Csoóri Sándor
Elkártyázott köpeny
Hol találhatnék megint
új hazát magamnak?
Tágas leszállóhelyet, sima dombtetőt,
ahol csapongó, nomád lepkéim is
megpihenhetnének végre egy kövön.
Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött
egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott
köpeny az egész ország, krisztusi gönc –
messziről is jól látszanak
a hétpróbás nyerészkedők.
Fülledt júdásszagot hoz
kocsmáj
uk felől a szél,mintha rohadt káposzták szagát hozná.
Se Nyugat, se Kelet,
se Dél, se Észak,
amerre suhanó utat látnék.
A páfrányos mezők idegenek, az Alpok
havat dajkál, s így csak a
golgotás gödrök mélysége felé
mutat egy vedlett tábla,
egy másik pedig a lángok rései közé,
ahol erős szívek torlódtak össze.
Akkor hát irány befelé:
a legvadabb ivók s őrültek útján,
hadd gyalulja simára
halántékomat a huzat.
Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,
ahogy rohan a ködben
és zúdul utána egy egé
sz erdő.
Kinek hódolhatnék még?
Kinek hódolhatnék még
titkos mosollyal
eliramlott éveim után?
Talán az alvó nőknek,
akik szabadon, lazán
feküsznek széles ágyukon.
A combjuk
kilátszik félig a takaró alól,
s lepedőjükön mályvák ragyognak át,
ha jön a hajnal.
Mennyi szétterült, fekete haj a párnán
és szendergő csukló!
Mennyi lecsúszott ingváll!
S mennyi partra sodródott, nyári izgalom
a padlón szétdobált csöpp holmik körül!
Mindennap mennem kell tovább
utolsó szállásom felé.
Mindennap kidől a falból
egy ajtófélfa mögöttem,
s elporlad egy-egy küszöb,
de ha mégis visszanézek néha,
heverő hegyek és heverő, nagy tengerek helyett
lopakodó fényeket látok,
szobákat, zöld holdakat, melyek
alvó asszonyokra sütnek.
Ki ne akarna visszafordulni nyomban,
követni
akár egy repülő porszemet is?
Utcakeresztelő
Legyen ez az utca a vérontófű utcája,
amaz meg ott a nebáncsvirágoké –
Ha újra erre vetődnék veled,
hadd érezzem, hogy ismerős helyen járok,
mint aki a világ végére is
ismerősként szeretne megérkezni.
De jó, hogy itt vert tanyát
ez a két kökénybokor is a domb peremén:
az élet minden bánatát
kihordhatom ide alájuk.
A fásult szíveket villamos tüskék várják,
a gyászos szózatokat fanyar kökényszemek.
Nézz végig mindkét utcán, szabadon
jár bennük a szé
l. Elhúzódnak előlemég a fésületlen árnyékok is.
A házak, mint a felhők, elszállnak, visszajönnek,
kék égből van a cserepük,
az ablakuk meg a te mosolyodból.
Egy kéményből füst száll magasba,
fehéren, hosszan. Mintha valaki
a Naphoz vagy régi istenéhez imádkozna.
A két utca közt csöndesülj el te is a kedvemért:
a füst gyerekkorom rokona volt:
vitte, vitte az égre nyugtalan tekintetem.
Himnuszt írni a porba
Itt-ott még kék vagyok s véres,
amióta átgázoltatok rajtam;
és nem látok még el
egyetlen toronyig sem,
de magamat, hanyatt fekve is,
egyre magasabb ég alatt látom.
Eddig lombok szűrték meg körülöttem
a város zaját,
ennek most vége.
Budapest itt utcabálozik
kődobásnyira tőlem a Duna-parton.
Hidakon trappol, lovacskázik,
az Országház kupoláján dobol
s tenyeréből görögtüzet zuhogtat le a földre,
mint aki istenülni is parádézva tud csak.
Üvöltsek? Káromkodjak? Mit érnék vele?
A raktárak mélyén megrepedne egy-egy üvegtál,
üvegkoporsó,
s valakik rögtön fényszórókkal
kutatnák át a zugokat.
Tanulj meg inkább emlékezni a fájdalomra,
súgja egy őszülő hang,
és himnuszt írni a porba, akár egy rémalak.
Szöllősi Zoltán
Édesanyám
Nem kell szíved gépre hajtanod,
visszavarrjad Bácskát, s rongyaink,
mindnyájunk palástja, bánatod,
széttépett országunk egy megint.
Betelt emlékezet, aranykor,
mindig nyár, minden nyár utáni
s minden érintésben aranypor –
így tudtál szeretni te s fájni.
Ténferegtem akkor mesékben,
történelem dőzsölt tanyánkon,
királyleányt veszek, igértem,
csúfolták, tépték akarásom.
Mint működik időnk, csak sejtem,
ki voltál, nem tudhatom máig:
fetrengtem sárkány marta sebben,
s vittél te, Pócsra, Máriáig.
Örök délután ez, de most van,
hozzád évültem, lásd, én látlak,
ne akard, hogy érezzem mostan
nagy súlyát halott szempilládnak.
Megépült álmom, s fennmaradtam,
élő kövek, versek az égig –
vissza a bedőlt teremtést raktam,
ingott velem a föld, s a lét is.
Kérdezz rám, tudd, megvan minden itt,
ház, a kert, s nem ül rajtuk átok,
csodáld csak ez égi piramist,
benne van: nézd, Magyarországot.
Költöznünk, menekülnünk nem kell,
s reám szent felajánlást tenned,
nem ér itt gyalázat, se fegyver,
béke van. Őt ölték meg benned.
Dobozi Eszter
Lappangani
“ország lappangott itt, mikor nem vala ország”
(Csanádi Imre)
A kazamatákban meghúzódhatunk újra.
Pincében, bunkerben. Otthonunk disznók ólja,
szárkúp, szénapajta,
ürgelyuk, híd alja,
míg országunk had dúlja.
Olyan ez mind, mikor rég elhullott szavakba,
dalba visszatérünk. Mint láng visszacsavarva,
megmaradni élve,
mintha mindig égne,
mi legmélyebbről hajtja
legbelsőbb lényegünk, mit el nem érhet fertő,
világ bomlása, zaj, röhej, a fülrepesztő,
elsuttogva mégis
ének szól, az égi.
Feltündököl kifeslőn:
jel, az egyre izzó, mint jegy, a homlokunkon
fénylő. Elvá
lik majd a reggel, este. Csúcsonaz éjfél és a nap,
míg egymást harapja
vég s a kezdet. Hullong
a sötét, de áll fenn a fehér. Lesz megáldónk,
áldozni tudó is, és eljön, aki áldott,
fogható lesz az “itt”
elrejthető az “ott”.
Az időt, mint jármot,
senki sem felejti. S hogy a “volt”, a “van”, a “lesz”
mind külön hatalom. Elöl-hátul egy arc ez:
önnön tükörképe,
mint Janusé éppen.
Emlékezőké a perc,
s látnoké lesz, melyben magától értetődő
minden, mi változat, eszméletünket őrző,
de addig vakondként
lappangani…! Pórnép
él így, s nyelvében költő.
Csiki László
háromkezes
1.
minden éjjel felébresztettelek
hogy elmondjam neked
a lombot a falat
azt hittem talán
pótolhatom
álmaid szavaimmal
aztán már nem hagytalak elaludni sem
féltem átálmodod magad a…
de sose merted
és akkorra már nem maradt
mesélnivalóm
csak a lomb a fal
néztelek csupán a sötétben
és elképzeltem hogy megérted
itt maradsz magadnak élsz
én elmehetek
lomb alá falig
2.
ott volt aztán az a kisgyerek
egy kertben volt lomb alatt
vagy ezüst repülőn
velem vagy veled
nem láthattam azt a fiúcskát
az árnyék a messzeség
a lomb a repülő
a farkasvakság
érzem csak leginkább ujjbegyemen
a sörtés fejét a lombot repülőt
érzem bőrömön az árnyat
elfed elevenen
3.
nem hittem hogy el tudod olvasni
a liliomot
de ott volt tied volt tudtad
ott benned jaj nagyon
ott bent a burjánzó
forró liliom
Prágai Tamás
Etruszk halál
Fénypászma szeli át: vége
a délutánnak. Esendő, de lágy az arcunk,
mint a moszat, olyan, vagy a felázott szappan.
Beborítja valami aranymáz.
Ja, nem mondtam: a számolás napja van. Ma: egy. Holnap:
talán három
is lesz, a három nem annyira vészes.
Holnap majd átkelünk az erdőn,
remegni fognak és borzonganak a felázott muflonok,
mert simogatjuk a hátukon a kefét.
Aztán sikonganak, és akkor tépünk.
A négy a fekete csokor, a tilos növények.
Az öt: zuhanó ábránd, felfüggesztett város,
éjjel is fényes szarkofág. Hátrahőköl az erdő. Üveglapok
törnek az elhagyott királyok termeiben,
mosolyunk bearanyozza
a visszavert távlatot, lesz néhány kisebb
megérzés, vagyis hát remélem. És ott a fekete csokor:
elhoztuk, vegyétek,
“senki se morzsázzon a földre”.
A tilos növények nevetnek, kiüt
rajtuk a fekete dér, ez hat – remegnek, szertemásznak,
szárnyuk nő, csápjuk nő, lábuk, szemük,
kiderül, penészpuha
a talpuk. Erre majd ezt kell mondani:
“enyészet”. Aztán ezt: “nem történt semmi”. Surran
a vékony aranyfüst, pörög, a magasban kimerevedik,
aztán visszahull az arcunkra, tudom,
és többé nem lehet letépni, tudom. Hát ide
jutunk. Szép lesz. Arany mosoly alól
kikorhad az arcunk,
ezzel telik a hét.
Ysa
Latiatuc feleym cumi vogmuc
mennyi maszlag nekidőlök a falnak
hideg a hátam ablak-
keretnél törölközöl
az enyém voltál most letörölsz a combod közül
és szólsz vala feleym félek
evvel a gymylchvel többé nem élünk
arcomon árnyék csattan
ysa pur es chomuv
látom hogy szemed villanyfénynél kigyúl
homus vilag halalnec halalaa
ribizlilekvár-íz nyelvemen sózott mandula
bőrö
d nem ízlelemnem gyűri tenyerem
ezt becumiztam ysa soha soha
Szabadka
(1998)
Sötét torony félrebillent főtér
kalap a félrecsúszott képen
hosszú férfiak holdfénynél fehéren
sorba állnak az olcsóbb sörér’
mindegyik szívében sötét tű
szúrósak akik erre járnak
erre karavánok járnak
és minden hajcsár nehéz életű
ezen a földön nincsen forrás
csak áradás a szív felé
isten ha vagy most nagyon legyél
a hajcsárok szomjuk veled oltják
ha városba érnek megremegnek
minden házon pecsét és holdmáz
ide nem lép be senki többé
ezt a várost lelakatolták
Kolumbán Miklós
2001. október 23.
Ingujjban ülsz a verandán. A természet
már régen elfelejtette, el a szellő,
a csivitel
ő madarak. Valószínűleg még te is.Akkor a hideg lőtt sebekkel a gondolataidat tömte tele,
hullákkal, rohanással, bujkálással.
A tankok félelmet, pánikot görgettek az utcán.
Akkor még tudtál menekülni.
Most már nem hagynád el a kertedet sem.
Másmilyen kerted lett volna otthon,
tüskésebb, fonnyadóbb.
Milyen anyagból készült volna az inged,
a szél, a vihar, a gondolataid?
Más nőt vettél volna el,
esetleg zsémbeskedőt, de szenvedélyest.
Barátaidat is más kelméből szőtték volna.
Még a hóviharban is
melegszívűek,adakozó lelkűek volnának…
Minden talajból más növény sarjad.
Nem lettél volna tanár.
Magadat tanítottad volna
a túlélés mesterségére.
Kétes eszmék ladikjával lavíroztál volna,
partra szállva megkísérelted volna
kivédeni az élet brutális tizenegyeseit.