Már eleve úgy ejtem ki a szót:

kalász, vadméz, szakajtó, tej,

almárium.

Még el sem értek torkomig, már

ízlelem, hogy szálkás, csurran,

gyékényfonat tapintása van,

lustán ömlik, sárgásfehér, s öreg

bútordarab.

Már eleve, hogy ami van, kásásan

szétfolyó, öblös, puha, lecsöppen

pecsétesen, fölkapaszkodik, fönt

visszadől, levelesen suhog, vág

a szélben, mint a sáskard; mivel

egyetlen,

a létezése szent. Nem kell köréje

csillagkoszorú; láthatatlanul az

övezi.

Ahogy nekifeszülve húzza kocsin

a hullongó lucernát, a lovat is.

A két lábon ugráló rigót.

S ahogy a ház fala kezdetben

piros, illeszkedik a formába

öntött téglához a tégla, be-

vakolják és szürke lesz, leg-

végül halvány almazöld, s gipsz-

mintákkal az ablakok körül

csillámlik,

ilyen kőzajos, szünettelen,

megfontolt méltósággal épül

az egész, már eleve, s áll,

kinyitja szárnyas ajtaját,

hogy menjetek be, vagy mezítláb

s hajladozva táncoljatok ki;

a ház mielőtt roskadni kezdene.

Nem fog a fül minden zenét.

S ami fölbukkan bennem,

nem minden gondolat enyém.

Legföljebb hű vagyok.

X. Y. jelentős. Kétségtelenül.

Akkor furtonfurt hozsannázzunk

neki?

S mint a pulton végighengerített

kelmét, rőfre vagy centire

szabjuk hozzá az igazságot?

Gyömködjük szavát, szellemét

mustos dézsába, s az ájuldozó,

most bezzeg serény híverők

acéltönkjeivel sajtoljunk

belőle nedűt? S azt itassuk, ha

kell, ha nem, s az elfekvőben is?

Kukkoljunk a függönye mögé,

hímzett papucsot visel vajon,

és alszik zokniban? Fésüli-e

gyér haját, vagy csak hátraveti?

A herendi kávésibrik fülétől

eláll-e ujja, amikor hörpint,

vagy illendően zárja a többihez?

Állva dolgozik, ül, netán mint

Tintoretto, heverve félkönyéken?

Babája van-e, mit, hogyan s hányszor

teszi, dúskál-e nőben, fiúban, déli-

gyümölcsben, s két mély sóhajtás

között elbűvölőn szellemeskedik?

És mennyi pénze van? Azt persze nem

kérdezik, eszébe jutnak-e a rákos

gyerekek. A kisnyugdíjasok, mikor

krákogva tolják vissza patikában

a szívszereket.

Azt igen, hány háza van? És hol?

És mekkora? A tengerparton, ahogy

szekérkerekes fehér fakunyhójából

kilép, a barna mellű nők vontatottan

fölülnek-e?

Szolzsenyicin magas kőfalat

s amint fölbukkant egy leskelő,

kodakos szörnyeteg a másik vállán

imbolyogva, távcsöves puskával

odalőtt. Hogy tudott undorodni.

Magad miatt élj, de ne magadnak.

Nem a vég, a dicstelen a baj,

majdnem úgy zajlott le, mint tavaly,

és mégsem úgy, mert egyre rosszabb,

belengi oldalát egy rossz szag,

s mintha változáson esne át.

Pedig, isten bizony, majdnem oly

érzés volt: félig-meddig komoly-

an is gondoltam azt a békét,

fölöttünk kánikula, kék ég,

a parton a vénült házasok

egymás mellett, és a nap ragyog.

Nem mondhatod, hogy nem volt idill

és meghittség, amennyi kibír-

ható ebben az életkorban,

hogy sétáltában meg-megtorpan

az a frányábbik emlékezet,

fövenyre rakva harminc évet,

hogy egybemossa az enyészet.

És jönne megannyi változás,

valamint rendezés-rombolás:

agymosó motorcsónak-hullám

apróra rakott életünknek,

és végét vetné az egésznek.

Vagy ki tudja? Talán húzható

valameddig ez a sors-adó

– az óvatosság erre játszik –,

hogy kibírhatná a halálig,

ha már eddig magát kitelte,

nem is egészen énekelve,

de néha úgy, dúdolom-forma

egyezséggel el-elbotolna.

Más is eformán. Végzik, ahogy.

Lassúdan, miképp a gyertya fogy.

Erre gondolni se. Ráérünk.

Nem gyorsul, és nem lassul értünk.

Biztos a fogyás. A dicstelen,

kudarcba rohanó végtelen,

és pont ennek nincsen távola,

hogy tudnánk, honnan jön és hova,

és – következményes sorscsapás! –

elront mindent, hogy többé semmi

nem tud már ugyanúgy kitelni.

És nem létezik ellenszere,

semmi gyógy-szere, se óv-szere,

parton rohadó kagylók során

lépdelgetünk meztélláb, komám.

az öröklét-tisztaságig ér!

Mekkora halál, milyen bánat,

amire soha nincs bocsánat!

Talpunk alatt pengeél-avar,

vág is, szúr is, leginkább a zaj:

kis közönnyel hallja, ki fülel:

héját apránként reccsenti el.

Végleg rohadjon meg az egész,

ne kívánjam, legyen magának

holtáig e zsebpiszoknyi rész,

ez a nemistudomén micsoda.

Kellett ez nekem? Az ostoba

ügyet cérnával összevarrni,

varratlanokkal vacakolva

holtomiglan és holtodiglan

vascérnája ne vágjon orrba?

Meglehet, az ember úgy marad,

lilára duzzadt orra-lelke

szerencséje, ha nem reped be

a szokatlan csapások alatt.

És mondom: végleg rohadjon meg,

bizony fáj is, nem csak jajgatok,

s ha gondolnék bármi vonzatot,

csak kedvére, nem nekem illeg.

Kár, hogy nem vagyok ilyen bátor,

s hogy ami van, mégis izgalom

némiképp mind a két oldalon:

egyformán nem múlik magától.

e dolga szükséges jó nekem,

vigyen mindent, ki épebb eszem

maradék egységét szétszedi.

S bár pusztulnék szabályok szerint,

ha legvégül rám is sor kerül,

nem történhet az véletlenül,

aminek forgatókönyve van.

Ismert benne minden fordulat,

effélével kötni alkumat

olyan, mintha felkötném magam.

Túlságosan vastagon elég,

hogy újra csak vesztésre állok,

s hogy megvan még, leginkább ál-ok,

elnézném, ahogy rohadva ég

az egész futamnyi lángolás,

naponkénti ön-lejáratás.

Bámulnám a hamut. A pernyét.

Szeme ablakában arcomat:

ne kívánjam… Vonzó alkonyat

csiszolná a roskatag elmét.

Mi minden megy tönkre miatta!

Eszembe jutnak a részletek,

hagyjuk. Ne faragjon élceket,

aki ezt sajátnak fialta,

s fialtjában sehol sem lakik…

Jószántából nem is egészen

a megakadt mókuskeréken

vaktában futkosó lény, akit

mégis másik képzelet cipel,

napját erre a másra bízza,

vénségére eszét veszti el.

Vissza a szikár kijelentésekhez,

– amíg lehet –

vissza s prédikátum–kalkulushoz,

Öreg!

Eleget legelésztél a nevezett

ahol puhán koccan szájban a szó,

még inkább, valamint a gyertya – olyan

– ezt a mondatot is megugatnám –,

valamint a gyertya viasza, itt-ott

csúcsosodik, csöpög égtében

betonozza magát, pislog,

amott szertelenül szilárdul,

mint piros kocsiúton az angyali

tehénlepény – szikrázik…

vásárcsarnoka: záróra idején

– a lírikus kicsi – a Kerberosz

rágta portékát, a “zagyot”, ki így

ki úgy csempészi kifelé.

Ifjabb koromban én is -hajha!

Mámoros valék, mint a búgató-

porral preparált sertéskan-atya.

Hetvenedik évem felé fokozott

(meg Samas Sum Iddin meg mások).

Tézisem: van három téglarakás.

Az egyik: csupa sárga; a másik: kék.

A harmadik: hegyicinóber.

Ujjal mutatok a kupacra, értse

segédem “ezt ideviszed, azt amoda”.

Ha tudod, “mi a kék-sárga-piros”,

Ha tudod: “mi az, mi ez, ide, amoda”,

kezdheted is: “a földet sárgával

kékkel, ahogy látod, míg belevakulsz –

a Földkerekség valamennyi vérét vörössel

– amíg van: Föld, Ég, Vér –,

míg a jelölt téglákból kirakatom,

Benned akkor “Teréz nem tréfikál-trafikál”,

Csak a “Tábornok turhája tolul”

viselj el, gyermekem, minden rezgés-nyugvást,

paródiákkal, végül a verseivel. … Mindenesetre

amikor ’83 elsüllyedt tavaszán megláttam, úgy éreztem

öt éve halott apámmal találkozom. A rokonszenv

kölcsönös lehetett, ezért amikor két üveg borral

megérkezett a szállodai szobába (órákig dedikálta

magánya szikláján A magány szikláját, a vacsorát is lekéste),

sem hallhatták meg az eltévedt lovas vakügetését

és verseikben sem érezni távoli puszták kancaszagát,

nem számítanak!… Sarkos ítélete kissé megdöbbentett

és elkezdtem üvölteni: hogy édes hazám fogadj szívedbe.

én A bús férfi panaszaiból egy részt, hogy nem veri már

vissza versünk a Kárpát és az Adria. Elbeszéltünk egymás mellett.

G. S. arca setétveresre váltott, s bicskát ragadva

indulatosan követelte, valljak színt, kávéházi poéták,

hazaárulók uszályába keveredtem volna, mert ha most

azonnal meg nem tagadom ezt az egész, Európát majmoló,

“Ide szúrj!” – rúgtam ki magam alól a széket, ingem szétszakítva.

Szerterepültek a gombok… Reggel arra ébredtem, hogy

hogy is van az, ecsém, hogy mégis magyarnak, számkivetve?…

És a démon vicsorogva hibbant el a fényben. 8 óra volt.

– hol lidércek sete-sután bőgöznek a vadalmafán –

dúlt jövőnkbe meredve egy jóslatot csiszolgat.

Én fekszem ott egy este, harcmezőn, kiterítve,

Az a harcmező hol van, ahol én fekszem holtan?

Fejemnél egy boszorkány, rút testet öltő ármány,

vámpírok, zombik, holtak. Útvesztő ez a mondat!