Egy hétig tartott a Vizes utcai ár, a hetedik napon azonban kezdett visszahúzódni a föld alá, és a kocsiút szárazra került. Szintén a hetedik napon bedőlt Cafka Maris sarki házának egyik fala, tűzoltók támasztották alá gerendáit, hogy a tető megmaradjon. Maris jajveszékelve kárált körülöttük a járda iszapos vizében tocsogva, és csak annyi időre némult el, amíg slukkolt egyet a Kossuthjából. Szó, ami szó, pocsék látvány volt a ház Vizes utcai vége. Mint cápáktól szétmarcangolt, partra vetett haltetem, kiálló, szálkásan letört gerendavégekkel, sárba süppedt ócska bútorokkal. Ormótlan faldarabok mindenütt, cseréppikkelyekkel elkeverve. Nem hittük, hogy a kár még helyrehozható, ám amikor a víz onnan is levonult és kezdtek felszáradni a kertek, ácsok, kőművesek jöttek, kijavították a tetőt, és egy hét alatt felhúzták az új falat. Nyilván Maris májzsugorban elhunyt élettársa segített odaátról, onnan is megtalálva a szükséges csatornákat; az ő érdemeire való tekintettel csinálták meg a házat egy városi cég emberei, és olyan alapos munkát végeztek, hogy az alacsony saroképület ma is áll. Jelenleg három tulajdonos osztozik rajta. Ennek megfelelően háromfélére van festve, mint annyi más épület a városban, napjainkig őrizve az önkény nyomát, amely egyik napról a másikra elvette őket tulajdonosaiktól, hogy azután huszonöt év múlva aprópénzért rátukmálja a bennük lakókra, kik a birtoklás tudatától megrészegülve egésznek hiszik és akként kezelik a részeket.

A háború után trafik volt itt, S. dohányboltja, a hájas spiclié, aki egész nap lesben ült a pult mögött. S.-nek hatalma volt, sok mindent el tudott intézni. A lóden-korszakban például kiadós kóstolóért vágási engedélyt szerzett titkon hizlalt disznókra, vagy elintézte a beszélőt a beszolgáltatás elmulasztása miatt börtönbe zárt Kálvin utcai gazda feleségének. Drága találkozás volt, egy pár arany fülbevalójába került az asszonynak, de legalább látta az urát, és beszélt is vele.

S.-nek volt egyedül telefonja a Vizes utcában, öt vertem föl egy őszi estén, ötvenhat novemberének első napjaiban, hogy orvost hívjak az események hatására ájultan összecsukló anyámhoz. Lidérces éjszaka volt; a közeli főúton dübörögve vonultak a tankok, és fent, a csillagokat elbarikádozó hófelhőkből panaszosan kiáltoztak a vadlibák. Zörgetésemre Cafka Maris nyitott ablakot, és tette ki a telefont a párkányra. “Hajja maga is? Visszagyüttek, vége az ugrálásnak”, bökött a Szegedi utca felé görbe mutatóujjával. Virágos flanel hálóingében feketébbnek és aszottabbnak látszott a villanykarón himbálózó villanykörte gyér világánál, mint valaha. Szája beesett, nyilván kivette fogsorát éjszakára, telefont tartó kezei karomszerűen kapaszkodtak a készülékbe. Senki sem tudta, hány éves, de én már akkor öregnek láttam, amikor Virágék hosszú kerítése előtt viháncolt negyvenötben. Tél volt, csikorgó fagy, de ő kabát nélkül csúszkált a síkosra taposott havon a dülöngélő katonák között. Tarka hímzéses, rövid ujjú, fekete zsorzsettruhát viselt, és rekedt hangon, hahotázva visongott, valahányszor magához rántotta valamelyikük. “Hogy nem fagy be a micsodája ebben a hidegben”, mondta nagymama, és leengedte a konyhaablak vászonrolettáját, hogy ne lássam a folytatást.

Hangosak voltak az éjszakák akkoriban a Vizes utcában. Hajnalig szólt a gramofon a kerti házban. Kiss Manyi énekelt, gyermekhangon, affektálva, azután Karády hangja búgott, s hozzá érthetetlen szövegű, idegen nótákat gajdoltak a kiálló arccsontú katonák; kurjongások, visongások hallatszottak, de senki sem panaszkodott, mert a lármát leszámítva nyugodtan alhattunk, a többi nőt senki sem zaklatta a környéken.

Azután vége lett a háborúnak, az oroszok és a rossznők eltűntek a Vizes utcából, az erkölcsi világrend – legalábbis a kurválkodást illetően – helyreállt, és a kerti házba egy suszter költözött a családjával. Maris két vagy három év múlva jött vissza, még feketébben és még soványabban. S.-nél húzta meg magát, a leghátsó szobában, albérlőként. Eleinte alázatosan viselkedett, de hamar megjött a hangja, és pár hét alatt élettárssá, majd hitvessé avanzsált.

Mikor a hetvenes évek elején hazaköltöztünk a Vizes utcába, már özvegy volt és háztulajdonos. Napjában többször is elsántikált a Hatos kocsmába, ahonnan egy-egy mindenre elszánt alkalmi vendég kíséretében érkezett haza. Esténként pelyhedző állú legénykék adták egymásnak korhadó kapujának rozsdásodó kilincsét. Lehajtott fejjel, szégyenkezve osontak el aztán a falhoz lapulva, és elpirultak, ha valakivel összetalálkoztak, bár ezen az oldalon kevesen jártak, a túloldal volt forgalmasabb. Keskeny aszfaltcsíkja jobban vonzotta a járókelőket, mint a mi oldalunk hepehupás téglajárdája, és sötétedés után is az volt barátságosabb, a dőlni készülő villanykarók bádogernyői alól odahintették fényüket a pislákoló villanykörték.

A Katona elégedett volt. A fegyver, amit az éjszakában gyorsan felszívódó figurától vásárolt, nagyot csattant, de a könyvekből, filmekből ellesett ötlet bevált:

Gondosan ügyelt mindenre, kesztyűt vett fel, autójával néhány utcányira állt meg.

A lakást a Nyomozó nyitotta ki, neki annyi dolga volt, hogy az adott címre menjen, nesztelenül meglökje az egyszobás lakás bejárati ajtaját. A lakás ideális találkahelynek tűnt: apró konyha, a szobából nyíló fürdőszoba, a szobácska központi helyét hatalmas franciaágy foglalta el, oldalt szekrénykék az italoknak, a pásztorórákat szabályozó digitális órának.

Régóta gyanakodott a feleségére. Féltékenysége kezdeti beteges stádiumából átváltott egy hidegvérrel kiszámított “akció” megtervezéséhez. Feleségét nem ölte volna meg, de szüksége volt rá, mint főző-mosó-takarítógépre, másrészt a sikeres gyilkosság után szerette volna látni az asszony vergődését, riadt, kisírt szemeit.

Néhány héttel ezelőtt találkozott a Nyomozóval, akit régi barátja ajánlott mint megbízható, száját tartani tudó magánnyomozót. Beszélgetésükkor a Nyomozó nem kérdezett sokat, látszott, hogy gyakorlata van az ilyesmiben, többnyire csak jegyzetelt.

A Katona bizonyítékokat akart, tudta, hogy felesége megcsalja, de sem ideje, sem tehetsége nem volt, hogy mindezeket kiderítse. Apró jelek figyelmeztették, duzzasztották benne a gyanút: “elugrottunk a barátnőmmel vásárolni, szinte eltévedtünk abban az új plázában”; “anyámnak kellett segítenem, vett néhány új polcot a lakásba, szinte mindent átpakoltunk a délután…”

Megdolgozott a vállait görbítő csillagokért, a katonai hierarchiában ez a viszonylagos siker némi emberismerettel is járt. Felettesei sem törtetőnek, sem szerencsésnek nem tartották, egyszerűen a katonai taposómalom lapátjába beleakadt adminisztrációs bábu antigravitációs felfelé haladását látták benne.

Élete a laktanyában zajlott, főhadnagyként örülhetett gyermeke születésének, aki természetesen katonásan és fiúként jött a világra. A monoton éveket ennek az elkényeztetett fiúnak húsz évvel későbbi cselekedete valósággal porrá zúzta. Középiskolái végigbukdácsolása után drogos lett, egy hirtelen elhatározással (és drogdílere elvált feleségével) Hollandiában, majd Párizsban kötött ki, teljesen eltûnve szülei és a hatóságok szemei elől. Nem találták, s ő sem adott életjelt magáról. A Katona éveken át magába préselte fájdalmát, ami felszínre hozta az eddig nem észlelt problémáit.

Mindent bebiztosított. A Nyomozó tartani fogja a száját, megkapta érte pénzét, ha esetleg következtet, és gyanút fog: sikerült olyan kompromittáló adatokat szerezni róla, hogy azok elhallgatása (plusz némi készpénz) egy gyilkosságot is feledhetővé tesz. A fegyver sem lenyomozható, harmadkézből került hozzá, a létező alvilág kacskaringós, pénzzel kibélelt utcácskáiból, gyorsan felejtő figurák szemeinek cinkos kacsintásával bebiztosítva.

A Katona tehát elégedetten füstölt, újra végiggondolta az eseményeket, teljesen tisztának érezte magát, pályafutása során sokszor kényszerült logikusan gondolkodni, átlátni megannyi bonyolultnak tűnő helyzetet.

Hazaindult lakótelepi otthonukba, amelyet hivatása révén sokszor csak alvásra használt. A lépcsőházban átvillant rajta, hogy mivel palástolja érzéseit, győzelmét, ha otthon lesz a felesége, amire minden esély megvolt. Kulcs, zár, az ajtót óvatosan kitárta lábával, és valami szokatlan zaj ütötte meg a fülét, majd szokatlan látvány borzolta agysejtjeit. Retináján áthatolva a látványt előbb fogta fel: felesége arcára torzult grimaszt pingált a fulladásos halál, csíkos fürdőköpenyének övével akasztotta fel magát – az előszobafal megemelt lécére. Élettelen lábain megakadt szobai papucsokat a lépcsőházból beszökő huzat mint haranglábakat mozgatta. A Bájgúnár szétrobbant melle után ez a látvány még sokkolóbb, förtelmesebb volt számára. Néhány másodperc, és felfogta, mi is történt. A zaj a szobában oltárként elhelyezett tévéből jött: a déli híradó utolsó fázisaként időjárás-jelentést olvastak fel. Gyorsan lekötötte feleségét, karjaiban bevitte szobájukba, és lefektette ülőgarnitúrájuk hosszabb felére. Gépiesen cselekedett. Telefonon felhívta a mentőket majd a rendőrséget, ahonnan személy szerint a Rendőr ismerősét kérte, akit néhány éve ismert a fegyveres erők megbonthatatlan tivornyázásaiból. Felületes ismeretség volt, de úgy érezte, hogy számára előnyösebb az ismerős arc, később beigazolódott, hogy ösztöne jól irányította tetteit. A mentők után néhány perccel érkeztek meg a rendőrök, a mentőorvos éppen egy nyugtató injekciót szúrt karjába, míg ő némán, szinte mozdulatlanul maga elé bámult. Minden stimmelt. Fotós, helyszínelők, néhány banális kérdés a jegyzőkönyvhöz. Rendőr ismerőse megkérte, menjen majd be a kapitányságra (“Fáradj be, kérlek szépen!”), aláírni a papírokat.

Hullazsák, néma szállítók, a szomszéd részvétnyilvánítása. Néhány telefon anyósának, munkahelyekre, “közelebbi barátaiknak” (“nincsenek is közelebbi barátaim”, gondolta gúnyosan), majd letette a kagylót, mintha egy robbanószerkezetet hatástalanított volna. Elővett egy üveg italt, a pohárnyi konyak ízére mohón rágyújtott. Csengettek. A rendőrségi technikusok jöttek vissza.

A Katona némán bólintott, kitárta az ajtót, tudta, hogy mindez felesleges rutin, hiszen náluk is napokat vett el a szabályzatokba préselt semmi. Miután egyedül maradt, lezuhanyozott, átöltözött, evett valamit a hűtőből. Egyenruhát vett fel, keresett egy darabka fekete szalagot (felesége testvérének temetéséről maradt meg). Kocsival ment be a kerületi kapitányságra, a villamostól, metrótól irtózott, az üres, érdektelen tekinteteket vádló szavaknak érezte volna. Rendőr ismerőse lejött elé, a lépcsőket koptatva megtudta, hogy előléptették, az életvédelmisekhez került, ami a rendőrségnél a szakma csúcsát jelentette. A Rendőr szobája papírokkal, aktákkal tornyozott levegőtlen kis lyuk volt, egyik falán fényképekkel telezsúfolva. Ösztönösen megállt az alkalmi fotókiállítás előtt.

Órákkal később a katona csak arra emlékezett, hogy hazavitték, miután kapott egy nyugtató injekciót, hiszen elájult a fényképek láttán. A hirtelen sokkot felesége elvesztésével indokolták, de azt az egyetlen fotót csak ő látta, láthatta: a Bájgúnárról készült közelről, nagyon is közelről. Eltorzult arcú, nyitott szemű fiatalembert örökített meg a rendőrségi fényképezőgép. Tulajdonképpen az ágyneműről, a Bájgúnár pizsamájáról ismerte fel százszázalékosan a fotót. Ezek az apró azonosítási jelek sem kellettek volna ahhoz, hogy húsz év távlatából biztonságosan ne tudná azonosítani régen látott fia arcvonásait.

Ült szobájuk heverőjén, a délelőtt megbontott üveget meghúzta, cigarettáit már a szőnyegpadlóba taposta el. Szolgálati pisztolyát kibiztosította, szájába vette, várta azt a néhány másodpercet, hogyan fog lepörögni élete mozija. Nem pörgött semmi film. Megvárta, amíg a fiókban tárolt hideg vas megmelegszik szájában, és hüvelykujjával meghúzta a ravaszt. Rövid, de határozott mozdulattal.