A XXI. század az emberi történelem alakításában meghatározó szerephez – meglehet főszerephez – juttatja a népesedés kérdéskörét. Máris az egész világra kiható, merőben új helyzetet teremtett egyfelől a népességrobbanás, másfelől a civilizált országok népességének növekvő iramú fogyása, elvénülése, s ezekre a világméretű új kihívásokra nem készült fel sem a politika, sem a tudomány, sem a közvélemény. Különösen hátrányos a helyzet Magyarországon, ahol a pártállami klientúra anya-, gyermek- és családellenes politikája a forradalom óta folyamatosan – sőt a felemás rendszerváltás óta is olykor brutális nyíltsággal – érvényesült.

A magyarság önpusztítása az anyaországban 1958-ban kezdődött, igen tevékeny pártállami ösztönzéssel. Nem kell ennyi rengeteg gyerek! - adta ki az ukázt agitprop hadseregének a politikai hatalom 1957–58-ban, éppen amikor a születésszám elégtelenre váltott. A pártvezérelt sajtómonopólium tette a dolgát, s 1962-ben már a népességhez arányítva nálunk született a legkevesebb gyerek a világon. Aki szót emelt, megbélyegezték, a művi abortuszok száma – csak a nyilvántartottaké – kétszázezer fölé nőtt. Az átlagos életkor kitolódása elfedte a gyermek korosztályok gyorsuló fogyását, s az először 1981-ben jelentkező “természetes fogyás” 2000-re huszonnyolcszorosára nőtt. Ez idő alatt hétszázezerrel több volt a koporsó, mint a pólya, s nem számolva az időközben betelepülőket, mára mélyen tízmillió alá szorultunk.

Ez a pusztulás az anyaország lakosságának meglehet jóval nagyobbik részét – nem érdekli. A forradalom után évtizedeken át az egypárt legfőbb törekvése – ezt meggyőződéssel mondom, hogy a legfőbb törekvése – a nemzeti érzés, a nemzettudat irtása, legyalázása volt, a sajtómonopólium elszánt segédletével. Idézem: a nemzeti érzés “negatív érték”, “túlhaladott”, “esztelenség”, “indulati konglomerátum”, “orákulumok manipulációja”. A nemzeti érzés gyűlölködő megvetésének még a legszelídebb változata a közöny volt a nemzet sorsa, jövője iránt, ahogyan a legnagyobb példányszámú napilap vezérpublicistája írta: “Tudatosult bennem, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar.”

Népesedési csődhelyzetünk feloldásának talán a legnagyobb akadálya mindmáig az a fóbia, melyet jó negyven éven át programoztak be a szívekbe és az agyakba: aki büszkén vallja magáról, hogy ő magyar, azt nyilván megszállták ordas eszmék, a nacionalizmus leprája emészti. S ha még ráadásul orvul azt is számolgatja magában, hányan születnek, hányan halnak meg, az már a totális fasizmus. S ezt az agymosást a felemás rendszerváltás után sem nőttük ki. Például: a “közszolgálati” tévé egyik műsorában megállapítja, hogy az ország lakossága “megállíthatatlanul fogy”, “megállíthatatlanul öregszik”, de kár volt a védekezéssel kísérletezni, mert “a pusztulást gátló kísérleteken áthatott a populista mákony”. Értsd: a fő veszély nem a pusztulás, hanem az, ha szóvá teszik. A Demográfia folyóirat körkérdésére egy “tudományos tanácsadónő” – egyébként kitűnő közgazdász – már azt is “demagóg riogatásnak” és “szélsőséges, nacionalista, haladásellenes” veszedelemnek nevezi, ha azt mondja valaki: “fogy a magyar”. Hát még ha azt: “minden évben elveszítünk egy várost”!

Közel fél évszázad óta elégtelen a születésszám, elöregedőben – ma már pontosabb így: elvénülőben – a magyar társadalom. Az aktívak-inaktívak – tehát a keresők-eltartottak – aránya évről évre romlik. A fogyás egyben az elöregedést jelenti, de ezzel sosem számolnak, akik a fogyást szinte kívánatosnak vélik. Ahogy egy felszólaló az orvostanhallgatók ankétján: ha csak ötmillióan lennénk, kétszer annyi jutna mindenkire a nemzeti vagyonból. Forgalomban van egy másik szám is, állítólag a Valutaalap bürokratájától származik: erre a területre elegendő hatmilliós népesség. Egy neves szociológus megjegyezte a fogyásra: viszont nő az élet minősége. Nem részletezte, mitől nő az élet minősége, ha egyre zsúfoltabbak az elfekvők, s egyre szaporodnak a kriplik. Egyáltalán, az elvénülés gyilkos veszedelmeiről sejtelme sincs a társadalomnak; első számú sorskérdésünk tabusítása kiterjedt erre is: évtizedek óta nem foglalkozik vele sem a sajtó, sem a közoktatás, sem a tudomány, legkevésbé az Akadémia. Szó sem igen esik arról, hogy az elvénülés rontja a termelők és eltartottak arányát, tehát az életszínvonalat, csökkenti a reálbért, a reálnyugdíjat a hasonló színvonalú, szervezettségű gazdaságokhoz képest. Növeli a társadalmi rezsit, tehát a külpiacon folyamatosan romlanak a cserearányok. Lohad a vállalkozói kedv, sorvad az innováció, szűkül a merítőbázis, ritkulnak a tehetségek. Nyomott, szorongó, rossz a társadalmi közérzet, ködbe vesznek a távlatok, az “éljünk a mának!” szemlélete uralkodik el…

Nem folytatom, mert külön előadást igényelne csak a felsorolása az elvénülés következményeinek. Csak jellemzésül a tájékozatlanságra: sokszor azok háborognak a leghangosabban a súlyos következmények miatt, akik maguk is besegítettek az elvénülésbe. Politikusok, akik a népesség fogyását a nacionalisták gondjának tartják, bírálják az egészségügy leromlott állapotát, amely jórészt az elvénülés következménye, és amely, bármit tesznek, az elvénüléssel együtt romlik tovább a bizonyos csődig.

Az elvénülő társadalomban már az életellenes erőké a főszerep, voltaképp maga a társadalom vált életellenessé. Hiszen az emberi lét alapkonfliktusa voltaképp az élet igenlése és tagadása, az adott korszerű és gyakran nehezen felismerhető formákban. A politikai harcok lényege is az életigenlő és az életellenes erők küzdelme, s ebben a küzdelemben könnyen eltévedhet, aki csak a “jobboldali” vagy a “baloldali”, csak a “nemzeti” vagy a “kozmopolita” mundérokról ítél, csak azokra figyel.

Könnyű felismerni az egyneműek házasságának életellenes lényegét, s az egynemű párok örökbefogadási – azaz ifjúságrontási – jogigényében az életellenest. Hasonlóképp a drog legalizálását követelő kísérletekben is. (Természetesen az alkoholizmus meg a dohányzás is életellenes, s noha ezektől a jogszokássá vált káros szenvedélyektől tiltással nem szabadulhatunk, a legkevésbé sem adnak jogalapot még károsabb szenvedélyek legalizált terjesztésére.)

Életellenes természetesen a művi abortusz is, és ne egyedül a legyilkolt magzatra gondoljunk. És ne csak arra, hogy küret után az anyát gyakran támadják testi szövődmények. Kevéssé ismert, hogy a lelki szövődmények is gyakoriak, s olykor még veszedelmesebbek. Bűntudat, szétesett kapcsolatok, frigiditás, depresszió. Az abortált gyermek rémálmokban hosszú évekig vissza-visszatér. Hajlam az önbüntetésre; amerikai adatok szerint az abortuszon átesett nők öngyilkossági kísérlete kilencszerese az átlagnak. Az abortusz legalizálása után a tizenévesek “suicid rátája” 500 százalékkal nőtt. Ezek a példák is jelzik, hogy a korunkbeli doktriner mánia – többnyire “liberális” álruhában – a jog nevében támad: a jogrendbe igyekszik beépíteni, emberi alapjoggá avatni az életellenest, hogy bíróság elé citálhassák – teszem azt a “diszkrimináció” vagy a “gyűlöletkeltés” vádjával –, aki a joggá felkent abszurditást az élet védelmében visszautasítja.

Nem ismerhető fel viszont könnyen, hogy a halálbüntetés tilalma is életellenes. Pedig ha a társadalom önvédelmét nem bénítja le olyan törvény, mely szerint kímélni kell a határon túlról támadó életét (igaz, a kezéhez még egy csepp vér sem tapad), milyen alapon óvja a haláltól a társadalom, felfüggesztve saját önvédelmét is, a határokon belül támadó akárhányszor visszaeső, akárhányszoros gyilkost.

Sikk ma hazánkban az életellenes. Fiatalok mozgalmat szerveznek azzal a közös döntéssel, hogy az életükből a gyermeket kitagadják. Friss tudósításban olvasom, hogy már 20 százalékra becsülhető az “akaratlagos gyermektelenek” aránya.

Életellenes adórendszerünk voltaképp megadóztatja a szülőt minden gyermeke után, s Európa legsúlyosabb örökösödési adójával s illeték terhével sújtja az árvákat és az özvegyeket. A Horn–Bokros-időkben megvonták például a gyermekeket is megillető, személyenként a lakás 25 négyzetméterére érvényes adómentességet. Malacól, tyúkól adóztatására is volt javaslat, de azt elvetették, mondván: az más, az termelési szükséglet. S ez a helyzet mindmáig.

Életellenes az a nyugdíjrendszer, amely öngyilkos érdekviszonyokat kényszerít a társadalomra. Amely egyfelől nagy körültekintéssel, törvényes szankciókkal biztosítja a jogot az öregkori ellátásra-eltartásra, másfelől, megkerülve a lényeget, a legkevesebb figyelmet sem szánja arra, világra jönnek-e azok a kellő létszámú, a kor színvonalán fölnevelt utódnemzedékek, amelyeknek a munkából kiöregedettek majd jogigényüket benyújthatják. Sőt, túl ezen a figyelmetlenségen, még önpusztító ellenérdekeltségeket is teremt maga a rendszer: jóval magasabb nyugdíjjal jutalmazva általában azokat, akik nem nevelnek eltartó utódot, alig elviselhető hátrányokkal sújtva általában azokat, akik nevelnek, azokat meg éppenséggel kizárva a nyugellátásból, akik túlságosan belemerültek az utódnevelésbe. Az egymást váltó nyugdíjrendszerek barkácsolói képtelenek felfogni: az öregkori ellátás-gondozás alapja a társadalmi folyamatosság, s ez nem csupán a javak újratermelésén nyugszik, legalább annyira az élet újratermelésén is.

Életellenes a médiára – elsősorban az elektronikus médiára – bízott szocializáció.

Ezer évekig mindenekelőtt a család szocializálta a gyermekeket, az ifjúságot, az új nemzedéket. Hanyagolva most egyéb szervek, tényezők betársulását a szocializációba, csak a mai végeredményt nézzük: a média, elsősorban a televízió, átvette a szocializálás fő szerepét, ő szolgáltatja – s ezt csak idézőjelben mondhatom: az “eszményeket” – egyáltalán a követendő mintákat, példákat, magatartásformákat. Ma még nagyotmondásnak tetszik, bár meggondoltan mondom: a sajtószabadsággal ocsmány módon visszaélő, az életellenes hatásvadászatban gátlástalan tévé, meglehet, egyedül is képes társadalmak elpusztítására. Kártékonykodása, züllesztése a legteljesebb szabadságot – végtére is: sajtószabadságot – élvezi.

Az évtizedek óta szívósan forgalmazott, programozott értékrendet – jólét, kényelem, szórakozás-élvezkedés a csúcson – magáévá tette a társadalom nagy többsége, legkivált azok a fiatal korosztályok, amelyeket már a média szocializált, tehát nevelt is, pontosabban elnevelt. Szélső esetben olyan lealjasult élősdiekké, mint az “akaratlagos gyermektelenség” mozgalmárjai. Olvashattuk: egy középiskolai felmérés szerint a gyerekek 92 százalékának megnevezett életcélja az anyagi siker, a jólét, a meggazdagodás. Tehát a sugalmazott értékrend – jólét, kényelem, szórakozás-élvezkedés – betáplálva, amely oly mértékben életellenes, hogy ma nálunk gyermeket vállalni és nevelni csak a megtagadásával lehet.

Életellenes a globalizáció, a nálunk is regnáló pénztőkének, a saját nevelésű emberi tőke gyilkos ellenségének a világuralma. A pénztőke a befektetések gyors megtérülésében érdekelt, és ádáz ellensége az emberi tőkébe történő befektetéseknek, tehát a saját utód nevelésének, mondván: túl drága befektetés, és sokáig kell a megtérülésére várni, a szegény, túlszaporodó országokból viszont várakozás nélkül és ingyen beszerezhető a munkaerő, bármilyen mennyiségben. Lelkesen támogatja ezt számos baloldalinak nevezett párt és a liberális tömegtájékoztatás eszmei terrorja, mely szerint az őshonos lakosság lélekszámának, anyanyelvének, kultúrájának továbbadását védelmezők eleve “rasszisták”, “fasiszták”, “idegengyűlölők”.

Évezredeken át a természet rendje szerint a felmenők vállalták utódaik felnevelését, s az utódok vállalták felmenőik gondozását, ellátását, ha leestek a lábukról. Szolgáknak, cselédeknek, alkalmazottaknak a fizetség természetben történt, pénzbeli formája csak lassan terjedt el, legáltalánosabban a munkásság színre lépésével a munkabér.

A munkabérnek fedeznie kell a 4-5 tagú munkáscsalád megélhetési költségeit a kor színvonalán – vallották Smith, Malthus, Ricardo, a közgazdaságtudomány úttörői. Tehát a munkabér nemcsak a munkást illeti, hanem az utódokat nevelő családot is, más szóval: nemcsak a munkaerő napi, de távlati újratermelését is biztosítja. Viszont a munkabérével kezdettől fogva az rendelkezett, akinek kifizették, s ha nem volt családja, a családot illető részt is ő fogyaszthatta el.

A pillanatnyi érdek tehát kezdettől fogva szembefordult a távlati érdekkel, az utódlással – az élettel –, de az ösztönök és a társadalmi normák még sikerrel pártolták az életet a bérből-fizetésből élők rétegeiben is. (A társadalom nagy többségét képező parasztgazdaságokban, részes munkások, cselédek körében sokkal inkább érvényben maradtak a természet rendjét megvalósító – tehát életpárti – érdekviszonyok.)

A bérből-fizetésből élők érdekviszonyait a nyugdíjrendszer és a társadalombiztosítás idegenítette el végképp a természeti törvénytől – az élettől. Ami a családon belül természetes volt, megkövetelt társadalmi norma, hogy az utódok felelősek a munkából kiöregedett felmenőik gondozásáért-ellátásáért, s ez a felelősség utódok híján senki mástól nem várható el, meg nem követelhető, ezt a normát a nyugdíj, a társadalmasított időskori ellátás arra a hamis – s életellenes – tudatra váltotta át, hogy: ellát engem a társadalom, nem kell ahhoz gyerek. És az eltorzult valóság igazolta is a hamis tudatot, maga a képtelen nyugdíjrendszer leginkább.

Civilizált világszerte a bérből-fizetésből élők szektorában kialakult az életellenes jövedelemelosztás. A fizetés, a munkabér egyre inkább magánkeresetté minősült át, egyre inkább tekintette úgy a borítékolt bért, aki kapta, hogy az csakis őt illeti. Mint “családfenntartó”, természetesen a családjára fordítja a keresetét, ezt megköveteli a becsület és megkövetelik az érvényes normák is, de ha netán eliszsza, elkártyázza, legfeljebb sivalkodik az asszony meg a gyerekhad. A jogrend ugyan, például a tartásdíjperekben, kitartott amellett, hogy a munkabér a család eltartására szolgál, de a gyakorlatban bárki szabadon rendelkezhetett a teljes öszszeggel, ha tartózkodott a családalapítástól.

A női emancipáció voltaképp két keresőre építette át a családfenntartást, de a két kereső szabadon dönthetett úgy is, hogy gyermek nélkül ketten élik fel a két fizetést. A munkabér 2–3 gyermeket illető része soha be sem épült a köztudatba, minthogy a gyakorlatban ha egyedül is felélheti a keresetét valaki, ő maga is úgy számol, hogy csakis magánjövedelme terhére vállalhatja a családot, a gyereket.

Jellemző, hogy a sztálini szocializmus közgazdaságtudománya már ki is hagyta a gyereket a jövedelemelosztásból. A világ hatodrészén évtizedekig a következő – egyebekben is tudománytalan – sületlenséget tanították az egyetemeken a professzorok: “A szocialista munkabér a nemzeti jövedelem felosztható részéből való arányos részesedés a végzett munka szerint.”

– Szerintünk ez a tanulmány simításokkal közölhető – mondta –, az okfejtésed szakmabeli nem fogja megtámadni. Ha találsz szerkesztőt, aki vállalkozik rá, közölhető. – Búcsúzóul hozzátette még: – Te is tudod, mindenütt Keleten az a munkabérelmélet érvényes, amit te kifogásolsz, mindenütt azt tanítjuk az egyetemeken, és azt is fogjuk tanítani. Szépíró megteheti, hogy bírálja, kifogásolja a marxista közgazdaság-tudomány sarokpontját, a munkabérelméletet, ma már egy szépírónak még ezt is elnézik.

“Ténynek vehetem: minden időben, minden történelmi korban az élet átörökítése, az újszülöttek táplálása-fölnevelése munkát, töredelmet, áldozatot, anyagi, szellemi, érzelmi, erkölcsi »ráfordítást« követelt a felnőtt nemzedékektől. Hadd nevezzem az egyszerűség kedvéért ezt, az élet átörökítését, folyamatosságát – a jövőt – szolgáló »ráfordítást«, értékhalmazt F-tényezőnek, a folyamatosság, a jövő (futurum) faktorának.

Az F-tényező értéke adott korban is meghatározhatatlan. Hiszen beletartozik a háborús véráldozatoktól és a vajúdó anya kínlódásaitól kezdve a jövő nemzedék minden anyagi és szellemi-lelki szükségletének az ellátása – lehetőleg a kor színvonalán –, jórészt munkaképes koráig.”

Eme értékhalmaz csak anyagiakban kifejezhető részének fedezésére Theodor Schultz, Nobel-díjas amerikai közgazdász számításai szerint a nemzeti jövedelem mintegy 30 százaléka szükséges. Schultznak ezek az emberi tőkével kapcsolatos számításai választ adnak arra a kérdésre is, amely mindmáig vitakérdés a közgazdaság-tudományban, hogy tudniillik “a munkaerő előállításának költsége” milyen forrásokból kapja fedezetét. Vagy másképpen fogalmazva: a jövő beruházásainak terhe hogyan oszlik meg a társadalomban. (Egy statisztikai vizsgálat szerint az eltartott nélküli keresők jövedelmi szintje átlagosan kétszerese, háromszorosa, három és félszerese volt azonos munkát végzők között a három vagy több eltartottat ellátó családok jövedelmi szintjének.)

“Az emberi életpálya felemás, következetlen finanszírozását” vizsgálva egy hazai közgazdász, Augusztinovics Mária a nettó nemzeti termelés egyharmadára becsüli a munkaerő társadalmi újratermelése valóságos költségeinek és a valóságos munkajövedelemnek a különbözetét, és megjegyzi, hogy ezt a jövedelemelosztást végképp eltorzító problémát “a maga egészében nem szoktuk áttekinteni”.

Rövidre zárhatom a további következtetést: a tényleges nemzeti jövedelem-nek tehát hozzávetőleg egyharmadát igényli – elnézést a bántó szakkifejezésért – “a munkaerő előállítása”, távlati újratermelése, tehát: a jövő beruházása.

Ezt a legértékesebb nemzeti vagyont a gyermeket vállalók és tisztességgel fölnevelők teremtik elő, s a beruházás nyomán kialakuló élőmunkabázis a társadalom egészének éltetője, fennmaradásának biztosítéka. A munkaerő mennyisége és minősége a nemzeti vagyonban a fejlett országok új értékelése szerint ma már 50–80 százalék, és jelentősen csökkent az állóeszköz, a közmű, az ásványkincs és a termőföld aránya. Az “emberi tőke”, a Theodor W. Schultz által kifejtett “human capital” tehát főszerepet kapott a világgazdaságban. (Harsogó kivétel Magyarország. Mi évtizedeken át épp az ellenkezőjét tettük annak, amit tennünk kellett volna: “a gazdaság az első!” jelszóval a “munkaerő” mennyiségének és minőségének a karbantartása, korszerűsítése helyett e legfontosabb társadalmi-gazdasági tényező fosztogatására, kizsigerelésére rendezkedett be a jövőrabló politika.)

De miféle piacgazdaság az, amelyben a beruházót kisemmizhetik azok, akik a beruházásban “akaratlagosan” nem kívánnak részt venni, viszont jogot formálnak minden hasznára, élvezetére. Mondván – idézem, ismerem a szerzőjét –: “A gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát magánügy), mint teszem azt a bélyeggyűjtés, a kutyatartás… Öncélú kedvtelés… ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia!… A nemzet pedig nem fog kihalni, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat…”

Eseti vélemény, nincs jelentősége – mondhatná valaki, s ezer olyan levelet tennék le az asztalára, amely sajtóvitáimban hasonló véleményt képviselt. Hobbi. Magánügy. Most olvasom a HVG-ben: a magyar parlament többsége, a kormányzó pártok magánügynek tekintik a gyermekvállalást, tehát azt, ha az állampolgár idejének, jövedelmének, erejének igen jelentős részét erre a mindnyájunkat éltető beruházásra szánja, illetve magánügy, ha erre szánni semmit sem óhajt, viszont élvezi a beruházást, élősködik a beruházókon, kétszeres-háromszoros életszínvonalon hozzájuk képest.

A gyakorlat a bizonyság: a hobbiszemlélet vallói magánügynek tekintik ezt a szégyentelen élősködést is.

Ha jól értem, a legáltalánosabb az a nézet, hogy lehet hobbi, lehet magánügy ez a beruházás, mindenképpen szerencsétlenség. A gyerek – szokásos szóhasználattal: a felelőtlenül vállalt gyerek – súlyos kiadásokkal, sok kényelmetlenséggel, töredelemmel, aggodalommal sújtja a családot. A társadalom humánus gondoskodását, amellyel az elesetteket, a nyomorékokat, a hajléktalanokat s az egyéb szánalomra méltó szerencsétleneket felkarolja, kiterjesztették a gyermekes, főként a többgyermekes családokra is. És így a jövő beruházói, akik a saját szerény jövedelmük terhére ellátják a társadalom létszükségletét, besorolást kapnak a szociálpolitika “ha jut rá pénz” című alrovatába. A rááldozott időt, fáradságot, töredelmet nem térítheti meg nekik senki, de anyagi ráfordításaik egy töredékéért költségtérítést kapnak, s ezt szemérmetlen cinizmussal mindmáig támogatásnak, juttatásnak, segélynek nevezik. Méghozzá sikerült elérni, hogy maguk a kizsákmányolt családok is támogatásnak nevezik jogos költségtérítésük töredékét, sőt annak is tartják. (Még az is kérdés, a beruházásnak ez a megtérített töredéke – családi pótlék, gyes stb. – a közkasszából származik-e. A Bokros-időkben statisztikusok kiszámolták: az eltartottak számától független adózással, a nevelés költségeit terhelő forgalmi adóval, egyebekkel az állam annyit von el a gyermekes családtól, hogy nemcsak a családi pótlékot, gyest, anyasági segélyt stb., de az alsó- és középfokú oktatás költségeit is fedezheti vele.)

Ahová nyúlok – ellentmondás. Igazságtalanságokban, képtelenségekben, téveszmékben az ellentmondások olyan halmazata torlódott fel jó két évszázad óta a bérből-fizetésből élők jövedelemelosztásában, leginkább a munkaerő távlati újratermelésének kérdéskörében, hogy külön előadást igényelne a felvázolásuk. Jellemzésül csak néhány olyan téveszme, amelyet a “szakma”, a kapcsolódó tudományok és az országos politika legfelső szintjén is képviseltek és képviselnek mindmáig.

Volt már szó a szociálpolitikai szemléletről, amely első számú közügyünket a szociálpolitika guberálóknak fenntartott roncstelepére száműzi, szánalomra méltó elesettek közé a szánalomra és megsegítésre méltónak ítélt gyermekes családokat. Pedig a szociálpolitika rovataiba a rászorultság elve és a “ha jut rá pénz” gyakorlata alapján csak a társadalom szükségleteiből fér annyi, amennyi, de semmiképp sem fér a társadalom létszükséglete.

A művi abortusznak nincs szerepe a népesedés kedvezőtlen alakulásában – állítják pályát tévesztett tudományos kutatók. Higgyük el nekik, hogy a nyilvántartott és a nyilvántartásban nem szereplő mintegy nyolcmillió legyilkolt magzat lenullázható tényező?

“Nem baj, ha fogyunk, technikával pótolható az ember” – szinte általános vélemény, osztja az Akadémia népesedési vitájának főelőadója is, mondván: “A technika növekedésével […] nem a munkaerőhiány tűnik problémának hosszú távon, hanem a munkaerő-felesleg.” A demográfia tudományának eminens képviselői egyre bizonygatták, hogy a technika fejlődésével előnyünkre válhat a fogyás. Ez a tétel annyira nem igaz, hogy épp az ellenkezője igazolható. Minél fejlettebb a technika, annál nagyobb hátrányba kerülnek azok az országok, ahol a termelésbe bevonható élőmunka kevesebb. Utolérhetetlenül gyors fejlődéssel behozhatatlan előnyökhöz jutnak viszont azok a társadalmak, ahol bőséges utánpótlást tudnak korszerűen foglalkoztatni.

“Nem kell ide több gyerek, így is nagy a munkanélküliség!” Nem térek ki rá, csak megjegyzem: sajátos módon ezt a munkanélküliséget épp a munkaerőhiány szervezi.

Ahová nyúlok – ellentmondás. Jó kétszáz év óta, mióta Európában a bérből-fizetésből élők a társadalmak fontos szektorát képezik, az első számú közügy, a jövő megalapozása, beruházása nem talál helyet a jövedelemelosztás kialakult gyakorlatában. (Valóban első számú közügy, ezt véráldozatok bizonyíthatják. Ahogy a parasztgazdaságban is a vetőmag az első, megelőzi a kenyérnekvalót.)

Noha az elmélet a bérben-fizetésben kiszabta a munkaerő folyamatos újratermelését – a jövő beruházását, az F-faktort – illető adagot, a gyakorlat ezt nem fogadta be, kezdettől fogva megduplázhatta jövedelmét, aki az életet nem adta tovább. Ezt az életellenes csábítást fölerősítette az életellenes nyugdíjrendszer, majd az anyákat duplán leterhelő – ebben a formájában tehát életellenes – női emancipáció, s időközben megfordult a társadalom normarendszere a gyermek megítélésében, a hajdani áldásból akkora teher lett, melyet csak az vállal – kivált többet egynél-kettőnél –, aki felelőtlen vagy bolond. Kétszáz év keserű tapasztalatai után a világ rendjének fogadta el a társadalom az öngyilkos képtelenségeket. Hogy aki mások helyett is szül és nevel utódot, felelőtlennek minősül, többnyire épp azok által, akik helyett számolatlanul áldoz időt, anyagit. Hogy aki élteti a társadalmat, annak a gondterhelt nélkülözés jár, aki pusztítja, annak fejedelmi prémium.

Ilyen előzmények után robbant be a civilizáltnak nevezett világba a fogyasztói társadalom a földi mennyország ígéretével, ellenállhatatlan csábításaival, szoktatta a felelőtlenséget a művi abortusz legalizálása, a szuverén női joggá beszentelt magzatgyilkolás. És ránk köszöntött a tabletták kora, körülcsúfolt tini lánykák emésztődtek a szüzesség szégyenétől, harsogva magasztalta és szexuális forradalommá szentelte fel a sajtó a barlangkori promiszkuitást.

A The Economist beszámol az Európa jövőjével foglalkozó konferenciáról, melyet nemrégiben tartottak Brüsszelben. Az ENSZ előrejelzése szerint a világ népessége 2050-re közel 9 milliárdra nő, miközben Európáé jelentősen csökkenni fog. Az olaszok például az előrejelzés szerint 57,5 millióról 45 millióra fogynak, Németország jelenlegi 80 millió körüli népességszámát a század végére 25 millióra becsülik. Mindez az életkor várható emelkedésével együtt értendő, amely a népességben szintén az öregek, inaktívak arányát növeli. Nagyarányú adóemelésekre kell tehát számítani, pedig a német átlagkeresők már ma is bérük 29 százalékát fizetik be az állami nyugdíjrendszerbe, az olaszok pedig 33 százalékát.

“Európa lassan, de elkerülhetetlenül eltűnik a történelemből” – állapítja meg a beszámoló.

Már évekkel ezelőtt jelezte egy ENSZ-számítás, hogy Európának, fogyatkozó népessége pótlására, 160 millió idegent kellene befogadnia. Semmi gond nem volna ezzel, ha csak matematika volna, bőven telne 160 millió a túlszaporodó országokból. Ha nem allergén kultúrák, hitek, hagyományok, szokások, nyelvek, szándékok keverednének, és nem hoznák létre szükségszerűen az etnikai aknamezőt. S ezen az aknamezőn sokkal hamarább lesznek áldozatok a ritkuló, vénülő befogadók, mint az életerős, fiatal, összetartó jövevények.

Magyar fiataloknak zöldkártyát kínálnak a németek hat évre. Az a hat év éppen elég ahhoz, hogy egy fiatal családot alapítson, végleg megtelepedjék. A brain drain új hulláma részleges népcserével fenyegeti Kelet-Európát, szívesebben pótolja innen – rokon kultúrterületről – a hiányát Nyugat. (Emlékeztetek rá: a népszavazást megelőző féloldalas agitációban az Unióba való belépés mellett kiemelt szerepet adtak a következő érvnek: “A csatlakozás másnapjától 24 másik országban telepedhetünk le!”)

A magyar nők születéskor várható élettartama 5,1 évvel, a férfiaké 7,2 évvel rövidebb, mint uniós társaiké.

Tény, hogy azt a zsugorított területet sem tudjuk belakni, amit a történelmi országból Trianon meghagyott. Történelmünk legocsmányabb kártevői – rosszabbak a ránk törő, mégiscsak idegen tatárnál, töröknél, németnél, orosznál –, akik lefasisztázták a pusztulásra figyelmeztetőket, akik szóval-tettel, minden igyekezetükkel besegítettek a népirtásba, akik a rádió, a tévé, a nyomtatott sajtó minden fórumából kirekesztették a tisztességes szólást első számú közügyünkről (s kirekesztik jórészt mindmáig), akik az Akadémia pulpitusától a kabaré színpadáig gúnyolódtak, hogy “hozzá nem értő írók kongatják a vészharangot!”, akik a szabadságjogok nevében nyolcmilliónyi magzatot kapartattak a küblibe, történelmünknek ezek a legocsmányabb kártevői valóban a sír szélére juttatták a nemzetet, az országot.

Idézek egy pár évvel ezelőtti sajtójelentést: “Ha csak gyors migrációs politikával igyekeznénk orvosolni a helyzetet, azonnal be kellene fogadnunk 1,8 millió külföldit, majd évente folyamatosan 40–50 ezret” – nyilatkozta a demográfiai bizottság elnöke.

Hangsúlyozom, ez nem javaslat volt, hanem figyelmeztetés. Ám a népesedési gondokon gúnyolódók nyomban nekibuzdultak: egyetlen megoldás a betelepítés! “Telepítsünk vagy gyűlöljünk?” – harsogta egy aljasul kigondolt cím a Magyar Hírlapból, és sajtószerte cikkek falanxa készítgette-szoktatta az új leprabélyeget,
a megkopott “fasiszta”, “antiszemita”, “szélsőjobb”, “rasszista” gyarapítására: “idegengyűlölő!”, “fajgyűlölő!” Máris megszületett egy “felmérés”, mely szerint a lakosság 38–40 százaléka “idegengyűlölő”, amire meggyőző bizonyság, hogy ellenzi milliók betelepítését, jobb szeretné, ha a hajdani nagyhazából a magyaroké maradna legalább ez a vakarék.

Természetesen számba kell venni a migrációs politika lehetőségeit is, ha az életre, a megmaradásra elszánnánk végre magunkat, de ennek egyelőre semmi jelét nem látom. Nem világtörténelmi érvényű tettekre gondolok, teszem azt, a jövedelemelosztás helyreigazítására, korszerűsítésére. ’56 óta leszoktattak arról, hogy a világnak adjunk példát, vénecske kapitalizmust építgetünk bontott téglákból, utánozgatunk, másolgatunk, többnyire a Nyugat ócskapiacáról vett mintákat, s a politika kicsi néphez illő kicsi öntudatra igyekszik rászoktatni bennünket, hogy indokolhassa kicsi felelősségét. Ha csak az eltorzult jövedelemelosztást, közteherviselést korszerűsítenénk, példát adhatnánk ezzel Európának is, hogyan kerülheti el a pusztulást. Csakhogy a legjobb szándék is kevés volna ehhez, legalábbis addig, míg a valóságtól végképp elidegenedett közgondolkozásban a piaci kofáktól az Akadémiáig a világ rendje helyre nem áll. De erre az emeletre csak lépcsőkön juthatunk fel, s ezt a lépcsőjárást kellene már nagyon sürgősen elkezdeni.

A Magyarok Világkongresszusán 2000-ben a III. szekció tizenkét előadásban foglalkozott a népesedéssel. Akár az első lépcsőfoknak javasolhatnám az összefoglaló 56. pontját: “Legalább egyetlen országos fórumot adjanak, ahol a népesedés kérdéseiben igazságainkat képviselhetjük. Jelenleg azoké minden fórum – minden rádióadó, minden tévécsatorna, minden napilap –, akiket ebben az első számú sorskérdésünkben nem igazolt sem az idő, sem a történelem. Legalább egy százaléka a nyilvánosságnak jusson nekünk is, akiket igazolt.”

További lépcsőfokoknak kínálkozik néhány javaslat, akár a harminchárom évvel ezelőtti Éljünk magunknak? című sajtóvitámból, amelyre mintegy kétezer hozzászólás érkezett. Javaslatokkal a főhivatású anyaságról, az anyai nyugdíjról, vagy pl. a Családvédelmi Tanácsról, minthogy azóta sincs gazdája a népesedésügynek. Tárcaközi ügy lévén, az is baj, ha mindenki úgy érzi, az ő asztala, az is baj, ha elhárítja, nem az övé. Sok bába közt is elveszhet a gyerek, de sok angyalcsináló közt biztosan.

Már ebben a vitában szóba került, pár évvel ezelőtt Baranyi Károly és munkacsoportja részletesen kidolgozta a javaslatot: a felnevelt gyermek jövedelemadójának mintegy 25 százaléka növelné a szülők jövedelmét vagy nyugdíját. Ha 10–15 éves átmenettel bevezetnék, megítélésem szerint egyedül ez az intézmény is megállítaná a fogyást. S azokat sem sértené ez a fajta jóvátétel, akik szerettek volna gyermeket, de nem adta meg nekik a sors. Íme, így lehetne az életellenes nyugdíjrendszert életpártivá átalakítani: 20–25 éves késedelemmel visszatérülne legalább a szülőknek az áldozat, s még a legelmaradottabb rétegek is ránevelődnének arra, hogy érdemes nemcsak vállalni és munkára nevelni a gyermeket, de a minél magasabb tudásig, képzettségig eljuttatni is.

A demokratikus választási rendszer sehol a világon nem szabadulhat attól a képtelen ellentmondástól, hogy a jövő zálogát, a gyermekek, a serdülők korosztályát a választójog kirekeszti, és sem képviseletükre, sem helyettesítésükre nem ad lehetőséget. Ennek a nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetésnek, a jövőt aláásó, milliók érdekérvényesítő jogait sértő diszkriminációnak a feloldására sokan javasolják, hogy legalább azokban az ügyekben, melyek közvetlenül érintik a gyermekes családok gondjait, érdekeit, a kiskorúakra kiterjesztett szavazati jogot a szülők gyakorolhassák. Elvben ez a javaslat meggyőzően indokolható, ám a lehetséges gyakorlat bőven ad okot a vitára. Németországban most került napirendre; azt hiszem, későbbi lépcsőfok ez, amikor kiszolgáltatott állapotukból már szabadultak a többgyermekes családok.

Ennyiből is kitetszik: egyszerű ez. Helyére kell igazítani, talpára állítani a felforgatott világot, s keményen korlátozni az életellenes erőket. Veszteség az egész társadalomnak, ha az élet láncsora egy gyermektelen utód láncszeménél megszakad, s minél magasabb életminőséget nem adott tovább, annál nagyobb a veszteség. Csapás ez a sors olyanoknak, akik hiába szeretnék, egészségi vagy más okból nem lehet gyerekük, de életrevaló társadalomban pótolják a többgyerekesek az ilyesféle hiányt. Viszont nincs az a társadalom, amelyben a mai körülmények között a kényelemmel, karrierrel, a gyermekes családokhoz képest többszörös életszínvonallal jutalmazott “akaratlagosok” hiányzó utódai is pótolhatók volnának.

Voltaképp nem az a kérdés, megmenthető-e a pusztulástól a magyarság, hanem az, hogy meddig halogathatjuk még a cselekvést. Az elvénülés veszedelmesen közelít az irreverzibilishez, s ebben öngyilkosság a késedelem.

Elvben a politika sok mindent tehetne a pusztulás fékezésére, megállítására, akár megfordítására is, de a gyakorlatban erre nem mutatkozik esély. Méghozzá nem is azért, mert a pártállamból csaknem mindenestül átmentett sajtómonopólium félretájékoztatása, manipulációja – ahogy én látom – demokráciánkat formálissá, afféle “létező” demokráciává, a hatalom eszközévé fokozta le. Ez a sorsa a tömegvonzású nagy eszméknek, a demokráciát a görögök óta sokszor elérte már. Ahogyan a szocializmus, a szabad gondolat, a szabad verseny eszméje tömegvonzást teremtett, a vezérképviseletében nyomban fellépett valamilyen hatalmi törekvés, s eszközévé züllesztette az eszmét, a hatalom megszerzése, megtartása, a tömegmanipuláció eszközévé. Ám ha nem a hatalmi eszközzé vált demokráciára, hanem a legtisztább parlamenti demokráciára bízzuk sorsunkat, jövőnket, a pusztulást annál kevésbé kerülhetjük el. Hiszen az elvénülő társadalom már maga is életellenes, közéletét sűrűn átszövik a közelgő elmúlás érdekviszonyai. Eltompul az új iránti érzék, kevés a hajlandóság az áldozatra, s a távlati érdekek, a jövő gondjai, szükségletei fokozatosan háttérbe szorulnak. Annál nagyobb a közvetlen és pillanatnyi érdekek vonzása – élni a mának, “éljünk magunknak” –, elfogyasztani a még elfogyaszthatót, kiélvezni a még kiélvezhetőt – utánam az özönvíz. Az egyéni lét elkerülhetetlen pusztulásának tudata párosul a közösségi lét pusztulásának felkomorló előérzetével, s mint az élő szervezetet a rák áttételei, szövődményei, úgy fertőzi meg a magánéletet, a közéletet ez a gyógyíthatatlannak tetsző kórosodás. Ha az elvénülő társadalomban megszilárdítják uralmukat az életellenes erők, a parlamenti demokrácia rövid úton a pusztulásba segíti.

A létezés-fennmaradás távlati érdekei csak áldozattal szolgálhatók, de hol az a pártrendszer a parlamenti demokráciában, amely nem a könnyebb élet ígéreteivel, hanem áldozatok vállalásával toborozná szavazóit, híveit?

Befejezésül még annyit: tisztában vagyok azzal, hogy a fenti okfejtés, elemzés s az egész gondolatsor meredeken ütközik a civilizált, világszerte kialakult/kialakított gyakorlatokkal és forgalmazott elméletekkel, de azt már nem viták döntik el, hogy a demográfiában, a népesedéspolitikában kinek van igaza, hanem a természet vastörvényei. Nincs az a hatalom a fogyatkozó civilizált világban, amely a népesedés mai állapotát csak középtávon is konszolidálhatná, s az életellenes viszonyokat átmenthetné a jövőnek. Nincs az a hatalom, amely ezeket a viszonyokat megőrizve elkerülheti a pusztulást.

Vérbe fojtott forradalmaink, háborúink, diktatúrában leélt évtizedeink sajgó emlékével, valóban, mi másban hihetnénk, mint a külső megváltásban?

A rendszerváltoztatás mámoros, katarzist ígérő idején mindezt persze másképp gondoltuk. Mi vezetett idáig, hogy majd másfél évtizeddel a nagy történelmi lehetőség után is csak eszmélkedünk? Hogy a megosztott, önmagát kereső társadalom minden rétege – kivált a vezető, meghatározó erők – balsejtelmektől, rossz érzésektől, félelmektől gyötörtek, ha országhatáron belül kényszerülnek gondolkodni?… Mégis elhárítják maguktól a szomorú nemzetállapot tudatosítását. Illetve, önmagukat erősítendő, hamis alapokról, morális-emocionális háttér nélkül, sikerpropagandába kezdenek.

Különösen visszatetsző számomra, ha a humánum embere vetemedik ilyesmire, hiszen álhumánum gyakorlásáról van szó: a bajok elfedésével csak súlyosbít a helyzeten.

A pártállami időkben fenntartás nélkül hittem a leírt szavak erejében. Mi másban hihettem volna? Szellemóriásaink példája éltetett. Megváltást vártam az alkotástól. S naivan, hogy a világ általam s velem együtt gyarapodik. Mi árthat a szónak?!

Nem tudtam, nem tudhattam, hogy a diktatúra nem a szavakat, hanem az embert, az alkotót támadja meg. Az idegrendszert roncsolja szét, majd a lelket. Az író még ezt követően is mondhat érdemeset, megfontolandót, csakhogy mindazt már nem ugyanaz az ember mondja. Hiteltelenné vált, mondhatnánk egyszeri szóval, s meglehet, igaztalanul.

Ahogy említettem, személyes megváltásom vártam az írástól. Megtaláltam azt a megszólalási formát, mellyel a személyiségem, vérmérsékletem feladása nélkül szolgálhatok. A mindenkori kézirattal maradéktalanul gyönyörűség fűz össze. S ami ezen túl esik? Csalódás, keserv. Az írótársadalom egészét mozgató-ziláló értékek, eszmék, erkölcsök taszítanak, mintsem vonzanának. Minél elégedettebben dőlök hátra egy-egy munka után, annál nagyobb bennem az ellentét-érzet.

Kamaszkorom óta mágikus erővel vonzanak Sarkadi Imre regényei. Olyan életműről beszélek, szögezem le gyorsan, amely az erőszakuralom legsötétebb évtizedében született. Azokban az időkben, amikor a politika sosem tapasztalt leleményességgel és kegyetlenséggel igyekezett a maga javára fordítani az alkotó elmét.

Sarkadi makacsul a közösségi létezés előszobájában toporogtatja a már a társszerzésre is alkalmatlan hőseit, miközben borzongatóan közel hozza egy gyökereitől, értékrendjétől megfosztott ország vergődését. Vakvilág. “Véget ért a kamaszkorom, s mától kezdve öregszem, anélkül, hogy valaha felnőtt lettem volna. A korunk lenne ilyen, vagy csak én benne?” – teszi fel a kérdést az 1955-ben megjelenő Viharban, a tomboló Balatonnal karakánul megbirkózó, ám a szeretetteremtésben menthetetlenül alulmaradó Bot Sándora. Bármennyire is banális, a kimondott gondolat értelmezéséhez meg kell fogalmaznunk: ki számít felnőttnek? Az országépítő, cselekedeteiért felelős, tetterős ember… A Bolond és szörnyeteg (1960) Sebők doktora mindent megront s elpusztít maga körül, amit s akiket szerethetne. Mégis… 1956 őszén Nyugatra szökik, ahol egy semleges szemlélő szerint boldogan él. Sarkadi, Lermontov után, “Korunk hősének” nevezi Sebőköt. A Gyávában (1961) már a kitartott, élhetetlen nőt, az egyetemi tanulmányait félbehagyott Évát emeli az elbeszélői főszerepbe, akit a langyos, megszokott jólét tart vissza a döntő lépéstől, s hagy örök meghasonlottságban.

A magyar értelmiség árulásának és meghasonlásának döbbenetes erejű megfogalmazásai ezek a regények. Sarkadi szereplői napok és órák alatt veszítenek el fiatalságot, hazát, reményt és jövőt… S maga az író? Sarkadi harmincnégy esztendősen Kossuth-díjat kap. De mit számít a vállon veregetés, az alkotás öröme, ha fikarcnyit sem változik általa a világ? Sarkadi üvölt a szeretetért, a tevékeny élet lehetőségéért, két kézzel kapaszkodik az elérhetetlen felé, miközben egyre idegenebbül mozog ebben az embertelen közegben. Ahol nincs tiszta, érzelmekben és gesztusokban mérhető összetartozás, ott nincs, nem létezhet valós elfogadás. Még innen a bűvös negyven esztendőn, az író a szó szoros értelmében kilép az életből.

Ez év elején felkérést kaptam a komlói Közösségek Házától helyi amatőr alkotók támogatására. Az első foglalkozáson közel negyvenen vettek részt, bő órányit várakozva rám, mert a hószakadás miatt a hegyek felől hirtelen megközelíthetetlen lett a város. Vértelen arcok fogadtak, feszengés és helykeresés a zsúfolt teremben.

Körbejárt a szó, és lassan nyilvánvalóvá vált, hogy mindannyiukat a megtisztulás vágya szorítja asztalhoz, s hogy szinte kivétel nélkül klasszikusokat olvasnak. Aztán, talán meggondolatlanul, az élő irodalomra tereltem a szót, és a tétova ismerkedésnek menten vége szakadt. A számonkérés és szemrehányás félve kimondott szavai eltemettek minket azon a hószakadásos estén.

A magyar szellem és humánum önnön kezekkel összekarmolt, eltorzult arca sejlett föl előttem. Ehhez társult a tudathasadásos érzés: az irodalmi gondolkodás történelmi időtől és a közélet aktuális állapotától függetlenül, széles hátteret biztosítva, folyamatosan jelen van és keresi megnyilvánulási formáit; másrészt a keserű hiátus…

Megírtam hét-nyolc kötetre való novellát, kisregényt, szociográfiát, drámát, és többségüket közzétettem az általam fontosnak tartott folyóiratokban, mire 1999-ben napvilágot látott az első kötetem, A Kánya-haraszt balladája. Annak a ciklusnak az első darabja, melyben a mecseki szénbányászok és a velük élő polgárság XX. századának állítok emléket.

Az ország túlsó szegletében éltem, önnön elhatározásból, és a Sárréti sors című irodalmi szociográfián dolgoztam. Kimondtam általa: a fejletlen, elszigetelt vidékeken nem történt meg, nem történhetett meg a rendszerváltozás. Az emberek többsége ma is ugyanúgy foglya a körülményeknek, mint a diktatúra évtizedeiben. Kiszolgáltatottan, fenyegetettségben élnek. Zárójelben teszem hozzá: aki a szerencse vagy a véletlen folytán kiemelkedik közülük, a médiából áradó hangulatnak engedelmeskedve, menten levetkőzi közösségtudatát, s beáll harsány szabadelvűnek.

Mentségekben és magyarázatokban persze bővelkedünk.

A rendszerváltoztatással egy időben bekövetkezett a médiarobbanás, csaholástól lett hangos az ország. Felgyorsult az élet, s tudott dolog, hogy az irodalom nem percekben méri az időt és nem nyersen odavetett tőmondatokban az embert.

Évtizedek távlatából az érzések szintjén már majdnem mindegy, hogy bűneink számonkérésétől vagy az ismételt büntetéstől félünk.

Szöges drótként, láthatatlanul, fojtón fog körbe minket a múlt. Bűnösöket és büntetetteket egyaránt. Feltámad a szél, és jajgatunk.

A múltból fakadó félelmek vállalása maga lehet az elfogadás alapja, amely által magunk is elfogadtatunk. Teremtő méltóságunkban.