Hol találhatnék megint

új hazát magamnak?

Tágas leszállóhelyet, sima dombtetőt,

ahol csapongó, nomád lepkéim is

megpihenhetnének végre egy kövön.

Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött

egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott

köpeny az egész ország, krisztusi gönc –

messziről is jól látszanak

a hétpróbás nyerészkedők.

Fülledt júdásszagot hoz

mintha rohadt káposzták szagát hozná.

Se Nyugat, se Kelet,

se Dél, se Észak,

amerre suhanó utat látnék.

A páfrányos mezők idegenek, az Alpok

havat dajkál, s így csak a

golgotás gödrök mélysége felé

mutat egy vedlett tábla,

egy másik pedig a lángok rései közé,

ahol erős szívek torlódtak össze.

Akkor hát irány befelé:

a legvadabb ivók s őrültek útján,

hadd gyalulja simára

halántékomat a huzat.

Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,

ahogy rohan a ködben

Kinek hódolhatnék még

titkos mosollyal

eliramlott éveim után?

Talán az alvó nőknek,

akik szabadon, lazán

feküsznek széles ágyukon.

A combjuk

kilátszik félig a takaró alól,

s lepedőjükön mályvák ragyognak át,

ha jön a hajnal.

Mennyi szétterült, fekete haj a párnán

és szendergő csukló!

Mennyi lecsúszott ingváll!

S mennyi partra sodródott, nyári izgalom

a padlón szétdobált csöpp holmik körül!

Mindennap mennem kell tovább

utolsó szállásom felé.

Mindennap kidől a falból

egy ajtófélfa mögöttem,

s elporlad egy-egy küszöb,

de ha mégis visszanézek néha,

heverő hegyek és heverő, nagy tengerek helyett

lopakodó fényeket látok,

szobákat, zöld holdakat, melyek

alvó asszonyokra sütnek.

Ki ne akarna visszafordulni nyomban,

Legyen ez az utca a vérontófű utcája,

amaz meg ott a nebáncsvirágoké –

Ha újra erre vetődnék veled,

hadd érezzem, hogy ismerős helyen járok,

mint aki a világ végére is

ismerősként szeretne megérkezni.

De jó, hogy itt vert tanyát

ez a két kökénybokor is a domb peremén:

az élet minden bánatát

kihordhatom ide alájuk.

A fásult szíveket villamos tüskék várják,

a gyászos szózatokat fanyar kökényszemek.

Nézz végig mindkét utcán, szabadon

még a fésületlen árnyékok is.

A házak, mint a felhők, elszállnak, visszajönnek,

kék égből van a cserepük,

az ablakuk meg a te mosolyodból.

Egy kéményből füst száll magasba,

fehéren, hosszan. Mintha valaki

a Naphoz vagy régi istenéhez imádkozna.

A két utca közt csöndesülj el te is a kedvemért:

a füst gyerekkorom rokona volt:

vitte, vitte az égre nyugtalan tekintetem.

Itt-ott még kék vagyok s véres,

amióta átgázoltatok rajtam;

és nem látok még el

egyetlen toronyig sem,

de magamat, hanyatt fekve is,

egyre magasabb ég alatt látom.

Eddig lombok szűrték meg körülöttem

a város zaját,

ennek most vége.

Budapest itt utcabálozik

kődobásnyira tőlem a Duna-parton.

Hidakon trappol, lovacskázik,

az Országház kupoláján dobol

s tenyeréből görögtüzet zuhogtat le a földre,

mint aki istenülni is parádézva tud csak.

Üvöltsek? Káromkodjak? Mit érnék vele?

A raktárak mélyén megrepedne egy-egy üvegtál,

üvegkoporsó,

s valakik rögtön fényszórókkal

kutatnák át a zugokat.

Tanulj meg inkább emlékezni a fájdalomra,

súgja egy őszülő hang,

és himnuszt írni a porba, akár egy rémalak.

Nem kell szíved gépre hajtanod,

visszavarrjad Bácskát, s rongyaink,

mindnyájunk palástja, bánatod,

széttépett országunk egy megint.

Betelt emlékezet, aranykor,

mindig nyár, minden nyár utáni

s minden érintésben aranypor –

így tudtál szeretni te s fájni.

Ténferegtem akkor mesékben,

történelem dőzsölt tanyánkon,

királyleányt veszek, igértem,

csúfolták, tépték akarásom.

Mint működik időnk, csak sejtem,

ki voltál, nem tudhatom máig:

fetrengtem sárkány marta sebben,

s vittél te, Pócsra, Máriáig.

Örök délután ez, de most van,

hozzád évültem, lásd, én látlak,

ne akard, hogy érezzem mostan

nagy súlyát halott szempilládnak.

Megépült álmom, s fennmaradtam,

élő kövek, versek az égig –

vissza a bedőlt teremtést raktam,

ingott velem a föld, s a lét is.

Kérdezz rám, tudd, megvan minden itt,

ház, a kert, s nem ül rajtuk átok,

csodáld csak ez égi piramist,

benne van: nézd, Magyarországot.

Költöznünk, menekülnünk nem kell,

s reám szent felajánlást tenned,

nem ér itt gyalázat, se fegyver,

béke van. Őt ölték meg benned.

fénylő. Elválik majd a reggel, este. Csúcson