kaszálnék. A táj és a munka mégis az írás keretei csupán. A vers maga elmondhatatlan, vagyis csak a vers mondhatja ki magát, az élmény a közelébe segít. Szerelem, létküzdelem, bukások, szégyenek, lelkifurdalások, gyász, kitörések és rajongások alakítják önmagává, de megvalósultságában már nem az, ami alakítja.

Az élmények a létező valóság nyers tényei, amelyek átsegítenek egy másik valóságba, ahol a líra már olyan szellemi, nyelvi, zenei tökélyre törekszik, ami túlmutat önmagán az Isten felé, a teljességre vágyik.

A fiatalember meglett férfikoráig rendületlenül hitt mesterségében, s ha volt is veszélyérzete, az nem a végveszélyt keltette föl. Nagy idők és nagy mesterek segítették a bizakodásban, hiszen ahányszor eltemették a költészetet, annyiszor föl is támadt. Tapasztalta, a politika mennyire komolyan veszi, ha magához akarja kötni, vagy eltűri, még a tiltásokkal is azt bizonyítja, hogy a költő számít. Tekintélynek örvendhetett a közönség előtt, egyeseket népi hősként követett a figyelem, vágyai hangját hallotta bennük. Viták csak az irányzatok között bonyolódtak. És ebből a feszültségből születtek az ars poeticák is. Ha Berzsenyi a görög ideált féltette a szeszélyes romantikától, s félelmében a költészet végét jósolta, mégis az új stílus miatt aggódott a szent poézisért, nem akarta, hogy néma hattyúként hallgasson hideg vizekben. Appolinaire elítélte a hagyomány s a lelemény hosszú, vad vitáját, a Kaland és a Rend pörpatvarát. A békesség reménye miatt nem vettem komolyan, mi történik Nyugaton, a leértékelődés ellenére bíztam az új klasszicizmus eljövetelében. Vágytam a szellemi szabadságra, eszembe sem jutott, mikor 1969-ben egy Párizs környéki üzletközpontban jártam, milyen erőszakosan alakít majd magához, áruként kezeli a művészetet is az a konzumvilág. S mikor megváltozott a rendszer, s politikai csatatér lett az irodalmi élet, inkább a szabadságnak örültem, mintsem a magyar kultúra immunrendszerének legyengítésére gondoltam volna, hogy a költészetet múltjának teljes tagadása, a globális lelki, érzelmi elsivárosodás fenyegeti, mikor minden állandó érték kétségbe vonható. Pedig a költészet jövője az új kor emberének érzelmi állapotán múlik. Hadd idézzem T. S. Eliot gondolatait, melyek A költészet társadalmi hivatása címmel hangzottak el 1943-ban, a Brit–Norvég Intézetben: “a költészet minden egyéb művészettől különbözik abban, hogy a költő fajtájának és nyelvének közössége számára olyan értéket jelent, ami másoknak megközelíthetetlen… a költészet dolga mindenekelőtt az érzések és az érzelmek kifejezése; és hogy az érzés meg az érzelem egyedi, a gondolat viszont egyetemes. Könnyebb idegen nyelven gondolkodni, mint érezni. Ezért nincs még egy művészet, amely annyira megrögzötten nemzeti volna, mint a költészet…

Egy gondolat, ha egy másik nyelven fejezik ki, gyakorlatilag ugyanaz a gondolat, egy érzés vagy érzelem azonban egy másik nyelven kifejezve nem ugyanaz az érzés vagy érzelem… Az érzések és az érzelmek a nép közös nyelvén fejeződnek ki a legjobban – vagyis azon a nyelven, amely valamennyi osztály számára közös: a nép egyéniségét nyelvének szerkezete, ritmusa, hangzása, szókincse fejezi ki…

Elfogadottnak tekintem, hogy az emberek legmélyebb érzelmeik legtudatosabb kifejezését inkább megtalálják saját nyelvük költészetében, mint bármely… más nyelvek költészetében… egy homogén nép körében a legkifinomultabb, illetve a legfaragatlanabb, a legegyszerűbb emberek érzéseiben is van valami olyan közös vonás, amely nincs meg az azonos réteghez tartozó, de más nyelven beszélő emberek érzéseiben. És egy egészséges civilizációban a nagy költőnek bármelyik műveltségi szinten élő honfitársa számára van mondanivalója…

A legtöbb művelt ember valamiképpen büszke a maga nyelvének nagy alkotóira… De a legtöbb nép nem ébred rá, hogy mindez nem elég. Hogyha nem produkálnak továbbra is nagy alkotókat, és kiváltképp nagy költőket, elsatnyul a nyelvük, elsatnyul a kultúrájuk, és esetleg beleolvad egy erősebb kultúrába.

Végül, ha nem tévedek, amikor hiszek abban, hogy a költészetnek a költő nyelvét beszélők összességét érintő »társadalmi hivatása« van, akár tudnak a költő létezéséről, akár nem, akkor ebből az következik, hogy Európa minden egyes népének érdeke, hogy a többinek továbbra is legyen költészete.”

Eliot szerint ellenkező esetben “eltűnik az az érzés, hogy a költészetre szükség van, és eltűnnek azok az érzések, amelyek a költészet anyagát szolgáltatják; és ez talán megkönnyíthetné a világnak azt az öncélú egységesítését, amit némelyek olyan kívánatosnak tartanak”. Bár a szöveg már húsz éve, itthoni kiadásban, magyarul is olvasható, ennyire sohasem volt még időszerű, hogy gondolkodjunk rajta.

 

 

 

 

 

Csoóri Sándor

Politikus a mi utcánkból

A hetvenéves Pozsgay Imre köszöntése

 

Pozsgay Imre hetvenedik születésnapján egy elragadó, világhírű hölgyet idézek ide magunk közé. Nem azért, hogy két főszereplője legyen ennek a nevezetes eseménynek, hanem azért, hogy jelenlétével ez a hölgy olyan dolgokat segítsen nekünk megérteni, amilyenekkel eddig nemigen foglalkoztunk.

A hölgyet mindnyájan ismerjük. Ha másról nem, hát a mosolyáról. A neve: Mona Lisa. Az 1500-as évek eleje óta könyvek, tanulmányok sokasága bizonyítja, hogy mosolya valóságos forradalom volt. Ugyanis festményeken addig csak angyalok, gyermekek és szentek mosolyoghattak: ártatlanok és bűntelenek. Földi emberek soha. Ráadásul az ő derűjük is inkább csak üdvösség volt és az átszellemültség megnyilatkozása. Valamiféle égi jelenség, égi visszfény. Ha tetszik: teológiai ragyogás. Ezzel szemben Mona Lisa rejtélyes, finom, tartózkodó mosolya más, félreérthetetlenül egy hús-vér emberé. A földet és saját magát is birtokló reneszánsz lényé. És ez a derű nem kívülről és nem felülről hódítja meg arcát. Hanem belülről. A természetes örömök mélysége felől.

Ez Mona Lisa minden időkre érvényes újdonsága. E nélkül a mosoly nélkül nem csupán ő, a valóságos, az anyakönyvi adatokkal is rendelkező személy volna távolibb tőlünk, de személytelenebb és megfoghatatlanabb korszak volna számunkra maga a reneszánsz is, nagy lángelméivel és nagy alkotásaival együtt.

A történelemből ismert lázadások és véres forradalmak mellett az ilyen semmitmondónak látszó forradalmakat nem szoktuk számon tartani. Pedig volt belőlük néhány. Gondoljunk például Newton földre eső almájára. Mi egyéb volt ez az alma, mint a világ semmisége? És mégis, micsoda erők és távlatok tárultak föl mögötte. A nehézkedési erők és a tömegvonzás lenyűgöző törvényei.

Efféle nagy horderejű apróságok nem csupán a művészetekben: a festészetben, a költészetben és a tudományokban jelennek meg, de megjelenhetnek a politikában is. Egy-egy váratlan gesztus, kiállás, döntés történelmi pillanatokban hadseregek erejével is fölér. De mondhatok meglepőbbet is. Hazug és mesterkélt politikai rendszerekben még a közszereplők hangszíne is megváltozik. Eltorzul s hamis lesz. Ilyenkor már egy rokonszenves hang jelentkezése már önmagában lélekmozdító lehet, akár a példaként emlegetett reneszánsz mosoly. Emlékszem Nagy Imre 1953-as beszédére. A júliusi kormányprogram meghirdetésére. Rákosi, Gerő és Révai szilaj idegenséggel átitatott beszédmódja és hanghordozása után Nagy Imre nyugodt, természetes beszéde szinte forradalmi hang volt. Fölszabadító, hazai hang, már-már fölért a nemrég kirobbant kelet-berlini felkeléssel. Nem sokkal ezután, egy másik megszólalásában a kismagyarok elemi oktatásáról beszélt. A szovjet érdekeket szolgáló internacionalizmus hamis pátoszában egy ilyen kifejezés politikai merényletnek számított.

Lám csak: a mosoly mellé odatársul a hang, a hang mellé a stílus, minden vonzatával és képzetével együtt, s a révükön valami új dolog jelenik meg a társadalomban.

Remélem, mostanra nemcsak megfejtették, de meg is bocsátották nekem a hosszúra nyúlt körülményeskedésem minden indokát. Valójában azért csapongtam ide-oda, hogy példázataim végén, szinte meglepetésként, minél egyszerűbben és természetesebben kezdhessek el beszélni Pozsgay Imréről.

Mi volt az én első meghatározó élményem Pozsgayról? Az, hogy végre van egy politikusunk, aki magyarul beszél. Baráti társaságban és a televízióban is. A párthatalom tagja, de a nómenklatúra nagyszótárát nemigen emelgeti le a polcról. Ugyanolyan otthonosan mozog a marxista filozófiában, mint Szigeti József, Tőkei Ferenc vagy maguk a Lukács-tanítványok, de akár eszmei, akár esztétikai fejtegetésekbe kezd, gondolatait tökéletesen az én dunántúli nyelvemen adja elő, mintha csak a kazalrakás fortélyairól váltanánk szót. De nemcsak a nyelve és észjárása lepett meg, hanem a hivatkozásai is. Nagyapját, a falusi bírót éppoly természetesen keverte bele érveléseibe, mint Hegelt, Eötvöst, Buharint, Babitsot, Tolsztojt, Szent Ágostont. Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a józan ész úgy oszlik el a Földön, mint a levegő, és ha már mindenki egyformán részesedett belőle, miért ne lehetne közülük egyik épp az ő nagyapja.

A ’70-es években nekem már az is elég lett volna, ha csak a filozófia, az ideológia és a politika világában mozog másként egy fiatal magyar politikus, de Pozsgay, elvbarátaitól elszakadva, otthonosan forgolódott az irodalom világában is. Ady, Dosztojevszkij, Stendhal, Gogol, Németh László, Móricz, Illyés, Faulkner és Hemingway nem műveltségbeli lecke volt számára, hanem az Emberről, az emberiségről szóló titkok gyűjteménye, amelyet fáradságos munkával nekünk kell megfejtenünk. Amikor 1976-ban kinevezték kulturális miniszternek, párhuzamosan két gondolat villámlott át rajtam. Az egyiket így foglalhatom össze röviden: Aczél György kezd elfáradni, kimerülni a kultúrában és egyéb mesterkedéseiben, de szerencséjére talált magának egy fiatal sast, amelynek a hátára ülve magasba törhet újra. A másik gondolatom ennek épp az ellenkezője volt: a politikusok közt nem ismerek senkit, aki annyira idegrendszerében hordozná a magyar történelmet, tragédiáit, szégyenét s ugyanígy kultúránk erényeit, mint Pozsgay, amiből robbanékonyan az következhetne, hogy az izzásba lévő magyar szellemi életből egyedül ő csinálhatna új magyar politikát. Keze alá dolgozna az irodalom, a filmművészet, a képzőművészek, a közgazdászok, az egyetemek, Bartók és Kodály örökösei, a táncházasok és mások. Ilyen fordulatra ugyanis Aczél György képtelen lett volna. Mert az ő műve, az ő alkotása a nagy T-vel írandó Taktika volt, a hisztérikus, szeszélyes dekázgatás, amelyből új minőség sohase születik. Aczél évtizedeken át a magyar szellemi élet Rodolfójának számított, megbámulni való bűvészének, aki saját magát képtelen volt a hamis bizonyosságok világából az igaz bizonyságok világába átvarázsolni. Az ő álszerepekből fölépített sorsán tapasztalhattuk meg igazán, hogy a rossz kiindulás – ha csak a logikája nem változik meg útközben – végig megőrzi hamis eredetét, amelyet se trükkökkel, se színészi ügyeskedésekkel nem lehet eltüntetni.

Mi volt ez a baljós eredet Aczélban? Legvilágosabban megmagyarázni ezt Kádár elhíresült, konszolidációt beharangozó mondatával tudom bizonyítani, amelyről én még ma is azt gondolom, hogy nem Kádár agyából pattant ki, hanem Aczéléból. A mondatot mindnyájan ismerjük? “Aki nincs ellenünk, velünk van!”

Akasztófákkal a háttérben, 1963-ban ez a mondat maga volt a megnyugtatás, a békeajánlat keresztyéni mondata. A mondattal csak az a baj, hogy gondolatnak se tiszta, hát még ígéretnek! Abból a fél mondatból, hogy aki nincs ellenünk, milyen logika alapján következik az, hogy akkor velünk van? Így csak akarnokok s hatalmon lévők fogalmazhatnak. Olyanok, akik maguk nevezik ki ellenségeiket és a híveiket is! Egyetlen választáson kívül hátha van még egy második, illetve harmadik is? Netán épp az, amit nem választhatunk. Filozófusok és lélekgyógyászok egybehangzóan azt állítják, hogy felnőtté akkor válik az egyén, ha képes dönteni. A döntéshez azonban valóságos esélyek és választható célok kellenek.

A Kádár-rendszer nagy újítása az volt, hogy a világtörténelmi jelentőségűnek mondható ’56-os forradalmunk után a nemzet életéből épp a történelmi célokat iktatta ki, amelyeknek a társadalmi célok is nagymértékben ki vannak szolgáltatva.

Elidegenedés nemcsak a civilizációban, hanem a történelemben is? Hát igen! Méghozzá: semmivel sem kedvezőbb körülmények között. Ma már közhelynek számít, hogy a magyar állampolgárok zöme évtizedeken át csupán a maga történelmét élte. Reggel elkezdte, és este befejezte. Másnap elölről kezdte az egészet, mindenféle távlat nélkül. Szerintem annak, hogy évtizedeken át nem ünnepeltük Március Tizenötödikét, egyik oka az volt, hogy a kis magántörténelmünkbe ilyen nagy ünnep nem is fért volna bele. Egy Lada, egy Trabant megvétele vagy egy hétvégi ház fölavatása jelenthetett csak hasonló élményt, mint amilyent elődeink 1848. március 15-én éltek át a Múzeum-kertben, az idők beteljesülésére gondolva.

Ez volt a nevezetes kádári–aczéli szélárnyékkorszak Magyarországon, amelyről még olyan jelentős személyek is, mint Illyés Gyula, Déry Tibor, Szentágothai János elismeréssel beszéltek, mondván, hogy a XX. században többször is kivérzett, lerongyolódott nemzet valamelyest helyrehozhatja életét. Magára ruhát, csontjára húst szerezhet.

Volt némi igazság ebben, de a rendszerelemzés nagyobbik része látszat volt, hiszen a külső gyarapodással párhuzamosan a belső lerongyolódás azonos ütemben folytatódott. Amit megszereztünk a réven, elvesztettük a vámon.

Pozsgay Imrének, a politikusnak, és ahogy utaltam már rá, a másként beszélő politikusnak, ilyen korszakban és ilyen körülmények között kellett előbb miniszterhelyettesnek, majd miniszternek, később pedig egy országos szervezetnek: a Hazafias Népfront irányítójának lennie. Egyszerre volt tehát kiválasztott, sőt kivételezett, sikeres személy, ugyanakkor a teljes meghasonlás alanya is. Pozsgay vérbeli politikusnak született, és a sorsa szerint olyanokkal kellett együtt dolgoznia, akik teljes erejükkel megpróbálták depolitizálni, azaz: politikátlanítani ezt az országot. Ha lett volna hozzá bátorságuk, a Tilos a dohányzás! mintájára Hegyeshalomnál, Biharkeresztesnél, Záhonynál kiírták volna óriás táblákra, hogy ebben az országban a politizálást tessék mellőzni! De hát Kádárék Magyarországán ez érthető is volt, hiszen ahol nincs politika, ott kevesek emlegetik csak a szabadság hiányát, a nemzet történelmi veszteségeit vagy a titokban elföldelt vértanúkat.

Személyes tapasztalataim alapján erősíthetem meg, hogy Pozsgay Imre ezt a negatív ideológiát egyszerűen ostobaságnak tartotta. Az volt a véleménye, hogy erkölcsi célokat elsősorban az egyházak tűzhetnek ki az emberek elé, és az emberek vagy alkalmazkodnak hozzájuk vagy nem, de a társadalom életét nem erkölcsi törvények irányítják, hanem érdekek, erőviszonyok, ütközések, alkukötések, amelyeknek a kezelése komoly politikai stratégiát igényel. Kádárék az ’56-os forradalom sokkja után tejesen beszűkültek, s úgy ítélték meg, hogy számukra egyetlen realitás létezik csupán, és ennek a realitásnak a neve: Szovjetunió. Ehhez kell igazodni, ezt kell kijátszani, ezt kell túlélni. Egyetlen szempont szerint gondolkodni a politikában, amikor a problémák százágúak és világméretűek – enyhén szólva közönséges műkedvelés. Lehet, hogy egy országot befolyásoló cinkos kacsintás többet ér Machiavelli, John Stuart Mill vagy éppen Heidegger minden művénél, csak az a baj vele, hogy a szemizmok egyszer csak fölmondják a szolgálatot. Pozsgay maga vallja be, hogy sokáig ő is hitt Kádár János jó királyi szándékaiban és módszereiben, de az idők múlásával egyre gyakrabban ütközött bele kisszerűségébe. A kádári siker legfőbb titka az volt, hogy rendkívüli dolog még véletlenül se történjék Magyarországon. Mi ez, ha nem az élet mesterséges lefokozása? Egy rendszer, amely még saját fönnmaradása érdekében sem támogatja a kreativitást, mert rendkívüli dolgokat eredményezhet, valójában önmaga ellen cselekszik.

Pozsgaynak ebből lett elege. De rögtön hozzáteszem: nem forradalmárként kezdett lázadozni és kiválni környezetéből, hanem minőségi emberként, aki világosan, sőt szenvedve látja, hogy sokkal értelmesebben és jobban lehetne végezni az országot fejlesztő munkákat, mint ahogy végzik. Valószínű, hogy Széchenyire, a Baross Gáborokra figyelő államférfi lépésről lépésre így kerül közelebb azokhoz az értelmiségiekhez, akik nyersebb vagy finomabb stratégiákat dolgoztak ki fejben és papíron is a magyar társadalom jövőjéről. Kezdetben – jó érzékkel – azokkal szövetkezett, akikkel a pártján belül is egy nyelvet beszélt: Bíró Zoltánékkal, Huszár Tiborral, Bihari Mihályékkal, de ugyanígy erősítette meg kapcsolatát a népi-nemzeti irodalom és filmművészet képviselőivel. Illyés mellett Nagy Lászlóval, Fekete Gyulával, Sütő Andrással, Kiss Ferenccel, Kósával, Sárával, velem. Azokkal, akik akkortájt súlyos társadalmi gondokkal birkóztunk: a szövetkezetekbe kényszerített parasztság gondjaival, a rohamos népességfogyással, az öngyilkosság kérdésével, a népi kultúra megmentésével, a határon túli magyarság sorsával.

Külön meg kell említenem, hogy magas rangú politikusaink közül egyedül ő találkozott eléggé rendszeresen még megbélyegzett ellenzékiekkel is. Belső autonómiája tette ezt is természetessé.

Kádár egyszer azzal fordult hozzá: – Mondja Pozsgay elvtárs, hogyan van az, hogy maga Csoórival kezel, Csoóri pedig a legelszántabb ellenzékkel, s így aztán mi, a maga révén, az ellenzékkel parolázunk?

Másvalaki ilyen mondatok után gyorsan megírta volna búcsúlevelét, megrendelte volna gyalulatlan koporsóját, Pozsgay viszont egy magyar Buddha nyugalmával nyelte el a szavakat. Talán csak a halántékát verte ki a víz.

S ha már a múltidézésbe errefelé kanyarodtunk, hadd mondjak el egy másik, hasonló történetet is.

Valamikor a ’80-as évek elején elérkezett az ideje annak, hogy legalább egy fiatal politikust is beválasszanak a Politikai Bizottságba.

Több név is szóba került, de az esélyes jelölt Berecz János maradt.

Kádár, nehogy elvétsenek valamit, jó néhány Központi Bizottsági tagtól megkérdezte, mit gondolnak Bereczről. Mindenki dicsérte, de akadt valaki, aki megjegyezte, hogy valami baj lehet a magánéletével, mert mostanában sokat iszik.

Kádár maga elé meredt s nagyon komolyan ezt dünnyögte: “Sokat iszik, sokat iszik, de ő még részegen se mond olyanokat, mint Pozsgay józanul.”

A mondat nemcsak szellemes, de egyúttal árulkodó és korszakhatárt jelző mondat is. Egyik fele vád, a másik fele kényszerű elismerés. Mondhatnám: olyan kettősség, amely világosan jelzi, hogy az eddigi politikai egyoldalúságoknak végük.

Pozsgay sorsában – megbüntetésében! – ugyanez a kettősség jelenik meg. 1982-ben fölállítják a miniszteri székből, de teljes mellőzés helyett a Hazafias Népfront irányítását bízzák rá. A jól beszélő, nemzeti érzelmű politikusnak egy árvalányhajas magyar kalapot adnak a fejére, amellyel a hatalom a külvilágnak és a magyar népnek köszöntgethet minden hazafias ünnepen, de főként augusztus 20-án, az új kenyér ünnepén.

Ha Pozsgay ekkor jogosan megsértődik, lehet hogy örökre kizuhan a közéletből, illetve a történelemből. Az ösztönei, szerencsére, még saját érdekei ellenében is jól működtek. Sértődés helyett azt értette meg, hogy védtelenségével nem a veresége, hanem a szabadsága nőhet nagymértékben. Jól érezte. A Népfront az ő számára a Kádár-rendszeren belüli pluralizmus műhelye, laboratóriuma lett.

A többközpontúság színtere.

Tudom, nem illik ilyenkor személyes ügyeket is megpendíteni, de most az egyszer bocsássák meg, ha a történetbe magamat is belekeverem. Ellenzéki íróként sokak nevében én is arra kértem Pozsgayt, vállalja el új megbízatását. Fogalmam sem volt arról, hogy merre kanyarodnak majd az események, de két dolgot tudtam. Az egyik az volt, hogy az 1981-es lengyel hadiállapot bevezetése után egyetlen közép-európai országban sem lehet alapjaiban megváltoztatni a rendszert addig, amíg a Szovjetunió politikai és birodalmi rendszere nem változik meg. Újabb és újabb forradalmi programok helyett inkább lassú, de módszeres és makacs nyomásgyakorlásra kell felkészülnünk.

A másik fölismerésemet röviden így foglalhatnám össze: a hatalmat gyakorló politikusok közül évek óta egyedül Pozsgay alakított ki az ellenzékkel “politikai kishatár-forgalmat,” amelynek a jelentősége ezután nő meg igazán. Mert ha bármi történne is velünk, lesz egy olyan emberünk, egy hiteles politikusunk, aki a legválságosabb helyzetekben is helyt tud állni magáért, és például közvetíteni is tud szembenálló felek között.

A sejtéseimnél is erősebbnek bizonyult az elképzelt sors, Pozsgay sorsa. Új szerepében tömérdek új föladat várt rá.

Említettem már, hogy egyáltalán nem volt romantikus alkat, de viselkedésével és gyakorlatias logikájával olyan helyzeteket teremtett sorozatban, amelyek tökéletesen beillenének egy romantikus életrajzba. Csak címszavakat sorolok. Kezdem az új választási törvényért indított küzdelmével, amely engesztelhetetlenül azt tűzte ki célul, hogy ezután minden választókerületben legalább két jelöltet kell állítani. Első fejszecsapás a tömör tuskóba. Aztán a Fordulat és reform egész társadalmunkat érintő vitájának a levezetése. Nyilvános vitaestek törvényen kívüli ellenzékiekkel. Szerintem ezek a parázsló esték legalább olyan fontosak voltak, mint az 1956-os forradalom előtti Petőfi-köri tanácskozások. S éppoly eretnekek! És jöttek tovább az újabb meglepetések sorozatban: a nyugati határzár mielőbbi megszüntetésének a bejelentése; a demokrácia-csomag elfogadtatása a parlamenttel; részvétele, sőt főszerepe a Lakitelki Találkozón; a Lakitelki Nyilatkozat huszáros fortéllyal történő megjelentetése a Magyar Nemzetben. Közben személyes külpolitikai építkezése: emlékezetes találkozásai a legjelentősebb európai politikusokkal, akik magukkal egyenrangú politikusnak tekintették. A változtatások emberének. És végül a legnagyobb hatású szentségtörés megfogalmazása, mely szerint 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfölkelés.

A mondat nemcsak a három évtizede tartó Kádár-rendszer törvényességét, legitimációját kérdőjelezte meg még Kádár János életében, hanem a Szovjetunióét is.

Mi másnak nevezhetnénk ezt a lassan érlelődő meggyőződést és vakmerőséget, ha nem politikai eretnekségnek? Voltak, akik ügyes helyezkedésnek látták. Vita helyett hadd válaszoljak nekik két mondattal: a helyezkedés stratégiája mögött sose jelenik meg nagy hit. Nagy hit általában nagy csalódások nyomán születik meg az emberben, s eretnekké teszi a szellemet és a lelket is.

Mondjuk ki végre, hogy Pozsgay Imrének vállalni ezt az eretnekséget, ezt a sors által ráruházott szerepet, semmivel sem volt egyszerűbb föladat, veszélytelenebb bátorság, mint legendás ellenzékinek lenni, és egy földalatti kiadványban leírni visszavonhatatlanul, hogy: “Kádárnak mennie kell!”

 

*

 

Pozsgay szerepe a rendszerváltás előtti években és magában a rendszerváltásban is történelmi szerep volt. Erről tanúskodnak a Kerekasztal-tárgyalás dokumentumai és azok a felelősségteljes magántárgyalások is, amelyek Antall József, Pozsgay Imre, Németh Miklós, Bíró Zoltán és mások között zajlottak. Jó néhányon jelen voltam én is.

A nemzeti ellenzék – mindenekelőtt a nyíltan küzdők nagyobbik része – elfogadta Pozsgayt. Bízott benne, és szerepet szánt neki. A demokratikus ellenzék hirtelen fölfedezte benne ellenfelét. Megérezte: ha Pozsgay színen marad, a szabaddemokratákból nem lesz mozgékony élcsapat soha. El kell tehát tüntetni bármi áron. A “négy igenes” szavazással sikerült is elütni attól, hogy a megújuló Magyarország köztársasági elnöke legyen. Meggyőződésem, ha az lehetett volna, ma más hazában élhetnénk.

Amit elmondtam eddig Pozsgayról, az csupán az első fejezete egy hosszabb írásnak. És a könnyebbik része. A dúltabb, a csúnyább, a fölfoghatatlanabb ezután következik.

 

 

 

 

 

Csiki László

A képfaragó

 

Székelyben, zsidóban kétfélét ismerek: élelmeset és élhetetlent. Közteset, langyosat alig. Mindkétféle tehetséges (lehet). Emebben az érvényesülés vágya gerjeszti az alkotóerőt, amaz megvan magának. Kit a bőség, kit a szükség ihlet. (Egy Picasso szegényen is, gazdagon is jó volt.)

A székelyudvarhelyi születésű Ambrus Sándor szerintem kiváló szobrokat farag, önt, eszkabál, és érzékeny rajzokat vonalaz, amikor szabadtéri műterméből télire a szobába kell húzódnia – de nem tud pénzt keresni. Évek óta Csikóstöttös falu szélén, egy vityillóban lakik – és nem is egymaga, hanem felnevelendő lánygyerekekkel –, igaz, szakadékos kertje hovatovább gazdagabb szoborparknak látszik, még a villanyoszlopokkal is, mint amilyen bármely Esterházy-kastély mögött lehetett. Konok fickó ez a székely Ambrus, azért is szegény. Takarékosan nullásra nyírta a haját, viszont akkora bajszot eresztett, megpihenhetnének rajta az őszi vándormadarak. És nem vesz részt csoportos kiállításokon.

Ha meg pályázatokon vesz részt – mások unszolására csakis –, biztosan átverik. Érti is, nem is. (Én nem. Pontosabban: igen.) Különben hórihorgas alak – amolyan kútágas –, nagy kezekkel, amiket talán akkor edzett ilyenre régen, amikor valami kolozsvári egyetemi méltánytalanság miatt falura szegődött kőfaragónak. Mert (ez) a székely máig úgy tudja, hogy munkából kell megélni, nem pályázati apanázsból… Legyen inkább száraz meg gyér, de ne legyen kegyelemkenyér.

Így aztán Magyarhonban is faluszélen lakik negyedmagával meg egy fehér komondorral, aki egy nyári napon a fészerben kajtatott a rozsdás vasak között, miközben mi az Ambrus kitalálta leleményes dorongszékeken ülve azon gondolkoztunk a gyepen, megigyuk-e Lehman Gyuri borát, délelőtt. (Délutánra megjött Hőgyészről maga Lehman, és felavattuk Sinka István szobrát a meredélyen. Ott volt még a döbrögi dalárda is, hallgatóságnak.)

Van azért barátja Ambrusnak azon az Isten jobb háta mögötti vidéken, az ételhozó Severin Feritől kezdve újabban a dombóvári polgármesterig, aki műteremnek ajánlott egy felhagyott, csupa ablak üzemcsarnokot. Szentendrén pedig már régóta kis Ambrus-szobrokkal nyomtatja le az íveket a papírmerítő Vincze László, nehogy elfújja a huzat, mielőtt éppen Ambrusnak ajándékozná a javát. Rajzolj, ha tudsz!

Feleségem alkalmanként ujjára húzza azt a borostyánköves gyűrűt, amit Ambrus még erdélyi ifjúkorában foglalt ezüstbe – barátságból –, s amely tisztán kimutatja színeváltozásával a kedély és az egészség hanyatlásait, feltarajlásait. Tágítani kellene már azt a karikát. Jaj, ne, mondom, nem kérhetsz meg ilyen kis munkára egy ilyen szobrászt, habár ő készítette ezt a kicsit is. Más persze ne nyúljon hozzá. Úgyhogy a gyűrű szűk marad.

Közben meg kuncogok. Mert szerintem nemcsak a feleségem, Ambrus maga sem tudja, milyen jókat alkot. Nem is az ő dolga az ítélkezés önmaga felett. De azért megteszi, s olyankor nagyot alszik rá. Arra sem figyel (?), vagy csak nem mondja, realista vagy absztrakt szobrot farag-e a csikóstöttösi szélső ház udvarán. Az anyja képét alakmásként öntette bronzba, talán későbbi emlékeztetőül, Krisztusnak meg elvette a kifeszített karjait, hagyta az egy embert szenvedni fogódzói nélkül. Tengeri idomokat, vizet, levegőt öntött tömör bronzba, és egy szál krétával meghúzta a szép lány ingerlő gerinchajlatát egy rajzlapon, hat vonalból pedig Szent Ferencet.

Tud ez valamit, vagy csak azt hiszi? – kérdezem feleségemet hajnalban. Ő sem tudja. Csak szereti.