mostoha személyes sorsból, a “félelem és kiszolgáltatottság megrendítő bőségű változatai”-ból¹ Ratkó József a közösségi érdekű, nemzeti elkötelezettségű költészet egy sajátos változatát teremtette meg. Már legkedvesebb elődje, a hasonlóan mélyről jött József Attila is nemzeti sorstudattá mitizálta saját hányattatásait – tehette, mert Trianon után a magyar nemzet éppoly meghasonlott, tudathasadásos állapotot élt meg, mint magánéletében a költő –, más szempontból nézve egyéni tragédiaként élte meg a nemzeti öntudat megroppanását. Keserű tapasztalataiból a “védekezés gesztusrendszerét”² kiépítő Ratkó a személyes léthelyzetet is a közösségi dimenzióba emelve elemzi, a nemzetéért érzett felelősségtudat háttérbe szorítja az egyéni sorsértelmezést – anélkül, hogy a személyesség poétikai változatairól lemondana.

Fellépésekor, a hatvanas évek közepén (első kötete: Félelem nélkül, 1966) a nemzeti elkötelezettségű irodalom Nagy László és Juhász Ferenc költészetében, a látomásos-metaforikus poétika változataiban találja meg fő kifejezési formáját. Az Illyés Gyula-i tárgyias-szemléletes, képiségében visszafogottabb minta éppen Ratkóban és vele együtt induló pályatársaiban, a Hetek költői közül elsősorban Ágh István és Serfőző Simon lírájában talál követőkre. A Ratkó-vers azonban ritkán epikus karakterű, líraisága a metaforikus és analitikus versalakítási módok ötvözete, s ebben is József Attila volt elődje.³ Költészete alakulása során pedig Nagy László – és Nagy László és Bartók Béla művészete nyomán is a népi kultúra – lesz egyik gondolati ösztönzője, kisebb részben poétikai, nagyobbrészt morális-etikai példája. “Nagy László inspirációi súlyponti jelentőségűek […] Ratkó a teljes magyar kortárs költészetet is tekintve Nagy László egyik legkonzekvensebb követőjévé vált.”⁴ A népköltészet nem csupán műfaji rájátszásokban – a népdal, népballada, népmese “archaikus tapasztalatai”-ban⁵ – érhető nála tetten, nem csak ritmusvilág, tónus sajáttá hangolásában, hanem a népi világlátás, létértelmezés mély átélésében; “sokat merít a népi képzelet asszociatív értékeiből is”.⁶

Ratkó József választott szűkebb hazája a magyar falu. Bár személyes sorsa is predesztinálta erre, a falu kisközösségéhez köthető természeti világ és természetes életmód, a primér, archaikus közösségi, családi, emberi kötődések tudatos vállalása létértelmezéséből és alkotásmódjából egyaránt következik. A népköltészethez, a népi mitológiához fordulva tudta kiteljesíteni a maga költői világképét, melynek legjellemzőbb jegyei a közös sors vállalása – a testvériesség, az együttérzés manapság alig emlegetett attitűdje – és a paraszti életmódban az ötvenes évek emlékezetpusztító hatásától talán kevésbé érintett, jobban megőrzött nemzeti-történelmi tudat. Ebből az alapállásból érik jelentőssé költészete: negyedik kötetében, a Törvénytelen halottaim (1975) verseiben a közösség nemzetépítő emlékezete a halottak mitologikusan felnagyított motívumában nyer sajátosan ratkói értelmezést, egyedi karaktert.

Kezdetben költői magatartása is “kölcsönzött”: az árvaság, szegénység, a lelencsors költői átélésének mintáit készen veszi át József Attilától. “Az életanyag erős hasonlóságai, azonos mozzanatai”⁷ óhatatlanul előhívják a költői azonosulás gesztusait. “A hasonló gondolkodásúak stílusa is rokon jegyű.”⁸ Kiss Ferenc pontosan elhatárolja ezt a magatartást az utánzás gesztusaitól: “Ratkó legjobb verseiben a József Attila-i örökség nem eredeti alakjában van jelen, hanem az érzékek és érzések kultúrájában. Készség, amely új törvények, új mondandók igényei szerint ölt alakot.”⁹

A Húszéves apám éneke¹⁰ ezt nem csupán szövegszerű utalásokkal, a József Attila-i versvilág jellemző motívumainak felidézésével tanúsítja (“Van késem, nincsen kenyerem; / nem tudom, tűrjek-e vagy öljek” – idéz az első két sor rögtön két jellemzően József Attilá-s szembeállítást), hanem a négysoros strófák szerkezete is: a kétsoros szekvenciák egy-egy mozzanat ítéletszerűen rövid és tárgyilagos kifejtését adják, általában ellentétező szerkezetek összevonásával: “Ebédre tejes búzát nyeltem, / vacsorára akácvirágot. / Puszta létemmel így növeltem / a vasból való szabadságot.” A személyiség a kötöttségek fojtogatására – “Helyemet mindig kijelölték: / ez a szíved – nem az! ez itt ni! / Húsz éve sehova se tudtam / kopogtatás nélkül benyitni” – a kívülállás, elkülönülés gesztusaival válaszol: “Nincs reményem a számotokra. / Fölnyitom bűntelen szemem / zizegő, kisded csillagokra”. A gyermeki ártatlanság motívuma a záró strófában, amellett hogy A Dunánál József Attiláját is idézi, a krisztusi virrasztás magatartásával nyeri el értelmét: “Tapadó, nyálkás éjszakában / bicegő kövön ülök. Várok.”

E létösszegző típusú vers egyetlen szekvenciában terjeszti ki a családi viszonylatokat nagyobb egységre. Jellemzően az édesanya-anyaföld-ország motívumsor logikája szerint: “Anyám fagyott, süppedt szemét / egy napon röggel teleszórták. / (Ásóval méri a rögöt / ez a régóta osztott ország.)” A zárójelezés – József Attilánál szintén gyakori megoldás – elkülöníti, kiemeli a két sort, amelynek motivikus folytatása csak egyetlen sorban sejthető: “Nincs reményem a számotokra.” E közérzet- és (ön)portrévers Ratkó József költői világának teljességét képes megérzékíteni – a halottak motívuma is itt rejlik már, hisz az anya temetése a rákövetkező két sorral országnyi temetéssé tágul. A kezdeti bizonytalanságok is tetten érhetők még e versben: a keresztrímek időnként indokolatlanul válnak félrímmé, a kétsoros szekvenciák kissé monoton kopogást adnak a dikciónak, a jelzők – “Fogalmak, pici, piros lámpák / világítják be a világot” – kissé esetlenül hatnak a záró szekvenciában. A szerepverssé stilizálás – mintha apja nevében beszélne – pedig feleslegesnek (és hamisnak is) tűnik; nem véletlen, hogy a javított változat beépít egy olyan – egyébként nem túl szerencsés – sort is, amely nem származhat az édesapa világából (“Rakéta húz az üres égen”). Bár ez az indulás sokat sejtet, korának költészetéből nem válik ki teljes egyértelműséggel: “az első két kötete az önfelmérés, élményasszimilálás, költői helykeresés tükre”.¹¹ A József Attilá-s pózok levetkőzése, a még szikárabb pontosság és a nemzettudat jóval hangsúlyosabb megnyilatkozása teszi majd Ratkó József költészetét jellemzően egyedivé.

A szegényekkel, parasztokkal, fölnevelő közösségével való sorsvállalás hangjai is József Attila hatását mutatják kezdetben. Az Ének aratáskor helyzetképébe vegyülő öntanúsítás is elődjét idézi – “Szívem az ég mellén dörömböl” –, miként a vers centruma is József Attila Elégiájának “innen vagy?” kérdéséből sarjadzik, s A Dunánál “Mikor mozdulok, ők ölelik egymást” sorát (s távolabbról az Ars poetica e sorait: “engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között”), a családi átöröklés képét variálja: “Nagyapám, bajszos őseim / segítenek, mozdulnak bennem.” Az Üzenetet is lerontja valamelyest a zárlat József Attilá-s íze, ám itt az “Isteni rendelés szerint” ragyogó csillagok már többletértelmet is nyernek: világos az utalás a vörös csillagra is, a készülő jövőt prédikáló kommunisták hazugságára, a főnévvel hazátlannak, az igével szellemi fogyatékosnak bélyegzett bolsevikokra: “Azt mondják, készül a jövő. / Jöttment szelek erről gagyognak.” A hang szikár keménysége – ezt oldja némiképp az utolsó sor zavaró Reménytelenül-reminiszcenciája – már a későbbi Ratkó-versek előhírnöke. Az ezt követő Feljegyzés azonban még újabb József Attila-szerepet próbál, amit részben legitimál a harminckét évvel való szembesülés, és ennek kapcsán József Attila konkrét megidézése; a vers Magyarország-víziója már szuverén költői látomás. Az országot építő-tápláló halottak motívumának előképe a vers zárlata:

Mintha a Feljegyzés hasadt volna két versre, a Hazám Magyarország-látomásában rokona – “Kibuggyannak a köd alól / szép emlőid: a Bükk, a Mátra” –, a József Attila című portrévers pedig a költő és az ország – “Ez a hitvány, gyönyörű ország / megszégyellhetné Janus-arcát” – szembesítésével ismétli (igaz, olykor ilyen remek metaforákkal: “Most lucskos csigaházat szárít / pótolni sérült csigolyáit”) a Feljegyzést. A Hazámban az ország metonimikusan domborzati térképként ábrázolódik, ám az anyaföld szóból eredő anyakép bensőségességével: “Széles csípejű anyaföld, / kiáll fenyves medencecsontod. / Nagykendőbe, kifoszló szélbe / bugyolálod apró porontyod.” A “kínjaid / lassan-lassan megcsillapodnak” reménysége nem következik a vers logikájából (igaz, meghitt anyaképével nem is áll kiáltó ellentétben), a “csecsemő-nemzet” jobb sorsában való reménykedésnél hangsúlyosabb a csendes, megszolgált halál gondolata. A József Attila ezt az anyaképet fordítja ki, az ország “Züllött méhébe gyömte vissza” “nagyfiát”, s “Kismama-hasán kín ragyog”; kár, hogy a rímhívó “ragyog” megint a “csillagok” rímválaszt hozza elő, az Üzenet zárlatához hasonló “elsimítással”, de itt még az Üzenet csillagainak kettős jelentése is hiányzik. (Ugyanez a kétértékűség, a vörös csillag mint kommunista szimbólum és az ég csillagainak szembeállítása még szemléletesebb az Éjszaka zárlatában: “Énekelek melegebb fényű, / romlatlan csillagokért.”)

A Tanyák indíttatása, alapmotívuma – s némiképp verskompozíciója is – megint csak József Attila-hatás eredménye. Az Elégia zárlatát – “Ez a hazám” – teszi meg nyitó motívummá, ám ami ott emelkedett, katartikus hatású lezárás, az a Ratkó-vers második sorában tárgyilagos (csodálkozó, talán kicsit keserű) megállapítás, amely később válik csak jelentésessé. A nagy előd hosszúverseihez hasonlóan kis látványegységekből építkező kompozíció szerencsésen elhagyja a József Attilánál oly karakteres metafizikus távlatú tájleírásokat; Ratkó jelenetei konkrétabbak, “földhözragadtak”, a filozofikus reflexiók viszont ismét József Attilára emlékeztetnek. Így a második szakaszban is, amelynek balladisztikus ismétlésekkel fölépített látomása mégis erős és szuverén lírai töltésű:

A “Szűkebb hazám ez – fojtogat” alapérzése uralja a verset, de mégsem idegenként, hanem együtt-szenvedőként éli meg a költői én a falu közösségének kikerülhetetlen sorsát. Az “Ó, mikor szabadulhat / e rácsos időből a lélek?” -féle áthallásos, kevésbé szerencsés sorok sem fedik el a másutt oly pontos és fegyelmezett képalkotásban rejlő értéket:

A ház mellett posztoló diófa képe, az “akár a puskacső” utolsó sora más, sötétebb fenyegetettséget is idéz – bár a diófa jelentéstartalmával elég összeegyeztethetetlenül –, a vers középső szakaszának képeiből azonban nem következik szervesen ez a zárlat. A Tanyák egyenetlen, csak részleteiben sikerült vers. Jelentősége inkább abban áll, hogy tónusában és szerkezetében a kései hosszúversek, a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim érett, nagyszabású kompozícióinak előgyakorlata.

A két hosszúvers szemléleti összefoglalója Ratkó egész költészetének. Számtalan kisebb versben bukkan föl összetett gondolatiságuk egy-egy eleme. Ratkó a “nemzete sorsában kitapintható történelem értelmé”-t kutatja, lírájában “a kor aktuális feszültségeit megnevező erő […] a távlatosabb összefüggéseket is megrajzoló történelmi dimenziókba lendül át”.¹² S ahogy formálódik Ratkó saját hangja, amint az elődök hatása újragondolt hagyománnyá válik költészetében, úgy válnak versei saját, öntörvényű alkotássá.

A versek tömörségében rejlő roppant energia jellemzi a már érett Ratkó-műveket. A “lecsupaszított, pontosra tömörített vers”¹³, a “sűrű szövésű, rövid, egyetlen fő motívumra épülő kompozíció”¹⁴ Ratkó költészetének egyik legjellegzetesebb változata.

Az egyívű, egyközpontú versre példa a Magyarok. Alapgondolata a holtakkal éltető anyaföld, ennek kifejtése a – két látomásos nyitó versszakot követő – harmadik strófa: “A föld az úgy segít magán, / ha már meddő a nők szerelme, / megszüli múltját: fiait, / ellenségeit fölnevelve.” A meddő szerelem a vers jelenkorának kritikája: a holtak világa azért oly eleven, mert a jelen is csak holtakat terem. A pusztító jelen így termeli napról napra a múltat: ami holttá lesz, eleven múlttá válik. A következő hat sor újabb látomásos egységben bontja ki a vers centrumába helyezett gondolati magvat; kár, hogy a záró két sor – “Anyanyelvemen kismadár szól / hozzájuk gyöngéden gügyögve” – túlságosan érzelmes, esetlen. A gondolat, a történelmi látásmód paradoxiája így is hatásos: “Dűlőutak szorító combja / közül kibuknak, megszületnek / a holtak – avarok, hunok, / halálukban magyarrá lettek.”

A következő két vers a Magyarok enigmatikus tömörségű gondolatát fejtik ki, a Jelek olykor túl romantikus hangoltsággal (“véstünk a fába – nem szívet: / nyilat! hazánkra szegezett / vágyat, zokogva”), a Katonatemető a nyitó strófában epigrammatikus súllyal: “Itt fekszenek a fakereszttel / kitüntettek. Mellükön / két tonna föld van. Ennyi súlyt / holta után elbír az ember.” A jelek, a hátrahagyott holtak és kopjafák “az ágazó időben” annyit szenvedők, életüket adók küldetésének értelmét vallják: “Lombardok, germán vértesek / elől sebtében menekülve / fába róva vagy földbe ütve, / de mindig hagytunk egy jelet.” A “mindenütt idegenek, / jöttmentek” “csak / ebben az ól- és ölmeleg hazában” találhattak helyet: “házat és nyugodt sírt” maguknak. A Katonatemető is a háborúkban elvesztett véreinknek állít emléket, némiképp petőfis-forradalmas, mégis groteszk-ironikus zárlattal: “Jaj, ha egyszerre megindulnak, / s tűz alá veszik a világot!”

A Nem löszön, futóhomokon filozofikus, tömör összefoglalása e “halottas” világképnek. Ratkó idejében a hivatalos politikával való nyílt szembefordulásnak számított e gondolat: “Dicsérni gazdag földedet / ne a bányákat emlegesd – kiaknázatlan vérerek // húzódnak alattunk”. A halottak-versek első nagy ívű, vitatható történelemértelmezése ellenére is értékes darabja a Történelem. A vers jelenkora üdvtörténetének mellőzésével – vagyis: kimondatlan tagadásával – csak a magyar történelem vereségeit veszi számba. A hét nap teremtéstörténeti áthallásával lajstromozott kudarcok blaszfémiája adja a vers alapfeszültségét. Bár a felidézett korszak a szocializmus ideológiájában rémképpé növesztett Horthy említésével zárul, a múlt egyes eseményeiben a kommunista terror és 1956 emléke is ott kísért – ha csak halvány utalásokban is. A “térdre esett ország”, amely “rossz / papokra bízta sorsát” éppúgy kettős értelmű – Szent István mellett a jelen hamis “papjaira” is utal –, mint a kitántorgókat idéző sorok: “Szombaton másfélmillió / koldus tengerre szálla”. A sújtó, halottas történelem a jelent is áthatja; munkás és paraszt legázolt hite már félreérthetetlenül vonatkozik az ötvenes évekre (is):

E képek kérlelhetetlen keserűsége után a zárlat (“teremnek majd e holtak”) egyszerre fejezi ki a történelem során megedzett nemzetbe vetett hitet és a jelen programjával szembeni, iróniával érzékeltetett kételyt.

Ez a kettősség végigkíséri Ratkó költészetét: nem a jelenben hisz, hanem a múltban. Mintha hitele, hite és ereje csak a halottaknak volna. A Kőmíves Kelemen balladára utal – mint később oly sok verse, oly sokféle változatban – a Fegyvertelenül: “Mert béke akkor lesz, ha mind / beleégünk az agyagba, / kővé válnak dolgaink, / és lélek lelken nem maradna.” A gondolat morális alapozása közösségi érdekű világszemléletből fakad: eleink értünk éltek, értünk haltak. A halál nem értelmetlen, a halálban megtisztul a lélek, mert az élőkért adja oda magát. Fatális, a korszellem felől olvasva bűnös pesszimizmusa pedig a jelen történelmi léptékű átéléséből és értékeléséből ered: annak belátásából, hogy e korban (amikor a virág “visszabúvik” a földbe, “rettegve ássa be magát, / nehogy az ember újból megölje”) csak a múltba vetett hit ad némi reményt, csak ott lelhet nyugalmat, hitet a lélek. E versekben “a halál motívuma a történelmi tudat szinonimájává nő”.¹⁵ A Feltámadásról való ének szerint a kilátástalanságban a halál groteszk “élete” nyújt vigaszt: a holtakból életre lehelt bábuk kirepülése, “az lesz az ünnep”. A Dal a jövőről Ratkó halálmítosza társadalmi jelentését foglalja össze epigrammatikus tömörséggel, egyszerre utalva a jelen jövőépítésének pusztító módjára és a halottaink, eleink példájában rejlő valódi jövőre: “Sírt ásnak. Készül a jövő.”

Jelen és múlt – pusztító, értékeket tipró jelen és a holtakban megtisztult, megdicsőült múlt – kettőssége hatja át a Ratkó-versek értékszemléletét. Az Új versek elé kérdezi: “mert van-e mocskolatlanul / szó még”, s ezzel nyíltan szembeállítva dördül meg Bartók “patyolat homlok”-a, s “Ajánl tiszta beszédet, / lezüllött szó helyett zenét”. A Jó hazát költői énje még bízik a hittel újrateremthető hazában – frivolan Istentől kérdi: “jól van-e”, ahogy ő elgondolja: “Földet, föld alá holtat…” –, a Nélkülük már csak leszögezi, hogy a holtak nélkül “nincs haza, / nincs föld, nép, anyanyelv”, ám a “leszünk a Halál szegényei” jövőlátomása már e kegyetlen-szürreális képet merevíti ki zárlatában: “szemünkön aszály pusztít”.

Az Egy ágyon, egy kenyéren, Petőfi nyomán is, még egybekapcsolhatónak látja a szerelem és a hazaszeretet érzését – “égve egyforma lázban” –, s az időben rejlő jövőt “gyönyörű csecsemőnk”-nek hiszi, a Tánc haza és temető metaforikus viszonyítását teremtve meg állítja: “Holtból bú elő a kisded, / jövendő halott.” E vers döbbenetes erejű, a magyarság sorsát emblematikus tömörségű képekben összefoglaló nyitó – a vers aranymetszéspontján megismételt – versszaka illúziótlan keménységével egyszerre megrázó és fölrázó:

A bűnjelként ragyogó csillaggal ábrázolt jelen múltja-fosztottságával – “Kard lángol az éjszakában / attilátlanul” – válik a múltnál is kietlenebbé. Mint a Történelemben, itt is metsző élességű képekkel villant fel egy-egy sorsfordulót – Trianonra groteszk fintorral, kulináris (sőt kannibalisztikus) metaforával utalva: Magyarország “Holtjaiból kóstolót küld / szomszédainak”. A ratkói etikus, közösségi elkötelezettségű költői magatartás parancsaként a csakazértis áldozatvállalásának heroikus gesztusával zárul a vers – némiképp következetlenül a megelőző strófák illúziótlanságát tekintve, de konzekvensen, ha az egész költői világkép szerkezetére és arányaira (a tudatosan felnagyított, olykor krisztusi arcot öltő költői énre, az egyedülmaradottság és hiábavalóság szorításában felmagasodó erkölcsi helytállás példájára):

Nagy László utóda ebben az erkölcsi indíttatású szerepfelfogásban. A Nagy László című portréversében nyíltan vállalja az örökséget – “Megyünk utánad, Halott” –, a József Attila Kései siratóját idéző átkozódó hangon (“Kurva anyaföld zuhog rád”), az “ettelek volna meg” variánsában érzékeltetve a kötődés erősségét: “Meg kéne ennünk, Halott, / szavaidat is lenyelnünk!” A zárlatban megismételt illúziótlan kijelentés reményvesztettsége teszi motiválttá e hangot: “Sohse márciusodik.”

Az Ady Endre nevében írt szerepvers, az Ady utolsó éneke nem is jelenhetett meg kötetben eredeti formájában: a keretversszakokban megfogalmazott társadalombírálat nyíltságával, kérlelhetetlen szókimondásával tűrhetetlen volt a korabeli cenzúra számára:

A vers szarkazmusa, adysan önostorozó indulata – “enni, inni, jövőt nem-élni, / beh megtanultunk ünnepelni!” –, az első sor megismétlése a strófazáró negyedikben: tökéletes újraélése az Ady-szerepnek, az utolsó magyar helyzetének. A sírva vigadó, sorsát eltorozó magyarság víziója jelenik meg a harmadik-negyedik versszakban (korábban csak ezeket lehetett közölni):

A Térdig kővé az én kálváriájává transzponálja a nemzet sorsát. A vers népköltészeti ihletésű: páros rímű, áthajlás nélküli nyolcasai, alliterációi, zenei ritmusérzetet keltő párhuzamai, régies igealakjai, a szenvedést szürreális-groteszk felnagyításban láttató metaforái a közös(ségi) ének tökéletes illúzióját keltik, megteremtve ezzel azt az asszociációs holdudvart, amelyben az én mi-ként jelenik meg. A Júlia, szép leány című népballadával való intertextuális-motivikus párhuzam¹⁶ a vers felszíni olvasatát kapcsolja olyan közösségi érdekű, archaikus mélystruktúrához, amely képes megteremteni a versben a “közös ihlet” befogadói élményét. A balladai alaphelyzet – “búzavirág-szedni” megy a szép leány, szembejön vele a bárány, a mennyországba vezető utat kínálva fel a lánynak¹⁷ – kifordítása a ki- és felforgatott múltként megélt jelent, “a politikai-emberi vákuumba került személyiség perspektíva- és értelmes világközeg-hiányos állapotát, vad erőknek való kiszolgáltatottságát rögzíti”:¹⁸

“Varasodó szemei, botorkálása a kor perspektíváinak végső bezárulását jelzik.” Ha nem is fogalmilag, de metaforikus átvitelben “pontosan rögzül a versben a szocializmus ígérete és valósága közötti disszonanciák […] állapota.”¹⁹ Miként a balladákban sem, a zárlat itt sem hoz feloldást; csak a gyötretés-kínzás erősbödik, a szenvedés nyitó képei – “Arcom aszálytól gyötretik, / pillantásom repedezik, / könnyem kannái likadnak, / mosolyaim elapadnak” – már nem szenvedő szerkezetben, hanem a kínzókra utaló határozatlan alany tettét hangsúlyozva variálódnak, nem rimánkodással, de örökre visszhangzó váddal fordulva a kínzókhoz:

Ratkó József verseinek egy másik csoportja a személyiség intimebb: kisközösségi, családi kötődéseit kapcsolja össze a halál motívumával. Keserű alkalom erre egy-egy családtag halála: “Megnőttél-e a föld alatt, / öcsém, ahogy akkor mi hittük? / A haláltól kaptál-e fogat? […] Holtak között bámészkodsz árván. / Életed ránk maradt” (Cipősdoboz); de erre késztet a gyerekkor emlékeinek felidézése is. A hang valamelyest bensőségesebb, ám az emlékekre, a családi kapcsolatokra “ránövő” mítosz továbbra is kérlelhetetlenül következetes, keserű.

A Halálhoz kötözve a “gyerekkorom útjai”-ban fedezi fel utólag, hogy valamennyi ösvény a halálhoz vezetett: “a bunker az otthon elől”, a “fedezék / a düh repeszdarabjaitól”. Logikailag és a látvány szempontjából is pontos, ugyanakkor távoli képzeteket összekötő, egyedi a metafora, amellyel a halál képzetéhez kapcsolja az egykori ösvényeket, utakat: “olykor / azt gondolom, sistergő, pici lánggal / sziszegve égő gyújtózsinórok / vagytok, a húsomba telepített / halálhoz kötve.”

A halál: léttapasztalat. Annak belátása, hogy az élet mindennapos velejárója, s ha az előttünk járók meghalnak, nemcsak az életet hagyják ránk örökül, de a halált is – “roppanó gerinccel / visszük a Nap alatt”, írja a Vigaszban, groteszk képsorrá nagyítva az “örökséget”: “Hordjuk kocsmába, ágyba, / velünk nyugszik, velünk kel.”

Mint a Föld fölé tartanak fogalmaz: “Halottaimtól elbúcsúzni / nem tudok, nem akarok. / Szorítanak, magukhoz húznak / csontjukig meztelen karok.” E belátás nyomán jelenti ki a költő öntudattal: “Engem halottak szültek, engem / ők éltetnek szigorúan.” Az “istenhez közel jutottak” erkölcsi fölénye ad tartást az élőnek is, s a holtak felelősséggel viseltetnek az itt maradottak iránt: a Rokonaim zárlata paradoxikus kifordításában a holtak “Mint eleven halotti inget, / viselnek minket”. A holtak és élők közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem mitikusan összetett; Ratkó világában sokszor élőbbek a holtak, az élők csak a holtak tévelygő árnyai.

Több versben fonódik össze az anyakép és a halál. A Keres az anyám, Zsoltár, Cserébe, Mégiscsak ők, Anyám, Déva vára, Déva, Halott halottaim, Két ballada, Új versek elé: a gyermeki szeretet és a halál ambivalens kapcsolatának energiájától sistergő feszültségű versek. A halott édesanya utáni vágyakozás, a halott édesanya magányának átélése, a halott édesanya iránti olthatatlan szeretet és tisztelet: a versek “felszíni” témái. A halottak a Ratkó-líra mitológiájában olyan elevenek és emberiek, mint a görög mitológia istenei. Az édesanya “húszéves halott, / anyányi már, fiút szeretne, / méhébe fogna, ölbe venne”, aggódik és vágyakozik, “megszülne, venne maga mellé, / maga mellé halottnak” (Keres az anyám). A Zsoltár ezzel szemben azt állítja, az “anyák halhatatlanok”. Mert a születés és halál megtestesítői: “Újra születnek / minden gyerekkel; megöletnek / minden halottal”. A felnőtté váló, anyját sirató férfi dala a Déva vára. Kettejük szétválásának véglegességét nyomatékosítja a férfi helyett rívó-kiáltó, a bokor-anya társává váló madár:

Az addigiaktól némiképp eltérő, mert a halottak névtelenségét állító vers az Anyám: a halálban megsemmisült test máslétéről szóló, tárgyiasságában is megrendítő mű. A fűvé, fává, kialudt fényű várossá átlényegülő halott édesanya hiánya kiált a sorokból kimondatlanul is. A montázs eszközét használva, de logikai összefüggéssel kerülnek egymás mellé a képek, a fájdalom szemérmes megvallásaként a vers rímtelen, központozás nélküli, egyetlen közlésegységként funkcionáló lecsupaszított sorokból és távolabbról a litániát idéző ismétlésszerkezetekből építkezik. A hiány feloldásaként is olvasható a vers utolsó sora, a magány megsokszorozója is ugyanakkor, hisz a költői én a testvérei fájdalmának terhét is átvállalja:

Az Anyám alapmotívumát variálja a Homloka elé: “Beköltözöm egy fába, tölgyfába talán, / kilakoltatott madarak manzárdszobáiba”. Még a város-motívum is áttűnik a fába, akárcsak az előző versben: “Sietve kiürített városka az a fa, / utcáin limlom, elveszített madárének, / bevert, bezúzott levelek.” Az erőszak áldozataként láttatott fában – a keresztényi együttérzést erősíti a fa krisztusi jelentésháttere – teremti meg otthonát a költő, a családi idill, az otthonlét, a bensőségesség utáni vágy teljesülését vizionálva, a fában mutatva föl az otthontalanság, kilakoltatottság és a szerettekhez visszatalálás paradoxonát:

Nem feltámadás, nem is kísértetjárás: a holtak elevenek, mert nélkülük az élők is csak holtak volnának. Ebben a líravilágban természetes, hogy “hazajönnek a halottak”. Tudják a múltat, nem a múltban élnek, éreznek, mint annak előtte: “Apám kezet nyújt, nem haragszik.” Az “anyám hol marad, hol marad” kétségbeesett kérdése visszhangzik akkor is a Majd hazajönnek soraiban, amikor egyre érkeznek a holtak, “beállít néhai kutyám”, majd “megjön öcsém is, első István”. A zárlatban – “este nem tudunk lefeküdni” – ott van az élmények miatti izgatottság, de ott van a még virrasztani kell parancsa, a “hol marad” kétszeri felkiáltásának emléke, vibráló lezáratlanság, az erkölcsi biztonság nyújtotta nyugalom és a hiány, meg-nem-elégedés keltette izgatottság kettőssége: ugyanaz a kettősség, ami Ratkó egész halottak-mítoszát áthatja.

A Dal a jövőről költője még a szerelem Déva vára által megőrizhető, a múltból a felelős emberi magatartás révén átmenthető jövőben bízik, a Déva már a “nekünk kell […] falba falazódni” áldozatot követelő erkölcsi parancsában látja megmenthetőnek, nem a jövőt már, “csupán” az önbecsülést. A Két ballada is lemondóan zárul: “de itt nincsenek Attilák – én is / hiába élesedek, hiába lángolok.” A Halott halottaim a “megépül halott-Magyarország”, a “lóvá tett reményeinket visszavarázsló hatalmas ének” felkiáltásaiban egyszerre fogalmaz meg reménységet és parancsot, hogy a Törvénytelen halottaim mindezt visszavonja, belátva a halál hatalomvesztését, sőt pusztulását: “megégettetik a halál, / nincs trónja, nincs koronája”.

Ratkó e versekben “az egy motívumra épülő különböző lírai mozaikokat egy központi motívum törvényei szerint rendezi el, s ezt a fő motívumot a vers címe is megnevezi, a viszonylatrendszer mindvégig világosan kirajzolódik”.²⁰

Már a Déva várában összekapcsolódott e motívummal a halott édesanya emléke; a Déva is ebből a kapcsolódásból fejlik ki: “A kőnek anyaarca van. / Rákövült a halál.” Ez a vár a kor hamis ígéreteiből, hiábavaló (érték)pusztításaiból rakott vár még; az édesanya emberáldozata hiábavaló volt: “Ágyéka: lőrés. Befogad / kőmagot, vasmagot.” A szürrealisztikus látomás a hiábavaló abortuszok víziójával folytatódik (konkrétan is megnevezve, de mitikusan fel is nagyítva, jelentésében megsokszorozva a kor “abortusz-divatját”), különálló sorban kiemelve a jelen létállapotot érzékeltető képet: “Születik halottra halott.” E vers “az egész ballada nagy ívű parafrazeálása, újragondolása”, kiinduló képe a leomló szocializmus vizionálása, erre következik “a magyar történelem mélyebbről jövő értelmezése, a nemzet fogyásának, végveszélyének félelme, egy felépítendő igazi világ, egy méltó jövő ideája”.²¹ A Kőmíves Kelemen és Kölcsey Himnusza – az abortuszok felnagyításakor: “Magzatok gyönge hamvával telik / meszesgödör, veder”, majd: “Vár állott – most kőhalom” – természetesen társul előszövegként a versben, mely a közös áldozathozatal utópikus, nemzetmentő programjával válaszol a jelen kilátástalanságára. “A halál értelme a Dévában az áldozat, az értékteremtő cselekvés.”²² A szó szerinti és variációs, szó-, szerkezet- és mondatismétlések nyomósító ereje ad hitelt az elszánásnak, amivel “jönnek hívatlan is / mind a hűségesek”, beteljesíteni a küldetést, elhivatást: “tűzben hamuhodni, / mészbe keveredni, / falba falazódni”.

A Két ballada – “valójában nem két ballada, hanem egy ballada- és egy mondamotívum”,²³ az Isten kardja ötvözése – is két ellentétes részben fejezi ki létértelmezését: az első rész “fiúalakja az ifjúság erőtudatának […] létfázisát ragadja meg”, a “múltját tudatosító erő-hitű emberét, aki anyjáért kiált vissza átkot az időnek”.²⁴ A második – a monda pásztorfiújával ellentétesen viselkedő – “hamis pásztor” amoralitásában, felelőtlenségében leplezi le a jelen álságosságát. “A mondabeli fiú urához, Attilához viszi a kardot, a jelenkori »pásztor« kutyának veti őket.”²⁵ A hagyományt megvető pásztorfiú az első részben siratott édesanya áldozatához is hűtlen lesz, fiú tagadja meg az anyát, jelen a múltat, teremtett a teremtőjét – így értelmes jövőkép helyett is csak a belátás marad: “hiába élesedek, hiába lángolok.”

Ratkó költészetében a Tanyák és Az ének megmarad az előfutára annak a hosszúverstípusnak, amelynek szemléleti-kompozíciós rokonai Nagy László, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Baka István hosszúversei. A Halott halottaim az “elpusztított életek siratóéneke”, amely “nemzethalál-vízióvá növekszik”.²⁶ Az első szakasz a “ki hiányzik” számtalanszor ismételt költői kérdéséből építkezik – a felsorolásból bomlik ki a kérdés jelentése: mennyi halál, mennyi áldozat, szenvedés kell még Dévavára-jövőnk felépítéséhez. A litánia a “ki hiányzik közülünk ki hiányzik” sor kétszeri ismétlésével indul és zárul, a nyitányban harmadik, a szakaszzárásban a két utolsó sort megelőzőként pedig a “ki hiányzik a jövő fehér falai közül” sor áll. Ez a tükrözött keret fogja egybe a történelem áldozatainak megidézését, Budai Nagy Antaltól Dózsa Györgyön, Bethlen Gáboron át Rákócziig és azokig a névtelenekig, akiket felnégyeltek, karóba húztak, kerékbe törtek, felakasztottak. A “Halottaim, halott halottaim” kiemelt sor után a személyesbe forduló hang fokozatos fölerősödésével jut el a vers addig a nagyszabású nemzethalál-vízióig, amely a “Miasszonyunk, miasszonyunk / fekszik a műtőasztalon” groteszk képével indul, és három költői kérdéssel – a Dévára is utaló képekkel – zárul:

A negyedik szakasz mind egyértelműbbé, nyíltabbá szikárítja a kérdést: “Mi készül itt, milyen irtóztató / rend, hogy ennyi az áldozat?”, egészen a történelemértelmezésből következő belátás lakonikus megfogalmazásáig: “elvérzik ez a nép”. A művi gyilkológép-világ látomásától – “Az ég derengő inkubátor, / feltöltve füsttel, stronciummal” – a “hóhér-anyácskám” (Radnótira emlékeztet a becézés) megidézéséig ível a vers, anya és gyermek egymást teremtő szeretetének hevével jutva el a magaslatra, amelyről csak visszafelé van út, az értelmezés, analizálás felé. Ez az utolsó szakasz is őriz valamit még az energiából, amely az egész verset áthatja, legalább a fokozó jellegű ismétlésekben s a zárlat parancsoló, erkölcsi helytállást követelő felkiáltójelében.

A Törvénytelen halottaim kevésbé lázas hangú, képalkotásában visszafogottabb, kisebb közlésegységekből építkező, analizálóbb jellegű hosszúvers, ilyen szempontból egységesebb alkotás. A törvénytelen halottak azok, akiket “kardélre kiszemeltek, / szike élére kiszemeltek, / gyerekként a földbe tereltek”, akiknek hóhéraira már ilyen nyíltan utal a költő, jelent és múltat egybevonva:

A “társadalmi fejlődés legmagasabb fokán” élő nemzet költője kérdezi: “Jutott-e lejjebb / az emberiség?” A vers strófává kiemelt két sorában a költői én a magyar nemzet Krisztusaként döbben rá: “Elárulnak naponta. / Elárvulok naponta.” Látomásos-metaforikus képsorok és epigrammatikus tömörségű kinyilatkoztatások váltják egymást, másutt biblikus sugallatú, János Apokalipszisét idéző képek teszik egyetemes tágasságúvá a történelemértelmezést:

A záró kép részben József Attilát idéző, egyetlen sorrá kiemelt metaforával – “Csillagvirradat” –, részben Nagy László Zöld angyalára utaló, tájképből fölmagasodó látomással készíti elő a holtak, vagyis a maradék értékek pusztulásának hírül adását:

S miként a “varasodó csillagok” a Térdig kővé című versben, a zárlat csillagai itt is a holtakat törvénytelenül pusztító szocialista hatalom jelképe (ezért a pejoratív ige is). A fenyegetettség teljesedik ki a Törvénytelen halottaim utolsó két sorában: “Csillag fölöttünk lebabázna. / Csillag fölöttünk lebabázna.”

A halál Ratkó szerint “maga is része a végtelen, halhatatlan létezésnek. Elveszti a tragikumát is, nem kapcsolódik hozzá szorongás, szenvedés. A költőt távolról sem kísérti meg a gondolat, hogy az élet nem más, mint felkészülés […] az elmúlásra”, a halál számára eleven lét szülője, “ez a vég – kezdete valaminek. Kezdete a föld alatti, nem a túl-, hanem a másvilági létezésnek”.²⁷ Hogy a halál birodalma – amely egyszerre múlt és jövő – elevenebb és élhetőbb, mint az élőké, az Ratkó társadalombírálatából, történelemértelmezéséből következik. “A halottak motívumát Ratkó József teljes világnyivá tágítja, mert az élők és az élet jellegzetes szemléleti formáit és kifejezéseit átviszi a halottakra, s így a halottak teljes világot népesítenek be – negatív aspektusból. […] A halottak idézése az élők és az élet érdekében történik. Ők jelentik a folytonosságot, a hagyományt, az értékeket, megvilágítják a létezés lehetőségét, értelmét is.”²⁸

A ratkói “halottas” létértelmezés, halálmítosz egyik összefoglalója, polemikus kifejtője az Illyés Gyula Terhünk a földjével vitázó Mégiscsak ők: “úgy pöröl itt a klasszikussal, hogy voltaképp az ő szavát gondolja tovább: a múltat teremti […], ahhoz kapcsolja hozzá a jelent. Az idő múlását, a társadalmi életet s a történelmet olyan folytonosságban tételezi, amelyből nem léphet ki az egyén.”²⁹ Az élővé mitizált holtak testi erőfeszítése – “küszködik, feszül / elsőhalott anyám” – erkölcsi példaadás, a “voltaképpen” élők csak ehhez viszonyítva szabhatják meg magatartásukat, tevékenységük irányát. A “Mégiscsak ők tartják a földet, / drága halottaink” mitikus-látomásos-gondolati felütéséből következő, Illyéssel vitázó kijelentés – “mi vagyunk a teher” – gondolati ívén át jut el a zárlat erkölcsi követelményt megfogalmazó tételéhez:

A zárlat gondolati-érzelmi összetettségét a patetikus és axiomatikus fogalmazásmód kettőssége adja. “Mikor a tetőpontra ér, ahol a magatartástörvényt megfogalmazza, s már-már retorikába billen, a szigorú helyzettudat józanságra kényszerítve óvja meg a hitelességet. S ezzel a versen végigvonuló alapviszony – a halottak és élők közötti – az utolsó sorban is kifejezésre jut. Ha előbb nem vettük volna észre, itt, a »legalább« határozószóban megrezzenő (megránduló?) fájdalom láttán mindenki észreveheti, hogy ez a »prédikáló« vers milyen finom és remegő íven feszíti ki a helytállás transzparensét.”³⁰

E helytállásigény egy korábbi vers szerint azért is oly parancsoló szükség, mert nehezebb dolguk a halottaknak van: “Alattunk nyögnek a halottak. / Nagyon nehéz halottnak lenni.” A verscímben is megfogalmazott óhaj – Tartassék a föld – persze az élőkért (is) hangzik el, itt még a remény illúziójával: “hogy aki él, bátrabban éljen / ezen a reszkető világon”. Itt még igaz, hogy “a halottakat »örökbefogadó« törvényesítő aktusok folyamattá állnak össze, egy szellemi szövetkezés drámájává”,³¹ később azonban a hallgató két emblematikus képe sűríti magába a társtalanság, magány – a szellemi árvaság (és talán az elhallgatással kifejezett reménytelenség) érzését.

Az illúziók felszámolódása után a verszárlatok is elsötétülnek, a hang szikárabb, tárgyilagosabb, sőt tárgyias³² lesz. A Kinéz a kőből – a kő a halott-motívummal párhuzamosan gazdagodott-teljesedett ki – élőként szituálja a költői ént, ám így is illúziótlanul: “Kinéz a kőből egy halott / kíváncsian, mi van velünk. / Nem ríkatom meg. Hallgatok.” A Hallgat a kút is költői énje halottként – de legalábbis kútbaesettként, kútbatemetettként – jelenik meg, a “ringyó-szájúak” – a Dal a jövőről hasonló motívuma: “Nehogy már csecsemőként / jövőnk is ringyó legyen!” –, hamis ígérgetők elleni egyetlen fegyvert választva, a hallgatást: “Hallgatok fény-ütötten. / Hallgat a kút is, hallgat.”

Bár élete végén egyre inkább a hallgatás deklarásával tüntetett verseiben, Ratkó “haláláig a közösségi elvekért síkra szálló, nyílt, megítélő költészet alkotója marad. Inspirálója is olyan, utána jövő íróknak, költői csoportoknak, törekvéseknek (ilyenek például az Elérhetetlen föld költői és Szöllősi Zoltán, Szervác József, Nagy Gáspár” – és történelemszemléletében egyik legjellegzetesebb utóda és társa, Baka István –, “akik később Ratkó nyomán is gyökeres fordulatot adtak a hatalomtól lezüllesztett és az elmélettől is alábecsült hazai társadalomértelmező költészetnek”.³³ Ratkó József művészetének ma ismét gyakoribb megszólítása, az olvasók iránta való hűsége is igazolja, hogy “egy-egy nemzet tudatában azok a művek élnek közösségformáló erőként, amelyekben a nemzet létének igazsága lép működésbe”.³⁴

1. Görömbei András: Mélyből jött költészet (Ratkó József) = uő: