Czakó Gábor

A plüssmaci meg én

Ahhoz, hogy beszélhessünk róluk, némi erőszakot alkalmazva, külön kell választanunk őket.

*

Kezdjük tehát az önmegvalósítással!

*

*

*

*

Ezt az Evangélium úgy mondja, hogy aki magát fölmagasztalja, megaláztatik, aki megalázza magát, fölmagasztaltatik. Az tartja meg életét, aki kész elvetni.

*

Az önmegvalósítás története – korunké és sajátunké – arról szól, hogy a regényben, amit együtt és magunkban írunk, mihez kezdünk a talentumainkkal és a lelkünk mélyén lakó sötétséggel. Melyiket ássuk el, melyiket kamatoztatjuk?

*

Ami a történelem felől nézve korváltás, az az egyes ember szempontjából énváltás: mégpedig az én-tudat hihetetlen megduzzadása és megfogyatkozása. Az ellentétek együtt járnak: a bőséget rendszerint árnyékként kíséri az ínség, és a szabadság fényes lobogója alatt leggyakrabban öntudatlan rabszolgák masíroznak.

*

“ZUBOLY Ide nekem az oroszlánt is! Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!«

MIND Bizony, fel is aggatnának, egy lábig.

*

*

Ezért hullik szét a liberális társadalom, ezért atomizálódik – miként tudományosan mondani szokás.

*

*

Hova vezet az önzés?

“Mondd csak, hol vannak most azok az urak és doktorok, akiket jól ismertél, amikor még éltek és tudományuk miatt tündököltek? Javadalmuk másokra szállt, nem tudom, egyáltalán emlékeznek-e rájuk. Bár életük egybehangzott volna tudományukkal, akkor lett volna köszönet tudós igyekezetükben, tanításukban. […] Az nagy igazán, akiben nagy szeretet lakik. Az nagy igazán, aki kicsinynek ismeri magát, és semmibe veszi azt is, ha közmegbecsülés veszi körül.”

Kempis Tamás ötszáz éves sorait idéztük: “Bár életük egybehangzott volna tudományukkal!” Hová jutottak a tegnap diktátorai? Sztárjai? Ki tartja éjjeliszekrényén a tegnapi divatok és rezsimek koszorús íróit? Még ők maguk sem, mert megengedhetetlen bűntény terheli lelküket: életüket és tudományukat kettéválasztották.

*

*

*

*

S mindmáig a levegőben van.

*

*

*

A posztmodern egoista nem ismer se misztikát, se Nietzschét, csak kapar. Azért csikorog-nyikorog-roszog a sok csorba köröm.

Ifj. Sipka Sándor

Sanremótól Sajkódig

Útinapló az irgalomról

“Olvasás, utazás, szabadulás: fokozatok s most mind együtt vannak, egymást erősítik, mint egymás felhangjai” – írja Németh László a San Remó-i napló elején, amelyben elmondja élményeit és reflexiót arról a társasutazásról, amit feleségével és a kislány Magdával tett az olasz és francia Riviérán 1935-ben. Ez az írás a talán leghitelesebb önarckép az önmagát, erejét, céljait és fájdalmait megtalált 34 éves íróról, aki mögött már ott van az Emberi Színjáték és a Tanú. A kivételes helyzetben megnyilvánuló viselkedés analízise a behaviorizmus nevű pszichológiai irányzatnak az alapja. A kéthetes zavartalan szellemi szabadság Európa egyik legszebb vidékén kivételes helyzet mindenkinek. A viselkedési formák változatossága kimeríthetetlen, és tökéletesen jellemző az egyénre az adott időszakban. Mit olvasott, mit ragadott ki az olvasmányokból, mit érzett, mit gondolt Németh László ebben az ideális környezetben és helyzetben? A Napló szellemi, lelki, hangulati tükörkép.

Az olvasmányélmények két fő témája a kultúrák típusai és a “nemesebb hajlamúak szembefordulása az idővel”. A kultúrtörténeti könyvek, melyek egy részét Kerényi Károly küldte, Frobeniushoz, Hérodotoszhoz és a görögséghez kapcsolódnak, a hozzájuk fűződő reflexiók a magyarsághoz. Németh László szerint a magyar szellemnek a “változatok alatt lakó általános emberi irányban kell sorsát keresnie, éppúgy, mint a franciáknak a változatok fölötti másikban”, és a “parasztban – aki nálunk még mai is néprajzi furcsaság, adoma alak, figura – a velünk egy sorsközösségben élő embert”. A “nemesebb hajlamúak” két modellje a Stefan George-féle, a hű tanítványokkal egy szigetre kivonuló “hős”, és az Ady-féle, a “szenvedélyben meghurcolt szörnyeteg”. “Bomló népben a hős csak szörnyeteg lehet…” Az Ady-jellemzés szívszorító, kiáltó, tömény fájdalom!

Mit hoz ki az íróból a család közelsége és ez a a csodás környezet, San Remo, a virágok, a pálmák városa a hegyek és a tenger között? “A gyerekekkel éppúgy járok, mint a virágokkal; apa és kerttulajdonos lettem, de a gyerekeimnek éppúgy kevéssé lehettem tudósa, mint virágaimnak. Pedig mennyivel nekem valóbb volt annál, amit csináltam. Ó, ha meggyőzhetném róla az én istenemet, hogy szebb és kisebb dologra születtem, mint amikre ő kényszerített. Megalomániás, írogatják rólam, s valóban az vagyok: nagy dolgok mániákusa. De ha meghalok, az elmulasztott kicsinységektől, a gyerekek és virágok naplójától lesz nehéz elszakadnom… […] Szőlő, alma, tölgy: ők voltak az én mestereim. A három növény: egy egész magyar szivárvány. A szőlő csillogó, pajtáskodó, sugalló: van benne valami állati, benne van Dionüszosz. Az alma mosolygó és hű; magjáig hús, a leve ízes, de nem csordul ki. A tölgy bánatos, erős és egész; lehullatja a lombját, de egy-egy tavaszi elmosolyodásán érezni, hogy vannak örökzöld rokonai. Ahogy a pálmák kulisszaszerű fekete sudara fölött a legyezőlevelek mozgását nézem, honvágyat érzek utánuk. Az egész Magyarországból csak utánuk vágyódom. De nem ők-e hárman az egész: »virtuális Magyarország«? Ország, ahol hó alól szedik az aszút, észak és dél, eksztázis és hűség, Apollón és Kimérák istene ugyanaz?”

A tárgyilagos lélektani analízis ezekből az elemekből egy kivételes tágasságú és szintetizáló erejű agy és egy élesen, fájdalmasan zaklatott állapotban levő, szenvedélyes küldetéstudatú, sértett, büszke lélek tulajdonosát rakja össze, aki nagyon magányos, de aki a legszebb barátságra képes, ha méltó társat talál (Kerényi Károly). Nagyon fontos rész, hogy – mellékesen ugyan – megvallja, a növényekhez, gyerekekhez, az élet természetes, apró dolgaihoz, a “kicsinységekhez” való kapcsolódás lenne az igazán neki való.

Sajkódon, a Balaton csendes, tihanyi öble feletti kis házban kezdte róni a hatvanadik életévét betöltő író filléres leckefüzetekbe az Irgalom napi penzumait. Próbáljuk megidézni lelkiállapotát. Kínzó csalódások és küzdelmek sora, de hatalmasra duzzadt életmű áll mögötte. Tiszta örömöt, a családon kívül, csak tanárként kapott, főleg Vásárhelyen. Az ország helyzete és jövője kétségbeejtő. Magyarországon és a környező országokban a szocializmus nemes eszméjének meggyalázása folyik. Itt dúl a terror a forradalom után. Az űrhajó-eregető Szovjetunió nagyhatalmi helyzetének csúcsán áll. Az ország politikai sorsának belátható változása, javulása reménytelen. Lesújtó véleménye lett a nyugati, jóléti társadalmak politikai gyakorlatáról és mentalitásáról is, bár az európai kultúra lényegét sosem érezte ilyen közel magához, mint most. Nagy és váratlan öröme ugyanakkor, hogy a saját magán kikísérletezett agydiéta programjával jó eredményeket ért el a pár éve veszélyesen kezdődött vérnyomásbetegségének gyógyításában. Így itt és most olyan helyzetbe került, hogy abban az állapotban tud szembenézni az elmúlt évtizedek tapasztalataival és a közelgő halállal, amiben a betegségtől sikerült megmenteni annyi erőt és reményt, hogy az ifjúságot megidéző szellemi teljesítmény még megismételhető, talán felül is múlható. “Testámentumot”, méltót “írni”. Ez a különleges érzés nyithatta ki és tölthette meg az üres irkák sorozatát. Az Irgalom így lett az utolsó nagy tanulási és tanítási kísérlet, amelyben az író a családjáról, nemzetéről és az emberiségről kialakított gondolatait utolsó megformálásban az utókor múzeumvitrinjébe helyezte. Kertész Ágnesben a kortól, helytől és politikától független értelmes viselkedés egyetemes mintája él velünk.

Az egyetemes üzenet magyar, és az író saját családi környezetéből szól. Az önéletrajzi világ választásában nemcsak Németh László nagy művészi alázata érezhető, hogy azt ábrázolja, amit a legjobban ismer, hanem sajátos gyermeki gyengédsége is megnyilvánul, amikor emléket állít. A halhatatlan fiú a halála előtt még egyszer újrateremti szüleit és rokonait, azok egykorit megközelítő valóságában. De az “egyszerű történet” ábrázolási bravúrok sorára ad alkalmat! A bemutatott világ pontos és hiteles helyzetkép a pesti polgári és a falusi gazdaélet egy-egy szeletéről a Trianon utáni évekből, így a magyar valóság meglehetősen tág terét fogja át. A XX. század egyik legérdekesebb korát látjuk, az első világháború utáni tragikus békék és a Szovjetunió születésének éveit. Az alapkérdés az, hogy a világpolitika vak erőinek kiszolgáltatott kisember élhet-e, vagy miként élhet elviselhető életet Magyarországon vagy a nagyvilágban. A főszereplők mindennapos megélhetési vagy családi problémákkal küszködő ismerőseink. Az étkezés, a lakás gondjai sújtják őket a Lantos utcában, a Vizivárosban, a Filatorigátnál vagy Tükrösön, a Kertész-porta melletti kis házban. Egy uzsonna “beadása” a szerény vendégeknek kreativitást igénylő teljesítmény. Egy jobb falat: ünnep. Egy elviselhető szoba vagy bérlőtárs, ajándék. Szegény az ország, mert a lakói többsége szegény. Az írót ezek az emberek, az elviselhető élet megteremtéséért küszködő milliók képviselői érdeklik. Mit ajánl nekik? Tisztességet, találékonyságot a munkában, és minden alkalom megragadását a tanulásra. Ezekre látjuk a példák sorát. Ezt teszi Halmi Feri az egyetemmel, vagy a Feri édesanyja a tisztességgel, mikor György bácsi engedélyével gyűjti a kötényébe a hajnali füvet a Kertész-portán. Kertész tanár úr különórákat ad. Ágnes az egyetem mellett vállal magántanítványt és éjszakai ügyeleteket az elfekvőben. Frida néni a szép emberségéért kap szobabérlőket a Horváth utcában, hogy panasza megszűnjön: “Ich kann nicht verhungern.” “Az élet cselekvést jelent” – mondja Ady. Ennek a gondolatnak megtestesülése ez a könyv. A megélhetési megoldásokat kereső szereplők az új helyzetekben ugyanis nemcsak adnak, hanem kapnak is. Számtalan új dolgot, személyt, helyzetet ismernek meg, amelyekkel gazdagodnak. Váratlan, számukra fontos, új felismerésekre tesznek szert, vagy találnak friss gondjaikra kézenfekvő megoldásokat. A cselekvő, becsületes élet csendes optimizmusa talán csak Tolsztojnál jön át ehhez a könyvhöz hasonlóan.

Ki Kertész Ágnes? Az örök női, az “ewig weibliche…” egyik legszebb magyar képviselője. Éppúgy rokona az Ótestamentum nagy női alakjainak, mint a csodálatos lengyel diáklánynak, Maria Sklodowskának, a későbbi Madame Curie-nek, vagy annak a sok-sok osztálytársnőnek szerte a világon, akiről az osztály fiúi csak a sokadik érettségi találkozón ismerik fel, hogy mit vesztettek akkor…, mikor éretlenek vagy méltatlanok voltak hozzájuk. Ágnes lelkéből a Duna két partján és a dunántúli faluban sorjáznak a sorsmentő, pokolkímélő, finom, apró, emberi megoldások. Lelkiereje szinte minden teher vállalására képessé teszi, legyen az kocsihúzás vagy a buta kislány fogalmazni tanítása. Ágnes “kis” tettei a családjában vagy a környezetében azonban az adott helyzetben mások számára sorsfordító jelentőségűek, életbe, húsba, méltóságba vágóak! Nélkülük tragédiák, egzisztenciális vagy lelki gondok keletkeznének. A másokon történő segítéssel egy időben ugyanakkor Ágnes megteremti és megvédi saját belső világát is. Minél odaadóbb mások iránt, annál szuverénebb a maga számára. Ágnesben a lelki omnipotencia és a gyakorlatias agy működik együtt.

Ez az irgalom, igen, a praktikus emocionális intelligencia, vagy más szavakkal, az eredményesen cselekvő jólélek. Ez az a fogalom, melyet a modern pszichológia is csak nemrég értékel úgy, hogy fontosabb a jó emberi közösségek formálódása szempontjából, mint az intellektuális megértőképesség, az IQ. Az “irgalmat” gyakorló Ágnes nem szent bibliai értelemben, hanem nagyon is világi személy. A megszentelt életet Viktória nővér éli, aki kifogástalanul irányítja a depandansz életét, és indítja el az elfekvőben az érdeklődő medikát. Az irgalom, amit Ágnes alkalmaz, azonban benne van a mai kereszténység értékrendszerében is, és azonos azzal a fogalommal, amit Albert Schweizer fogalmazott meg teológiai értelemben a prédikációiban. Ez a “morális parancs és érzékenység a tudatos, okos jó cselekedetekre”. Az értékrendszer és a megvilágítás, ami a Szent Miklós-templom szószékéről mondva vasárnap délelőttönként Strassburgban megjelent prédikációkban az erkölcsről és az élet értékéről, az ennek a regénynek a lapjain egy pesti medika nem túl bonyolult emberi körében szaporítja a tudatos teológiához nem kötött, szép emberi példázatokat. Németh László nagyon közel érezte magához Schweizert, és a prédikációk szövegét is ismerte valószínűsíthetően. Mégis a két gondolatrendszer azonossága a két személy morális felfogásának, alkatának hasonlóságából származik, a gondolatok egymástól független, hasonló értelmű, egyéni felismerések.

Az irgalomra, az eredményesen cselekvő jólélekre, ami Kertész Ágnesben, de mindenki másban is megtestesülhet, azért van szükség, mert a világ körülötte/körülöttünk csupa sérült lelkű emberből áll, akik segítséget igényelnek. Vagy az anyagi gond, a hiány vagy a torzító bőség, vagy a magánélet zavara, boldogtalansága teszi megkeseredetté vagy taszítóan magabiztossá a primitív indulataik rabjaként élő személyeket. Megértés, harmónia, idill nincs. Boldog, szép párkapcsolatra alig látunk példát a könyvben, talán egyedül Bözsike, a papné kap “illő társat”. A szerelem Ágnes számára is nagyon fontos. Szuverén, sorsdöntő magánügye, hogy igazi társat találjon. Ennek tartogatja magát. Ugyanakkor a környezetében ő a sérült lelkek és kapcsolatok gyógyítója. A gyógyszer az irgalom, a baj megérzése és az okos, tapintatos segítségadás a megoldásban vagy a megelőzésben. Ágnes nélkül boldogtalanabb lenne a kicsi világ, bár tovább élne pokoli elvei szerint.

Kik emelkednek ki mégis ebből az emberi sekélyességből? Kikre tud felnézni Ágnes? Kiktől kap támaszt, megerősítést? Az értelmes elvek, a tisztesség, a műveltség képviselői váltják ki Ágnes szimpátiáját vagy szeretetét. Kertész tanár úrban nemcsak a szeretett apát érzi, hanem felismeri azt a kivételes személyiséget, akit a nyelvész szenvedélye és tanári bölcsessége, nyitottsága segített át a fogság borzalmain. Feriben figyelemre és támaszra méltó a törekvés a műveltség megszerzésére és egy jobb világ alakítására. Frida néni, Viktória nővér komoly erkölcsi tartása parancsol tiszteletet. Balla doktor szakmai igényessége, kreativitása megragadó. És meg kell hajtani a fejet az olyan igazán nagy szellem és jellem előtt, mint Korányi Sándor vagy Verebély Tibor professzor.

A bemutatott Magyarország életképes. A világháborús katasztrófa után is, a csonka test ép szöveteiben egészséges nedvek keringenek. A városi és falusi, egymástól sokban különböző, elkülönült világ önmagában is él. Az emberek kétségbeesés nélkül teszik a dolgaikat, élik az életüket, csakhogy a nagy többségük boldogtalan, mivel önző, kicsinyes szenvedélyeik és indulataik foglyai, és ezzel pokollá is teszik egymás életét. A könyv szép ereje szerint azonban a falusi és városi Magyarország Ágnesben már szintézisben van, Feriben szintézisben lehet. Bravúros alkotói teljesítmény, ahogy Németh László 1962–64 között ír a Szovjetunióról és a “szovjet-szocializmusról” “megjelenhetőt”, és mégis igazat, időtállót. Nem kerüli meg a nemzet számára legnagyobb gondot, a “szovjetkérdést”. Kertész tanár úr orosz fogságbeli beszámolói érzékeltetik a bolsevik forradalom hatalmas népi erejét, de kegyetlen szörnyűségeit is. Feri társadalmi változást követelő indulatának érezzük égető igazát, hitelét, de a sánta láb, a torz indulat még a tiszteletre méltó kulturálódási igyekezet és nemes kollegialitás ellenére is a szocializmus igazi eszményének megvalósítására alkalmatlannak mutatja. Remek mellékszereplő ehhez a témához Balla doktor, a 19-es szereplése miatt a depandanszba száműzött, kiváló zsidó belgyógyász (aki keresztény nőt vett feleségül), és akinek Ferihez fűződő komoly, csendes, illegális szolidaritása és bizalma szerzi az állást Ágnesnek. Imponáló benne, hogy éles szemmel észreveszi egy elfekvői betegben is a tudományosan érdekes esetet, ami nemzetközi érdeklődésre tarthat számot. De nagyon is életszerű, hogy a külföldi ösztöndíjjal elhagyja ezt az országot…

Az elfekvői (depandansz) fejezet elemzése külön figyelmet érdemel. A téma egységessége, a felgyülemlett írói “praxis”, a jó befejezés felismerésének érezhető öröme miatt szinte “siklott” az író tolla ezeknél az oldalaknál. A történet sokrétegű. Van egyrészt a “sült realizmus” (Veres Péter), az osztály életének orvosi szemmel tökéletes, dokumentum-pontosságú bemutatása. Az orvosok, Viktória és Mata nővér, a portás bácsi és a reménytelen sorsú betegek különböző bajaikkal, egyéniségükkel, családi hátterükkel nagyon színes közösséget képviselnek. Mind-mind eleven, éles és igaz csoportképben látszanak együtt. A következő érdekesség az, hogy miként változik meg ez az összeszokott világ Ágnes megjelenésével. Valamilyen módon minden egy kicsit jobb lesz. A harmadik, talán legfontosabb réteg, az Ágnesben történt változás és fejlődés bemutatása. Ágnes itt lesz igazi felnőtt, ahol hivatást talál. Itt a jó cselekedeteket már nemcsak ösztönösen, “jó kislányként” végzi, hanem, ha kell, ütközik a jellemtelen Füredi kollégával, és ellenállást leküzdve próbál segíteni a betegein és a tragikus sorsú Matán, vagy amikor az emberséges tempó diktálásával ragadja karon a futásba lendülő, sánta Ferit. Természetesen az “elfekvő”, a “sánta emberiség” korunk allegóriájaként is értelmezhető. A legtalányosabb szál gombolyítója a könyvben a morfinista Mata nővér. Ő az egyetlen személy, aki eltolja magától a segíteni akaró Ágnest, aki nem hisz az őszinteségében. Őt nem tudja megmenteni Ágnes odafigyelése, törődni akarása sem. Öngyilkos lesz “közös kamrájukban”, onnan viszi el a mentő. Mit akart üzenni Németh László 1964-ben ennek a derék, szuverén cigány lánynak a sorsában, aki hiába keresett gyógyírt lelki sebére az esti imákban és a morfiumban?

A regény szövegének olvasása, különösen az “elfekvő” fejezetben gyönyörű esztétikai élmény. A klasszikus zene hatása érződik ki belőle. Ha a szavak aprólékos értelmi elemzésén túl hagyjuk, hogy oldalakon át peregjenek a mondatok a szemünk előtt, akkor a témák és motívumok olyan lüktető sodrását, variációs bőségét, színét és erejét érezhetjük, mint a Mozart-szimfóniákban. Az alkonyi ragyogás, a meghitt, bensőséges hangulat pedig Schubertet idézi. Nincs benne egyetlen “hamis akkord” sem…

A “jó tanár”, a közösségformáló, moralizáló író megható pedantériával végigveszi velünk “még egyszer” az emberi kapcsolatok, a szerelem, a család, a barátság, a rokonság, a kollegialitás, a jó szomszédság, a hűség és hűtlenség, tisztesség és tisztességtelenség “leckéit” az ő “katedrájáról”. Életünk az ezekre adott feleletektől függ ugyanis…

A kimeríthetetlen színgazdagságú írás élvezhetőségét fokozza az író sajátosan kaján humora, amely különösen a veszekedések kegyetlen pontosságú leírásaiban kulminál. A nyelvi leleménynek, az emberi gyengeségeknek, a rejtett másod- és harmadszándékú sértegetéseknek, célozgatásoknak vagy az egyes kirobbanásoknak olyan tökéletes változatait mutatja be, hogy sokszor egyszerre folyhat az olvasó arcán a könny a nevetés miatt, és szorulhat össze a szív a bántó, kicsinyes őrültség észlelésekor. Az éber érzékenység, amivel Ágnes a semmiségekből (“Hogyne, a kis stelázsi…!”) induló veszekedéseket megelőzi vagy tompítja, az író egyik leghasznosabb napi hagyatéka számunkra.

Németh Lászlónak ez a műve az, amelynek a befogadását legjobban segíti, ha olvasásakor az író “bőrébe” próbáljuk képzelni magunkat. Ebben az írásban jön létre leginkább, hogy a “test” “szöveggé” válik, mivel pontosan ez a szerző szándéka. Az itt leírtakat tartja élete tanulságának, hagyatékának, az itt kirajzolódó portrét pedig utolsó, legjobb képessége szerint kiszenvedett és megformált önarcképének. “Ember és szerep” végső és végre beteljesült, tökéletes találkozása itt történik meg.

Nyári szabadságom két hetét a feleségemmel együtt, baráti társaságban Sanremo (újabban így írják) mellett töltöttem. Az Irgalommal kapcsolatos gondolatok zöme már bennem volt az odautazáskor. A San Remó-i naplót azonban csak most ismertem meg. A szállodák között járva próbáltam kitalálni, hogy hol lehetett a Németh család “hegyközeli” szállása 1935-ben. A táj lélekemelő hatása alól lehetetlen menekülni itt. A hegyek, a tenger és a növények grandiózus szépsége az erre rezonálni tudóból kihozhatja azt a hatalmasságérzést, amit a Napló szerzője megírt, és aminek továbbéléseként fogalmazhatott úgy a Villámfénynél drámában, hogy a “…fiatal férfi Isten ondósejtje…” (Korábban Nietzsche pár kilométerrel arrább, Nizzában teremtette meg az új Zarathustrát…) A Napló izzását a kivételesen nagy formátum és küldetéstudat felismerésének és vállalásának feszültsége adja. Ugyanakkor az Irgalom szemléletének csírája is benne van az írásban: “Ha meghalok, az elmulasztott kicsinységektől, a gyerekek és virágok naplójától lesz nehéz elszakadnom…”

Németh László sajkódi “kis házát” és az öblöt én a múlt évben ismertem meg. Most is megálltunk a Riviéráról hazafelé menet Füreden. Sanremo után a Balaton mellett ismertem fel bizonyos kapcsolódási lehetőséget, párhuzamosságokat és ellentétpárokat a Napló és az Irgalom között. San Remo–grandiozitás–Napló–1935, ezután Sajkód–“a kicsinységek” jelentősége–Irgalom–1964. A regény ugyanis már nem a magányos grandiozitás rezonanciája, hanem egy kis magyar közösség életében az aprónak látszó dolgok végzetes komolyan vételének tanítása. Ennek a gondolatnak és érzésnek az uralkodóvá válásához és testamentum súlyú vállalásához – “a San Remo és Sajkód közötti út megtételéhez” – formálta át az eltelt közel harminc év az utolsó regényébe kezdő megőszült fejet és barázdáltabbá vált arcot. De a felénk néző tekintet búcsúzóul a szintézist sugározza, eleven értelmet és féltő szeretetet. Németh László a legjobbnak, legigazabbnak formált önmagát adja át nekünk az Irgalomban. Még talán őszintén bízik is bennünk, és az apró csodákban való hit sem idegen tőle.

A Szervátiusz Jenő születése utáni száz évbe sok minden belesűrűsödött: modern korunk értékválsága éppúgy, mint a művészet lassú eljelentéktelenedése. Hajdanában, a magyar államiság létét szoborremekművekkel is tudatosító korban – gondoljunk csak Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának fölavatására (1902) – még lelkesen tudott ünnepelni a nemzet. Egy jó szobor, akár emlékmű gyanánt, akár egy szalonbéli tárlaton állt a körplasztika, mindent jelentett: az önkifejezés bátorságát és lelkesültséget, egyén és közösség (még a legvisszavonultabb művész esetében is létrejövő) egymásra találását. De legfőképpen, mindezek mellett, jelentett kitörölhetetlen vizuális élményt, amely még akkor is ott élt a szemlélőben, amikor már csupán az emlékezet őrizte egy-egy szobor – a kőben, fában, bronzban stb. megtestesült idea – formagazdagságát, a matt és csiszolt felületek fényjátékának elevenségét.

A Vármegye Galéria-beli tárlat szobrai – körplasztikái és reliefjei – között bolyongva lehetetlen nem gondolni a folytatható? nem folytatható? – így alig továbbvihető – régmúltra, az erdélyi magyar szobrászat halhatatlanjának sok helyütt, nem mindig az alkotóhoz méltó hangon megkérdőjelezett korszerűségére. Szervátiusznak a Trianon sebét hordozó közösségélménye, pontosabban amit abból plasztikái érzékletesen – a remekműveket tekintve elsőrangúan – kifejeznek, nem hasonlítható ahhoz a modernséghez, amelynek hívei jól-rosszul összegabalyított két drótszál láttán is ünnepelnek.

Az ő élménye, amelyet a véső hasította arc – száznál több fából készült önportrét hitelesítő – árkai jelképeznek, mélyebben van: egy szenvedő, a történelem által sokszor megpróbált közösség: az erdélyi magyarság sorsának intenzív átélésében. Ez alakította, ez formázta, hazai (óradnai, nagybányai, gyergyószentmiklósi, csíkmenasági) és párizsi útjain ez vezette: az övéinek sorsában meglátott – fölfedezett! – világképlet. Ami szerint nincs olyan korszerű művészet, amelynek alfája és ómegája ne a közösség volna. Henry Moore, a modern szobrászat apostola sem látta ezt másképp, amit fél század előtti előadása – a Király és a királynő alkotója nemcsak kitűnő szobrász volt, de éles elméjű teoretikus is – meggyőzően bizonyít: “a legjobb művészek munkássága mindenkor valamilyen konkrét társadalmi csoportban vagy közösségben, vagy esetleg valamilyen sajátos tájban gyökeredzett”. Ugyancsak ő mondotta volt, hogy a szerves emberi formákból fakad a szobor vitális ereje. Ez a “gömbélmény” (a termékenységet, az anyaságot, tojásdad formájával a születést jelképezve) növeszti szinte az égig Szervátiusz Jenő különleges életfáját. (Az élet fejlődése, 1935) – ugyanezt a fölfelé gyöngyöző végtelent érzékíti meg a nagy román–francia szobrász, Brâncuşi 32 méteres Végtelen oszlopa is (a harmincas évek második felében helyére került târgu-jiui szabadtéri szoboregyüttes még a Hallgatás asztalát és a Csók kapuját is magában foglalja) –, és ez a kerek halmok igézetében a fa göcseit plasztikai elemekké avanzsáló érzékiség ad különleges hullámzást (egyben fényhullámzást is) a tiszafából készült, 1972-es Indiai mesének.

Hekler Antalt, a tudós elemzőt nemcsak azért kell idéznünk (A középkor és a renaissance művészete) mert Szervátiusz 1930-as Madonnájának, ennek a gyönyörűen csiszolt felületű, a fényt palástként magára vonó szobornak némi reneszánsz előzménye is van. Sokkal inkább azért, hogy lássuk a két jelentős olasz művészettörténeti korszak közötti – mutatis mutandis Szervátiusz fejlődésére is utaló – különbséget mint (a friss lendületet tekintve) az előrelépés zálogát. “A részigazságok szolgálatában álló, valóságszomjas quattrocentóval szemben a cinquecento a művészi alkotást magasabbrendű egységnek érzi, melynek részei egymással szükségszerű és változhatatlan kapcsolatban állanak. A szélesen eláradó, derűs elbeszélő kedvet lényegkereső, szűkszavú komolyság és drámai koncepció váltja fel. […] A nagyság és előkelőség szelleme az élet kereteit is megváltoztatta. A cselekvés színhelye immár nem a polgári életigényekhez szabott és gazdagon fölszerelt, meleg életvalósággal tele lakószoba, hanem tágas, hatalmas csarnok, telve komoly, ünnepi emelkedettséggel. Ezekben az ideális keretekben a kicsinyes, mindennapi életvalóságnak a maga egyéni esetlegességeivel nincsen helye.”

A “nagyság és előkelőség szelleme” esetünkben úgy fordíttatik, hogy az erdélyi “quattrocentót” és “cinquecentót” élesen elválasztó határ után – ez a képzeletünkben mélységes árok nem lehet más, mint Trianon – a döbbenetet a józan magunkra ismerés követte. A Kiáltó szó (1921), jóllehet három szerzője volt a gyújtó hangú röpiratnak, Kós Károly, a megvertségben is az építést, az előre nézést követelő látnok szájából hangzott el: “Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, se kegyelmet. Nem is kérünk. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. Nincs sok értelme ennek. A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”

A “cselekvés színhelye” tehát, hogy megint visszautaljunk a hekleri szóra, a “tágas, hatalmas csarnok” lett. A csarnok mint a küzdés tágas tere, s egyúttal – szemben a “polgári életigényekhez szabott” bezárkózottsággal – a közösség szolgálatában végzett munka arénája. Szervátiusz vándorlásai – a kibillent magánélet keserveit feledtetni igyekvő, a hátrányból előnyt kovácsoló, tudatosan ilyenné tett népismereti utak-bolyongások – a művészt csak megerősítették abban, hogy világát tovább tágítva új formákat vonjon be önkifejezésének arzenáljába. A művész egyetlen igazi monográfusa, Banner Zoltán ezt a váltást 1937-re, vagyis a radnai hegyekben való barangolások utáni időszakra teszi, mikor is a fölhalmozódott élmények megszólaltatására már nem – vagy nem minden esetben – volt elég a hagyományos körplasztika. Az új kifejezési forma – a Vármegye Galéria-beli kiállításon talán ez mutatkozik meg a leggazdagabban – a fába vésett, legtöbbször színezett dombormű.

Szervátiusz Jenőnek ez a – jóllehet az elbeszélő jelleget nem mindig kizárni tudó – mozzanata (nép lelkületét híven visszatükröző Molnár Anna (1956) és a plasztikai erejében drámai Cantata profana (1955) között, természetesen az utóbbi javára, nagy a különbség) harmonizál, már ami “a relief iránt feltámadt érdeklődést” illeti, a Brâncuşi utáni európai szobrásznemzedék törekvéseivel. Banner meg is nevezi a Jean Arptól, Max Ernsttől és Kurt Schwitterstől Etienne Hajdúig, Giacomo Manzúig és Kemény Zo1tánig húzódó hosszú sort – egy kis közbevetés: Amerigo Tot 120 méteres relief-szalagjáról (Róma, Termini Pályaudvar) se feledkezzünk meg –, hogy igazolja az erdélyi faszobrászat jelesének formatágító kísérletét. Persze Szervátiusz korszerűsége, jóllehet személyében sokan csak a fába vésett balladák, az önéletíró plasztika alkotóját értékelik, merőben más, mint fönt említett kortársaié.

Tragikusan szenvedő, nemegyszer a közösség bűnét is átvállaló személyisége – leginkább a Krisztus-arcot formázó megannyi önportréja, közöttük is az irdatlan súlyt (a keresztet) cipelő Krisztusfej (1987) és átszellemített mása, a Rõzsehordó (1961) tanúskodik erről – tele van sebekkel. Míg Nagy Imre erdélyi vagy a szokványos Erdély-képpel fölöttébb rokon festészetét a bukolika fényében tüzessé váló boglya, netán a színekben pompázó sokadalom embereinek – a szántásban is a Nap aranyrögeit kereső hősöknek – népmesei emelkedettsége jellemzi, addig Szervátiusz Jenő erdélyiségükben is “orosz” figuráit, jóllehet mindannyian tiszták, a bűn és bűnhődés szinte föltörhetetlen – föloldozással alig kecsegtető – kazamatája. Emré bá (1939) groteszk, az életműtől szinte idegen, roggyant lábú “haláltáncában” is ott a könyörület (a durván nagyolt felület csak növeli a drámát), mint ahogyan a Menasági ballada (1974) több ikonarca – nem a villám sújtott a leányba, miként az alcím mondja, hanem a történelem a népbe – megváltásért esdekel. Ez az a “korszerűtlen”, mert meghökkentéseiben ugyancsak a lélek mélyén kalandozó korszerűség, ami indulatában, cselekvésében, etikájában – magyarán az életmű tartását tekintve – köthető a Henry Moor-i, a táj (esetünkben Kalotaszeg, Moldva, Székelyföld) genetikáját a művekben továbbörökítő költészethez. A modern formavívmányok híján is ebben a körben – az értelem és érzelem közösségi terrénumán – érzi otthon magát.

Kísérlete, több vallomása szerint, arra irányul, hogy a benne fölgyúlt feszültséget – az övéinek megveretésével szerzett örök stigmát – olyan plasztikákba menekítse át, amelyekben a szenvedély dinamikája csaknem fogható, tapintható – anyagszerűségében szinte robbanó – élménnyé válik. Ebből a szempontból nincs vagy alig van különbség a durván nagyolt, a paraszti faragás vésőnyomait őrző farelief, az Alszeg (1961) és a – ne hökkenjünk meg – Fésülködők (1962) egytömb indulatú, a szeretetet kényszerű “munkafázissá” tevő s egyúttal az arcokat elrejtő márványszobra között.

Mint ahogyan az idők folyamán megnyúlt körplasztikák, ezek a székelyföldi menhirek is azért születtek – jellegzetes példájuk az 1961-es Antarktisz (Raoul Sorbán kismonográfiája szerint – minő címváltozat! – a Hideg) –, hogy didergő bőségükkel a kelta síremlékekkel ellentétben az organikus lét s a megmaradás tényét visszhangozzák. Ez a 188 cm-es, színezett platánfaszobor Kolozsvárt maradt, ám a hatvanas évek közepén (1965?) készült, talán csak a kar tartásában különböző hasonmása – kőbe faragva – a tárlat egyik meglepetése Bár újraálmodott női akt 80 centiméteresre “zsugorodott”, monumentalitásához nem fér kétség. A hatást elősegíti a részletezés nélküli előadásmód, amely – melyik földrész hidegéről van is szó? – csak növeli a sejtelmességet.

Tehát az igazi művésznek ha van is kitüntetett anyaga – mint tudjuk, Szervátiusz Jenőé a fa (Lyka Károly: “munkáiból komoly és gazdag lélek szól hozzánk, az erdélyi hegyvilág és favilág nehéz sorsai az élet barázdáival” – 1937) az alkotóban lakozó mesteremberi mívesség nem tesz különbséget – legyen az tiszafa (a gyökérszobrok jórészt ebből készültek) vagy márvány – az alakot rejtő, kibontásra váró anyagok között. A szobrász úgy véli, mindenikben ott szunnyad az életteljesség. Az Anya gyermekével (1965) csiszolt, ugyancsak minden részletezést elhagyó fehér márványtömbjéből alig lehet kivenni – a zárt szeretetegységnek ez mindenképp érdeme –, hogy az asszony keblén (fej, kéz, lábfej – három stilizált púpocska) egy kisded nyugszik. Bizonyos érési folyamat jele, hogy a művész első korszakának légiesen hosszú aktjaitól – noha egy és más, például az 1980-as tiszafából készült Akt ellentmond ennek – eljutott a “tömör, anyagszerű szerkezetig”.

Ha a bartóki fogantatású műveit vesszük – nem a Cantata profanára, hanem a Csodálatos mandarinra (1959) és a Fábó faragott királyfira (1960) gondolok –, Szervátiusz Tibor, az édesapja életművét folytató művész szavainál aligha kell jobb útbaigazító, mely mindennél láttatóbban rámutat az értéket hozó változás eredőire. “Az ó- és középkori csiszolt szobrok, valamint Barlach műveinek félgömbölyű vésővel faragott felületével szemben Szervátiusz Jenő merőben újat hozott. Széles pengéjű vésővel bontja a szobrot, azzal fejleszti, s azzal is fejezi be. Ez a módszer szervesen következik korszakának esztétikai gerjedelméből, pontos megfelelője lelke szenvedélyes nyugtalanságának. A szobor tömege zárt, kompakt tömbbe van kényszerítve, sziluettjét nemegyszer a fa törzsének eredeti formája alkotja (A fából faragott királyfi). A kontúr, amely körülveszi és a térből kivágja, nagy lendülettel mozog, és erős abroncsként tartja össze a szobrot. Ezen belül minden vibrál, lüktet, él és nyugtalan.”

A lüktető nyugtalanság jellemzi az alkotó személyét is. Kocsi- és bútorfaragás – először Erdélyben, majd Párizsban –, az asztalosmunka elsajátítása és a művészetre aligha kényszerítő körülmények közt is (a lövészárokban!) a formálás mint életszükséglet cselekvő megvallása mozgatja. Háborús viszonyok sem tudják hátráltatni abban, hogy szobrásztanfolyamot tartson – minduntalan küszködve az anyag(agyag)nélküliséggel – nyolcvan fogolytársának. Székely János megrendítően vall erről az ethoszról Egy láda agyag című költeményében. Ezt a dinamikát viszi bele körplasztikáiba és reliefjeibe is; s ezt hallja ki a bartóki zenéből ugyancsak: a sűrítésben megjelenő világhiányt. Szabolcsi Bence, a kitűnő zenetudós nem véletlenül írta a Cantata profanával kapcsolatban, hogy a szobrász domborműve a “kettős-hármas világot” adja vissza, a konfliktust és a győzelmet. Szervátiusz egyforma erővel érzi magában a harcoló, megkötő és felszabadító erőket és a Természetet, mely mindezt magába fogadja és feloldja.” És idézhetném Benedek Katalint is, aki a Megfaragott zenében a visszatérő szerkezetű kompozíciót elemzi: a művész “egy dinamikus, sűrített plasztikával mintázza láthatóvá Bartók hajszolt, riadt, konok hőseinek történetét, a szabadságvágy fékezhetetlen kényszerét”.

Bár a Vármegye Galéria-beli tárlat – legalábbis a művek számát tekintve – nem nagy, egy-egy jelentős plasztika fölvonultatásával híven adja vissza azt a kozmoszt, amelyet az erdélyi magyar szobrászat halhatatlanja küszködve, sokszor nélkülözve teremtett. Hogyan is írta a román műkritikus, Eugen Schileru egyik cikkében (1964)? “A Szervátiusz alkotásaiból feltáruló szellemi világegyetemben szételemezhetetlen összeforrottságban nyilvánul meg epika, líra és dráma. Ugyanazon a hullámhosszon s ugyanazzal az intenzitással árad szobraiból férfias szigor és átszellemült gyöngédség, megkínzottság és derű, magába forduló meditáció és eksztatikus mozgalmasság – de ami a leglényegesebb: a művész sohasem, semmivel szemben sem közönyös, ami az ember sorsával kapcsolatos; alapvető magatartása: az érzelmi készenlét.”

Naplómat lapozgatom: 1993. január 25. este. Sík Ferenc telefonja riaszt: nagy baj van! Laci bácsit kórházba szállították. A Várszínház Refektóriumában Arany-estjét, mint korábban is, telt ház várta, Mensáros László a portára ért, amikor rosszul lett, mentőt hívtak, s az intenzív osztályra vitték. Állapota válságos. A korábbi hetekben, hónapokban már nyugtalankodott a szervezete; a kórházat szinte otthonának tekintette, ami neki, s nekünk is, akik szerették, biztonságos érzést jelentett. Előző estjén ott voltam, a bejárati ajtó takarásából figyeltem; nagy versek, balladák, levelek, dokumentumok, élet végi komor és ironikus lírai szösszenetek sorát főként ülve, szinte rezzenetlen egyszerűséggel s mégis delejes erővel mondta. Olyasképp, hogy Arany János életéből a magáét is kibontotta. A szünet előtti utolsó versben szót vétett. Noha nagy taps kísérte kimenetelét, a kijáratnál, engem megpillantva, már viharzott: hogyan lehetett elrontani, micsoda dekoncentráltság; pedig milyen jó közönsége van, s akkor ilyet csinál… – és mondta, csak mondta… amint a hosszú márványfolyosón haladtunk az öltőző felé. Bakkantással, egy-egy szóval próbáltam csillapítani. Csaknem negyedórát ültünk az öltözőben, és már egyre inkább beszélhettem. Laci bácsi tán nyugalmat is parancsolt magára a második rész erős igénybevételére is gondolva, engedte, hogy közös terveink állását jelezzem: igen, a Warrenné tavaszi próbakezdése rendben lesz! Azzal a szereposztással, ahogy ő kívánta: Béres Ilona, Kállai, Őze Áron, Götz Anna…; igen, lesz elég ideje, kényelmesen próbálhat, a repertoár nem sürget, a bemutatót akár őszre is halaszthatjuk. De megnyugodva, hogy csaknem tíz éve Pesten bemutatott és közönyösen fogadott Arany-estje tapsos telt házakkal megy a Nemzeti Színház stúdiójában, a Refektóriumban, korábbi tervezgetés nyomán azt is körvonalaztuk, hogy még a Warrenné előtt újraindítjuk A XX. század című estjét. S ha A mi kis városunk esztendős sikere további évadokat ígér – így már a Nemzeti örökös tagjának is érezheti magát. Talán még tréfálkoztam is, ha már Debrecenben Traviátát rendezett, most zenei vezetőnkkel, kedves barátjával, Gulyás Dénessel akár a Nemzeti operatagozatát is megalakíthatják…

Derűsen indult az ügyelő hívására, s jó érzéssel álltam vissza a takarásba: Laci bácsit sikerült megnyugtatni! De amint a pódiumra ért, robbant a pillanat: “Tisztelt közönség! Elnézésüket kérem, hogy az előző rész végén elhibáztam Arany János versét. Úgy látszik, az öregedéssel egyre inkább hülyül is az ember. Még egyszer bocsánatukat kérem!” Aztán leült, és folytatta Arany János élet-halál játékát. S micsoda szelíd-bölcs jelenkori ironikus időszerűséggel mondta: “mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre süllyedt a naszád; / Nem elég csak emlegetni: / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen a hazát.” Mindvégig – az Arany-verssel adta estjének címét, s ő valóban “az ősz fordultán” bölcs belátást üzenve nem kívánt nyarat, de állapotának válságos pillanatában éppúgy tűnődtem azon, mint ma is: kímélte-e “Azt ami maradt”? Hiszen egy szótag roppanása is micsoda indulatokat kavart benne! Vajon, következő estjére igyekezve, nem az elrontott szótag démona kísértette, s dermesztette meg tizenöt évvel korábban már végzetes pillanatba került szívét? A halál okáról fölösleges volna jegyzőkönyvet írni, a boncolási jegyzőkönyv csak a látható szervi jeleket rögzíti. Nem tudjuk a végső titkokat, a lélek kórisméje a Fennvaló hatáskörébe tartozik. Mensáros László emberként és művészként csak így tudott élni: a szépség igézettjeként, a mindenkori tökély igényében, “Jelentéktelenben is az Egész”– mondta Leonardo da Vincivel. Nem kímélte magát; egy hibás szóért is pokolra szállt, mert az Egészet érezte sérülni; Arany Jánost éppúgy, mint az ő tiszteletére is összegyűlt közönséget. Megkövette hát az egybegyűlteket.

A XX. század című estjével nemcsak a maga sorsát fordította a kivételesek közé, hanem pódiumi jelentkezése általános döbbenetet jelentett a közéletben is. Templomba mentem, amikor őt hallgatni igyekeztem az Egyetemi Színpadra. Velemkorú fiatalok, egy generáció, s a később jöttek is ma öregedő emlékezettel idézik: micsoda hatással szólt bele életükbe, emberi-szellemi érlelődésükbe Mensáros László pódiumvallomása! A XX. század irodalma című sorozatot Surányi Ibolya szerkesztette az Egyetemi Színpadon; ő kérte fel Mensáros Lászlót. Ahogy más művészekkel is történt, azt gondolhatta a színpad vezetése, hogy az est néhány alkalommal elhangzik az évad során. Mensáros László egy éve volt a Madách Színház tagja, még kevéssé ismerték. Igaz, hogy Hubay Miklós Késdobálókjában, 1964-es őszi, bukásgyanús bemutatóját követően, Gorkij Kispolgárok című darabjában Pjotr, Németh László Mathiász panzió című színművében Lóránt és Turgenyev Egy hónap falun című darabjában Rakityinként már az évad egyik sikeres színészeként méltatták. Akkor még politikai hangoltsága lett volna annak, ha, róla írva, az 1957–58-as Madách színházbeli évadjára hivatkoznak. Akkor A kaméliás hölgy Armandját már a korábban bebörtönzött Darvas Iván helyett vette át; a Courage mama egyik fiát Elifet játszotta még; továbbá az Anna Frank naplójának Péterét, és Mészöly Dezső Éva lánya című verses játékának főszerepét alakította. A Madách Színház művészeként tartóztatták le 1958 augusztusában – a debreceni forradalomban vállalt élet-szerepéért. Nem kétséges, hogy Nagy Imre kivégzését követően a kádári diktatúra felbátorodott, és Mensárost, néhány korábbi féltékeny színésztársának rágalmait is felhasználva, képtelenül összetákolt vádakkal, korábbi felmentése ellenére, börtönre ítélték. Így pályájára, debreceni éveire, Téry Árpád színházára se hivatkozhatott a sajtó 1965-ben. Hamletjére sem, amelynek új, hangos sikerét épp akkor élte a Madách, Gábor Miklós alakításában. Magánbeszélgetésekben többen, hiteles személyek mondták el, így Cenner Mihály színháztörténész és Kurtág György, aki mindkét előadás kísérőzenéjét szerezte, hogy Mensáros László Hamlet-alakítása felülmúlta Gábor Miklósét. Földényi László is így vélekedik a Mensáros-emlékkönyvben. Néhány korabeli elemzés is jelzi az előadás rendkívüli voltát. A Hamletről a rádió készített felvételt, de valamikor a hetvenes években letörölték. Hallgatni a múltról, nemcsak kollektív méretekben, hanem egyéni sorsot illetően is, művészi életműveket, teljesítményeket manipulálni a jövőnek – ez is a zsarnokság természetrajzához tartozott. Mert Illyés hallhatatlan gondolata szerint: “ő mondja meg, ki voltál…” Mensáros László múltjából, 1964-es fővárosi újrakezdésekor a sajtó annyit tudatott, hogy a Szolnoki Szigligeti Színháztól szerződött Budapestre.

A XX. század 1965. november 20-i bemutatójának tüze elért hozzám, Debrecenbe, s az is, hogy a betiltás szele lobbantja a hangulatot. Mensáros László személye számomra nemcsak a debreceni színház fényes korát jelentette, hanem a forradalom tisztaságát is, mert ő megvédte a Téry Árpád vezette társulat méltóságát és erejét, a kicsinyes hőbörgők, bosszúra kapatos tehetségtelen statiszták és a lumpenszellem ellenében. Siettem hát, hogy láthassam estjét. Találkozni is szerettem volna vele. Némi ürügyet is éreztem azzal, ha az egykori Bata Imre bensőséges üdvözletét vihetem; közös, 1956-os emlékek melegítették jókívánságát. Reméltem hát, hogy első, régen vágyott kézszorításomat erősíthetem, hitelesíthetem a debreceni történelem üzenetével. Előadás után heves szívveréssel indultam a nézőtéri üvegajtó mögé, majd az öltöző felé tartottam. Még az est magasfeszültsége égetett: nem köszönteni kéne őt, hanem hosszan beszélgetni, villant át bennem. De ugyan mit is mondhatnék, dadoghatnék neki? Egyszer-kétszer sokszor meg kell nézni, hogy tisztultan szólhassak megrendülésemről. Hűvös tisztelettel fogadta gratulációmat, nem is rezdült a debreceni jókívánságra. Akkor nem értettem, ma már tudom: miért is örömködött volna a debreceni ismeretlen egyetemistával? Miért ne gyanakodhatott volna? Vélhette: az ismeretlen ifjú postási ürüggyel debreceni múltját provokálja. S feszültség élhetett benne azért is, mert még estjének sorsa sem véglegesült. Mint jóval később elmondta, az ELTE pártköreiben óriási felháborodás robbant ki: az összeállítás polgári szellemiségét támadva az est betiltását követelték. Komlós János, akkor a Népszabadság munkatársaként, aki A jövőről című írásával szerepelt a műsorban, Aczél György segítségét kérte, aki megnézte az előadást, s engedélyezte a folytatást. Havonta kétszer-háromszor elmondhatja az Egyetemi Színpadon, a rendszer már ennyit elviselhet, vélte a kulturális hatalom mindenhatója. Akkor nagy hangulat élt az Egyetemi Színpad körül; az Universitas Együttes Csokonai Karnyónéjával a nancy-i fesztiválról, és más nyugati fellépésekről visszhangos sikerrel tért haza. Aczél bizonyára belegondolt: abban a hazai nemzetközi érdeklődésben, ami akkor körülvette az Egyetemi Színpadot, egy előadásának elnémítása botrányt gerjeszt itthon, s talán még külföldön is. S azt is megfontolhatta, ha épp Mensárost érinti a tiltás, a csöndesülő 1956-os indulatok újra fellobbannak, személyére hivatkozva is. Mensárost tehát tűrhetik egy szűk értelmiségi körben, az Egyetemi Színpadon; évente hat-nyolc, legfeljebb tíz előadáson. Az nem több, mint négyezer néző, a rendszer akkor már kibírta, s hozzá: a fogadtatás, a fiatalok vélekedése a belügynek is praktikus felmérőterep lehet… Igen ám, de Mensáros estje országos érdeklődést szabadított el. Váratlan helyzet állt elő: addigi gyakorlat szerint az Országos Filharmónia és az Országos Rendezőiroda munkatársai, de főként az utóbbinak pesti vigécei közvetítették, szervezték az irodalmi, zenei műsorokat. Gyakran ócska árukapcsolással dolgoztak; egy jobbnak ígérkező produkciót akkor közvetítettek, ha a művelődési ház két hitvány, dalos exportot is megrendelt. Furfangos szervezéssel két részre, órákra tagolt hakniútvonalat is kialakították; amíg a műsor első részét az egyik falu kultúrházában nyomatták, a második még az előző község kocsmájában szórakoztatta a nagyérdeműt. Aztán az első trupp továbbállt a harmadik faluba, s érkezett a második rész kompániája… Sötét világ volt az – a népnevelés és a szórakoztatás jegyében. Mensáros László estje hatalmas fordulatot jelentett: ajánlás és közvetítés nélkül címére és telefonon át áradtak a meghívások kis falvakból és nagyvárosokból: könyvtárak és művelődési klubok, egyetemek, irodalmi kávéházak évadjának rangját jelentette, ha A XX. század estjét hirdethették. Elképesztő adat: alig két évtized alatt 1500 alkalommal mondta el látomását az ezredvégről. Mert Nobel Alfréd végrendeletétől Fellini Nyolc és fél című filmjének részletével záruló est nem volt szabályos irodalmi összeállítás. Eddig szép versek, költői-írói életművek ihletett tolmácsolását hallottuk művészektől. A XX. századdal a pódiumművészet döbbenetes közügyi fordulata következett. Most egy művész, aki 1956 igazát is jelentette, pódiumra áll, s akinek a hivatalos kurzustól eltérő bölcseleti véleménye van koráról, melyet versek, levelek, naplórészletek, prózai vallomások, dokumentumok egybeillesztésével megrendítő történelmi vízióban igazol. Agitatív szándék sem vezette, mint a Major-féle pódiumstílust, ami még a két világháború közötti baloldali művészeti mozgalomra alapozódott. S abból az időből politikailag hitelesített, több rossz versmondó dilettáns színészként az irodalmi esteken élte ki szereplési mániáját még a hatvanas években is.

A tudósítások, méltatások visszhangosították A XX. század sikerét, ami segítette Mensáros László estjének további életét. Igaz, hogy Debrecenben majd csak öt év múltán, 1970. március 15-én léphetett fel először az egyetemisták körében. Olvasva az egykori híradásokat, ismertetéseket feltűnő, hogy a bensőséges, szép sorok, baráti elismerések és lelkes tudósítások mellett alapos elemzés alig született: főként az összeállítás változatosságában látták a műsor eredetiségét. Előadói stílusát méltatva a Topf és fiai cég levelét idézték: a rideg hivatalnoki diktálásban megmutatott rettenet-világot; aztán Radnóti Miklós Hetedik eclogájának megrázó előadását hangsúlyozták. De süket, értetlen vagy érteni nem akaró dicséretekben is volt része, például a pártnapilap színházi főgurujától, aki az Új Tükörben azt írta: “önálló estje a commedia dell’arte típusaival dolgozó színház igényeiből született”.

Színházi gondolatban értelmezve pódiumvallomását: erős, szigorúan komponált szakrális estet teremtett. Ami az jelenti: estje az istentagadó, történelemhamisító, elközönyösítő világban a gondolat és a lélek, az emberi méltóságért folytatott drámai közdelem ünnepi óráit teremtette meg.

Mensáros László emberi és művészi igézete máig ható, mély erővel működik bennem. Bennünk? Talán ma is sokan vagyunk…

Készülődés: alighanem pontatlan a kifejezés. Mert gyermekként és ifjonti éveiben nem tudta, hogy mire készülődik. Iskolai előadáson sikerrel lépett fel, A kis lord főszerepében. Bátyja, Mensáros Zoltán emlékezete szerint: nagyon jól ismerte testvérét, de számára is megrendítő volt az az átváltozás, amelyet az iskolai előadáson látott. A többiek kedves gyermekként játszottak, öccséből pedig sose látott természetesség sugárzott. De ne szereplésének eredetiségével igazoljuk Mensáros László pályáját! Sok művész életében ez természetes folyamat; az önmutogatás ambíciójának feltárása is már életregénnyé kerekedhet. Mensáros Lászlóban mélyebb, változatos indíttatások, gyötrelmes, erősítő és felkavaró élmények működtek. Gyermek- és ifjúkorában szerzett műveltsége, zenei, színházi, film iránti érzékenysége kivételesnek mondható; Adyért rajongott, s Kosztolányi műveiben merült el, az Aranysárkányból forgatókönyvet is készített, és Babits is kedves írói sorába tartozott. Nyelvtudása folytán franciául is olvashatta a szimbolistákat, Verlaine-t, Baudlaire-t, Rembaud-t. Thomas Mann regényeiért lelkesedett, s Dosztojevszkij mélységében ismerte meg az orosz irodalmat. Édesanyjával rendszeresen négykezesezett; a kottát remekül olvasta; bátyjával nemcsak a prózai előadásokat, hanem az Operát is látogatta. Wagner zenéjéért, operáiért különösen rajongott. A Nemzetibe is jártak; bátyjával ott voltak a nagy hatású Kassai polgárok bemutatóján. Azt is bátyja idézi, hogy ifjúkorától sokat foglalkoztatták filozófiai kérdések; folyamatosan beszélgettek a lét nagy kérdéseiről; vívódott az élet értelmével és az elmúlással. A szerzetesi gimnáziumban Radó Polikárp és Sunyogh Xavér Ferenc hittel kapcsolatos és bölcseleti tanításai felkavaró hatással érték. Arra Mensáros László naplójegyzeteiben utal, hogy milyen poklokat járt serdülőkorában, mert görcsös kishitűség, félelmek szorításában élt. Magas szellemi igénye a távolságtartás és látás képességét erősítette benne; már ifjan ezért viszolygott a kacagányos magyarkodó közélettől. Tőle tudjuk: szellemi és lelki delejezettségben élt és tűnődött – még a rettenet-időkben is. Álomvilágban bolyongott; a hétköznapok történelmi-politikai drámáinak súlyát szinte nem érzékelte. Édesapjához igyekezvén Kassára, majd a nyugati menekülés napjaiban alig-alig tudatosult benne, hogy milyen életveszélyek közé jutott, s azt se érzékelte igazi mélységben, hogy az országot és az emberiséget milyen tragédiák omlasztják. Az 1945-ös történelmi-politikai fordulattal családjának osztályos büntetését, fokozatos szétesését és szétveretését folyamatosan szenvedte: színésziskolák, alkalmi állások, esti statisztálások hullámain hánykolódott. Már családos volt, de még nem tudta, mit akar, mi is lehetne belőle az elvakult és gyűlölködő világban. Bizonytalanság, szorongás, végzetes reménytelenség… – szökni akart ebből a rendszerből. Gyermeki kábulatban volt még ekkor is, emlékszik bátyja; elbúcsúzott tőle, s remélte, hogy majd Bécsben folytathatja színi tanulmányait.

Börtön I.: Kőszegnél letartóztatták 1949 őszén és 13 havi fogházra ítélték. S ha nyilvánosság előtt és magánbeszélgetésekben ritkán is idézte a szombathelyi és a kaposvári börtönben töltött hónapokat, bizonyos, hogy ébresztő élmények érték a zárkában. Nem is azért, mert hónapokig Cziffra Györggyel ült egy cellában, bizonyára Lisztről, Chopinről és a zene halhatatlanjairól beszélgethettek, de a társadalom annyiféle számkivetettjét megismerhette. A nagybirtokosok földje kitette volna a fél Magyarországot, emlékezett, a börtön másik fele főként disszidensekből állt. Változatos sorsok, értelmiségiek, tolvajok, lumpenalakok, akiktől elzárkózott. S még egy fontos mozzanatról, amiről alig beszélt. A börtönben megismerkedett dr. Villányi Pállal, aki korábban az Ügyvédi Kamara főtitkára volt. Tőle megtanulta, hogyan kell viselkedni a börtönben. Rendszeretet, módszeresség, szellemi elfoglaltság – napi beosztásban. Villányi Pál tudatosította benne: fontos az embereket meghallgatni, mert nagyon igénylik, hogy kibeszéljék a magukban felgyűlt érzéseket, gondolatokat. Shakespeare darabjait felesége vékony papíron becsempészte. Mensáros László a műveket nemcsak a maga olvasmányának tekintette, hanem felolvasott az embereknek, s gyakran beszélgettek a művekről. Az Éjjeli menedékhely társadalmának is képzelhetjük ezt a Rákosi korabeli zárkavilágot. Ahol a régi rend annyi embere, az új idők üldözöttjei, nyomorultjai és jelenkori zsiványok szorultak össze, s közöttük ő, talán színészi vággyal; a szerepet majd a debreceni Gorkij-előadásban alakítja 1955 őszén. Ebben a mélyben, Mensáros László első börtönéletében, talán már szelíden figyelte és meghallgatta az embereket. Az egymondatos szerepeket játszott statiszta itt közönséget tudhatott maga körül. Igaz, ez nem színházi viszony; nem a színész és a néző kapcsolata, hanem életmegrendítő sorsközösség: együttlét a társadalmi számkivetettségben. Megalázottak és megszomorítottak életközege.

Debrecen. Téry Árpád társulatában a bizalom légkörében dolgozhatott. Gogol, Schiller, Shakespeare; főszerep egyik este, másnap párbajsegéd a Csárdáskirálynőben. Egy részeg villanásnyi jellemrajza a Nem élhetek muzsikaszó nélkül mulatási jelenetében, s másnap hattól éjfélig Hamlet királyfit alakította. Tragédiától szatíráig és termelési színműig, amelyben nyílt színen csapoltak, változatos műfajokban szinte mindennap színpadon élt. Egységes társulatot alakított ki az igazgató, s Téry politikailag is védte társulatát. Bizonyos, hogy irigy kollégáktól, a mögötte lappangó politikai előítéletektől és belügyi szorításban is óvnia kellett színészét. Csak így érthetjük meg azt a beszámolót, amelyet a társulat új tagjairól 1953. április 27-én Téry írt. Mensáros szakmai jellemzésének magas elismerése után ezt olvashatjuk: “Az emberi fejlődése is igen hatalmas méretű, ha számba vesszük, honnan indult el. Legtöbb feladata most, hogy vérébe szívódjon a marxista életszemlélet és a Sztanyiszlavszky-rendszer által lefektetett alkotási mód.” Mensáros László a maga sorsával, színészi létével, szerepeivel foglalkozott; előbb a Piac utcai albérlet, majd a Batthyány utca sarki lakás, a színészklub, a színház által határolt terület jelentette mindennapi világát; a Nagyerdőre kijárt szerepet tanulni, s alkalmanként az Arany Bikában beszélgetett Blum Tamással, Vámos Lászlóval; klinikai orvos barátok társaságában, viharos együttlétekben töltötte sokszor az éjszakákat is. Szellemi, művészeti, bölcseleti, tudományos kérdések mellett a hétköznapok dolgai is persze hogy szóba kerültek. Legmélyebb emberi, művészi pokoljárásairól keveset tudunk; magánfeljegyzéseiben utal rá, s beszélgetésekben, magát vádolva, említette: ebben az időben önös életet élt, családjával sem törődött eléggé; felesége, Judit, hatalmas lélekkel, erővel és szeretettel oldotta meg a közös lét megannyi gondját. Személyes és megrendítő társadalmi gondnak, drámának pedig elég volt hogy – miközben Mensáros László a Csokonai Színház ünnepelt művésze – húsz kilométerre a várostól kitelepítettként Konyáron élt édesanyja, aki egyetlen alkalommal se láthatta fiát a debreceni színpadon. Gyakran elutazott Konyárra, ahol új szerepét tanulva édesanyja végszavazott neki. Viszolygott s tartózkodott minden közügyi szerepléstől, s ezt Téry színházában megtehette. Örült, hogy dolgozhatott, de népszerűségét Téry nem akarta politikai haszonra váltani. A színház műsorfüzeteit átolvasva egyetlen nevével jelzett írás található: az Ármány és szerelem előadás Ferdinándjaként a békemozgalom szolgálata mellett tanúskodik. Ám ezt a cikkecskét sem ő írta, hanem a színház dramaturgja; Mensáros a megjelenés után olvasta. De egy apró tény ahhoz, hogy Mensáros Lászlót érdekelte a közönség és a közönség kapcsolata: talán hagyatékában családja ma is őrzi azt a naplót, amelyet kis időre kölcsönzött nekem, hogy hüledezzek: a primitív politikai és társadalmi szempontosdi hogyan torzította el a közönség gondolkodását. Valaki debreceni színházi embertől kapta, és megőrizte a naplót, amelybe a közönség bejegyezte véleményét a tájelőadásokon. Évtizedek múltán is foglalkoztatta régi színháza előadásainak hatása, és az, hogy egy színpadi gondolat milyen hamisan visszhangozhat az elbutított és megtévesztett emberekben. De újra és újra elmondandó: Mensáros László jó sorsát Téry Árpád igazgatóként és emberként kivételes érzékenységgel alakította. 1982. december 16-i naplóbejegyzésében így búcsúzott egykori igazgatójától: “Az egész-egész-egész életemet Neked köszönhetem. Nélküled elvesztem, elkallódtam volna…” Téry példakép, szigorú apa és megértő, segítő direktor volt egy személyben.

Amikor Mensáros László A XX. század-estjéhez vezető útjának némely emberi és művészi jelét próbáljuk felderíteni, néhány vers- és prózamondó alkalmát is fel kell jegyezni debreceni éveiből. Für Lajos többször felidézte: 1954. március 15-én, felforrósodott egyetemi ünnepen Mensáros elmondta a Szózatot. Politikai jelentőséget ne tulajdonítsunk – erre Mensáros figyelmeztetett – noha a közeli színháztörténetben sugallatos és jelentéses a nemzeti imádság előadójának sorsa, hiszen 1950 szilveszterén Tímár Józsefet száműzték a Nemzetiből, mert a “jobb kor” hangsúlyos jövendölésével félreérthetetlenül a Rákosi-rendszer ellen izgatott. Mensáros versekkel, prózai művekkel többször szerepelt debreceni pódiumokon. József Attila Ódáját egyszer, felkérésre vállalta a Tiszti Klubban, hamisnak érezte; soha többet nem mondta. S vélhetően az Ármány és szerelem Ferdinándját és a Rómeót is azért nem szerette, mert az érzelmi, romantikus felfokozottság, rajongás bénította színészi ihletét. Hamlet más; Ophélia becsapásának játékszere; tehát oka van a lányt nem szeretni. A pódiumon nehéz, próbatételes műveket vállalt: Karinthy Cirkuszát, Kosztolányi Hajnali részegségét mondta, s arra is van adatunk, hogy 1954 júniusában Csehov a dohányzás ártalmasságáról szóló monológját, Obersovszky Gyulától tudjuk, megrendítően tragikus hangoltsággal adta elő, s “éppen ezáltal vált a felesége által zsarnoki módon gúzsba kötött ember sorsának humora is szívbe markolóvá. Nagy művészi élményt jelentett az előadás” (Néplap, 1954. június 13.). A szerzőket és a műveket tekintve: feltűnő és szokatlan repertoár – 1954-ben. Még akkor is, ha némi könnyítő fuvallat suhant át a politikai életen. Egyik vallomásában pódiumi szuggesztiójának a közönség elszánt meghódítására utaló kivételes eseményéről értesülhetünk. Színésztársaival irodalmi esten szerepelt egy Debrecen közeli településen. A közönség valamiféle vidám, farsangos hangulatra számított, mert botrányosan füttyögte a versek előadóit. És Mensáros még csak ezután következett, a legnagyobb attrakcióval: Karinthy Cirkuszával. Amikor kiment a színpadra, hangoskodó tiltakozás fogadta, s a zajongás akkor is folytatódott, amikor már a novellát mondta. Színésztársai, akik már előtte próbálták meggyőzni a fellépés fölösleges voltáról, a színpad oldaljárásából többször is beszóltak neki: hagyja abba, s jöjjön ki! De Mensáros nem engedett! Mondta és mondta Karinthyt; a közönség pedig egyre csöndesett, s a végén kirobbanó tapssal köszöntötte produkcióját. A színész szerepében, társaival közös játékban, a díszlet varázslatában, jelmezben és fények igézetében könnyen elbűvölheti a közönséget. Már csak azért is, mert a nézők java a bűvölet óhajtásában ül be a színházba. De amikor mást akar, s még fékezni se tudja magát? S amikor a színpad is üres, a kinn álló sötét öltönyös színész pedig csak a mű és önnön erejében bízhat, hatalmas bátorság és erő szükséges, hogy a közönséggel szemben felvegye a küzdelmet. Tudjuk, olykor még a politikus is megfutamodik. Ám e különleges szellemi párviadal sikeres kimenetele nyomán Mensárosnak ne csak bátorságát méltassuk! Személyiségének sugallatos erejét sokkal inkább, mert az ellenséges közhangulatban azzal nem győzhetett volna, hogy a hangzavarba beledobja Karinthy mondatait. Itt sokkal több és mélyebb történt: Mensáros László egy színész tehetségénél is erősebb ihlettel, különleges szellemi és lelkierővel győzte a küzdelmet. S ebben az ő művészi természetének egyik alapvonását is felfedezhetjük. Kései éveiben többször említette: a színésznek nem alakítani kell, hanem koncentrálnia kell tudni. A koncentráció több, mint az alakítás; egy mélyebb, sugallatos kapcsolatot feltételez. Amiben a rivalda, a függöny, s minden más, ami előadót és közönséget elválaszt, megsemmisül, mert a gondolat árama közvetlenül, lélektől lélekig hat. Vagyis: a koncentráció tétje és ereje az, hogy az előadó a nézői szívekbe és elmékbe tudja átsugározni a művet. Mensáros Cirkusz-előadását nem egyszerűsíthetjük színészi sikernek. Akkor, ott más történt. Sokkal több és erősebb képességet villantott fel: a művészet fogantatásának kultikus voltát idézte. A hiteles személyt, hasonlatosan a táltos és a pap erejéhez, aki az égi üzenetet tolmácsolja a közösségnek. Politikus szabadon is beszélhet közönsége előtt, közöttük is kivételes, aki az ellenséges hangulatot a maga javára tudja fordítani. Eszközök nélkül kötött szöveggel, ami nem is színpadra íródott, tehát hatáselemekkel sem erősítheti – ebben a művészetének, küldetésének hajnalát élő Mensáros rendkívüli szuggesztív képességét fedezhetjük fel.

Hamlet I. Egyedül a közönséggel: versek, prózai művek, egyfelvonásos szembesülésében – Mensáros László pódiumra készülődésének debreceni fejezete, amihez még egy momentumot illeszthetünk. Örök fájdalom, hogy Hamletjéről nem beszélgettem vele részletesen. Kerültem a kérdést tapintatból is, mert éreztem, nagyon mélyen érintette. Amikor 1977-ben a Madách Színház a Hamletre készült, rá Claudius szerepét osztották, s az olvasópróbán a rendező sorolta a hazai Hamlet-alakításokat; harmadrendű személyeket is, de neki, a színház tagjának, debreceni alakítását szóra sem méltatta. Feledékenység lett volna? Elképzelhetetlen; a színházi élet egyik leghatalmasabbja, ravasz-bölcse jól tudta, mivel sértheti és alázhatja meg művészét; azzal, ha nem vesz tudomást múltjáról. A debreceni Hamlet sűrű történelmi-politikai pillanatban került színpadra: 1956. március 16-án. Mensáros László beszélgetéseinkben úgy emlékezett, hogy a próbákon sem a hazai politikai élet, sem a moszkvai kongresszusi olvadás nem került szóba. Csak Shakespeare-re és a műre koncentráltak. Naplójegyzeteiből tudjuk, hogy rettenetes görcsökben kezdte a próbát. Téry aztán hosszan beszélt vele; kérte, hogy felejtse el a szerepről írott teóriákat. Inkább a maga igazságaira és az életre figyeljen. Téry Árpád arról persze okosan hallgatott, hogy a politikai idő milyen gondolatait óhajtja megfogalmazni, hisz épp elég hivatalos és önjelölt besúgó lődörgött színházában. Koczogh Ákos a debreceni Néplapban írott alapos elemzésében pontosan felfejti Téry sugallatos előadásának érdemeit: “Ember volt végig Mensáros, aki ráfizet, mert egy hazug, kétszínű, üres, embertelen világból a maga emberségét kéri számon. A magáét. Illúziót vajon? Lehetetlent? Nem csupán azt, hogy látszat és lényeg egy legyen, hogy nyerje vissza értelmét a hűség, a család, erkölcs, barátság, becsület. Hogy ne az abszurd legyen a valóság, És nincs egyetlen ember, aki megértené.” A bemutatót követően tíz nappal jelent meg a beszámoló, ami sejteti: a szerkesztőségben is körbejárt a cikk; vita, húzás és visszaállítás, újratoldás kálváriás forgatagába kerülhetett Koczogh Ákos írása. Feltételezhetjük: Mensáros se tudhatta, és nem érezhette, hogy az előadás és alakítása már az első pillanatban a kor szívdobbanásaként hatott. Mert Téry a nagymonológot kiemelte, s Mensáros sorskérdéssel indított: “Lenni, vagy nem lenni…”. Amely dermesztően, a jelenre ütő emberi drámaként hangzott; s ekképp a dán királyi udvar bonyodalmas helyzete helyett, azonnal, Mensáros az élet-halál dilemmájában a hétköznapok megaláztatásának vádiratát mondta. Téry látomásában Mensáros bármennyire is jelmezben, a dán királyfi fekete ruhájában jelent meg, a tűrhetetlen hétköznapi sérelmeket panaszolta. S Hamlet alakítója bármennyire is szerepében élt, a néző, a helsingőri történetbe még be sem avatva, függöny előtt, a korból kiemelten, jelenkorivá felerősített keserű vádiratot hallhatott. Az előadást tehát a nagymonológ alapvetően meghatározta. Ami nemcsak a dán királyfia sorsdilemmájaként hatott, hanem minden néző személyes életének döbbenetében élte meg a drámai vívódást, hiszen ki-ki viselte a “kor gúnycsapásit / zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét”. Ilyenképp Mensáros Hamlet-monológjának szuggesztiójában a közönség, személyenként, a dán királyfinak képzelhette magát, s mire az előadás, a tragédia elkezdődött, már saját sorsaként élte át a börtön-ország udvarában bonyolódó történetet.

Forradalom. 1956 márciusában Jászai-díjat kapott. Ami az idő változását inkább jelzi, mint Mensáros Lászlóét. Mert ugyan négy év sok száz színpadi estéje, a drámairodalom hatalmas szerepei s epizódok, műfajok változatosságában kiváló művésszé érlelődött, de az a “fejlődés” aligha jellemezte, amelyet az idézett, 1953-as jellemzés elvi útjelzőként megfogalmazott. Hogy Téry Árpád három évre rá Jászai-díjat harcolhatott ki színészének, az már az idő jele, s nem az, hogy Mensáros világnézete változott volna. Júniusban nagy sikerrel szerepelt a társulat az Éjjeli menedékhellyel Budapesten, s a pesti sajtó a színész alakítását külön is méltatta. Nyáron a Hannibál tanár úrban forgatott egy epizódot, Török tanár szerepét, de sem a Petőfi Kör rendezvényein, sem a debreceni értelmiségiek és egyetemisták összejövetelein nem vett részt. Az Irodalmi Újság heves és hevítő számait is mások adták a kezébe. Miközben október 23-án este az Ady Művelődési Otthonban próbált, az utca túloldalán a Magyar–Szovjet Baráti Társaság és a Gorkij Könyvesbolt épületének tetejéről a vörös csillagot verték le. Tizenegy évesen én is ott ujjongtam édesanyámmal.

Mensáros László a forradalom egyik jelképes személyiségévé emelkedett Debrecenben. Rómeó, a Színész, Hamlet sikere és népszerűsége kevés lett volna, hogy tekintélye legyen a nehéz napokban. Korábbi méltánytalanságáért, családjának megalázásáért vezethette volna a hangoskodók csapatát. S éppen mértékletessége, kiegyensúlyozottsága, erkölcsi tisztessége jelentett erőt a társulat viszályos napjaiban, s lesz fontossá, hogy a városi bizottmány munkájában is részt vegyen. Később, tárgyalására, ügyvédjével készített vallomása, majd évtizedekkel későbbi emlékezései és a forradalom egyik vezetőjének, és az általa is nagyra becsült Für Lajos korabeli élményei megegyeznek: csaknem minden felszólalása hűtötte, józanította a kedélyeket. A tisztulás nem jelenthet anarchiát és a dilettánsok uralmát, érvelt az izzó hangulatban október 31-én, amikor a társulat hangos része Téryt le akarta váltani. November 3-án újra Téryért küzdött, eredménnyel, de a városi bizottságban is nyilvánosan vitázott: egyik alkalommal pesti rádiósok vádjaitól védte a debreceni bizottmányt. Máskor olyan csacska javaslatot sikerült hatástalanítania a városi ülésen, miszerint kezdjenek a szovjet csapatok bomlasztásába. Higgadtan és okosan érvelt valamennyi felszólalásában. Közügyi szerepléseit említve arra a képességére figyeljünk, amelyet színpadon a Cirkusz előadásával kapcsolatban elemeztünk: sikerrel tudta megfordítani a közönség ellenérzését. Több nehéz helyzetben, a forradalom napjaiban érveivel, meggyőző erejével, szuggesztiójával a közhangulatot a maga oldalára állította. Különösen forró pillanatban is: amikor a fegyvert követelő s a megtorlást harsonázó Görbe János hívására, az ő letartóztatására nemzetőrök érkeztek a színházba.

Mensáros László bármikor felidézte az 1956-os napokat, szikáran, szinte tényszerűen beszélt. Még a kilencvenes évek fordulóján, a nagy tülekedések idején sem óhajtotta mártírsorssá stilizálni elnémított éveit, börtönben töltött hónapjait. Még nevét se akarta megnevezni azoknak, akik ellene és hamisan vallottak. Kivételes hűség ez a forradalomhoz, s mélyen keresztényi erőt mutat: a megbocsátást. Mert amit tett, abban gondolkodói volta, emberi igénye és erkölcsi tartása vezette, s nem politikai akarnoksága, és nem is szereplési mániája, de a hatalom akarása sem. Belső parancsra, lelkiismeretétől vezettetve beszélt és cselekedett. Ellentétes volt budapesti kollégáival abban, hogy ők őszinte lázzal szerepeltek; verset mondtak, mint Sinkovits Imre, vagy nevüket adták egy-egy nyilatkozathoz. Színészként népszerűségükkel erősítették a forradalom hitelét. Mensáros nem a művészt alakította a történelem napjaiban, hanem magánemberként vált közösségi vezetővé. Mondhatjuk: akarata ellenére szinte, s anélkül, hogy benne is tudatosodott volna. Verset sem mondott tüntetésen vagy tömeggyűlésen. Erős győzködésre ugyan hajlott volna a Nemzeti dal előadására az Arany Bika erkélyéről, de szereplését elsodorták az utcai események. Amit nagy könnyebbséggel fogadott, mert a verset a várakozás óráiban akkor tanulta meg. November 4-e után, túl egy kihallgatáson, amikor a szovjet városvezetés faggatta, ártatlanul és gyanútlanul vitte tovább a forradalmat azzal, hogy novemberben járta az intézményeket, üzemeket, iskolákat, hogy a munkástanácsok megalakítását segítse.

Hamlet II. Több mint két hónapos szünet után a színház 1957 januárjában, változatlan rendezésben, a Hamlettel nyitott. Für Lajos baráti beszélgetés során idézte: a márciusi előadást követően újra elment megnézni, s kezdés előtt találkoztak, ekkor Mensáros azt mondta: figyeljen arra a jelentre, amikor Hamlet Horatiónak a barátságról beszél, mert az neki szól! Ha a tavaszi előadásban még a szerepből párolódott ki az emberi sors, a januári változatban már alaphangoltsága megfordult. A forradalmas napok s a megtorlás kálváriás heteinek élményei nyomán magánemberi felfokozottsága áthatotta Hamlet-alakítását. Ahogyan beszélgetésünkben mondta: “a Claudius-gyilkosság kérdése felerősödött. Számomra attól kezdve arról szólt, hogy a gyilkosok köztünk vannak… Minden egyes mondatában a drámát rettentően azonosítottam a helyzettel. Az 1956. márciusi bemutatón még nem. Számomra személyes tragédiává vált a megoldatlanság, a tehetetlenség.” Vagyis: a felújításban felforrósodott a politikai helyzet, benne a művész emberi sorsa; Mensáros hétköznapi személyességében gyújtotta fel Hamlet küzdelmét és tragédiáját. Márciusban a színész művészi sugárzása és az előadás ereje hatott a hétköznapokra, januárban már a történelmi-politikai események hatására formázódott Mensáros László alakítása, és az előadás ennek nyomán lüktetett. Gondolkodásának, lényének formálódásában újabb fordulat következett. Megbizonyosodott a Hamletben: szakmai teóriák, esztétikai képzelmek, különféle bölcseletek helyett legelsőbben az életet kell figyelni! A művészi idegrendszer pedig a szerepben átpárolja a hétköznapokat. Hozzá: nagy művek, zsarnoki időben metaforikusan is kifejezik és leleplezik a kort, s a közönség számára erőt és eligazítást jelentenek.

Börtön II. Sorsát, a következő évek rendőrségi, bírósági kihallgatásait, vizsgálati fogságait s majd véglegesített börtönbüntetését, összefoglaló egyszerűsítéssel, egy római számmal jelöljük. Gyanútlanul tovább játszott, dolgozott Debrecenben; 1957 nyarán Téry Árpádot a Madách Színház igazgatójává nevezték ki, s kedves színészét vitte magával Budapestre. Mensáros Lászlónak nem jelentett diadalos továbblépést. Rettenetes szorításokat élt; olyan egyéniségekkel egy színpadon lenni, mint Uray Tivadar, Tímár József, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kiss Manyi! Folytonosan alkalmasságában és képességeiben kételkedett. S megpendült az éjszakában is; igazán most ismerkedett színésztársakkal, írókkal, muzsikusokkal, ami a Múzeum kávéházból mint központi székhelyről indult, bolydult, mámoros éjszakázásokat is jelentett. De a művészeti életben nem merülhetett el teljesen, mert jelek mutatkoztak arra, hogy múltja kíséri. A debreceni belügy már dolgozott. Főként irigy színésztársak s a volt párttitkár sötét rágalmait már dossziézták, s az anyagot küldték utána a pesti belügyhöz. Némi tanácstalanság mutatkozott. Mert bátyjánál, ahol lakott, keresték, nem volt otthon, de aztán hetek teltek el, és nem jelentkeztek. A Madáchban próbált, két filmben is forgatott, vélhetően ügyét a szokottnál tapintatosabban akarták kezelni. Egy őszi napra aztán beidézték. Déltől éjfélig faggatták. Noha sértően nem viselkedtek, némely kérdés élessége, politikai természete nyomán feltűnt neki, hogy olyan szempontok foglalkoztatták a nyomozókat, amikhez köze sem volt. Rágalmakat sejthetett, okkal, de a kimerítő vallatás korrekt hangvétele nyomán mégis nyugodtan távozott a Deák térről. Az évad látszólag zavartalanul bonyolódott, de Mensáros László emlékezetében őrzött olyan momentumokat, amelyek nyomán utólag tisztult előtte: a belügy tovább dolgozott körülötte. Címlapra például nem kerülhetett a Film Színház Muzsikában, s hogy az 1957 nyarán forgatott Fábri-film, a Bolond április bemutatójára még 1958 nyarán sem került sor, az már a Mensáros ellen készülő és távlatosra tervezett hadművelethez tartozott. 1958. augusztus 22-én hajnalban bátyja Hajnóczy utcai lakásán letartóztatták. Csak pár percet kellett menni; a Maros utcai rendőrőrsre vitték. Egy napig itt tartották, majd megbilincselve, rendőr kíséretében Debrecenbe vonatozott. Nem annyira a művészre tekintettel, sokkal inkább az utasok előtti zavarát leplezve a rendőr levette róla a bilincset. Nyugodtan tehette, Mensáros nemcsak vele, különböző posztos őrzőivel és kihallgatóival is mindig megértő emberséggel viselkedett.

Egy hónap múltán, elsőfokú perét követően, a pesti gyűjtőfogházba került, majd december 31-én a másodfokú tárgyalás következett Debrecenben, ahol, bizonyíték hiányában, ügyét visszatették első fokra. Szabadlábra került, színházban nem dolgozhatott, de fizetését folyósították. Tavasszal a Ráday utcában egy kátéesznél szögeket formázott egy marógépen. Pestről utazott Debrecenbe az 1959. április 9-i tárgyalására, amelyen a megyei bíróság két év két hónapi börtönre ítélte. Azért ennyire, mert ha két évnél kevesebbet kap, amnesztiában részesül, tehát a politikai és belügyi akarat mindenképpen börtönbe akarta juttatni. Nyáron ügyét súlyosabbra minősítették. Csaknem fantasztikus fordulat: szeptember 15-én a Fő utcai népbírósági tárgyaláson, börtönbe összekészített csomagja már a pad alatt volt, de alaki hiba folytán nem mondták ki az ítéletet, ügyvédje rákiáltott, hogy szaladjon el, Mensáros kirohant a teremből. Csak kevés haladékhoz jutott. Időközben, szeptember 29. és október 18. között, depressziós panaszai folytán dr. Majerszky Klára főorvos az országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa osztályára vette. Ezt követően be kellett vonulnia a tavaszi elsőfokú bíróság két év két hónapos ítéletének végrehajtására, amelyből négy hónapos előzetes fogságának idejét leszámították. Márianosztrán raboskodott, mert osztályidegennek minősítették. 1960. július 20-án engedték szabadon. Ezt követően a Lónyay utcában textilraktárban dolgozott, felszolgált a margitszigeti Casinóban és a pesterzsébeti Csili étteremben. 1961 októberében debreceni rendező barátja, már a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, Berényi Gábor Aczél Györgynél, aki ekkor a kulturális miniszter első helyettese, elérte, hogy engedélyezze Mensáros szerződését. Politikai kérdés is volt ez a pillanat; Mesterházi Lajos Pesti emberek című darabjának bemutatója közeledett, s a főszereplő megbetegedett. Mensáros tehát előadást is mentett – és Mesterházi Lajos-darabban játszott. Az is az aczéli konszolidáció természetéhez tartozott, hogy a forradalomban is becsületet szerzett művészek ’56-ot hazug módon tárgyaló, kompromittáló műveket igazoljanak. Nem sokkal előbb például Bessenyei Ferenc, színpadon és filmen, Darvas József és Dobozi Imre műveinek főszerepét alakította. Aczél tehát engedett, mert lám, Mensáros Mesterházi és a politika igazát képviselve-hitelesítve tér vissza a színpadra.

Élete kálváriás esztendeinek csak dátumra szabott fordulatait ismertettük. Előadóestjéhez vezető útján követve, sorsának néhány mozzanatát talán jelnek tekinthetjük. Amit a világról való gondolkodásában tisztító eseményeként értékelhetünk. Nemcsak a színészét, hanem az emberét is.

Ha a kilencvenes évek fordulójától Mensáros László 1956-os szerepéről, majd változatos kihallgatásairól és börtönös időszakairól való nyilatkozatait összevetjük: kitűnik, hogy milyen adathűen, a tényekre hivatkozva beszélt, s a pontatlanságot kérlelhetetlenül javította. Így Alföld-beli terjedelmes beszélgetésünk néhány mozzanatát a szerkesztőségnek címzett és megjelent levelében igazította ki. Évtizedek múltán, a történelmi fordulat után sem ragadtatta el magát, a tényekhez ragaszkodott. S hogy jegyzőkönyvi alapossággal idézte az eseményeket, az a börtönben töltött idejét is jellemzi. Mert nem mártírként és nem önsajnálatban élte azokat a hónapokat. Szenvedélyesen kutatta életét, kereste azokat a vétségeket, amelyeket embertársaival szemben elkövetett. Öntisztító és önébresztő folyamat kezdődött el benne. Ideje volt afelett is tűnődni, hogy kollégák, akikkel Debrecenben oly gyanútlanul és örömmel dolgozott, milyen sok féltékenységgel, némelyek rosszindulattal figyelték sikereit. Debreceni tárgyalásán elolvashatta azt a jegyzőkönyvet, amelyből kiderült: az irigység, szakmai hiúság milyen torz elfogultságokat, rágalmakat lobbanthat emberekben. De elmélkedhetett azon is, hogy a megtorló hatalom gépezete hogyan fordítja ki az embereket, s egy bírósági tárgyalás hangvétele felkavaróbb, megalázóbb és félelmesebb lehet, mint egy rendőrség kihallgatás. Estjét felidézve tűnődünk: amikor a gázkamrák típusait ismertető céglevelet hűvös hivatalnokisággal, pontot és vesszőt is diktáló stílusát hangolta magában, vajon tárgyalásai megidéződtek-e benne? Amikor hallgatnia kellett a sorsát érintő elemi hazugságokat, a tárgyalást vezető bíró és ügyész rideg aktastílusában emberi sorsokról döntöttek – gyakran végzetes kimenetellel is. De megtapasztalhatta a barátság bátorságát, hűségét, hogy többen és önként mellette tanúskodtak: “Dr. Pöstényi Márton ügyvéd, dr. Kulin László professzor, Vámos László rendező, Blum Tamás karmester, Berényi Gánor igazgató-rendező, Hegedűs Ági színésznő, Erdős Panni titkárnő, dr. Földényi László tanár, Für Lajos miniszter” – ahogy feljegyzéseiben megnevezte őket.

Börtönélményeit idézve elmondta: változatos emberekkel találkozott; gyakran kényszerült a magába zárkózásra. Amikor például a Gyűjtőben trágár, alantas lelkű figurákkal zárták össze. Gúnyolták és megalázták; némasággal védekezett, éjszaka sírásba fojtotta megbántottságát. Szerelmi érzésének becsapottságában is felkavaró, zokogásos éjjeleket élt meg: Kaméliás hölgy megszakította vele a kapcsolatot. S ebbe, talán általánosabban, az eszményi Szépség iránti rajongás fájdalma is sűrűsödött; olyanképp, ahogyan Thoma Mann Halál Velencében című művében megfogalmazta, s majd estjében idézi. Mensáros László úgy emlékezett vissza: a cellában mindig biztosabban érezte magát, mint a kihallgatások, tárgyalások várakozási fojtottságában, mert az sorsának bizonytalanságát jelentette. A zárka már egyfajta véglegességet jelentett, amelynek törvényei szerint életének rendjét kialakíthatta. Mert ez is fontos tétel Mensáros László megismerési folyamatában: bárminő űzöttségben, érzelmi ajzottságban, művészi rohanásban és zaklatottságban élt is: a rend és az összeszedettség igénye mindig megmaradt benne. Később is; viharos és italos esztendeiben se történt meg soha, hogy színpadra vagy estjére szeszes-ihlettel ment volna. Börtönéletét, dr. Villányi Pál példája nyomán, rendteremtő igénynyel alakította ki. Mert, mint mondta, az ember nem engedheti meg, hogy ingoványos életében tovább süllyedjen. Folytonos vívódásait is ideérthetjük. Korábbi életét szenvedélyesen kutatta; gyötrődött, hogy mit rontott el, mit kellett volna másként tennie. Debreceni hónapjaiban főként Arany János verseit olvasta és tanulta, Pesten a börtönkönyvtárban több kedves írójához hozzájuthatott, kérésére bátyja is vitt neki könyveket; Shakespeare III. Richárdját – beszédes igény 1959-ben… Hogy 1958 decemberében a börtönben színházat is játszottak Darvas Ivánnal, ennek különösebb jelentőséget ne tulajdonítsunk, alighanem ebben nekik az jelentette a fő mulatságot, hogy “művészi” készülődésük során milyen ötletekkel, csibészségekkel bolondítják a börtön vezetését. Mert ez is Mensáros László természetéhez tartozott: tudott játszani az emberekkel a hétköznapokban is. Sok kiváló, nagy művésszel összehozott jó sorsom, színpadon és magánbeszélgetésekben is; jobbára magas hőfokon, átélve fejtették ki magánéleti gondolataikat, idézték életük különféle momentumait. Mensárosban egy kivételes képesség is dolgozott: hétköznapi pillanatokban is játszott az emberrel. A kívül-belül kettősségében nagy hőfokon előadta magánemberi felháborodását, de már leste a hatást, s ha úgy látta, hogy történetével, igazával hallgatóját sikerült szuggesztiójába vonni, akkor hirtelen fordított a helyzeten, szinte fonákjára váltott. S ha érezte erejét, cseles bakugrását gyakran mosollyal fejezte be. Játék- és koncentrációs képességének kettős dimenziójában egy másik vonását is említhetjük: gyermekkorában alakult ki szenvedélye, s egész életében művelte a passziánszot. Bámulatosan játszotta: teljes elmerültséggel, akár színházi öltözőben is, rakta kártyáit, közben teljes figyelemmel beszélgetett úgy, hogy partnerére se nézett.

Színház nélkül, börtönben és utána, különféle munkahelyen töltött éveiről azt mondhatjuk: Mensáros László életében fordulat következett. Egoista, önző életet élt, s lassan megnyílt az emberi sorsok irányába. Két paraszt bácsira emlékezett például, akik kérték, hogy olvasmányait ossza meg velük, elalvás előtt színdarabokról beszélt nekik. De, szabadulása után, a Lónyay utcai szövetraktárban is sorsfordító élmények következtek. Jó időn át ebédidőben olvasott, s a munkások gyanakodva figyelték, és heccelték. Egyszer aztán kérték: olvasson fel valamit! Attól kezdve rendszeressé váltak az irodalmi matinék. “Készültem mindennap, mint az előadóestre. Shakespeare-darabokkal, Arany János-, Szabó Lőrinc-versekkel, Shaw-darabokat olvastam fel, aztán az Oidipuszt és az Elektrát – elképesztő hatással. Mindegyiket egy kicsit magyaráztam is” – idézte fel beszélgetésünkben, harminc év múltán is lázas élményként. Mi történt voltaképp? Képzetlen és jobbára műveletlen munkatársait sikerült a maga körébe vonni. Sokkal több történt, minthogy az irodalom varázslatával hódított. Közösségen kívülinek tekintették, hiszen olvasmányaival elkülönült társaitól, s hogy érdeklődését és műveltségét láttatta is, a munkások talán fitogtatásnak érezték, s ezért gúnyolták; nem tartották maguk közé valónak. De Mensáros László állhatatossága valóságos közösséget teremtett. Az irodalom áhítatába vonta az embereket. Ami azt is jelentette, hogy Mensáros a munkahelyi kisközösség szellemét és lelkét megemelte. Megváltotta, mondhatjuk magasztosabb, evangéliumi kifejezéssel. Alázatos és szívós szolgálatkészsége igazolta Szatyin szavait: az emberek a jobbért élnek!

Sorsának, további életének igazi és hatalmas fordulatát debreceni börtönnapjaiban élte meg. Bátyjával mély katolikus hitben nevelődött, ifjúkorában templomba járt. Színészi éveiben eltávolodott Istentől, nem gyakorolta vallását. Mensáros Zoltán emlékezete szerint: a korábbi nagy beszélgetések mélységét se érezte vele ezekben a debreceni években. Mensáros László 1958 őszén a zárkában egy pappal került össze. Akinek az édesanyja többször juttatott be élelmet, benne szőlőt és kovásztalan kenyeret. Sokat beszélgetett az atyával, de érezte: a keresztényi gondolat mély átéléséig nem jutott el. Egy napon a pap azt mondta: több adományra nem számíthat, megvonták tőle az élelmiszer-kedvezményt. Még egy falatnyi kovásztalan kenyere és egy szem szőlője maradt, másnap reggel misézik utoljára. Megkérdezte rabtársát: részt akar-e venni a szertartáson, ha igen, akkor meggyóntatja. “Ez a felszólítás olyan volt számomra, mintha maga Jézus kínálná fel nekem a lehetőséget” – emlékezik vissza. Este meggyónt, és másnap reggel pedig áldozott: a megrázó és felemelő élmény új útra indította, amely elkövetkező életében egyre inkább mélyült és erősödött: Istennel találkozott. Évek és évtizedek múlva fogolytársai közül többen megvallották: a vele való beszélgetésekben mennyi erőt és lelki segítséget kaptak tőle; Mensáros László törődésében már Istennel való találkozásának lelki sugárzása is benne fénylett. Nem misszionáriusi beszélgetéseket folytatott, hanem mások életét a maga megvilágosodásának dimenziójában értelmezte és magyarázta. Ahogy ő is, sokan politikai fogolyként raboskodtak, s okkal mondták, hogy ártatlanul szenvednek. Mensáros László vigaszszavaiban a közügyi méltatlanságot mindig személyesre fordította, s azt mondta: életünk során sokat vétkeztünk, szembesüljünk valóságos bűneinkkel! Valljuk be magunknak esendőségeinket, s tekintsük úgy, hogy ezért méretett ránk a megpróbáltatás. Amikor munkatársait az irodalom varázskörébe vonta felolvasásai során, voltaképp akkor sem tett mást. Olyan magas igényű műveket és szövegeket választott és adott elő, amelyek az emberi lét egyéni és társadalmi dimenziójában az igazságot tisztítják és világítják meg a hallgatóságban. S ebben a szűk körben irodalmi-gondolati igényét, értelmezését már a Hit is áthatotta. Tehát felolvasásaiban, beszélgetéseiben az egyéni és kollektív lét szakrális áramának folyamatát indította el. Igen, tisztelni kell az embert, ezt is Szatyinnal mondta később, s Mensáros László magasztos és önös világából kilépve – az alázat gyakorolásának jeleként – a börtönben és szabadulása után, további életében, keresztényi hitében másokkal is meg akarta osztani a világról való kérdéseit, tűnődéseit.

Fontos sorstétele tehát Mensáros Lászlónak, hogy debreceni gyónása és áldozása nem egyszeri élménye, hanem további életének folyamatos és meghatározó létfordulata. Márianosztrán öt hónapon át fűtetlen helyiségben kendertilolást végzett; egészségét, fizikumát, lelkierejét tekintve is nagy megpróbáltatások közepette dolgozott. Előírt mennyiséget kellett teljesíteni naponta, amit rendszeresen nem tudott elvégezni. S egy igaz és nagyszerű társsal találkozott, s együttlétük nemes barátsággá erősödött: Obersovszky Gyulával. Aki talán legjobban ismerte őt, és tudta Mensáros igazi rangját, hiszen, a debreceni Néplapban gyakran számolt be Mensáros László alakításairól, pódiumi szerepléseiről. Halálos ítéletből szabadította ki a nemzetközi tiltakozás ereje, s a “Gerebenben”, a fogság, a vérköpéses, test- és lélekzsibbasztó közös munka hónapjairól évtizedek múltán is úgy emlékezik Obersovszky Gyula, hogy Mensáros Lászlóval “csodálatos” volt. “Új tágulatú” ökumeniát alapítottak, melyben minden felekezet mellett “mint Isten természetes teremtményei, az istentagadók is helyet kaptak, és helyet kaptak a magamfajtájúak, akik Krisztust ember mivoltában szeretik és becsülik testvérükként” – emlékezett a rabtárs, Obersovszky Gyula. Aki rendszeresen többet teljesített a tilolás hajszájában, s a fölösleget rabtársának adta, hogy kötelező minimumát elszámolhassa. S tőle, a költőtől tudjuk, hogy Márianosztrán megalapították a Péntek Szövetséget, amely hetente legalább egy alkalommal a befelé fordulás kötelezettségét jelentette. Mensáros László bent, a zárkában is az EGY-et, a közös együttlétet kereste és vágyta. S ebben az általa álmodott égi áhítatban az istentagadó az istenfélővel összetartozott. Ami a legmagasabb rendű szakrális közönséget is jelentette. Ahogyan a cellatárs Első péntek című, Márianosztrán írott versében, 1961-ben vallotta: