– A szolgálatvezető tiszt úr azonnal jelentkezzen a helyén! – recsegte el a hangszóró kétszer is egymás után.

Mert lejöhet, végre. Így március vége felé akár reggeltől estig.

Ilyenek ezek az utazók. Okoskodnak. Nem is lehet velük nagyon mit kezdeni, jönnek–mennek. Nézi néha a homlokukat, hát felhős, nincs nyugtuk, nincs maradásuk, a szívükbe nem is szeretne belelátni.

Az ér valamit, aki marad, mint ő is. Aki tud ragaszkodni, megbecsülni az állandóságot. Annak itt szép története kerekedik, az ér valamit. Hazamennek, persze, haza, de aztán itt vannak megint. És nem utaznak sehova.

Ha beáll egy-egy szerelvény, és még jó sok idő van az indulásig, Kovács Vendel elhelyezkedik az egyik vagonban. Akkor remeg meg a szíve, amikor mozdulni tetszik a vonat. Pedig csak a mellette lévő indul, s ettől olyan, mintha gurulna előre. Néhány másodpercre behunyja a szemét, érzi, mindez még megindító is akár. De aztán felnéz, és a villanypózna szigorú egyhelyűségén ellenőrzi: nem megy sehova. Áll, nagyon helyesen, mert abból, ki tudja, miféle problémák adódnának, ha Kovács Vendel elhagyná állomáshelyét. Amit persze bízvást megtehetne, hiszen ott a helye, ahol épp van.

Előbb-utóbb jön valaki, egy igazi utas, és közli, ahol Kovács Vendel ül, az a helye. Sose szabadkozik ilyenkor, csak annyit mond:

Tíz órakor a menetrend szerinti Kalapácsos Janika penderül elé. Újvidéki gyerek, még kilencvenegyben szökött el a jugó toborzás elől. A “tea” pálinkát jelent, fémeszöld termoszban őrzi egy tescós szatyor alján. Két pöttyös bögre is dukál hozzá, teás, mert egyedül teázni nem jó, az társas cselekvés.

Egyszer az csúszott ki a száján: rozsdás vaskereket ütöget, amivel a vonat harapja a távolságot. Kovács Vendel tudta, most a kerekeket a fogakhoz hasonlította, de ezt egy kicsit erőltetettnek érezte, nem is nagyon mondott rá semmit, hanem bekapta az utolsó korty teát. Azt is tudja, a Kalapácsos Janikának erősen fáj, hogy “sínbohócnak” csúfolják a többi vajdaságiak. Kovács Vendel sose volt erős a vigasztalásban (bár sajnálni nagyon tudott), sok mindent ennek köszönhetett az életben, ami azt jelenti: sok mindent emiatt is szenvedett el.

Janikát meg szokta hívni sajtos-leveles pogácsára, ők kapnak mindig az első sütésből, amikor a reggeli rohanókra már rásózták a tegnapi maradékot.

A kínai büfést Hunak hívják. Roppant büszke volt rá, hogy az újonnan választott kínai elnök is Hu. Kovács Vendel nem tudja, mi jött rá, amikor egyszer csak elnevezte Hűhának. Azt mondta, a Hut erre kell magyarosítani. Pedig sose volt ilyen viccelődős fajta. Talán sok mindent ennek köszönhetett az életben, ami azt jelenti…

Hu elmesélte, amikor Magyarországra jött, először azt tanulta meg, hogy “Fogyasztók Országos Tanácsa”, mert az átmeneti szállás portása elhitette vele, hogy ez a köszönés errefelé. Néztek is a belügyben, amikor tartózkodási engedélyért ment. Most már csak nevet ezen is, szép emlék. Az ínye kétszer olyan nagy, mint a foga.

Biztos lenne, aki kacsintva azt sutyorogná, Kovács Vendel nem a vonatokért járkál a vasútállomásra, mintha itt lenne a legjobb a világon, hanem a Csomagmegőrzős Tecus miatt. Ott aztán vannak ütközők!

Hát valahol mégiscsak emberek vagyunk, ugyebár, tisztelet a kivételnek. Nem lehet, hogy ne beszélgessen az ember néhanapján egy asszonnyal is. Így mondja mindig: asszony, pedig a Tecus özvegy. A szeme zöld, a haja festett vörös. A bőre fehér. Piros-fehér-zöld – ezt nem mondta neki, de egyszer az eszébe jutott, ahogy vele szemben ült. A melle nagy, hát istenem, sok nő utálja saját hatalmas mellét. Ilyesmiről sose beszélgettek, mit is lehet erről mondani.

– Most nézze meg, milyen szerencsétlen, ócska kis bőrönd. Nagyapámnak volt ilyen. Manapság már nem látni ilyet. Aztán ki tudja, lehet, hogy ez a divat. Amilyen világot élünk.

A fél hetes pesti személy érkezése után ballag haza, a nonstopban még tud venni ezt-azt, bár addigra már teljesen ki van fosztva. Gabi úr, a fodrász az ajtóban áll, elszív egy cigarettát az utolsó vendég érkezése előtt.

A konyhából épp a pályaudvar utcafronti részét látja, az északra néző szobából a három pár sínt és néhány raktárépületet. Ahogy tesz-vesz, csak nem tudja megállni, hogy ne vessen egy-egy hosszabb pillantást odakintre, nem történik-e valami rendellenes. Néha sajnálja, hogy nem dohányzik, akkor milyen egyszerű lenne kikönyökölni a nyitott ablakba, és hosszan, ráérősen bámulni lefelé. De telhetetlennek se szabad lenni. Aki nem tud várni, nem tud készülődni a holnap rá váró jóra, az meg se érdemli igazából.

Kilenc órakor az ágyban van már, körbetekeri magán a paplant. Elhelyezkedik a saját teste mélyítette lyukban. Nem is nagyon mozdul reggelig Kovács Vendel ebből a pózból, míg öt óra után fel nem pattan, hogy ott legyen az első munkásvonatok érkezésekor.

Fekszik, hunyt szemmel, csak a falak, az ablaküveg mögül érkező zajok jutnak el hozzá. Halk zörgés, búgás, csattanás. Ez vált át minden este tömegszerű morajlásba, csoszogásba, tülekedés zajába. Amibe belevegyül egy-egy élesebb, kiáltásszerű hang is. És már látja is, nagyon homályosan, nagyon szürkén, ugyanezen a konyhaablakon át, ahol nem ők, hanem Kovácsék laktak, és ahová ő, neki így mondták, vendégeskedni jött egy időre, látja négyévesen, amint sok-sok ember halad rendőrök között. Az anyja, az apja, a nagyanyja is velük tart, van náluk egy kis csomag, épp csak valami, látni véli őket a hömpölygő tömegben, míg a Kovács bácsi le nem parancsolja a hokedliről, mondván, késő van, persze, júliusban hosszúak a nappalok, hát szót fogad, mert megígérte az anyjának és az apjának, meg a nagyanyjának is, hogy szót fogad a Kovács bácsinak, otthagyja az ablakot. Elmegy aludni. És minden este ezzel a képpel alszik el.

A szanatóriumi könyvtár díványán meghúzva magam, ideiglenesen csak a kabátommal takarózva Bélától néhány napon belül levelet kaptam. Bámultam a szöges betűket, a nyílegyenes sorokat, és fogalmam se volt, ki értesíthette a bánatomról a bátyámat.

Nem tudtam, hol volt a hova, ahol elbújhattam volna. Meglátogattam Füreden a tornyos házban özvegy Garádynét, én Lubica leomló hajáról, a hagymás béles ízéről, a mosolyáról beszéltem, míg ő csak a legalsóbb néposztályok hálátlanságáról szónokolt, akik nem hűségesek se a férjükhöz, se a szeretőjükhöz, se a gyerekükhöz. A hazájukhoz sem. A jóérzés hiánya, ez minden baj oka, mondta Garádyné, és megkínált a bonbonničre-ből. Itt szabad lenne az út, gondoltam, míg bámultam Garádyné plédekbe bugyolált, a selyemköntös alól is kicsusszanó soványka térdeit, újból eszembe jutottak Lubica feszes, hófehér combjai, éreztem most is vidám szorításukat a derekam körül. Most már csak ez a pásztorlányka maradt, gondoltam, ahogy tekintetemet a bonbonničre-re fordítottam, néztem a vöröslő rózsákat, amit a lány mosolyogva nyújtott felém a porcelántetőről. Arra gondoljon, Imre, hogy mitől menekült meg, hisz egy parasztnőt elvenni, egy ilyen léha parasztnőt, az nem csekély felelősség. Mondtam, hogy paraszt vagyok én is, Lubica megtisztelt volna, ha a kezét nyújtja nekem. Garádyné özvegyasszonyosan, de kacéran mosolygott, és nagylelkűen hozzátette, nem a származás számít, hanem a műveltség, a jóérzés és a kulturális tradíciók. Hallgattam őt, nemcsak a szája, a haja, a bőre, hanem fürkészőn figyelő szeme is betegségszagot árasztott. Milyen illata van egy szemnek, gondoltam, de Garádyné nem vette le rólam a pillantását egyetlen percig sem, csak bámult rám felhevülten, arra volt kíváncsi, hogyan állnak bosszút a férjek az elmaradt néposztályokban, milyen testi-lelki fenyítések várnak szegény Lubicára, de már nem volt kedvem beszélgetni vele. Jó egészséget kívánok, nagyságos asszony, mondtam, és felálltam, megnyugtatva, hogy nem kell kikísérnie. Elértem, amit akartam, az özvegy átadta barátom, Garády Péter papírjait, odatette mellé az útlevelét is. Köszönöm, ne tessék fáradni. Kitalálok.

A betegséget, a különös szédülést az utcán újra éreztem. Ez csak a levendula, ánizs, a kenőcsök és a tabletták keverékszaga, mondtam magamnak, amivel a Garádynéhoz hasonló idősebb hölgyek mérgezik magukat. De az émelygés nem múlt el a szanatóriumban sem, csak Lubica karjainak emléke tudta csillapítani bennem, a hófehérség, tisztaság és erő képe, de nem gondolhattam mindig Lubica karjára. Holísek főorvos megkért, hogy rendeljek néhány szaklapot Prágából, szlovákul beszélt hozzám, ez a gyönyörű nyelv Lubica nélkül fájdalmas és mérgező volt, mint hogyha lenyeltem volna egy maroknyit Garádyné tablettáiból.

Az Úristen halállal is gyógyít, gondoltam, és mivel ezt minden falusi elfogadta, nem volt senki beteg a családban. Az izmokat, a hátat egyenesen, a szívet erősen tartotta a sok munka vagy legalábbis az emléke, csak Ancinak fájtak állandóan a fogai, a kitelepítéskor a rossz fogaktól begyulladtak az ízületei, nehéz lett a lélegzete, fájt a dereka, fájtak a lábai. De semmi mástól nem fájt, a Bujdosók életük végén se lettek betegek, befogtak a legnagyobb hidegben is, erősek voltak ennivaló nélkül is, hiszen a szelídek öröklik a földet, az egészségesek a sok földet, mondogatták az édesanyák is. Az egyik Bujdosó rokon 1918-ban étlen-szomjan gyalogolt vissza a déli frontról, kisebesedett a lába, de más baja nem volt, csak nagyon megéheztem, ez volt az első szava, mikor az apai házba hazatért. Egy betegesnek nincs helye a faluban, mondták az én szüleim is, a faluban nekem se volt helyem, de a sok föld megvédett, a betegség elkerült engem is.

A fejfájásom mégsem múlt el, egy tábori ágyon aludtam a szanatórium könyvtárában, ez a sok betű mérgez meg, gondoltam, ez a sok vicsorgó fekete-fehér betű. Lubica hófehér, tömör karjait láttam, egyetlen áttetsző kékes ér futott rajta végig, ez az én betűm, gondoltam, a test nyelvén a nevem monogramja, csak én értem és csak Lubica érti. A fejfájásom, mint egy tű, még mélyebben belém szúrt, átszúrja a vánkost, képzelegtem, átszúrja a vaságyat, átszúrja a szanatóriumot, átszúrja a hegyeket, egy tű, amit már senki nem tud kihúzni. Reggelre szédültem, ebédkor elrontottam a gyomromat, estére hányingerem lett, csak szédelegve bámultam az olajnyomatokat a könyvtárban. Nem, én nem vagyok beteg, mondtam Holísek főorvosnak, aki ebéd közben hátba veregetett, pedig már nem volt föld, hogy a nyavalyáktól megvédjen. Csak a szerelem taposott meg, magyaráztam, talpra, magyar, nevetett gúnyosan Holísek, pedig tudtam, mennyire kedvel. A testbe írt betű nélkül az én karom elkezdett gyöngülni, mintha hangyák futkostak volna az ujjaimban, reggelente két szürkésfehér botot láttam a paplanomból kikandikálni, íme, egy magányos, ötvenéves férfi lábai, íme, elhagyott a régi élet, gondoltam, az a könnyűség, ami régen mozgatta a tagokat.

De honnan tudhatott a bátyám Lubicáról, faggattam magam, hisz semmilyen magánügyet nem mertem megírni Magyarországra; ahogy a többi felvidéki magyar, én is azt képzeltem, Pozsonnyal szemben titkosrendőrök sora áll a Duna-parton, nyitogatják a leveleinket, és mint egy katonai fordítóiroda, az igenjeinket átírják nemre, a pontot átjavítják vesszőre. De hát honnan tudhatnak Lubicáról Somogy megyében, én csak Kiskárolynak írtam meg, hogy lesz egy szép nagynénje, de Kiskároly semmit se tudhatott Lubica férjéről. Kiskároly fogyatékos volt, szeretett levelet kapni, de szinte egyetlen szavukat sem értette. Honnan tudhat Lubicáról a bátyám, idáig jutott a haladás talán, Ferenc atya elektromos távcsövei ellátnak Somogy megyéből Tátrafüredig? A szervek viselt, de fájdalmas dolgaimról talán épp a bátyámat akarták volna értesíteni? Utalnak-e más jelek is egyfajta öszszeesküvésre? Nem váratlanul, egymagában tért vissza 1955 őszén Lubica Gregorja? Már nincsenek szlovák származású hadifoglyok a nagy Szovjetunióban, hirdette a rádió Csehszlovákiában. Talán félrevezetésemre született a Nagy Terv, hiába tűntek valóságosnak első pillantásra a bátyám betűi. A szívem éjszakánként össze-vissza vert, egyetlen éjjel se tudtam aludni, nem olvastam, csak bámultam a könyveket, eszembe jutott Josef K, eszembe jutott a Slánsky-per, eszembe jutott, hogy Josef Katzot két éve Prágában kivégezték, de nekem csak Nagygregor hazatérésekor, az üldözések után három évvel kell innom a pohárból.

Az irodalom megöl téged, jegyezd meg, magyar, sétálni kell, egyre többet sétálni, mondta Holísek főorvos jóindulattal, mikor újólag elébe járultam. Én nem mondtam neki, hogy már hónapok óta nem tudok olvasni, én nem mondtam, hogy a betűk, mint a rossz hegyek, agyonnyomnak. Itt van ez a sok gyönyörű sétaút, fürdő, mutatott ki az ablakán Holísek, micsoda szerencse, decemberben is süt a nap, nem szabadna gubbasztanod a könyvtárban. Kiírtam hát a könyvtárra, betegség miatt zárva, fogtam egy kastélyjáráshoz és nosztalgiához méltó könyvet, Proust Swannját, a Gyergyay-fordítást, és még a lépcsőházban beleolvastam az első oldalakba, és újra bántam, hogy nem tudok elég jól franciául. Most már legalább bántam valamit, a szikrázó decemberi napsütésben leültem egy kávéhoz a Grand Hotellel szemben, és felkészülve a túrára, kikerestem a combrayi sétautakat. Fel-felnéztem az ablakon át a hegyekre. Mint Marcell, én is választhattam: voltak a Lengyel-nyereg fölötti partizán-ösvények, de én csak a szokványos utat ismertem, amely a felsőhági tüdőszanatóriumhoz vezet. Itt munkahelyem megbízásából negyvenöt éves fejjel indultam a Jin Wolker-szavalóversenyen, de most megbámulhatnám mindenfajta irodalmi elkötelezettség nélkül a híres épületeket. A másik irányban, a megszokott ösvényen megbámulhatom a az Ótátrafüredet követő Füredeket, elmehetek a Szontagh-szanatóriumig, ahol az egyéb kitűnőségek között Ady Endre és Tóth Árpád is megfordult, boronghatok ott, ha még akarok borongani. Szontagh Miklós nemcsak orvosnak volt kitűnő, hanem mint a Magas-Tátra szerelmese is – a századfordulón ez is egy foglakozás volt –, megírta a legkitűnőbb magyar és német nyelvű Tátra-kalauzt, amelyből egy “családi példányt” Garády Péter nekem ajándékozott. Minden út, amit én ismerek, a Régi Magyarországra visz, és bár tudtam Use Katztól, régi szerelmemtől, hogy Saint-Loup és Gilberte Swann a regény végén összeházasodik, a Proust-olvasót még érhették meglepetések, de engem már nem. Én tudtam, hogy vaksi aranytükrök, Millenneumi Könyvtár-kötetek, sutba hajított vendégkönyvek, századfordulós, arisztokrata szoknyasuhogás fogad mindenütt. Pedig ez látszat, a homályosan visszaverődő aranytükrök keltette illúzió. A világon csak a hó örök, a hó és a Lubica-féle lányok, akik nevetnek és mosnak mindenkire.

Lapozgatás közben az üvegablakon megláttam a Nagyszálló előtt siető hentestanulót. Éreztem, láthattam volna tegnap is, tegnapelőtt is, azelőtt is, hiszen van olyan idő, amikor az idő semmit sem számít. A hentestanuló észrevett, az utca túloldaláról integetett, én visszaintettem, és egy kézmozdulattal odahívtam az asztalomhoz. Nyilván ő is tudja már, gondoltam, hogy a kabátomat lelökték a szögről, de vártam, hogy elkezd beszélni Lubicáról, ha szóba hozza, reménykedtem, az csak azt jelenti, hogy Nagygregor eltűnt, visszavitte a Szovjetunió. De nem hozott szóba semmit, csak sajnálkozott, hogy milyen rossz színben vagyok, kiitta a pálinkát, és gazdagabban egy tapasztalattal, hogy ilyen korú férfit is sújthat a szerelem, útjára indult. Szégyelltem magam, és közben irigykedve bámultam vastag lábszárát, széles vállát, a szorongás, a készség a bűntudatra, úgy látszik, a magányosan töltött évekkel növekszik. Elsétálhatok Tátralomnic felé is, Európa legszebb fekvésű lóversenypályái közelében megebédelhetek, feltekintvén közben a lomnici csúcsra, melyet Konkoly-Thege Miklós obszervatóriumának látcsöve díszít. És láthatom minden csúcsról ugyanazt. De vajon nekem kell-e mindezt látnom, akit csak a véletlen és két vesztes háború sodort az elvesztegetett évek környékére? Két magyarországi elvtárs vonult a Grand Hotel előtt, az ablakon át behallatszott a káromkodásuk, ők már nem voltak otthon, azt hitték, őket itt senki se érti. De vajon Európa legszebb fekvésű lóversenypályáin én otthon vagyok-e? Kifizettem a kávét, és eldöntöttem, hazatérek Nagymegyerre.

Holísek főorvos baráti engedélyével kétkoffernyi könyvet selejteztem ki a szanatóriumi könyvtárból. Ezekre már nincs itt szükségünk, mondta a főorvos, de hiába hagytam el a szállodahegyeket, a fejfájás nem szűnt meg, a vonaton újabb émelygés fogott el, mintha évek óta másnapos lennék, úgy éreztem. A bal kezem elzsibbadt, az öregkori szenvedély büntetése, szívbaj lesz ez, gondoltam. De nem Lubica, csak a sok Ódon Arany, a kísértetszállók, a századfordulón elfecsérelt évek látványa mérgezett meg, az, az a sok homályos szín, ami nem is hasonlít Lubica egészséges, friss fehérségéhez. De mit akarnék kijavítani, Lubica akkor se lenne enyém, gondoltam, ha idősebb doktor Szontágh Miklós egy óriási maticát, egy szlovák egyetemi fellegvárat építtetett volna a szállodák helyére.

Bujdosó Károly lovas kocsival várt a nagymegyeri állomáson. Honnan tudtad, hogy ma érkezem, kérdeztem, de Károly csak pislogott, nyelt egyet, a kezével lazán csapkodta az ostort, rám se nézett, úgy hadarta, hogy most, mikor a Csallóközt Äitný Ostrovnak, Búzaszigetnek nevezik, nincs föld, elvettek mindent. A Bujdosó papa, mesélte, a legidősebb, a legnagyobb titokban jár megnézni, hogy a téesz mit csinál a régi földjein, titokban kell vele kihajtani, hogy meg ne lássa senki, míg ő, az unoka, Bujdosó Károly, az árok mellett várakozik. De honnan tudtad, kiabáltam, hogy épp ma érkezem? A lovak látnak a sötétben, nem kell a lovaknak éjszaka lámpás sem. Nem aggódtam érte, láttam, még jobban megőrült, ha akarják, láthatják rajta a párttitkárok is. Te, Imre, mondta a szekéren, olyan sápadt vagy, úgy nézel ki, mintha ott veszett volna benned Füreden valami. Elnevettem magam, és mivel láttam, hogy az őrület használ Bujdosó Károly beszédkészségének, meg is kérdeztem, mi van otthon a családdal. Nem történik velünk semmi, csak vesződünk, felelt, soha nem alszunk, csak vesződünk még éjszaka is. Mellettünk a ködben egy szlovák szekér haladt, felismertem a bakon Szőke Gyuri hangját is. Látod, taníttatni akarják a gyereket, ezért már tótul beszélnek, mondta Károly. És Kiskároly, kérdeztem, ő mit csinál, hogy van, óh, nem ér az semmit, felelt az apja.

Kiskároly elénk futott a kapuból, egy gnóm lett, pedig igazi legény, gondoltam, talán már húszéves, de meg se éreztem a súlyát, amikor felemeltem, kisfiam, mondtam, és Kiskároly szégyenlősen, kuncogva odabújt hozzám, legalább nem vagyok egyedül, éreztem. Na mi van, Imre, mondta Anna néni, a húgodat meg sem nézed, kérdezte, de csak egy kis törékeny, őszülő kupac virrasztott az ágyban Kisanna helyett. Anna néni, aki úgy látszik, felhagyott a mormogással, a szomszédokról beszélt, és mi van Veress Jancsi bácsival, kérdeztem, hát mi lenne, felelt, felakasztotta magát. Éreztem, olyasmit kérdeztem, amit tudnom illett volna réges-rég. Becipeltem a konyhába a kofferokat és a két ládát, a konyhában sültalmaszag volt, minden család lelke a szagokban, a konyhában van. Anna néni kavargatta a pörköltet, és valami édes, romlott illata volt a húsnak, a ruhái ráncainak, a falaknak és a merőkanálnak is, amivel mert a tányéromra. Itt legalább mindig lesz mit enned, Imre.

Napokig figyeltem a vadászok és szarvasok vonulását a falvédőn, de hiába volt mit ennem, a fejfájás és a gyengeség nem szűnt meg. Imádkozni tanítottam Kiskárolyt, de semmit sem jegyzett meg, bár boldogan szerzett azzal örömet, hogy a szavaimat ismételgette. Olvasni Nagymegyeren sem olvastam, hanem csak a szocializmusban szokatlan üzleti manipulációkon törtem a fejem. Házat építek a Kárpátok csúcsára, a közepén egy üvegfalú trónterem lesz, az üvegteremben tíz bakancs, Lubica térdel, felpróbálja a lábamra mindegyiket, és én csak simogatom Lubicát, és hallgatom az operákat. Vagy idehozhatnám Lubicát a hatalmas Bujdosó-házba, itt nem kell mást tenned, mondanám, csak a spájzból kihozni az ételt, ha meghalok, ha Bujdosó Károly meghal, ha Anna néni meghal, itt minden a tiéd lesz, a képzeletbeli Lubica mosolygott, de a valóságos, tudtam, soha nem jönne el. A gyengeség beleitta magát a vérembe, csak Kiskárollyal beszéltem volna szívesen, de ő a családján kívül nem ismert más embert, minek mentél el tőlünk, kérdezte. Meséltem Kiskárolynak az üvegfalú házról a Kárpátokban, ez volt az egyik legjobb történetem, de Kiskároly, ha megérezte, hogy szeretik, a mesélő karjába dőlt, és mint Manóka a régi Határsávban, már aludt is. Károlyka nem beteg, gondoltam, csak kimerítette a korábbi Bujdosók élete, a legidősebbé, a komáromi hősé, aki este tízkor felkel és befogat, hogy megtudja, mi történik a földjeivel. Nem akarsz eljönni a bátyámhoz Magyarországra, kérdeztem Kiskárolyt, rendes iskolába kéne járnod, rendes családban élned, de Kiskároly már horkolt, és közben szorongatta a kezemet.

A bátyáméktól csak álhírek jöttek, azaz postán feladott és továbbított levelek, mi jól vagyunk, mi jól vagyunk, ismételgette a bátyám, szó sem volt ezekben a levelekben Lubicáról, szó sem volt Anciról, akiről pedig tudtam, hogy egy tanyán, a Metapszichológiai Társaság nélkül nem érezheti magát valami jól. Bekopogott Kovač elvtárs a tanácsról, nem zavarni akar, csak tudni szeretné, mikor helyezkedem el. Hiába hívtam beljebb, Kovač elvtárs nem mozdult az ajtóból, mint a többi falusi, ő is félt a Bujdosóktól. A küszöbön mondtam el hát, hogy beteg vagyok, rákos vagyok, szívbeteg, leukémiás és depressziós, KovaŔ elvtárs bólintott, a régi Kovács Jancsi a felét se hallotta ezeknek a betegségeknek, de azt mondta megértően, nem csodálkozik, ebben a házban előbb-utóbb mindenki beteg lesz.

KovaŔ elvtárs válla fölött megláttam egy madzaggal az ereszre erősített levelet. Ez egy való levél volt, egy imakérés, a levél elején Béla, majd Anci betűivel, Péter három évig katona a tűzszerészeknél, már csak fél éve van, imádkozzatok, hisz a sokféle gránátot, a háború mocskát csak egy Védelemmel bíró ember ismerheti fel. Hát imádkozz értünk, olvastam a kérést Anci betűivel is, ne haljon meg a fiam, ahogy a bajtársai. Imádkoztam, de nem hittem, hogy az imám számíthat, úgy telt el az idő, hogy a karácsonyt észre sem vettem, a Bujdosó-házban nem tartották az ünnepeket, Anna néni mindig ugyanazokat az imákat mormolta, Károly legidősebb Bujdosóval minden éjjel kijárt a földekre, Kiskároly elaludt, ha a kezét rátettem kezére. A reszkető ernyedtség itt sem szűnt, el kell mennem, gondoltam, valahogy ki kell jutnom innen, és ahogy sétáltam a házban, benyitottam Kisannához, aki azt mondja, évek óta a Jóapák lélegeznek helyette. Valamilyen édességet rágcsált, ült felhúzott térdekkel, hát hogy vagy, kérdeztem. Még csak felém se fordította a fejét, hát boldog új évet, mondtam, Kisanna megrezzent, férfihang tört elő a fogai közül, mély férfihang, kirohantam a szobából, kirohantam a házból, ekkor döntöttem el, történjék bármi, elmegyek innen.

Vártam a templomban a briliáns ötleteket, de a talpam alatt csak a hideget éreztem. Kraft-tanya, Mike, Somogy megye, hogy jutok el, telefonáljak, de kinek, netalán a téeszirodára, Mikébe. Eszembe jutott Ferenc atya “csírában levő” műszaki felfedezése, hogyan lehet lehallgatni a világ összes telefonját együtt. De tervezgetnem kellett, hisz nem tudtam elviselni, hogy majd a Bujdosó-házban halok meg, ezért képzeletben visszatértem a telefonhoz. Egy kis üzenet a téeszirodába, gondoltam, kérem tisztelettel megmondani Torma elvtársnak, az öccse vagyok Csehszlovákiából, és üzenem, hogy a jövő héten disszidálni fogok, várjon lovas-kocsival a mikei állomáson. Ekkor láttam meg a padok között fejkendősen, kopottasan Medve Zsuzsit, milyen híres médium volt Csernai Sanyi bácsi szeánszain, de most már nincsenek szeánszok, nincs Csernai Sanyi bácsi, így lett messze földön híres halottlátó Medve Zsuzsikából, úgy hírlik, elfogad ajándékokat is. Odamentem hozzá, megvártam, amíg felismer, aztán megkérdeztem tőle, Zsuzsi, Zsuzsikám, aztán közvetít-e külföldi rokonoknak is üzeneteket. Róluk azt mondják, felelt, még életben vannak, miért nem ír levelet nekik. Mert nem tehetem, mondtam, csak szellemezéssel akarok nekik üzenni, és rendesen megfizetem, anynyit kér, amennyit akar, Zsuzsi néni.

Vízkeresztkor ott voltam hát Medve Zsuzsinál, ültem a tisztaszobában, a befőttek és a szentképek között, ropogott a tűz, köztes szellem, hát állj elénk, hallottam a Csernai Sanyiéktól ismert bevezetést, a félsötét szobában elevenség támadt, míg Zsuzsi néni fejhangon Ancit szólongatta, és én megéreztem a szobában a sógornőm ruháinak a remegését. Fájnak a fogaim, mennyire fájnak a fogaim, nyögte Anci hangján Medve Zsuzsi. Jaj, drága Ancim, nagyon sajnálom, de hogy jutok el hozzátok, kérdeztem. Szállj át Kaposváron, felelt Anci hangján Medve Zsuzsi, menj el Kadarkútig, reggel indulj, mert sokat kell Nagyállásig gyalogolni, de ne hozz ránk bajt, ne menj Mikébe kérdezősködni. Felismered a leágazást a tanyáról Nepomuki Szent János oszlopáról. A túlvilági, azaz magyarországi Anci zavarosan beszélt, mint ahogy a régi felvidéki Anci, és megkérdezte, vajon úgy tervezem-e, hogy örökké náluk maradok. Oh, igen, feleltem, de adj tanácsot, hogy menjek át a határon, de Anci nem felelt, mert összeroppanva a túlvilági hangtól, Medve Zsuzsi csak reszketett. Adj tanácsot, Anci, kérleltem még egyszer, de Anci eltűnt, érzékeltem, hogy az illata is szertefoszlik a szobában, a régi nagy médium, Medve Zsuzsi az asztalra borulva nyögdécselt, és egyszer csak felkiáltott, most meg a maga bátyja, a gépész úr van itt, a gépész úr is akar magával beszélni. De csak azt hallottam tőle, hogy őrzik a medvei határátkelőhelyet, ne Győr felé menj, mondta, de félbeszakadt a hang, mert belépett a szobába Medve Zsuzsi fia, és megpróbált kisöpörni a pillantásával. Megrótta az anyját, aztán kiment, hogy ne lássa, az anyja mekkora fizetséget kap, tudtam, hogy a halottlátás jól jövedelmez, Gyurit az anyja tartja el, odaléptem Zsuzsihoz, és átadtam a bátyámtól kapott Doxa karórát, az egyetlen értékemet. Sejtettem, hogy majd semmire sem tud emlékezni, de azért megnyugtatott, amikor elismételte – az óra már belecsúszott jó mélyen a köténye zsebébe – rokonok vagyunk, bennem megbízhat, Imre.

Még csak január volt. Tudtam a galántaiaktól, hogy Mária örömhírvételén, márciusban titkon átlépik a határt a palóc búcsúsok, ismertem Bélyről egy fiatal özvegyasszonyt, hozzá majd nyugodtan csatlakozhatom. Ismertem Piroskát még galántai fiatalasszony korából, imádságos asszony volt, és milyen kalandvágyó; egy kis titkos határátlépésre, gondoltam, könnyen kapható. És addig színezgettem a titkos utazást Piroskával, míg lassan-lassan elmúlt a fejfájásom is, és már azt is el tudtam fogadni, hogy nem látom többé Kiskárolyt. Szeretlek, fiam, mondtam neki utoljára, rátettem a karomat a karjára, és Kiskároly már aludt. Kimentem a Csiliz-tó partjára, a kezemben volt a kalapom, a legnagyobb kofferom, és mint az öngyilkos Bujdosó Ferencnek, nekem is a tárcámban voltak az irataim. Megálltam a mocsár mellett, levettem a felöltőmet, a hold hunyorított, megnéztem, hogy a tárcámban benne van-e a búcsúlevél, benne van-e a felöltőm zsebében a vékony Arany János-kötet, hogy majd a rendőrség azonosíthasson, hisz a Csiliz-mocsár soha nem ad ki semmilyen holttestet. A magamé helyett felvettem II. Bujdosó Károly kabátját, feltettem a kalapját, és mikor a hold a felhők mögül még egyet hunyorított, magam helyett egy követ dobtam a tóba, és elindultam kelet felé. Még a földektől és a Dunától sem vettem búcsút.