Manapság, amikor háromnapos moldvai kiruccanásokból riportsorozatok, kéthetes csángóföldi körbeszaladásokból vaskos könyvek születnek, aranynál is jobban meg kell becsülnünk az olyan műveket, amelyek több évtizede forró, érlelődő borok zamatát, súlyát, testességét-értékét hordozzák. Ilyen az óborok titkát és varázsát idéző, kiérlelt szellemi teljesítmény Jáki Sándor Teodóz tudósítássorozata.

Tíz esztendővel ezelőtt, amikor a “csángók apostolát” búcsúztattuk a Farkasréti temetőben, egyebek mellett azt mondtam Domokos Pál Péter koporsójánál: máris hiányzik nekünk, máris hiányoznak bölcs tanácsai, eligazításai. S most, amikor kézbe vettem a csángókról szóló igaz tudósításokat, még inkább úgy éreztem, hogy máig érnek Domokos Pál Péter eligazító, útra bocsátó intelmei, ma is rajtunk tartja szelíden ösztönző, jóságosan számon kérő tekintetét.

Máskülönben meg sem születhetett volna Jáki Sándor Teodóz bencés tanár könyve. Jáki atya csángókkal való kapcsolata – saját bevallása szerint – 1939-ben kezdődött, amikor először került kezébe Kogutowicz Károly iskolai atlasza, amelyben Magyarország néprajzi térképén feltűnt neki “a Keleti-Kárpátokon túl a kékes román »tengerben« néhány piros pötty”. A kis Jáki Sándornak szerencséje volt, mert sem Kogutowicz előtt, sem azóta nem jelent meg olyan hivatalos magyar térkép, amely föltüntette volna az egykori Etelköz magyarságát, a csángókat. A Jóisten tehát idejében, még tízesztendős korában Jáki Sándor kezébe adta a tudás kulcsát: a történelmi Magyarország határain túl, Moldvában és Bukovinában is élnek – éltek – magyarok. Ő pedig csaknem negyven esztendő múltán, 1978-ban bedugta ezt a kulcsot a zárba, és – elfordította.

Egy moldvai csángók közé járó, egyházzenével is foglalkozó tudós pap könyvétől két dolgot várhat el a csángók műveltsége és sorsa iránt érdeklődő olvasó. Az egyik, hogy legyen az a könyv az adatok, dokumentumértékű közlések, felismerések gazdag tárháza, a másik pedig, hogy minél többet megismerhessünk a hitélettel kapcsolatos alaptudás birtokában s a moldvai papokkal való személyes kapcsolatok révén nyert, senki más által meg nem szerezhető tudásából.

Várakozásom első részét tökéletesen kielégítették Jáki Teodóz igaz tudósításai. Már régóta úgy forgatok és értékelek minden moldvai csángókkal foglalkozó könyvet, hogy mennyi ismeretanyagot tudok belőle “kicédulázni”. Ezért teszem le csalódással a felszínes, kisujjból kirázott, lényegtelen, egymástól átvett dolgokkal kitömött moldvai úti beszámolókat. Nos, Jáki atya könyvéből volt mit jegyzetelnem. Nemcsak az újabbnál újabb “lexikális” adatokat, dokumentumokat, de az újszerű megvilágításokban felvillanó felismeréseket is. József Attila úgy érezte, hogy már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. Ez a könyv is ahhoz segít, hogy meglássuk a régóta nézett tárgyakat, embereket, jelenségeket. A könyvből még az ismert és a tudott dolgok is új, sajátos megvilágításban állnak elénk.

Bizonyára sokunkkal megtörtént már – különösen kezdetben –, hogy a csángó falvakat járva, tízszer, húszszor is elmentünk egy-egy keresztútnál, temetőben vagy az utak mentén elhelyezett feszület mellett, anélkül hogy észre vettük volna: magyar a felirata. Én magam a bogdánfalvi templomkert keresztjével jártam így, amely nem is eldugva, hanem szinte közszemlére téve hirdette: “Krisztust, a megfeszítettet, jertek, imádjuk”. Éveken át mentem el mellette, amíg aztán egyszer, filmforgatás közben, fölfigyeltem rá. Teodóz atya is számon tartja a számára kedves, magyar feliratú kereszteket – a lészpedit, a pusztinait és másokat –, amelyekhez útjai során újra és újra elzarándokol. Akárcsak a magyar feliratú harangokat. Mert Moldvában minden magyar felirat egyben nyelvemlék, de ugyanakkor műemlék is, ezek őrzik – mint máshol a várromok, az obeliszkek – a régi dicsőség vagy csak egy-egy győztes (nyelvi) csata emlékét. Ezért írja a szerző: “Moldvában minden régit meg kell néznie a magyar látogatónak, és akkor nem kevés vigasztaló meglepetés érheti!”

Hírt kapunk Jáki atya könyvéből a különös körülmények között elhunyt, pappá titokban szentelt dr. Benedek Márton orvosról, akinek halála után trunki háza előtt rózsaillatúvá, rózsabűzűvé vált a kút vize. Aztán az áldott emlékű Gyergyina János páterről, aki az 1950-es években – nem püspökére, hanem saját lelkiismeretére hallgatva – kéthetente magyarul is prédikált a lészpedi csángóknak, míg el nem hurcolták a Duna-deltába.

Pontos és megbízható tényeket tudunk meg arról, hogy a csángók román eredetét hirdető szervezet névadójának, Dumitru Mărtinaşnak (Mártonos Demeter) magyarként született édesapja mikor tanult meg románul. Olvashatunk a Nyitra melletti Zobor-vidék Zsére faluja közösségének a Szeret menti Forrófalva katolikus gyülekezetének leégett temploma újjáépítéséhez több mint száz esztendeje nyújtott segítségéről. Megtudjuk, hogy a moldvai leírásokban szinte mindig csak mellékesen szereplő Szászkúton milyen sokan és jól beszélnek magyarul.

Rendkívül fontos, amit Jáki atya a magyar szenteknek a moldvai katolikus templomokból való fondorlatos kiszorításáról ír. Számos új adalékkal gyarapítja a Szent István magyar király mennyei oltalma alól kivett templomokra vonatkozó ismereteinket, és szinte teljesen új, amit Vizantea egyházának szellemi eltulajdonításáról papírra vet. Tudvalevő ugyanis, hogy a római katolikus templomok patrocíniumát csak a vatikáni illetékes egyházi hivatal engedélyével lehet megváltoztatni. Jáki Teodóz detektívhez méltó – hiszen bűncselekményről van szó – módszerekkel, több tanú meghallgatásával nyomozza ki, hogy a ma “Mária mennybemenetele” tiszteletére szentelt templomnak 1878 előtt ki volt a védőszentje. Mikor volt a búcsúja? Eeső kapáláskor. A régi védőszentnek képe volt, vagy szobra? Szobor, szobor. Férfi szent volt, vagy női? Férfi, férfi. Mi volt rajta? …hosszú papi-gúnya… Sfântu Ladislau – Szent László! – böki ki végre egy öreg csángó ember. Jáki és útitársa boldogan dőlnek hátra: “…ezért a két szóért jöttünk ki Vizanteába.”

A dunántúli Jáki Teodóz élvezettel forgatja szájában a csángó szavakat. Mennyivel kifejezőbbek, mint a maradék Magyarország elkopott beszédje, különösen az éterből sugárzott szövegek nyelvi romhalmaza. Tetszik (látszik), örvendek (örülök), Isten fizesse (köszönöm), kicsi cinka (kisleány), megébredt (fölébredt), hol kapjuk meg (hol találjuk) – a szerző gondosan kurziválja, magyarázza, értelmezi ezeket a régi magyar nyelv szépségeit idéző kifejezéseket.

A tények és az adatok magukért beszélnek. Néha hiányzik, hogy a pontos helyszín mellett nincsen dátum. De különösen azt sajnáljuk, hogy ez a könyv nem kétszer-háromszor ilyen vastag. Hiszen jól érzékelhető, hogy a kezünkben tartott 14-15 ívnyi könyv Jáki atya tudása jéghegyének csak a csúcsa. De hát ne azon keseregjünk, ami hiányzik, hanem annak örvendjünk, amit a kezünkben tartunk.

Várakozásunk másik része az egyházi szerzőre tekint. A moldvai magyarok sorsa évszázadok óta a papok kezében van, a politikusok, a rendőrök, a szekusok inkább csak a statiszta szerepét játszották ebben a nagy színjátékban. A csángók sorskérdésivel foglalkozó, de a papok dolgát inkább kívülről szemlélő néprajzgyűjtő, -kutató, érdeklődő kíváncsian várhatja, hogy a Jáki Teodóz által megtörölt ablakon keresztül bepillanthat abba a homályos világba, ami a moldvai katolikus klérust jellemzi. Én például sokszor eltűnődöm azon, miként tudják ezek a csángó szülőktől való, sokszor saját édesanyjuk nyelvének ellenségeivé nevelt papok összeegyeztetni lelkiismeretükben a krisztusi tanításokat azzal, amit a híveikkel művelnek. Hiszen még a neofiták dühödt túlbuzgalmát is vissza kellene fognia a papi hivatás egyik legfontosabb erényének, a türelemnek. Abban reménykedtem, hogy Jáki Teodóz, aki papi hivatása, olasz és latin nyelvtudása révén úgy kommunikálhatott moldvai kollégáival, ahogy világi halandó soha, ha nem is hatolt be lélekbúvár módjára ennek a sötétségnek a mélységeibe, de talán föllebbent néhány fátylat a moldvai katolikus papok üdvösségének nehezen értelmezhető világáról.

Ha nem is kell föltétlenül papnak lenni, de nyilvánvaló, hogy az ő szemük hamarabb meglátja, szívük hamarabb rádobban, ha olyan “csúsztatásokkal” találkoznak, mint Jáki atyáék Bákó régi katolikus templomában, ahol Árpád-házi Szent Erzsébetet – rózsás attribútumai ellenére – Mária királynévá hazudták, egy vele “egyenrangú” – nyilván magyar – szent helyére pedig oda nem illő módon Jézus szobrát biggyesztették. Ezek azonban csak amolyan apró “helytelenségek” a jászvásári egyházmegye bűnlajstromában, bár a fő cél: a moldvai, csaknem évezredes magyar élet emlékeinek gyökeres kiirtása ebben is tetten érhető. Aligha túlzok, ha úgy gondolom, hogy ezer esztendeje, a kereszténység fölvételekor, a jórészt idegen papok nem irtották a gyűlöletnek azzal a mindenre kiterjedő alaposságával a pogány hit- és hiedelemvilág emlékeit, mint a csángómagyar származású papok a magyar múlt dokumentumait.

Minden eszközt felhasználnak, minden alkalmat megragadnak. Mivel a hiányos nemzettudatú csángóknál a nyelvváltás nem jelent föltétlenül identitásváltást (a nyelvükben már elrománosodott katolikus csángók továbbra sem tartják magukat oláhnak), ezért a jászvásári római katolikus püspökség engedélyezése fejében 1884-ben a csángók elrománosítására vállalkozó moldvai klérus módszeresen igyekezett eltüntetni a moldvai csángómagyarok hagyományos kultúrájának már amúgy is széttöredezett cserepeit. Jáki Teodóz elsősorban fő szakterületén, az egyházzene és a népénekek világában érzékeli ezt a romboló tevékenységet, s annak fokozatait. Először a régi szép magyar egyházi éneket fordítják románra – nem új dolog, Petrás Incze János már másfél évszázada kesergett miatta. Azután a románul énekelt, de az identitáshiányos hívek fülében a magyarra emlékeztető értékes, középkori gyökerű dallamok helyett Nyugatról behozott “vallásos csasztuskákat”, “zenei limonádékat” igyekeznek elterjeszteni. Aminek a következménye – magam is tapasztaltam –, hogy a moldvai csángó templomokra korábban jellemző, falakat megremegtető, hatalmas, átszellemült éneklés mára a pap és a kórus pár tucat leánykájának hangocskájára szűkült, az idősebb aszszonyok és férfiak pedig némán, összeszorított szájjal – hallgatnak. A hagyományos énekeiktől és éneklésétől megfosztott gyülekezetben nincs immár előénekes, nem érvényesül “a közösségi éneklés szent titka, lendülete-csodája”. Nyilvánvalóan hasonló célból tiltják a deák – a kántor – tartós jelenlétét a házaknál történő halottvirrasztásokon, nehogy magyar énekekkel búcsúztassák az elhunytakat. Ezért van, hogy ünnepek alkalmával csak a leghitványabb, új stílusú, csicsás, tarkabarka szőttesekkel díszítik a templomot, bérmáláskor vagy Úrnapján a házakat, a kerítéseket, olyanokkal, amik csúfságukban már semmiben sem különböznek a románok ugyancsak elgicscsesedett “népművészetétől”.

Az 58. tudósításban a szerző maga is számba veszi azokat az “ért(het)etlenség”-eket, problémákat, negatívumokat, amelyek a moldvai papok tevékenységét jellemzik. Szám szerint tizennégyet, nyilván a legkirívóbbakat. Ebben a fejezetben azután “összeáll” a kép. Amit a felületes vagy csupán hírből hallott ismeretekkel rendelkező “csángószakértők” csak darabkáiban tudhatnak, azt a Moldvát évtizedek óta járó népénekgyűjtő, a csángó papok gondolkodásához és érzelmeihez mindnyájunk közül a legközelebb férkőző Jáki Teodóz összeilleszti. Kiderül ebből az az átgondolt, ördögi praktika, amelynek mindenre kiterjedő taktikai elemei egyetlen stratégiai célt szolgálnak: a katolicizmus ortodoxia körében való terjesztésének álcázott, százhúsz esztendeje vállalt feladatának teljesítését, moldvai csángómagyarok elrománosítását.

Ezeket az érveket végigolvasva nehéz mentséget találni a jászvásári egyházmegye papjainak tevékenységére, pedig a súlyos vétkek még hátravannak. Jáki Sándor Teodóz mégis megpróbálkozik egy kis védőbeszéddel. Ebben kiemeli a moldvai csángók – hazai állapotokhoz képest – erőteljes vallásosságát, a papi pályára menők nagy számát, a gyermekáldás nagyobb arányú vállalását, s a szentáldozások és gyóntatások magas számát. Csakhogy ezek az eredmények, véleményem szerint, nem a papok odaadó, áldozatos munkájának köszönhetők, hanem a csángók archaikus kultúrájából, nemzedékről nemzedékre öröklődő vallásos világnézetéből, hagyományos értékrendjéből következnek, amit az egyház még nem tudott bennük elhalványítani. Mert a csángó közösségeket romboló két negatív jelenséggel, az öngyilkosságok rendkívül magas számával s az alkoholizmus elterjedtségével – az önmagukkal meghasonlott társadalmak jellegzetes közösségi reakciói – a papok sem tudtak eredményesen szembeszállni. A szegény sorsú csángó családok gyermekeinek papi pályára menetelét – tapasztalatom szerint – ugyanaz motiválja, mint – sajnos jórészt – az erdélyi és magyarországi iskolákba való jelentkezésüket: a tanítás és az ellátás ingyenessége.

Természetesen megértem Teodóz atyát, a bencés szerzetest, hogy mentséget keres a moldvai papok vétkeire. Magam is találkoztam, sőt beszéltem is olyan csángó pappal, akiről nem tételeztem föl, hogy meggyőződésből áll ellen hívei kérésének, könyörgésének, s tiltja a magyar szót, a magyar éneket, a magyar imádságot. Éppen ezért az lett volna ennek a könyvnek a legfőbb hozadéka, ha belevilágít legalább azoknak a hivatásukhoz méltóan is gondolkodó és érző papoknak a lelkébe, akiknél az elvakultság árnyékában még fölismerhetők a krisztusi szeretet, megértés és megbocsátás emlékei, s legalább szenvednek, legalább féltik az üdvösségüket ebben a méltatlan, de mégiscsak vállalt szerepben.

Nem szeretnék olyasmit számon kérni a szeretve tisztelt szerzőn, ami “határait meghaladja”, csupán a képzeletemet eresztettem egy kicsit szabadjára. Tekintsünk inkább a jövőbe, mint ahogy Jáki Teodóz eme vallomásosan szép, mélyről jövő ihletettségű könyve is előrevetíti egy készülőfélben lévő másik könyvnek a megjelenését. Ez pedig a csángó népénekekkel foglalkozó mű lesz, amelynek csírái már az “igaz tudósítások”-ban is megtalálhatók. Bölcsen gondolta Jáki atya huszonöt esztendeje, hogy nem csángó népdalokat fog gyűjteni, ahol csak olyan kiválóságok után tallózhatna, mint Domokos Pál Péter, Faragó József, Jagamas János vagy Kallós Zoltán; a népi imádságokkal is többen foglalkoztak és foglalkoznak, hogy csak Seres András, Tánczos Vilmos, Harangozó Imre nevét említsem. A népénekek, vagyis az egyházi énekek és a szóbeliségben született variánsaik, valamint hagyományos előadásmódjuk azonban olyan kevéssé kutatott témakör, amely méltó egy csángókba szerelmesedett, gimnáziumában éneket és zenét tanító szerzetes pap érdeklődésére. Egy ebből készülő, ma még fölmérhetetlen jelentőségű könyv anyagát gyűjti Jáki Teodóz, immár huszonöt esztendeje.

A már kezünkben lévő könyvben a 33. és a 34. tudósítás – amely a pusztinai és a klézsei, Szent István királyról szóló énekkel, valamint az 52. – amely a kácsikai Mária-kegyhelyre való zarándoklattal foglalkozik – ad ízelítőt abból, hogy mire jut, mire fog jutni a szerző a csángó népénekek bemutatása és elemzése során. E munka szépségét és nagyszerűségét az jelenti, hogy itt nem száraz tudományos megfigyelés, magnetofonos rögzítés folyik. Jáki atya – akárcsak annak idején Lükő Gábor – nemcsak lejegyzi, hanem meg is tanulja ezeket az énekeket, s az évenkénti kácsikai búcsún vagy más adandó alkalmakkor tanítja, énekelteti is velük a megőrzött egyházi dalokat. Így gyűlik, alakul, formálódik, ülepedik a csángó népénekekről készülő könyv anyaga, amelynek megjelenését legalább annyira reméljük, mint vártuk emezét.

Két negyvenes éveihez közeledő férfi a Körös-parti nyárfák alatt. Egyikük elegáns öltönyben, sétapálcával, de hajadonfőtt, könnyedén a korlátnak támaszkodva. Társa sportosan ingujjban, buggyos nadrágban, lazán zsebre dugott kézzel. Egy pillanatra megálltak séta közben, egy pillanatra abbamaradt a beszélgetés, amíg szembefordultak a fényképezőgéppel. Aztán tovább sétáltak a nyárfákkal szegélyezett folyóparton. Reményik Sándor és Olosz Lajos 1928-ban.

A két világháború közti erdélyi magyar irodalom e két fontos szereplője alig húszévesen, a kolozsvári jogi kar diákjaként ismerkedett meg, az itt kialakult barátság pedig végigkísérte az életüket. Hogy mi vonzotta egymáshoz a két joghallgatót? Reményik halála előtt egy évvel, a költő ötvenedik születésnapját köszöntő Pásztortűz-számban (1940/12) Olosz Lajos így idézi fel barátságuk történetét: “Az 1910-es év első hónapjaiban ismertük meg egymást a kolozsvári egyetem folyosóin. Mindketten jogászok voltunk, de mindkettőnket jobban érdekeltek a lelki problémák, és ez hamar közel hozott egymáshoz. Hosszú sétákon a fiatalság hevével és lázadásával ostromoltuk egymásban az érzelmek és sejtések szőtte világképeket. A házsongárdi temető, a Sétatér, a Hója mind csataterei voltak az ütközeteknek, melyeket az eszmék síkján vívtunk. Úgy láttuk, hogy az előttünk álló élet és a vele szemben támasztott követeléseink között mély szakadék van. Sötét melancholiával válaszolt lelkünk erre a csalódásra. Ma már gyermekesnek és oktalannak látjuk a lélek e plátói borúját, de akkor ez keserű valóság volt, amely sokáig kísért – sokszor szinte elháríthatatlanul –, és nem hagyott el teljesen még ma sem, harminc évvel az első válság után.”

E szinte még gyermekfejjel szövődött és egy életen át kitartó barátság írásos dokumentumait, Olosz Lajos és Reményik Sándor levelezését egy Olosz-vers címét kölcsönvéve Félig élt élet címmel adta ki a kolozsvári Polis Könyvkiadó. (Sajtó alá rendezte Kis Olosz Klára.)

A magánlevelezések, naplók éppen fokozott személyességük folytán képesek új megvilágításba helyezni egy-egy a közhiedelemben megkövesedett szerzői portrét. Ilyen értelemben a diákévek spleenes-komolykodó életfilozófiai eszmefuttatásokat és poénkodó-játékos beszámolókat egyaránt tartalmazó levelezése okozza a legnagyobb meglepetést, ahol “a fájvirág”, az utókor szemében a “nemzeti költő” pózába merevedett Reményik Sándor helyett és mellett a zsúrokra járó, teniszező, flörtölő, törtető kollegákon ironizáló, barátokkal mulató és spicces hangú üdvözlőlapot író fiatal Reményik-figura is feltűnik, aki alkalmanként, férfitársaságban kétértelmű, pajzán asszociációkkal tűzdelt mondatokat is megenged magának. (“Lajoska, ugye, a te számodra talán nincs édesebb érzés, mint mikor a puskád agyát átfogod? Hát akkor bizonyára el tudod képzelni azt is, hogy nekem mit jelent az, mikor a rakettem nyelét átmarkolom! Nekem ez a legkedvesebb. Ilyenkor még talán meg tud keményedni ez az én különben oly lágy, ingadozó, férfiatlan, nyomorult természetem is, s úgy érzem, mintha mégis ember s talán férfi volnék” 34.)

Írói (magán)levelezéseket többnyire kettős céllal olvasunk: dokumentarista érdeklődéssel, különféle tudományos munkákhoz szükséges információ-morzsákat keresve, illetve egyszerűen a (levél)író magánélte, rejtett gondolatai, kortársairól való véleménye iránti kíváncsisággal.

Olosz Lajos és Reményik Sándor levélváltásának huszonnyolc éve nagyjából egybe esik az erdélyi irodalom két világháború közti korszakával: folyóiratok, kiadók születnek, hatalmi harcok folynak, szövetségek, barátságok köttetnek és bomlanak föl. A korabeli erdélyi irodalom eseményekben gazdag évei ezek, ám csalódik az olvasó, ha a leveleskönyvtől Ligeti Ernő Súly alatt a pálmájához vagy Tabéry Géza Emlékkönyvéhez hasonló komplex, színes irodalmi-kulturális körképet vár.

Magánlevelezést olvasunk (amelyet a bizalmas, Lajoska–Sándorka megszólítások is jeleznek), ahol a magánügyek, a mindennapi apró-cseprő tennivalók, sőt még egy átfutó rossz hangulat is sokkal jelentősebbé válhat, mint egy irodalmi esemény. Ugyanakkor két olyan ember magánlevelezését, akik lelki beállítottságuk szerint inkább szemlélődésre, reflektálásra hajlanának, mesterségük és elhivatottságuk folytán azonban részesei ennek az irodalmi életnek, egy olyan korban, amikor az a mainál sokkal fontosabb szerepet játszott a közéletben. Az írói megszólalás egyúttal közéleti megszólalást is jelentett, különösen igaz ez Reményik Sándor esetében, akinek főleg a húszas évek első felében nem egy verse vált bizonyos értelemben társadalmi eseménnyé. 1919 után Reményik, a merengő, századfordulós-érzelmes versek költője maga választotta a Végvári álnevet és szerepet, Olosz Lajosból viszont az élet csinált valóban végvári költőt. Alig végezte el az egyetemet, édesapja halálával rámaradt a családfenntartás gondja, ügyvédi munkából élt Kisjenőn, az irodalmi élet központjaitól távol, ahova panaszai szerint csak “nyílveszszőre kötve” jut el egy-egy üzenet a világ csatározásaiból. “Magányos »őrhelyem« körül napról napra sűrűbbé válik a bozót, egyre ritkábban töri meg lelki életem elhanyagoltságának teljességét távolból küldött nyílvesszőre kötött hír, távol tőlem zajlik az Élet, és igazságot tesz velem: elvontam a vállam tusáinak a súlya alól, reám dobja a kitagadás fekete takaróját” – írja barátjának 1922-ben (170). 1931-es kötete címadó versének, a Barlanghomálynak érzelmi-gondolati-képi világa sejlik fel egyik-másik Olosz-levél sorai mögött, az az elmagányosodás, melyet versben így fogalmazott meg: “Most már sötétkék itt benn a mennyezet, / és lassankint a falak egész feketék, / és hasztalan vonszolnám magam a szabadba, / mert benn a szívemben fekete az ég.”

Reményik eközben szenved a Végvári-féle közéleti szerepvállalás miatt, szeretne “pusztán költő maradni”, elmélyülésre, visszavonulásra vágyik, de fájdalmasan tapasztalja, hogy: “nem olyan időket élünk, hogy visszavonulni lehetséges volna. […] Ma minden politika, és hiába is próbálod emancipálni alóla magad. Az irodalomnak megvannak a szükségképpeni politikai összefüggései, azután meg irodalom és politika egyugyanazon lelkületnek, világnézetnek kifolyásai” (173). Reményik már igen korán felméri és állítja, hogy alkalmatlan a harcos közéleti szerepre, 1922-ben Budapesten járva, már a Pásztortűz szerkesztéséről való lemondást, a teljes visszavonulást fontolgatja: “Haza Erdélybe is legjobban meghalni szeretnék menni. Legalábbis közszereplés dolgában. Én diplomatizálni, taktikázni, tojástáncot járni nem tudok, kényes kérdések megoldására nem érzem magam képesnek. Nehéz időkben valami munkát végeztem, sok volt-e, semmi volt-e, majd megítélik egyszer. De az az én munkám volt. Ami most következik, azt én nem értem, nem vállalom, az nem az enyém. Úgy érzem, levitézlettem” (188).

A következő jó tizenöt év levelezéséből azonban kiderül, hogy Reményik csak az egyre gyakoribbá váló szanatóriumi kezelések idején élvezhette a vágyott “világtól való elvonultságot”, egyébként életének nagy részét lefoglalták a különböző felolvasókörutak, Pásztortűz-estélyek, a vállalt és hűségesen végigvitt “irodalmi bolygózsidóság” minduntalan megújuló eseményei.

Két barát, két nagyjából hasonló lelki alkat, két költő. Reményik a korabeli Erdély legismertebb és legnépszerűbb költője, a par excellence “erdélyi költő”, ahogy például Babits Mihály aposztrofálja a Nyugatban. Olosz Lajos, a finom, szecessziós-szimbolista versek írója sosem volt közismert, népszerű költő, amiben nyilván szerepet játszott az is, hogy “végvári” elvonultságban élt, és ügyvédi munkájának szüneteiben írt. A levelezés tanúsága szerint Reményik fontos szerepet játszott barátja költői munkásságának mozgatásában, mai szóval élve: “menedzselésében”, kezdetben a hozzá küldött verseket ő továbbította a különböző folyóiratokhoz, majd a verseskötetek megjelentetésénél bábáskodott. Olosz Lajos (hivatalosan 1924-es, a levelezés tanúsága szerint 1923 decemberében megjelenő) Gladiátorarc című első kötetének nyomdai felügyeletét, korrektúrázását Reményik végzi, sőt a korabeli könyvkiadásnál nélkülözhetetlen előfizetői ívek terjesztésében és a kötet népszerűsítésében is fontos szerepet vállal: néhány nappal a kötet megjelenése előtt elküld néhány verset az Ellenzék irodalmi rovatát szerkesztő Kuncz Aladárnak, “hogy a közönség figyelmét felhívja a készülő kötetre”.

A mérleg másik oldalán Olosz Lajos ugyanakkor gyakran biztatja a különböző közéleti vagy irodalmi támadásoktól, apró-cseprő bosszúságoktól hamar letargiába eső barátját. Ahogy múlnak az évek, a barátok, munkatársak, családtagok távozását, repatriálását egyre jobban megsínylő, egyre súlyosbodó betegségekkel, depresszióval és halálfélelemmel küzdő Reményik számára lassan a kisjenői Olosz-porta lesz a béke szigete, a felfrissülés, a gyógyulás, a megnyugvás, a hiányolt családi idill helye. Ekkor már nemcsak barátjához, hanem annak családtagjaihoz is mind szorosabban kötődik. “A Veletek való találkozás […] derült és megnyugtató lelki oázisaim közé számít” – írja Reményik Sándor 1928 novemberében Olosz Lajosnénak, majd arról beszél, milyen fontos számára az Olosz családban érzékelt “nagy harmónia és összetartozás” kisugárzása. “Nekem oly jó volt ebbe a harmonikus szeretetközösségbe beilleszkedni. Tulajdonképpen a barátságnak ez a nyugodt harmóniája a legszebb s legfontosabb a világon. Talán még az elefántcsontvárosnál is szebb” (249).

A keltezések sorrendje szerint rendezett levelezés óhatatlanul a fiatalságtól az öregedésig időben lineárisan haladó történetté formálódik, amelyben minden életkornak és élethelyzetnek megvannak a maga speciális témái, gondjai. Az életút a levelezés mindkét szerzője/szereplője számára felnőttkori gondok, kompromisszumok, betegségek között halad lefelé. A levélváltás 1941 februárjában ér véget, néhány hónappal Reményik halála előtt, három évvel azelőtt, hogy a második bécsi döntés után Dél-Erdélybe került Olosz Lajost (aki egyébként igen magas kort ért meg, több mint harminc évvel túlélte barátját) túszként a halmágyi internálótáborba hurcolják a román hatóságok.

“Nem tudom, hogy mint vagy” – írja barátjának hosszabb levélszünet után 1935 márciusában Olosz Lajos. “Húszéves korunkban kapcsolódtak össze először sorsaink, két és fél évtized telt el azóta. Ez kellett volna, legyen az élet. Jó volna még néhány utolsó lendület ritmusában közös örömöket és szépségeket találni” (301).

Reményik rövidesen a nagyváradi Szent József-kórházból keltezett válaszában arról beszél, mit jelent számára a kettejüket összefűző barátság: “Erősebben meg kell fognunk egymás kezét újra. Nekem annál inkább, mert olyan nagyon rá vagyok szorulva arra a lelki otthonra, melyet immáron egyedül a barátság aranyszálaival hozzám fűzött lelkek jelentenek. Vér szerint való családom nagyobb fele immár a temetőben. A megmaradtak Magyarországon. Magam életem egyetlen lehetséges értelménél fogva ma és mindhalálig Erdélybe gyökerezve – hol találjam meg az elveszített otthont inkább, mint Bennetek? A számomra legmagasabb életkategóriában, a barátságban” (302).

A kolozsvári Korunk megjelenésének 75. évfordulója alkalmából a folyóirat szerkesztősége a “megemlékezés és számvetés” szándékával rendezett ünnepségeken tekintett vissza a hetvenöt év alatt három sorozatot megért lap történetére, hogy felsorakoztassa azt a szellemi tábort, melyet munkatársként magáénak vallhat, ismertesse azokat az erővonalakat, tájékozódási pontokat, amelyek a folyóirat arculatát az évtizedek során meghatározták.

Az ünnepségeken, tudományos ülésszakokon elhangzottakból a Korunk Baráti Társaság Komp-Press Kiadó 2003-ban Erdélyről Európában mítosztalanul címmel adott ki válogatást. “A Korunk hetvenöt évét a maga láttatásában bemutató anyag nem fogadkozás – és nem magyarázkodás. Tükre annak, ami egy kicsit Korunk-múlt, -jelen, és talán -jövendő” – olvashatjuk az igen szép kivitelezésű kötet szerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy előszavában. A kötetcím a budapesti Károlyi-palotában 2001. május 25-én rendezett konferencia tematikáját idézi, igen találóan, mintegy öszszegzi a kötetben olvasható tanulmányok lényegét, üzenetét, sőt annál is többet nyújt, hisz a Korunk hetvenöt esztendeje szinte egybeesik az anyaországtól elszakított erdélyi magyarság történetével, melynek során a nemzeti identitás megőrzésére irányuló transzszilván törekvések mellett mindvégig jelen volt a szélesebb ívű, európai gondolkodást és tájékozódást szorgalmazó aspiráció is. Miért kell erről ma mítosztalanul szólani? Mert a mítosz nem létező, kitalált világot jelent, önáltatásba ringat, délibábok kergetésére szólít. Mert a nyolcvankilences fordulatot követően, ez új évezred kezdetén itt az ideje, hogy tárgyilagosan, őszintén és elfogulatlanul nézzünk szembe önmagunkkal, hogy számot vessünk az erdélyi realitásokkal, hogy vigyázó szemünket Európára vessük, szellemi értékeink tudatosításával, hagyományaink ápolásával és őrzésével, hivatástudattal lépjünk tovább, azzal a szándékkal és elszántsággal, amellyel Dienes László, a folyóirat 1926 februárjában elindította: “objektív, szenvedélymentes megállapításokat keresni belső viszonyainkról s bekapcsolódni az európai eszme- és kultúrközösségbe”.

A kötetben olvasható tanulmányokat a szerkesztő két fejezetbe sorolta. Az első – Korunk – korunk – a folyóirat tudományos műhely szerepét hivatott érzékeltetni, azt a szerkesztői elvet és szándékot, amelynek a hazai realitásokba ágyazva kívántak/kívánnak hangot adni, távolról sem csak a múló idő krónikásaiként, az események tanúiként, hanem a Németh László által megfogalmazott organizátori szerep felvállalásával érvényre juttatni.

A kor realitásaiba való betagolódás igényét példázza a folyóirat indulását idéző tanulmányában Kántor Lajos, “változatlanul időszerű problématérkép”-ként idézve a Korunk első számaiban fellelhető gondolatsorokat. A főszerkesztő előd, Dienes László által kijelölt cél: “az építő lelkiismeret felrázása és a köztudat megtisztítása” – mindmáig időszerű igény, amint a tanulmányban ugyancsak megidézett Ligeti Ernő megállapítása is a kisebbségi kérdésről: “mindaddig, amíg a nemzeti öntudat megtartja a mai szétroncsolt Európában jelenlegi kártékony alakzatát, teljesen kizártnak tekinthető olyan politikai légkör megteremtése, amely a kisebbségi állampolgárok szabad kulturális fejlődését biztosítja”. Pomogáts Béla a Korunk megjelenésének idejét “a merész kísérletek korá”-nak nevezi, melyben folyóiratával Dienes László “arra törekedett, hogy a teljes »szellemi baloldalnak« hozzon létre fórumot […] építő vitákban akarta a megoldás felé egyengetni a demokratikus kulturális mozgalmak nézeteltéréseit, konfliktusait”. Az induló folyóirat “Ady Endrét helyezte a maga értékrendjének csúcsára”, a magyar avantgárd mozgalom támogatásával kívánta szolgálni a magyar progressziót. Az indulás éveit idézi Demeter Szilárd írása is, jelesen a programadó szerkesztési opciót, amelynek célja: “objektív, pártatlan megállapításokat adni, ezért helyet ad minden világnézeti iránynak, amely valódi meggyőződésen alapszik”. A későbbiekben ez a liberális, mindent átfogó törekvés beszűkül, erősen balra tolódik. Máriás József a Korunk és Németh László viszonyát és világnézeti párviadalát felidéző tanulmányában követi nyomon azt a folyamatot, amely az ellenségképből indul ki, lépésről lépésre jut el a másik fél megbecsüléséig. Kötő József a Korunk és a romániai magyar színi mozgalom kapcsolatát felmérő írásában a folyóirat műhelyszerepét példázza a múlt század harmincas éveinek eszmei kisugárzásától, az elkötelezett romániai magyar dráma kialakításáért folytatott küzdelmétől az 1957-ben indult új folyam által felvállalt szerepig, amikor “európai irodalmat propagál, de az erdélyi lényeg tudatos kihangsúlyozásával”, amikor a folyóirat “világszemléletét már nem a baloldaliságnak, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösségnek szóló elkötelezettség határozza meg”. A folyóirat színházközpontú számai az erdélyi drámairodalom és színházművészet alakító-cselekvő fórumaivá válnak, az útkeresést szolgálják.

A Korunk második folyama időszakában a hatalom teljes politikai-ideológiai elkötelezettséget várt el a laptól és szerkesztőitől. Szerepértelmezésük azonban – elsősorban Gáll Ernő főszerkesztőnek, továbbá Kántor Lajosnak, Aradi Józsefnek, Herédi Gusztávnak köszönhetően – az előírtnál jóval tágabb spektrumot ölelt fel. Vetési László a református lelkészek bekapcsolódásáról, Széles Klára az első Forrás-nemzedék felkarolásáról, Pillich László az új társadalomkutató nemzedék elindításáról, a Korunk organizáló szerepéről idézi fel emlékeit. Lelkészek írásai a materializmust hirdető ideológiai folyóirat hasábjain? Megújulást, új irodalmi áttörést hozó nemzedék felsorakozása a szocialista realizmust hivatalból propagálni hivatott lapban? Önmegismerést, hamisítás- és torzításmentes nép- és társadalomrajzot sürgető mozgalom támogatása egy olyan redakcióban, amely a szocializmus egyedül üdvös és igaz dogmáit volt hivatott hirdetni? Óriási tett volt, bátor szerepvállalás. Mindezzel oly erkölcsi tőkét halmozott fel, amit az 1990-ben indult új, harmadik folyamban is vállalni és kamatoztatni lehetett, az átkeresztelődések korában is megőrizve a lap nevét. Itt kell megemlítenünk a Korunk égisze alatt működő Gaál Gábor Kör tevékenységét is, amelyben a kötelező, korlátozó eszmei-ideológiai előírásokkal szemben váltak az eszmék ütköztetésének, áramoltatásának színterévé, a kilencvenes években megújuló, új arculatot felöltő lap belső és külső munkatársainak nevelő és toborzó fórumává.

A kötet második fele – Erdélytől Európáig – a magunk keresését, sorskérdéseink megválaszolását kívánja érzékeltetni, azt az immár valóban objektív, szenvedélymentes törekvést, amely a szellemi régiók kiszélesedését hivatott biztosítani, a folyóirat olvasóiban tudatosítani. Ez az a pont, ahol immár szabadon, korlátoktól mentesen számot kell vetnünk helyzetünkkel, felmutatva azt a mozgásteret, amelyet az új helyzet, az Európai Unió jelenthet az erdélyiek számára.

A számvetésben annak is helye van, amit Erdély adott Európának a századok folyamán. Marosi Ernő tanulmánya a XIV. századba vezet vissza, a kolozsvári bronzöntő testvérek, Márton és György korába, kiknek Prága becses díszét jelentő alkotása kontinensünk legértékesebb művészeti kincsei sorába tartozik. Benkő Samu a nagy erdélyi matematikus, Bolyai János tudománytörténeti felfedezéséről – “semmiből egy új más világot teremtettem” – értekezve méltán említi meg: a Korunk a Bolyai-kultusz ápolásával Bolyai Jánost “sarkcsillagszerű tájékozódási pontjává tette az erdélyi magyarságnak”. Vajon ezzel is csak mítoszainkat gyarapítottuk?

A mítoszteremtésben vagy -rombolásban különös szerepe van az önálló erdélyi fejedelemségnek, hisz Buda eleste után az jelentette a magyar államiság kontinuitását. A történelmi példa, az első világháború után, a nemzettestről leszakított Erdély magyarságában a kisebbségi sorshelyzetből való kiút lehetőségeként merült fel. R. Várkonyi Ágnes tanulmányában utal arra, hogy “az Erdélyi Fejedelemség egyszerre volt teremtménye és alkotója a megosztott és egységbe szerveződő Európának. A kora újkori Európával együtt született.” Ám amiről 1570-ben hitelesen tudósít Abraham Ortelius – könyvében Erdély külön ország, világos határokkal –, arról a XX. század utolsó éveiben megjelent francia és angol híres történelmi munkák említést is alig tesznek, számukra – jobb esetben is – “Transsylvania csak tartalom nélküli térképfelirat”. A tanulmány a függetlenségét másfél évszázadon át megőrzött fejedelemség történetét a korabeli Európa gazdasági-politikai életének kontextusában tárja fel, rámutat azokra a értékekre, amelyeket Erdély “a térség stabilizáló tényezőjeként” adott a magyarságnak, a kontinensnek. Annak a kontinensnek, amely nemcsak a karlócai (1699), majd a utrechti (1712) békéből hagyta ki a fejedelemséget, s tagolta be az osztrák birodalomba, végképp felszámolva autonóm államiságát, hanem a XX. században a trianoni, majd a párizsi béketárgyalásokon is, melyek következményeként a magyarság milliói váltak megtűrt, másodrangú állampolgárokká ezredéves szülőföldjükön. De lemondhat-e az ember az álmairól? Még akkor sem, ha azzal a lehetetlenség hegyormait kell megostromolnia! Romsics Ignác tanulmánya egy mítosz újraéledését, illetve ismételt szertefoszlását példázza: a független vagy autonóm Erdély tervét, erdélyi és magyarországi viszonylatban – az első világháborút követően; a nagyhatalmak álláspontját a határkiigazítások kérdésében – a második világégés után. Megrázó olvasmány! S a két békekötés ideje közt ott az a négy esztendő, amely Észak-Erdély magyarsága számára, a háború ellenére is, a visszatérés örömét jelenti. A korhangulatot idézi Poszler György drámai sűrítettségű és súlyú esszéje az 1942. évi kolozsvári Művészeti Hetekről. Milyen légkörben? “Az eufóriahullámon félig túl, az illúzióvesztésen félig innen. De talán az eufóriahullámhoz valamivel közelebb. Az illúzióvesztéstől valamivel távolabb.” Tudjuk, mi következett. Súlyos árat fizettünk érte.

Egy sorstragédia kollektív szereplői lettünk? Avagy csak a székely paraszti bölcsességnek – “rossz időben, rossz helyre születtünk” – volna igaza? Egyed Péter szellemi habitusunk, az erdélyiség tartalmát rajzolja meg a róla alkotott nézetek felvillantásával, ütköztetésével. A továbblépés lehetősége tekintetében elgondolkodtató következtetésre jut: “az erdélyiség sem más, mint egy álom, amelyből – ha valakit utolért valaha is – meg lehet, sőt célszerű szabadulni”. Egy mítosszal ismét le kell számolni! Amiképp az utópiákkal is? Láng Gusztáv Németh László és a német filozófia kapcsolatszálai felvillantásával utal az író által a magyar társadalom kibontakozási lehetőségeként meghirdetett “harmadik út”-ra. A gondolat megszületésekor utópiának nevezett idea a kommunizmus bukásával “előlépett a választás tárgyát képező »másodikká«”. Azonban a minőségi társadalom, a homo moralis, az individualizmusellenes etika bármennyire szép és üdvös lenne számunkra, napjaink önző, csak az egyéni érdekekre és érvényesülésre koncentráló világában utópiaként sem tartozik a jövőterveket megtermékenyítő eszmék körébe. A realitásra ébresztés szándéka vezeti Salat Levente tollát is: “A higgadt, kíméletlen önvizsgálat helyett olyan konokul tartunk ki a rosszul felfogott, teljesíthetetlen célok mellett, olyan magyaros következetességgel térünk vissza időről időre a megvalósíthatatlan célkitűzésekhez, és ragaszkodunk az önmagunk ellen elkövetett vétkeinkhez, ahogyan a tulajdon természetüket felismerni képtelen, valakik által folyamatosan félrevezetett népek képesek.” Az erdélyi állapotokat, a nemzetiségpolitika szempontjából, százötven év óta eseménytelennek nevezi: “a kérdések és megoldásra váró problémák ugyanazok, többé-kevésbé a szereplők is, csak a szereposztás változott”. A szerző szerint “nem lesz béke a romániai magyar lelkekben mindaddig, amíg az erdélyi géniusz tulajdon valóságában meg nem ismerszik […] amíg az erdélyi magyar társadalom föl nem ismeri tulajdonképpeni történelmi hivatását”. Vajon egy régi-új mítosz születéséről lenne szó?

Erdélytől Európáig – olvassuk a kötet második részének anyagait egybeölelő alcímet. Elgondolkozhatunk rajta. Erdélyt jól vagy rosszul, de ismerjük, sorsunkban hordozzuk. De mi Európa? Mintha valamiféle új mítosz, új Éden volna feltámadóban, amelyről csupa jót hallunk, amely sorsunk, jövőnk jobbrafordulásának egyedüli záloga lenne. Valóban az lesz? Az erdélyi magyarságnak is az lesz? Önkéntelenül is visszacseng a kötet zárótanulmányának egyik mondata: “A közösség ugyanis, amely tulajdon lényegét máshol véli megtalálni, mint ahol valójában van, géniuszától idegen eszmék és állameszmék eszközévé vagy kiszolgálójává válik, s mint ilyen, nem a saját jövőjének a lehetővé tételével van elfoglalva.”

Nem tagadom, miért is tenném, hogy Banner Zoltánt mintegy harminc éve ismerem. Szakmai kapcsolatunk, barátságunk tehát még abba az időbe nyúlik vissza, amikor ő, az Utunk művészeti szerkesztőjeként, merte vállalni a kockázatát annak, hogy a tekintélyes kolozsvári kulturális hetilapban megjelentesse egy még az egyetem padjait koptató diák első, képzőművészettel foglalkozó íráskísérleteit, zsengéit.

Aztán a sors úgy hozta, hogy térben távolabb kerültünk ugyan egymástól, de életünk párhuzamos szálakon futott tovább: néhány hónap különbséggel mindketten átkerültünk az anyaországba, ő egy kelet-magyarországi, én pedig egy nyugat-magyarországi nagyváros múzeumában kezdtük életünk immár sokadik új szakaszát.

Amikor jó néhány hónappal ezelőtt a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában kikerült a nyomdából legújabb, Szó, eszme, látvány címet viselő könyve, rögtön felötlött bennem a szakmának az a lanyha-fanyalgó magatartása, amely Banner Zoltán egy másik jelentős művének – Erdélyi magyar művészet a XX. században – megjelenését kísérte. Az úttörő jelentőségű, a XX. század nagy részét kisebbségben megélő erdélyi magyarság szellemi létének e fontos vetületét információ-gazdagon, árnyaltan és a szakmán kívülieknek is érthetően, olvasmányosan bemutató kötet ismertetésének, napvilágra kerülésekor – 1990-et írtunk –, a művészeti kritika alig szentelt néhány elemző írást. Szerencsére az igazi, valós ítéletet róla – és talán ez lesz a sorsa a Szó, eszme, látványnak is – az olvasók nyilvánították ki, akiknek köszönhetően az Erdélyi magyar művészet a XX. században mára csak nagy nehézségek árán és hosszas utánajárással beszerezhető könyvritkaság lett.

A Szó, eszme, látvány nagyrészt a múlt században, Erdélyben élő és tevékenykedő magyar képzőművészek írásainak, memoárjainak, műhelynaplóinak stb. gyűjteménye, egymás mellé sorjázása. Ebben az esetben tehát Banner nem szerzőként, hanem szerkesztőként jelentkezik. Ennek ellenére éppen a kötetben helyet kapó szövegek közlésének, nyilvánosságra kerülésének fontossága miatt Banner Zoltán e kötetet – mint vallja – “művészetírói és művészettörténészi munkásságának összefoglalásaként” megtervezett Hármaskönyve egyik fontos “pillérének” tekinti. A Hármaskönyv első darabja az említett Erdélyi magyar művészet a XX. században (Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1990), a második pedig az “ugyanennek az időszaknak a naiv és népi tárgyformáló művészeti jelenségeire épült” Teremtő önvédelem (Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1995).

És ha már itt tartunk, egyéni, szubjektív véleményem szerint Banner életművének betetőzéseként el tudnék képzelni egy negyedik – az egész szellemi felépítményt még stabilabbá tevő – “tartópillért”, amely nem lenne más, mint saját önéletírása. Ennek motivációját abban látom, hogy ha ő a trianoni országcsonkítás nyomán kisebbségbe kényszerült erdélyi magyar művészekkel összefüggésben arról ír a Szó, eszme, látvány bevezetőjében, hogy ezek az alkotók – a visszás történelmi helyzet okán – tulajdonképpen nem is memoárt, visszaemlékezést, hanem egyenesen művészettörténetet írtak – mert sorsuk, életük apróbb-nagyobb eseményei, tevékenységük maga volt a történelem –, akkor azt kell mondanom, hogy Banner Zoltán, aki a kínkeserves ’50-es években kötelezte el magát végleg, visszavonhatatlanul a műkritikával, de megérte a diktatúra kiteljesedésének éveit is, olyan korban élt, és művészeti szerkesztőként olyan helyen és beosztásban dolgozott, ahol egészen közelről szembesülhetett a XX. század második felének kultúr- és politikai históriaeseményeivel. Ha tehát Banner Zoltán venne egy nagy lélegzetet, és elszánná magát, hogy papírra vesse emlékeit, az ugyanolyan művészettörténeti tett lenne, mint azoknak az erdélyi alkotóknak az írásai, amelyeket éppen ő szedett csokorba egy kötet erejéig.

Hogy miért tette ezt? Persze nem azért, hogy e könyvvel betetőzze saját életművét, hanem elsősorban azért, mert szükségét érezte-látta annak, hogy okulásul – vagy csupán a megismerés, a megismertetés szándékával – minden érdeklődő számára lehetővé tegye ezeknek a visszaemlékezéseknek a közkinccsé tételét, aminek meg van az a haszna is, hogy e memoárok így nem válnak az enyészetté, nem kerülnek végleg a feledés homályába.

Különben Banner Zoltán kitüntető érdeklődése a memoárok iránt nem új keletű. Aki figyelemmel kísérte a ’70-es, ’80-as évek erdélyi magyar könyvkiadását, az bizonyára még jól emlékszik a kolozsvári Dacia Könyvkiadónak arra az 1972 és 1985 között – Banner Zoltán szerkesztette – sorozatára, amelynek keretén belül, kényszerű betiltásáig, hét kiemelkedő erdélyi képzőművész (Mikola András, Szolnay Sándor, Nagy Albert, Popp Aurél, Márkos András, Mohy Sándor és Barabás Miklós) önéletírása látott napvilágot.

Banner Zoltán mindig is fontosnak tartotta, hogy a jó íráskészséggel megáldott, az egész erdélyi magyar közösség szellemi épüléséhez stimuláló gondolatokkal hozzájárulni tudó festőművészek, szobrászok, grafikusok, iparművészek publikálási, megnyilvánulási lehetőséget, fórumot kapjanak, sőt ő volt az, aki biztatta, ösztönözte őket arra, hogy emlékeiket, nézeteiket a művészet és egyáltalán a világ dolgairól a tőlük nem megszokott, elvárt formában is kifejezzék, megfogalmazzák. Ezeknek az írásoknak egy része még születésükkor nyomdafestéket látott a romániai magyar újságokban, folyóiratokban (Utunk, Előre, Korunk, Művelődés stb.), de olyanok is voltak közöttük, amelyek annak idején különböző okok miatt nem jelenhettek meg, és most Banner Zoltán kötetében kerülnek először nyilvánosságra.

A Szó, eszme, látvány 50 erdélyi magyar képzőművész írását foglalja magába Kós Károlytól Ambrus Imréig. A hosszabb-rövidebb szövegek tartalmi szempontból igencsak nagy változatosságot mutatnak, ami már önmagában is érdekessé teszi az olvasmányt. A kötetben a klasszikus értelemben vett visszaemlékezések, naplójegyzetek (Mándy Laura, Nagy Imre, T. Karácsony Emmy, Fekete József stb.) mellett, helyet kaptak művészek (Thorma János, Nagy Albert, Balaskó Nándor, Szolnay Sándor) különböző személyekhez írt, közérdeklődésre számot tartó levelei, ars poeticák (Mohy Sándor, Haller József, Kákonyi Csilla), katalógusszövegek (Orth István, Kazinczy Gábor, Szervátiusz Tibor), művészetelméleti és gyakorlati fejtegetések (Kancsura István, Bertalan István stb.) és még sok más jellegű írás is, mint amilyen például Mattis Teutsch János 1930-ban összeállított “útmutatója” művészpályára készülő fiának.

Bár a Szó, eszme, látvány szövegei sokszínűek és sokfajtájúak, mégis vannak jól érzékelhető közös vonásaik. Ilyen az ízes fogalmazás, a világos beszéd, a közvetlen hangütés, és a minden leírt mondatot átható, az erdélyi magyar képzőművészetre is oly jellemző érzékenység-kisugárzás.

Nagy kár, hogy Banner Zoltán több évtizedes gyűjtőmunkája eredményeként összeállított kötetét a kiadó nem “honorálta” szebb, igényesebb külsővel. A tényekben és tanulságokban egyaránt érdekfeszítő könyv megérdemelt volna jobb minőségű papírt, nagyobb gusztussal forgatható kemény táblát, és nem utolsósorban a kötet tartalmára egyértelműen utaló frappánsabb – tudomásom szerint nem Bannertől származó – címet és borítót.