Egészséges irigykedéssel idézem fel, botladozván az eltűnt idő nyomában, a méltósággal bohém Krúdy Gyula bátyánk remekívű életét, miközben az én “boldogult úrfikoromban” történtekre gondolok. Mert az mindennek titulálható csak boldognak – bár a boldogság állítólag az ifjúság egyik attribútuma – s főként úrfisnak nem. Inkább volt a funkcionárius-ficsúrok hosszan tartó szezonja, akik makacsul arról a képtelenségről – fából vaskarika – győzködték a nagyérdemű népet, hogy a proletár diktatúra és a szocialista demokrácia egyidőben alkalmazott fogalma és gyakorlata nem zárja ki, sőt erősítőleg feltételezi egymást. Életünk távlatai csapdába estek, mint azóta is annyiszor. Ám akkor a történelmi vakszerencsének, mely véletlenül megtalált, köszönhetően sorsom megadta, hogy egy időre kimenekülhessek a szilárd bástya résén, és kereskedelmi tengerészként sokfelé megfordulhassak a világban. Olykor a szabadságot szindbádosan-kedves szabadossággal gyakorolhattam.

Kivált a Leventét, azaz a Közel-Keletet járhattam be alaposabban, bár azóta is meggyőződéssel vallom a Tóth Árpád-i igazságot: a leghosszabb, a legnehezebb út lélektől lélekig tart. Akkor, húszéves koromban nem ilyen filozófiai mélységek foglalkoztattak, hanem az, amit a Thomson-féle mélységmérő mutatott a tengeren. No meg kamaszkori álmodozásaim váratlan és varázslatos beteljesülése, amelyet például a Jón, a Márvány-tenger, az Égei-tenger szigetvilágának, az emberiség kultúrbölcsőjének, az elsüllyedt Atlantisz legendája vidékének bekalandozása jelentett. Aztán ki “a Földközire”, irány Szíria, Libanon, Egyiptom, Algéria. Arra már gyakran rögös a tenger, az Atlanti óceán üzeneteként komisz szelek szántják föl Gibraltár felől.

Városok, kikötők nevei tódulnak föl bennem a hozzájuk tartozó piacok jellegzetes szagaival és ebben az elemi erejű odörben az ókori és az újkori történelem eseményei, hangulatai keverednek minden iránylat, térkép, kronológia nélkül. Kos, Rodosz, majd Ithaka nemesen kopár szigete, ahonnan bolyongani Odüsszeusz indult, hátrahagyva Pénelopét, a lakályos Thesszaloniki-öböl a fölé magasodó Olümposz hegységgel, tetejéről Homérosz tekint le ránk tűnődve a megfejthetetlen rejtély birtokában: mi késztetheti férfiak tízezreit egy hölgy miatt tízévi öldöklésre, hogyan eshetnek át ennyire a ló túlsó oldalára, még ha faló is az istenadta.

Aztán egy bakugrás, amit csak a csapongó szellem engedhet meg magának s nem a felelősen navigáló tengerész, és felidéződik Kefalónia, ahol a második világháborúban a németek lemészárolták a nemrég még velük szövetséges olasz ezredeket. Hiába lengtek a megadás fehér zászlai Kefalónia felett. Nem úgy a Dardanellákban Kemal atatürk, aki bebizonyította: egy nemzet számára a jövendő csak úgy menthető meg, ha nem kapitulál, ha nem hajt fejet, ha nem tűri el, hogy szétszabdalják, megszállják, kifosszák s ezzel évszázadra előre tönkre tegyék országát, megtörjék a népét valamiféle hamis igazságosztás nevében az önérdeküket gátlástalan mohósággal érvényesítő győztesek. Kemal ugyanis elutasította a trianoni békediktátumot, és az annak érvényt szerezni akaró angol hadiflottát szétlőtte, meghátrálásra kényszerítette a Dardanellák szorosban. Az egyik hadihajón szolgált az ifjú Churchill, a későbbi legendás miniszterelnök, aki mint emlékirataiból kiderül, egy életen át nem feledte az atürktől kapott leckét. És Kemal, miután elűzte az agresszorokat, megszervezte és felépítette az önálló, független, modern Törökországot. Hát így is lehet történelmet csinálni! Megkísérelte ezt a mi urunk, a Nagyságos Fejedelem, Rákóczi is egy egészen más korban, más helyzetben az ő útja jó Mikesével együtt a Fekete-tenger felől a Boszporuszon át vezetett Konstantinápoly érintésével (azóta is be vagyunk a Héttoronyba zárva!) a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba, ma Tekirdag, a száműzött álmok városába, ahonnan nem volt visszaút, s ahol nem volt feltámadás. Mennyi temérdek kultúremlék, amelyet a gazdag turistáknak megírt bedekkerek tartalmaznak, és amely mellett az ifjú, kemény munkát végző tengerészek, akik nem a jázoni aranygyapjúval bíbelődnek, hanem hullámmal, széllel, szálkás drótkötéllel viaskodnak, meglehet, elsiklanak.

De a sós leheletű tengerek s a benne tartósított történelemnek önmagában is üzenete van. Átjárja és mozgósítja a tudatalattit, mely több, mint célirányos műveltség, inkább valamiféle minőségi őslétezés bensőségesen megélhető intuitív alapja, indoka, végső oka s tán magyarázata, hogy mi végre vagyunk. Ez a körülírható, ám valójában megfogalmazhatatlan öröklét-pillanat engem – harminchét év elteltével is a hatása alatt vagyok – Kréta szigetén ért. Akkoriban, pontosabban már akkor is, dúlt az arab–izraeli háború, és a görög–török ciprusi válság is javában tartott. A ciprusi görögök vezetője Makariosz érsek volt, aki ellen állítólag száz merényletet kíséreltek meg. Mi Törökországba és Görögországba egyaránt szállítottunk árut, bár a helyzet veszélyes volt. Úgy a török, mint a görög kikötőkben, például Izmir és Pireusz, szabotázsakciókra számíthattunk, ezért ki- és berakodáskor külön őrséget állítottunk a raktárakhoz, hogy megakadályozzuk, ha netán bombát akarnának csempészni a rakomány közé, amely aztán valamelyik célkikötőben fölrobban, velünk együtt.

Szovjet hadihajók járőröztek a térségben, de nyomatékosan jelen volt a monumentális felépítésű VI. amerikai repülőgép-anyahajó is. Egyiptomba, mint abban az időben mindig, “baráti segítségként” cementet fuvaroztunk. Ellenőrzésre meg is állított minket mindkét nagyhatalom hadigépezete, noha nem volt kétséges, mi célja van a cementnek: erődítmény-építés! Végül is továbbengedtek. Bejrút magasságában járhattunk, alig néhány tengeri mérföldre a parttól, amikor fölöttünk a határtalan kék égen megcsillant egy ezüstös pont, amely narancsvörös gomollyá terebélyült közepében gyorsan kormosodó maggal, villámsebesen szánkázott le a horizonton, és belecsapódott a tengerbe. Valakik lelőttek egy repülőgépet, valószínűleg az izraeliek. Mire odaértünk, a gép elmerült, csak a halottak lebegtek arccal a vízben. Csáklyákkal halásztuk ki s emeltük a mentőcsónakba őket. Aztán megérkeztek a parti őrség egységei, és átvették a tetemeket. Ilyen megrendítő előzmények után futottunk be Alexandriába, igen randa, komisz helyen, az úgynevezett szénkikötőben rakodtunk ki, és már fordultunk is.

Általában sohase indultunk vissza üresen, narancsot szoktunk hozni full, azaz négy teli raktárral. Ám akkor nem így történt. Émelygő gyomorral, háborgó lélekkel, hánykolódó hajótesttel vágtunk át a Földközi-tengeren, hogy Kréta szigetén egy jelentéktelennek tűnő halászkikötőben, Szitiában vessünk horgonyt. Mazsolát rakodtunk be, aranylót, aszúsat. Mint maga a táj, amelynél békésebbet azóta sem láttam. A selymes-ragyogású homokos tengerpart egy majdnem derékszögben fölmagasodó, ám lapos tetejű sziklaoromra nézett föl, ahol mi tanyáztunk, kimenősek. A hegytetőn egy valószerűtlenül kékre mázolt házikó és egy görcsberándult Krisztus-tövist termő fa alatt néhány asztalka alkotta a vendéglőt. Szemben ültünk a végtelen azúrhátú tengerrel. A hatalmas csöndesség elnyelt, a szikrázó, gigantikus napsütés elemésztett. És tébolyítóan valószínűtlennek tűnt minden. Mintha nem is velem történne az élet. Egy villanásra ugyan még kijózanítóan kívülről láttam magam egy rozzant teherautó széljárta platóján kuporgó másod-kocsikísérő vaskos realizmusával, akit útban Kistarcsa felé – intim családi internálásokat idéz e név – belep a decembereleji hó, és akinek már előre elgémberedik a keze a gondolatra, hogy a hideg szögvasakat lerakodáskor puszta kézzel kell megmarkolni, mert hivatalosan még nem jár neki védőkesztyű a szakszervezettől…

Aztán kilibbent egy ifjú hölgy, harmatos üvegben sört hozott, híg-arany Hellas-beert és mellé mazsolaszőlőt. Amikor visszament, egy régi gramafonra föltett egy lemezt. Furcsa, fájdalmasan fölkavaró zene és énekhang járta át a zsigereinket, az áttetszően ragyogó tengert – amforákat véltünk látni az alján –, a Mindenséget, amelynek ott és akkor a metafizika és realizmus szintjén egyaránt megélője voltam. Ellenőrizhetetlen, vakmerő boldogság lett úrrá rajtam. Elragadtatottságomban ökölbe zárult a kezem, mint aki nem akarja kiengedni a pillanatot.

Este kilenckor még üres a Cuzco–Puno feliratú buszterminál, s egyre erősödik a velőtrázó rikoltozás, a percenként induló járatokra vérszemet kapott kikiáltók, mindent egy lapra föltévő, átszellemült pénztárosok toborozzák a bágyadt utasokat. A hőköltető szervezetlenség alig elviselhető hangerővel teszi magát kétségbe ejtővé. A marcona őrszemek még érvényes jeggyel sem engednek ki az üvegajtón túlra, pedig az időközben megérkezett és fölfrissült sofőrünk egyre vadabbul túráztatja a motort. Leendő útitársaink táskáiból durva szövésű, vastag takarók meredeznek, ám ahogy riadtan körülnézünk, látjuk, egyiknek-másiknak már álltában is csupán a szeme és a homloka látszik ki a lámagyapjúból. Andrea áramütötten pattan el mellőlem, s már a helyemen ülök, amikor egy faliszőnyegnyi darócot szorongatva számon kéri rajtam a hálásabbnál is hálásabb pillantásokat, de látom az arcán, ha szavakban is meg tudnám fogalmazni, az még az el nem követett, de megelőlegezett bűneimre is maga lenne a gyógyír. Arról, hogy a kiforszírozott hála milyen hatásmechanizmusok által szívódik fel a címzettben, nincsenek beható ismereteim, pedig a rezzenetlen, mezítlábas fakír fogalmát nem a vak érzéketlenség, nem a kibeszéletlen fogalmi restancia, hanem a bánrévei árpatarlók ismertették meg velem, lélektani áttűnéseit illetően pedig sohasem szorultam tanácsra. Mindenesetre így is megteszem, ami tőlem elvárható, nem kell nekem ehhez semmilyen hinterland. Ha hat szűk, keservekkel teli esztendő mindezt megérezni kevés, a hatvan se lesz több. Ez a fényesre polírozott pillantás ott fészkel a szemem bogarában, kiolvasatlanul, de se szavam, se egyetlen gesztusom nem árulkodik róla.

Hajnali egykor már fagyogatok, a havas szirtek szinte bekopognak az ablakon, s dermesztő, hideg fénnyel töltik meg a buszt. Négy óra körül furcsa árnyak jelennek meg az égbolton. Már látni a felhőket is, de ezek valahogy mások, gyökereikkel a horizontba kapaszkodnak, és nem mozdulnak, tapodtat sem. Egyikük éppen olyan, mint egy világnagy bárd, s inkább fekete, mint szürke. Nem tudom mire vélni, mert a “valódi” fellegek már bölcsen elhelyezkedtek az ég tetején. Riadtan leskelek, keresném a minimális szemkontaktust, de még arcokat se látok, Andreával az élen ki se látszanak a takarók mögül. Öt óra után pár perccel, napfelkeltére érkezünk meg Punóba, a Titicaca-tó partján lévő végállomásra. Sehol egy teremtett lélek. A kerítés mögött nádas, csáté, békanyál, a vizet vadkacsák szeldesik, a hőmérséklet nem lehet több öt-hat foknál. Próbálok rágyújtani, de egyetlen szippantás elegendő, hogy belássam: 3910 méteren semmi esélyem az önfeledt pöfékelésre, mindössze az indulattal teli taposási technikámat csiszolhatom. A táj szemet gyönyörködtető, a város fölötti legmagasabb ponton itt is Krisztus-szobor fehérlik, a messzi hegyek tarkóiba százméteres jeleket, betűket, szavakat nyírtak, nézegetjük is buzgón, miközben azon tűnődünk, mivel töltsük el a drága időt, hiszen a túravezető csak nyolc órától áll a rendelkezésünkre. A presszók, kávézók ajtaján még ott lógnak a párától gyöngyöző, rozsdás lakatok, az utcák néptelenek, csupán egy-két biciklis taxi csörömpölteti ormótlan, üres ülőkosarát a sűrű hepehupákon. Lötyögünk, lézengünk, lófrálunk, talpunk alá rég elhullatott banánhéjakat, káposztaleveleket hemperegtet a szél. Már nyolc óra is elmúlt, amikor egy meglábalhatatlannak hitt lejtőn rábukkanunk az utazási iroda épületére, amely – bármilyen hihetetlen is – a tiszacsécsei Móricz-házra emlékeztet. Zárva. Andrea vérgőzösen szentségel, nem is sejti, hogy közben maradék önmagát irtja belőlem. “Jaj nektek, magány jegenyéi!” – hallom Utassy Jóskát az Ond vezér úti panelház hetedik emeleti ablakából, és milyen igaza van! Ám a tekintetét égig emelő “pusztai nagy sast” hiába keresem az Andok fölött, de sajnos így van már vele a Mátra, sőt a zalai dombok is, hiszen a sűrű fekete szemöldök jobbára a zuglói szúnyogháló mögött raboskodik. Hangja s kérlelhetetlen, pupillaszűkítő szigora azonban immár naponta föl-fölcsattan bennem: “Hányszor hagyod megalázni magad, fiú? Három-négy különbet is nyugodt szívvel ölelhetnél egyszerre, akár keresztbe is fekhetnél rajtuk, mint egy gyönyörű, kovácsoltvas kapupánt, de jól van, drága gyerek, csak szenvedj, ha neked ez kell, ha nem volt elég egyetlen agyinfarktus!” Szöllősi Zoli, aki a kórházba is bejött hozzám, még ennél is tovább megy: “Maga tisztában van vele, mit művelt, mit művel ezzel az emberrel? Hogy mer a szemembe nézni? A lányom után pedig ne érdeklődjön, ne merje a szájára venni azt, aki Besnyőn kisiskolásokat tanít a tisztességre! Takarodjon, takarodjon el az asztalomtól!” Már Papp Endrét is hallom: “Ha ennyi fenntartásod van, hogy mersz elindulni vele ekkora útra?” Döbrentei Kornél nála is hangosabb: “Azt még megértem, hogy tehetetlen vagy az életeddel szemben, de hát mondd, ki ez? Ki képzelheti egyetlen pillanatig is, hogy nem Férfi, csak egy paprikajancsi jár benne ki-be?” Pál Jóska csendesen szolidáris, lemondóan csóválja fejét, Szabó Andris megölel, és Sinkát idézi: “…ezer éve nem terem rózsa…” Úgy érzem magam, mint akit szitává lőttek. Csak egy kurta Utassy-verssor kavarog bennem, de mehetünk – mondom az elborult tekintetű Andreának. Így szól: “Felnyög egy jegenye, korhan…” – és megindulunk a hajóállomás felé.

A békésen pöfékelő hajómatuzsálemen azonnal megkezdődik az idegenvezetés. Csupaszőr emberünknek be nem áll a szája, állán gumival rögzített, karimás kalapja fél arcát elfedi. A titi – mondja – pumát, a caca sziklát, követ jelent kecsua nyelven. A tavat a vallási szertartásaikat egy közeli, 5890 méteres magaslaton, a bolíviai sámánsziklán tartó néhai kiváltságosok nevezték el, amelynek látványa számukra a pumát testesítette meg. Alakját kövekbe vésték, azok pedig apáról fiúra szálltak. A tó területének 61 százaléka Bolíviához, a többi Peruhoz tartozik. Vize iható, mélysége egyes helyeken a 270 métert is meghaladja (szinte biztos vagyok benne: Pál Jóska centire is megmondaná). Kisebb-nagyobb szigetein számos indián törzs él, férjet a nők választanak maguknak, akik a házasságkötés után széles övhöz hasonlatos kalendárium szövésébe kezdenek – már emelkedik is egy a magasba, majd kézről kézre jár –, amelybe saját hajszálaikat is beledolgozzák, s ami a család életén túl, a tágabb közösség meghatározó eseményeit is megörökíti.

Az úszó nádsziget, Curos nyomban levesz a lábunkról, folyamatosan mozog, süpped, ringatózik, alig győzünk rajta lépkedni. A “falu” nagyjából húsz esztendeig lakható, utána újat építenek. Lakói mesterien font-kötözött kunyhókban élnek, kézművesremekeik nemcsak a legválasztékosabb ízlésre, de a soványka pénztárcákra is tekintettel vannak, a bóvlit talán hírből sem ismerik. Lám, mégis létezik olyan helye a világnak, ahol a civilizáció képes az ősi kultúrát konzerválni, hiszen turisták hiányában már nemigen lenne itt miről beszélni. Kőkeményre csomózott, impozáns csónakjaik szintén a szigetet alkotó növényzetből készülnek, s úgy viselkednek a vízen, mint a parafa, könnyen irányíthatóak, merülésük minimális. Heyerdahl is itt tanulmányozta, itt sajátította el e különleges hajóépítési technikát, mielőtt nekivágott a végeláthatatlan óceánnak. Átcsónakázunk a szomszédos nádszigetre is, ahol az iskola az egyetlen építmény, s ahol a közoktatási gyakorlatnak megfelelően egyenruhás gyerekek nyargalásznak, s boldogan lobogtatják színes krétákkal készített rajzaikat. Egyiküket sikerül megsimogatnom. Úgy néz föl rám, olyan szelíden ragyog, hogy beleborzongok.

További kétórás hajóutat követően a hat indián törzs otthonául szolgáló Taquile szigete ijeszt ránk roppant méreteivel. Itt bizony mászni kell! Amint a partra ugrom, három csicsergő, hamvas kislány rohan a karjaimba, s egy-egy kardíszt kötnek a bal csuklómra. Jobb tenyeremből kicsipegetik az apró pénzérméket, s már röppennek is. Andrea fürgébb, mint a gyík, én csak kaptatok, messze lemaradva. Ha fölbuknék, mert mindjárt fölbukom, kaparj el itt! – kiáltom. Nem megyek tovább! Dehogyisnem! Magyar ember vagyok?! Hogy a csúnyavaja esne ebbe a négyezer méteres magasságba, hát csak nem fog ki rajtam! – szakad föl belőlem a bánrévei cigányoktól hallott, ostobaságában is felejthetetlen átok, akkora erővel, hogy meg sem állok a hegytetőig. Az egyik kanyarban százötven éves, “totemarcú” vénasszony ül a fakó, napszítta mezsgyén, ujjai közt gyapjút sodor, bokájánál időtlenül pereg az orsó. Nem néz sehova, tekintete a Mindenség fölött lebeg. Földbe gyökerezik a lábam. Ilyen nincs. Ez nem a valóság. Hirtelen megszédülök, elsötétül előttem a világ. Öregmama néz rám egy eddig ismeretlen, halál közeli dimenzióból, s ugyanazt a tompa hegyű, rusztikus kést nyújtja felém, amellyel – pengéjét a konyhaasztal szélén cirregetve – saját rekedt, köhécselő énekét kísérte egykoron. Hallom és látom a dalt is, a legkedvesebb dalát, amint mozdonyfüst képében szétárad a földön, s a vihar előtti, fülledt rekkenetben csupán a térdemig merészkedik: “A fényes nap immár lenyugodott, / a föld színe sötétbe maradott. / Nappali fény éjjelre változott, / fáradtaknak nyugodalmat hozott. // Minden állat készül nyugalomra, / az Istentől kirendelt álomra. / De én, Uram, úgy megyek ágyamba, / mintha mennék gyászos koporsómba.” Zsibbad a kezem, a lábam, fülemben ott zúg a pánik Niagarája.

Reggel kilenckor már a hotel előtt ácsorgunk. Békésen, nyugalmasan várhatnánk a beígért autóbuszt – gondolom én –, mert nyoma sincs a tegnapi depressziómnak, ám Andrea máris üzembe helyezi magát, szünet nélkül vibrál, alig van épkézláb pillanata. Minden sejtjéből, minden porcikájából újra és újra sugárzik az a túlkoncentrált, törtető temperamentum, amellyel soha nem tudtam megbarátkozni, s amely az emancipálatlan nőiesség gyarló kellékeit, a szelíden lefegyverző bájt, a megengedés bölcs szemhunyásait, a meghitt gondolatok mögül reflexszerűen fölragyogó, ám az elme által még cenzúrázatlan, ártatlan tekinteteket is céltudatosan, csírájában fojtja el, s mint valami oda nem illőt, azonnal leparancsolja az arcáról. Elképzelni se tudok lassabban, de biztosabban ölő mérget.

Utunk az inkák Szent Völgyébe, a Cuzcótól harminckét kilométerre lévő Pisacba vezet. A 3500 méter fölötti sziklás csúcson vöröslő gránitromokról ma sem tudni, város volt-e vagy szertartási központ, egykori funkciója még rejtély a kutatók előtt. Megközelítése nem kis bátorságot igényel, két holland asszonyság azonnal ki is áll előlünk a libasorból, amint megpillantják a hosszú szakadék felé lejtő, korlát nélküli keskeny ösvényt a hegy oldalában. Két kezemmel a hegybe kapaszkodva haladok, csoda, hogy le nem szédülök. Fél szemem Andreán, akinek mindez láthatóan semmiféle gondot nem okoz, meg-megáll a szakadék szélén, és nagyokat nyújtózva gyönyörködik a nem mindennapi panorámában. Odafönn elfog a rémület, hiszen visszafelé nekem is a perem felőli oldalon kell majd haladnom, hogy össze ne ütközzek a szembejövőkkel.

Az épületcsoport központi területe az Intihuatana – eredeti jelentése szerint: “a hely, ahová a Napot kipányvázták” – és annak környéke, ahol paloták, raktárak, vallási és katonai jellegű építmények egész sora keveredik sajátos módon a szakrális, a védelmi és a mezőgazdasági feladatoknak megfelelően. A munkálatok ütemezéséhez minden időben a szemközti hegy mögül fölkelő nap helyzetét vették alapul.

Andrea a többiekkel együtt jön-megy, sürög-forog, miközben fél füllel hallgatja a káráló, könyvekkel, papírlapokkal hadonászó, megbokrosodott idegenvezetőt, ám hiába minden igyekezetem, szoborrá merevedve is percekig csak őket látom és hallom a szemrésnyi tájba bezsúfolódni. Mondják, a kultúra is olyan, mint a gyertyaláng; ha sokan állják körül, fölmagasodik, ha kevesen, alig látható, éppen csak pislákol. Vagyunk itt annyian, hogy attól akár égig is nőhetne, ám mégsem teszi, legfeljebb a botcsinálta merengőt pécézi ki magának, aki ha túl közel hajol hozzá, megindul alatta a hegy, és meg sem áll hazáig.

A nem kevésbé titokzatos romvárosban, Ollantaytambóban is hasonló érzelmek lökdösnek, rángatnak, tántorogtatnak, s mire fölküzdöm magam a tizenhét monumentális terasz melletti lépcsősoron, legalább háromszor járok otthon, s míg kezemmel a Bolíviából importált mestereket dicsérő Naptemplom hatalmas, rózsagránit monolitjait tapogatom, szemem az Ózd környéki bükköst kutatja, mert fülembe negyven év mögül is szünet nélkül a sajóvárkonyi rokon sugdos: “Aztán, Gézukám, hallottál-e már a fiadzó rigóról?”

Velünk szemben, a hegygerinc bal oldalán, egy a természet által kifaragott, inkafejet ábrázoló szikla mered a mindenségbe, tekintetét az időtlenség szentséges méltósága röpteti, és tartja meg az Andok fölött. Utoljára talán akkor hittem ennyire a természet (?) mindenhatóságában, amikor hatévesen, zokogva, esőért imádkoztam a bánrévei templomban Nagymama jobbján, a Szent István-napi nagymisén, olyan emberek között, akik – Sütő Andrással szólva – “könnyeikkel egész rózsakertet nevelhetnének”. Mert lám, itt az ollantaytambói teraszokon is virágtermesztés folyt egykoron, legalábbis ha hinni lehet a hajdani spanyolok leírásainak. A soknemzetiségű lárma, zsivaj azonban hamarosan zsibvásárrá silányít mindent maga körül, elnyomva az áhítat szapora szívhangjait is. Pedig szíves-örömest elüldögélnék egy-két órát valamelyik terasz szélén, lábamat lógatva, szótlanul, hadd duruzsoljon bennem a “halhatatlan suhanc”, ifjonti vágyaim hajdani világcsúcstartója, aki, tudva, hogy szavára ma már úgysem kíváncsi rajtam kívül senki, folyamatosan beszél és beszél, hiszen érzi, hol másutt tehetné nagyobb haszonnal, ha nem itt.

Ollantaytambo és Chinchero között, egy virágokkal teleültetett étterem udvarán a perui konyhaművészet festői parádéja zajlik, ennélfogva alig akarom elhinni, hogy éppen ide vagyunk hivatalosak, ám ha valóban érettünk ragyognak a pazarul megterített svédasztalok, akkor ideje tüzetesebben körülnézni. Második nekirugaszkodásra már cseppet sem zavar, hogy fogalmam sincs, mi rezeg előttem, felőlem akár kandírozott lámafülpuding is lehet, csak rezegjen harmadszor is, negyedszer is. És rezeg.

Chinchero hangulatos kis hegyi falu, tele lámákkal, kecskékkel, birkákkal. A helybeli árusok úgy csapnak le a turistabuszokra, mint szomjas darazsak a dinnyehéjra, óbégatva tépdesik ruháink szélét, egyszerűen nem lehet tőlük szabadulni. Egy dollárért máris a nyakamba akasztanak egy hímzett zacskót, még örülök is neki, tudom, Veronka a legféltettebb kincsei között szerepelteti majd.

Közben – és ez a lényeg! – Andreának sikerül immár a harmadik nagyméretű szőnyegre is szert tennie, amelyek közül kettő, “Igen, kettő!” (…) a pestszenterzsébeti tűzfészek falára kerül, ha eljön az ideje.

Vikidál Gyulának dedikálok a Szilágyi Erzsébet fasorban, szemközt a Fogaskerekű végállomásával, a fodrászüzlet melletti könyvespavilonból kikönyökölve. Gyula, megrökönyödésemet látva megnyugtat, ne szerénykedjek, új verseskötetemmel van tele a város, viszik, mint a cukrot, íme, az ő sarkát is letaposták. Ismételten köszöni, hogy megmentettem az életét, amiért örök hálával tartozik, s úgy megropogtat, hogy közben derékig kiránt a szűk ablakon.

Kelj már föl – szólít Andrea –, mindjárt itt a busz! – és fölemelkedik elzsibbadt kezemről. Hirtelen azt se tudom, hol vagyok, ami nem csoda, hiszen 1985. április harmadikát mutatja a naptár, s az “Itt élned, halnod kell!” című nagyszabású produkció nyilvános főpróbája zajlik a tömött tribünökkel körülzárt Hősök terén. Az előadás Ménrót daliáinak csodaszarvasos látomásától 1945-ig dolgozza föl a magyar történelem sorsfordulóit dalban, táncban és zenében. Éppen az Úr 1514. esztendejében járunk, s mintegy százötvenedmagammal húzom, vonszolom a rabláncra fűzött, félmeztelen, lengatyás, mezítlábas Vikidál Gyulát az Andrássy út torka felől. Novák Tata erőteljes utasításait követve, annak rendje és módja szerint fölrángatjuk a magas dobogón elhelyezett trónra, s úgy belekötözzük, hogy levegőt is alig kap. Az idegtépően disszonáns zenéből is jócskán kihallatszó ádáz, harsány üvöltések közepette összekapaszkodva táncoljuk körül, miközben a dobogó alá beépített pirotechnika vakítóan fölparázslik, pufogva, sisteregve szórja a meggypiros szikrát, ontja a sűrű füstöt. “A KURVA ÉLETBE, MEGGYULLADT A GATYAAA!!!” – üvölti Gyula, melynek nyomán fölmorajlik a nézőtér, itt-ott sikoltoznak is, s a százötven rázkódva vihogó, könynyeit nyeldeklő paraszt megindul a szerencsétlenül járt Dózsát eloltani…

Te egyáltalán nem figyelsz rám – bök meg Andrea –, többször nem mondom el, azért buszozunk ismét Ollantaytambóig, mert e szerint a kis gizi szerint eladták a már korábban kifizetett vonatjegyünket, és majd csak ott szállunk föl a vonatra. Érted? Csak ott! Egyébként pedig nem érdekelnek az aranykeretes álmaid. Téged nem zavar, hogy ki se látszol belőlük? Mert engem már fölöttébb irritál. Hát hol élsz te? Itt a jegyed, boldogulj!

Az ollantaytambói vasútállomás előtti kaotikus sokadalomban sebtében el is tűnik a szemem elől, gondolom, az idegenvezetőt keresi, hiszen nélküle nem léphetünk be az Inka Ösvényre. Mérgemben egy vállra akasztható üvegtartóval gazdagodom – nem is igen árulnak itt mást –, amely már sejteti, nem mindennapi túrának nézünk elébe. Mire rátalálok, a szeme már villámokat szór, de az édeskés főtt kukoricától megenyhülni látszik, s amint beszállunk, már mosolyogni is tud (nem rám), s végre én is megpillanthatom Irmát, a hollósörényű perui diáklányt, aki e perctől kezdve a gondunkat viseli. Rövid névsorolvasás, egy híján tízen vagyunk.

A vonat nem sokban különbözik az Úttörővasúttól, legfeljebb talán a színében, de ahogy zakatolni kezd, mindenestől magába fogad minket a Szent Völgy. Andrea valamilyen bilétát keres rajtam, de helyettem a kerekek válaszolnak: tetettedel-tetettedel-tetettedel. Mellettünk a hangosan fröcskölődő, keskeny Urubamba csörgeti a kavicsokat, s kerülgeti a hegyről lezúdult óriási kőtömböket, melyek közül nem egy a Budapest környéki hétvégi házak méretével is kiállja az összehasonlítást. Idelent mindent elönt a verőfény, a hegyek magasát még az ablakból kihajolva se látni, ám a mélyen rájuk ereszkedő felhők mögött továbbra is sejteni lehet a zöldek zöldjét.

Tizenegy órakor – az Urubamba függőhídján áttipegve, átringatózva – megérkezünk az alaptáborba, a Cuzcótól mintegy száztíz kilométerre lévő rövidebbik Inka Ösvény bejáratához. Az erős napsütés elől egy avokádófa árnyékába húzódunk, miközben Irma hátizsákjából előkerül a kilenc adag meleg étel, de a homlokráncoltató plasztikdoboz tartalmát kóstolva az utolsó illúzióm is cserbenhagy. Inkább a gyűlöletes pacal, mint ebből még egy falat. Enni viszont kell, így szinte az egészet pacalként tömöm magamba. Szörnyű. Andrea is érezhetett valami hasonlót, mert amint nekivágunk az útnak, a hegy lábához közeli első inka romnál a többiek után küld – majd jön…

Teljesen legyengült, zihálva poroszkál mögöttem, aztán ismét eltűnik. Fél kettőkor állunk meg először pihenni, ám az ő számára ez már a negyedik, ha nem az ötödik, de mindenképpen az első nyilvános pihenőhely. Már a szája is sebes. Jó húsz perc után indulunk tovább, folyamatosan följebb, egyre följebb, az Urubamba már csak egy picinyke csík a völgy mélyén. Nem úgy a jóval előttem haladó, iszonyatosan fölfúvódott japán lány, aki – bármilyen hihetetlen is – Irmával egyetemben nem tapos, mint mi, hanem minden lépésnél oly kecsesen gördül át a talpán, mintha lefelé jönne. Irma esetében persze érthető, a különböző csoportok élén havonta fél tucatszor mássza meg a hegyet, de Ikue teljesítménye rám nézve már-már megalázó, hogy a testsúlyuknak minimum kétszeresét cipelő, kétezer méteren is szellőléptű serpákról ne is beszéljek, akik a hátukra erősített rakományaikkal úgy húznak el mellettünk, hogy kisebbfajta légörvényt kavarnak maguk után.

Már öt óra is elmúlt, amikor egy hosszú, negyvenöt fokos lejtőn föllépcsőzünk az újabb inka épületcsoport tetejéig, amely már megelőlegez valamennyit a régen áhított csodából. Úgy dőlünk el a fűben, mint akiket fejbe vertek. Irma hiába adagolja a művelődéstörténeti vonatkozásokat, Andrea meg se hallja, nemhogy még fordítaná is nekem.

A közeli turistaszálláson, ahol lehetünk vagy kétszázan, a számunkra lefoglalt szobában – akárhogy is számoljuk – csak nyolc ágy van. Irma esedezve kéri Andreát, ossza meg velem a fekhelyét, hiszen rajtunk és az angol páron kívül a többiek ma látják egymást először. Andrea az idegességtől megbicsaklik, majd ellentmondást nem tűrően rám mutat: a bazinagy amigónak külön ágy kell!

A vacsorára egyikünk se tud ránézni, de egy-egy forró kokateát azért méltóságteljesen elhörpölünk, jómagam a szentségtörő diszkózenét is túlszürcsölve. Irma kiosztja a zacskós reggelit (Andreának néhány szem garantált hasfogót is mellékel), s gyengéden figyelmeztet, lehetőleg ne vegyünk részt a rend szerint reggelig tartó, amúgy egyre divatosabb, ámde fölöttébb kockázatos nemzetközi promiszkuitásban, mert hajnali négykor könyörtelenül indulunk tovább.

A Szent Völgyet kémlelő széles betonterasz sarkában még elfogyasztunk négyszer három deci zsibbasztót, ámuldozunk a tőlünk néhány méterrel arrébb hideg vízben mosogató, s a “tiszta” edényekkel ruganyosan szöcskélgető serpákon, hogy a romantikának véget vetve, néhány másodperc múltán nyakunkig ránthassuk a takarót.

Andrea betegebb, mint valaha. Éjszaka legalább tizenöt alkalommal átkozta el a könnyen jött hasfogót, lázas, felső ajka kivarasodott. Némi bizalompocsékoló huzavonát követően, fél ötkor megindulunk a csonka csapat után.

Az eső csendesen szemerkél, a völgyből semmit se látni, s az irdatlan csöndben csak néhány szapora szárnyú madár verdes az átázott lombok között. A sziklakövek repedéseiből az égi áldást kutyába se vevő kék, sárga, vörös és lila lángú virágok gyulladoznak, s fűtik, melengetik a kedvemet. Emlékezetemben egy verssor után kutatok, érzem, itt van már a közelemben, csak még vár, megvárja, hogy előbb a súlya nehezedjen rám, pontosan úgy, ahogy mindig is szokta, s lám, amint a lábam elé nézek, rögtön eszembe jut, hiszen “egeket csókol a kis tócsákban a talpam”. Dzsó! Drága Dzsó! Hidd el, ezek is éppen olyanok, mint az Ond vezér útiak, ám ama súlyok, amelyekkel most átgázolok rajtuk, tisztán érzem, engem lapítanak az égre, engem tipornak a halottaim magasába! Nem és nem, a magamfajtának nem negyvenöt évesen kell megmásznia az Andokot, amikor önemésztő révületében már összehord tücsköt és bogarat, miközben elő se bukkan fölbolydult múltja alól, amikor ölelő s megtartó karok helyett jobbára már csak halottakkal képes gyarapodni, amikor minden, de minden apróság egy csapásra sorsa mérlegén köt ki, hogy annak serpenyője azonnal beszakadjon a mérhetetlen gyarlóság alatt! Hogy is írtad? “Mi mindent mérnek meg a mázsák!” Bizony, Utassy Jóska, mi mindent megmérnek! Édesapám olykor a fejét fogja kétségbeesésében: “Istenem, Istenem, mi mindent tudok én! Mi mindenen is mentem én keresztül! De jaj, ha én meghalok, kisfiam, leszel te olyan, de olyan egyedül, mint még senki!” De legyek is, ha a magam keserves jussa Másban csak egy agyalágyult, surabayai indonéz könyvkötő szellemi hozományával tart rokonságot!

Nyolc órára csatakosan, átizzadva elérjük az inkák által “behorpasztott” hegygerincet, a 2700 méter magasságban kialakított Napkaput. Lassan, megilletődötten lépünk be rajta, hiszen a látvány egyszerre szédítő és megrendítő. Háromszáz méterrel alattunk a Hiram Bingham által 1911. július 24-én fölfedezett, bevehetetlen fellegváros, a földrajzi és természeti környezetében egyaránt egyedülálló Machu Picchu ékeskedik. A lehúzódott, gomolygó felhők nyomán másodpercenként más és más arcát mutatja, s amint az örökifjú istenség, Inti, bepillant a Napkapun, szemem tüstént megáradó sós vizén át is látom: a Huayna Picchu (Ifjú-hegy) és a Machu Picchu (Öreg-hegy) közé épített város mindenestől megtelik arannyal, s fölötte mintha Pilinszky összes elszívott cigarettájának füstje kavarogna. Döbbenten állok. Életemben először egész lényemmel érzem a két nagy pólust áthidaló szakrális erőt, a Krisztusi Terhet. Íme, megadatik hát, amit csak titkon reméltem: ha néhány pillanatig is, de kapocs lehetek Ég és Föld között. (Az útikönyv az ember természet fölött aratott fényes diadalaként próbálja bemutatni, amely számomra egyetlen dolgot bizonyít csupán: nincs ördögibb béklyó az ateizmusnál.)

Mintegy negyvenperces könnyed, levezető séta után, az utolsó ellenőrző ponton megkapjuk a harmadik igazoló pecsétet (ha egy is hiányozna, be se tehetnénk a lábunkat), s a valóban világszínvonalú éttermek, presszók és ajándékboltok mellett, a gondosan őrzött tárolók egyikében végre megszabadulhatunk a csomagjainktól.

A régészek még ma is vitáznak a Machu Picchu funkcióját illetően. Egyes kutatók szerint bevehetetlen erődnek épült, s a környék harcias lakosságának leigázására, illetve féken tartására szolgált, mások állítják – s közéjük tartozott maga Bingham is –, ez lehetett a legendás Vilcabamba, a spanyol hódítást túlélő inka nemesség menedéke, ám sokan az utolsó Aclla Huasit, a “kiválasztott asszonyok házát” látják benne, hiszen az ásatások alkalmával zömében női csontvázak kerültek elő. De van olyan nézet is, amely kitart amellett, hogy a Machu Picchu nem más, mint az Atahualpa halála után trónra ültetett báburalkodó, Manko Inka rejtekhelye, aki 1536-ban elmenekült a hódítók elől. Egy azonban bizonyos: négy évszázadon át senki sem tudott a létezéséről.

Bingham a feltárások idején korlátlan bizalmat és hatalmat kapott, a pontosabb vizsgálatok érdekében azt szállított el, amit csak akart. Újabban arról suttognak, talán a felhalmozott kincseket is magával vitte, mert amikor az aprómunka elkezdődött, mindössze egyetlen vékonyka aranykarkötőt találtak.

A város mintegy kétszáz épülete több szinten, a központi tér körüli, s a kondorkeselyű kiterjesztett szárnyának alakját idéző teraszokon helyezkedik el. A gránitból emelt házak padlásterét ácsolt faszerkezetre erősített szalmával borították, amelyekre már csak néhány rekonstruált tető emlékeztet. A helyben bányászott gránittömbök hasadékaiba – miután a vasat nem ismerték – fadarabokat ékeltek, s addig itatták vízzel, míg azok megdagadva szét nem feszítették, majd homokkal dörzsölve csiszolták a megfelelő méretre. A munkában nem ismertek tréfát, aki nem dolgozott, azt könyörtelenül megölték.

Az inka építőművészet lélekemelő remekművei a város másik részében, a vallási-szertartási körzetben épültek, mint a félkör alakú, több fülkét is magában foglaló, az európai bástyákhoz hasonlatos torony, az El Torreon, amelynek egyik ablaka éppen arra a pontra néz, ahol a nyári napforduló idején a nap fölemelkedik a hegy mögül. Sorra járjuk az összes fülkét, az elöljárósági szállásokat. Andrea émelyegve lézeng, hol a falak tövében guggol, hol a trapéz alakú ajtónyílásokat támasztja. A Főtemplom, a Három Ablak Temploma és a Naptemplom tüzetes bejárását követően ámuldozunk a ma is működő, s a földművelő teraszokat is bőségesen ellátó vízhálózat láttán, majd fölmászunk a kordonnal körülkerített bűvöletes kőhöz, az Intihuatana közelébe. Irma bizalmasan közli, még idejében érkeztünk, mert a város folyamatos, évi egy-két centiméteres süllyedése miatt a perui kormány fontolgatja, végleg elrekeszti a gyalogos forgalom elől, s csak légibuszokról lesz látható.

A háromórás idegenvezetés záróaktusaként egész oldalas kérdőívet nyom a kezünkbe, minősítsük munkáját a megadott szempontok alapján legjobb belátásunk szerint, ettől függ, kap-e, s ha igen, mikor, új csoportot. Kezünkbe nyomja a buszjegyeket, még egy utolsó közös fotó, és elbúcsúzunk egymástól. Andrea végighasal a friss füvön, ha akarom, menjek vissza a csomagokhoz, presszózzak, gyönyörködjek a tájban helyette is, mert ha most nem pihen egy órácskát, annak beláthatatlan következményei lesznek, gondoljak csak Görbe Jánosra az Emberek a havason című filmben.

Fél kettőre beborul, mennydörög és villámlik, már-már azt se látom, meddig a hegy, honnan az ég, egyformán fenyegető minden. A Huayna Picchu fölött fölzavart, magányos kondorkeselyű perlekedik az idővel, köröz és köröz, majd ismét nekifeszül, s mire eltűnik a köddel habart felhők sűrűjében, a Földanya, a Pachamama már szomjasan nyeli az esővizet.

A busz ajtajában óriási tolongás, zsivaj gyilkolja a hangulatomat, senki sem szeretne bőrig ázni. Hajmeresztő, korlát nélküli szerpentinen ereszkedünk alá, amely hosszú egyenesekkel, hajtűkanyarokkal kúszik egyre lejjebb, az útszakaszok közötti távolság nagyjából megfelel a szintkülönbségnek is, lehet úgy hatvan-hetven méternyi. Utunkat egy nyolc-tíz éves forma fejpántos inka herceg kíséri, s a kanyarokat árkon-bokron át levágva az egyenesekben bevárja az autóbuszt, és hangos, elnyújtott visításba kezd: Gúúúúd bááááj! Húsz perc alatt érünk le az Urubamba partjára, Aguacalientesbe, s amint megállunk a parkolóban, már dörömböl az ajtón. Csapódnak, piroslanak a tenyerek, nyílnak a pénztárcák, Jézuska pedig – mert így hívják – lihegve, szuszogva tömi zsebeit az ülések között, erőteljesen cáfolván a népi bölcsességet, mely szerint “galambot szaráért, diákot munkájáért tartani nem érdemes”.

A folyóparti kistelepülés egyetlen utca csupán, közepén vasúti sínpárral. Kétoldalt, a “bóvlisoron” nagy kupacokban áznak az értéktelenségüknél is csiricsárébb szuvenírek. Szezon és fazon mesterfokú keveredéséből az éttermek, presszók is kiveszik részüket, egyiktől a másikig lépdelve akár tíz évet is képes vagyok öregedni, illetve fiatalodni.

Átpiszmogjuk a hajnalt, a reggelt, sőt az egész a délelőttöt. A Quitóba való visszautazáson kívül nincs lekötött programunk. Céltalanul korzózunk a külvárosban, innen egy szendvics, onnan egy tejeskávé, a piacból néhány perc is elég, hogy fölkavarodjon a gyomrunk. Míg Andrea újabb és újabb szőttesek, faliszőnyegek között babrálgat, én a megszimatolt apátiát próbálom távol tartani magamtól. A patikus apatikus apa-típus – mormogom, rakosgatom a szavakat, de ez sem segít.

Igyekszem teljes erőmből másra koncentrálni, ám hirtelen elveszítem a színlátásomat, s úgy váltakoznak előttem a gyerekkor képei, eseményei, mintha egy ócska, hangtalan, fekete-fehér televízión kapcsolgatnám a csatornákat. Unottan, egykedvűen nézem végig a bánrévei hídrobbantást, s ahogy Farkas Marika hasába belefúródik a rozsdás betonvas, de semmi részvét, semmi borzongás, semmi libabőr… a fűtőház mögötti almafák tövében öklét rázó, vérszomjas vasutas inal, kezében vadonatúj lakkcipőm villog… a vashíd előtti átjárónál parazsat köpködő, tolató gőzmozdony hajt bele a kondába, s kétfelől, a lejtős szekérúton nagy labdacsokban gurul a porral elegyedő disznóvér, a férfiak ledobják a kaszát, az asszonyok a hajukat tépik, s egy messze pattant szikrától lángra kap a nyakamig érő árpatenger.

“Úgy kéne már: lassan élni, / a múltammal szembenézni. / S mint sok mások, ezer bajban, / elkallódni nagy Biharban” – szólít meg Sinka, huszonéves édesapám hangján egy régi magnószalagról. Tizenöt-húsz vers is elhangzik bennem, az Ilondi kaszásokat meg is könnyezem. Nem sokkal utánuk, a szalag vége felé Nagymama és Öregmama 1961-ben, Bánrévén rögzített mondatai találnak meg: “Halló, Bánréve! Itt Nagymama beszél az ő drága kisunokájához, Léka Gézukához. Drága kis galambom, aranyos báránkám! Megkaptuk azt a szépen hangzó üzenetedet, amit nekünk kűtté. Nagyon megörvendeztettél vele engemet is, meg Öregmamát is, hogy azt az aranyos hangodat hallhattuk! Tudom, hogy voltál Édesapával Húsvétkor a templomban, és örülök is neki. Így is kell, gyönyörűm! Beteg vagy-e még, drága gyöngyöm? Én már nagyon szeretném látni, ahogy te rollerozol és fékezel! A bánrévei óvodában már vár tégedet a Pirike néni. Köszönjük a sok szép éneket, millió puszit köldök, és még eggyel többet. Üdvözletemet add át a Regősiéknek és a Bözsi maminak. Sok puszit küldök Édesanyának is. Sokszor csókol a te szerető Nagymamád! Érted, gyöngyvirágom?”… “Öregmama beszél… hozzád… kis rózsabimbóm… kedves kisonokám… Gézukám. Azt kérdezi Öregmama tőled… hogy megvannak-e még… azok a gyönyörű… gyöngyös fogaid? Szépen mindennap mosogasd meg… hogy mindig gyöngyözzönek. Bizony… kisfiam… fáj még az Öregmama lába… csak még addig élhetnék… hogy egyszer megölelhetnélek… és megcsókolgathatnálak nagyon. Isten veled rózsabimbóm… sokszor csókol Öregmamád!”

A másik oldalon egy nemkülönben féltve őrzött rádiófelvétel, öblös hangja mögött halk cimbalomkísérettel a fiatal Sinkovits Imre konferál: “Most a Sátoros brigád következik, mai témájú cigánydalokkal örvendeztetik meg önöket. A dalokat Maácz László éveken át gyűjtötte, s önök, akik nem sokkal ezelőtt még dallamszegényen ültek le készülékeik mellé, most pillanatok alatt meggazdagodhatnak.” És fölhangzik édesapám éneke: “Csináltatok egy palotát, / oszt veszek bele szép zongorát. / Hej, de minek nékem a zongora, / ha az asszony nem tud rajta. // Híttak a titkár elébe, / hogy álljak be a téeszcsébe. / Hej, devla már e hatóságba, / inkább megyek a vasgyárba.” Már mozog a lábam. A dalok sorát Varga Böske folytatja, a háttérben az Állami Népi Együttes férfi tánckarának különítménye jajong, hüppög, prüszköl és ugat: “Kódér Miska vett egy macskát, / egy irombát meg egy tarkát. / Ette vóna föl a fülit, farkát, /mér nem vett hát már egyformát.” A harmadik nótába én is belekapcsolódom. Cigány gyerekek gyűrűjében ülök a bánrévei portán, a kisudvari karám előtt, ölünkben lyukas lábasok, fazekak, fületlen, rossz kondérok, s botokkal, kukoricacsutkákkal verjük hozzá a csörömpölő tamtamot. Zeng a faluvég: “Nem születtem a bútyira, Mama, / lábam termett a táncra. / Lábam termett a táncra, szemem a kacsintásra, / két kezem a csórelásra!” A szomszéd ház padlásának ajtajából Bellény néni tesz komolynak tűnő ígéretet: ha nem hagyjuk azonnal abba, mindenkit belefojt a kútba!

Egy internetes kávézóban ocsúdok. Andrea éppen Beát értesíti a holnapi találkozó időpontjáról, s azt is megtudjuk, hogy Nóra piros és zöld mangót kér cserébe áldásos szolgálataiért. Hitetlenkedve nézem a pontos időt, legalább három órával nem tudok elszámolni. Ez önmagában nem lenne baj, megesett velem máskor is, alkalmasint még Kiss Bence ügyeletes Zöldveltelínije se kellett hozzá, most azonban képtelen vagyok mit kezdeni a jelennel. Esetlennek, ügyefogyottnak érzem magam, afféle bogaras bolyongónak, aki, ha emlékezik, magát az Életet tartja föl, s minden járókelő lök, taszít rajta egy keveset.

Mindeközben Andrea fáradhatatlanul rendelkezik, tervez és szervez, akkurátusan keresi a legoptimálisabb megoldást. Mire? Számomra annak ellenére se derül ki, hogy fennhangon kérdezgeti önmagát, s akár egy elgépiesedett analizátor, mindenre meg is válaszol. Tüsténkedései úgy oltogatják belém a bűntudat keserű szérumát, hogy a fejem is belefájdul. Aztán felém fordul, s mintha egy hatalmas sörnyitóval feszegetné a koponyámat; neki ebből elég, első a tiszta elme, s ha már ez is rámarad, majd ő rendet teremt a gondolataim között! Minden szava aranyat ér, olyannyira, hogy a Cuzco–Lima–Quito repülőutat teljes egészében sikerül Bánrévén eltöltenem.

Quitóra rá se lehet ismerni. Komor, borongós a reggel, az eső szemetel, a Pichinchát köd takarja. Harcos csomagolás, vég nélküli poggyászátcsoportosítás, ez ide, az oda, zacskók, szatyrok, táskák egymás hegyén-hátán. Az utolsó krajcárok számbavétele. Én ugyan már tegnap hazautaztam, de a fővároshoz közeli Otavalo híres indián piacának kincseket ígérő lehetősége engem se hagy hidegen, így hajlandó vagyok némi engedményt tenni. Steve pontban tíz órakor ránk töri az ajtót, mögötte Bea lendíti égnek a karjait, s egy rövid, címszavakban összefoglalt perui élménybeszámolót követően meg sem állunk a pöfögő buszig. A levegő fullasztó, a kipufogó gázok minden eddiginél jobban fojtogatnak. Beköszöntött hát az esős évszak, Inti Napisten az utolsó hadállását is föladni kényszerült.

Ez igen! Otavalo igazi célállomás, tele olcsó hotelekkel, éttermekkel, elegáns mulatókkal. Főterének minden négyzetmétere a kézműves piacé; tátott szájjal, botorkálva szédelgünk a szemkápráztatóan harsány színek láttán, mert esős évszak ide vagy oda, tündökölnek azok a nap helyett is. A sátrak és pavilonok roskatag labirintusában szünet nélkül folyik az alku, a hosszas egyezkedés, amely – talán kissé faramuci módon – az iparosmesterek őszinte megbecsülését hivatott kifejezni, így elmaradhatatlan része a nem mindennapi szertartásnak. Aki itt nem alkuszik, bizony garantáltan portéka nélkül marad!

Íme, ott!, az én fergeteges, fekete lámaszőr kalapom is kereken ötven dollárról indul, s amint rámutatok, máris tépi, gyűri, csavargatja ez a derék rézbőrű aszszony, mert ezt nézzem meg, nincs még egy ilyen kalap Ecuadorban, mely szörnyű sanyargattatása ellenére is így kirúgná magát, s mire nagy büszkén a fejemre igazítom, már ő is boldogan ragyog, hiszen nem kevesebb, mint huszonnyolc dollár üti a markát! Néhány félszeg, bejárató lépés után jóleső érzéssel állapítom meg: akár a furfangos Messzi Gyurka kalapja is elbújhatna mellette, mert immár a harmadik indián köszön rám alázatos fejbiccentéssel kísérve: “Buenos dias, amigo!” “Nektek is! Nektek is, barátaim!” – s még intek is hozzá.

A zuhogó eső elől – Steve és Bea órák óta levegőben lógó javaslatára – egy közeli kocsmába menekülünk, eszünk, iszunk, mulatunk, míg ránk nem esteledik. Steve markából sűrűn csurran-cseppen a dollár, de oda se neki, nyolctagú kecsua zenekar ad másfél órás koncertet az asztalunk mellett. Vérem a forrponton, a vége felé már nem is ők, hanem a Téka együttes, Vizeli Balázs, Lányi Gyuri és Havasréti Pali húzza fülembe a Szilágyság fenséges muzsikáját, az oly sokszor megsiratott Nagysajói lassút, otthon, a Molnár utcai táncházban. Nem férek a bőrömben, a hetedik sör után csapot-papot hátrahagyva melléjük szegődöm. A táncházat követőe, hajnali háromig a Váci utcai “Kis Pilzeniben” ücsörgünk, s miután Balázs és Gyuri lekoppantja a kiürült Szent János-poharat, Palival és a táncos lábú Bakonyi (Savanyú) Ernővel átlebegünk a Bartók Béla útra, a Mészöly Tanszék korsói mögé, de nyitásra már mindhárman a Rudasban vagyunk, és reggel nyolcig gőzöltetjük az éjszaka során magunkba szívott tömérdek méreganyagot. Kilenc óra is jócskán elmúlt, mire Andrea színe elé kerülök. Hüledezve vizsgálja a pupillámat, és nagyot sóhajt; ez az utolsó napunk, talán nem kéne belerondítanom.

Nagy-nagy kerülővel, a Quiroga–Cuicocha–Cotacachi útvonalat választva buszozunk tovább. Utóbbi kettőnél le-leszállunk, előbb egy vízzel telt vulkáni kürtő kedvéért, majd a bőripari központ dúsgazdag kirakatai végett, de egyik szememen be, a másikon ki, egyedül Cotacachi templomának látványa dobogtatja meg a szívemet, tornya hegyében az életnagyságú Krisztussal. Szemből, a főtér közepén emelt dicsőséges, örök Nagymama, Szent Anna szobrának talapzata alól nézem, a torkom elszorul, és mindenestől eltűnik az ember alkotta világ.

Minden csomag itt van a kupacban? – kérdezi Andrea, már Quitóban, lámpaoltás után. Itt, itt – sugdosom magam elé vakon, s azért fohászkodom, legyen elég erőm, kitartásom és figyelmem ama plusz egyhez is, amely ha elpotyog, ha elvész, nem marad egyebem, csak a fogcsikorgató kétség: össze tudom-e, össze merem-e szedni még egyszer, valaha is?