Csoóri Sándor

Elkártyázott köpeny

 

Hol találhatnék megint

új hazát magamnak?

Tágas leszállóhelyet, sima dombtetőt,

ahol csapongó, nomád lepkéim is

megpihenhetnének végre egy kövön.

Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött

egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott

köpeny az egész ország, krisztusi gönc –

messziről is jól látszanak

a hétpróbás nyerészkedők.

 

Fülledt júdásszagot hoz

kocsmájuk felől a szél,

mintha rohadt káposzták szagát hozná.

 

Se Nyugat, se Kelet,

se Dél, se Észak,

amerre suhanó utat látnék.

A páfrányos mezők idegenek, az Alpok

havat dajkál, s így csak a

golgotás gödrök mélysége felé

mutat egy vedlett tábla,

egy másik pedig a lángok rései közé,

ahol erős szívek torlódtak össze.

 

Akkor hát irány befelé:

a legvadabb ivók s őrültek útján,

hadd gyalulja simára

halántékomat a huzat.

Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,

ahogy rohan a ködben

és zúdul utána egy egész erdő.

 

 

Kinek hódolhatnék még?

 

Kinek hódolhatnék még

titkos mosollyal

eliramlott éveim után?

Talán az alvó nőknek,

akik szabadon, lazán

feküsznek széles ágyukon.

A combjuk

kilátszik félig a takaró alól,

s lepedőjükön mályvák ragyognak át,

ha jön a hajnal.

 

Mennyi szétterült, fekete haj a párnán

és szendergő csukló!

Mennyi lecsúszott ingváll!

S mennyi partra sodródott, nyári izgalom

a padlón szétdobált csöpp holmik körül!

 

Mindennap mennem kell tovább

utolsó szállásom felé.

Mindennap kidől a falból

egy ajtófélfa mögöttem,

s elporlad egy-egy küszöb,

de ha mégis visszanézek néha,

heverő hegyek és heverő, nagy tengerek helyett

lopakodó fényeket látok,

szobákat, zöld holdakat, melyek

alvó asszonyokra sütnek.

 

Ki ne akarna visszafordulni nyomban,

követni akár egy repülő porszemet is?

 

 

Utcakeresztelő

 

Legyen ez az utca a vérontófű utcája,

amaz meg ott a nebáncsvirágoké –

Ha újra erre vetődnék veled,

hadd érezzem, hogy ismerős helyen járok,

mint aki a világ végére is

ismerősként szeretne megérkezni.

 

De jó, hogy itt vert tanyát

ez a két kökénybokor is a domb peremén:

az élet minden bánatát

kihordhatom ide alájuk.

A fásult szíveket villamos tüskék várják,

a gyászos szózatokat fanyar kökényszemek.

 

Nézz végig mindkét utcán, szabadon

jár bennük a szél. Elhúzódnak előle

még a fésületlen árnyékok is.

A házak, mint a felhők, elszállnak, visszajönnek,

kék égből van a cserepük,

az ablakuk meg a te mosolyodból.

 

Egy kéményből füst száll magasba,

fehéren, hosszan. Mintha valaki

a Naphoz vagy régi istenéhez imádkozna.

A két utca közt csöndesülj el te is a kedvemért:

a füst gyerekkorom rokona volt:

vitte, vitte az égre nyugtalan tekintetem.

 

 

Himnuszt írni a porba

 

Itt-ott még kék vagyok s véres,

amióta átgázoltatok rajtam;

és nem látok még el

egyetlen toronyig sem,

de magamat, hanyatt fekve is,

egyre magasabb ég alatt látom.

 

Eddig lombok szűrték meg körülöttem

a város zaját,

ennek most vége.

Budapest itt utcabálozik

kődobásnyira tőlem a Duna-parton.

Hidakon trappol, lovacskázik,

az Országház kupoláján dobol

s tenyeréből görögtüzet zuhogtat le a földre,

mint aki istenülni is parádézva tud csak.

 

Üvöltsek? Káromkodjak? Mit érnék vele?

A raktárak mélyén megrepedne egy-egy üvegtál,

üvegkoporsó,

s valakik rögtön fényszórókkal

kutatnák át a zugokat.

 

Tanulj meg inkább emlékezni a fájdalomra,

súgja egy őszülő hang,

és himnuszt írni a porba, akár egy rémalak.

 

 

 

 

Szöllősi Zoltán

Édesanyám

 

Nem kell szíved gépre hajtanod,

visszavarrjad Bácskát, s rongyaink,

mindnyájunk palástja, bánatod,

széttépett országunk egy megint.

 

Betelt emlékezet, aranykor,

mindig nyár, minden nyár utáni

s minden érintésben aranypor –

így tudtál szeretni te s fájni.

 

Ténferegtem akkor mesékben,

történelem dőzsölt tanyánkon,

királyleányt veszek, igértem,

csúfolták, tépték akarásom.

 

Mint működik időnk, csak sejtem,

ki voltál, nem tudhatom máig:

fetrengtem sárkány marta sebben,

s vittél te, Pócsra, Máriáig.

 

Örök délután ez, de most van,

hozzád évültem, lásd, én látlak,

ne akard, hogy érezzem mostan

nagy súlyát halott szempilládnak.

 

Megépült álmom, s fennmaradtam,

élő kövek, versek az égig –

vissza a bedőlt teremtést raktam,

ingott velem a föld, s a lét is.

 

Kérdezz rám, tudd, megvan minden itt,

ház, a kert, s nem ül rajtuk átok,

csodáld csak ez égi piramist,

benne van: nézd, Magyarországot.

 

Költöznünk, menekülnünk nem kell,

s reám szent felajánlást tenned,

nem ér itt gyalázat, se fegyver,

béke van. Őt ölték meg benned.

 

 

 

 

Dobozi Eszter

Lappangani

 

“ország lappangott itt, mikor nem vala ország”

(Csanádi Imre)

 

A kazamatákban meghúzódhatunk újra.

Pincében, bunkerben. Otthonunk disznók ólja,

szárkúp, szénapajta,

ürgelyuk, híd alja,

míg országunk had dúlja.

 

Olyan ez mind, mikor rég elhullott szavakba,

dalba visszatérünk. Mint láng visszacsavarva,

megmaradni élve,

mintha mindig égne,

mi legmélyebbről hajtja

 

legbelsőbb lényegünk, mit el nem érhet fertő,

világ bomlása, zaj, röhej, a fülrepesztő,

elsuttogva mégis

ének szól, az égi.

Feltündököl kifeslőn:

 

jel, az egyre izzó, mint jegy, a homlokunkon

fénylő. Elválik majd a reggel, este. Csúcson

az éjfél és a nap,

míg egymást harapja

vég s a kezdet. Hullong

 

a sötét, de áll fenn a fehér. Lesz megáldónk,

áldozni tudó is, és eljön, aki áldott,

fogható lesz az “itt”

elrejthető az “ott”.

Az időt, mint jármot,

 

senki sem felejti. S hogy a “volt”, a “van”, a “lesz”

mind külön hatalom. Elöl-hátul egy arc ez:

önnön tükörképe,

mint Janusé éppen.

Emlékezőké a perc,

 

s látnoké lesz, melyben magától értetődő

minden, mi változat, eszméletünket őrző,

de addig vakondként

lappangani…! Pórnép

él így, s nyelvében költő.

 

 

 

 

Csiki László

háromkezes

 

1.

 

minden éjjel felébresztettelek

hogy elmondjam neked

a lombot a falat

azt hittem talán

pótolhatom

álmaid szavaimmal

 

aztán már nem hagytalak elaludni sem

féltem átálmodod magad a…

de sose merted

 

és akkorra már nem maradt

mesélnivalóm

csak a lomb a fal

 

néztelek csupán a sötétben

és elképzeltem hogy megérted

itt maradsz magadnak élsz

én elmehetek

lomb alá falig

 

 

2.

 

ott volt aztán az a kisgyerek

egy kertben volt lomb alatt

vagy ezüst repülőn

velem vagy veled

 

nem láthattam azt a fiúcskát

az árnyék a messzeség

a lomb a repülő

a farkasvakság

 

érzem csak leginkább ujjbegyemen

a sörtés fejét a lombot repülőt

érzem bőrömön az árnyat

elfed elevenen

 

 

3.

 

nem hittem hogy el tudod olvasni

a liliomot

de ott volt tied volt tudtad

ott benned jaj nagyon

ott bent a burjánzó

forró liliom

 

 

 

 

Prágai Tamás

Etruszk halál

 

Fénypászma szeli át: vége

a délutánnak. Esendő, de lágy az arcunk,

mint a moszat, olyan, vagy a felázott szappan.

Beborítja valami aranymáz.

 

Ja, nem mondtam: a számolás napja van. Ma: egy. Holnap:

talán három

is lesz, a három nem annyira vészes.

Holnap majd átkelünk az erdőn,

 

remegni fognak és borzonganak a felázott muflonok,

mert simogatjuk a hátukon a kefét.

Aztán sikonganak, és akkor tépünk.

A négy a fekete csokor, a tilos növények.

 

Az öt: zuhanó ábránd, felfüggesztett város,

éjjel is fényes szarkofág. Hátrahőköl az erdő. Üveglapok

törnek az elhagyott királyok termeiben,

mosolyunk bearanyozza

 

a visszavert távlatot, lesz néhány kisebb

megérzés, vagyis hát remélem. És ott a fekete csokor:

elhoztuk, vegyétek,

“senki se morzsázzon a földre”.

 

A tilos növények nevetnek, kiüt

rajtuk a fekete dér, ez hat – remegnek, szertemásznak,

szárnyuk nő, csápjuk nő, lábuk, szemük,

kiderül, penészpuha

 

a talpuk. Erre majd ezt kell mondani:

“enyészet”. Aztán ezt: “nem történt semmi”. Surran

a vékony aranyfüst, pörög, a magasban kimerevedik,

aztán visszahull az arcunkra, tudom,

 

és többé nem lehet letépni, tudom. Hát ide

jutunk. Szép lesz. Arany mosoly alól

kikorhad az arcunk,

ezzel telik a hét.

 

 

Ysa

 

Latiatuc feleym cumi vogmuc

mennyi maszlag nekidőlök a falnak

hideg a hátam ablak-

keretnél törölközöl

az enyém voltál most letörölsz a combod közül

 

és szólsz vala feleym félek

evvel a gymylchvel többé nem élünk

arcomon árnyék csattan

ysa pur es chomuv

látom hogy szemed villanyfénynél kigyúl

 

homus vilag halalnec halalaa

ribizlilekvár-íz nyelvemen sózott mandula

bőröd nem ízlelem

nem gyűri tenyerem

ezt becumiztam ysa soha soha

 

 

Szabadka

(1998)

 

Sötét torony félrebillent főtér

kalap a félrecsúszott képen

hosszú férfiak holdfénynél fehéren

sorba állnak az olcsóbb sörér’

 

mindegyik szívében sötét tű

szúrósak akik erre járnak

erre karavánok járnak

és minden hajcsár nehéz életű

 

ezen a földön nincsen forrás

csak áradás a szív felé

isten ha vagy most nagyon legyél

a hajcsárok szomjuk veled oltják

 

ha városba érnek megremegnek

minden házon pecsét és holdmáz

ide nem lép be senki többé

ezt a várost lelakatolták

 

 

 

 

Kolumbán Miklós

2001. október 23.

 

Ingujjban ülsz a verandán. A természet

már régen elfelejtette, el a szellő,

a csivitelő madarak. Valószínűleg még te is.

Akkor a hideg lőtt sebekkel a gondolataidat tömte tele,

hullákkal, rohanással, bujkálással.

A tankok félelmet, pánikot görgettek az utcán.

Akkor még tudtál menekülni.

Most már nem hagynád el a kertedet sem.

Másmilyen kerted lett volna otthon,

tüskésebb, fonnyadóbb.

Milyen anyagból készült volna az inged,

a szél, a vihar, a gondolataid?

Más nőt vettél volna el,

esetleg zsémbeskedőt, de szenvedélyest.

Barátaidat is más kelméből szőtték volna.

Még a hóviharban is melegszívűek,

adakozó lelkűek volnának…

Minden talajból más növény sarjad.

Nem lettél volna tanár.

Magadat tanítottad volna

a túlélés mesterségére.

Kétes eszmék ladikjával lavíroztál volna,

partra szállva megkísérelted volna

kivédeni az élet brutális tizenegyeseit.