Egyikük életrajza sem lenne teljes másikuk biográfiája nélkül, mint ahogy a magyar zene XX. századi története is csonka lenne kettejük barátságának, együttműködésének, közös terveinek és eredményeinek, az egymásért való bátor kiállásnak a története nélkül.

Családi hátterük hasonló volt, és mégis: jócskán különböző. Bartók édesapja igazgatója volt egy falusi mezőgazdasági iskolának Torontál vármegyében, Kodály apja vasúti tiszt volt az Alföldön és Nyugat-Magyarországon, aki az állomásfőnökségig vitte. A zene fontos szerepet játszott mindkét házban: Bartók édesanyja zongorázott; ő volt fia első zenetanára, aki legkoraibb kompozícióinak lejegyzésében is segítségére volt. Az édesapa pedig megtanult csellózni, hogy játszhasson a Nagyszentmiklósi Zeneegyesület zenekarában; komponálással is megpróbálkozott. A Kodály-szülők házában a klasszikus kamarazenét művelték: az édesapa hegedült, az édesanya zongorázott; zeneirodalmi ismereteiket egy zenei kölcsönkönyvtár előfizetőiként gyarapították. Ha kínálkozott rá alkalom, a Kodály-házban hódoltak a vonósnégyesjáték örömének is.

A fiatal Kodály fejlődését harmonikus családi légkör segítette. Az ifjú Bartók életéből viszont jószerivel hiányzott az apai nevelés: a kisfiú hétéves volt, amikor idősebb Bartók Béla meghalt; attól fogva az édesanya tanítónői jövedelméből élt a család: Bartók és húga, valamint az édesanya hajadon nővére, aki hozzájuk költözött, magára vállalva a háztartás gondját. Bartók hétéves korától tizennyolc esztendős koráig, a Zeneakadémiára kerüléséig, egyetlen férfiként élt a négytagú családban. Meghittebb fiúbarátja nem volt; ilyen tekintetben zeneakadémiai évei (1899–1903) sem hoztak változást.

Kodállyal – bár 1900-tól 1903-ig ugyanabba az iskolába jártak, és ugyanannál a zeneszerző-tanárnál, a bajor Hans Koesslernél tanultak – eleinte nem került közeli ismeretségbe. Ez 1905-ben kezdődött csupán, egy sugárzó intelligenciájú, kiváló zenei képességű, éles eszű asszony, Gruber Henrikné Schlesinger Emma otthonában. Bartók 1901 óta ismerte és közeli, megértő barátjának tartotta az asszonyt, aki komponált és kiválóan zongorázott. Gruberné és Kodály valamivel később ismerkedtek meg, de kapcsolatuk szenvedélyesebbé vált; 1910-ben összeházasodtak. A két zeneszerzőt eleinte a magyar népzene iránti, nem azonos indíttatású, de közös érdeklődés fűzte össze. Kodály – aki zeneakadémiai tanulmányaival egy időben bölcsészhallgatója volt a tudományegyetemnek, és a magyar népdal strófaszerkezetéről doktori értekezést írt – kezdetben tudományos célzattal közeledett a népdalhoz. Bartók pedig, aki új magyar zenestílus kialakítására törekedett, és ezt az elképzelt új zenét a népdalra kívánta alapozni, hazafias meggyőződéstől vezéreltetve vonzódott a népzenéhez. Azt csakhamar felfedezték, hogy a korábbi kiadványok anyaga se mennyiségileg, se a közlés pontosságát tekintve nem kielégítő: ha tehát meg akarják ismerni és rendszerezni akarják a magyar népzenét, akkor maguknak kell vállalkozniuk a gyűjtés munkájára is. Kodálynak már 1905-ben megjelent egy saját helyszíni gyűjtésen alapuló közleménye; példáját Bartók is követte. Kodály emlékezése szerint Bartók, “miután kimerítette a közölt anyagot, ő is szükségét érezte, hogy felkeresse az élő népdal ősforrását. Így dolgoztunk egymással párhuzamosan, megosztva egymással fölfedezéseinket, amelyek teljesen ismeretlen területeket tártak fel előttünk.”¹

Ez az újonnan megismert terület egy új zenestílus, új zeneélet és új tudományág megteremtésének szükségességét és lehetőségét csillantotta fel kettejük előtt. Már 1906-ban elérkezettnek látták az időt, hogy tíz-tíz, általuk zongorakísérettel ellátott népdallal a nyilvánosság elé álljanak. Ezt sokcélú sorozatnak tervezték: az elfeledett ősi népdalkincset akarták népszerűsíteni vele, bevezetve a magyar népdalt a hangversenyterembe és a házimuzsikálás színhelyeire, egyszersmind előkészítve egy nagyszabású tudományos vállalkozás, “a népdalok nagy szótárá”-nak² megjelentetését. A sorozattervből végül egyetlen nyomtatott füzet valósult meg. Előszavát, a két szerző nevében, Kodály fogalmazta, aki bölcs és higgadt mondatokból egy új magyar zenekultúra eljövetelét hírelő harci kiáltványt formált. Egy a népzenén alapuló új magyar szellemi mozgalom zászlóbontását jelentette ez a füzet, dalaival csakúgy, mint előszavának programnyilatkozatával. Mint kiadványnak, nem támadt ugyan közvetlen folytatása, de a benne megfogalmazott eszmék továbbéltek, és meghatározták kettejük további munkásságát és szövetségét.

Kodályban, életében először, vele egyenrangú muzsikusbarátra lelt Bartók. Barátságuk, változó tartalommal bár, végigkísérte életüket; hatásában túlélte Bartók halálát is. Kodály másfél évvel fiatalabb volt szövetségesénél, találkozásuk idején azonban kétségkívül ő volt az érettebb és műveltebb, akitől idősebb társa szívesen és sokat tanult. Kodály egyetemet végzett, ahol elmélyült, módszeres tudományos kutatómunkára nevelték. Bartóknak, bár rendszerező hajlama már gyermekkorában megnyilvánult, a szó hivatalos értelmében nem volt tudósiskolája. Nyilvánvaló, hogy népdalkutató pályája kezdetén a Kodállyal folytatott konzultációk sora jelentette számára a tudományos képzést. Kodály révén ismerte meg a finn Ilmari Krohn népdalrendezési elméletét, mely, bizonyos módosítással, az új magyar népdalkutatásnak is rendszerezési alapjává lett.³ A fiatal Bartók számára, aki elszántan közdött általános műveltsége hiányainak kiküszöböléséért, barátságuk kezdeti korszakában ösztönzően hatott Kodály irodalmi és történeti felkészültsége, széles körű nyelvismerete is (anyanyelvén kívül Kodály németül, franciául, angolul, olaszul, szlovákul, latinul és görögül tudott).

Együttműködésük fő témája a továbbiakban is a népzene maradt. 1913-ban, kettejük aláírásával, de Kodály fogalmazásában, nagyszabású memorandumot nyújtottak be az irodalom és a néphagyomány népszerűsítésére és tudományos feldolgozására alakult Kisfaludy Társaságnak, Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete címmel. E memorandum azokat az alapelveket tartalmazta, melyek szerint négy évtizeddel később, immár Bartók halála után, megjelentek a Magyar Népzene Tára első monumentális kötetei.

Kodály példája az élet legkülönbözőbb területein hatott a társadalmi élet konvencióit amúgy is szívesen mellőző Bartókra. Egymással folytatott levelezésükben, például, mint felesleges sallangot, elhagyták a megszólítást és az udvariassági záradékot: csak a közlésre szorítkoztak. Bartók átvette Kodály egyes egészségügyi-táplálkozási reformjait is: a szandálviseletet, illetve a mezítláb és hajadonfőtt járást, a rendszeres testgyakorlást és a sétát meg a növényi kosztot. Igaz: ez utóbbit, nem tudván lemondani a húsfogyasztásról, végül Béla fián próbálta ki. Kodály igyekezett barátját az úszás tudományába is bevezetni, itt azonban nem járt eredménnyel; Bartók, bár szerette a vizet, sohasem tanult meg úszni. Viszont, ha a sziklamászás nem is vonzotta, mint Kodályt: rendszeres turista lett, aki nyaranta, komoly előkészületek után hódolt szenvedélyének Magyarország hegyein, majd az osztrák Alpokban és Svájcban.

Ha kellett, áldozatot is hoztak egymásért, és ezt természetesnek tekintették. Az I. világháború végefelé, amikor Rákoskeresztúrról nehéz volt megközelíteni Budapestet, Bartók hetenként több éjszakát is Kodályéknál töltött, hogy másnap pontosan megtarthassa zeneakadémiai óráit. Náluk dolgozott is. A Fából faragott királyfi bemutatója előtt Kodály segített a táncjáték szerzőjének a kézzel másolt zenekari szólamok hibáinak kijavításában. Bartók viszont Kodályné számára végzett kopistamunkát. A zeneszerzőasszony egyik kompozícióját idegen kézzel leírva kellett egy pályázatra beküldeni: ez az “idegen kéz” Bartók jobbja volt. Gyakran látogatták egymást, ami – Bartók kertvárosi otthonát tekintve – teljes napi kirándulást jelentett.

Mindennél fontosabbnak bizonyultak azonban azok a kritikus megjegyzések, melyekkel Kodály, a leendő zeneszerzéstanár, barátja egyes kompozícióit illette. Bartók nem is mulasztotta el, hogy nyilvánosan méltassa Kodálynak ez irányú tevékenységét. 1921-ben leszögezte: “Bámulatosan biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását. Hogy csak néhány konkrét példát említsek: a Medvetánc 38-84. ütemeit az ő tanácsára toldottam be; az I. vonósnégyesem 2. tételében, a II.-nak a 2. tételében az ő útbaigazítására javítottam ki bizonyos, a kéziratos fogalmazványban máig is megőrzött tökéletlenségeket.”⁴

Műveik teljes estét betöltő programjával egyszerre jelentek meg a nyilvánosság előtt. Kodály 1910. március 17-én, Bartók március 19-én rendezte első szerzői estjét a budapesti Royal-teremben. A két est szereplői azonosak voltak: Bartók Béla és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes (meg szólistaként, az együttes csellistája, Kerpely Jenő). A kvartett erre a kettős alkalomra alakult, és nyolcvan-száz próbával tanulta meg a két mester első vonósnégyesét. Az alkalmi együttes aztán fennmaradt: harminc éven át meghatározó tényezője volt a kamarazene magyarországi kultuszának. Amíg pianista pályája tartott, Bartók is állandó előadója maradt Kodály zongoraműveinek, még amerikai éveiben is. Ifj. Bartók Béla kimutatása szerint,⁵ Bartók 645 nyilvános fellépése során saját műveit 444, Beethoven darabjait 124, Kodály kompozícióit 117 alkalommal játszotta. Ahol csak tehette: Bartók mindenhol ajánlotta Kodály műveinek előadását; hogy barátjának I. vonósnégyese 1910-ben Zürichben s a Psalmus hungaricus 1926-ban ugyancsak Zürichben a nemzetközi nyilvánosság elé került, abban Bartóknak jelentős része volt. Már Kodály első szerzői estje után, 1910-ben, ezt írta Bartók, nyilvánvaló célzattal, egyik párizsi ismerősének: “Kodálynak óriási sikere volt. Valóságos szenzáció volt estélye, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike.”⁶ Amikor pedig, már a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára sikere után, Paul Sacher megkérdezte Bartókot, hogy volna-e valamilyen újabb műve számára – ezt a svájci karmester és mecénás maga mondotta el e sorok írójának – a zeneszerző így válaszolt: “Miért nem játszik valamit Kodálytól?”⁷ Sacher azt fűzte hozzá a történethez, hogy kevés zeneszerző akad a világon, aki ilyen kérdésre válaszolva egyik kollégáját javasolná.

Az, hogy zenéjük, egyéniségük különbözősége következtében, más-más ideálokat követ, kezdettől fogva nyilvánvaló volt számukra. 1921-ben Bartók így mutatott rá műveik közös gyökereire és egymástól eltérő jellegére: “Kodály mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet legkezdetén is teljesen elütött egymástól (rosszhiszeműség vagy tudatlanság állíthatja csak Kodályról, hogy ő »utánzó«). Néhányan támadói közül azt hánytorgatják fel, hogy zenéje erőtlenebb, kevésbé eredeti stb., mint az enyém. Nem az én feladatom, hogy a kettőnk művei közt megnyilvánuló stílusbeli és tartalmi különbségeket pontosan körülírjam. Lehet, hogy Kodály zenéje nem olyan »agresszív«, lehet, hogy formában kevésbé távolodik el bizonyos hagyományoktól, lehet, hogy nem annyira zabolátlan tobzódások, mint inkább nyugodtabb szemlélődések kifejezője. De épp ez a lényeges különbség, mely mint teljesen új, teljesen eredeti zenei gondolkozásmód jut zenéjében napvilágra, teszi annyira értékessé zenei mondanivalóját.”⁸

Erre a fejtegetésre ama támadások egyike ingerelte Bartókot, amelynek időről időre mindketten céltáblájává váltak. 1920 táján azzal vádolták Kodályt, hogy epigonja és haszonélvezője barátjának. Bartók, a nyilvánvaló igazságtalanságon felháborodva, a Nyugat folyóiratban közölt Kodály Zoltán című fulmináns cikkében fejtette ki fent idézett véleményét.

A Kodály elleni sajtótámadásnak politikai indíttatása is volt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, zenei direktóriumot hívott életre a hatalom; tagjaivá Bartókot, Dohnányit és Kodályt nevezték ki. Az intézmény politikai tevékenységet nem folytatott. Kodály, a Zeneakadémia aligazgatójaként, ekkor kísérelte meg először zeneoktatási reformterveinek megvalósítását, Bartók pedig egy népzenei kutatóosztály kialakítását, múzeumi keretek között. A rendelkezésre álló rövid időben persze egyikük terve se valósulhatott meg. Ennek ellenére: a hatalomba visszakerült régi-új rendszernek fejek kellettek. Dohnányihoz, Bartókhoz nem mertek hozzányúlni, Kodályt azonban hosszú és gyötrelmes fegyelmi vizsgálatnak vetették alá, melynek nem titkolt célja az volt, hogy eltávolítsák a Zeneakadémia tanári testületéből. Bartók rendkívül éles hangú levélben tiltakozott Hubay Jenőnél, az új igazgatónál, a kollégáit fenyegető megtorlás ellen: “ha ezeket a kollégáimat […] esetleg eltávolítanák az intézetből, akkor én tekintettel erre a súlyos igazságtalanságra nem óhajtanék a Zeneakadémián még »szabad iskolai kurzust« sem tartani […]⁹ Akciója célt ért: hosszabb kényszerszabadság után Kodály, 1921 őszén, újra elfoglalhatta akadémiai katedráját.

Kodály diszkreditálásához hozzájárult a budapesti napisajtó egy része is, látszólag zenei, valójában politikai szándékkal. Egy 1921-es ősbemutatója kapcsán a Magyarország ezt írta róla: “ügyesen adminisztrálva magát, mindig és mindenütt mint Bartók kongeniális pályatársa igyekszik szerepelni […] Ami Bartókban igazi genialitás, az Kodálynál belső meggyőződés nélküli modorosság, ami ott nagyvonalú és erőteljesen egyéni, az itt verítékes erőlködés és eredetieskedés csupán.”¹⁰

Bartók ingerült cáfolatot jelentetett meg ugyanannak a lapnak a másnapi számában, 1921. január 13-án: “1. Nem igaz, hogy Kodály Zoltán személyemet bármikor is saját érvényesülésére használta volna ki; 2. nem igaz, hogy nekem keserűséget okozott volna, mert először is távolról sem tartozik utánzóim közé, másodszor, mert régi üldöztetéseim idején ő volt az egyetlen, aki mindenkor nyíltan és bátran mellém állott.”

Egy hónappal később, idézett Nyugat-beli cikkében, mindezt részletesebben és még ingerültebben fejtette ki Bartók:

“Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző – a hazaiakról nem is szólva –, akik olyan új értékeket tudnának alkotni, mint vonóshármasa, szóló-gordonkaszonátája vagy két zenekari dala. […] Akit Ady »Sirni« dalának zenéje nem rendített meg lelke legmélyéig, az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű.

Íme ez az én véleményem Kodály zenéjéről, az enyém, akit Kodály támadói szeretnek újabban »a legnagyobb magyar zeneszerző«-ként aposztrofálni. Hiszen lehetséges, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, csak ők; de akkor hogyan lehetek én mégis olyan »nagy« zeneszerző? Nyilvánvaló, hogy ezek az urak vagy itt, vagy ott súlyos tévedésbe estek. […]

Hallom megrovó megjegyzésüket: belőlem az »elfogult barát« beszél. Csakhogy itt megint a sorrendet vétették el: nem azért becsülöm Kodályt mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály, az ujból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. […]

Ezt az embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton-útfélen, hol hivatalos körök, hol »kritikusok«. Mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy nyugodtan dolgozhasson kultúránk javára; és teszik ezt, miközben a magyarság kulturfölényének fontosságát harsogják, ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik.

A trianoni békeszerződés a korábbi Magyarországot öt állam felségterületévé szabta át. A lakosság egy része súlyos anyagi gondokkal küzdött mindenfelé; korábban jómódúak kénytelenek voltak megválni féltve őrzött értékeiktől. Így került a kezébe Bartóknak is, Kodálynak is – egymástól függetlenül, anélkül, hogy a másik érdeklődéséről tudtak volna – négy becses autográf: Liszt Ferenc és Richard Wagner Mosonyi Mihályhoz, pesti zeneszerzőkortársukhoz írott két-két levele. A levelek tulajdonosa, aki pénzzé akarta tenni azokat, szívesen hozzájárult, hogy mindkét mester publikálja a dokumentumokat. Mindketten el is készültek a maguk tanulmányával; Bartók cikke Two Unpublished Liszt Letters to Mosonyi címmel megjelent a Musical Quarterly 1921-es évfolyamában.¹² Amikor erről Kodály tudomást szerzett, a maga kéziratát – mely, utólagos megítélésünk szerint, szakszerűbb és informatívabb volt Bartók dolgozatánál – nyomban visszavonta. E két mester sohasem versengett egymással. Kodály teljesen befejezett kéziratát e sorok írója találta meg a zeneszerző hagyatékában; a munka 1986-ban jelent meg először a Musikforschung című zenetudományi közlöny hasábjain.¹³

Hogy a versengést mily tudatosan kerülte Kodály, arról maga vallott 1963-ban a belga Bartók-kutató Denijs Dillének: “attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő. Amikor megkaptam a felkérést Pest és Buda egyesítésének évfordulójára, megkérdeztem tőle, hogy mire készül: azt mondta, táncszvitet csinál, és megírta a Tánc szvitet. Én is táncokra: a Marosszéki […] táncokra gondoltam, de mert ő ezt írta, én más témát választottam: a Psalmust.¹⁴

A Psalmus hungaricus viharos sikerű 1923-as bemutatójával Kodály, a magyar közvéleményben, az ismertségnek Bartókkal és Dohnányival azonos szintjére emelkedett. Ekkortól kezdte foglalkoztatni az énekkarnak – a tömegek zenei aktivitása jegyében működő testületnek – a jelentősége a kultúra építésében. A legnagyobb figyelmet a jövő kulcsaként a gyermekkarnak szentelte. A húszas évektől haláláig a gyermek-, női, férfi- és vegyes karok valóságos irodalmát teremtette meg, a legváltozatosabb zenei műfajokban, a népi hagyományt megörökítő kis remekművektől a népdalrapszódiáig, a katolikus, protestáns és zsidó vallásos énekektől, biblikus motettáktól a klasszikus és XX. századi magyar költők verseinek látomásos megzenésítéséig. S hogy az új zenei olvasnivaló befogadására kész kórusénekeseket megtanítsa a zenei írás-olvasás tudományára: felvázolta a magyar zeneoktatás utóbb világhírűvé vált rendszerét.

Időközben felnőtt a zeneszerzéstanár Kodály tanítványainak első nemzedéke. A nevelési módszer kidolgozására, az iskolai tankönyvek írására Ádám Jenő (utóbb Szőnyi Erzsébet) vállalkozott, a kórusok bemutatására és sikerre vitelére Sztojanovits Adrienne, Borus Endre, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán, András Béla, Csenki Imre. Tanítványok egy másik csoportja, Kertész Gyula vezetésével, kiadóvállalatot alapított Magyar Kórus névvel, mely kottával látta el az Éneklő Ifjúság mozgalmat, zenei könyveket és folyóiratokat jelentetett meg. A zenetudomány és zenekritika kiválóságai – Molnár Antal, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence, Kerényi György, Rajeczky Benjamin, Major Ervin, Bartha Dénes – ugyancsak a tanítványok szellemi szférájából kerültek ki, hogy szívvel-lélekkel támogassák a zenei műveltségért folytatott küzdelmet, a Muzsikáló Magyarország építését. Kodály buzdítására Bartók is utat keres és talál az Éneklő Ifjúsághoz. A fiatalságnak komponált egynemű kórusai miniatűr remekművek. A zeneszerzőt elragadja az iskolai kórusok teljesítménye és a gyermekseregből feléje áradó szeretet: valamelyes vigasztaló jövőígéret, a jelen fokozódó elszigetelődésének közepette. E sikernek előkészítője Kodály is: az Éneklő Ifjúság mozgalma, melyben Bartók művei rezonanciát keltenek, Kodálynak és tanítványainak a műve.

Ekkorra ötvenes éveikben járnak mindketten. Barátok és szövetségesek – ha ez már nem is a húsz-harminc éves fiatalemberek egymás jelenlétét folytonosan kívánó barátsága. Mindegyikük egy nemzetközileg számontartott zeneszerzői műhely élén áll: tanít, kutat, koncertezik és komponál. Arra, hogy egymás zenekari szólamait korrigálják, nincs többé se idő, se szükség. De tudják: ha kell, mindig számíthatnak a másikra.

Világnézetük azonos: demokraták mindketten, a nép felemelésének elkötelezettjei, akik a diktatúra minden formáját elutasítják. Bartók tiltakozó írást fogalmaz, amikor megtudja, hogy olasz fasiszták bántalmazták a kor nagy karmesterét, Arturo Toscaninit, és mindketten aláírják 1938-ban – akárcsak Berda József, Csók István, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő és Zilahy Lajos – a készülő magyarországi zsidótörvény elleni tiltakozást.

Az európai égbolt beborul felettük: Bartók a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára meg a Divertimento lassú tételében, Kodály Felszállott a páva című zenekari változataiban siratja el a pusztulás felé tartó Magyarországot és Európát. Bartóknak nincs is tovább maradása a háborúba sodródó kontinensünkön. Nem külső kényszer kergeti el: a pártpolitikától mindig távoltartotta magát, származása miatt se fenyegetné üldöztetés. Egyszerűen csak: nem képes közös légtérben élni a barna pestis terjesztőivel és az általuk megfertőzöttekkel. 1940-ben Amerikába megy, hogy a várható európai katasztrófa legsúlyosabb idejét ott élje át. Kodály ugyanakkor tudja, hogy az ő jelenléte sokak számára a vigaszt és reményt jelenti Magyarországon. Neki tehát, minden veszéllyel dacolva, maradnia kell. Mindketten engedelmeskednek jellemük parancsának, és meghozzák a maguk áldozatát. Bartók azzal, hogy hatvanévesen elmegy pályakezdőnek Amerikába. Kodály azzal, hogy vállalja a halálos veszélyt, és itthon marad. Gyémántkemény karakter mindkettő. Azonos szituációban ellentétesen döntenek – és mindketten helyesen döntenek.

Bartók megéri még 1945 tavaszán a II. világháború végét, és tudomást szerez róla, hogy hazájának Ideiglenes Nemzetgyűlése, Kodállyal együtt, őt is képviselőinek sorába választotta. De hazajönni már nem tud. 1945. szeptember 26-án meghal New Yorkban. Kodálynak, mint a nemzetközileg is legtekintélyesebb magyar művésznek, egyedül kell irányítania a háború utáni szellemi újjáépítést. “…ha valaki negyvenesztendei közös munkával olyanná nő egy másik emberrel, mint egy kétpilléres híd: ha a híd egyik pillére kidől, meginog az egész szerkezet, és sok idő kell, míg az egyensúly helyreáll” – mondta Kodály, Bartókot búcsúztató első előadásában.¹⁵ Kodályt megválasztják az írókat, képzőművészeket és muzsikusokat tömörítõ Magyar Mûvészeti Tanács és a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé. Az ország új jelszavaktól zeng: ezek egyike, hogy a nép előtt meg kell nyitni a műveltség birodalmának kapuját. Kodály úgy érzi: most jött el az a kor, amelyben végre megvalósíthatja zenei reformelképzeléseit, melyeket e jelszóban foglal össze: A zene mindenkié! Célja nem kisebb, mint a zenei írás-olvasás általánossá tételével, az így birtokba vett muzsika zenén túli erejével műveltté és boldoggá tenni a népet. Hihetetlenül nagy és távoli ez a cél, nevelő hatásában az író és olvasó nép jelentőségéhez fogható. Kodály életének végefelé úgy látszott, mintha közeledett volna a megvalósuláshoz (hogy napjainkban, rossz reformok révén, újra messze kerüljön tőle). Maga az eszme azonban, melynek gyakorlatát tanítványok munkálták ki, s amely Kodály-módszer néven világszerte diadalmaskodott, elpusztíthatatlan; valamikor még általános elismerésre találhat a próféta saját hazájában is.

Kodályra, mint Bartók szövetségesére és egyetlen barátjára, nagy és súlyos feladat várt még 1949–50 táján. Magyarországon egyre nyíltabbá és kizárólagossá vált politikában, gazdaságban és kultúrában a szovjet függőség. 1948-ban a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja határozatot hoz a zenei formalizmus ellen. E határozat, látszólag, esztétikai kérdésben foglal állást; valójában áttörhetetlen korlátokat szab a szabad alkotómunkában, és létében fenyegeti a szovjet zeneszerzés legjobbjait. Hullámai átcsapnak a szovjet–magyar határon, elsősorban Bartók életművét kezdve ki. A hivatalos szervek, a zenei élet hivatalos vezetőinek készséges együttműködésével, megpróbálják bebizonyítani, hogy Bartók életműve két egymásnak ellentmondó részből áll: egyik része optimista-népbarát, másik része pesszimista-népellenes. Bartók “pere” példaértékű lett volna; az ő elmarasztalása az újat akaró újabb nemzedékek elítéléséhez vezetett volna. Azok között, akik a “védelem” részéről szót kaphattak, Kodály Zoltán (és mellette Szabolcsi Bence) volt, aki hathatósan élt ezzel a lehetőséggel. Ellenállhatatlan logikájú írásokban és felszólalásokban bizonyították be, hogy Bartók életműve egy és oszthatatlan. “A szolmizálás elemeivel bíbelődő falusi gyermek nevelésének legközelebbi foka nem a »Kékszakállú« vagy a hat vonósnégyes lesz. A gyermeknek nem adunk tokaji bort, de azért nem öntjük ki a tokajit, mert nem gyereknek való”¹⁶ – jelentette ki Kodály 1950-ben, a kormányzat hivatalos Bartók-ünnepségén. Egyes Bartók-művek előadásának betiltását, melyek igen magas helyről indultak ki, ő sem akadályozhatta meg – de bátor fellépése mégsem maradt hatástalan. Védte Bartók zenéjének és az újabb zene pozícióit a hivatalos támadásokkal szemben. Úgy, ahogy Bartók tette volt nem kevésbé bátran, Kodály védelmében, egy jóval kisebb tűzerőt képviselő, de elszánt ellenséggel szemben.

Meggondolkoztató tény, mindazonáltal, hogy Bartók önkéntes amerikai száműzetésének öt éve alatt nem leveleztek. Magyarázat azonban erre is kínálkozik. Bartók jó egy évvel Amerikába érkeztük után, 1941 decemberében írta első levelét Kodálynak. Közben beállt a hadiállapot az Egyesült Államok és Magyarország között: ez az egyetlen levél is fennakadt az angolszász cenzúrán. Kodály, nagyjából ugyanabban az időben, szintén írt egy levelet barátjának, és azt a szülei után induló Bartók Péterre bízta; ez végül eljutott a címzetthez. Kapcsolatuk megromlására egyik sem utal. Bizonyos, hogy Bartóknak, a messze földre távozottnak kellett volna elsőnek jelentkeznie, jóval korábban. Nem tette, mert Amerikában egyik baj a másik után érte, s a depresszió mélypontján mindent inkább akart, mint erről beszámolót írni. Kodály viszont mit sem tudott Bartók válságos helyzetéről, csak azt, hogy barátjától egyetlen sort sem kapott, nem volt hát mire válaszolnia.

A Péterrel küldött levélben Kodály meglehetősen kritikus hangon írt Bartók tudományos akadémiai népdalrendező munkájáról. Ennek semmi köze barátságukhoz: ők önmagukhoz is, a másikhoz is szigorúak voltak, maximumot követelők. Bartók egyetlen amerikai levele viszont (melynek másolata öt évvel halála után jutott csak el a címzetthez): mintha biztatást, vigaszt, megerősítést várt volna a háborús Magyarországon maradt baráttól. A népzeneanyag rendszerezésének bizonyos kérdéseiben kétségkívül volt nézetkülönbség kettejük közt. Bartók végig akart menni egy általa tört úton, melynek tapasztalatait csak az út végén beszélte volna meg Kodállyal. Erre a döntő konzultációra nem hagyott számukra időt a sors. Azt azonban mindketten tudták, hogy nélkülözhetetlenek egymásnak is, a magyar kultúrának is.

Bartók és Kodály kapcsolata, a nézetkülönbségek ellenére is, a XX. század nagy és szeplőtelen művészbarátsága volt. Nem volt benne önös motiváció: azért kötötték, hogy segítsék a zene ügyét Magyarországon, és szolgálják a magyar zene nemzetközi elfogadtatását világszerte. Ahhoz az eszméhez, melyre fiatalságukban életüket tették, hívek maradtak mindhalálig. Egyikük életrajza sem lehet teljes másikuk biográfiája nélkül, mint ahogy a XX. századi magyar zene története is csonka lenne kettejük barátságának, közös terveinek és eredményeinek, az egymásért való bátor kiállás története nélkül.

1 Dille, Denijs: Kodály Zoltán emlékezései in Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére. Szerkesztette Bónis Ferenc. Budapest, 1973, 302.

2 Kodály Zoltán: Magyar népdalok. Előszó. Budapest, 1906, 3. Új kiadását lásd Kodály: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Szerkesztette Bónis Ferenc. Budapest, 1964, I. kötet: 8. és 9. között (a kézirat, illetve az első kiadás hasonmása), 9.

3 Krohn, Ilmari: Welche ist die beste Methode um Volks- und volksmässige Lieder nach ihrer melodischen (nicht textlichen) Beschaffenheit zu ordnen? Sammelbände der Internationalen Musikgesellschaft, IV, 1902/3. Lásd még Bereczky János: “…Ilmari Krohn volt legjobb ösztönzőnk és példaképünk” in Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról. Szerkesztette Bónis Ferenc. Budapest, 2001, 185–201.

4 Bartók Béla: Kodály Zoltán. Az eredeti fogalmazvány szövegét közzétette Somfai László Vierzehn Bartók-Schriften aus den Jahren 1920/21 című dolgozatában: Documenta Bartókiana. Szerk. Somfai László. 5. füzet. Budapest–Mainz, 1977, 62-64. – A cikk első kiadását lásd Nyugat, XIV, 1921. február 1.

5 Ifj. Bartók Béla: Bartók Béla műhelyében. Budapest, 1982, 264., 268.

6 Kovács Sándornak, 1910. március 19. után. Demény János (szerk.): Bartók Béla levelei. Budapest, 1976, 207. szám, 160.

7 Bónis Ferenc (szerk.): Így láttuk Bartókot. 2/1995, 228.

8 Lásd a 4. jegyzetet.

9 1920. január 7. Első közlését, hasonmásként, lásd Bónis Ferenc könyvében: Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban. Budapest, 1980, 134.

10 Magyarország, 1921. január 12. 5.

11 Lásd a 4. jegyzetet.

12 VII/4, New York, 1921 október, 520–526.

13 Bónis Ferenc: Liszt- und Wagner-Briefe an Mosonyi in Kodálys wissenschaftlicher Bearbeitung in Die Musikforschung, 39/4, Kassel, 1986. október-december, 317–334.

14 Lásd az 1. jegyzetet, 305.

15 Bartók Béla, az ember. Előadás 1946. február 22-én, a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetében. Először megjelent: Zenei Szemle, I, Budapest, 1947, 2–5. Új kiadását lásd Visszatekintés, II: 442.

Bibó István 80. születésnapjára, 1991 augusztusában jelentettük meg a Korunk “Erdély és a zsidóság” súlypontú számát, kevéssel “A gyűlölet lélekrajza” összeállítás után (“Az erdélyiségtudat változásai” előtt két hónappal). Mottóul természetesen egy Bibó-idézetet választottunk: “A sebek felszaggatása magában valóban nem használ sokat, de a kérdések elkenése és a valóságos helyzettel való szembe nem nézés a sebek minden felszaggatásánál károsabb.” Mind a Korunk múltját, mind környező világunkat tekintve szükségszerűnek éreztük – a Bibó-évfordulótól függetlenül is – a kérdésfelvetést. Ami a személyes indíttatást illeti, Értékrendek című szerkesztői bevezetőmben gyermek- és felnőttkori emlékeket idéztem fel, többek közt egy szerkesztőségit. “Már belső Korunk-munkatárs voltam (ezelőtt 20–25 évvel történt), amikor egyik kollégám, fiatal műszaki szerkesztő, hazafelé menet döbbenten kérdezte tőlem (többéves ismeretségünkből indulva ki): – Te nem tudtad, hogy én zsidó vagyok? – Naivitásomat később kinőttem: »mindkét irányból« gondoskodott a környezet, hogy a magyar kultúra egységét »komplexen« tanuljam meg értelmezni. Természetesen ma a »másságról« is elemzőbben tudnék nyilatkozni, az összetartozás-tudat és a türelem szellemében, de korántsem a bármit-elfogadás alapállásából. Déry Tibor prózája ugyanúgy az enyém, mint a Móricz Zsigmondé vagy a Kosztolányié [mármint a Móricz- és a Kosztolányi-próza] a közvélemény-manipulálás útjai viszont (sajtóban, tévében-rádióban) egyre jobban felháborítanak.” Vallottam és vallom, hogy egyforma mércével kell mérnünk keresztényeket és zsidókat, kereszténységet és zsidóságot, zsidó és nem zsidó magyarokat. “Abban a hiedelemben élek, hogy Erdélyben ennek jobb hagyományai vannak, mint máshol. Bűntelennek persze mi (erdélyi »gojok« és zsidók) sem tarthatjuk magunkat…”

Ebben a Korunk-számban jelent meg Gáll Ernő egyik legjobb és ugyanakkor egyik legszemélyesebb hangú tanulmánya (esszéje), a Kettős kisebbségben (“Bibó István emlékének”), amelyben – kiszabadulva már a cenzúra és öncenzúra szorításából – őszintén nézhetett szembe önmagával, szűkebb és tágabb közössége dilemmáival, a XX. század egészének magyarságtörténetével és zsidóságproblémáival, Erdéllyel és a romániai jelennel. Gáll a “perem-személyiség” tudati állapotával többszörösen számolt, a “kettős kisebbségben” azonban egyértelműbb, átláthatóbb megfogalmazás – és ez a tanulmány a vallomástevő-elemző életében többször változó helyzetet a legközvetlenebbül mutatja be, járja körül. Az első világháború utáni, illetve a negyvenes évek eleji idők jellemzéseként írja: “…a magyar kisebbségi-nemzetiségi sorssal, illetve tudattal való azonosulás távolról sem volt, nem is lehetett egyértelmű, konfliktusok nélküli folyamat. Egyrészt a kisebbségi fátum kétszeres teherként nehezedett a zsidók vállára, hisz őket nem csupán mint magyar anyanyelvűeket, hanem mint zsidókat is diszkriminálták, másrészt a kisebbségivé vált magyarságnak és képviselőinek a viszonyulása sem volt problémamentes. A kettős kisebbségi létet hol a magyar, hol a román nacionalizmus (pontosabban: antiszemitizmus) árnyékolta be, s a többi kisebbséghez való viszony is alapvetően a térségben jelen lévő zsidóellenesség lappangó vagy heveny formáinak a függvényében alakult.” Az idézett tanulmány megszületéséhez közelebbi évekre, a Ceauşescu-korszakra vonatkozóan idézhetjük a Gáll Ernő élete utolsó évtizedeit, szemléletét és közéleti magatartását igencsak jellemző mondatokat: “Minden zavaró mozzanat ellenére az erdélyi magyar–zsidó viszonyt egyre inkább a közös veszély, a mind támadóbbá váló román nacionalizmussal, az idegengyűlöletre uszító szélsőségesekkel szembeni egymásrautaltság tudatosítása határozza meg. A magyar közvéleményben megerősödik a felismerés, hogy »minden kisebbség zsidó«, s a maradék magyar zsidóság színe-java közegi ellenállást tanúsít azokkal a nemtelen próbálkozásokkal szemben, amelyek – valaminő kollektív bűnösségre utalva – a zsidók régi fájdalmát mások, mai nemzedékek ellen szeretnék kiaknázni.”

A Kettős kisebbségben számtalan eseményt, nevet sorakoztat fel – Ady Endrétől Kányádi Sándorig és Szilágyi Domokosig –, bőven kitérve a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomra. Gáll Ernő gondolatmenetébe most már – olyan szerzők munkásságához kerülve közelebb, mint Makkai Sándor, Tavaszy Sándor vagy László Dezső – belefér a transzszilvanizmus is. “Köztudott – olvasható 1991-es Korunk-beli tanulmányában –, hogy az erdélyi gondolat, a transzszilvanizmus megszólaltatói között szép számban voltak zsidó származású írástudók, lateinerek, akik számára az erdélyi tolerancia hagyományaiból, a népek több évszázados együttéléséből és művelődési életük termékenyítő kölcsönhatásaiból merítő új identitás fogódzót nyújtott. E kategóriából számosan nemcsak elfogadták a kisebbségi sorsot, hanem szellemi hivatássá, erkölcsi küldetéssé így kezdték azt átminősíteni.” Jancsó Elemér egy 1935-ös tanulmányára utalva – Bárd Oszkár, Karácsony Benő, Kádár Imre és Szántó György mellett – Ligeti Ernő neve is felbukkan Gáll szövegében, sőt pár bekezdéssel tovább visszatér rá, amikor a harmincas évek erélyi magyar–zsidó viszonyának alakulását, illetve a kölcsönös távolodás néhány kivételét említi. (A nagyváradi újságíró-költő Arató András vallomását a kolozsvári Független Újság 1937. szeptemberi első számából másolja ki Gáll, a Vásárhelyi Találkozót előkészítő ankétból. Méltó e részlet a kiemelésre: “A magyar kultúra végzetesen, egy életre szólón köt, és az anyanyelv édes zamata a sírig kísér. Magyar anyanyelvünk és magyar kultúránk megszabja és leszögezi hovatartozásunkat. A zsidósággal csak erkölcsi törvények kapcsolnak össze minket, zsidóságunk csak etikai kötelesség, de a kultúra, anyanyelv és az ezzel járó természetes érzelmi túlsúly a magyarsághoz kapcsol bennünket. […] Nekünk a magyarság nem jelent anyagi hasznot, mi nem kérni, adni akarunk, s adunk is mindaddig, amíg kinyújtott kezünkre rá nem ütnek. Ekkor is csak visszahúzzuk kezünket, de máshova fordulni vagy másoknak adni nem tudtuk, mert ez hamis, mert ez erőltetett, mert ez hazug dolog lenne.”)

Ritka alkalom Gáll Ernő szövegeiben Ligeti Ernő emlegetése. Érdemes a jelenségen elgondolkozni, megkeresni rá a magyarázatot – a “kettős kisebbségű” továbbgondolásával. Életrajzi tények is kínálnak bizonyosfajta összevetést. Mindkettejük élete Kolozsvár és Nagyvárad vonzáskörében bontakozott ki; részben azonos körből indultak – és ma már az erdélyi magyar kultúra elvitathatatlan értékteremtői, hűséges munkásai közé számítanak. A huszonhat év korkülönbség (Ligeti 1891-ben Kolozsvárt, Gáll Ernő 1917-ben Nagyváradon született) persze jelentős – különösen, ha figyelembe vesszük a történelem, a politika tényeit a két születési dátum között, illetve Gáll gyermekkorának idején. Érdemes párhuzamosan újraolvasni az élettényeket, ebből a párhuzamból ugyanis a lehetőségek, a vonzások és választások különbözősége csakúgy kiolvasható, mint a korszellem változása (természetesen csupán 1945-ig, Ligeti Ernő meggyilkolásának dátumáig követve a két életpályát).

Elöljáróban el kell mondanunk, hogy Ligeti ugyanúgy megérdemli a kiemelést a magyarság, a magyar kultúra vállalásában, mint Arató András (a Gáll Ernő által idézett szöveggel). Ennek leglátványosabb bizonysága a ma is hivatkozási alapul szolgáló nagy visszapillantó erdélyi könyv, a Súly alatt a pálma (Kolozsvár, 1941), a huszonkét év (1918–1940) művelődés- és irodalomtörténete, személyes előadásban. Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések című könyvében (Bp., 1987) Gáll kétszer is utal rá az Ébresztők ébresztése fejezetben, ám ez alig több, mint könyvészeti adat. Az Arató-idézet kapcsán pedig nem esik szó arról, hogy a közlés helyéül szolgáló Független Újság Ligeti Ernő kiváló kolozsvári lapja volt.

Az igazság az, hogy nem csupán Gáll Ernő siklik el Ligeti Ernő érdemei mellett; Ligeti már jó ideje “nincs divatban”, szinte kiesett az utókor emlékezetéből. Magam is meglepődve látom, hogy az említett Korunk-szám bevezetőjéből Radnóti Miklós és Déry Tibor neve mellől (az én figyelmetlenségem okán) hiányzik az erdélyi Ligeti Ernőé, jóllehet csupán néhány műve ismeretében is kihagyhatatlan lett volna. Némi elégtételt Ligeti emlékének e lapszámban Lászlóffy Aladár nyújtott, Az élő Kossuth Lajos című Ligeti-tanulmányt emelve ki az Erdélyi Helikonból (1935-ből), a hídépítés szándékával. (Egyetlen mondat a Lászlóffy láttatásában nyomatékosított tanulmányból: “Kossuth túlélte azt, ami miatt Széchenyi az eszét vesztette: az összeomlást, de azután is megmaradt derűlátónak, és ezzel megajándékozta nemzetét a legnagyobb ajándékkal, a hit ajándékával.”) A történelem teljességének tudatosítása mellett (amibe Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös ugyanúgy beletartozik, mint Jászi Oszkár és Cavour, Cuza, BŃlcescu és Bolliac, sőt a Bécsből a közép-európai államok valamelyes szövetségének gondolatával hazatérő Iuliu Maniu) az Erdély számára fontos tanulságok hangsúlyozása minősíti ezt a Ligeti-tanulmányt. (És akkor mégis néhány pluszmondat belőle – legalább zárójelben – a már idézetthez, a jelen érdekében: “Hiába röpködnek körülöttünk divatos jelszavak, mi, Erdélyben élő kisebbségek tisztában vagyunk azzal, hogy eltérés a Kossuth képviselte demokratikus gondolkodástól a sülylyedésbe sodor, a demokrácia erősbödése pedig feléje emel az ingoványnak. Ha valahol meg kell őrizni hiánytalanul a kossuthi eszméket, úgy ez az utódállamok kisebbségi élete. Így válik Kossuth, aki Magyarország jövendőjét csak egyazon földrajzi keretben képzelte el megvalósíthatónak, a magyarság tanítómesterévé akkor is, amikor a magyar földrajzi keretek már széttörtek. És hogy Kossuth volt az, aki legközvetlenebbül tudott kapcsolatot teremteni a hajdani magyar politikusok közül a románsághoz…”)

Következzék pedig most a párhuzamos Ligeti–Gáll olvasat, innen-onnan, a teljesség (a lehetséges párhuzamok teljességének) igénye nélkül. Erre jó alkalmat teremt Marosi Ildikó 2002-ben megjelent Kis Ligeti könyv című kötete, amely Ligeti Ernő Elsüllyedt világ címmel a kolozsvári Pásztortűzben 1934. március 31. és 1935. július 15. között megjelent sorozatát tartalmazza, előszóval (A fedélzetközi utas – Ligeti Ernő) és jegyzetekkel kiegészítve. Gáll Ernő pályaképelemeket tartalmazó írásai szétszórva találhatók, mindenekelőtt Pro domo cím alatt (az 1973-as Tegnapi és mai önismeret kötetben), a Kántor László írófényképeit és a lencsevégre vett szerző vallomásait felsorakoztató Túlélő képekben (Bp., 1989.; Gáll Ernő e könyvben Egy hiányos fényképalbum címmel közölte emlékeit); a többször idézett 1991. augusztusi Korunkban (Kettős kisebbségben) és egy későbbi lapszámban (Váradi eszmélés. Korunk, 1994. 8.).

Ligeti Ernő: “Lírai költő akartam lenni, mellesleg: tanár, latin–görög szakos. Szüleim a lelkemre beszéltek: szerezz ügyvédi diplomát! Azután minden lehetsz: író, újságíró, politikus. Vázsonyi Vilmos karrierje lebegett a szemük előtt.” (A Weiszfeldnek született Vázsonyiról a Magyar Életrajzi Lexikon azt tudja, hogy ügyvéd, országgyűlési képviselő, polgári liberális legitimista politikus, 1917-ben és 1918-ban igazságügy-miniszter volt.) A konzervatívnak leírt szülőváros Unitárius Kollégiumában kezdte Ligeti a tanulmányait; ám a Kriza Jánosról elnevezett önképzőkörben Adyról vitáztak. (“Ady-párti voltam, rajongója minden versének. Voltak ellenesei is – Ady két pártra osztott bennünket. Jelentőségével, verseinek értékével azonban egyik tábor sem volt tisztában. Nekem is inkább az ösztönömre hatott.”) Nyolcadik gimnazista korában, a vasárnap délelőtti istentisztelet után a tornateremben önálló beszédet kellett tartania (minden osztálytársával együtt) – Ligeti Ernő Jókait választotta témául. Az iskolájáról adott összegzés szerint az unitáriusoknál egyforma igazságot osztottak mindenkinek, segítségére voltak, hogy az lehessen, ami akart lenni. “Ez az iskola örök kötőerő, amely megtartott az ifjúi világnézet-sodródások idején is a legőszintébb magyar közösségben.” Joghallgatóként (a kolozsvári, Ferenc József nevét viselő egyetemen) már nem szerzett ilyen pozitív élményeket – igaz, nemigen koptatta az előadótermek padjait. Rövid ideig tartó nagyváradi újságíróskodásából visszatekintve az Elsüllyedt világ utolsó előtti fejezetében pedig ezt írja: “Megint néhány hét, a június forró szárazsága, bizonyos lelki csömör, mert bevallom, már nem szerettem szülővárosomat. Tulajdonképpen sohasem szerettem. Ez a város nem engedett megnőni. Senki sem lehet próféta saját hazájában. Ebben a városban ismerték kispolgári szüleimet szűk, szinte családi kapcsolatairól – odaát, a Körös menti Párizsban szabadon szárnyalhattam. A városnak más volt az atmoszférája is. Szigorú társadalmi elzárkózások, a hivatalos irodalom fölburjánzása, a haladó eszmék teljes tagadása, bizalmatlanság minden új dologgal szemben.”

Gáll Ernő (Egy hiányos fényképalbum): Nyoma veszett “a régi, vastag, bőrkötéses-csatos fényképalbumnak, amelyet gyermekkoromban előszeretettel nézegettem. Benépesítői még az első világháború előtti divatok szerint öltözködtek. A sonkaujjas ruhákat viselő asszonyok fején ékes kalapok, a férfiak között számosan ferencjóskában feszítettek.” És tovább: “Ha anyám polgárosult-asszimiláns családjának tagjai státusszimbólumként is gyűjthették a felemelkedésüket bizonyító, őket ünnepi pózba merevítő (vastag kartonlapokra ragasztott) képeket, az apai, inkább plebejusághoz tartozók nem hódoltak, nem hódolhattak e szokásnak. A családi legendáriumban szereplő kiskupányi dohánysapkák leszármazottainak nem lehetett erre sem lehetősége, sem igénye. De általában az asszimiláció lélektana nem kedvez az ősök kultuszának. A családfák kutatása nem ebben a közegben dívott; az elődök emlékét tudat alatt is kiváltott amnéziák homályosították el – az új környezetbe való minél simább és teljesebb beilleszkedés nagyobb dicsőségére. A kialakuló új identitás elfordult a múlttól, amelyet megtagadott, hogy kizárólag a jelenből és az ígéretes jövőből táplálkozzék.” Ugyanígy, a nagyszülői, szülői ház világát az emlékezet képeivel idézve fel (Kettős kisebbségben): “Egyik szobánk falán ott ékeskedett a nagy berámázott fénykép, amelyen k. u. k. egyenruháikban szépen dekorált nagybátyáim feszítettek. Az egyik közülük állandóan doberdói és piavéi fegyvertényeivel traktált. Így nevelt »igazi hazafiságra«, én pedig fogékony és büszke voltam rá. (Jól emlékszem keserű csalódottságára, amikor a bécsi döntés után, amelyet lelkesen üdvözölt, eltanácsolták a tartalékos tisztek szervezetéből.)” Ami pedig a (váradi) iskolai éveket illeti – negyed századdal a Ligeti által megéltek után –, nem kevésbé fontos Gáll Ernő emlékezése: “Nagyon irigyeltem egyik unokafivéremet, mert a debreceni református kollégium diákjaként Bocskai-sapkát hordott, én csak azzal vigasztalhattam magam, hogy Kecskeméti, a róla elnevezett líceumban – minden hivatalos tilalom ellenére – magyarul oktatott az ótestamentumi próféták etikájára; mi pedig, felsősök, az Anghelescu-féle iskolatörvény kijátszásában cinkosai lehettünk. A történethez azonban az is hozzátartozik, hogy néhány évvel később, immár az iskolában meghonosodott baloldal ösztökélésére és ifjonti vallásellenes buzgalmamban én szerveztem meg a hittanórája bojkottálását. Az igazgatói számonkérésen cézári szemrehányással fordult felém: »még te is, fiam, Brutus?«.”

A Ligeti Ernőtől (1935-ből, de főként a tízes évekre érvényesen) idézett Kolozsvár–Nagyvárad szembeállítástól eltérően, Gáll Ernő a kincses város primátusa mellett tesz hitet: “Nem voltam, nem vagyok váradi lokálpatrióta, s ha eszmélésem ott kezdett is kibontakozni, ha gyermek- és ifjúkorom ezernyi szála köt természetszerűen szülővárosomhoz, a szellemi érés és munka kedvező légkörét nekem Kolozsvár biztosította.” (A harmincas évek második felében Ligetinek ugyancsak itt nyílt tér: ebben az időszakban szerkeszthette a kitűnő Független Újságot – Kolozsvárt.)

Ligeti Ernő: “A Holnap városa – ez bizsergett folytonosan a véremben. A Holnap-mozgalom azonban már lezajlott abban az időben, amikor én Váradra kerültem [1912 nyara]. Ady Endre rég Budapesten volt, Juhász Gyula is elkerült Váradról, de Dutka Ákos ott dolgozott a Nagyváradnál, Emőd Tamás velem, Miklós Jutka is még Nagyváradon. Azok a férfiak, akik a holnapisták ügyeit mozgatták, Kollányi Boldizsár, dr. Nagy Mihály, Dénes Sándor sűrűn voltak láthatók a korzón és a kávéházakban.” És 1913-ból: “…ebéd előtt Ady Endrével én és Emőd Tamás kocsiztunk egyet, mert Ady ötperces utakat sem szeretett fiáker nélkül. Elegáns angol ruha volt rajta, kissé bő és nyakat beszorító keménygallér, járása friss volt és rugalmas. Gomblyukában fehér szegfűt viselt, és amikor leszállottunk egy virágkereskedés előtt, hogy Fehér Dezsőnének virágot vegyen, akkor kicserélte a szegfűjét is. Innen már gyalog mentünk a Kőrös utcába. Adynak rengeteg ismerőse volt; jött a mindig vidám Korda Sándor, ölelkeztek az utcán, jött Kepes, kereskedők, iparosok, újságírók, hajdani borozó pajtások, Ady mindegyikre azonnal ráismert…” S ami mindezeknél többet mond: “A verseskönyvről [Ligeti Ernő: Magányosan ezer tavasz között, 1913.] a Nyugatnak különböző számaiban Ady Endre írt és Tóth Árpád, Ady vállveregetve, csak egy-egy félmondat éreztette, hogy vár tőlem valamit, de Adytól kritikát kapni, az, hogy Ady leül és egyáltalában ír a Magányosan ezer tavasz…-ról, kell-e ennél nagyobb kitüntetés?”

Gáll Ernő (Váradi eszmélés): “Dutka Ákos »kétarcú és kétlelkű« városnak minősíti azt a Váradot, ahonnan Ady Endre, a »pacsirtaálcás sirály« szárnyalása kezdetét vette. A Holnap krónikása feltehetően a Tiszák, illetve a káptalan világa és ama nyugtalan, minden új felé nyitott urbánus közeg erjesztő kettősségére utalhatott, amely valóban az első világháború előtti »Pece-parti Párizst« jellemezte. De mi maradt meg ebből 1919 után?”

És már a saját pályája kezdetéről, újságírói kísérleteiről: “Amikor ez a sátán engem is kísérteni kezdett, Ady szerkesztője [Fehér Dezső] már nem élt, özvegyét azonban még láthattam. A Napló redakciója (a régi elnevezést meg kellett változtatni, mert mégsem lehetett volna »Oradeai Napló«-t rikkancsolni) még sok mindent őrzött régi haladó szellemiségéből. Zsengéimmel tehát ott kellett jelentkeznem, amelyeket aztán Mikes Imre (a SZER későbbi Gallicusa) elég bizalmatlanul fogadott. Fenntartásait sikerült legyőznöm, én azonban elfogultan és elutasítóan néztem mindig Hegedüs Nándor, a Nagyvárad, majd az említett okból Szabadságra változtatott című másik helyi napilap főszerkesztőjének magas, de kissé hajlott alakjára. Nekem ő és lapja túl konzervatív volt. Sok víznek kellett a Körösön, illetve a Szamoson lefolynia, míg megtanultam becsülni és tisztelni Magyar Párt-i képviselőként vívott kemény parlamenti csatái, karakánsága, majd később ama tudós könyve okán, amelyet Ady váradi éveiről írt.” – Tehát Ady, a megbecsülhetetlen, alfa és ómega.

Ligeti Ernő: Az újságíráskodást a Kolozsvári Hírlapnál kezdte (apróbb riportokat, báli tudósításokat írt, főként a társasági rovatba); Budapestre pillantgatott, de csak Nagyváradig jutott, Fehér Dezső szerkesztőségébe, a Nagyváradi Naplóhoz. Másik szerkesztője Hegedüs Nándor volt – megbízható ember, “elméjének biztonságában, életérzésének fegyelmezettségében” sohasem lehetett csalódni. “Mint újságíró, Váradon egészen más munkafeltételekkel dolgoztam, mint ahogyan Kolozsváron szokás. Itt alaposan kellett dolgozni. Reggel tíz órakor megkezdtük a talpalást, délben egy órakor bementünk a szerkesztőségbe, délután öt órakor ismét bent ültünk fél kilencig, aztán benéztünk egy kicsit a színházba, újra vissza a szerkesztőségbe, ahol rostokoltunk tizenkettőig, azután átkapcsoltattuk a telefont a kávéházba, és nemegyszer még a reggeli három órás anyagot is benyomtuk a lapba. […] A Naplónál három év alatt egyetlenegy nap szabadságot se kaptam. Legfeljebb minden harmadik, negyedik vasárnap szöktem el, első osztályú szabadjeggyel a zsebemben, Budapestre, Bécsbe, Belgrádba, Szabadkára vagy más vidéki városba…” A századelő (pontosabban: 1912–13) valóságára – amely döntően eltért a Gáll Ernő ifjúságában megélhetőtől – nem kevésbé jellemző az Elsüllyedt világ XIV. fejezetében olvasható részlet: “A Nagyváradi Napló a munkapárt hivatalos lapja volt, és én mint felelős szerkesztő nemegyszer fordultam meg Geszten. Tisza Istvánnal több ízben találkoztam, és sohasem felejtem el, hogy ő, aki Magyarország miniszterelnöke volt, otthagyta Budapestet, lejött egyházi gyűlésre, és oly aprólékosan foglalkozott minden üggyel, mintha csak egyszerű főgondnok lett volna. A zsidóság és a magyarság érdekei még teljesen azonosak voltak, és a lap egyaránt tudta szolgálni mind a kettőnek ügyét.” (Az Ady emlékére, szellemiségére oly sokat adó Ligeti tehát ellentmond példaképe Tisza-gyűlöletének.)

Gáll Ernő – harmadfél évtizeddel később – teljesen más körben mozgott, más hatások érték. És ebben a döntő nem a már román egyetem volt, hanem kapcsolatba kerülése a munkásmozgalommal. A Pro domóban írja: “…eléggé elszigetelten, a konspiráció szabályainak megfelelően kellett élnem, mert hoszszabb időn át a lakásomon működött az illegális diákszervezet sokszorosítója. Hisz közben diák is lettem volna, előbb a jogi, majd a bölcseleti karon, s noha a G. Em. Marica vezette szociológiai szeminárium Buharinnak a történelmi materializmusról szóló könyvét vitatva fogadott, őszintén szólva, nem sok időt töltöttem az Alma Mater termeiben.” 1973-ban Gáll úgy ítélte meg, hogy elzárkózása (elzárkózásuk) “minden elől, ami nem volt marxista, szocialista vagy egyértelműen antifasiszta, mégsem írható csak szűkkeblűségünk rovására”. A nyílt reakció, a fasizmus offenziájával szemben a hagyományos demokratizmus és humanizmus tehetetlennek bizonyult, és a megcsontosodott szociáldemokrácia sem késztette csatlakozásra; a népfrontos szakasz viszont “a nemzeti és az általános emberi hagyományok, a demokratikus humanista értékek iránt” tette (őket) fogékonnyá. “Ez a hatás, amely újra-dinamizálhatta bennem a megtagadott, elfojtott régi műveltséget, kedvező közegben ért, s ez szintén ösztönző volt az új idők új szeleinek befogadására.” Ebben az időben Gáll Ernő a kolozsvári munkásírókkal – Nagy Istvánnal, Asztalos Istvánnal, Balla Károllyal – került kapcsolatba, Jordáky Lajos révén pedig a baloldali szociáldemokráciát fedezte fel. Vagyis itt már két külön út körvonalazódik.

Ligeti Ernő – megjárva az első világháborút, az orosz frontról visszakerülve Kolozsvárra és a Keleti Újság, illetve ennek irodalmi melléklete, a Napkelet munkatársa lett. 1924-ben – Kós Károly oldalán, Paál Árpáddal, Nyirő Józseffel, Zágoni Istvánnal, Kádár Imrével együtt – részt vett az Erdélyi Szépmíves Céh alapításában, sőt az erdélyi magyar irodalom kibontakozásában oly fontos szerepet vállaló kiadót – már az induláskor – figyelemre méltó, a korabeli erdélyi társadalomnak tükröt tartó regénnyel (Föl a bakra) támogatta. 1928-tól pedig szívvel-lélekkel az Erdélyi Helikon munkatársa lett.

Gáll Ernő egyértelműen a másik oldalhoz csatlakozott. A Pro domóban, számba véve marxista műveltségét megalapozó olvasmányait, diákmozgalmi és a MADOSZ-ban szerzett tapasztalatait, így folytatja: “Ezzel a felkészültséggel és ezzel a tematikával jelentkeztem 1938-ban a Korunknál, amely addig számomra is a marxizmus itthon elérhető magasiskoláját, a korszerű világkitekintés fórumát jelentette, első tanulmányom megjelenésétől fogva pedig egy nagyszerű szellemi műhelyhez, a kiváló munkatársi gárdához való tartozás felemelő-stimuláló élményét kínálta.”

Ligeti Ernő a tízes évek elején – az Elsüllyedt világ tanúsága szerint – még nem érzékelte (amit Kós Károly 1911 szeptemberében oly élesen megfogalmazott a Levél a balázsfalvi gyűlésről cím alatt a Budapesti Hírlapban közölt cikkében), hogy lényegesen változik körülötte a világ. Íme: “Az Újságban írta Barabás Endre is Híradások az őrtoronyból címmel észrevételeit a román nemzetiségi mozgalom egyes előretöréseiről. Talán egyedül ő érezte meg az egész erdélyi sajtóban, hogy van nemzetiségi kérdés is. [Bánffy Miklós és Kós már korábban! – K. L.] Mert mi jámbor oktalanságban erről semmit sem tudtunk. Például én kolozsvári fiú voltam, itt jártam egyetemen, román barátaim voltak, a világháborúban vegyes ezrednél is szolgáltam, de hogy a románokkal valaha is baj lesz, nem tudtam, nem sejtettem, ez a kérdés egyáltalában nem forgott meg a fejemben. Sokszor elgondolom, hogy vajon a Regátban nem ebben a jámbor tudatlanságban nő-e fel egy egész intellektuális nemzedék, amelynek sejtelme sincs arról, hogy ez is kérdés, Romániának életbe vágó nagy problémája, amellyel foglalkozni kell, és meg is kell oldani?”

Gáll Ernő már fiatalabb korában észlelhette Erdély (és a Partium) változó helyzetét. A Váradi eszmélésben olvassuk: “A húszas–harmincas évek elején Várad magyar jellege és arculata még sok tekintetben megmaradt. Persze a Széchenyi téri vármegyeháza már nem a bihari dzsentri fellegvára volt; onnan a Bukarestből kinevezett prefektus dirigált. A két attilás Vilmos-huszárok már nem randalíroztak a Bémer tér vendéglőiben és kávéházaiban, ám a román garnizon tisztjei sem leánynevelő intézetekből érkeztek. Ezt közvetlenül is volt lehetőségem megtapasztalni, mert – a kisebbségi helyzetbe való beavatásként – nagyapámtól két szobát rekviráltak el évekig egy ezredes számára. Amikor végre elment, hetekig kellett utána szellőztetni, hogy a szobák falaiba beivódott parfümtől megszabaduljunk.”

Ligeti Ernő és Gáll Ernő kolozsvári és nagyváradi életének párhuzamait nyilván nem lehet kiterjeszteni az irodalmi, illetve filozófiai-szociológiai életművek egészére. A bonyolult társadalmi, társadalomlélektani s az egyén pszichológiájához tartozó kérdések amolyan összefoglalásaként álljon itt egy tanulságos idézet Ligetitől, az Elsüllyedt világból: “Bocsásson meg az olvasó, hogy ilyen apró lírai részletekkel untatom, éppen akkor, amikor a kollektivitás névtelensége válik úrrá az emberiségen. De a magunkfajta költői szerzetnek még a háborúnál is nagyobb szenzáció és sorsdöntő élmény volt felfedezni, hogy most már hosszú-hosszú időn keresztül nem lesz ura a maga akaratának. És merem hinni, hogy millió és millió ember érezte, hogy abban a pillanatban süllyedt el tulajdonképpen az ő világa, amikor jobbra kellett nézni, holott balra akart, és ki kellett egyenesedni vigyázzállásba, amikor könnyedén meg szerette volna lazítani a jobb lábát. Később ebbe is beletört az ember, noha nagyon nehezen.”