Ma ötven éve, ezerkilencszázötven-

három március tizenötödikén,

a betiltott ünnepen írtam. Daccal. Dühödten.

Sírás helyett. Mintha apám szívén

csüggtem volna valahol

a meszes semmiben. Sehol.

(Talán egy holdsarlós igén.)

Tizenkettő és fél voltam. Hadiárva.

Apám – tilalmas bűn volt! – Hősi Halott.

S valahogy az szakadt a számra:

– és nem hagyott békén, nem hagyott! –

“Alig emlékszem én apámra…”

“Ráfúj az idő muzsikája…”

Tán ők súgták. A két megtagadott.

(És a szó fiává fogadott.)

Ahogy én is őt: vers-lett apámat.

És lettem – örökre és sose –

Apja. Anyja. Ükunokája.

Minden ősapa. Ős-szüle.

S mert minden csillag fénye hiánya

híján ragyog csak, lettem fényárva

szíve boldog sírbölcseje.

(A mindenség mindenese.)

Apát írtam. Pedig édesapám volt.

“ééÉsanyám!”, “ééÉsapám!” Az “édes”, kicsiként

még nem volt méz szám szélén, csak virágpor.

Földtől az égig hajlítgattam az “é”-t.

Elnyújtva, hosszan. Ölükbe repeső

hangszivárvány. Hogy, mint az esedező,

maszatos esőt, fölvegyen a fény.

(Vagy sírhatnékjában a gyerek ezt a vént.)

Hát így! S mintha maga Javas Juliska

bűbájolt volna el, botladozó sorok,

betűbakancsok sora kanyarult a papírra.

Sír- és halálkolonc csönd csoszogott.

Néztem árnyaik, hogy – a csodában bízva –

életre kelti – mind! – szavaim írja!

És hazajön. Él. Itt áll. Föltámadott.

(És valaki a magasban szívéhez szorított.)

A Lápi Settenke csupa kéz, csupa láb.

Húsz keze meg húsz lába van neki.

De együtt mégis csak húsz, mivel oly rafinált,

hogy a lábai egyúttal kezei.

Ha kedve szottyan: kezein rohanász,

ha meg úgy szuttyan: lábával hadonász.

Egy Húsz Kezeláb ezt megteheti.

A Lápi Settenke csupa csupaság.

Hurka teste is csupa csupaság neki.

A hasa csupa has. A háta csupa hát.

A farkincája is csupasággal teli

lenne, ha volna, de azért álmában lengeti.

Csak a kerek képe napraforgó virág,

de abban is, mint csupa, csupa szotyolák

villognak fekete szemei.

Napközben a könyvespolc tetején tanyáz.

Főként a mai költőket kedveli,

A posztavandgardot. Nem adja alább.

Rímeiken körmeit reszeli.

Csak rajtuk heverész. Csak rajtuk rinyáz.

S ha valami hibádzik, ha egy-egy vers hibás,

könyörtelenül lelegeli.

Könyvedben ezért ha üres lapra találsz,

Ha egy-egy sornak hiányzik a fele,

Ne a nyomdászt vagy a könyvkötőt gyalázd,

A költőt se, hogy belehibbant, bele.

De tudd, itt éjjel valaki járt,

És ami hibádzik, mi valahogy hibás,

A Lápi Settenke legelte le.

E versnek is ezért nincs vége, csak eleje.

Vers a féléves Zsófinak

Zsófi nem tud még magyarul.

De már – magától! – madárul tanul.

Énül. Teül. Minkül. Meg Őkül.

Ha fürösztik, vízül sikongat a víznek.

Licseg és locsog. Pürrög és pirreg.

S hogy galagyol! Mint a nagy, kék szakajtó,

az Ég madártolmácsa, a száznyelvű szajkó.

Beszél fényül is: a sötétséget

fényre fordítja, legyen az is ének.

Írni is ír: elmúlássá írja

az ember árnyát, amíg mosollyal bírja.

A Tata ámul. Mit se tud szólni.

Bár olyan költő lenne, mint Zsófi!

gólyafészek úszik a térben

kiüresedett otthon űri csend

idehallik a megfagyott kelepelés

istenke sírdogál a bokrok megett

s diók zuhognak arany meteorok

nem emelkedik szemedből horizont

gyűrődik befelé dombhát és síkság

s lényegül egyneművé a változó

a szépség elárvul gondolat rokkan

üvegként törik ketté önmagától

nap és éj változásának pillanata

érzed-é a sodrás szálkás magányát

s a törvény szikes csipkéit a látomásban

hogy ami készül ellened készül láthatod

láthatod s leírhatod utódaidnak örökül akár

hogy tudás és érték egyetlen életre szól csak

s minden egyéb csalás és hamis beszéd

övezd fel magadat a halál színével

égess fehérre izzóbb fehéret csontjaid lángján

s nyílik belőle igazi szépség csodamáglya

egy másik valóság e semmi jelent eltakaró

játék suhogás beteljesülés békéje majd

élet és halál egyesül csillagok fegyelmében

Áradó idő s a kő

mozgás-megnyugvás pontja itt –

Duzzadó víznek partjain

és fent hegyek magaslatán

Átfogja-e az értelem

ezredes súlyú terheit

Örömnek, könnynek árkait

szorongó ének mondja el

A fénysíkon hattyú evez –

A dél virágját kelteti

ruháján már az új tavasz

Platánok páncélján motoz

Koppan cipőm habzó kövön,

gyermek-cipőm. A kertnyi múlt

felhőt lebbent a táj fölé

Naptájat ifjú korom

Árnyékon-emléken keres

Sion aranyló dómjain –

Fellobban sasszemű remény

a könnyed szárnyú tornyokon

Utcák kísérnek szüntelen

Ország szívébe rejtenek

Felszólít – véd a gyötrelem

Sötét kapuknak vértüze

Ne adja fel az ősi hely

királyi Sarját már sosem!

Mert még a hóhér lesben áll

vörös-toportyán csillagzaton

Lent hol a mélykő könnyezik

mártír nyugszik – az áldozat

A kert ölén költő virraszt

Ébresztő látomás szögén

Várnak hitek és évszakok

Szabadság törvény-hídja hív

A várfok őrszemén a fény

élessze szent sugalmaink

Mert “nem lehet, hogy annyi szív”

– kiált a szó Isten felől

Beszélj, tanúskodj és ne félj!

Hazád ez itt a városod