A párizsi Cité-ben sétálgatva megállok a Conciergerie vaskos épülettömbje előtt. Tudom, hogy a Conciergerie tulajdonképpen ma is fogház, a vádlottak innen vonulnak a bíróságra. A Capet királyok egykori palotájának helyén épült Conciergerie ugyanis az Igazságügyi Palotának egy része. Itt találjuk a Rabok Galériáját, amelyet fogolyként megismerhetett André Chenier, Madame Recamier, Ney, Proudhon, kis kútjánál a forradalom főnemesei mosták fehérneműjüket. Marie Antoinette celláját átalakították engesztelő kápolnává. Robespierre börtöne azonban épségben megmaradt a girondisták terme mellett, ahol azok utolsó éjszakájukat töltötték. Itt a nyaktiló (guillotine), Marie Antoinette gombostű segítségével írt levele, Victor Hugo és Clemenceau ellen kiadott letartóztatási parancs… Leülök a Szajna-partra, és eszembe jut

A kórházból jöttem haza. Téli délelőtt. Aznap reggel esett a hó. Az evangélikus kórházban voltam Szamák Nándor sebészorvosnál, aki felvágta az ajkam fölött keletkezett, már jókorára duzzadt gennyes furunkulusomat. Tudniillik fel- vagy elkapartam egy szőrtüszőt. Majdnem vérmérgezés lett belőle. Kitisztították és leragasztották a sebet, így mentem vissza a Kecske utcába, haza. Az Edl utcában, az egykori zsidó imaház előtt férfiak söpörték a havat, fegyveres őrök vigyáztak rájuk. SS-ek. A zsidó imaházban gyűjtötték össze az elfogott, rejtőző zsidókat, hadifoglyokat és ellenséges elemeket. Valami körzeti parancsnokságnak rendezték be, a kapuban őrökkel. Az imaház hátsó ablakai éppen első emeleti udvari lakásunkra néztek. Annak idején mindig néztem az imaköpenyrojttal, imaszíjakkal buzgón hajladozó szakállas és nem szakállas alakokat, olykor összetalálkozott a tekintetünk, elhúztam a függönyt, ne zavarjam őket.

A söprögetőkben egyik ismerősemet fedeztem fel. Görnyedten söpörte a járdára már kissé odafagyott havat. Mintha oldalról föltekintve ő is észrevett volna. De nem intett, nem köszönt, dolgozott tovább. Közeledtem hozzá. Tudtam, nem szólíthatom meg, ő sem engem, gyanússá válhatok. Talán kétlépésnyire lehettem tőle. Valahogy megint összetalálkozott a tekintetünk. Egy villanás… ösztönös, tudatos: láthatatlan, vak is… Ismét gyorsan lehorgasztotta fejét, mélyebbre és erőteljesebben, mint előtte, söpört széles mozdulatokkal. Folytattam utam elhagyva már őt. – Halt – kiáltották, és vállamra zuhant egy kesztyűs kéz, tenyér. – Halt – ismételte – Jude! – Megfordultam. Rám szegezte puskáját egy krumpliorrú katona, majdnem lábszára közepéig érő hosszú köpenyben. – Jude – szólt nevetve. Megragadott. Ekkorára már odaért a társa. – Jude – mondta közömbösen harmadszor. – Befele – és már tuszkoltak is a kapu felé, ott belöktek az aljba. Egy elég hosszú folyosón kellett végigmenni, fel a lépcsőkön. Belöktek egy szobába, melynek sarkában egy lila cserépkályha állt. Falhoz állítottak. – Jude – hallottam immár negyedszer. A fűtetlen cserépkályha csempéit néztem, mázuk csillogása villant, csúszdogált lefele, oldalra, szétfolyt fényében. A falon furcsa kacskaringós minták. Aztán kicsapódott az ajtó oldalt, és egy elég hatalmas termetű férfi zuhant ki, szinte repülve a kályhának, nekidőlt. Ujjaiból csöpögött a vér. Lehúzhatták a körmeit. Orosz szavakat lihegett, és felmutatta kezét. Alatta lassan dagadó vörös tócsa… – Jude – hallottam az ajtóból. – Herein! – Beléptem a szobába. Vaksötétség. Majd hirtelen fellobbanó vakító fény a sarokból. Szemközt íróasztal, mögötte egy szőke tiszt – mert szőke volt és tiszt –, csillogtak rangjelzései, szinte sziporkáztak.

Valóban szégyenkezve álltam ott. És odalépett hozzám Oswald Zugführer vagy más, lehajolt és megnézte a péniszemet. Nézte, nézte, meg is fogta, lehúzta a bőrt a fitymáról. – In Ordnung, in Ordnung – valamiféle – Banföhrer úr… Ja-ja, normal, in Ordnung.

– Nem – feleltem határozottan, keményen, elszántan. És valahogy azt éreztem, milyen könnyű hazudni. Hazudtam, persze, hazudnom kellett.

Főiskolás létemre beálltam szerencsét próbáló szeszkereskedő vállalkozó rokonom üzlethelyiségébe, mit üzlethelyiségébe, egy sötét, ablaktalan, málladozó falú udvari szobájába – mindenesnek. Ez azt jelentette, hogy üvegeket is cipeltem – egy-két-öt litereseket – hátizsákban a Kiskörútról a Hutyra Ferenc utcába (mert ott volt az üzlet), vártam a kuncsaftokat (akik ritkán jöttek), vigyáztam az árura, ellenőriztem az ott sorakozó készletet (minden nyitáskor és záráskor meg kellett számolnom), közben összhangzattani példákkal foglalkoztam, harmonizáltam, készültem tanulmányaim feladataira. Az udvaron nyitott lefolyó, benne mindig habsörényű, szivárványszínű víz folydogált. El kellett menjek a Garai-piacra egy ötliteres demizsonnal, hogy benyovkát vásároljak egy megadott címen. Alighogy a térre értem, a gazdasági rendőrség körülvette a piacot, lezárta az utcákat, és jóformán mindenkit sorba állított, engem egy téglabordás ház falához. Így várakoztunk egy ideig, majd több százunkat a Toloncházba kísértek. Ott mindenkinek le kellett tennie a csomagját az udvarban. Amit később lefoglaltak. Alacsony helyiségbe tereltek. Összezsúfolódva nyolcvan–százan, vagy még annál is többen várakozhattunk. Az ágyak meztelen sodronyain helyezkedhettünk el, egy ágyon ketten-hárman. Én egy csupasz mellű férfival osztozkodtam, aki állandóan vakarta szőrbekecses mellét, és káromkodott. Azt hajtogatta, hogy az isten bassza meg. Ekkor hallottam először ezt a kifejezést. Órákig nem történt semmi. Míg végre piszkos, ételmaradékos csajkákat dobáltak be a rácsokon. Hozták a vacsorát. Babféleséget. Azt öntötték mindnyájunknak egy merőkanállal, magasból csapták, eresztették le ezt a löttyöt a csajkákba. Híg levének felülete bizsergett. Odaadtam szőrbekecsű társamnak, aki mohón kiszürcsölte, még a szájába is öntötte az ételt. Alkonyodott, kicsi rácsos ablakok nyitva a fejünk fölött. Valamiféle meleg levegő, fanyar is volt, édeskés, bokor, virág illata áramlott lefelé, de én azt is hűvösnek éreztem. Ültem a sodrony szélén, társam már elhelyezkedett, hosszan, nagyokat böfögött és flatulálgatott, repedező száraz hangokat, bűzt árasztva maga körül. Szagfoszlányok lengedeztek. Később rövid ideig a hold is megjelent. Árnyak imbolyogtak, változtatták helyüket, nagyra nőttek, zsugorodtak. Ellensúlyozásképpen a káromkodásokat imádkoztam magamban, többször elmondtam a Miatyánkot, és persze sok mindenre, anyámra, apámra, barátaimra, ismerőseimre gondoltam. És talán nagyon későn, éjfél már bizonyára elmúlhatott, elaludtam. Ülve vagy félig fekve? Hajnalban arra ébredtem, ágytársam vállán a fejem. Száján csurgott a nyál, ráfolyt fekete szőrére. Ekkor már a legtöbben fenn voltak. A rácsnál megint megjelent a kondéros, és ugyanazt a babegyveleget csapta a csajkákba. Éhes lévén, undorral, ujjaimmal kikanalaztam. Aztán jött egy kalapos férfi – nem tudom, miért, Gólemre emlékeztetett, egy filmbeli Gólemre –, papírlapot lobogtatott. Mindenkinek meg kellett mondania nevét, születési helyét, idejét, lakását, állampolgárságát. Gyorsan ment ez a procedúra, s amikor rám került a sor, mondtam, hogy menekült magyar vagyok. Honnan? – rivallt rám. – Pozsonyból – feleltem. – Az Cseszkó. Mehet. – És jött a következő. Délután ismét megjelent a Gólem, amolyan King Kong-járással, lomhán, nyitott, gyűrött ingben és természetesen kalapban. – Akinek most felolvasom a nevét, az mehet, s többet ne feketézzen, mert ha még egyszer elfogja a razzia, hónapokig sitten lesz. Ez már priusz! – és olvasni kezdte a neveket. Szőrbekecsesét is. – No, az isten bassza meg, haver – így búcsúzott. Maradtunk néhányan. Kiürült a helyiség. Még egy éjszaka, holdfény, árnyak, gyérebb zajok, zajfoszlányok, zörejek, kevesebb szag… Miatyánk. De enyém az egész sodrony, elnyújtózhatom. Délelőtt odamentem Gólemhez (mert megint jött), és kérdeztem tőle, miért kell itt maradnom. – Maga cseszkós – felelte –, külföldi – rám nézett hunyorogva. – Menekült vagyok, felvidéki magyar menekült. – Feketéző – legyintett. – Különben sem marad itt, áthelyezik az internálótáborba, és kiutasítják. Másnap sorba állítottak bennünket, külföldieket az udvaron. Lehettünk talán húszan-huszonöten, nem számoltam meg. Elindultunk fegyveres kísérettel ki a vaskapun. Furcsa csoport. Végigmentünk a Rákóczi úton, majd betértünk a Dohány utcába, a zsinagóga előtt emberek az öklüket rázták felénk, nyilasok, rohadt nyilasok, kiabálták, a mellettem levő olaszok, görögök és más nemzetiségűek nem értettek semmit, végig a Kiskörúton, át a Berlin téren (akkor még nem keresztelték át), ki a Váci úton, majd letértünk balra a Tutaj utcába. Megérkeztünk az internálótáborba. Őrtornyok, szögesdrót. Néhány rendőr puskával, egyiknek fegyvere kötélen a vállán. Barakk, két hosszúkás helyiség. Néhányan vártak bennünket az udvaron. Ődöngtek, fásultan fogadtak. Közömbös arckifejezések. Két nap múlva 39 fokos lázban fetrengek a szalmazsákon, alig tudok nyelni. Egy németül beszélő férfi hajol fölém. Tonsilitis, mondja. Wasser, könyörgök neki. Vizet ad. Kein Medicament, szól, vagyis nincs gyógyszer. Priznicet csinál rongyokból, törülközőből, és talán óránként váltja. Odaül ágyamhoz, és borogatást tesz a homlokomra. A negyedik napon lemegy a lázam. Gut, sehr gut. Strammer Kerl, mondja a férfi, aki mosolyog, aprócska barázdák árkolják arcát, kissé hegyes az álla, oválisában plasztikus az ajak vonulata, megnyugtató, együtt érző a tekintete. Elmeséli, hogy Arzt, orvos, megszökött egy szovjet hadifogolytáborból, és hosszú kétezer kilométeres úton – sokan segítettek neki, rejtőzködve és rejtőzés nélkül – eljutott ide, Magyarországra, otthonához közel. Elfogták, és mint Wehrmacht-katonát deportálták, valószínűleg átadják a szovjeteknek. Pech, Pech, ismételgeti, Pechvogel… Pedig már oly közel voltam, közel vagyok városomhoz (nem mondja, hova). De maga már meggyógyult. Hangja rekedtes, fátyolos, halkan ejti a szavakat. Persze kellett volna egy kis Ultraseptyl vagy az az új csodaszer, a Penicillin.

Megjegyeztem a nevét: Arnold. Múltak a napok, verőfényesek, melegek, sehol árnyék az udvaron, nincs se fa, se bokor. A hőség tikkasztott meg az unalom meg a várakozás meg a bizonytalanság. Próbáltuk megérteni egymást: görögök, Semitopulos Nicolas, olaszok, albánok, macedónok, mind kiutasításra várva, én voltam köztük az egyetlen magyar. “Álmagyar”, nem magyar állampolgár. Talán jó lett volna, ha elvisznek bennünket valami munkára, ez a semmittevés fokozta reménytelenségünket. Vigyáztak ránk – felületesen. Négy őrtoronnyal meg szögesdróttal. Kártyáztunk, labdázgattunk, tanultuk egymás nyelvét. Akinek volt pénze, és Arnold kivételével mindnek volt, hozathatott magának ennivalót, ebédet, innivalót, cigarettát. Nálam maradt az öt liter benyovka összege. Arra kértem a parancsnokhelyettest, rábeszéltem, érzelmeire hatottam, közös nyelvünkön jobban érvelhettem, azt hiszem, meg is sajnált, hogy engedjen ki a városba rendőri kísérettel. Erre érdekes módon lehetőség nyílt. Így hagyhattam el a Tutaj utcai internálótábort három órára egy pléharcú, alacsony termetű, horpadt mellű rendőr kíséretében. Zsigának hívták, Zsiga őrmester úrnak (rangjelzéséről nem hiszem, hogy az, de így kellett hívni). Foltos pecsétek fakó egyenruháján. Először rokonomhoz mentünk: a pékségbe. Az csodálkozott, amikor beléptem hozzá kísérőmmel. Mindjárt adott kenyeret, egyenruhás kísérőmnek is, szappant, egy fél zacskó cukrot meg befőttesüvegben melaszt. Sietnünk kellett. Liliom utca. Géza barátomat nem találtam, röviden papírra vázoltam helyzetemet, és természetesen fogva tartásom címét. Mester utca. Szerencsére a közelben. Lulu bácsiék. Ott elmondhatom részletesen, mi történt, miért, segítségüket kérem. Rendőrömet megkínálták árpakávéval, magasra tolt sapkában itta a szaharinos lét, pislogott a bögrécske mögül. Komikus látvány. Én pedig reménykedtem Lulu bácsiék kapcsolatában. A Kisgazdapárt felvidéki referenseként dolgozik a központban. Ők is áttelepültek menekültként, mint én. Zsigmond őrmester szerint nem kell komolyan venni a kimenőt, később is visszatérhetünk, különben is, ő a garancia. Így hát sokkal később jelentkeztünk az őrségnél. Zsigmond mindjárt leszerel, hazamegy, elmondta. Kezébe nyomtam egy kis borravalót a benyovkapénzből. Három nap múlva hozta Géza a papírt, lobogtatta szabadulásom dokumentumát… miszerint menekült főiskolás személyem azonnal szabadon bocsáttassék. Miniszteri aláírás, pecsét.

De azért valami maradt belőle.

Akkor már nem is tudom, hányszor lógtunk át feketén a határon. Talán tizenhétszer, tizennyolcszor. Menekült státusú főiskolások, egy kissé hazátlanok, sorstalanok… üldözöttek. “Haza”-hazalátogattunk egy kis élelemért, Unrra-konzervekért, ezért-azért, no meg nem utolsósorban azért, hogy találkozzunk szüleinkkel, családunkkal, barátainkkal. Oda-vissza, vissza-oda, ingáztunk, rejtett kompságunkkal két határon át, határok között, a senki földjén. Gyalogoltunk ismeretlen tájakon, a Duna-gáton, töltéseken, erdőkön, mezőkön, vizeken, ha kellett és lehetett, át is úsztuk a folyót, vittek-hoztak csónakok, ismerős csempészek, pénzért, ingyen, megértéssel, együttérzéssel, segíteni akarással; vesztegetésekkel, leleménnyel, ravaszsággal kijátszottuk a hivatalos szerveket, határőröket, hamis papírokkal jöttünk-mentünk a zöldhatáron, elszántan, konokul, nem volt, nem lehetett akadály előttünk. Valami űzött, hajtott, kergetett minket: a haza, a hazátlanság, az otthon, az, amit elvesztettünk immár, de vonzása örökkévaló… megbéklyózott, soha nem eresztett, ereszthetett el. Mindnyájunkban a hűség, ragaszkodás fúriái. Visszazarándokoltunk az “édenbe”, bár tudtuk, örökre kiűzettünk onnan. Megmagyarázhatatlan szavakkal ez a történet. Történelmi skizofrénia, hagyományaink, kontinuitásunk kettészakadása, melyet generációnk haláláig hordoz. A teherben múltunk és jövőnk.

Most éppen visszakészülődtünk. Szülővárosunkból, otthonunkból (az agonizálóból) az újba (új hazába, ismeretlenbe) a képzelet sorstalanságába. Négyen készülődtünk. Előző napon táviratoztam Paksy tisztelendő úrnak Ipolyság melletti falujába, ahol plébánoskodott. (És mint később kiderült, ez a távirat lett a vesztünk.) Elindultunk hát másnap a pozsonyi öreg nagyállomásról Párkányba, és ott némi várakozás után átszálltunk egy helyi pöfögő vicinálisfélére Ipolyság irányába. Az út, milyen lehet az út négy fiatalnak, tele tervekkel, célokkal, eszmékkel, filozófiával, irodalommal, zenével, művészetekkel, a történelemmel, vitákkal, szenvedéllyel, a világ megragadásával, önmegvalósítással…?

Elég tágas, sötét cella. Lekuporodtunk. Valamivel el kellett tölteni az időt. Laci kitalálta, hogy írjuk a falra – szürkés felületére – annyi nyelven, amennyin csak tudunk, azt, hogy ITT raboskodik négy jó barát. Angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul, oroszul, szlovákul, csehül, lengyelül, latinul írtuk a falakra. Nem tudom, honnan került elő “kréta”. Majdnem betelt az egész felület. – No jó, akkor még odaírom ógörögül, héberül és szanszkritul – mondotta Haruspex alias L. S., vagyis Laci. Aztán barkochbáztunk, később azt találtuk ki, hogy betűk, szótagok hozzáadásával kreáljunk újat egyetlen magánhangzóból, mássalhangzóból, olyat, melynek jelentéstartalma van.

Kihallgattak. Egyenként. Először Pötyét, akit termete miatt neveztünk így. Amikor visszajött, azt újságolta, hogy ezek nem Sherlock Holmesok. Primitívek. Aztán Géza következett, majd én, végül Haruspex S. László. Mindenáron azt tudakolták, honnan, hova megyünk, miért. S azt állították, hogy kémek vagyunk. (Ostoba, mondvacsinált vád, előre kitervelt, prekoncepciós). Szegény, nyomorult diákok: kémek. Jól tudták, hogy mindez hazugság. De enélkül szabadon kellett volna bocsátaniuk bennünket. Legfeljebb tiltott határátlépésért (amely naponta ezerszámra történt) büntethettek volna meg. De hát a politika politika, a gyűlölet gyűlölet, s a bosszú bosszú… Vádat emeltek. Magyar kémek, akik a köztársaságra nézve veszélyesek. Ezért átszállítottak minket valódi vádemelésre Lévára, a járási bíróságra. Ott folytatódott a procedúra a kerületi ügyészségen. Jegyzőkönyv, ujjlenyomat, fényképezés (oldalról, szemből, hátulról). És a jegyzőkönyveket felterjesztették futárpostával a legfelsőbb hatóságnak a pozsonyi rendőrkapitányságra meg a bíróságra. Bocskor ügyész aláírásával. Ügyet kreáltak. Látszott, hogy nem szabadulhatunk gyorsan, hosszabb ideig eltarthat a vizsgálat, hetekig, hónapokig, féltünk, elveszíthetjük a főiskolai, egyetemi félévet, hogyan tudjuk majd értesíteni az illetékeseket.

Elhelyeztek bennünket, két csoportra osztva a helyi börtön celláiban. Lacit külön, hármunkat meg együtt. A börtönőrt, aki egyúttal az élelmezésünkről is gondoskodott (a felesége főzött nekünk), elneveztük Archeopterixnek, ősállatnak. Valóban egy kissé hasonlított rá, a szája, feje, karja, teste. Pötye ötlete volt, hozzá biggyesztette litografica, vagyis Archeopterix litografica. Így emlékezett a tanultakra. De olykor Lenyomatnak is hívtuk, mert hát litografica azt jelenti. Már napok óta ettük Archeopterix kosztját – őszintén szólva ízletes volt –, amikor egyszer csak megjelent a börtönőr-ősállat kíséretében Zsuzsi. Az ügyész, Bocskor doktor felesége, Géza osztálytársa. Férje mesélt rólunk, és említette a neveket, az egyiknél (Gézáénál) felsikoltott. Nos, megjelent Zsuzsi. Uraim, szólt Archeopterix, pánovia… Bacskorné kezében kosár, tele élelemmel: szalámival, kolbásszal, sonkával, vajjal, sajttal, lekvárral, mézzel, borral. Az őslény ott állt az ajtóban. Nemigen értette az egészet. Főnöke felesége, pani Bacskorova, Zsuzsi odaült mellénk, mi pedig elkezdtünk lakmározni. Attól a naptól Zsuzsi mindennap megjelent, hozta a finomabbnál finomabb ételeket. Később kivitt bennünket a piacra, hogy segítsünk neki a bevásárlásnál. Lacit közben szabadon bocsátották. Persze, ő már akkor a British Council munkatársaként dolgozott. Nyilván azért. (Különben sokat tett azért, hogy megismertesse a felvidéki magyarok kálváriáját: kitelepítéseket, deportálásokat az angol illetékesekkel). De hát mi? Bacskorné Zsuzsi elérte férjénél, hogy meghívott bennünket az ügyész úr házába, otthonukba. Micsoda groteszk, komikus szituáció! De hát egy asszony mindent elér szerelmes férjénél, Bacskor úr pedig rajongott szép fekete asszonyáért. Így aztán a szlovák ügyész úr és magyar felesége menekült magyar főiskolásokat, egyetemistákat fogadott a házában (vádló a vádlottakat), ami akkoriban képtelenségnek tűnt. Nos, meghívtak bennünket – egyszer, kétszer, háromszor, majd egyre többször – lakásukba. Ebédre, délutánra, vacsorára. Délelőtt rendszerint a piacon kószáltunk Zsuzsival. Olykor nélküle tértünk vissza a börtönbe. Akármilyen hihetetlen: csöngettünk a börtönkapun, és Archeopterix ajtót nyitott. Szélesre tárta: pánovia, uraim, parancsoljanak. És besétáltunk a cellánkba. Bacskor úr elárulta, hogy felsőbb utasításra cselekedett, amikor fölterjesztette ügyünket központi vádemelésre a fővárosba, Pozsonyba. Mentegetőzött, sajnálkozott, hogy most már nem tehet semmit, magasabb fórumon az akta. Zsuzsi kérlelte, vonja vissza, tegyen valamit. Nullifikálni képtelenség, jogi abszurdum, erre még nem volt precedens, állásába kerülhet, majd meglátjuk, mit tehetünk, lehet, hogy elaltatják odafent – felelte a férj. Ha tudta volna, kik vagyunk, bizonyára másképp kezeli és irányítja a határozatot jogászi fondorlatossággal. Soireét (estélyt) rendezett, amelyre meghívta a városka (Léva) baráti polgárait: főorvosát, állatorvosát, plébánosát, iskolaigazgatót, ügyvédet, természetesen feleségestül. A nagyszabású partin bennünket mint híres művészeket mutatott be. Mi természetesen viszonoztuk valamivel: Géza zongorázott (Schubertet, Mozartot, Lisztet), én hegedültem (Zsuzsi szerzett valahonnan hangszert), Pötye meg elegánsan társalgott kérkedve műveltségével, tudásával. Francia konyakot, pezsgőt ittunk, előételek, roskadozó tálcán ínyencfalatok; kaviárt ettünk, desszertet, angol-amerikai cigarettát szívtunk. Chesterfieldet, Pall Mallt, én még szivarra is gyújtottam, havannára. Utána pedig visszasétáltunk – pán Bacskor és Zsuzsi társaságában, kissé spiccesen – a börtönbe. Archeopterix nem hitt a szemének. Megint az a pánovia, de előtte meghajlással a pán doktor, pán Bacskor… Odáig fejlődtek, fajultak a dolgok, ez a rendhagyó szituáció, hogy míg Géza zongorázott, én csókolóztam Zsuzsival, Bacskor ügyész úr feleségével. S ez megtörtént néhányszor, sokszor. Zsuzsi meg természetesen én egyre telhetetlenebbek lettünk. Pötye félt (ő volt a leggyávább köztünk), hogyha megtudja a férj, még lelő bennünket. Géza röhögött, és rendíthetetlenül zongorázott – fedezve kettőnket a hangokkal…

Vártuk a választ. Meg is érkezett. Zsuzsi sírt, Bacskor úr bocsánatot kért, többször, bennünket meg két csendőr kíséretében, megbilincselve, vonaton felvittek Pozsonyba. A Krajský Sudra. Valódi börtön. Börtönkolosszus. Börtönkomplexum. Elválasztottak minket. A második emelet sarkában volt a cellám. Számom: D 217. Mit jelenthetett, mit jelzett? Klasszikus cella: olasz vécével (még nem láttam ilyet), fogódzóval, emeletes ágyakkal. Én kerültem az ablak melletti aljára, a felsőt elfoglalta egy tar koponyájú, guvadt szemű, aki bruhahaházással fogadott, mellettem a földszinten a Deszkamellű. A negyedik ágy üres. Deszkamellű Clark Gable-bajuszával mindjárt az ágyamra ült. Bemutatkoztam, és megmondtam, ki vagyok. Miért vagy itt? – kérdezte Bruhahaha. – Nem tudom – feleltem. – Szaftos – megint bruhahaházott. – Én legalább tudom: zsidókat öltem a Vág-völgyében, Zsolnánál. Felfognak kötni. Tutti. De addig még szeretnék néhányszor brindzát zabálni, sztrapacskával, nem bánnám.

A suszter, Deszkamellű, kirabolt néhány tehetősebb famíliát – így mondta. Ez piti ügy Bruhahahához képest. Négy-öt év. Leülöm. Bruhahaha arra kért, hogy kottázzam le kedvenc dalát a Dusik-operettből, a Saigon gyönyörű nők kikötőjét. Köztörvényes bűnözők között teltek napjaim. De megbarátkoztunk. Őszintén elmondtunk egymásnak mindent. Valami nagy szolidaritás alakult ki köztünk.

Kora reggel letereltek bennünket az udvarra. Másfél méteres távolságban egymástól sétáltunk. Egy fáklyás futott el mellettünk, és aki dohányzott, annak meggyújtotta lángjával a cigarettát. Ez a körözés jelentette a kondicionálást, a tornát, mert futnunk is kellett, ötször-hatszor végigtrappoltunk ebben a zárt, csak fölül nyitott, falakkal védett négyszögben. Olykor láttuk, felismertük őket a falak közötti elég tágas téglarésen, hogy a szomszédos udvarban levegőznek a háborús főbűnös politikusok: Tiso, Tuka Mach meg a többiek.

Gézával és Pötyével nem találkoztam. Őket más-más részlegben helyezték el, és nem a mi harmincas csapatunkkal levegőztek. Anyám egyszer meglátogatott ügyvéd ismerősével. Léváról Zsuzsiék értesíthették, Bacskor úr súlyos szabálytalanságot követett el. Csomagot is kaptam tőle, őrzöm máig a benne lévő Fekete Szűz imádságát. A börtönbibliotékából egyszer a héten jött a könyvtáros rab: a bibliotékár. Rosival doktor úr volt a háziorvosunk, aki szintén a börtön lakója lett politikai, képviselői múltja miatt, hitetlenkedve nézett rám, amikor eléje kerültem tetűvizsgálatra (így nevezték). Nem nagyon beszélgettünk, megpaskolta hátamat, együtt érzőn szorongatta karomat.