Coca, ez az olvadozó, olajos porfészek még szörnyűbb, mint első látásra tűnt, ám nincs mese, itt kell rostokolnunk a quitói busz indulásáig. Kocsmától kocsmáig vonszolódunk, de nem merünk sört inni, a hírek szerint ez okból senkinek sem áll meg. Tízórás zötykölődésnek nézünk elébe, ami szinte hihetetlen a durván háromszáz kilométeres távolsághoz képest, a tempót azonban nem a sofőr, sokkal inkább az Andok diktálja, s így már valamivel érthetőbb.

Végre egy levegős, járdára nyíló ivó! Ahogy helyet foglalunk, a fölöttünk zöldellő nyitott, növényekkel teleboglyásított erkélyről jobb sorsra érdemes, méretes gekkó zuhan Andrea ölébe, aki ijedtében fölsikolt, s a székét fölborítva kiszalad az aszfaltra. A szomszéd asztalnál egy fogatlan aggastyán azonnal beszünteti a rágást, szájából szegycsontjáig lóg s leng a hosszú káposztaszál, amelynek végéről híg, zsírszegény cseppek csapódnak szőrös mellkasára. Nem vagyok benne biztos, hogy kuncogásnak lehetne nevezni a reakciómat. Ezt a rémületesen harsány motorost pedig, aki a kormányra erősített magnóval köröz az esteledő városban, már legalább tizedjére látom. Úgy kanyarog az úttesten imbolygó, egyre ittasabb járókelők között, mintha ez lenne az egyetlen feladata. Továbblépünk. A buszállomás nyitott várótermében még ennél is fölkavaróbb látvány fogad: egy fröccsöntött, narancssárga műanyag szék előtt térdepelve ötesztendős legényke pucolja sírással küszködő, hároméves kuncsaftja lakkcipőjét. Az öltönyös apa tekintete kérlelhetetlen: ha tetszik, ha nem, fiam, ez neked kijár, majd beleszoksz!

Kicsi a világ! – szólít meg valaki magyarul, már a buszon, miközben a csomagokat rendezgetem. Tényleg kicsi. Egy máramarosszigeti, huszonéves fiúval csapunk egymás tenyerébe. Negyedik éve dolgozik a Petrolnál mint egyedüli magyar, s mint mondja, már fütyülni is megtanult spanyolul. Három bukaresti románnal érkezett ide, akik hamarosan főnökök lettek, már nem is találkozik velük. Jobbára Coca és Quito között ingázik, hála istennek, nem a dzsungelt kell túrnia, mint a munkások zömének, de amit meg kell fogni, azt nála keményebben nem tartja senki. Naponta tizenkét órát dolgozik a havi százhetven dollárért, s évente egyszer, három hétre hazautazhat a társaság költségén. Éppen a múlt héten tért viszsza. Andrea még odalenn szellőzködik, semmit sem észlel a váratlan, nehezen emészthető epizódból. Mire mindenki fölszáll, kiderül, a jegyünk az utolsó sorok egyikébe szól, s a nagy tülekedésben a fiút is elveszítjük szem elől. A zúgó, recsegő monitorok nyomban megtelnek féleszű, ádáz akcióhősökkel, órákon keresztül zajlik a kegyetlen adok-kapok, egyik film pereg a másik után. Mintha az agyamat smirgliznék. Úttalan utakon haladunk. Jobbról is, balról is az Andok hólepte csúcsai lehelik a vacogtató ájert. Hajnali kettőkor állig fölfegyverzett, marcona dzsungelharcosok özönlik el a buszt, szőrösek, büdösek, harsányak, a kutyáik nem különben. Kábítószert keresnek. Mindenkit leszállítanak, férfiak jobbra, nők balra, de nem találnak semmit. Négy óra tájban ugyanez megismétlődik.

Már-már azt se tudom, bóbiskoltam-e vagy csak a szempilláim fagytak össze ebben a dermesztő hidegben, de alighanem az előbbi, mert az imént még a kekeckedő Serfőző Lacit fürdettem tizedmagammal a bánrévei hóban, mert lepisilte a tükörfényesre sinkózott húszméteres csúszdát a házuk előtt. Mintha az a hat vödör hamu csikorogna most is a szemhéjam alatt, amit felbőszült anyja szórt szét a jegünkön diadalmasan.

Még gyerekkoromban olvastam valahol, hogy az álom szoros összefüggésben van a testhőmérséklettel. Állítólag a legszörnyűbb álmokat a fedett és a kitakart testrészek közötti hőmérséklet-különbség okozza. Azóta se hiszi el nekem senki, hogy így van, pedig, mint nagy kitakarózó, számtalanszor megtapasztaltam már. Rengeteg különleges, sőt hátborzongató álmot őrzök magamban, ám a legkifentebbet édesapámtól hallottam. Egy reggel, szinte megrészegülten a szentséges kegyelmi állapottól, elmondta, hogy az emberiség történetének legkorszakosabb fölfedezése mától az ő nevéhez köthető: megalkotta az elmúló idő állandó megújulásának a képletét. A döbbenetes hír olyannyira fölbolygatta a fantáziámat, hogy napokig csak révedeztem, bármibe fogtam is, nemigen volt rajta áldás.

Világosodik. Láthatóan a nap se bírja már sokáig, percek óta harapdálja a Pichincha gerincét. Igen! A hajnali, éles fénycsóva valósággal fölnyársalja az ébredező Quitót. Hirtelen minden élni kezd. A kígyózó autópálya szélén porlepte, csillogó kaktuszok integetnek a szélben, ha jobban odafigyelek, még a krákogásukat is hallom. Leveleik egy mamut lapockacsontjával vetekszenek, tüskéik hosszabbak a fogpiszkálónál. Reggel hat órakor fáradtan, kialvatlanul támolygunk le a buszról. Első utunk a szállodánkkal szemközti mosodába vezet, a második egyenesen az ágyba.

A Papaya-net kedvező banki információkkal szolgál, Nóra a folyószámlámat érintő minden pénzmozgásról készségesen és azonnal értesít, s ami ennél is örvendetesebb, még a régen esedékes forintjaimat is képes behajtani. Magamat kihúzva, kiegyensúlyozott derűvel lépek be a Saint Francisco-templom kolostorának kapuján. Az udvar közepére épített, s nyilvánvalóan fölszentelt szökőkút párkányán néhány napos csecsemőt keresztelnek – műanyag vizespohárból. A ceremónia nem tart tovább másfél percnél. A kétszintes kolostorépület a quitói iskola stílusteremtő, egyházi tárgyú műkincseit őrzi, s mire minden zegét-zugát bejárjuk, olyan apróra zsugorodom, hogy egy lyukas garast sem adnék a lelki üdvösségemért. Andrea a protestánsok hűvös tárgyilagosságával ráncolja homlokát, ő monotonon ismétlődő műtárgyakat lát, én egy – a gyerekkori kételyeket is fölfakasztó – szakrális taposómalomban érzem magam, ahol térdig gázolhatok ugyan az aranyban, selyemmel-bársonnyal bélelhetem az eget, de a szalmával tömött betlehemi jászlat nem láthatom. Mert amit látok, azt minden emlékemmel látom, azokban pedig csak ágrólszakadt, mezítlábas szentek vannak. Elfogy köröttem a levegő. Hová nézzek? Még távolodóban is ennek az aszketikus, tiszta tekintetű szerzetesnek a pillantását viselem, akinek szobra itt áll a templom előtti macskaköves téren, s aki annak idején az első búzaszemet hozta Ecuador földjére.

“Meglátjátok, Cuenca Ecuador legfényesebb ékszerdoboza!” – mondta Bea még a haditerv készítése közben. Andrea már leereszkedett az információk feneketlen kútjába, én valami süteményféléről próbálom kideríteni, mi lehet. Nem hoznak egyebet, erre a kis időre elégedjünk meg ennyivel. Végig a napsütötte Andok fölött haladunk, a magasabban fekvő vonulatokon jól kivehető a gép árnyéka. Mintha nem is repülő, hanem egy univerzális, mindenható kereszt röptetne minket. Utassy Jóska írta egy, a halálának pillanatáról vizionáló versében, hogy rá csak a repülőgép árnya vethet keresztet ama napon. Még a várható, megálmodott helyszínt is hajszálpontosan megmutatta: Zugló peremén, nem messze a HÉV rákosfalvi megállójától, a hárslombokkal fedett kerékpárút kanyarjában. No, Dzsó bácsi – mondtam neki Veronkával szólva –, akkor pucoljunk innen! És meg sem álltunk a Bisztróig, ahol a minden hájjal megkent pincér, Gomez, rendszerint előbb ért a helyünkre a gyöngyöző, habzó Borsodikkal, mint mi. Mert a két palóc, a hevesi és a gömöri között évekig a Borsodi volt a közös nevező. A ravaszdi Gomez hellyel-közzel tudta, miféle embereket szolgál szerda délutánonként, ám amikor a Szöllősi Zoli által ott felejtett vadonatúj verset a következő héten letette az asztalunkra, maga volt a testet öltött makulátlanság: “Zoli bátyám, nem olvastam ám el!”

Cuenca Ecuador legdélibb nagyvárosa, szintén az Andokban lapul – 2550 méteren –, lakosainak száma a negyedmilliót közelíti. Az utcákon egetverő a hangulat, csörgőkkel, dobokkal, trombitákkal fölszerelt morajló tömeg hömpölyög felénk, bárhová nézünk. Javában tart az elnökválasztási kampány, a felvonulók Rodrigo Borja győzelmét remélik, riválisainak túlméretezett, mindenféle maskarával fölcicomázott bábuit folyamatosan óbégató, narancssárga lobogókkal teletűzdelt teherautók hurcolják. Zavarodottan botorkálunk a szakadó esőben, Andrea kezében csendesen ázik az olcsó szállodák címlistája. Mielőtt használhatatlanná válna, rálelünk a bekarikázott objektumra, és bejelentkezünk. Jóval előkelőbb, mint amire számítottunk, de maradunk.

Este már ismét a tócsákat kerülgetjük. Vélhetően az elmosott nagygyűlés színhelyén tapossuk a sarat, mert nem messze tőlünk már bontják a színpadot. Egy viharvert matróna még beleénekel a mikrofonba, de a hangszórók már nem veszik tudomásul. Próbálunk a házfalak mentén oldalazni. Úristen! Koporsóbolt! Kirakatából szinte ránk dőlnek a cizellált, intarziás, stukkós portékák. Émelyítő. Néhány lépéssel az üzlet előtt félájult, idős asszony agonizál, izgága mentősök hengergetik jobbra-balra, hátha aláférne valahogy a hordágyat helyettesítő széles deszkalap. Hosszú copfja a pocsolyába lóg, s éppoly szaggatottan és messzehangzón sír bele az éjszakába, mint egykor a bánrévei bíbicek.

Beának igaza volt, mintha Quito óvárosában járnánk. A patinás épületek spanyolabbak a spanyolnál, és nyoma sincs a fővárosban tapasztalt általános fejetlenségnek. Az évszázados, díszes lakóházak – mívességükön túl – emberi léptékükkel is hódítanak, az erkélyeken könyöklőkkel még suttogva is szót érthetnénk. A várost négy folyócska csobogja körül, s mi éppen az egyik, a Rio Tomebamba mentén sétálgatunk. A közeli kávézóban nagyot ugrik a szívem: a falon Csontváry 1995-ös, müncheni kiállításának plakátja, A taorminai görög színház romjaival. Alá ülök, de lélekben már Pécsen vagyok, az eredeti előtt, ahol idén tavasszal jártam életemben először, ki másnak, mint Andreának köszönhetően, aki már reggel eldöntötte, hogy délben átköltözünk egy másik, olcsóbb szállodába, s most közli, ha megittam az italomat, akár indulhatunk is.

A délutánt Ecuador legizgalmasabb néprajzi múzeumában töltjük. Semmi zavaró körülmény, rajtunk kívül csak a pénztáros tartózkodik a modern, technikailag világszínvonalon fölszerelt épületben. A legnagyobb hatást az eddig csak hallomásból ismert zsugorított fejek látványa kelti; nem nagyobbak egy almánál. Az elhaltat nyakától fölfelé megszabadítják a bőrétől – mondhatnám egyszerűbben is, de ami sok, az sok –, a bőrt speciális, csak e művelethez használatos növényekkel tömik ki, egy álló esztendeig szárítják, a szájat pedig – hitük szerint a lélek útját végérvényesen lezárandó – spárgával bevarrják. S ha mindent szakszerűen végeznek, akkor pontosan ilyen lesz, mint ez itt előttem. Hogy máig élő rítusról van-e szó, arról a vázlatosan fordító Andreát kéne megkérdeznem, de pillanatnyilag nem látom sehol. Mielőtt visszaindulnánk a Csontváry-kép alá, azért előkerül, s immár sikeresen alkuszik egy valódi panamakalapra. A boltos beszél valamicskét angolul, s elmondja, hogy ellentétben a közhiedelemmel, a méltán híres fejfedőket nem Panamában, hanem itt gyártják. Illetve ami ott készül, csak hitvány utánzat, az igazi kizárólag Cuencában kapható. A kávézóban aztán háromszor is nekidőlök a pohárnak, úgy öntöm magamba a cukormentes kólát, hogy azt a nagyot mondó Münchhausen báró félbevágott lova is megirigyelhetné. Kis buborékok az örömök!

Sötétedés után minket is elnyel a csábító fiesta populare, a fazonra nyírt, bubifrizurás fákkal és cserjékkel televarázsolt, kikövezett Parque Calderon. Duhog, dübörög az egész környék, pattognak, röpdösnek a színes petárdák. A gulyáságyúk mellett gólyalábas fiatalok toporognak nemzetiszínű, hosszú selyemnadrágokban, a színpadon a város szépei követik egymást integetve, s a szájukba rágott néhány szavas reklámmondatokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Táncosok érkeznek népviseletben, de nem igazán tánc ez, inkább csak amolyan könnyed, nyáresti ugribugri.

Koktélt ide! – s máris egy elegáns étterem kerthelyiségében ülünk, talpunk alá fenséges pázsit simul, a wimbledoni centerpályát se nyírják különben. Takarékosan ízlelgetjük a Pińa coladát és a Margaritát, ám hosszas előtanulmányok után valósággal megtáltosodom: Seńor! Dos grande cerveza por favor! Szinte hihetetlen. Sikerült. Jön is a két üveg pilseni, de a hamutartóval folyton baj van, a pincér csak külön kérésre hozza vissza. A parkban közben elül a zenebona, valószínűleg az eső rekesztette be a nagy eseményt. Mi is behúzódunk az eresz alá. Sebtiben rágyújtok, mert a pincérünk megint itt settenkedik, s már vagy tizedjére felejtetem el, hogy a hamutartó spanyolul: ce-ni-ce-ro! A kutyamindenit! Andrea javasolja, próbáljam valamihez kötni, úgy könnyebben eszembe jut. Gondolkodom. HEURÉKA! Dr. Szeniczey Kornélia pulmonológus főorvos asszony nevéhez fogom odaláncolni, akihez a fulladékony Marcit hordtuk éveken át a Rottenbiller utcába. Újabb önbizalom-növelő sörök érkeznek, majd ismét elkap a gépszíj: La cuanta, Seńor! – fizetünk. A számlán megint a furcsa, de ismerős ábrák. Santost, a yarinai dzsungel-pincért juttatja eszembe, aki az elfogyasztott sörök számát ugyanígy jelölte. A hat sör itt is egy négyzet, két behúzott átlóval. Már tizenegy óra is elmúlt, mire visszaérünk a szállodába. Most veszem észre, hogy az ajtónk mellett Salvador Dalí híres “órás” képének hátborzongatóan dilettáns másolata szennyezi a falat. Még szerencse, hogy az asztalon a Nuevo Testamento egy ropogós példánya kéklik. Úgy megörülök neki, még keresztet is vetek a fejem alá.

Száztizenegy napos, tengerjáró hajón eltöltött gépházi szolgálat után ébredek, békésen ringatózik velem a szoba. Andrea nyomban megkérdezi, mi a hamutartó spanyolul. Gondolkodom. Szeniczey Kornélia, segíts! A Keleti pályaudvart elhagyva már-már befordulnék a Rottenbiller utca sarkán, de megállok a Corso cipőbolt előtt, és kivárom, amíg az agy hágóin át lassan a nyelvemre ereszkedik: Cenicero-cenicero-cenicero!

Gualaseóba indulunk, Cuencától északkeleti irányba. Az egyórásnak mondott út nem lehet több harminc-harmincöt kilométernél. Buszunk kezdetben a Rio Tomebamba folyását követi, a vízre épített, rögzíthető tutajokon aranymosók szorgoskodnak, a parton tehenek tépdesik a dús füvet, de akad közöttük néhány kósza birka is. A felhők látványosan lehúzódnak a csúcsok alá, és szemerkélni kezd az eső. A szürke, jellegtelen kisvárosban aztán egykettőre kiderül, hogy ékszerüzletnek nyoma sincs, ahhoz még további öt kilométert kell megtennünk, de ha már itt vagyunk, nézzünk körül a buszpályaudvarra kandikáló piacon. Az eső továbbra is szemetel, igaz, csak a hangulatunkat permetezi, a ruhán alig látszik. A piac mindenütt lenyűgöz, itt sincs másként. Mázsás, ágastól lemetszett banánfürtök lógnak az orrunk elé, csoda, hogy le nem szakítják a bódék tetejét. Ha nyakamba akasztanának egyet, háromszor is le kéne tennem, míg elérnék vele a buszig. Az általunk is fölismerhető konyhakerti növények jóval nagyobbak az otthoniaknál, ez a kelkáposzta, ami elől képtelen vagyok elszabadulni, olyan hatalmasra nőtt, hogy a hevesi görögdinnyék díszpéldánya szégyenében világgá gurulna mellőle. Az egyetlen szalonképes presszóban halk népzene édesíti a kávénkat, a falakról Rodrigo Borja bazsalyog a rá se hederítő, potenciális alattvalókra.

Rövid, felhők fölé emelkedő buszozás után, a napsütötte hegytetőn végre megpillantjuk az ecuadori ékszeripar fellegvárát, Chordeleget, amint zavartalanul szívja-nyeli az égi lávát. Még kimondani is borzongató: Dél-Amerika, Ecuador gerinccsigolyái között szlalomozunk. A faluban annyi az arany és az ezüst, hogy szinte mást se látni. Az élelmiszerbolton, a postán és az orvosi rendelőn kívül az összes táblaüveg mögött különbnél különb ékszerek fényeskednek. Ki is választok Veronkának egy türkizzel díszített ezüsttumit, amely a főként perui, de Ecuador délnyugati csücskéig átnyúló egykori Sicán-kultúra talán legnevezetesebb tárgya. Alsó része félhold alakú szertartási kést formáz, fölötte Naylampot, a tollas fejdísszel “megkoronázott” mitikus, madárszerű istenséget ábrázoló kis szobor. Andreának is tetszik, nyomban vásárol magának egy kétszer ekkorát. Hosszasan válogatunk a láncok között. Valamivel odébb két gyűrűvel is gazdagodunk, majd – egyéb látnivaló nem lévén – fölszállunk az első buszra. Csordeleg. Ha belegondolok, fonetikusan még magyar helységnévnek is beillene, nem úgy, mint az ormánsági Rinyaújnép, amelyhez hasonló förtelmes kreálmányhoz még nem volt érkezésem. Mikor megláttam a táblát, nem akartam hinni a szememnek, majdnem az árokba hajtottam a biciklivel. Bezzeg a kedvencünket, a hevesi Nádújfalut jó érzékkel sikerült átkeresztelni Mátraterenyére… Utassy Jóskával sokat háborogtunk miatta.

Szikkadt, lesarabolt kukoricaföld mentén ereszkedünk alá. Korniss Péter döbbenetes fotója ötlik elém: falábú öreg botorkál a végeláthatatlan rögökön, nadrágja bal szárából ugyanolyan csonk lóg, mint amilyenek ezrével merednek ki a földből. Valahányszor magam elé idézem, mindig öl rajtam egy keveset. Meg se szólalok Cuencáig.

Ebédre pollo, azaz csirke. Utoljára talán jó harminc esztendeje szippantottam ki az “eszit”, még Bánrévén, most – merő nosztalgiából – mégis megteszem. Jó. Andrea karjára kiül a libabőr. A szállodában váratlanul elalszunk, s már alkonyodik, mire fölébredünk a kibírhatatlan ricsajra. Egyetlen orvosság létezik, fölvenni a kesztyűt, uccu, be a tömegbe! Az első teherautón maga az elnökjelölt pózol – de nem a joviális Rodrigo, a nevét képtelenség leolvasni a suhogó zászlókról –, és két kézzel szórja az arcmásával telenyomtatott pólótrikókat. A feltüzelt, hurrázó sokaság csípve, harapva, egy emberként csap le rájuk. Andrea azonnal pattan is mellőlem, s bár a póló reménytelen, jut helyette más: egy félkilós zacskó müzlivel a hónom alatt sétálunk tovább. Az eső elől a világháló nyújt menedéket, s a “Nekem ne lenne hazám?” hevületével olvasom az otthoni híreket.

Az álmatlan éjfél már Budán, a József-hegyen talál. Nincs egy hónapja, hogy a perui vízumok miatt kétszer is fölkaptattam a követségre, s el-elsétáltam az Illyés-ház előtt. Különös, de egészen a nyolcvanas évek végéig nem éreztem, hogy a gazdája már nincs közöttünk, mint ahogy az is gyakran eltűnődtet, hogy nem a halálhíre rázott meg istenigazából, hanem hogy nem tudtam elmenni a temetésre. Édesapám ott volt, és díszsorfalat állt a régi nemzeti parasztpártiakkal a koporsó mellett. A legszívhezszólóbban talán a bécsi Szépfalusi István számolt be a farkasréti hangulatról, Pótszigorlat című önéletrajzi kötetében. Ha jól emlékszem, Sütő Andrást külön is kiemelte, mert a búcsúbeszédet mondók közül egyedül ő szólította meg a gyászoló ezreket, majd némi pátosszal hozzátette, ha valamilyen csoda folytán mód nyílna rá, a jelenlévők egyöntetűen Sütőt választanák meg Magyarország királyának. A könyvnek csupán a temetés körüli napokat tárgyaló fejezete jutott el hozzám, az is külföldről, fénymásolatban, ettől aztán úgy éreztem magam, mintha az ország hétpecsétes titkát őrizném. Olvasás közben, talán utoljára rebbennek meg vállamon az apollinaire-i szárnyak. Bennem a valódi megrendülést azonban Csoóri Sándor körtefavirágos félmondata váltotta ki a Halál másnapja című írásával, amely Illyés személyét is közelebb hozta hozzám: “…talán itt kellene virrasztani fölötte, s elborítani, betemetni körtefavirággal, mint fiatal, tavaszi halottakat.” E félmondat, azért is emlékezetes, mert a benne rejlő feltételes mód kapcsán döbbentem rá, hogy nem a van, hanem a lehetne, nem a volt, hanem a lehetett volna környékén kell keresni az irodalom, különösen a líra mozgatórugóit. 1984. november másodikán pedig már ott álltam Illyés egykori szülőháza helyén, amelyre akkor még csak egy haldokló orgonafa emlékeztetett. Egy héttel később megfaragtam életem első versét.

A Tame és az Icaro után már a harmadik ecuadori légitársasággal utazunk, a nevét képtelen vagyok megjegyezni. A gép kicsi, mindössze harminckét személyes. A mellettem ülő férfi újságot olvas, a címlapról Szaddám Huszein néz rám kivont karddal. Na hiszen… Rólam is készült hasonló kép. Hat-hét évesen, klottgatyában állok a bánrévei kertben, hátam mögött a félig lekaszabolt kukoricatábla, kezemben az Öregmama által napokig csinosítgatott fűzfakard, vagy ahogy hívtam, a “bajnét”, oldalamon spárgával fölerősített, kivájt napraforgószárból készült hüvely. Ma is megvan. Azon a nyáron még a leghőbb vágyamat is beteljesítette, “úszógumit” varrt nekem két rossz kötőből. Jóval túl volt már a nyolcvanon, s én nem győztem sajnálkozni fölötte: szegény Öregmama, hát már azt se tudja, hogy a kötő átereszti a vizet? A készség kispárnára hasonlított, sarkába egy százéves, fából készült “cérnagurigát” varrt, amelybe parafa dugót nyomott. “Most már viheted, kisfiam. Előbb jól vizezd be, aztán már fölfújhatod, ne félj semmit, ez jó ideig megtart!” És igaza lett. A lénártfalvi országút mellett, a kavicsbánya talajvizében még aznap megtanultam úszni.

A fővárosban hosszas, idegtépő poggyászátcsoportosítás után visszatérünk a “kályhához”, az Amazonas sugárúti bankomatok ismét a bolondját járatják velünk, könyöradományaik még az OTP által megállapított napi limitet sem érik el. Egyszerűen érthetetlen. Beigazolódik a sejtés, igen szűken leszünk a hátralévő időben. Befut Bea is, már messziről integet a perui útikönyvvel. Egy közeli kínai étteremben ebédelünk, a süteményestál nagyságú tányérról mindent bekapkodok. Nincs ínyemre ez a feszített tempó, de nem tehetünk mást, háromnegyed négykor, zuhogó esőben fölröppen velünk a perui gép, ám fél ötkor már landol is Guayaqilben, majd közel egyórás tankolás után továbbindul. Andrea a perui árakat tanulmányozza, közli is valamennyit, hálából erőteljes mozdulatokkal vakargatom a meztelen hátát. Mögöttünk két fiatal lány fülig pirulva kukkol az ülések közötti résen, látható izgalommal várják a további fejleményeket. De csalódniuk kell, mert megérkezik a zöldséges csirkeragu hosszúmetélttel, mellé savanyúság, és egy szelet torta. “No, Lékakám, most aztán szót se vasárnapig!” – hallom Nagymamát, aki ha jól teletömött, általában e mondat kíséretében szedte le az asztalt. Ha akarnám, se tudnám becsatolni a biztonsági övet.

Hét óra tíz perckor már a limai reptér tolongójában tanakodunk a hogyan továbbról. A csarnokot megszálló, jól szervezett idegenforgalmi piócák szinte letépik a karunkat, tíz dollárért bármelyikük befurikázna velünk a város szívébe, de még annál is tovább, Lima előkelő turistacentrumába, Mirafloresbe. Elfogy a türelmem, a legvehemensebbnek nyilvánvalóvá is teszem: ezt, ni! Kitántorgunk a körülkerített, óriási parkolóból, nem hiszünk a szemünknek, ez maga a pokol. Mintha egy árvíz által széthordott szeméttelep közepébe csöppentünk volna, ahonnan mindenki fejvesztve, dudáló autóval menekül. Egy szétesett, pánikreakciókat produkáló rendőrrel próbálkozunk, akiről kiderül, megnyikkanni se tud angolul, de nyakig benne van a fuvaros bizniszben, mert négy-öt hiéna önkívületi állapotban rajta kéri számon a nyolcdolláros utasokat. Sok. Ennyit nem adunk! Sole, sole! No-no-no! Dollár! Frászt! Andrea emberfeletti képességeket csillogtat, egyik kezével a rendőrrel beszél, a másikkal a gyalogos szipolyokat lökdösi magáról, én a csomagjainkat szorítom, ahogy csak bírom, mert felém is vagy tucatnyian ordibálnak, de az a gyanúm, fogalmam sincs, mi történik valójában, ráadásul vészesen sötétedik. Motoros rendőrnő érkezik, mindenkit túlkiabál: momento, momentino! Egy rozoga mikrobuszba tuszkol be minket, amelyben már így is kétszer annyian vannak, mint ahányan férnek. A villogó szemű, alviláginak tűnő figurákon túl egy nagy zsák fokhagymát is meg kell másznunk, hogy beékelődhessünk a leghátsó ülésre. A csomagokat fejmagasságba rángatom magam mögött, majd alájuk temetkezem. Andreát nem is látom, csak a zihálását hallom. Kalauzunk is van, szünet nélkül karattyol, további utasokat toboroz. Minden fánál megállunk, azokból pedig van bőven. Negyedóra múltán lazul a prés, valaki kibukik mellőlem, hogy férfi-e vagy nő, azt csak ő tudná megmondani, ha egyáltalán tudná, mert merev részeg. Az útiköltség fejenként két sole, összesen nem tesz ki egy dollárt. Értem én, mindent értek, de ezt a tortúrát nem lehet pénzben kifejezni. Centro! Centro! Végre kiszállunk. Egyetlen út van előttünk, egy széles kőhídra fölvezető szűk lépcsősor, a hídon többezres tömeg közeleg. A lépcső közepén összecsapunk. Itt a világvége. Hol vagy? Nem látlak! Ezek eltaposnak! Egész testemben reszketek, átjár a halálfélelem. Harangoznak. Úristen! Andris! Szabó Andris! Lima! Híd! Juniper atya! Thornton Wilder! Ez nem lehet véletlen. Véletlenek nincsenek. A nagy sporttáska leszakad a vállamról, a nyakamban is szatyor lóg. Megpillantom Andreát, már fölért a hídra. Jövök! Még néhány méter. Az utolsó lépcsőfok. A harang elhallgat. Mi volt ez? Mi a fene volt ez?! Összeölelkezünk.

Nagyokat sóhajtva lépünk be az óváros főterére, a fényességes Plaza de Armasra, előttünk az emblematikus La Catedral de Lima, amely az iménti fohászom mellett édesapám harminchét év előtti lábnyomát is őrzi. A tér közepén, a fűben fehér nadrágos, sima derekú pálmák pletykálkodnak, a padokon szerelmespárok árasztják-ontják a halhatatlan csendet, ha rájuk nézek, megállnak az autók, a burúkkoló galambok, és mindenki, még a tejfeles szájú hold is elmosolyodik.

A tér mögött egy negyedosztályú, meggondolatlanul Machu-Picchura keresztelt közönséges kocsmában fújjuk ki magunkat. Mellette pénztárcakímélő kis szálloda; mintha a Terror Házában kerengnénk a kilónyi “zsírtéglákból” rakott kádárista labirintusban. A végében olajjal átitatott, hajópadlós szoba, benne egy asztal, egy szék, és egy elefántbölcsőnek is beillő franciaágy, ablakunk az Iglesia de San Francisco főtemplomának nagyharangjára néz. Fél óra múlva, ezerkilencszázhatvanöt nyarán, az egy személyben harangozó, kántor és postás Borsányi Jóska bácsi fordul be kerékpárján az utcánkba, egyik kezében magasba tartott levelezőlappal. “Gézukám! Peru! Édesapádék már Peruban járják az Ecseri lakodalmast!” – kiáltja jó messziről. A szemközti udvaron Kristonné megállítja a szecskavágó kerekét, és kiszalad az útra: “Hát, Léka néni, magának aztán van egy fia! Gyön-megyen a kerek világba, én meg a szülőfalumba se jutok el emellől az átkozott Béla mellől, pedig gyakran megcsábulok Nyírmegygyes iránt!” Nagy nehezen megkaparintom a színes levelezőlapot, betrappolok vele a kisudvarba, a karám hűvösébe, és csak nézem a sárgára meszelt limai katedrálist, a sétálgatókat, az ücsörgőket, a pálmákat, a buszokat, az autókat, mindent és mindenkit külön-külön, legvégül a betűket: “Kedves Édesanyuka, Nagymama, Drága kisfiam, Gézukám!” És elönti arcomat a könny.

A kelő nap aktív segítségével az utolsó inka király parányi emlékművét keressük a főtér egy eldugott szegletében, az írás szerint itt kell lennie valahol, de Pizarro drabális lovas szobrát látom mindenütt, pedig abból is csak egy van, a szemközti Elnöki Palotától balra. Legszívesebben egy könyvtárban könyökölnék a korabeli lapok fölött, amelyek édesapámék perui vendégszerepléséről tudósítottak. Mondom is Andreának, de bár ne mondanám, mert mit képzelek én, és trallala-trallala-trallala! Szemem se rebben. Olyan a viszonyunk, mint a szovjet dramaturgia: a jó küzd a még jobb ellen. Konfliktus nyet! Nézegetjük helyette a gyönyörű, faragott faerkélyeket, s a XVI. századi katedrálist, ahová fizetés nélkül sikerül besurrannunk, de lebukunk. Az utazási irodában sokkoló hír fogad: az inka-túrára öt nappal az indulás előtt kell bejelentkezni. Ennyi időbe telik, míg a hivatalos, névre szóló engedélyt – az útlevél fényképes adatlapjának másolata ellenében – az idegenforgalmi hivatal megadja. Aki tehát az ösvényre kíván lépni, annak legalább egy hetet kell az országban eltöltenie. Ügyes. Andrea mindent megpróbál, én reménykedem. Az ügyintéző listákat mutogat, pillantsunk rájuk, minden turnus betelt, ő nem mer felelőtlen ígéretekbe bocsátkozni, de Cuzcóban is van egy irodájuk, és már tárcsázza is. Ott talán sikerülhet valamennyit lecsípnünk a várakozási időből.

Taxiba szállunk, és szabott áron átszáguldunk a nyolcmilliós városon. Miraflores. Még leírni is nehezemre esik így, nem tudom az okát, de folyton millával indítanám. Végigsétálunk a Laya Costa Verde elegáns éttermei, másnaposan ásítozó bárjai előtt, a Parque Amor nevéhez méltó, örökzöld zugain, s a mellvéd alatt már a Csendes-óceán csörgeti-görgeti a milliónyi kavicsot. A partközeli villanyvezetékeken nagy testű fekete madarak hajlítgatják hosszú nyakukat, a hullámokon egyenruhás, válltól bokáig vízhatlan széllovasok nyargalásznak, fejünk fölött módosabb turisták röpdösnek az ijesztően gyors paplanernyők alatt. Hosszú lépcsősoron érkezünk le az Oceano pacificóhoz, és ünnepélyes mozdulattal megteszem a történelmi lépést. Derekamig fölcsap. Kecses csigaházra lelek, ami e perctől drágább, mint az arany! Marcié lesz, miként a nagyapja által Kubából hozott óriáskagyló is övé már.

“Jaj annak, aki nem emlékszik fiatal szüleire!” – hasít belém. Már nem tudom, ki írta, de nálam e mondatnak különleges aranyfedezete van ma is. Olykor hónapokig nem gondolok rá, ám ha átüt a sok mocskon és maszlagon, ha képes beverekedni magát a lelkemig, ott már ellenállhatatlan. Söpör, fölmos, port töröl, kereszthuzatot csinál, füvet nyír, gyomlál, gyomirtóz, rikítóra festi az elmattult jelzőkarókat, aztán utamra bocsát, jöhetek-mehetek isten hírével.

Az óceánt nézem. Az ég peremén vézna kisfiú közeledik mezítláb, boldogan szorítja apja kezét. Énekelnek: “Szabó Vilma kiment a kiskertbe, / Lefeküdt a diófa tövébe. / Arra mentem, kiáltottam neki, / Kelj fel Vilma, mert meglát valaki!” Ahogy közelebb érnek, látszik, az apa talpa alatt kikövezett út van, s bal oldalán csuklójáig fölér a fű. Mire elfújják a második, majd a harmadik strófát is, a férfit már nem látni, a gyerek egyedül énekel tovább: “Mikor Vilma a borát megitta, / Kilenc zsandár az ajtót rányitta. / Valld ki, Vilma, valld ki bűneidet, / Hová tetted három gyermekedet?” Ekkor ér mellé egy fekete kendős öregasszony. Öleli, csókolja. “Gyere, kisfiam – mondja –, bemegyünk Zoli bácsi anyjához, Vilma nénihez.” A zöld vaskapun túl, az udvar közepén diófa állja útjukat. A gyerek megdermed, az ötödik szakasz már némán fogy el benne: “Egyet tettem diófa tövébe, / Másodikat Tisza fenekére. / Harmadiknak most lettem gyilkosa, / Jaj, Istenem, vár az akasztófa!” Föltör belőle a zokogás: “Nagymama! Menjünk el innen! Tessék engem hazavinni Édesanyához és Édesapához!” Az asszony magához szorítja, és elmosolyodik: “Gézukám, Édesapa a perui óceánon túlról is idelát. Tudom, most is ott áll a parton, és minket néz.” A kisfiú arca földerül: “Igen? Nagymama, ez biztos? Akkor menjünk be Vilma nénihez!” És bemennek.

S hogy mit látok, mit hallok még? – mert e helyről tényleg hazalátni. Édesapám keresztbe tett lábbal ül a sárga kerti székben, a Diósárok úti ablak alatt, görbe botjával a lába elé hullott bolyhokat, szöszöket, levéldarabkákat próbálja továbblapítgatni, odébb taszigálni. Gyűrt arcán enyhe mosoly vesz erőt, szeme előtt föllobogózott emlékek vonulnak csatarendben. “Gézukám, magának is jó lett volna úgy húsz-harmincezer kataszteri! Biztos szebben tudta volna elmulatni, mint a Latinovitsok!” – szólítja meg a szomszéd, a lelki barát Kármentő András néhai édesanyja, Mamáska, aki a harmincas évek derekán a Latinovitsok bácskai birtokán cselédkedett. Hogy Mamáskának milyen igaza volt, azt Édesanyámnál senki sem tudhatja jobban, aki a csupán résnyire fölhúzott redőny mögül kukucskál, kidug egy szál cigarettát, visszabiceg a sötét konyhába, és tizedszer is maga elé teríti a Magyar Nemzetet. Villanyt nem gyújt. Mindketten az Örök Világosságot várják.

Igen, igen, itt vagyok! – füllentem Andreának, aki mintha egy másik földrészről szólítana. Ilyen önemésztő percek után rágondolni se merek, mi történne, ha a vele kapcsolatos tapasztalataim és az illékonyan esetleges reményeim vitájából az utóbbi kerülne ki győztesen. “Gyerekeim, roppantul észnél kell lenni!” – figyelmeztetett a bűbájos Kalász Laci bácsi évekkel ezelőtt, a Tokaji Írótáborban. Igaza volt. Azt azonban nem gondoltam, hogy ezt a fajta éberséget majd Andrea prolongálja bennem. Fölkerekedünk. A móló szélén cigarettát veszek – hat szál hiányzik a dobozból. Taxi szóba se jöhet, buszozunk, lődörgünk, kóstolgatjuk a híresen jó perui süteményeket, persze csak módjával. Hasonlóan ízletes tolófánkot utoljára Bözsi maminál ettem a Zirzen Janka út 15.-ben, de annak is már közel negyven esztendeje. Délután fél hatkor, egy Pizarro lovának bronzfarára néző grillétteremben végre telepakolják az asztalunkat: pulykányi csirkecomb, ropogós szárny, tömérdek hasábburgonya, fejes saláta, kis tégelyekben mustár és tartár, valamint vágott petrezselyemmel összedolgozott fokhagyma olívaolajban, mindezek mellé három deci üdítő, és gyümölcspuding. Andrea előtt ugyanez. Osztok-szorzok; az ára fejenként nem egészen háromszázötven forintra rúg. A váratlan spórolás fölötti örömünk csak a postáig tart, alaposan bele kell nyúlnunk az erszénybe, hogy a számtalan levelezőlapot és bélyeget kifizessük. Szikra Jánosékét írom meg utolsónak, már vaksin, kuporogva, így alig jut rá betű: “Curáre!” Ennyi. Vagy ahogy mondani szoktuk: enji. Igaz, ez kétszer is. De legalább van benne négy r-betű, ami egyáltalán nem mellékes, mert Jancsi esetében jócskán meghosszabbítja a hangos fölolvasást.

Estére a Machu-kocsmában cervezat, mellé porcelán cenicerót rendelek egy öblös por favor kíséretében, és mély átéléssel hallgatjuk az elcsigázott, tört angolsággal cincogó pincérnőt, akinek újdonsült nyelvtanfolyami barátnője magyar emberhez ment feleségül, és hát igen, ez csuda jó, hogy mi is magyarok vagyunk, mert igazán nagyszerű, finom és együtt érző embereknek látszunk, sugárzik belőlünk a kiegyensúlyozott Europa centro! És mondja, mondja, de hamarosan legörbül a szája: egész Peruban, de Limában szinte elviselhetetlenül nagy a szegénység, ő például száz, a tanár kétszáz, az orvos háromszáz, a mérnök pedig ötszáz dollárnyi soléért kell megszakadjon.

Zsong a Plaza de Armas. Az élelmes, ám koldusszegény tizenévesek villanásnyi gázláng kíséretében szálanként árulják a cigarettát, a zsebből, nyakból, ing alól, innen-onnan előkotort tömérdek vackot. A fürgébbje még a galambokat is eladná a tér közepéről, bár úgy látom, aggodalomra nincs ok, elég jól vannak trenírozva. De hová tűnt Úgy hírlik, az óváros ilyentájt nem éppen veszélytelen, tehát jó lesz vigyázni, sőt “roppantul észnél kell lenni”, hiszen a hűvösebb szerelmesek is rég ágyba bújtak már…

A kora reggeli buszon Marci és Veronka sajogtat. Ott állnak minden sarkon, kézen fogva, és integetnek. Dollár-peru-roporto-belleró! Dollár-peru-roporto-belleró! – nyeríti a sovány, toprongyos kalauz, szinte másodpercenként. De jó csontban vagy, komám! – fordulok felé, amint mellénk ér, és átnyújtom a csekélyke viteldíjat. Siralmas, lepusztult, elgettósodott negyeden hullámzunk keresztül, a földutakat bűzlő romhalmazok szegélyezik, a lézengő gyerekek a legelvetemültebb, mindenre kapható krampuszokkal tartanak rokonságot.

A repülőgépen egy csapdába esett, a piaci légy és a bögöly közti átmenetben érdekelt szárnyas dong körül. Élénken hajkurászom, egyszer-kétszer el is találom, de hajthatatlan. “Elzümmöghetnél, bogár, ez már az ősz…” – mormolom neki az idős és végtelenül elmagányosodott Takács Imrére emlékezve, s mintha csak erre várt volna, egy-két tiszteletkör után faképnél hagy. Ám hiába szeretném, valahogy nem érzem az október hangulatát. Persze nem is ősz ez itt, hanem afféle évszakok fölötti évszak. Ha otthon lennék, már bizonyosan hatna rám a jól ismert, fölém sátrasodó borzongás, igen, pontosan az, amelyet első alkalommal éppen negyedszázada, ezerkilencszázhetvenhét október hatodikán este a Sursum corda egyszerre profán és szakrális beteljesedéseként éltem meg. Édesapámat a konyhaasztalra borulva találtam. Hangosan zokogott. Először azt hittem, édesanyámat követi, s a katonai behívóparancsom fölött kesereg. Tévedtem. “Kisfiam, meghalt Kormos István!” Megrendülését évekig hordoztam magamban, de képtelen voltam földolgozni. Hogy létezhet ilyen mérvű gyászkitörés, ha személyesen sohasem találkoztak? A választ Székely János, A nyugati hadtest című könyvének végén, híres verse, A vesztesek ajánlásában találtam meg: “Nem voltam én soha szerencsés, ellenben fogékony voltam mindenre, ami súlyos és fontos. Holtomig szeretem magam ezért.” A kör bezárult, Székely lélekrepesztő mondatait édesapám könnyei messzemenően hitelesítették. Ez volt az utolsó, precíziós beavatkozás, amely szellemi tájékozódásom koordinátái mellett, annak mélységi, metafizikai tartományait is végérvényesen kijelölte. Arad, és a pesti srácok után októberben erre is emlékezem. Otthon ma zajlottak az önkormányzati választások. Nincsenek illúzióim.

Cuzco, az egykori inka főváros 3400 méter magasságban vöröslik felénk. Nem csoda, hogy végül az egyórás légi utat választottuk, az autóbuszhoz képest harmincnégy órát nyertünk. A repülőtér érkezési oldalán kalapozó népzenészek muzsikálnak. Ki se kerülhetnénk őket, a kordonnal övezett út egyenesen a színük elé vezet. Néhány taktus elegendő, hogy szomorúan megállapítsam: a budapesti Astoria zenekart, az aluljáró városszerte ismert kecsuáit meg sem közelítik, legfeljebb a ruháik színesebbek, ízlésesebbek. Az épületből kilépve megfagy bennem a vér: a várakozók gyűrűjében, egy magasba emelt tábláról a saját nevünket olvasom. Uramisten! Csak nincs valami baj otthon? Andrea nyugtat, biztosan a limai emberünk keze van a dologban, mert nézzem csak, egy taxisofőr feje fölött csillognak-villognak. Ne is törődjünk vele, vannak itt olcsóbb maszekok is. Így igaz.

A városközpont hangulata percek alatt eltünteti belőlem a múltat, úgy forgolódom a sok évszázados épületek között, mint egy ma született bárány. Andrea fordít, én tovább magyarítom: az egykori gyarmatosítók krónikásai szerint olyan mérhetetlen gazdagság uralkodott itt, amikor “betoppantak”, hogy honfitársaik az arany- és ezüstművességet is kitanulták, mire a paloták falairól leszerelték a nemesfém borítást. Volt idő, amikor a városban nem maradt hely a szegényeknek. A civilizált, szakállas lovasoknak mégis helyet kellett szorítsanak, akik az Inkát, a Napisten leszármazottját és megtestesítőjét egyenesen “Nagy Fül”-nek bírták elnevezni, holott a megnyújtott fülcimpa a nemességhez való tartozás jegyének számított. Sétálunk, hüledezünk, gyönyörködünk. A spanyol építészet itt-ott keveredik az inkák tonnás, kötőanyag nélkül összesimuló kőtömbjeivel. Megkeressük a nevezetes tizenkét sarkú követ is, amely szinte észrevétlenül szerénykedik Cuzco egyik falában. A terek szertartási központok voltak valamikor, a mai szem számára mindössze kettő maradt, a Plaza de Armas (elvégre a harc itt is harc) és a Plaza Regocijo. Az árkádos oszlopsorokat már tükörfényesre simították az amatőr fotómodellek ingei, blúzai, hiszen itt mindenkor a nagyvilág randevúzik a földkerekséggel, itt minden, de minden az idegenforgalomról szól. No meg esetemben a nikotinhiányomat magasról lesajnáló légszomjról. A filléres kis hotelhez vezető kaptatón szinte minden lépés után ki kell, fújjam magam, ami oxigén hiányában a legszánalmasabb mutatványok egyike, a jó húszkilós sporttáskán kívül egyetlen kapaszkodóm és reményem a természetes életösztön.

A kiadós kínai ebédet követően bevesszük magunkat a közeli utazási irodába, ahol valami azt súgja, maratoni küzdelem lesz. Andrea rutinja most is aranyat ér, a dolog egyetlen szépséghibája, hogy az én lélekmételyező kushadásom is része a koreográfiának. Ahogy meg tudom ítélni, éppen a téma kellős közepén járnak, amikor az ügyintéző közli, jöjjünk vissza egy óra múlva, mert fontos elintéznivalója akadt. Egyébként se működik az adatátviteli rendszer, előfordul az ilyesmi, de ne vegyük a szívünkre, előbb-utóbb minden jóra fordul – olvasom le az arcáról. A bankomat csakúgy, mint Ecuadorban, itt is jóval szűkebben mér a kelleténél, még szerencse, hogy legalább az internet a kezemre áll; rosszat sejtve kérdezem Nórát, Országos-e még a Takarék Pénztár, mert nemigen tapasztalom. Kész röhej, életemben először vannak pénzügyeim, ahhoz képest egészen rákaptam. Az önkormányzati választások eredményeibe is belevizslatok, s azoktól egyáltalán nem függetlenül Cseh Tamás halk, a Kossuth téri nagygyűlés után bujdosásnak indult mondata talál meg: “A fiatalok olyanná váltak, mint a róka, szívükben már ott rejtőzik az ösvény.”

Az egy óra letelt, már majdnem kettő is, ügyintéző sehol. Andrea idegesen pislog ki rám a szellős, nyitott helyiségből, én két solét huppantok egy csupa ránc öregaszszony kalapjába. “Arca szétnyomott vesszőkosár…” – szalad ki belőlem, s egy csapásra ugyanazt érzem, mint jó húsz évvel ezelőtt, amikor Csoóri Sándor hajszálpontos metaforája megakasztotta a másodpercmutatót. Közeledő, batyus indián nő kapja el pillantásomat, s már ül is le elém, a járda kövére. Kérges, repedezett talpát megtámasztja a bokámon, kalapja mellől kiránt valami tűfélét, és szőni kezdi a korábban félbehagyott övet. Az inkák totemállatait, a kondorkeselyűt, a pumát és a kígyót mintázza. Köt, csomóz, szálaz, általvet, közben beszél és beszél, maradék két fogán keringőzik a holdfény. No, Szikráné asszony, Varga Anikó, eljött a te időd! Kerül, amibe kerül, ez már a tiéd lesz! Ördöngös keze van, annyi szent. Talán jó húsz perc is eltelik így, aztán fölkapom a fejem, ismerős lépteket hallok a hátam mögül. Nem baj, nem baj, ha a kígyónak – vagy nem is látom már, melyik az – nem baj, ha rövidebb marad a farka! – mutogatom egyre szaporábban, aztán hoci nesze, mert Andrea papírlapokat, jegyeket, bizonylatokat lobogtatva toppan elém. Nazca nem fér az időnkbe, közel hetven óra lenne busszal oda-vissza, repülőgépet pedig csak Limából fogad – hadarja. De: Gézulinho! Irány a LagoTiticaca! – és a nyakamba ugrik.